A kedvesség két lábon járó megtestesítője. Benne szunnyad a régi korok őszintesége, tisztelete és odaadása. Szelíd békességgel néz szembe a kihívásokkal és táplál vak reményt minden nehézség felé. A meghajlások mindennapjai részei, ahogyan a finom szóhasználat is. Hiába költözött amerikai földre, durván meg nem szólalt azóta sem. Munkája révén (éjszakai vendéglátós) kelletlenül is belekeveredik zűrösebb helyztekbe, ezeket a tőle megszokott sztoikus nyugalmával igyekszik helyre hozni. Az őt ért atrocitásokat és traumákat összegyűrte lélekházában és megpróbál annak a ládának a tetején ücsörögni, ahová beejtette ezt a bizonyos gócpontot. Birka türelme van - de ne tévesszen meg senkit, ha szükség van rá, tud ő hevesen vitatkozni, azonban megáldotta az ég azzal a szuperképességgel, hogy át tudjon gondolni minden konfliktushelyzetet idejében, mielőtt olyat mondhatna, melyet megbán. A családja nélkül élni felér egy életre szóló börtönbüntetéssel, melyet ő választott. Elfogadta és beletőrödött már a hiányukba, ettől függetlenül nincs nap, mely ne úgy telt volna mindeneddig, hogy ne gondolt volna rájuk. Kora és életútján megtapasztalt nehézségei révén szerzett némi böcseletet, habár túl okosnak nem, inkább tapasztaltnak gondolja magát. Sem értelmi, sem érzelmi intelligenciában nem szenved hiányt. Bármikor kész segítséget nyújtani, nem tagadja meg a figyelmességet senkitől sem. Kissé magányos és még mindig olyan ember után kapálózik, aki már rég levetette magát arról a bizonyos hajóról és mentő mellényről hallani sem szándékozik. Hana árral szembe úszik, hogy megmentse őt, talán egyszer képes lesz elengedni. - Ez történik, ha mindenkit meg akarunk menteni. Nem látjuk be, hogy nem vagyunk szuperhősök. Hanaval is így van. Az utóbbi két évben valamivel könnyebb lett, miután belátta, de még mindig hullámokban visszatér hozzá, hogy üvegeket szedjen, vagy rendet pakoljon körülötte. Ennek valódi oka pedig maradjon előttünk is rejtély.
Ideje korán lett belőle szülő. Hamar belecsöppent egy élethelyzetbe, ahol nem volt választása. Két lábon járó gyengédséget teremtett ott, ahol kifakultak a színek. Melegséget gyújtott ott, ahol már csak szikrája sem maradt. A sajátjáról lemondott, de egy másik - csonka - családban megpróbált, tényleg megpróbált jót tenni. Így simult a kezébe egy sokallta kisebb, ifjú, bohókás lélek, akinek semmi másra nem volt szüksége, csak Hanara. Hana pedig ott volt vele, mindig. Annak ellenére, hogy fejük fölött lebegett a sors fonala, körülötte kegyetlensége ollójával, mégis ritka szeretetben élte meg ezt a pár évet. S, ha valaki kérdezi, most sem döntene másképpen, belevágna az amerikai álomba.

- Menj el! - olyan érzésem támad, mintha lángvirág nyílna a mellkasomban. El sem tudtam volna képzelni, hogy Mark azt mondja nekem, amit az imént kipréselt valahogyan magából. A keserűség mellett némi haragot is felfedeznek füleim, ettől függetlenül leejtett karokkal állok előtte és töretlenül csak bámulok rá. Újra és újra megpróbálok valamiféle hangot kiadni magamból, néhány betűt felerőszakolni a torkomból, hogy szavakká egyesülve segítsenek, de mintha csak egy tehetetlen báb lenne az egész testem.
- Ne nézz így rám... - elfordítja a tekintetét és az imént erőszakosan letépett szemüvegét most valahová a pultra ejti. A tekintetem lezuhan kettőnk közé. Ez a vihar, ami szétmarcangolt bennünket már egy ideje csendesen gyülekett a fejünk fölött - csak nem akartam észrevenni.
- Mióta érzed így? - megdörzsöli az orrnyergét, közben meg csak nemleges irányba csóválja a fejét. Fáradt, feladná, ellökne a magyarázkodás helyett. De miután feladtam érte az otthonomat, a családomat, azt hiszem, hogy ennyit megérdemelnék tőle.
- Hana? - nem, nem hagyhatja ennyiben. Minden konfliktusunk elől elmenekült a hét év alatt, amit együtt töltöttünk. Mindig hárít, mellébeszél, vagy nem beszél. A csend végül bekebelezte ezt a kapcsolatot, akár a kígyó. Ha le kellene fordítanom az amerikai szavait; Mit számít ez?
- Rendben van. - aprókat bólogatva elfordulok tőle és a konyha félhomályában felejtem. Nem jön utánam. Soha nem jön utánam. És az egészben az a legszörnyűbb, hogy fel voltam készülve rá, hogy elhagy. Annak ellenére, hogy nekem kellett volna megtennem. Nekem kellett volna véget vetnem ennek a mérgező létezésnek, amit csak csúfolásképpen nevezhetnénk életnek. Minden nap, minden órában az ő boldogságát próbáltam megkoronázni és közben megfeledkeztem a magaméról, nem úgy, ahogy ígértem.


A rózsaszínű szirmok lágy ölelésbe feledkeznek a szél ölelésében és ettől az egész sétány nem csak illatos, de szelíd és gyönyörű. Megfeledkezem róla, hogy anyámnak melyik zöldségekre van szüksége, kiélvezem a sétát. Behunyom a szemem, hagyom, hogy magával ragadjon ez a nyugalmi állapot, pedig az egész világ rohan és iszonyatos sebességgel próbálja lehámozni magáról ezt a pillanatot. Belefeledkezem, hogy milyen álomszerű a vászon, ami megjelenik előttem.
- Ha értenék hozzá, megfesteném. - még csak fel sem merül bennem, hogy ismeretlen hang beszél hozzám, ráadásul nem az anyanyelvemen szólal meg.
- Igen~igen. - bólogatok lelkesen, s csak ezután ábrándos oldalpillantással érkezik a felismerés, hogy nem ismerem a férfit mellettem. A zavar gyorsan kiülhet az arcomra, érzem, piroslik. Elkapom a tekintetem és úgy teszek, mintha bármi látványosság repülne keresztül fölöttünk az égen. Talán lopni akar tőlem, vagy... Kinevetett?!
- Bocsánat, nem akartam megrémíteni. Keresek egy könyvesboltot, de már itt kóválygok egy fél órája és nem találkoztam senkivel, aki... hát. - nem fejezi be, bár minden szavát nem értem tisztán. Mondjuk, ha kevésbé haradna. Kissé rosszallóan, mint egy mérges pogácsa lesek rá, ami úgy tűnik csak szélesebb vigyorgást rajzol az arcára.
- Nem értem. - tárom szét a karjaimat és kérdő pillantással bombázom. Mintha felismerné saját hibáját ebben a rövid, tömör történetben és már a kezembe is nyom a fecnit.
- Én. Keresem. Ezt. Hely. Könyvek! - mutogat mutatóujjával a cetlire, mintha attól varázslatos nyílak rajzolódnának elénk és elvezetnék a drága amerikait a helyre, ahová menni akar. Visszafojtok egy somolygást. Az angolommal semmi baj, a hadarása miatt nem értettem őt, de megbántani nem szeretném, olyan igyekvő.
- Ó. - szalad ki a számon nevetés helyett. - Jöjjön! - mosolygok rá szelíden és csak röpkén, homert a tartós szemkontaktust egyébként sem viselem jól idegenekkel, főleg nem férfiakkal és főleg nem apám által gyűlölt amerikaiakkal.
- Köszönöm szépen! - úgy szalad utánam, mint egy pingvin. Megmosolyogtat.
- Megmentette az életemet. Meghálálhatom? Vagy nem is érted, amit mondok. Mindegy, attól még nagyon hálás vagyok. - épp csak a vállam fölött leskelődök felé, inkább magam elé figyelek. Próbálok nem nevetni, csak bazsalyogni rajta. Tetszik, milyen cserfes. Nehezen követem minden szavát, pedig a hangja szép. - Úgy kiszáradtam a rohangálásban... Remélem készülnek vízzel, mert ha fel kell olvasnom ezzel a torokkal, nagy baj lesz. - csak mondja és mondja. Felolvasni? Talán író. A táskámat előre ejtem oldalamról és kiveszek belőle egy bontatlan, mentes vizet. Felé nyújtom, mire olyannyira meglepődik, hogy az átkelő hely kellős közepén megtorpan. Én pedig hiába csápolok, el nem indul. Kénytelen vagyok megragadni a felkarját és húzni onnét.
- Érted, amit mondok? - elfogadja a vizet, de perifériás látásommal érzékelem, hogy engem bámul. Még egy bukkanón is sikerült megbotlania. Nem tudom tovább tartani, a nevetés felszínre tör belőlem. Ő pedig csak elmélkedve figyel rám.
- Ott a boltja. - szolídan intek állammal a hely felé, miközben kihúzva magam szembe lépek a férfival. Nem tudom, hogy normális-e, ami művel, de a nézésében van valami, ami megragadja a lelket és a szívemre ül. A dobhártyámban hallom a dobogását mozgatóizmomnak. Nem is tetszik nekem! Öregebb nálam. Jóval. Lehet közöttünk vagy negyven év! Nem. Dehogyis.
- Bocsánat, azt sem tudom hol áll a fejem. - beletúr félgöndör tincseibe, amihez foghatót én még személyesen nem láttam. - Nincs kedved... persze, hogy nincs. Köszönöm a vizet! - zavartna neki iramodik a boltnak, én pedig ott ácsorgok és nézek utána. Egyszerre kelt bennem vágyat, hogy utána menjek és többet megismerhessek a kaoitkus világából és érezteti velem, hogy az ő hullámzó jelleme nem illik az én stagnáló szilárdságomhoz. Mint szél a sziklával. Mégis, egyik lábam viszi maga után a másikat és arra leszek figyelmes, hogy hallgatom, ahogy felolvas...

- Úgy sajnálom. - a karja ölelése megtámasztja az egyébként darabjaira hulló testemet. Mint egy entitás, úgy lebegek valahol Mark körül. A szüleim éppen most tagadtak ki, amiért arra az elhatározásra jutottunk, hogy ez az ingázás közöttünk nem működik, vár az amerikai álom. Idővel talán megbékélnek majd, ebben kell bíznom. De most? Nem tudna a kezem elszakadni a férfiétól. Ő jelent számomra mindent. S ha nem lenne a tartása, talán tényleg rózsaszín szirmokban úsznék tovább valahová, ahová a szél keringőre hív.
- Idővel megbékélnek majd. - szipogva pillantok fel rá, keresem a lehetőséget, hogyan férkőzhetnék közelebb hozzá. Ha találok rá módot, meg is teszem. - Harry miatt én... - de erre nincs szükség. Felkapom a kezem és a szájára teszem a tenyeremet. Nem kell magyarázkodnia, sem pedig magát ostromoznia az én döntésem miatt.
- Nem. - kérem csendre és felelem határozottan elutasításom zálogaként. A felesége meghalt, amikor a kisfia megszületett. Elég teher nehezedik a vállaira, az én családom attitűdje nem kell, hogy egy újabb súly legyen rajtuk.
Felé fordulok, szorosan átölelem és letörlöm a könnyeimet. Én választottam ezt. Én döntöttem így. Bármi lesz is, mellette akarok lenni. És persze Harry oldalán.

- Apa nagyon csúnyán beszélt veled. - észre sem vettem, mikor nyílt ki az ajtó a hátam mögött. Mindig bezárom, ha a fürdőszobát akarom használni. Talán ennyire feldúlt voltam?
- Semmi baj, csak mérgeskedett. - legyintem, és ahogy a szülőknél szokás, megpróbálom eljátszani, hogy semmi bajom. Letörlöm sietve a könnyeket és felé fordulok a szőnyegen. Bár a kucorgásom nem ezt mondja, sem a remegő hangom. Harry tudja. Letelepszik mellém és csak a vállamra hajtja a fejét.
- Sokat iszik. - ismételnem kell, Harry tudja. A gyerekek sokszor jobb megfigyelők, mint a szüleik. Olyan hirtelen lettem valaki anyukája, hogy észre sem vettem, az lettem. - De nem igaz, amit mondott. - újra remegni kezdenek az ajkaim, de kitartok, mikor még közelebb préseli magát. - Anya nem volt jobb nálad. Te vagy az anya. Nekem te vagy az anyukám. - megrezzennek, amikor ezt kimondja. Sután leesik a tekintetem rá, látom, hogy gyűri a rózsaszín ajkait össze, álla fölemelkedik kissé, ő pedig csak próbál nem szétrobbanni.
- Gyere ide! - felvértezem magam, ahogy kell, ahogy muszáj és magamhoz ölelem ezt a törékeny kis apróságot. A szívemre, mellkasomra fektetem az arcát és simogatom, ahogy csak tudom, ahol csak érem. - Amikor az emberek mérgesek, buta dolgokat mondanak. Mint, amikor éhesek vagyunk. Nálam ijesztőbb ember nincs a világon, ha korog a gyomrom... - nevetve nézek le rá és csókolok bele a hajába. Szipog. Hallom. De legalább már kuncog.
- Sárkány vagy olyankor. - elhúzódok azzal a bizonyos "Igen?" ábrázattal, de nevetek magam is. És már meg is borzolom a göndör tincseit.

Van az életedben néhány meghatározó pillanat. Törésvonalak. Lélekviharok. Csillagütközések. És ezeken a gócpontokon változol. Talán észre sem veszed, hogyan formálnak át. Olyan változékony vagy. Ez megtörtént velem is...
- Nagyon sajnálom. - már a tekintete, ahogy elindul felénk vészjósló. Erővel zárom össze a számat, miközben a mellettem guggolásig összeroskadó férfit igyekszem támogatni. Minden egyes porcikám remeg, érzem, hogy megfulladok az elnyelt könnyeimtől. A férfi mellettem bömböl, mint egy aprócska gyermek, akinek összetörték a kedvenc játékát. Mellé kucorodva belehúzom az aurámba, ő pedig engedelmesen belecsuklik. Két-három nővér szalad hozzánk, hallom, hogy nyugtatót, altatót, még szobát is felajánlanak, de mindez nem teszi semmisé azt a tényt, hogy ez a férfi elveszítette a kisfiát. Ahogy azt sem, hogy én is el kell temessem azt a kisfiút, akinek az édesanyja lettem. Ebből a földre kényszerített helyzetből Drága Olvasó, nem lehet felkelni.

Sikerül pár szem altató és némi alkohol után álomra hajtania a fejét. Nekem pedig csak az hozza el a megnyugvást, hogy Harry ágyában ücsörögve, a párnáját szorongatom a mellkasomhoz. Nem tudom minek köszönhető, hogy késztetést érzek rá - de belenézek a fiókjába. Nem számítok rá, mégis egy hozzám címzett levelet találok.


Ha ezt a levelet olvasod, akkor az baj. Mindig figyeltem rá, hogy ne találd meg. Bújócskában verhetetlen vagyok! Tudod te is, ne nevess. Ne sírj. Vagy sírj, ha kell. Emlékül írni akartam, hogy megköszönjem, hogy kitartottál apa mellett és mellettem. Amikor kiderült, hogy én is beteg vagyok, mint a szülő anyám volt, megijedtem. Nem értem, miért történt így. Még mindig félek de nyugodt is vagyok. Mert itt vagy nekem. Mindent köszönök!
Apát nem fogod tudni megmenteni. Nem fog kitartani. Inni fog. Sokat. Bántani fog megint. Tudod te is. Arra kérlek, hogy ne kövesd őt. Ne maradj mellette. Ne vigyen magával. Nem kell megmentened. Nem kell. Engem megmentettél. Én boldog vagyok! Engem boldoggá tettél. És nagyon szeretlek.
Kérlek szépen, kezdj új életet. És nevess sokat!
Akkor vagy a legszebb, Miss Sunshine.

Szeretlek anya,
Harry


Azzal az eltökélt szándékkal nyomtattam ki a regényt, hogy elvigyem egy kiadónak. Szeretem az életemet, nincs bajom a vendéglátós munkával - de. Az a fránya de. Igyekszem egy boldog élet elérésére, ahogyan azt Harry kérte tőlem és ahhoz legalább próbát kell tennem rá, hogy elérjem a célom és író legyek. Kétlem, hogy valaha el fogom tudni fogadni azt, ami történt. Nem vagyok, sosem voltam olyan erős, mint ő. Az édesanyjától megörökölt ritka betegségének köszönhette a rövid életét, mégis úgy érzem, bölcsebb és boldogabb volt, mint sokan a hosszú életükben. Mellettem nőtt fel. Minden vizsgálat, minden mese, minden kártyavár ott él tovább a szívemben, és mindig a kisfiam marad abban a bíborpalotában. Ő az én Kis Hercegem. Neki hála más szemmel nézek a jövőmre. Új életet kezdtem, és ahelyett, hogy láthatatlan palástként magamra terítettem volna az állandó gyászt - inkább a mosolygást választottam. És talán pont egy ilyen mosolynak köszönhetem őt is. Vajon van esély rá, hogy a szívem megtölthessem boldogsággal?

Üdvözöllek az oldalon!

A karakterlapodat elolvastam, és teljesen rendben találtam. Minden megtalálható benne, ami ahhoz kell, hogy kissé megismerhessük a karakteredet, betekintést nyerjünk az életébe és a jellemébe.

Nézd el nekem, ha kicsit zavarosak lesznek a mondataim, de még mindig a történeted hatása alatt vagyok. Annyira szépen fogalmazol, ez pedig még élvezhetőbbé tette annak a sztorinak a kibontakozását, ami jól indult, mégis tragédiával végződött. Sejtelmünk sincsen sokszor, hogy hova vezethet majd két embert egy véletlen találkozás. Aztán meghozunk egy döntést, mondhatni kockáztatunk, mint ahogyan te is tetted és megnézzük ez hova is vezet. Egy családot kaptál általa, miközben a sajátodat magad mögött hagytad, Harry által pedig őszinte köteléket, ami ott volt nektek és átsegített téged, ha a körülmények rosszabbra fordultak volna. Sajnálom, hogy végül elvesztetted őt. Az ilyet feldolgozni rettenetesen nehéz, mégis ő érte is megpróbálsz mindent, hogy újra összerakd az életedet, ahol többet koncentrálhatsz magadra és a boldogságodra. A történtek után nagyon is megérdemled, hogy újra jobban érezd magad.
Köszönöm, hogy olvashattalak!

Már nincs is más hátra, mint hogy meglátogasd az avatar-, név- és munkahelyfoglalót, és már kezdődhet is a játék!
Ha bármikor elakadnál, és segítségre lenne szükséged, keresd fel az oldal vezetőségét bátran!
Kellemes időtöltést és izgalmas játékokat kívánok!