Kristin & Maxim

Apa leszek, két szó, ami olyan mélyen férkőzik a fejembe, hogy már szinte nem is tudok másra gondolni. Pedig kellene, a projekten kellene járnia az agyamnak, megtervezni egy önvezető autót, ami a jövő nagy reménysége lehet, de hogyan is koncentrálhatnék bármi másra, ha ez az “apróság”a fejem felett lebeg, mint egy tüzes kard és szűnni nem akaró agyalást okoz nekem.
Az, hogy anyám annyira jól fogadta talán még jobban aggaszt,  szerinte Lumie és én együtt vagyunk de ennél nem is állhatna messzebb az igazságtól, de való igaz, hogy ez lett neki beadva. Még nem találtam meg azt a lányt, aki képes lenne elrabolni a szívem és elcsavarni a fejem, de ők már nagyon akartak egy ilyet, hát adtam neki, parádéztunk, aztán most nesze neked tűzijáték megvan a következménye.
Én csak annyit akartam az élettől, hogy továbbra is gondtalan legyen, ne kelljen a következményeken agyalnom és azon morfondíroznom vajon mi kell egy csecsemőnek, de lám itt vagyok és most pontosan ezeken forog az agyam. Még csak 2 egész napja tudom a tényt, hogy gyerekem lesz, és lehet a hirtelen jött hír vagy a tudat sokkolt olyan mélyen, hogy egészen máig nem tudtam levezeni. Agyaltam a szobámban ülve és nem tudtam mit tenni, pedig nekem mindig kell valamit csinálnom.
- Gill, este el akarok menni itthonról, azt hiszem kezdek megőrülni. - kiáltok ki a szobámból, a szomszéd szobába, ahol valószínűleg ment a videójáték, de engem ez cseppet sem érdekelt. Én is játszok néhanapján és tudom mennyire idegesítő ha valaki közben zavar, de nagyon jól tudja milyen kegyetlen napjaim voltak, legjobb barátom révén, neki ezt orvosolnia kell.
- Haver most szórakozol? Pont ma, amikor a kedvenc csapatom játszik. - hangja közelről csap meg és az ajtó felé kapom a tekintetem, amit nyitva hagytam, mert ahhoz sem volt kedvem, hogy behúzzam, amikor bejövök magam után.
- Két napja nem szexeltem, nem ittam alkoholt és nem szívtam semmit, még csak be sem vettem, nem akarok most felnőni, még van rá 9 hónapom. - nyafogok neki tőlem nem ismert hangon. Nem vagyok én ilyen, de most minden annyira a fejem fölött van, hogy attól félek rám szakad.
- Öltözök, van egy hely ahova mehetünk. - forgatja a szemét, de önző vagyok és nem érdekel.
Bő fél óra telik el, mire mindketten magunkra rántunk valami emberek között is  viselhetőt, bár pasik vagyunk, minket annyira nem érdekel mi van rajtunk. Az én alkohol fogyazstási tudásom igen zseniális,mindezen idő alatt ugyanis képes voltam egymagam meginni egy egész igen jó minőségű whiskyt, nem mondom, hogy az a kedvencem, de minden stresszből ki tud hozni elég vidáman és nekem pont erre volt szükségem.
- Baszki Max,  már alig állsz a lábadon, de legalább nem fogod elutasítani a célpontot, ahova megyünk. - néz rám egy kicsit komisz mosollyal, ami megijeszt.
A taxiból kiszállva valóban nem voltam elragadtatva a látványtól, nem tudom milyen beteg dolog hozta ide őt, de amikor meglátok egy szőke lányt felénk tipegni máris megértem.
- Te biztos Maxim vagy, én Trina vagyok, már sokat hallottam rólad- bár ne beszélni, minden hang ami kijön a száján egy kész fülsiketítő vonyítással ér fel, de csak mosolygok rá, és közben Gillre sandítok, hogy mégis mi hozott ide minket egy átkozott temetőbe. Még a hideg is ráz ezektől a helyektől, főleg este, már eléggé ittasan főleg.
- Trina és a barátai gyakran látogatnak ilyen helyekre, gondoltam neked úgyis mindegy hova megyünk és már nagyjából világomról nem tudsz. - mutat végig rajtam, mire csak grimaszolok neki. - Azt lehet már nem is nagyon kellene meginnod. - mutat a kezemben lévő üvegre, hiszen utánpótlás mindig van nálam.
- Gillain, majd eldöntöm nekem mi a jó, és amíg tehetem szórakozok, mert nem sokáig lesz már rá lehetőségem. - mutogatok neki koordinálatlanul a mutatóujjammal, mire csak int és elindulnak befelé a nagykapun, ami szintén elég hátborzongató, de megvonom a vállam és utánuk eredek.
- Megnézem mi van arra. - mutatok balra a haladási arányoktól eltérően, de annyira elmélyedtek egymásban, hogy már nem is nagyon figyeltek rám, én nem akarok ma gyertyatartó lenni, így ha már van bátorságom és a kezemben is van még belőle folyékony állapotban megnézem milyen itt éjszaka, nagyjából úgy is látom őket merre mentek, majd utánuk megyek később.
Az egyik sír felől beszélgetést hallok, mivel tényleg nem vagyok a helyzet magaslatán, így simán lehet, hogy pontosan velük egy irányba indultam el, így feladva a kalandozást indul a hangok felé, és egy kicsit hangosan, talán túlságosan is inogva esek be egy beszélgetésbe tök idegenek köré, de még csak a csaj meg Gill sincs itt.
- Szóval mások is vannak ilyen elmebetegek, hogy itt töltik a szombat estét? - nézek rájuk furcsa érdeklődéssel az arcomon. - Max vagyok, és azt hiszem eltévedtem. - olyan hangos vagyok, hogy lehet erre mondják, hogy még a holtakat is felkeltem, bár ezen a helyen lehet ez elég rossz vicc én mégis jót nevetek magamon, még majdnem az üveget is kiejtem a kezemből, amikor egy pillanatra azért elkomorul az arcom.

   

Max & Kristin
   

   Az az érzés megvan amikor valahogy semmi nem akar egy napon összejönni? Mintha az égiek, meg úgy alapvetően mindenki összeesküdött volna ellened. És mire a nap végére érsz, és azt gondolod már semmi nem történhet veled, elvégre ahol éppen üldögélsz nem nagyon szokott senki este járni….na akkor jön egy olyan pillanat, amit nem nagyon tudsz megmagyarázni, és legfőképpen nem tudod sírj vagy nevess.
De ne szaladjunk ennyire előre, bár az izgalmas és minden szempontból érdekes részek mindig a végén vannak a történetnek, ahogyan a csattanók is, mégis úgy hiszem, hogy a történet kereksége szempontjából mindenképpen érdekes a napom indulása, és a további alakulása. A végére jut a slusszpoén.
Szóval már a reggel is kegyetlenül indult. Pokoli migrén, ami sehogyan sem akart elmúlni, és legszívesebben visszabújtam volna az ágyba, a fejemre húzva a párnát, és mindent ami a kezem ügyébe kerül, csak elcsendesedjen a világ, ne halljam az autók véget nem érő tülkölését.Folytatódott azzal, hogy mire tizenegykor nagy nehezen levonszoltam magam a földszintre, anya egy halom tennivalóval fogadott, mert neki halaszthatatlanul el kellett ugrania a Macy-be, hogy felvásároljon annyi kacatot, amennyit csak tud “tavaszi lakberendezés” címszóval, és aminek a felét úgyis elajándékozza majd a barátnőinek. A fejét fogja, mégis hogyan vásárolhatott össze annyi mindent, aminek a felére sem lesz szüksége? Minden évben eljátsza a virágos otthon fílinget, aminek keretében rémesebbnél rémesebb anyagokat hord össze, amelyek egy része sokkal inkább passzolna valami texasi tanyára, a hatvanas években, vagy inkább a proli negyed tucatlakásainak valamelyikében a brooklyn-i téglaházak között, semmint hozzánk, de anya már csak ilyen. Ma rám maradt a mosogatógép kipakolása, a szárítógép kipakolása, elhozni a tisztítóból apa fekete zakóját, amit két hete egy temetésen telibeküldött, egy termetes és pofátlan galamb, éppen a háta közepén. El kellett ugrani a ravatalozóba, mert két testet is hoztak a hűtókamrákba, apa pedig a krematóriumban volt éppen, ütközött volna az időbeosztásával. Ez utóbbit szívesen csináltam, szívesebben mint színes zoknikat párosítani a szárítóból. Nem valami beteg perverzió ez, csak éppenséggel a ravatalozó az a hely ahol már gyerekként is szerettem lenni. Csend van. Halotti csend. Szó szerint.Ott dolgozott a kissé különc, de nagyon kedves Lemmie, aki negyven éves kora ellenére is veszi a poénokat, és mellőz mindenféle búskomorságot még munka közben is.Elvégre a halottak halottak maradnak teljesen függetlenül attól, hogy ő éppen milyen kedvvel végzi a munkáját.Akkor miért ne lehetne kicsi fényt hozni ebbe az amúgy is kripta szagú közegbe? Totál igaza van, ha engem kérdeznek. De ott dolgozik még apa asszisztense Tana, a két gyermekes nagyjából harmincöt körüli nő, akinek az orrán ott virít állandóan a rémes, élénksárga műanyag keretes szemüveg, ami két oldalt egy még rémesebb aranyláncon kunkorodik le a nyakába akasztva.Állandóan olyan arcot vág, mintha székrekedése és hameséne lenne egyszerre és nem tudja eldönteni, hogy a pengevékonyra összeszorított ajkai közül milyen sértéseket vágjon a világra. Ő és Lemmie nem ápolnak túl jó viszonyt, már csak az alaptermészetük különbözősége okán sem.Volt még számos másik alkalmazottja is apámnak, akiknek a többsége átmeneti volt, vagy éppen felmondott pár hónap után. Vannak akiknek nem fekszik ez a közeg.
Mindent megcsináltam amit anya kért, és mire a ravatalozóba kellett mennem már alaposan benne jártunk a délutánban. Igyekeznem kellett, mert a lassan sűrűsödő forgalomban esélyes volt, hogy nem érek oda időben, és noha Lemmie átvette a testeket és a már előkészített hűtőbe tolta , azér a papírmunka rám várt. Aláírási joga csak a Lyness családnak volt, köztük nekem.Volt egy gondolatom, hogy ha végeztem ott maradok. Az idő szép volt, nyugodt és csendes este ígérkezett. Éppen ezért a zsákomba bedobtam a ceruzakészletemet és a vázlatfüzetemet.Anya frászt kapott attól, ha kiültem a sírok közé, és valamelyik kriptát bámulva, zenével a fülemben a saját ihletemet követve tervezni kezdtem. A vázlatfüzetem tele volt általam tervezett és kivitelezésre is alkalmas sírboltokkal.Volt amelyik a régi, polgárháborús időket idézte délről, volt amelyiket európai, főleg skandináv ilyen jellegű épületek inspiráltak. Sokszor hatással volt rám az évszak, az időjárás, vagy éppen a zene amit hallgattam. A hangulat, egy bevillanás, vagy éppen az, hogy kivel találkoztam aznap, milyen volt a nevetése, a hangja, mit mondtam, miről beszélgettünk. Szerintem a művészek többsége így működik, bár én nem feltétlenül tartom magam művésznek. Építész vagyok. Valaki, aki szabadjára engedi a képzeletét. Ez nem feltétlenül művészet, sokkal inkább valamiféle alkotás. Az utolsó út után a megtérés.
Van akit kiráz tőlem a hideg, és nem feltétlenül értenek meg, még inkább azt, hogy mi ebben a jó, de nem is várom el senkitől, hogy elfogadjon. Nekem ez így tökéletesen megfelel. Pont.
A nem túl tökéletesen induló napomat megfejeltem azzal, hogy a piros lámpánál valami műkörmös szupermami a bugyirózsaszín tupírozott hajával sikeresen belémkoccant. Na ja, a féktávolságot meg a postás hozza, mi? Tíz perc töketlenkedés a biztosítós papírokkal. Naná, hogy késtem, tíz percet. Lemmie elintézte a két érkező testet, és már a duruzsoló mínuszokban pihentek, várva az előkészítőket, akik majd az éjjel mindent megcsinálnak a másnapi temetésre. Ilyenkor azért én is meg szoktam nézni kiket hoztak, összehasonlítom a papírokat.Volt már ebből nem egyszer félreértés, és keverték össze a kórházak, vagy a szállítók a papírokat és a testeket és nem egyszer négy temetkezési vállalatnak kellett összehangoltak ide-oda hurcolnia szerencsétlen halottakat, hogy mindenki a megfelelő helyen legyen örök nyugalomra helyezve, vagy éppen úton a kremóba.Na ide sosem szerettem menni. Az egész hely olyan mint valami utópisztikus, betontömb. Komor és rideg.Persze milyen legyen egy ilyen hely? Inkább kerültem.
Lemmie amikor meglátta a kocsi jobb hátsó behorpadását, meg a törött lámpát és index búrát csak mosolygott. Fenyegetően ingattam meg felé a mutatóujjam, és közöltem vele, hogy ha akár csak egyet is hangosan kuncogni mer, a golyóiba térdelek úgy, hogy tisztán egyetlen hamis hang nélkül fogja elénekelni az Ave Maria-t.Csendesen röhögött ki. Imádom a kreativitását nem mellesleg.
Két órával és egy lábon kihordott agyvérzéssel később a temető déli részén, a cédrusok és platánok övezte kis liget felé tartottam. Volt ott egy dombocska, amire gyakran letelepedtem. Egyrészt mert onnan elég sok kriptára lehetett rálátni, másrészt, mert ezen a részen nagyon kevesen jártak. Ez volt a kiváltságosok és gazdagok nyughelye, ami jellemzően kihalt volt. Akinek pénze volt, annak megépítették ezt a hatalmas sírboltot és ritkán látogatták. Volt ahol még az őszi avar is ott rothadt a lépcsőn, anélkül, hogy bárki leseperte volna. Mohával színezett kőangyalkák őrizték az örök álmot, vagy imára összetett tenyerű méltóságteljes kőszobrok magasodtak a vadrózsa bokrok és örökzöldek között.
Kényelmesen elhelyezkedtem, a spotify listán előkerestem a “Chill Cemetery Songs” műsorlistámat és a beúszó dallamok közepette eleinte csak bámultam magam elé. Hol az égre, hol a fák közé, a délutáni, lassan lenyugodni készülő nap narancs sugaraiba. Tökéletes volt a hangulat, a zene, úgy egyáltalán minden adott volt ahhoz, hogy a nap hátralévő részében egy kis alkotással vezessem le a reggeli migrént, a rohanást, az apró karambolt, Lemmie indiszkrét  módon kárörvendő mosolyát….amikor hirtelen….
Először azt hittem, hogy csak egy elsuhanó árnyéka lehet egy kutyának….imbolyogva közeledett.Csakhogy amint közelebb ért, láttam, hogy egy emberi alak.Néha nekicsapódott valami bokornak, de kitartóan haladt előre, éppen az egyik régebbi, kissé viharvert kripta irányába, amelynek két fokos lépcsője mellett két szürke, kopott gargoyle szerű vízköpő terpeszkedett.Jobb fülemből kivettem a fülhallgatót, és figyeltem mit csinál az ismeretlen.Ami ezután következett meglehetősen groteszk és leginkább szürreális volt. Üvöltve kezdett beszélni a két gargoyle-hoz felváltva, sőt még a lépcső tetején álló aprócska női szobrocskához is szólt, jobban mondva üvöltött, akinek szerencsétlennek annyi vétke volt, hogy egy kőtálon támaszkodott pár rémesen kifaragott rózsaszál társaságában. A hang egy sráchoz tartozott, és a betűk összefolyásából, a szöveg kerekségének mellőzéséből és a hangerőből arra következtettem, hogy meglehetősen sokat ivott. Jó, mondjuk ki: gerelyrészeg volt.
- Nem hiszem, hogy válaszolni fognak neked, Max. - vetem oda neki oldalról, ahol én ültem, és ahonnan ha felém fordul látni is fog, elvégre a dombocska tetején ülök felhúzott lábakkal, a térdemen a vázlatfüzetemet egyensúlyozva.
- És jó lenne ha befejeznéd az ordibálást. Ha előkeveredik Roger a gondnok akkor ma este a sitten éjszakázol.Jobb esetben. Vagy kapsz egy szép hátulgombolós kabátot, elvégre nem feltétlenül normális egy temetőben a szobrokkal beszélgetni.- mondom én, aki még neveket is adott némelyik szebb, vagy éppen valamiért a figyelmemet megragadó alkotásnak.
- Egyébként a jobb oldalit Oxigénnek hívják, a bal oldalit Hidrogénnek…ha már víz nem jön belőlük legalább a nevükben emlékeztessenek rá. A csajt meg a kőtál mellett Ariadnénak neveztem el.- biccentettem egyesével a szobrok felé
- Ha már bemutatkoztál nekik, gondoltam én is elárulom, hogy ők kik. És amúgy a Longstein család sírboltjának őrei, mint magad is láthatod, ha a kissé rosszul megmunkált és ha engem kérdezel elég összecsapott stukkóra felnézel.- mutatok kezemmel a homlokzatra, bár nem tudom, hogy jelen állapotában mennyit fogott abból amit mondtam.
- Egyébként mi a francot csinálsz tajrészegen este egy temetőben?- ezerdolláros kérdés.


   

Kristin & Maxim

Nem biztos, hogy egy leendő apa, pont ezt a magatartást akarja majd továbbadni a gyerekénk. Sosem kellett azon gondolkodnom, hogy mit fog látni tőlem egy totyogós, mert nem vágytam ilyen fajta örömökre vagy mikre az életemben. Egész biztos nagyon aranyos lesz, meg minden valaki számára, de nekem egy teher egyenlőre és nem érzem, hogy megkönnyíteni bármi is a helyzetem. Anyám öröme, Lumie kétségbeesése és a hétvége parája kicsinál. Még nem tudom, hogy fogok apám elé állni és elmondani neki, na meg az egész család elé azt elmondjam nekik, hogy amúgy szingli vagyok, sosem volt kapcsolatom azzal a lánnyal, aki a gyerekemet várja. Milyen szép idilli család kép,már előre látom anyám lesújtó tekintete, apám aggodalmát, hogy a nagyapám mit foga fejemhez vágni, emiatt. Még férj em vagyok, de már apa leszek, mert anno, a 800-as években, amikor ő még fiatal volt ez nem így működött. Az öreg nem tudja, hogy 2023-at írunk és már nem kell papír ahhoz, hogy valakit felcsinálni. Egy gumi na az kellene, vagy kelltt volna, de ki a fene gondolta volna, hogy a tabletta mellett is becsúszhat ez az egész.
A fejem már korán fájt ezektől a gondolatoktól, és ki kellett mozdulnom, különben beleőrülök a saját szarjaimba. Gillnek pont nem volt semmi dolga, legalábbis én úgy döntöttem nem lesz dolga, mert ha megint egyedül indulok neki a nagyvilágnak, akkor ugyanazt érem el, mintha nem mentem volna sehova. Bár a szobám négy fala közti csönd, igencsak halkabb, mint egy szórakozóhely vagy bármi más zaja, amire nekem szükségem van.
Gill ötlete igazán felcsigázott egészen addig, ameddig meg nem érkeztünk egy zord, sötét temetőbe. A helyi választást nem igazán értettem, Gill nem az a fajta srác, aki itt talál nyugodalmat, vagy örömöt. Amint megjelent a csaj, aki, Gill elmondása szerint, sok időt tölt ilyen helyeken, minden világossá válik. A csaj dögös lenne ha nem menne szét a fejem már most a sok italtól, amit ottho készülődés közben magamba tankoltam. a hangja úgy hat rám, mintha a tanár a körmét húzná a táblán, és még a hideg is ráz, bár lehet ez az egész hely hatása és semmi köze a lánynak ehhez. Mégis mit élvezhetnek itt az emberek? Ijesztő, nagyon csendes és most pontosan nem erre volt szükségem.
Kezemben egy üveg itallal indulok felfedező útra, hogy ne zavarjam meg a nagy szerelmeseket, ki tudja, milyen gangbang partiba csöppentem bele. Más esetben benne lennék, de a temetőben szórakozni olyan, mint egy templomban rock koncertet adni, nagyon nem ide való.
Kellemes sétának indulna a kis kalandom, de még mindig rosszul  vagyok a sok sírkőtől és a szobroktól. Hangokat hallok, bár megeshet, hogy a képzeletem játszik velem, ennyit senkinek nem kellene innia, mint nekem most, de ha már zaj nincs, legalább ez tartson életben ma. Megpillantok pár embert, akiknek udvariasan bemutatkozok, bár nem tudom miért gondolom, hogy fontos információ nekik a nevem, de azt mindenképpen tisztázni szeretném, hogy nem tudom hol vagyok pontosan. Egy ideig néma csönd, majd a társaságnak hitt tömeg oldaláról szól hozzám egy hang, amire majdnem összecsinálom magam. hirtelen fordulok felé, már erősebben markolva az üveget, hogy nehogy véletlen elejtsem lányos zavaromban.
- Milyen borzalmas társaságod van neked. - biccentek felé köszönésképpen, mivel világomról nem tudok, olyan hirtelen válok közvetlenné, hogy én is meglepődők. Amúgy sem vagyok szégyenlős vagy tartózkodó, de ha csajozok sem megyek oda ilyen hévvel senkihez, de aki egy ilyen helyen ücsörög füzettel a kezében nem biztos, hogy teljesen épelméjű lány. Pedig dögös, amennyit látok belőle a homályos látásommal a sötétben. Elindulnak a lábaim és egy egyszerű mozdulattal ülök le mellé, bár majdnem fejre esek a mozdulat közben.
Végighallgatom a gúnyolódását, mert már tisztán látom, vagyis valamennyire érzékeltem, hogy a korábban embernek hitt pajtásaim csupán szobrok, aki valószínűleg nem lettek volna jó társaság nekem az estére.
- Mondd te fura lány, aki a temetőben kuksol este, téged hogy hívnak? - nézek rá kérdőn, majd nevetve válaszolok neki a kérdésére.
- Tudod ez egy vices szituáció, de gonoldom azért kérdezted, mert édekel. A haverom nőzik és pont egy olyan csoda bogarat talált be magának, aki egy ilyen helyen leli örömét, így itt kötöttünk ki kikapcsolódásként. - vonom meg a vállam és húzok le egy nagy korty italt, majd fel nyújtom az üveget, megkínálom, hátha velem tart. - Kérsz? - roppant udvarias vagyok ma is, de ma legalább rá tudom fogni, hogy szar napom van, kit akarok áltatni szar napjaim vannak. Ha tudná mennyi szarság van az életemben, akkor lehet nem ilyen lenézően nézne rám, de nem tudja. Nincsen ráírva a fejemre, hogy szülő leszek, hogy minden szar a nyakamba szakad, a cég, a szülői örömök, terhet és a saját projektem így háttérbe fog szorulni.
Az üres kezemet magam mögé teszem és kitámasztom magam, fejemet az ég felé fordítom és hunyorítok, mintha szememmel valami nagyon érdekeset keresnék odafent.
- Sosem jártam még éjszaka temetőben. - állapítom meg. - Eddig bevallom, hogy féltem, de így egész kellemes, hogy látom még ilyen dögös csajszik is itt tanyáznak olykor. - nevetek fel, egy újabb korty kíséretében és felé fordulok.
- Rajzolsz? - kukkantok bele pofátlanul a füzetébe, mit sem foglalkozva a privát terével, olyan közel hajolok hozzá, hogy felmérjem a tartalmát.