Édesapám szigorú neveltetésben részesített, de soha sem bántam meg, és a mai napig értékelem, amiért így nevelt. Nagyon jó emberismerő lettem őáltala. Becsületes, igazságért harcoló nőszemély vagyok, aki addig nem nyugszik le, míg nem tudja meg, mi is történt valójában. Persze, ezt csendben intézem, és nem pedig úgy, hogy a kérdezett személy magába forduljon, és bezárkózzon. Kitartó, céljait soha fel nem adó nő vagyok.
Őszinte vagyok mindenkivel szemben, ez nagy segítség, bár meg is nehezíti valaki életét, hiszen ha valakinek el kell mondanom, hogy mennyire súlyos az állapota, akkor kissé összeszorul a szívem, és hazudnék, hogy nincs semmi baj. Makacs, akaratos is vagyok, talán ezek azok, amik mindig előjönnek belőlem.
Mindig is érdekeltek az emberrel kapcsolatos dolgok, így a pszichológia, a kutatás, az orvostudomány elsődleges volt nálam. Segítő alkat vagyok, aki nem áll félre, hanem odamegy, és segít, még akkor is, ha ellenkezik a másik fél.
Vannak hevesebb pillanataim, de úgy konkrétan nem vagyok idegeskedő, inkább csak valami hirtelen felzaklat engem, és olyankor sokszor szeszélyes vagyok. Általánosságban véve a komolyság, a határozott pillantások jellemzőek rám, ám aki ismer engem, tudja, hogy jó kedélyű, vidám vagyok, és rengeteget mosolygok, ami szerintem néha túl sok is már.

Nem aludtam túl mélyen, egyáltalán nem, minden apró neszre felkeltem, arra pedig tényleg, hogy valami zajt hallottam a konyha felől. Rögtön magamra kaptam a kék kardigánt, de nem vettem fel papucsot, mezítláb közlekedtem, mint ahogyan máskor is. Halkan kinyitom a háló ajtaját, igazából csak remélni merem, hogy nem egy betörő van a lakásban.
A hatalmas nappali felől mentem a fényben áradó konyha felé, és csak annyit láttam meg, hogy valami csillog a padlón. Üvegszilánkok voltak, közelebbről rögtön rájöttem, mik azok. Az esernyőt, amit imént kaptam fel esetleges önvédelemhez, magam mellett tartom, de a boltíves ajtón áthaladva meglátom a bátyámat, ahogyan seprűvel terelgeti össze a mindenfelé található szilánkokakat.
- Várj. Segítek - leguggoltam Owen mellé, és elkezdtem összeszedni a nagyobb darabokat, míg ő a kisebbeket söprögette. - Tudhattam volna, hogy te leszel az... Kérsz valami harapnivalót? - eszembe jutott, hogy ledumáltuk, itt húzza meg magát kicsit.
- Narancslevet akartam készíteni, de... de leejtettem - én csak mutattam, nem probléma, van több pohár is még, a legtöbbje úgyis az exemre, Alexre emlékeztet.
- Vegyél le másikat, legalább eggyel kevesebbet kell elmosogatni - nevettem, hogy lássa, egyáltalán nem baj.
- Apa is ugyanezt mondta volna, azt hiszem - igen, az tuti, vagy humorral fűszerezte volna meg.
Láttam, ahogyan az arcára egyre jobban rátelepszik a szomorúság és a hiány. Nem volt egyszerű az életünk, miután apa is meghalt, anya meg még gyerekkorunkban. Vannak percek, amiket a pokolba kívánnék, de nem tehetem, mert nem vagyok gyenge.  
- Gyere, menjünk ki sétálni- nem valami szuper ötlet hajnalok hajnalán sétálgatni, de mindkettőnknek jól fog esni.
- Öhm... Hugi, felhőszakadásban szeretnél sétára invitálni? - mutat az ablak felé, s látom, igaza van.
- Hát, akkor igyuk meg a maradék narancslevet, meg van még popcorn ott - pazar ötlet az utóbbi ilyentájt, de csak nevetgéltünk.






Az öltözőszekrényem ajtajára van egy fénykép ragasztva, az utolsó közös képem apával. Mindketten szélesen vigyorgunk rajta, ez a kép pedig a tengerparton készült még Miamiban. Mindig, amikor rossz a kedvem, vagy egyszerűen, úgy érzem, szükségem van időre, olyankor kettőnkre gondolok. Mennyit nevettünk, mennyire szoros kapcsolatunk volt annak ellenére, hogy nagyon szigorú volt hozzám. Mindig erőt ad a folytatáshoz, és ezért hálás leszek mindörökre. Nemrég volt két éve, hogy elhunyt. Borzalmasan tud hiányozni.
Mentőtisztként dolgozom négy éve, amire apa és sokan mások is büszkék voltak. A tűzoltóság berkein belül leltem rá a jelenlegi állásomra, amely a második otthonom. Szeretek itt lenni, mindenkivel jól kijövök. A mentős partnereim mindig változnak, a tűzoltókkal viszont kifejezetten jó a viszonyom. Még nagyon jó barát is akadt, akivel eljárunk folyton sörözgetni.
Kimegyek a mentőautóhoz, hogy kicsit körülnézzek ott, így műszak előtt és után is mindig átnézem, miből mennyi van, mire lenne szükség a kocsiban, kisebb leltárt végzek folyton, néha már nagyon agyára megyek egyeseknek ezzel, de ez van. Jobb előrelátni és felkészülni mindenre...
Nagyon belemerültem a jegyzetelésbe, észre sem vettem, hogy valaki ott áll az autótól pár lépésnyire, és bámul engem. Aztán felpillantottam, és kissé megriadtam, de másodperceken belül higgadtan ültem újra.
- A frászt hoztad rám. Basszus! - általában nem szoktam megijedni, de most váratlanul ért az, hogy az egyik tűzoltó kolléga ennyire csendesen, hangtalanul lépkedjen.
- Ó, bocsáss meg, tündérkém - nevetésbe kezdett, amit alig bírt befejezni, én pedig szintén elkezdtem, így már ketten voltunk azok, akik alig tudták abbahagyni mindezt. - A tegnapi eset... amiben az a lány sérült meg, tudsz róla valamit? Hallottál felőle valamit? - váltottunk át komolyságba, hiszen látható volt mindenkin, hogy aggódott a tizenhét éves lányért, aki a felborult autóba ragadt egy tömegkarambol helyszínén.
- Az intenzív osztályon van, mesterséges altatásban. Kevés az esélye annak, hogy... - nem folytattam tovább, hiszen annak a lánynak teste tele volt égési sérüléssel, amit ő is látott, tisztában van az ilyenekkel ő is. - Műszak után van tervetek a srácokkal? - inkább csak eltereltem a szót, mert beleremegek, hogy mi történhet a lánnyal.
- A szokásos helyre ugrunk be. Pizza, sör, darts. Ne hagyd ki - kacsintott, ezután pedig elment, de azért a szeme elárulta, hogy megviselte őt a tegnapi eset, ahogy engem is.

Üdvözöllek az oldalon!

A karakterlapodat elolvastam, és teljesen rendben találtam. Minden megtalálható benne, ami ahhoz kell, hogy kissé megismerhessük a karakteredet, betekintést nyerjünk az életébe és a jellemébe.

Minden elismerésem azoknak, akik az egészségügy bármely területén tevékenykednek. Nem egyszerű napi szinte, akár több alkalommal is azzal szembesülni, hogy az emberi élet mennyi múlandó és hogy azután, hogy nem vigyázunk magunkra eléggé, nem megyünk el orvoshoz időben, vagy épp rajtunk kívül álló okok miatt egyik nap balesetbe keveredünk, gyakorlatilag az életünk is múlhat rajta. Nem csak a veszteséggel tovább élő családtagok számára nehéz ezt feldolgozni, hanem azoknak is, akik mentőként, orvosként, vagy akár tűzoltóként találkoznak ezekkel az esetekkel. Biztos lehetsz benne, hogy nem csak azok büszkék rád, akik igazán közel állnak hozzád, beleértve édesapádat - aki látott a pályára lépni, mielőtt elhunyt volna - vagy épp a bátyád - aki valljuk be tudja hogyan kell megválogatnia a belépőit -, hanem teljesen ismeretlen emberek is, akiken történetesen igenis tudsz segíteni. Akihez időben ér oda a mentő, akin időben lehet segíteni. Az élet végül is tudjuk, hogy igazságtalan, néha hiába a szándék, a körülmények egyszerűen nem alkalmasak ahhoz, hogy segítsünk másokon. Törődő, kedves és társaságkedvelő nőnek tűnsz, akinek megvannak a maga tüskéi, de valljuk be, a legszebb rózsák is rendelkeznek ilyenekkel. Azt gondolom a legfontosabb, hogy mindig ilyen maradj, az a becsületes és kitartó nő, akiről elsőre talán nem mondaná meg mindenki, hogy mennyire vidám természet, de akinek a mosolya mégis mindent elárul.
Színt hamarosan kapsz valamelyik admintól, én pedig addig is szeretnék még egyszer gratulálni az elfogadásodhoz!

Már nincs is más hátra, mint hogy meglátogasd az avatar-, név- és munkahelyfoglalót, és már kezdődhet is a játék!
Ha bármikor elakadnál, és segítségre lenne szükséged, keresd fel az oldal vezetőségét bátran!
Kellemes időtöltést és izgalmas játékokat kívánok!