“Take vacations, go as many places as you can. You can always make money, you can't always make memories.”

Be vagyok zsongva most az utazás ténye miatt és ez szerintem az arcomra is tökéletesen kirajzolódik. Raelynnel jó pár közös élményt tudhatunk már magunk mögött, de a nyaralás eddig teljesen kimaradt. Nem mintha a körülmények annyira engedték volna az ehhez szükséges tervezést vagy ha mégis, akkor a mi kapcsolatunk élt át olyan lejtmenetet ami miatt fura lett volna ezt mégis meglépni. A mostanában történtek után viszont kétségkívül szükségünk van erre, én pedig végre a menekülési hajlamomat valami jóra is kamatoztathatom ahelyett, hogy újra a feje tetejére forgatnék mindent.
A pakolás közben nem titkoltan figyelem őt és magamba iszom a látványát. Rae boldoggá tesz, ez pedig egyszerre szokatlan és jó érzés is, amelynek sokáig nem tudtam teret engedni. Erre ékes bizonyítékként szolgált az ahogyan néha viselkedtem és meghoztam a döntéseimet magammal vagy éppen velünk kapcsolatban. Utólag persze mindig rájövök hol szúrtam el, de ideje lenne már megtanulni előbb gondolkozni, mint cselekedni. Korábban megígértem neki, hogy újra kiérdemlem majd a bizalmát és ezek után is ezen leszek amíg végképp el múlnak a kételyei velem kapcsolatban. Az viszont jó kezdetnek hat, hogy az eddig csak fejben mantrázott érzéseim a kimondásuk után nála találnak végül viszonzásra. A bárgyúan kisfiús vigyoromat persze képtelenség emiatt sokáig visszafogni és őszintén már nem is akarom. Szerencsés vagyok és szeretném ezt maximálisan megélni ameddig csak tehetem.  
Eddig csak körülírva adtam át neki egy-két információt az utazásunk helyszínéről, de a reptérre érve már nem húzom tovább az időt – sem az ő idegeit. Sokat hezitáltam a helyszínt illetően, de ehhez az egyhez mindig visszatértem, így úgy döntöttem jelnek veszem. Az arcára kiült öröm pedig csak megerősít abban, hogy nem lőttem mellé. A lelkesedését követem végig olykor a szavaira reagáltan bólintva egyet-egyet, hogy ne zökkentsem ki őt a beszédből. Már csak azért sem, mert jó így látni őt és örülnék, ha nem utolsó eset lenne.  
- Nem húzom az agyad. Tényleg elutazunk. – vallom magamat más szavakkal ártatlannak, majd elégedetten elmosolyodva fogadom a pusziját és ha kell még közelebb is hajolok hozzá. – Én sem voltam még, szóval ez újdonság lesz nekem is. – a hangomból kihallatszik hasonlóan a lelkesedésem mielőtt nekikezdhetnénk a kiszállásnak, hogy összeszedjük a csomagjainkat.
- Látod? Tudom én befogni is, ha nagyon akarom. – röhögöm el magamat ezen. Igazság szerint sokan rácáfolnának erre. – Nem tudom, van egy ilyen berögződésem, hogy nem szeretek előre beszélni semmiről ami nem biztos, mert az általában nem történik meg. – vallom be miközben bevárva őt nyújtom felé a kezemet, hogy összefűzhessem ujjainkat. – Te hogy vagy ezzel? – érdeklődöm. – És amúgy is az örömödet látva már megérte titkolózni. – teszem még hozzá őszintén. Nem mintha egyszerű lett volna, mert sokszor ott élt bennem a késztetés a vallomásra. Nem egyszer volt olyan, hogy elkezdtem neki mondani valamit, de az igazság előtt elkanyarodtam más irányba amiből egy értelmesnek ható, de minden oldalról összerakott mondat lett. Most viszont annyiszor mondhatom el amennyiszer akarom és ez jó érzés.  
A reptérre történő belépésünk előtt felnézek az épületre, majd vissza Raelynre. Egy kezemmel ezután vonom közelebb magamhoz és ajkaimat egy pillanatra a halántékához érintem.
- Hosszú út áll előttünk. Remélem felkészültél.  

~
A szigetre eljutás két átszállást is igényel, de az utolsó előtt Athén lesz az ahol bevárjuk a többieket. Azt hittem fáradtabbnak fogom érezni magamat, de úgy tűnik vagy átestem azon a ponton ahol ez nem érdekel vagy szimplán csak koffein túladagolásba szenvedek. Bármelyik is dominálja most a szervezetemet, én jelen helyzetünkben nem feltétlenül bánom.  
Athénba érkezésünk után a csoport vezetőnk úgy tűnik körüzenetbe értesít minket hol találkozzunk, amelyet egyből meg is osztok Raelynnel.  
- Hogy érzed magad? – ez az első kérdésem felé miközben azt mérem fel a kapott információk alapján merre kell mennünk. – Everett üzent, hogy először itt gyülekezünk a csapattal, majd közösen megyünk át Pároszra. Ha látsz egy pasast 2-es csapat feliratú táblát lóbálva akkor szólj. – azért én is odafigyelek, aztán nemsokára ki is szúrjuk a kalapos idegent, aki kicsit valami Indiana Jones szereplőre hajaz.  
- Everett Monroe? – én teszem fel az érdeklődő kérdést mire egyből végigmér minket.  
- Életnagyságban. Ti pedig.. Vanessa és Gregor? – kérdez vissza, de csak a fejemet ràzom válaszként. – Ahm, akkor Raelyn és Jason. – erre már rábólintok ami neki is jobban tetszik.  
- Mi vagyunk az elsők? – nézek körbe.
- Technikailag én, de igen. Paula öt perc múlva fut be, a többiekről pedig nem tudok, de az üzenetet mindenki megkapta. Várjuk még egyértelműen Gregort és Vanessat, meg Stevent. Elméletben Paula és Steven nem együtt érkeznek, de ismerik egymást, szóval itt lehet gyorsan fogadni hogyan alakul ez a végén. Természetesen csak akkor ha nem vagytok szerencsejáték függők, mert akkor kötelességem meg nem történtté tenni a szavaimat. – hárít gyorsan és amikor elpillant a másik irányba én összenézek Raelynnel, szemöldököm pedig szórakozottan emelkedik meg egy kicsit.  
- Amíg a többiek nem érkeznek meg nyugodtan nézzetek körbe. Viszont fél óra múlva várok ide mindenkit. – figyelmeztet, majd újra a magasba lendíti tábláját.
- Nos ennyi információ után van kedved járni egyet? – érdeklődök Raelyntől elmosolyodva.

“Take vacations, go as many places as you can. You can always make money, you can't always make memories.”

Amióta a műhelyben dolgozok, azóta kevés alkalom volt olyan, hogy ne lettünk volna elhavazva munkával. A régi kocsik a koruk miatt adják meg magukat, az újakat meg a technika ördöge szemeli ki. Valljuk be, minél több a kütyü, annál több vele a gond. Én személy szerint a régieket jobban szerettem, mert ha még nehezebb is volt hozzájuk alkatrészeket beszerezni, de egészében az ember jobban átlátta az autót. És hogy miért is teszek kilométeres kitérőt ebben a témában? Mert a több munka többet is hozott a konyhára és a plusz pénz mindig jól jött. Főleg ha valaki egy pár napos nyaralást tervez a barátnőjével. Általában jellemzőek rám a spontán - vagy hülye - döntések. Mindenki nevezze úgy ahogy a szívéhez közelebb áll. De amikor felmerült bennem ez az út, az első dolgom volt körbenézni a lehetőségeinket és ehhez mérten gyűjteni, hogy mikor eljutunk ahhoz a naphoz amikor Raelynt így láthatom készülődni, mint most, akkor ne legyen gondunk a nyaralással. Idejét nem tudnám megmondani mikor utaztam el bárhova is azzal a céllal, hogy kiszellőztessem az agyamat, de minél közelebb kerültünk hozzá, én annál jobban be voltam zsongva a gondolattól. Talán pont emiatt hagytam ki a reggeli, majd a két órával későbbi kávémat is, mert már így is a plafonon cirkált az idegrendszerem és ha még a koffeint is hozzádobom akkor semmi értelmesre nem leszek kapható. Márpedig a meglepetéseknek megvan az a kis pikantériájuk, hogy csak a szervezője vagy egy-két ember tud róluk és ha az az egy kibukik, akkor kezdődik a gond.
Tudom, hogy sok mindent kellene megbeszélnünk a lövés óta, és ezek a válaszok nélkül maradt kérdések nem szűnnek meg csak mert nem hozzuk felszínre őket. Időt hagytam Raenek, hogy maga meséljen a történtekről még ha sokszor hajtott is a kíváncsiság, hogy kicsit noszogassam emiatt. Tudnom kellett a részletekről, hogy a dühöm bűnbakra leljen és ne csak bennem keringjen, mint egy csapdába zárt állat. Azonban bármennyire is tudni akartam az igazságot, azt is tudtam, hogy nem érdemes siettetnem. Ha úgy érzi, beszélni fog róla. Vagyis ebben bízom. De addig is a bűntudat, az innen-onnan érkező félelmek velünk maradnak, mint ahogyan az ő szavaiból is ez leszűrhető. Mellette pedig az enyéim sem hangzanak el más szellemben. Azonban a bizalmatlanságaink közepette egy valami biztos, mégpedig az amit érzek Rae iránt és melynek végül oly természetesen hangot is adok.
- Nagyon úgy tűnik. - őt figyelem és azt a szép mosolyt ami ott kerekedik egyre lelkesebben az arcán és amely mindig mély nyomot hagy bennem. Közben pedig az én vigyorom sem marad el, amely őszinte örömömet tükrözi amikor ő is kifejezi hasonló érzéseit. Úgy érzem valami szétfeszíti belülről mellkasomat, de jó értelemben. Utoljára mikor hallottam én ezt bárkitől is? Most mégsem tudom elnyomni és nem is akarom.  
- Mondd drágám, engem mikor nem kap el valami őrület? - kérdezek vissza egyből. Talán valóban túl sokat lógtam mostanában a telefonon és az embert akaratlanul is magával ragadja az ilyen. - Hát annyira nem Kenem-vágom ezt a témát. - vigyorodom el, hátha így ezzel kimentem magamat.
Időben indulunk el a reptérre, de előtte még jó párszor átnézem, hogy mindenünk meglegyen, így mire beülök Rae mellé már én is nyugodtabban hagyom el a lakhelyünket. Útközben nem marad el az érdeklődésem, hátha valamit már sejt a célunkból, de csak a felszínt kapargatja, ezt pedig mosollyal fogadom.
- Igen, ezt eltaláltad. - helyeselek, közben pedig kifogunk egy piros lámpát így a kormányon dobolgatva folytatom tovább mondandómat.
- Az idegenvezetőnk neve Everett lesz. Nem tudtam őt hova tenni a kép alapján, de úgy olvastam nem ez az első csoportja, így ez nyugtató. - nézem most helyzetünk egyik tényezőjét. Nem vagyok oda azért ha idegenek vesznek körbe, de most el kell viselnünk őket. Remélhetőleg akad közöttük olyan is, akivel jól kijövünk majd. - Ha pedig tévednék akkor nem aggódom azon, hogy nem találjuk fel magunkat. - pillantok oldalra rá, aztán megindulok a felgyülemlett kocsisor után.
- Szóval ott tartottunk, hogy tengerpart és nem, nem Kalifornia. - a fejemet csóválom. - Annál egy kicsit messzebb megyünk most. - vallom be töretlenül, de mivel közeledünk a reptérhez és ott már úgyis megtudja majd hova készülünk, így a kesztyűtartót nyitom le és előhalászom belőle a görögországi Párosz szigetéről szóló brossúràt, aztán át is nyújtom neki.
- Remélem nem jártál még itt. - teszem hozzá, mert én magam a közelébe se jutottam eddig Görögországnak, így fel vagyok pörögve, hogy most mégis összejön majd.

“Take vacations, go as many places as you can. You can always make money, you can't always make memories.”

A nyaralás mint szó és egyben lehetőség nem sokszor szerepelt életem forgatókönyvében. Jártam már erre-arra így azt se mondhatom, hogy amióta az eszemet tudom csak egy város foglya vagyok, de egyik hely sem hozta magával a kikapcsolódás érzését. Raelynnel most mást se tervezek csak eltölteni kettesben pár napot ahol végre anélkül juthatunk levegőhöz, hogy azt utána egyből követné a bűntudat is. Érzem én, hogy az időzítés pazar, de ha rájöttem valamire eddigi életem során az az, hogy sosem lesz jobb. Mindig akad majd valami kifogás, egy nyomasztó gondolat vagy egy harmadik féltől érkező neheztelés. Ellenérveket minden sarkon fogunk találni, de most azt kell megtalálnunk, ami csak ösztönöz minket és nem lebeszél arról amire készülünk.
Az indulás előtt megadatik nekünk pár perc nyugalom amelynek során szorosan a karjaim közt tarthatom. A lövés óta csak még jobban vágyom ezekre a percekre, ahol biztosan tudom, hogy biztonságban van a közelemben. Bàr az akkor érzett aggodalom azóta az életművemmé vált, de amikor Rae illata felszökik orromba és hallom élénk csevegését akkor ez is alábbhagy. Bekúszik a felszín alá jó mélyre és addig nem is mutatja meg rusnya képét amíg egyedül nem talál engem. Neki is ennek a lényegét foglalom össze, hogy miért érzem jó ötletnek a megszökésünket, ám a bocsánatkérése bosszús vonalakban gyűlik össze homlokom felületén.
- Na álljunk meg itt egy percre! Ugye rosszul hallottam, hogy magadat hibáztatod a történtekért?! - kimérten teszem fel kérdésemet, mint akinek baja van a hallásával. Futólag és rosszallással csóválom meg fejemet emiatt mielőtt valamit még azért hozzáfűznék. - Nem szeretnék még egy ilyet hallani tőled. Nem vagy hibás a történtekért meg az aggodalmamért se. - sóhajtok egy rövidet, majd államat a vállára fektetem. - Szeretlek és akkor is ott lesznek ezek a gondolatok, ha csak munkába mész, holott tudom jól, hogy képes vagy megvédeni magadat. Csak most ez más volt.. - harapom el a mondat végét, amelybe olyan természetesen csempészte be magát vallomásom, hogy már csak utólag veszem észre azt. Nem mintha ne lenne igaz vagy ezután visszavonnám. Csak még sosem mondtam ki hangosan azt, ami bennem már egy jó ideje egyértelművé vált.
Meg tudom érteni amikor arról beszél, hogy kell egy kis idő neki még a nyaralós hangulat eléréséhez. Azonban egy másik gondolat is egyidejűleg felüti bennem a fejét, ami buta vigyorként ül ki bamba képemre. - Olyan vagy mint egy Barbie baba. Van mentős Raelyn, nyaralós Raelyn, önvédelmi oktató Raelyn. - fúrom arcomat a nyakának hajlatába miközben egy halk nevetés tör fel belőlem az ökörségeim miatt. Szívesen leszek én bármilyen kiegészítője amire csak szüksége lehet.
A gonosz énemet illetően nem hallatom hangomat, csak megvonom a vállamat. Milyen kis tesó lennék ha nem mennék a bátyó agyára?
Én fejben már elképzeltem egy lehetséges verziót, de amikor kijelenti, hogy a kalap nem is az övé, majdnem a szívemhez kapok.
- Te most csak át akarsz verni! Hannus letagadna apjaként, ha kalapot adnék a fejére. - játszom el ennek lehetőségével, aztán egy halovány emlék csak-csak nekikezd derengeni a kalappal kapcsolatban. - Igazad van, de nem is én vettem neki, hanem a szomszédunk. Akkor én veszek fel valamit. - sóhajtok egyet beletörődően és már meg is indulok a fejfedők beszerzéséért, melyikből az egyikre végül ő adja áldását és nem sokkal később még ki is sajátítja.
- Hát igaz, hogy egy kicsit hátra kell hajtanod a fejedet, hogy ki tudj pislogni alóla, viszont jól áll. Majd belém kapaszkodsz aranyom, azt vak vezet világtalant módon csak sértetlenül elcsoszogunk az odakint parkoló hintónkhoz. - röhögöm el magamat, de aztán mielőtt ellépnék mellőle elkapom a derekát egy gyors csók erejéig, és még lejjebb is húzom azt a kalapot a fején.
- Akkor megvan mindenünk? - tekintek körbe meg tartok egy gyors mentális lista-ellenőrzést is. Rae bőröndje összehúzva hever az ágy szélén, az enyém meg a kocsi csomagtartójába. A repülőjegyek a kesztyűtartóba és az órát nézve időben is vagyunk. Megvárom amíg Rae is megerősíti ezt, aztán előre engedem a kisasszonyt udvariasságból meg a jó kilátás miatt is, hogy pár napra magunk mögött hagyjuk a közössé alakított fészkünket meg a várost is.
- Van tipped amúgy hova megyünk? - érdeklődöm tőle a repülőtér felé menet. Egy kicsit letekerem az ablakot, mert már most hőség van, a tragacsom meg ha rendelkezik légkondival, akkor sem működik benne. Néha már csodálom, hogy elindul, de amíg eljutok vele A-ból B pontba, addig a klíma legyen a legkevesebb gond. - Szerintem már említettem, de ha mégsem, akkor leszállás után egy csapathoz fogunk csatlakozni. Ez úgy működik, hogy egy szálláson leszünk és időnként közös programjaink is lesznek, ahogyan egyéniek is. Nem tudom, hogy a kíváncsiság vagy a félelem amit irántuk most érzek, de nem próbáltam még ilyet. - vonok vállat megjegyzésem közben.

“Take vacations, go as many places as you can. You can always make money, you can't always make memories.”

Az időzítéssel mindig bajom volt. Mint egy óra, ami gondol egyet, majd elkezd visszafelé pörögni, aztán egy ponton megint helyreáll. Tudom jól, hogy Rae hezitál az utazásunkat illetően és vannak pontok amikor én is, de manapság úgy érződik mintha ezer éve nem lettünk volna kettesben. És ki tudja mi lesz egy hét vagy pár nap múlva? Legrosszabb álmaimban sem gondoltam volna, hogy lelövik őt, mégis megtörtént. Pedig egyikünk se úgy kelt fel aznap, hogy erre számított. És minél többet gondoltam arra a napra, annál inkább vert éket bennem a tudat, hogy a soknak tűnő időnkből vajon mennyit vallhatunk még magunkénak? Így amilyen könnyen tört rám a bizonytalanság meg a vele érkező sok kérdés, olyan erővel is nyomta el minden más, amitől jobban tartok.
A nap egy részét intézkedéssel töltöm, aminek a nehezebb része, hogy Hannaht magára hagyjam. Amióta az életem fénypontja lett, azóta nagyon kevés időt töltöttünk külön. Napokat biztosan nem, de valamennyire megnyugtat a tudat, hogy jó kezekben lesz a bátyáméknál. Attól még nem lesz kevésbé para a helyzet, még ha Hannah egészen jól is tűri a dolgot, mert épp csak leteszem, ő már alig várja, hogy elszabaduljon. Nem tudom, hogy emiatt aggódjak-e vagy csak fogadjam el a túlzott hasonlóságot kettőnk között. Emiatt pedig bevallom most még jobban aggódok.
Mire elérem a házunkat addigra nyaraló-módba kapcsolom magamat, keverve némi higgadtsággal. Ez utóbbi egészen másképpen csapódik le bennem, mint a többi embernél. Olyan ez bennem mint egy vihar előtti csend, csak a vihar sosem érkezik el, csak készülsz rá. Mint egy állandó készültség az ismeretlen ellen, habár az én esetemben ennek tudnék többféle nevet is adni, személyleírást, amit egy részem már annyira elfelejtene.
Raelynt a szobába találom meg és egyből közelebb is araszolok hozzá, hogy ránézzek a bőröndje tartalmára. Sok információval nem láttam el őt az utazásunkat illetően, de abból amit látok mégis sikerült nem két különböző csatornán haladnunk. Ha pedig valami elmaradna, akkor örömmel besegítek.
- Nyugodtabb leszel, ha azt mondom eddig minden jó így? - célzok a kérdésemmel a bőröndre, aztán karjaimat kicsit széttárva megvárom amíg fordul és helyezkedik, majd csak azután karolom át újra. Az érdeklődése már meg sem lep, amit először egy finom bólintással reagálok le.
- Mikor máskor? - kérdezek vissza. - Miért ne most? - újabb kérdés, amire bizonyára már megvan a bekészített és igenis meggyőző válasza. Talán a múltamból megmaradt káosszal kellene foglalkoznom, és akarok meg fogok is, csak kell még egy kis idő. Egy-két nap, hogy a gondolataim ne egy reménytelen masszába legyenek rabságba, hanem értelmes terveket rakjanak össze ahelyett a valami helyett amit most művelnek.
- Ki kell szabadulnom..szabadulnunk innen egy kicsit. - tekintek le a szemeibe. - Elveszíthettelek volna Rae és úgy érzem, hogy felrobbannak az idegeim, ha nem tartok egy kis távolságot ettől a várostól. Nem látok tisztán és legszívesebben ki sem engednélek egyedül, ezt pedig nem tehetem meg veled. Kell a levegőváltozás mielőtt minden káoszba fordulna. Értesz engem? - halkabban adom tudtára a kérdést miközben a homlokomat az övének döntöm, majd egy nagyobb szusszanás alatt a szemeimet is behunyom. - Csak pár nap az egész ami a kettőnkké. Nem hangzik jól? - szinte alig mosolyodok el, mégis kellemes érzés jár àt már a gondolattól is. Mintha kapnánk egy kis időt mielőtt a homokórát újra mozgásba lendítenék.
- Igen, tudnak róla. Már alig várom, hogy csak Jake és Maddie rohangálását figyeljük, mert Hannah egészen mást akar majd csinálni. - a fejemet ingatom emiatt, majd újra az arcán állapodik meg a tekintetem. - Gondolkoztam rajta, hogy adok Hannusnak egy kis csokit mielőtt náluk hagyom, de nem akartam ennyire kiszúrni velük. - apró vigyor szökik emiatt az arcomra, majd a bőröndre nézek.
- A naptejet a fürdőszobai szekrénybe találod. Vettem kettő fajtát is, mert nem tudtam eldönteni melyik a jobb és a tanácskérés csak még jobban összezavart. Az egyik eladó az egyikre szavazott, a másik meg a másikra, és még feltettek öt másik kérdést is. Többet nem csinálok ilyet. - regélem el neki szörnyű élményeimet, amiket könnyedén ki tudnék kerülni, ha nem akarnék mindenáron pofázni valakivel.
- Ó, most jut eszembe! Hol van az a szalmakalapod ami a szobádba volt? Tudod, a rózsaszín szalagos. Azt se felejtsd el! Ha meg nincs itt sebaj, majd beugrunk útközbe venni egyet. - teszem még hozzá.
- Most már nem mondhatod, hogy nem vagyok irtó segítőkész. Szinte már elárultam hova is megyünk. De ha már itt tartunk.. - ellépek tőle egy kicsit, majd kinyitom a szekrényt és egy baseball sapkát, majd azután egy sima világosbarna kalapot próbálok fel előtte. - Melyik legyen? Ebből van még öt másik szín. - rázom meg azt a kezemet amibe a sapka van.

“Take vacations, go as many places as you can. You can always make money, you can't always make memories.”

Elméletben ha sokat húzogatod a halandóságod bajszát, az végül olyan élményekkel ajándékoz meg amitől az egész életszemléleted átalakul. Nos, régebben ez nálam nem működött, mert egyik hülye döntésem követte a másikat és mintha hajtott volna valami beteges kíváncsiság, hogy meddig mehetek el a vakszerencsémmel. Volt időszak amikor érdekelt mi történik velem, de aztán ez a késztetés is kiveszett belőlem. Mégis elegendő volt az első sorból végigkísérni Raelyn sérülését ahhoz, hogy megértsem eddig miről beszéltek mások. Azóta valahogy nem tudok nyugton megülni. Folyton tennem kell valamit, mintha rajtam múlna a világ megmentése, holott bőven elég lenne a saját hátsómat végre kilökdösni a múltam alól. A lényeg, hogy ott bökdös, zizeg az agyamba állandóan a tudata annak, hogy semmit sem vehetek készpénznek. Ez a köztes időszak nem jár számomra büntetlenül, mint valami nyeremény amit a korábbi tetteidért kaptál. Muszáj tennem és küzdenem érte, de ahhoz ki kell szabadulnom a városból és eltöltenem egy kis időt kettesben Raelynnel. Az elvesztésének már csak a gondolata is borzalmas volt. Az ember szinte ép ésszel fel se tudja fogni mennyire is képes kötődni egy másik személyhez. Aztán egy nap történik valami és az a hatalmas és mély érzés fejbe kólint. Velem sem történt másképp, amikor meglőtték őt. Amit addig csak sejtettem, akkor tudatosult bennem igazán, mégpedig hogy nem pazarolhatok el vele egyetlen percet sem. Épp ezért kétszer sem gondolkoztam azon amikor felvetettem neki egy nap, hogy utazzunk el. (Oké, ez nem teljesen igaz így, mert a szervezési folyamat legalább ötven gondolatból állt, de legalább az biztos volt, hogy ha törik, ha szakad, mi lelépünk pár napra.) Minden létező információt feljegyeztem magamnak az utazásról, bár konkrétan nem mondtam meg hova is tartunk, csak körülírtam mire is számíthat, hogy a pakolás során ez segítségére legyen. Egy hét fős csoporthoz fogunk becsatlakozni valami Everett Monroe nevű ürge vezetésével. A kép alapján elég mindentudó feje van, de ha nem tévedünk el, akkor én végighallgatok bármilyen érdekességet, ami csak a szívét nyomja. A többi öt emberről nem tudok semmit, de majd a megérkezésünk alkalmával ez is bizonyára kiderül. Ami azért a szívfájdalmam volt, hogy Hannah most nem jöhet velünk, de tudom hogy jó kezekben lesz. Amúgy sem kedvence az utazgatás, mert már az autóban is nyűgössé szokott válni, de talán ez idővel majd változik nála. Mindenesetre összepakoltam neki is mindent és írtam egy egész lapra kiterjedő listát a kedvenc ételeiről, játékairól meg arról is, hogy mik azok amiktől nyugtalanná válik. A banános íztől irtózik, de a répát például szereti. Felírtam a bölcsőde számát meg Tamia Winston nevét is, akitől a déli helyzetjelentéseket kapom Hannahról. Ez már az elejétől így megy és én is nyugodtabb vagyok, ha tudom hogy a lányom jól van és nem illegális pókert játszik a terem egyik sarkában. A múltkori harapásos ügye után már lassan minden kitelik tőle ez is.
- Oké majmóca, gyere adj egy nagy ölelést apának! - még mielőtt elmehetnék Raelynért, előtte Hannaht adom le a családi megőrzőbe. - Viselkedj jól Jake bácsinak és Maddie néninek. - egy jó nagy puszit is kap az ölelés mellé, cserébe meg jól megszorítja az orromat amitől egyből fintor költözik a képemre. - Igen, én is szeretlek, Hannus. - elmosolyodok ezen, majd még ötvenszer bebiztosítom magamat a bátyámnál meg Maddienél is, hogy valójában nem fogja őket zavarni az hogy a kis csibét rájuk bízom, de egy idő után már ők zavarnak ki. Oké, ennél egyértelműbbek nem is lehettek volna. Még egy utolsó integetést azért megengedek a lányomnak, aztán végre elindulok Raelynért is. A sérülése után hallani sem akartam róla, hogy otthon maradjon és gondolom Flor meg nem túlzottan repesett volna az örömtől, ha felesleges harmadikként befeküdtem volna közéjük, így egyszerűbb volt ha nálam marad. Én biztosan nyugodtabb voltam, hogy a közelemben tudhattam őt, habár arról valahogy mindig elterelődött a téma, hogy mi történt a lövés napján. Talán csak fel kell dolgoznia a történteket mielőtt beszélni tudnánk róluk.
A kocsit már az otthonom előtt állítom le, majd gyorsan szállok is ki, hogy minél előbb beérjek.
- Megjöttem! Hannah biztonságosan átadva a vigyázóinak és van még.. - nézek a telefonomra. - Három óránk az indulásig. - utolsó szavaim halkabbak a többinél, mert addigra sikerült őt megtalálnom.
- Segítsek valamit a pakolásban? - az ajtófélfának támaszkodva fűzöm össze karjaimat magam előtt és így figyelem őt. Sokkal jobb passzban van és ez az én lelki világomnak is jobb. A hangomat viszont már csak akkor hallatom újra amikor felém fordul.
- Ne nézz így rám, még mindig nem mondom meg hova megyünk. Majd a repülőn megtudod. - közelebb sétálok hozzá, aztán hátulról átölelve egy csók nyomát hagyom a vállán, közben pedig a bőrönd tartalmára is vetek egy röpke pillantást meg az éppen aktuális dilemmájára az egyik felsőt illetően.
- A jobb oldalon lévőt tanácsolom. - segítek neki, de továbbra sem vagyok hajlandó őt elengedni.