Ki vagyok én? Egy ismeretlen, aki meghallgat téged, aki megkínál a csokijából, aki ott áll melletted csendben, akire számíthatsz az éjszaka sötétjében, ha eltévedsz, aki benne van a hülyeségekben, akinek megmondhatod, mennyire béna a napszemüvegje, aki elkövette már azt a hibát, hogy a rossz emberbe zúgott bele, és az, aki önmagát hibáztatta el nem követett dolgokért. Érzékeny és érzésekkel teli nő vagyok, azonban mindenkivel megtartom a pár lépés távolságot, nem szeretnék túl közel kerülni senkihez... Az oka: rengeteg csalódás. Szerintem mindenki, aki csalódott valakiben, az tudja, milyen érzés. Nem szeretem leleplezni magam, és az érzéseimet is kordában tartom, már amennyire csak lehetséges ez. Kihívás, de a vasakaratommal és a kiváló céltudatommal eddig sikerült.
Nehéz kizökkenteni engem, mindenre figyelek, összpontosítok. Kissé mániákusan is. Hajthatatlanná és eltökéltté válok ilyenkor. Nem ígérgetek fölöslegesen, de felelősségteljesen felvállalom, ha valami hibát követek el. Gyerekként nagyon bizalmatlan voltam, ma sincs ez másképp, viszont mindenkihez máshogyan állok hozzá. Erős és gyenge vagyok egyszerre. Tudok káromkodni is, nem mindig vagyok a szende és ártatlan kislány. Nem vagyok oda a romantikus filmekért, mégis szeretem, ha egy férfi romantikát csempész az életembe. Az egyenruhákat viszont imádom nézni, megfogni. Kislányként rengeteg időt töltöttem apám és nagyapám egyenruhái felpróbálásával. Jó, tudom, ez már nevetségesnek hangzik, de lehettem volna akár én is rendőr, katona, vagy más.
A mai napig feltudok lázadni, erősen ragaszkodom az igazamért. Nem viselek maszkot, nincs rá szükségem, mert anélkül is el tudok bújni a világ elől, ha erre vágyom. Az életem, a magánéletem egy kulcsra zárt kis dobozban van elrejtve, amit nem szívesen nyitok ki senkinek sem. Csakis különleges személyek érhetik azt el, hogy betekinthessenek abba a bizonyos dobozba. Ettől függetlenül szívesen cseverészgetek bárkivel, bármiről, hiszen a munkám velejárója, - a már totál részegek és a kevésbé ittasok is tudnak csacsogni -, de élvezem azokkal is a beszélgetést, akik nem kérnek többet egy sonkás szendvicsnél és egy ásványvíznél.

Már nem vagy itt velem. Üresen lógnak a hatalmas szekrényben a vállfák. A tieid. A lelkedet még itt érzem, mélyen, legbelül. Két éve, hogy lelőttek téged abban a hülye sikátorban. Hányszor mondtam, hogy ne menj oda. Még miatta sem. Az a srác... Ő otthagyott téged. Vérben úszva. Fogalmad sincs, mennyire utállak. Mennyire utálom, hogy nem vagy nekem többé.

Az elmúlt napokban újra eszembe jutott Victor... Nagyon sokszor. Szeretem őt még most is, pedig már két éve meghalt. Meglőtték őt. Egy drogos tizennyolc éves fiút akart megmenteni. Azt akarta, hogy jobb életet éljen. Orvos volt Victor, emiatt is segíteni akart a lányon. Mindent meg akart tenni, hogy elhozza őt onnan, azonban csapdába ejtették. A fiú haverja szerzett egy fegyvert, s hidegvérrel megölte őt.
- Kris! Kris! - rángat ki ebből a kis emlékből az egyik kolleginám. - Minden oké? Eléggé sápadt vagy. Menj haza pihenni, átveszem innen.
Én igazából szavak nélkül, hevesebb bólintás mellett beleegyeztem. Nem szoktam, de talán igaza lehet Sandynek. Kivételesen. Lassan összeszedtem minden cókmókom, majd laza integetés után kimentem a hátsó kijáraton.
Nekiindultam a hazautamnak, ám időközben el-elméláztam. Cikáztak bennem a gondolatok, de próbáltam kiűzni őket.

Lassan tíz éve Manhattanben élek. Egyszerű a munkám, ahogy én is az vagyok. Nincsenek különleges dolgaim. Sosem neveltek arra, hogy hisztibombaként viselkedjek. Nekem a legapróbb ajándék is ajándék. Független ember vagyok, ezért is döntöttem úgy, hogy a Nagy Alma felé veszem az irányt. Szeretem a munkahelyemet, a kollégák is remek emberek. Nem szeretnék elmenni innen.
Az útirányom megváltozott, amikor egy ismerős arcot pillantottam meg az út túloldalán. Az... Az lehetetlen. Ez az a drogos srác. Siet nagyon, nem tudom utolérni őt. Kiabálok neki, de nem hallja már meg.
Megállok, mert a gyors séta után túl magas a pulzusom, s nem tenne jót nekem, ha tovább rohannék ilyen tempóban. Az asztmám miatt sem, sajnos. Meg amúgy sem. Nem tudom, mihez kezdjek... Szeretném megtalálni ezt a fiút, de közben mégsem tudnék a szemébe nézni.

A telefonom keresem a táskámban, csörög, de alig lelek rá.
- Szia! Bocsi, csak... Tudod, a női táskák hatalmas rejtekhelyek... Valami gond van? - próbáltam egyenletesen venni a levegőt, miközben beszélek egy régi jó ismerőssel, akivel még pár éve ismerkedtem meg egy asztmás rohamom során, ő segített.
- Jól vagy? A hangod, meg az, hogy furán veszed a levegőt... - mindig aggódik.
- Nyugi, megmaradok, csak az asztma. Már nincs gond. Találkozhatunk valamikor? - kérdeztem egyszerűen.
- Hogyne, ezért hívtalak. Menjünk biliárdozni, vagy... csak enni, inni - nevet, én pedig vissza.
- Majd dobj sms-t, hogy hol és mikor - zártam le gyorsan, mert a végén még randevúnak kezdené el hívni ezt a sokadik találkánkat.

Láttam azt a srácot, kiről csak egy fotót mutattál. Valahol belül tudni szeretném, miért szaladt el ő onnan. Valaki hívta aznap éjszaka a segélyhívót, talán ő volt. Nem tudom. Egyáltalán abban sem vagyok biztos, hogy tudni akarom.

Üdvözöllek az oldalon!

A karakterlapodat elolvastam, és teljesen rendben találtam. Minden megtalálható benne, ami ahhoz kell, hogy kissé megismerhessük a karakteredet, betekintést nyerjünk az életébe és a jellemébe.

Hiába mondják, hogy az idő begyógyítja a sebeket, ez azért nem olyan egyszerű, igaz? Főleg ha olyan emberről van szó, aki számunkra nagyon fontos és kedves a szívünknek. Arra a szüleink, de még az iskola sem készít fel bennünket, hogy milyen az, amikor egy ilyen ember egyszerűen nincs már velünk. Egyik napról a másikra megszűnik létezni, holott annyi mondanivalónk lenne még neki. Tetszettek az apró részletek, amelyekkel továbbra is üzentél ennek a számodra fontos embernek. Hiszen így lehet leginkább és a legszebben megőrizni valaki emlékét, ha nem hagyjuk ki mindabból, amit átélünk. Mondhatjuk, hogy a szívünkben hordozzuk őket.
Összetett, rejtélyekkel teli, hívogató személyiséget mutattál be nekünk, akit bár kár lenne hagymához hasonlítani, de képtelen vagyok elengedni ezt a hasonlatot, meg a tényt, hogy neked is rétegeid vannak, amelyeket egyesével lefejtve - megismerve - már-már új ember tárul elénk. A kedvességed mögött van megfontoltság is, a segítőkészséged ellenére tartod az egy lépés távolságot. Jogosan vetődhet fel bárkiben a kérdés: miért a távolságtartás? S a hab a tortára csak akkor kerül fel igazán, ha valaki megismerkedik a lázadó, biztos lábakon álló igazságérzettel rendelkező nővel is.
Azt remélem igazad lesz és New York a Te városod lesz, minden szempontból. Hogy az emlékeid egyszer megszépülnek és nem lesz már olyan fájdalmas Victor elvesztése, no meg hogy ha újra látod azt a srácot, akinek köze volt az esethez - és valljuk be, mindig kiderül, hogy a legnagyobb város sem elég nagy ahhoz, hogy bizonyos emberekkel elkerüljük egymást -, feltehesd neki a kérdéseidet, amelyek már jó ideje ott gyülekeznek benned.
Színt hamarosan kapsz valamelyik admintól, én pedig addig is szeretnék még egyszer gratulálni az elfogadásodhoz!

Már nincs is más hátra, mint hogy meglátogasd az avatar-, név- és munkahelyfoglalót, és már kezdődhet is a játék!
Ha bármikor elakadnál, és segítségre lenne szükséged, keresd fel az oldal vezetőségét bátran!
Kellemes időtöltést és izgalmas játékokat kívánok!