Hét hónap. Ennyi telt el azóta, hogy visszahelyeztek Washingtonba, és a DEA hatáskörébe kerültem, mint kihelyezett ügynök. Nem volt választásom, ahogyan korábban sem, bár kezdett már nagyon elegem lenni abból, hogy úgy pakolgatnak mindenfelé, mintha egy teli bevásárlószatyor lennék.A fehérgallérosok között mondhatni már otthon kellett volna, hogy érezzem magam, ám ez mégsem volt így.Túl hosszú ideig voltam a kék ruhások között, hogy egyre inkább érezzem, nekem mindig is ezen a pályán kellett volna maradnom.Bár erős szembeszélben kellett eleinte lavírozni, és jó pár hónapig voltam gúny és nevetség tárgya az osztályon, de akár az egész kirendeltségen keringő felvétel miatt: a volt pasim a saját lakásunkon dugta meg a legjobb barátnőmet és erről az egészről egy totális másfél órás felvétel is készült. Mivel bizonyíték volt, hiszen a hivatal kamerájával rögzítették, jó hosszú ideig nem is semmisítették meg. Egészen pontosan öt hónapig. Hogy ez alatt mennyi másolat készült róla fogalmam sincs, de már nem is érdekel. Azonban az idő szépen lassan elsimította a kezdeti nagy hullámokat, és az ellenszenvet velem szemben. Ehhez nem kevés köze volt annak, hogy valóban mindent elkövettem, hogy elfogadjanak az elég erősen zárt és sok szempontból férfiorinteált brooklyn-i kirendeltségen, és mert olyan társat kaptam, amilyen Brian Mattson volt. Így múlt időben. A kezdeti ellenszenvet felváltotta közöttünk a finom, pikírt csipkelődés, majd a tökéletes összhang, és a mindig felszín mögött húzódó erős kémiai vonzalom, amin ha nehezen is de úrrá lettünk. Nem mondom, hogy nem voltak necces pillanataink, vagy olyanok, amelyek a lehetőséget tálcán kínálták arra, hogy megszegjük a testület morális szabályait, vagy azokat az íratlanokat, amelyek szerint nem jó dolog a társaddal kavarni. Még egy gyenge pont, amit nem engedhetünk meg magunknak.Ettől függetlenül összecsiszolódtunk, és mondhatom, hogy jól alakultak a dolgaink. Még annak ellenére is, hogy időnként sikerült olyan dolgokba beletenyerelni, amit jobb lett volna ha kihagyunk. Néha nem a megfelelő emberek megfelelő háza táján és érdekeltségi körében szimatoltunk. Időnként tudni kell visszavonulni, mert ha kicsináljuk magunkat, akkor annak a lehetősége is elvész, hogy máshol segítség legyünk. Öt hónapig dolgoztunk együtt, és egyetlen pillanatig sem jutott eszembe annak a lehetősége, hogy engem esetleg elhelyeznek mellőle. Annak fényében pláne nem, hogy pár héttel korábban, az áthelyezésem előtt, magam kértem a véglegesítésem Brooklyn-ban.Simon, a főnököm nem is látott semmi kivetnivalót abban, hogy átvegyenek, amennyiben erre Washingtonban rábólintanak. Nem bólintottak. Nem tudom miért, hiszen éppen ők voltak azok, akik valamiféle büntetés gyanánt helyeztettek át.Valakinek fájhatott a létezésem, vagy egész egyszerűen nyomta a tyúkszemét a tudat, hogy bár megleckéztetésnek szánták New York-ot, túlságosan jól sikerült lett. Beilleszkedtem, és nyugodtan elmondhatom, hogy már nem csupán megtűrtek maguk mellett, már nem csupán én voltam a fehérgalléros washingtoni picsa, aki két percet nem tud megmaradni, anélkül, hogy bele ne keveredjen valamibe, hanem maguk közé fogadtak. Hogy ennek milyen jelei voltak? Nem is tudom. Ezt valahogy érzi az ember már abból ahogy ránéznek, ahogy bólintanak, ahogy rándul a szájuk egyetlen pillanatra, hogy valamiféle cinkos mosolyba kunkorodjon az ajkuk. Abból, hogy nem szivattak különféle aktákkal, amelyekért napokat kellett bejárnom, holott pár órán belül az asztalomon lehetett volna.Abból, hogy megjegyezték a nevem, hogy nem csórták el a hűtőből a kajámat, és vágtak ártatlan képet, összezárva, mintha nem is tudnának arról, hogy ott egyáltalán volt valami.Valahogy megérzed, ha egy helyen nem csupán egy szellem vagy, vagy valaki akin remekül lehet szórakozni, hanem az egész része.Én pedig hajlandó lettem volna feladni Washingtont, az otthagyott, félig lezáratlan életemet, mindent, ami bármilyen módon odakötött, és kész voltam arra, hogy végleg ebbe az örökké nyüzsgő, színes városba költözzek. Hét hónappal ezelőtt azonban mindent keresztülhúztak, és még arra sem nagyon hagytak számomra időt, hogy itt rendezzem a dolgaimat.Tulajdonképpen visszacseppentem abba a félig rendezetlen életbe, és itt hagytam magam mögött egy másikat, amelyet sokkal jobban kedveltem, amit eszem ágában sem volt feladni. A szüleim halála után mindig is kicsit otthontalannak éreztem magam. Hiába volt a nagynéném jóvoltából fedél a fejem felett, örökké éreztette velem, hogy ez az egész egy kényszerszövetség. Felnevel kötelességből, kitaníttat kötelességből, de többet ne várjak.Nem vártam. Igazából azóta sem. A nagynéném megtanított arra, hogy milyen gyökértelennek lenni, és mi az amit soha többé nem akarok érezni. Mégis ezt az utat választottam. Mintha az ember valahogy ösztönösen arra hajlana, amely annak ellenére, hogy rossz, hogy fáj, mégis ismeri, tudja mire számíthat.A halála után nem maradt más utána csak egy steril tisztaságban rendben tartott lakás, pár fotóalbum, egy nevemre szóló, szép összeggel feltöltött bankszámla ( a szüleim jóvoltából) és egy egész pofás bordó Dodge, ami éveken át a garázsban porosodott, mert a nénikém szinte soha nem járt vele.Ellenben velem.Washington sosem volt az otthonom, hanem egy hely ahol a szüleim halála után megtűrtek. New York végre kezdett volna az lenni….volna… Szombat este jött a telefon, hogy másnap indulnom kell, és már hétfőn reggel jelentkeznem kell az eligazító tisztemnél, aki az új megbízásomat ismerteti majd velem. A DEA egyik egységéhez kerülök, ahol elsősorban a beépített embereket kell tanáccsal ellátnom a tárgyalásaikat illetően. Olyat kerestek aki jó helyzetfelismerő képességgel rendelkezik, ugyanakkor gyorsan és hatékonyan is improvizál ha kell.Számtalan ilyen ügynök van, szóval nem értem miért éppen én, de a parancsot elfogadom és nem kérdezek. Ez a feladatom. Erre esküdtem fel.Kiugrani? Ugyan! Tudták, hogy ez nálam nem opció. Ez az egész, amit csináltam, amely hovatovább nem is hivatás volt számomra, hanem szenvedély, mozgatóerő, maga volt az életem.És ezt akkor is pontosan tudták, amikor beszerveztek. Okos vagyok, de mint mindenkinek, nekem is megvan a magam gyenge pontja. Beszélni akartam Brian-el, legalább gyorsan vázolni neki a helyzetet, de aznap este csak a rögzítője jelentkezett állandóan. Szabadnapos volt, talán a gyerekével töltötte a szombatot és a vasárnapot, amiből kevés jutott neki. A volt felesége nem könnyítette meg a helyzetét a láthatásokat illetően.Végül csomagolni kezdtem és sietősen írtam meg pár emailt és hagytam telefonon üzenetet a főbérlőnek, kérve, hogy ha lehetséges ne adja ki a lakást, hajlandó vagyok egy évet is előre kifizetni. Mert vissza akartam jönni, mert biztos voltam benne, hogy kiharcolom majd magamnak azt, hogy visszakerüljek. Legyen bármi is az ára.Vasárnap is hívtam Mattsont de továbbra sem értem el. Dühített, hogy nem tudom neki elmondani, hogy mennyire rohadtul dühös vagyok ezért az egészért, nem tudtam elmondani, hogy sajnálom, hogy nem személyesen mondhatom el, de nem maradt más lehetőségem. Gottstein úgyis elmondja majd neki hétfőn, és valószínű hozzám hasonlóan hidegzuhanyként éri majd a hír. De így megy ez nálunk hárombetűsöknél. Nincs kérdés, csak mész és csinálod, amire utasítanak. Eltelt hét hónap anélkül, hogy kapcsolatba léptem volna vele. Vagy alapvetően bárkivel. A beépített ügynökök biztonsága érdekében engem is kötöttek a szabályok. Senkivel nem léphettem kapcsolatba a régi társaim közül a brooklyn-i kirendeltségen. Ha eltűnsz egy időre, akkor talán hetekig még emlegetnek majd, aztán szépen lassan kikopik a neved a köztudatból és leginkább egy emlékfoszlány leszel, akire egy ideig a lelkesebbek még emlékeznek, de szépen lassan ők is elfelejtenek majd. Ahogy te is szépen lassan elkezded lezárni azt az életet, amelyet magad mögött hagytál.Nem utaltam el a lakásom egy éves bérleti díját, így buktam azt. Nem kerestem senkit telefonon, a számomat meg kellett változtatnom, ahogyan egy időre azt is el kellett felejtenem, hogy egyáltalán létezett ez az életem. Aztán kivettek az ügyből, már nem volt rám a továbbiakban szükség. A továbbiakról később születik majd döntés, mondogatták, végül visszadobtak a valódi világba, a foszladozó, talán nem is volt életembe, hogy kezdjem megint a nulláról.Az első hetekben még kerestem egyáltalán önmagam, az egykori létem, járkáltam a washingtoni lakásban, és próbáltam rendezni a dolgokat. Beültem a Dodge-ba, és kihajtottam egészen a külvárosig, ahol hajnalig csak feküdtem a lassan hideggé váló motorháztetőn, karomat a nyakam alá fonva, bámulva a csillagtalan égbolt sötétjét. Mintha onnan várnám a választ arra: “hogyan tovább?” Így múlt el szépen lassan öt hét, egy újabb hónap, amikor végül egy hétfő délutánon Simon, a brooklyn-i főnököm keresett. Ha még mindig komolyan gondolom…ott hever az asztalán egy papír, csak alá kell írnia, és mehetek. Örülne nekem…talán mások is, nem tudja. Vannak akik még emlékeznek rám, de sok az új arc.Egyetlen apró bökkenő volt: az FBI továbbra is igényt tart a szolgálataimra, ám ezúttal már Simon lesz az, aki megvétózhatja, vagy elodázhatja az áthelyezésem. Nem tudom hogyan intézte el, talán nem is fontos, valószínű egész magas szintig fel kellett másznia, és teljesen biztos vagyok benne, hogy nem volt könnyű.Nem volt kérdés, hogy igent mondok, ahogy az sem, hogy pár nap múlva, már az új lakásomat intézem a városban, az új életem első alapjait rakom majd le ismét.Még mindig magam mögött hagytam a lezáratlan életemet Washingtonban, de ez talán azért maradhatott így, mert szeretem ha megmarad számomra valamiféle menekülési útvonal, ha úgy hozná az élet. A Dodge jött velem. Túlságosan összenőttünk az idő alatt amíg próbáltam megtalálni az utat ismét a valódi énemhez. Végül egy esős keddi reggelen, nyolc óra előtt tíz perccel, ott voltam Simon irodájában. Idegesen, remegő végtagokkal, és valahogy sokkal feszültebben mint korábban bármikor.Legnagyobb meglepetésemre ott volt Gottstein is, én pedig csak annyit jegyeztem meg a köszönésemet követően. - Kezd deja vu érzésem lenni, srácok.- Gottstein jelenléte még idegesebbé tett, hiszen ő volt Mattson felettese, ami azt jelentette, hogy talán ismét együtt dolgozhatok vele.Bár jelen pillanatban nem tudtam, hogy erre mennyi az esély, vagy egyáltalán….tulajdonképpen egyetlen szó nélkül léptem le, azóta pedig nem kerestem. Pedig már másfél hónapja lehetőségem lett volna rá. De mégis mit mondhatnék? Arról merre voltam nem beszélhetek, a kifogásokra meg ugyebár senki sem kíváncsi. Én sem lennék az övére. Téma lezárva.Mielőtt azonban bármit is mondhattam volna, vagy a megérzéseimet megoszthattam volna velük, nyílt az ajtó, zörrent az idétlen zöld reluxa, majd teljes életnagyságban megjelent ott az egykori társam, kezében egy papírpohárral, amelyben még mindig gőzölgött a frissen főzött kávé. Tuti nem automatás, azt ki nem állhattuk, ha tippelnem kellene, akkor még mindig itt van valahol Rubinsten, akinél jobban nem főzi senki a feketét brutális mennyiségben kihelyezve, egy óriási zöld termoszos kancsóba. A lefagyó mosolyából arra engedek következtetni, hogy a felbukkanásom éppen úgy meglepi, ahogyan az övé engem. - Hello Mattson. Nekem is hozhattál volna. Főleg ha Rubinstein főzi.- szólalok meg egyszerűen, a világ legtermészetesebb lezserségével, és a fejemmel a pohara felé biccentek, majd a tekintetem egyenesen ráemelem. A könnyedség csak álca. A szívem akkorát dobban, hogy szerintem aki nem süket, az tuti meghallotta. - Jó régen nem találkoztatok, nem igaz?- csapja össze a tenyerét Simon, majd összedörzsöli, és leül az asztala mögé, Gottstein pedig hanyagul félseggel annak szélére telepedik le, az egyik karján támasztva meg a súlyát. - Ja. Pár hónapja….- felelem neki, miközben még mindig Mattsont nézem ahogy közelebb indul felénk.Az orromat megcsapja az ismerős arcvíz illata. Még mindig rohadtul imádom. Számtalan emléket idéz fel bennem.Krisztusom! -...vagy jó pár hónapja. Hogy vagy, Mattson?- teszem még hozzá, inkább csak költőinek szánva a kérdést, bár jól tudom, hogy ha nem is itt és most, de valamikor beszélnünk kell a kiesett időről. - Na hát akkor kezdjétek szokni egymást. Visszahelyeztünk benneteket. Jó páros voltatok együtt. Elég komoly szálakat kellett megmozgatnom, hogy ez a csapat újra összejöjjön, úgyhogy nem nagyon szeretnék zűrt. Mattson? Preston? Értve vagyok?- Simon először Brian-re majd rám nézett, de én csak a szemem sarkából érzékeltem, és csak lassú bólogatásra futotta, bár lehet nem is arra amit kérdezett.Szinte pislogás nélkül bámultam Mattsonra.
Jó újra látni téged. Nélküled olyan értelmetlenül teltek el a napjaim. Szürkébb lett a világ.
Azt mondják, egy végtag elvesztése után a fantomfájdalom nem a véletlen műve: azért létezik, mert az agy csak lassan képes elfogadni a megváltoztathatatlant, hogy valami hiányzik, ami eddig az élet szerves része volt. Pontosan ugyanez a fantomfájdalom gyötört engem is az elmúlt hét hónap folyamán. Igaz, még épkézláb vagyok, a tünetem tehát nem testi, hanem inkább lelki indíttatású, és egyedül Prestonhoz köthető. Hogyan hiányozhat valaki ennyire, akit a megismerkedésünk első néhány órájában a pokolba kívántam? Olyan volt, mint púp a hátamon, mint egy élő, beszélő, lélegző átok. Fogalmam sincs, mi és hogyan változott meg ennyire, hogy vajon melyik volt az a pillanat, amikor létrejött közte és köztem az a fura kötelék. Nem csupán az, ami kollégává tett minket, hanem az is, ami ennél jóval közelebb sodort egymáshoz. Mert igen... tényleg nagyon közel sodródtunk egymáshoz. Közelebb, mint ahogy magunk elképzeltük volna. Néha olyan közel, hogy csaknem megtettünk olyasmit, amit utána már nem lehetett volna meg nem történtté tenni, ami csodálatos lett volna ugyan, de talán még jobban megbonyolította volna a dolgokat. Nem tudom, vajon készen álltunk volna-e mindketten ennek a bonyodalomnak az elfogadására? Együtt lenni kötélen táncolva, nap mint nap vásárra víve a bőrünket, és féltve a másikat jobban, mint önmagunkat? Szerintem egyikünk sem tudta rá a választ, de talán nem is volt rá jó válasz. Lehet, hogy ezért hátráltunk ki minden necces szituációból az utolsó pillanatban, még mielőtt lecsapott volna ránk a teljes kontrollvesztés. Hogy Preston hogyan vészelte át ezt az időszakot nem tudom, részemről még soha életemben nem futottam és edzettem annyit, mint ilyenkor: valahol le kellett vezetnem, vagy átcsoportosítanom az energiámat. Néha ott tartottam, hogy kockáztatok, egy lapra téve mindent, de mindig visszatartott valami. Nem a félelem, sokkal inkább egy olyan gondolat, ami azt súgta a fülembe, hogy egy érzelmeken alapuló kapcsolat Prestonnal úgy kavarna meg mindent, hogy csak szédelegnék tőle, mint a századik menet után a vidámparki körhintán. Hónapokon át tipródtunk egymás mellett, hol lépve egyet előre, majd hátrálva legalább kettőt. Mindketten tudtuk, mi forog kockán ha végre engedünk annak a munkához semmi köze nem lévő vonzalomnak - így hát ellenálltunk. Egy bizonyos pillanatig. Mert egy ébren végigkínlódott, és végiggondolkodott éjszaka után rájöttem, hogy egyrészt a bonyodalmak teszik színessé az életet, másrészt lehet élni gyáván, csak éppen nem érdemes. Eldöntöttem, hogy Preston elé állok, és vallok: hogy ami hozzá köt nem csak egyetlen éjszakára szól, ennél sokkal hosszabb távon is tudnék tervezni vele, és a fenébe is, vágjunk bele, ha ő is akarja. Lehet idővel belebukunk, de ha nem is próbáljuk meg, sosem tudjuk mi lehetett volna a vége. Igen, elmondom neki. De előbb szükségem van néhány napra - nem azért, hogy végigfussak a lehetséges következményeken, hanem hogy erőt és merszet gyűjtsek ahhoz, amit elterveztem, mint egy bungee-jumping ugró, a mélységbe való elrugaszkodás előtt néhány másodperccel. Ehhez tökéletesnek tűnt a hétvége, amit Stephennel tölthettem, és amit végre az exfeleségem sem torpedózott meg mindenféle valós, vagy akár kitalált indokkal. Jókedvűen indultam vissza Brooklyn-ba, telve tettvággyal, határozottsággal: feltöltődtem, úgy éreztem, egy sziklafal sem állíthatna meg. Beismerem, hogy egész hétvégén elérhetetlen voltam, nem csak magam, hanem Stephen miatt is. Hétfő reggel a telefonomat bekapcsolva nem fogadott hívások garmada várt Prestontól. Tudta, hol voltam az elmúlt két nap alatt, és azt is miért: ha ennyiszer keresett, akkor annak marha nyomós okának kell lennie. Azonban hiába próbáltam én hívni, ezúttal ő volt elérhetetlen. Meg is állapítottam, hogy olyan ez, mint egy elcseszett keringő, ahol a táncosok nem találják meg egymást a parkett közepén. Nem számított, gondoltam nemsokára úgyis találkozom vele az őrsön, elmondhatja a keresése okát, és végre én is szerét ejthetem hogy elmondjam neki a való igazat kettőnkkel kapcsolatban, aztán vagy szakadjon rám a mennyország minden öröme, vagy rántson le a pokol mélye. Még annyi időm sem volt szinte, hogy ledobjam a dzsekimet a székem támlájára, mikor máris magához hívatott Gottie. Alig tíz percig tartott a megbeszélésünk, de úgy szédelegtem ki az irodájából, mint egy holdkóros, és úgy éreztem, összeomlott körülöttem minden. A hír amit kaptam nem is lehetett volna sokkolóbb, és letaglózóbb. Tudom, hogy a mi életünkben a parancs az parancs, mégis úgy éreztem, hogy a fél karomat vesztettem el Preston távozásával. Szinte még ki sem tettem a lábam a főnök irodájából, hívtam társamat, de mindhiába. Ezúttal ő volt ugyanúgy elérhetetlen, mint én korábban. És összes próbálkozásom dacára zátonyra futott minden kapcsolatfelvételi kísérletem. Preston úgy tűnt el az életemből, mint egy álom az ébredés után. Csak ezúttal az ébredés keserűbb volt, mint kellene. Hónapok teltek el azután az arcul csapás után, és sehol nem találtam a helyem. Heteken keresztül próbáltam Prestont elérni. Eleinte nem érkezett válasz, míg aztán egy napon a "szám megváltozott" dallama csendült fel a vonal másik végén. Nem tudtam hol van, mit csinál éppen, vagy hogy mi más módon találjam meg. Hívjam végig az államok minden őrsét? Ostobaság lett volna, és egyébként is, ha visszakerült a fehérgallérosokhoz, úgysem adtak volna ki információt nekem. Hogy Gottie sejtette-e mi áll a háttérben nem tudom, de ezekben a hetekben kevesebbet csesztetett, óvatosabban kiabált velem mint eddig bármikor, és új társat sem adott mellém, amiért kimondottan hálás voltam. Képtelen lettem volna elfogadni valaki mást Preston után, mintha árulást követtem volna el azzal ha együtt kezdek dolgozni egy random illetővel. Visszasüllyedtem a magányos farkas állapotába, de a körülmények között jobb is volt ez így. Nappal lefoglalt a munka, de esténként úgy ténferegtem a városban, vagy üldögéltem otthon egy üveg sor társaságában mint egy zombi. Képtelen voltam kiverni Prestont a fejemből. Hiányzott mellőlem, hiányzott mindene. A nevetése, a belevalósága, a csipkelődései, az a cinkos, néha kaján kis mosoly amivel rám nézett. Hiányoztak a csörtéink és mindaz ami mögöttük volt. Az egyetlen ami nyújthatott némi vigaszt az elszalasztott lehetőség volt. Már így is szenvedtem nélküle, mi lett volna ha csakugyan egymásba bonyolódunk? Szar volt a helyzet így is, de az egyenesen a pokol lett volna a köbön. Ami aztán enyhítette a bennem lévő érzést, amit még magam is képtelen voltam definiálni, jelentkezett a legnagyobb gyógyító: az idő. Nem állítom, hogy az életem visszaállt a Preston előtti kerékvágásba, de már képes voltam rá gondolni anélkül is, hogy egy láthatatlan ököl vert volna egyenesen bele egy jobb csapottat a gyomromba. Gottie is visszatért korábbi "elbűvölő" önmagához, ami nem egy alkalommal egy alapos szőnyeg szélére állításban csúcsosodott ki. Biztosra vettem, hogy a ma reggeli alkalom is egy lesz azon listán, amikor egy ledorongolással indítom a napot, már csak azért is, mert még szinte - elmaradhatatlan kávémmal a kezemben - alig léptem át a rendőrőrs ajtójának küszöbét, amikor máris rapportra rendeltek. Fejben végigfutottam "bűneim" elég terjedelmesre rúgó listáját, de momentán fogalmam sem volt róla mit kell letagadnom, vagy melyikhez kell majd angyalian ártatlan arcot vágnom. - Jó reggelt főnök - vágok a lehetőségekhez képes vidám arcot miközben beóvatoskodom Gottie irodájába. - Ugye milyen szép na.... - akad aztán bennem a mondat befejezése. Mert az iroda egyik székében ott ül Preston, mint egy látomás, mire hajszál híján elejtem a kávémat. Csak állok, bámulok, és valószínűleg az arcomra fagyott kifejezéssel úgy nézhetek ki, mint akinek most mentek el végleg otthonról. Preston hangja is csak valami szűrőn keresztül jut el hozzám, de a lényegét felfogom: kávét kér, én meg, még mindig a meglepetés hatása alatt közelebb lépek, és felé nyújtom a sajátomat. - Hello Preston - nyögöm ki végül, még mindig idiótaként bámulva rá, és ha most nem ennyi szem követné a mozdulataimat akkor odamennék, és nemes egyszerűséggel belebökném a vállába a mutatóujjamat hogy lássam átszalad-e rajta vagy sem. - Igen, jó néhány hónapja - szedem magam végül össze, és biccentek a feltett kérdésre. A többi bennem reked, az csak Prestonnak szól majd, ha végre valahára kettesben leszünk. Még egy kérdésem van, de Simon alighanem a fejembe lát, mert megelőz, és közli velem extársam ittlétének okát. Vagyis újdonsült társamét, ha pontos akarok lenni, amitől most már végképp elvesztem a fonalat, és a főnököm arcán látom hogy remekül szórakozik a reakciómon. Ez az a pillanat, amikor ha nem is ülök le, de rátámaszkodom az előttem lévő szék támlájára - igyekezvén hanyagnak álcázni a mozdulatot - mert félő hogy beleszédülök az információhalmazba és nem tart meg a lábam. - Szóval akkor újra társak vagyunk? - teszem fel a kérdést csak hogy nehogy megcsaljon a fülem - biztos, ami biztos. Két erőteljes biccentés érkezik a két főnök felől, meg egy utasítás, hogy ne okozzunk galibát, vagy legalábbis ne annyit, mint első együtt dolgozásunk alkalmával. - Igen, uram! - épphogy nem tisztelgek, aztán kifelé indulok az irodából, Preston pedig követ, legalábbis gondolom, mert nem nézek hátra. Még mindig emésztem a történteket, vagy jobban mondva a hirtelenségüket. Ha ma ébredéskor megkérdezték volna mire számítok a nap folyamán, alighanem ez lett volna az utolsó tippem. Különös, ambivalens érzés fog el: boldoggá tesz Preston visszatérése, ugyanakkor van bennem némi félelem is: vajon ez után a több mint fél évnyi törés után hogyan fogjuk folytatni? Onnan, ahonnan abbahagytuk vagy kezdjek elölről, esetleg egy másik pontról? Végül rájövök, hogy nem kell túlagyalnom - lesz, ami lesz. Azt hiszem az első néhány óra megadja a kérdésre a választ. Csak a kávégép mellett állok meg, tekintve az automata fekete minőségét kevés dolgozó fordul meg errefelé, példának okáért most egy sem, ergo remek helyszín ahhoz, hogy néhány szót négyszemközt beszéljek Prestonnal, aki úgy talpal utánam, mint a legelső találkozásunk alkalmával, amikor nagyjából olyan tájékra kívántam, ahová soha nem szoktak önként távozni az emberek. Mekkorát változott az idő azóta! - Hol a fészkes fenében voltál hónapokon át híradás nélkül? - morranok rá végül Prestonra amikor szembefordulok vele. Aztán rájövök, hogy ez a kezdés nem a legjobb, ráadásul nem is azt mutatja, amit valójában érzek, hát lehajtom a fejem, és lábammal piszkálni kezdem a kopott folyosói szőnyeget. - Hiányoztál... partner - dünnyögöm. - Azt hittem sose látlak viszont. Ez az elmúlt pár hónap.... szóval, elég nehéz volt - nézek fel végül, és figyelem Preston arcát. Mindig olyan volt a tekintete, hogy olvasni tudtam belőle, kíváncsi vagyok, most vajon mit látok meg benne.
Amikor ideérkeztem három évvel ezelőtt New York-ba, nem volt bennem honvágy Washington iránt. Valahogy megszoktam azt, hogy igazi otthonom nincs.A megszokás, az egyhangúság mozgatott, vagy talán az az érzés, hogy akinek nincs igazi helye a világban, annak nem is nagyon van mit veszítenie. Talán még jól is jött a környezetváltozás, és az, hogy ha ideiglenesen is, de kiszámítható ideig stabil alapokon nyugszik az életem. Mindez akkor kezdett felborulni, amikor az addig valódinak, és kikezdhetetlennek hitt kapcsolatom alapjai omladozni kezdtek, majd végképp borult minden amit addig igaznak véltem. Josh volt az egyetlen és minden szempontból rendíthetetlennek hitt háttérországom, aki egyetlen hazug lépéssel rúgta ki a lábam alól a talajt. Ostobaság azt gondolni, hogy az egyenruhások magányos farkasok, hogy képesek arra, hogy kizárják az érzelmeket, hogy mindig tiszta fejjel gondolkodnak. Mindez csupán egyfajta védekezési mechanizmus. Mi is éppen olyan módon, mint bárki más ragaszkodunk valakihez, nekünk is kell egy bázis, egy hely ahol feltöltődhetünk, amelyet otthonnak, családnak nevezünk. Nekem akkor, a szakításunk pillanatában már egyik sem volt.Nem feltétlenül az bántott, hogy megtörtént, hanem az ahogyan megtörtént. Gyakorlatilag arcul csapott mindent, amiben hittem egészen addig. Mondjuk ennyi idősen már lehetett volna annyi eszem, hogy nem bízom meg olyan könnyedén a férfiakban, és nem dobom oda egyszerűen a szívem….de hát a bolond ember a saját hibájából sem szokott tanulni. És azt sem állíthatjuk, hogy én ebből is tanultam, mert elkövettem az egyik olyan öreg hibát, amitől a nagy öregek mindig is óvtak: még véletlenül se kezdj gyengéd érzelmeket táplálni a társad iránt. Csak ez olyasmi, amit tud az ember, fejben ezerszer lerendezi magában, aztán jön az élet és röhögve felülbírálja a racionalitást. Minden stimmelt. Éreztük ezt azt hiszem mindketten. Tudtuk, hogy egy ideig csupán kerülgetjük a dolgot, de ahhoz, hogy ne essünk bele abba a csapdába, amit nem akartunk, de egész egyszerűen ott volt, ahhoz el kell, hogy váljanak az útjaink. Én nem akartam. Azt hiszem Mattson sem. Jók voltunk együtt a melóban, sikeresek voltunk, és minden erővel egy ideig, kivált amikor egy ügyön dolgoztunk, háttérbe tudtuk szorítani a személyes érzelmeket.Nem beszéltünk róla, mégis képesek voltunk szinte egyszerre józanul és tiszta fejjel gondolkodni. És ez jó volt így. Legalábbis egy ideig biztosan, noha naív módon mindketten úgy képzeltük vagyunk olyan profik, hogy a végtelenségig uralni tudjuk.Tévedtünk. Mondhatnám, hogy a legjobbkor jött az áthelyezésem, de azt hiszem ha igazán a dolgok mögé nézek, akkor belátható, hogy soha nem jöhetett volna rosszabb időzítéssel. Bár nem tudom, hogy ha megbeszélünk mindent, ha sikerül végérvényesen tisztázni az érzéseinket, és képesek leszünk megint tiszta fejjel gondolkodva a közös ügyekre koncentrálni, akkor mennyivel jött volna jobban?Nincs jó megoldás ebben a helyzetben. Visszatérve New Yorkba, elég vegyes érzéseim voltak. Egyrészt felkavart a gondolat, a tudat, hogy megint együtt fogunk dolgozni. Frusztrált, hogy magyarázattal kell majd szolgálnom neki, hogy minden bizonnyal jogosan lesz kiakadva rám, és magamat ismerve első felindulásomban úgy fogok védekezni, hogy visszatámadok.Ugyanakkor gombóccá formálódott a gyomrom,és ott kattogtam előző este azon, hogy mégis mit vegyek fel másnap, amikor raportra jelentkezem Gottstein irodájában? Mégis mit vennék fel? Nem mintha a ruhatáram ez alatt a pár hónap alatt sokat változott volna. A praktikusság volt örökké a mozgatórugó, és sokkal inkább az, hogy bármikor elférjen a blézer alatt egy 22-es Glock, semmint, hogy láthatóvá tegyem a dekoltázs édes háromszögét egy testre simuló ruhában. Mennyi együtt töltött idő, és mennyi eltékozolt hónap. Tudom, hogy megpróbált keresni, legalábbis egy ideig, mert jutottak hozzám vissza információk. Számtalan esetben én is meg akartam szegni a szabályzatot, csak azért, hogy legalább egy apró üzenetet el tudjak juttatni hozzá, de nem volt rá lehetőségem. Preston egy időre halott volt, és ez leginkább nem a saját, sokkal inkább az ügyben érintettek érdekében volt fontos.Mégis ezerszer is eszembe jutott, hogy mi járhat a fejében, vajon mit gondolhat rólam? Hogy elárultam? Hogy feláldoztam a barátságunkat, ezt az elcseszett kapcsolatot a szabályzat oltárán? Igazából nem is kell szépíteni a dolgot, hogy ez történt.Én erre tettem fel az életem, ezzel ő is tisztában van, és nem fogok soha parancsot szegni. Eddig sem tettem és ezután sem fogom. Még érte sem. Még érte sem?Nos, ezen a ponton azt hiszem egy ideig elgondolkodtam. Voltak….igenis voltak olyan napok, amikor tökéletes csendben ülve, egy rohadt motelszobában, csak a kattogó, plafonra szerelt ventillátort hallgatva, a rengeteg kávés papírpohár között ülve, az előző napi lehallgatott beszélgetéseket elemezve, azon gondolkodtam, hogy nem csinálom tovább. Nem fogok újabb motelekben üldögélni a mustársárga függöny mögött, bámulva ki a sötét éjszakába, hallgatva a másik szobában, a védett személyt, amint éppen a nyolcadik pasast lovagolja meg, vagy éppen azt hogyan húzzák le a klotyót, rendelnek méregdrága kajákat, élvezik azt a rabságot, amit az életvitelükkel idéztek elő, és amelynek tisztaságáért én és a többiek felelünk.Árnyékok voltunk olyan emberek életében, akik csak azért voltak életben, mert valakik fölöttük náluk fényévekkel fontosabbak voltak a számunkra. Én pedig ezért beáldoztam egy lehetőséget valamire, ami jó is lehetett volna. Egy életet ami büntetésnek indult Brooklynban és amit mégis szívesebben választottam volna annál amit azelőtt évekig csináltam.Beszélni akartam volna erről Mattsonnak is, biztosan lehetőségem lett volna rá valamikor, de úgy csúszott ez ki a kezeim közül, mint az olvadt vajjal bekent gumiszalag. Én fel voltam készülve arra, hogy ő lép be majd az ajtón, ő azonban úgy tűnik nem volt felkészülve rám. A mosoly másodpercek alatt fagyott az arcára, és úgy bámult engem jó pár percig, akárha szellem lennék, melynek eddig a létezésében sem hitt.A felém nyújtott kávét elveszem és beleszagolok. Valóban nem automatából hozta, és az illata is elárulja, hogy ez valamelyik borzalmas színű, de remek italokat rejtő, kollégák és kolléganők által odakészített termoszok egyikéből való, melynek becsületkasszájába gyakran többet is dobunk, mint amennyibe a fekete nedű kerülne.Ellenben ebben van erő és fényévekkel finomabb mint amit az automata ad. Feltéve ha ad, és nem dobja el egy hatalmas lökéssel távolabb a papírpoharat, és ereszti a kávénak hazudott karamell színű italt a randa szürke linóleumra. - Kösz.- biccentem oda Mattsonnak és hagyom érvényesülni a főnökséget, akik gyorsan vázolják azt a férfinak, amit már én is tudok lassan egy hete. Hogy ez idő alatt miért nem hívtam fel? Nos, erre már nincs semmiféle mentségem. Talán csak annyi, hogy az elmúlt idő megmagyarázására sem voltam felkészülve, arra meg végképp nem, hogy egy telefonhang legyen az első amit tőlem hall. És én, aki szembenézek nagyjából bármivel, és nem egyszer álltam szembe egy rám szegezett fegyverrel, megbuherált, lefűrészelt shootgun-al is, egyszerűen be voltam parázva, hogy az egykori, és most már ismételt társamnak bármiféle magyarázattal szolgáljak az elmúlt kilenc hónapra. - Kicsit jobban is lelkesedhetnél.- vonom a szám egy vigyorra, amit gyorsan a kávéspohár mögé rejtek, amely annak szól, hogy visszakérdez azzal kapcsolatban, hogy ismét társak leszünk e.Persze tudom milyen érzés ez….bennem is ezerszer és ezerszer jött elő a kérdés, mert szerettem volna biztos lenni abban, hogy nem az érzékeim csalnak meg. - Nem humorizáljon Preston!- Simon meglehetősen komolyan dörrent rám, ami elsősorban annak szólt, hogy tökéletes tisztában volt azzal, hogy mennyire kurtánfurcsán léptem le egykor, és mert talán valamilyen formában együtt is érzett Mattsonnal.Az ember alól elég sokszor rúgják ki a széket a testületnél, és amilyen hamar a pokolba kerül, olyan hamar ragadják meg arany ujjak, hogy a mennybe emeljék, majd megint vissza a pokolba. És ezt a csodálatos kínzást még jó sokszor megtegyék vele. - Igen, uram!- visszhangzom én is pár másodperccel később Mattson után, ami egyszerre szól annak, hogy jogos velem szemben Simon feddése, másodsorban éppen lelépésre szólítottak fel minket, úgyhogy ideje felvenni az ügyet. Brian úgy indul meg kifelé az irodából, mint akit kergetnek. Ez a mozdulata kezd bosszantóan hasonlítani arra, ahogyan először találkoztunk. Én pedig nem tudom eldönteni, hogy mindez most annak szól, hogy mindazok után, ahogy távoztam a háta közepére sem kíván, vagy ennyire lelkesen akarja belevetni magát az új esetbe, ami vár bennünket a gyilkossági diszpécser irodában? Útközben az első kukába kidobom a papírpoharat, és már éppen venném fel Mattson lendületét, amikor a kávégép mellett megtorpan.Én meg gyakorlatilag ugyanazzal a kezdeti lendülettel majdnem nekivágódom.A homlokom koppan is valahol mellkas tájékon. - Bazd meg!- szalad ki a számon, és már éppen kérdezném, hogy mégis minek állt meg ha már ennyire rohanhatnékja van, amikor nekem csapja azt a kérdést, ami teljesen jogos jelen helyzetben és amely gyakorlatilag az előbb a főnöki irodában is az arcára volt írva. Sóhajtok egyet, leengedem a vállaim, és elnézek oldalra, majd csípőre vágom a kezem és a szemeibe nézek. - Rövid választ vársz, vagy hosszabb választ? Hosszú válasszal nem szolgálhatok, hiszen tudod, hogy köt a titoktartás és a szabályzat….- naja…ettől még persze nem mentesít attól, hogy ha telefonon nem értem el, legalább egy üzenetet írhattam volna neki. Vagy egy emailt, amiben legalább annyit mondok, hogy bocs, le kell lépnem. Nem nagy dolog….persze, csak én gondoltam túl az egészet. Személyesen akartam, vagy legalább úgy, hogy hallja a hangom. Végül addig szerencsétlenkedtem, hogy később már nem maradt erre mód. - A rövid válasz annyi, hogy áthelyeztek és nagyon kevés időm volt, alig negyvennyolc órám.Tudod, hogy ez mit jelent ott ahonnan jövök.- harapom be az alsó ajkam, és próbálom visszafogni a hangom. Az évek alatt megtanítottak arra, a kiképézés alatt megtanítottak arra, hogyan kezeljem az érzelmeimet, hogyan legyek úrrá azon, hogy se a hangom, se a testtartásom ne áruljon el….és arra is megtanítottak, hogy mindig lesz gyenge pontom, amire ha rájövök mi az, lehetőleg munka közben ne legyen a közelemben. De a francba! Azt nem magyarázták el, hogy mit tegyek akkor, ha a gyengeségemet nem tudom kiiktatni, tudniillik a saját társam az. - Hiányoztam? Na ne mondd! És pontosan melyik részem hiányzott? Amelyik kioktatott arról, hogyan kell helyesen tisztítani a szolgálati fegyvered, vagy amelyik közölte, hogy valójában tapló dolog finomított sóval inni a tequilát, és aki arról is felvilágosított, hogy gyenge punci vagy, amikor majdnem a lábadra ejtetted a közösen pakolt, vadonatúj franciaágyamat?- billen oldalra a fejem, és bár első hallásra olyan dolgokat mondok neki, ami sokkal inkább sértő lenne más kontextusban, de jelen helyzetben mindketten tudjuk, hogy régi, homályos emlékek ezek, hónapokkal korábbról, amelyeket felidézve minden bizonnyal most már inkább csak mosolygunk rajta. Én legalábbis.Végül összeszűkülnek a szemeim, és lágyan elmosolyodom. Éreznie kell rajtam, hogy ez a sok hónap távol mindentől amit szépen lassan az új életem részeként felépítgettem, nekem is megterhelő volt. És még csak nem is beszélhetek róla. Vagy legalábbis még nem. - Te is hiányoztál, Mattson. Minden idegesítő és szerethető porcikáddal együtt.És hiányzott az, hogy tudtam, senki nem fog olyan pontossággal fedezni semmiféle bevetésen ahogyan te tetted.- voltak meredek helyzeteink amíg együtt melóztunk, és nem egyszer neki köszönhettem az életemet, ez pedig olyasmi azt hiszem ami még inkább összefűzött bennünket. Mintha eddig nem lett volna már éppen elég kusza a kapcsolatunk. A kezem előre nyújtom, és feltett szándékom, hogy megérintem az arcát. Nem akartam semmi mást, csak megérinteni, egy apró simogatás vagy valami ilyesmi, de hirtelen megjelent valaki a folyosó végén befordulva, és pedig visszakaptam a kezem, megvakartam a tarkóm, majd leengedtem. - Khm….oké…- köhintettem zavarodottan, miközben vártam, hogy az érkező elhaladjon mellettünk, de nem tette, hanem helyette megállt a folyosó közepén lévő fénymásolónál. - Menjünk a lifthez!- biccentettem Mattson felé, majd a felvonó irányába, és elindultam, remélve, hogy ezúttal ő követ. Megnyomtam a gombot, a lift pedig pár másodperc múlva meg is érkezett. Diszkrét lassúsággal nyílt az ajtaja, hogy elnyelve bennünket, bezáródjon, újra kizárva ezzel kicsit a külvilágot…..
Jó újra látni téged. Nélküled olyan értelmetlenül teltek el a napjaim. Szürkébb lett a világ.
Egy tökéletes világban az én életem merőben más lenne. Talán volna egy házam a külvárosban - amolyan igazi, takaros amerikai ház, smaragdzöld színű pázsittal, egy udvarral, medencével, fehér kerítéssel. Egy tökéletes világban boldog családom lenne, szerető feleséggel, akinek karjaiban megpihenhetnék munka után, és a fiamat nem csak havonta egyszer láthatnám. Egy tökéletes világban talán bankár lennék, ügyvéd, irodista, de nem rendőr. Egy tökéletes világban a munkám nem nyomná rá a bélyegét napom minden egyes percére, és nem okozna rémálmokat éjjelente. Egy tökéletes világban nem lenne bűn és bűnelkövető, ott mindenki becsületes és törvénytisztelő lenne. Egy tökéletes világban nem lenne szükség ránk, és nem találkoztam volna Prestonnal sem. De ha így lett volna.... vajon az a világ tényleg tökéletes lenne? Na és persze egy tökéletes világban én sem csak állnék most az iroda közepén, földbe gyökerezett lábakkal, és nagyjából olyan arckifejezéssel, mintha a kávé szorongatása meg a légzés lekötné minden agyi kapacitásomat, épp ellenkezőleg, frappánsan humoros mondatokban fogadnám Preston visszatérésének tényét, ahogyan a főnökeink sem kurtán-furcsán raknák újra egésszé a két felünket, hanem minimum dicshimnuszokat és ódákat zengenének hatákonyságunkról, és úgy bocsátanának utunkra, hogy piros szőnyegű felvonulást rendeznek nekünk, hetvenhat trombitával, hajlongó kollégák sorfala között. Ehelyett szinte kilöknek bennünket az ajtón, én meg szinte pontosan lemásolom az első találkozásunk alkalmával tanúsított viselkedésemet, legalábbis ami a rohanás-megtorpanás-morgás szentháromságot illeti. Csak az első, meglehetősen nyersre sikerült mondat után kapok észbe és érzem újra szilárdnak a talajt a talpam alatt. Ekkor azonnal módosítok a szövegen, mert már megtanultam hogy amikor Preston szemében villogni kezd az a fura fény, az azt jelenti hogy olyan válasz következik, amihez képest az armageddon csak könnyű vasárnapi gyerekzsúr lesz, és mindenkinek kedve támad láthatatlanná válni vagy elbújni, szóval jobb ezt nem megvárni. És egyébként is, a nyersesség csak részben mérhető a - részben jogos - felháborodásomnak, a másik oka a meglepetés ereje, amit mostanra sikerült leküzdenem. Nem mellesleg tényleg a totális igazságot mondtam: rohadtul hiányzott. Most jövök rá, amikor szemtől szemben állok vele, hogy sokkal jobban hiányzott, mint ahogy eddig gondoltam. - Igen, tudom - bólogatok aprókat, halkan dünnyögve. A munka az munka, és ami titoktartást parancsol, azt nem lehet felülbírálni semmiféle személyes érzelmek alapján, mert beláthatatlan, és esetleg katasztrofális vége is lehet. Aztán végre vigyorra húzódik a szám, mert a soron következő mondatok olyannnyira társamhoz illőek, olyan mértékben "Prestonosak", hogy akár tankönyvbe lehet illeszteni őket. - Ez. Pont ez hiányzott a legjobban - nyugtázom széles mosollyal. Fene tudja miért van rám ilyen hatással ha cinkel, vagy ugrat. Másokkal is voltunk partnerek, ahányszor szívni kezdték a véremet, azonnal feléjük fordítottam volna a fegyverem csövét. Amikor Preston csinálja, épp az ellenkező hatást válta ki belőlem: kimondottan élvezem, sőt fel is veszem a kesztyűt. Ki érti ezt? Én nem igazán. Vagy legalábbis sejtem az okát, de megnevezni nem merem. A tévedés és pofára esés ez esetben rosszabbul esne mint egy bekapott lövés. - Még hogy gyenge punci - horkanok fel, karba fonom a kezeimet, és úgy méregetem Prestont mint a gólya, aki azon gondolkodik, hogy kelepeljen-e még egyet mielőtt bekapja a békát. - Hát közlöm veled, hogy te nem franciaágyat vettél, hanem egy betontömböt, amit én - eresztem le a karjaimat és egyik ujjammal magamra bökök - ÉN cipeltem fel az istenverte emeletre. Lépcsőn, mert a liftbe nem fért bele. A te közreműködésed kimerült a vihorászásban meg a tanácsosztogatásban. Nem mellesleg miután megbirkóztam azzal a döggel, és kegyesen megengedted hogy lemosakodjak a fürdődben, és te "véletlenül" - macskakörmözök a levegőbe - rám nyitottál, miközben egy szál boxerben ácsorogtam, láthattad hogy nem a nők közé vagyok sorolható - vágok aztán vissza, mire Preston szeme megrebben az egyszerre zavarba ejtő és vicces emléken. Aztán elfelejtem a replikázást és az élvezetes kis szócsatát mikor kibukik belőle egy jóleső mondat: én is hiányoztam neki. Csak bámulok rá, szótlanul, bár gyanítom a tekintetem meglehetősen sokat mondhat, mert Preston keze megindul az arcom felé, és nem kell hozzá nagy logika, hogy nem pofon készülődik. Nagy levegőt veszek, felkészítem magam rá, hogy az érintése minden porcikámat végig fogja bizsergetni, de aztán - Murphy törvénye - a lehető legrosszabb pillanatban jelenik meg valaki, és mániákus fénymásolásba kezd, mire társam visszakapja a kezét. Mintha csak ez a mozdulat törné meg körülöttünk a buborékot, berobban közénk és körénk a világ, amit az elmúlt néhány percben sikerült kizárnunk, és rájövünk, hogy talán nem az egész őrs szeme láttára kellene olyan dolgokat mondanunk-tennünk, amelyek azonnal velős és sikamlós pletykákra adnak okot. - Öhm... igen.... menjünk - kapom magam össze kissé, bár alighanem józan eszem teljes birtokában sem ellenkeznék most Prestonnal, nem még ilyen félhülye állapotban. Szorgosan talpalok a nyomában, majd beszállunk a jókora fémdobozba, aztán lágy motorhanggal és alig érzékelhető vibrálással indul meg velünk a szerkezet a földszint felé, immár valóságosan is kétszemélyessé téve átmenetileg a világunkat. - Ha van kedved, elmehetnénk reggelizni. Az enyém csak az a fél kávé volt amit láttál, és téged ismerve még te sem vagy túl rajta. Nyílt két sarokra egy jó kis hely, van bacon, tojás, palacsinta, ilyesmi - magyarázom a liftajtónak. Nem merek most Prestonra nézni, ahhoz túl közel vagyunk egymáshoz - a légzését legalábbis szinte a fülemben hallom. - Sietnünk nem nagyon kell. Úgy értem, jelen pillanatban nincs függőben lévő ügyem. Mostmár ügyÜNK - helyesbítek. - Délután találkozom egy informátorral, de momentán egy nyomozás sincs, amivel foglalkozni kéne, ami nem is baj, mert sokáig tartana ha beavatnálak egy félig már lefutott ügybe, másrészt meg ugye ez azt jelenti, hogy eggyel kevesebb hulla van a városban, szóval... - magyarázok szélsebesen, hogy kissé a megszokott mederbe tereljem a viselkedésünket, mármint hivatalos formába természetesen. Ezt a szóáradatot széles kézmozdulatokkal kísérem, de rá kell jönnöm hogy Preston nem igazán örülne neki ha üdvözlés gyanánt orrba vágnám, úgyhogy leeresztem a kezem. A lift nagyjából ebben a másodpercben döccen egy aprót, és ettől az alig néhány milliméteres fizikai távolság is megszűnik köztünk: kezem a Prestonéhoz ér. A hatás olyan, mintha belöktek volna egy kazánba. Nagyjából ilyen lehet a nőknél a klimaxos hőhullám, amikor a test minden pontját egyszerre önti el a verejték. Apránként, töredezetten veszem a levegőt, és azonnal megszüntetem a fizikai kontaktust - jobb biztosra menni, mint elveszteni a fejemet. Sőt, hátrálok is egy lépést - ennyit engem a krómláda - és hátam nekidöntöm a saroknak, még jól is esik felhevült mivoltomnak a fém hűvös érintése. - Na és most, hogy visszaköltözöl a városba - köszörülöm meg a torkom, és örülök neki hogy sikerül uralkodnom a hangomon, és nem tűnik ki mekkora erőfeszítésembe kerül a dolog - remélem nem kell újabb ágyat felcipelnem az emeletre. Nagy kérés lenne hogy ezúttal valahol a földszinten keress lakást? - hülyéskedek. - Tényleg, van hol laknod egyáltalán? - fordul meg fejemben a lehetőség. Nem tudom mi történt a csaknem egy évvel ezelőtti lakásával, de ha túladott rajta, vagy felmondta a bérletét, momentán lehet egy hotelben kell meghúznia magát. Ez esetben... nos... miért ne lakhatna egy ideig nálam? Még akkor is, ha számomra emberpróbáló lesz a helyzet. De elképzelni, hogy ott jár-kel, eszik-iszik, és fürdik a lakásomban - igencsak tetszetős és kábító gondolat.
Kezdőlap
Azt mondják, egy végtag elvesztése után a fantomfájdalom nem a véletlen műve: azért létezik, mert az agy csak lassan képes elfogadni a megváltoztathatatlant, hogy valami hiányzik, ami eddig az élet szerves része volt. Pontosan ugyanez a fantomfájdalom gyötört engem is az elmúlt hét hónap folyamán. Igaz, még épkézláb vagyok, a tünetem tehát nem testi, hanem inkább lelki indíttatású, és egyedül Prestonhoz köthető. Hogyan hiányozhat valaki ennyire, akit a megismerkedésünk első néhány órájában a pokolba kívántam? Olyan volt, mint púp a hátamon, mint egy élő, beszélő, lélegző átok. Fogalmam sincs, mi és hogyan változott meg ennyire, hogy vajon melyik volt az a pillanat, amikor létrejött közte és köztem az a fura kötelék. Nem csupán az, ami kollégává tett minket, hanem az is, ami ennél jóval közelebb sodort egymáshoz. Mert igen... tényleg nagyon közel sodródtunk egymáshoz. Közelebb, mint ahogy magunk elképzeltük volna. Néha olyan közel, hogy csaknem megtettünk olyasmit, amit utána már nem lehetett volna meg nem történtté tenni, ami csodálatos lett volna ugyan, de talán még jobban megbonyolította volna a dolgokat. Nem tudom, vajon készen álltunk volna-e mindketten ennek a bonyodalomnak az elfogadására? Együtt lenni kötélen táncolva, nap mint nap vásárra víve a bőrünket, és féltve a másikat jobban, mint önmagunkat? Szerintem egyikünk sem tudta rá a választ, de talán nem is volt rá jó válasz. Lehet, hogy ezért hátráltunk ki minden necces szituációból az utolsó pillanatban, még mielőtt lecsapott volna ránk a teljes kontrollvesztés. Hogy Preston hogyan vészelte át ezt az időszakot nem tudom, részemről még soha életemben nem futottam és edzettem annyit, mint ilyenkor: valahol le kellett vezetnem, vagy átcsoportosítanom az energiámat. Néha ott tartottam, hogy kockáztatok, egy lapra téve mindent, de mindig visszatartott valami. Nem a félelem, sokkal inkább egy olyan gondolat, ami azt súgta a fülembe, hogy egy érzelmeken alapuló kapcsolat Prestonnal úgy kavarna meg mindent, hogy csak szédelegnék tőle, mint a századik menet után a vidámparki körhintán. 