Egyszerre rideg és szeszélyes, kimért, mégis vad tűz lobog benne, de a zabolátlan temperamentuma nem egyszer rángatta ki a nehéz helyzetekből, azokból pedig - köszönhetően a családi hátterének és az életvitelüknek - bőven kijutott az elmúlt négy évtizedben. Akár még úgy is mondhatjuk, hogy Fortuna szerencséje ott nyugszik a vállán, még ha tisztában is van vele, hogy a balszerencsés napokért nem kell külön imádkozni; eljönnek azok maguktól is, és ha valamit, hát a sorscsapások keserű ízét sosem szerette a nyelve hegyén érezni.
Gyerekként egy elkényeztetett kölyök volt - legalábbis az apja szerint, aki szerette ezzel a jelzővel illetni őt és az öccsét, Massimo-t, és ezért természetesen az anyjukat hibáztatta, aki - az apjuk szavajárása szerint - többet foglalkozott a gyerekeivel, mint az szükségszerű lett volna. Az anyjuk kilógott a sorból, nem passzolt be a többi közé, és nem hódolt be úgy, ahogy azt elvárták volna tőle, talán ezért is kezdtek el idő előtt a temetőbe járni, virágot vinni a sírjára. Véletlen balesetek.
Elég korán szembesültek azzal, hogy milyen felelősség nyomja a vállukat, és hogy mi lesz a feladatuk, ha az apjuk egyszer elfárad; bár az iménti kis beszámoló után talán már te magad is tudod, hogy a maffián belül kevés az esély természetes halált halni. És annyi adrenalin és tűz után, miután számos veszély, mocsok és szeszély keresztezte az előttük álló utat, már egyikük sem vágyott arra, hogy ágyban, párnák között érje el a vég.
A korai éveket Rómában töltötte, és bár az atyai hátszél megmaradt, de megtanulta, hogyan is tud megállni a saját lábán, azonban a kötelesség hamar visszaszólította Nápolyba; végül itt építette fel az életét, kapott egy kis szeletet apja birodalmán belül, ahol kiteljesedhetett, és felelősséget vállalhatott a saját döntései után. Testvérével együtt ment át az összes ilyen állomáson, és bár ők ketten mindig is különbözőnek látták egymást, az őket ismerők mind azt állították, hogy olyanok, mint két tojás. Ha nem is értettek egyet ezzel, azt elismerték, hogy túl szoros a kötelék kettejük között, nem féltek kritizálni egymást, ha tudták, hogy a másik egy rossz döntést készül meghozni, férfias büszkeséggel és gőggel tűrték egymás nehéz napjait, hogy aztán együtt éljék át a jó napokat is, és bár egyszer mindketten örök hűséget fogadtak egy-egy nőnek, az igazi hűség valójában őket, mint testvéreket kötötte össze.

Mint mindig, ezúttal sem tudtam csalódni Massimo időzítésében; bár egy fikarcnyi szándékosság sem állhatott az egész hátterében, hiszen ő előbb jelentette be az esküvője időpontját, és egy olyan tragédia, mint a feleségem halála és a két nappal ezelőtti temetése, nem szerepelt az eredeti tervek között. Ennek ellenére eszembe jutott, hogy kihagyom az egész felhajtást, őszintén felvállalva, hogy sem hangulatom, sem időm végignézni ezt a szirupos színjátékot, de mégiscsak az egyetlen testvéremről van szó. Massimo is tiszteletben tartotta mindazt, ami nekem értéket képviselt, így nem tehettem meg, hogy ebben a pillanatban hátat fordítok neki, még ha ezzel be is kellett vállalnom a kétkedő, gyanakvó tekinteteket. Elvégre az, aki az egyik nap még a feleségét temeti, másnap pedig egy esküvőn mulat, bűnősnek tűnhet olyanok előtt, akik nem tudtak semmit rólunk. Pedig ez inkább erő és hűség kérdése, és ha valami, hát a hűség olyan kötelék volt közöttünk, amit sem eltépni, sem megszakítani nem tudtunk, még úgy sem, ha akartuk volna. Így nem is volt kérdés, hogy mi a végleges döntésem; hogy a testvérem mellett leszek, miközben kimondja a boldogító igent, még ha nem is feltétlenül tudtam, hogy mit gondoljak az újdonsült Signora Giordano-ról. A bátyámat elvakította a szépsége és fiatalsága, az viszont, hogy az arát mi vakította el, már nem az én ügyem volt. Massimo szívből gyűlölte az állandó gyanakvásomat, de nem tudtam félvállról venni, hogy talán olyasvalakit fogadtunk a családunkba, aki majd megpróbál az öcsém életére törni némi pénzért és örökségért cserébe.
Ha ez a nő nem teszi tönkre kettőnk kapcsolatát, akkor semmi.
A csokornyakkendőt igazgattam, miközben tettem pár lépést a bátyám felé, ügyet sem vetve a fényűző és puccos díszítésre, ami körülvett minket, és a már gyülekező násznépet. Az izomzatomba furcsa, idegen bizsergés költözött, a hideg futkosott a hátamon, ahogy a bátyám szemeibe néztem, amik egy az egyben tükrözték azt a szirupos boldogságot, amitől egész délelőtt bukfencezett a gyomrom. A kétségek ellenére a mosolyom őszinte maradt, miközben a vállára szorítottam az ujjaimat, és bár a nyelvemre kívánkozott volna egy-egy kendőzetlen szó, de inkább hagytam őket elveszni a kimondatlanság sűrű erdejében, mintha soha nem is fogalmazódtak volna meg bennem hasonló vádak. Ennek ellenére tudtam, hogy tudja; Massimo túl jól ismert, nem egy szorult helyzetből kellett már kirángatnunk egymást, így a szavak néha már amúgy is feleslegessé váltak közöttünk.
Mindannyian a saját életünk kovácsai vagyunk; én pedig - más lehetőség híján - bíztam és hittem a döntésében. Más nem is számít jelenleg.


Nehezen veszem a levegőt, verejtékem sós íze végigmarja a torkom, miközben ujjaim a matracba mélyednek a testem mellett.
A sokadik rémálom.
Próbáltam elegendő oxigénhez jutni, miközben néhány kapkodó pillantással felfedeztem a szoba ismeretlen pontjait; valójában még időm sem volt jobban megnézni, mert túl nagy késéssel landolt az éjjeli gép, én pedig, amint megkaptam a hotelszobához tartozó beléptető kártyát, minden további nélkül az ágyban kötöttem ki.
A forróság viszont, ami korábban begyűrűzött bőröm alá, és amit ekkor már szinte ont magából a helyiség négy fala, egyre több izzadságot csalogat elő a testemből. Mellkasom hullámzani kezdett, ahogy szervezetem megpróbál lépést tartani a kapkodó légzésemmel, azonban mintha megannyi tű szurkálta volna a végtagjaimat, miközben próbáltam kikerülni a lázálom hatása alól.
A fájdalom végigbökdöste a lábfejemet, majd a mellkasomat, a forróság pedig szétáradt az inakban és a húsban, ahogy agyam újra és újra végig pörgette a temetésen látottakat; mintha az elmém azt tűzte volna ki célul, hogy újra és újra emlékeztet életem legnagyobb kudarcára. Hisz ott voltam, talán még időm is lett volna, hogy félrerántsam vagy... vagy...
Az apánk rengeteg energiát fektetett abba, hogy a saját mintájára formáljon bennünket, mi pedig, mint szorgos nebulók, magunkba ittuk minden tanítását, de amikor a magány marcangolt, már kicsit sem érdekelt sem a tekintély, sem a büszkeség. A bátyám kevesebb, mint 24 órával ezelőtt halt meg, a vérét szinte képtelen voltam eltüntetni az ujjaimról, a gyász perceit azonban csak ilyenkor tudhattam magaménak. Mert ha felkel a nap, újra vissza kell vedlenem a már megszokott szerepbe, és át kell adnom Massimo utolsó üzenetét a feleségének, akit még időben a tengeren túlra küldött. Kétség sem fér hozzá, hogy minden oka megvolt az aggodalomra, a levegőben már régóta bűzlik a puskapor, és csak idő kérdése volt, hogy mikor robban az egész. És ha egyszer robbant, hát... mind tudtuk, hogy ez mit jelent.

Üdvözöllek az oldalon!

A karakterlapodat elolvastam, és teljesen rendben találtam. Minden megtalálható benne, ami ahhoz kell, hogy kissé megismerhessük a karakteredet, betekintést nyerjünk az életébe és a jellemébe.

Kívülállóként a maffia és az ezzel járó életvitel valahogy mindig is egy olyan halmaz tagjai voltak, amiket a "jobb nem is érteni" cetlivel címkéztem föl magamban. Sötét és veszélyes és ha nem ebbe születik bele az ember, jobb távol maradni tőle.
Már egészen fiatalon megtapasztaltad, milyen felelősség és teher nyomja valójában a válladat, és mindez mennyi veszélyt rejteget magában. Elég világossá vált számodra, hogy egy rossz lépés vagy döntés, és komolya baleset érheti az embert, amiből nem rángathatja ki semmi - még a "zabolátlan temperamentum" sem. Mindennek ellenére, legyen akármennyire más is, mint egy normális család, a ti családotokban is ott a kötelék, ami szorosabb minden másnál. Jöhet bármi vagy bárki, a testvérek iránti hűséget semmi nem fogja überelni.
Sajnálom a feleségedet, és azt, hogy neked ilyen rövid idővel a halála után már jó képet kellett vágnod a testvéred esküvőjéhez, pláne, hogy nem igazán voltál elragadtatva az újdonsült arától. Ki gondolta volna, hogy nem is olyan sokkal később a bátyád lesz a következő rokonod, akitől búcsút kell venned. A te életedben nem lehet a kiszámíthatóságra támaszkodni, és bármikor megtörténhet bármi, de egyszer már eltemetted édesanyádat, utána az apádat is, most pedig a bátyádat. Ez még a te pozíciódban is nehéz, kár lenne tagadni.
Nagyon tetszett az egész előtörténeted, igazán érdekes karaktert hoztál egy újabb nápolyi ízig-vérig férfi képében, de különösen a jelenben játszódó részt imádtam, amikor beleláthattunk a gondolataidba, és csak egyedül vagy, nem figyelik annyian minden lépésedet.

Színt és rangot hamarosan admintól fogsz kapni, de addig sem tartanálak fel, biztos van bőven dolgod a Nagy Almában.

Már nincs is más hátra, mint hogy meglátogasd az avatar-, név- és munkahelyfoglalót, és már kezdődhet is a játék!
Ha bármikor elakadnál, és segítségre lenne szükséged, keresd fel az oldal vezetőségét bátran!
Kellemes időtöltést és izgalmas játékokat kívánok!