A kislány

Egy kislány, aki mások szemében keresi az önigazolást, hogy igenis létezik. Mindig keresem másokban, valahol önmagamat, hogy valakire talán hasonlítok, van aki engem  is megért. Szánalmasan hangozhat, de ez a kislány odaadná az összes  szeretetét, egy olyan embernek, aki már egyszer eldobta. Az anyukájának, aki valamiért úgy döntött, hogy megváll tőle, és a hugától is. már kislányként megtanultam, mennyire törékeny az emberi érték, és hogy ahogy az idő halad, az én értékem egyre csak silányul mások szemében. Lehetetlen lett volna, az idő fogaskerekével harcot vívni, hisz egyszer csak már, nem az a kislány leszek, akinek mogyoróbarna szemeiben az ártatlanság fénylik, hanem az, akit elhasználtak. Az akit eldobtak, meggyötörtek.

A Kallódó

Egy elhagyott gyermek számára, nincs otthon. Legalábbis nem igazán tudná megfogalmazni mi az, ha megkérdeznék tőle. Tőlem többször kérdezték, egy iskolai felelet alatt, de mindannyiszor csak az ujjaimat tördelve, próbáltam felidézni, azt amit a könyvekben olvastam. Azon részem, ami próbálta megragadni a lényeget, lelkesen jutatott az emlékei közt, míg a másik konok módon vissza akart húzódni, és szótlan maradni. A kettőség, mindig is a jellememhez tartozott. Míg az egyik reménykedett, a másik reményveszett volt. Ha túl akartam élni, akkor a másik őszen rohant a veszte felé. Ha szerelmes voltam, a másik elutasította magától a szerelmet. Egy valamit viszont megtanultam saját magamról, soha nem vagyok elég óvatos, és elég számító.


Az utazó

Azt is hihetnéd, hogy ez az a bizonyos Johnny Deep film címe. Pedig köze nincs hozzá, én pedig  közel sem vagyok a magával ragadó Angelina Jolie. Vicces mindig belegondolni, hogy az embernek mennyit kell utaznia ahhoz, hogy önmagára találjon…mondaná ezt, egy fiatal nő, aki egyetemi magasságokba emeli az idézetes oldalakat. Mondaná ezt egy olyan nő, akinek a gondja, csupán, az hogy nem tudja merre haladjon az életben. De egy pillanatig sem én vagyok. Hisz, sehol nem vagyok otthon, sehol nem állok meg, csak éppen egy pillanatra. Ha kedved szottyanna megismerni, kevés esélyed van rá, mert én sem tudom ki vagyok igazán.


Az ügyvéd

Legkevésbé sem elveszett. Legalábbis szeretem ezt hinni magamról, és gyengébb pillanataimban, meggyőzni magamat arról, hogy aki most vagyok, az valóban én vagyok. Megtévesztő lehet a bájos  arc mellé, ami mellé rideg intellektualitás párosul. A francia származásomat, szeretem úgy lebegtetni magam előtt, mintha valamifelé különlegesség lenne. Ahogy azzal is szeretem az őrületbe kergetni a pincéreket, hogy nem akármilyen pezsgős pohárból iszom meg azt a nyamvadék pezsgőt. Egy igazi francia nő képét festem le, egyszerű, elegáns, sikkes, néhanapján lazább ruhakölteményekben rovom az utcákat, úgy mintha  nem is érdekelne, hogy az egész hátam kint van. Persze vannak ettől fontosabb dolgok is, mint például a betöltött pozícióm, amivel felelősség is jár. Ettől pedig nehezebben válnék meg, mint bármelyik pláza Barbie a dizájner táskájától. Ahogy egy régi ismerősöm mondta, egy smink, akkor tökéletes, ha nem látszik, ha a tónusok pontosan ott olvadnak bele ahol kell. Az álarc pedig ugyanilyen, mindenhol passzolnia kell, a fejed búbjától a lábujjad hegyéig. Hisz, nem csak egy pontra kell soha koncentrálni.

Theresa   kevés olyan unalmas embert ismert, mint Franklin Hamilton. Már a neve is ásítozásra ingerelte, ennél előkelőbb, és rongyosra használt nevet, aligha kaphat egy ember. Habár egészen eddig, konzekvensen kerülte, a szemkontaktust vele, most mégis túlságosan közel volt. Végig mérve az ember, azt hinné, hogy maga a megtestesült tökéletesség áll vele szembe, akinek hangyafasznyi problémája csupán annyi, hogy nem talál maga mellé egy alázatos feleséget, aki minden szavára csak bólogat. Theresa, undorodott ettől az attitűdtől, mégis olyan kellemes nyugodtsággal kortyolgatta a pezsgőjét, mintha mindig is ide tartozott volna közéjük. Pedig közel sem így volt, egy árvaházi kislány volt lélekben, aki még mindig attól félt, hogy soha nem fogják örök befogadni, aki  a saját árnyékától is megijedt. Tekintete fáradhatatlanul kutatta minden egyes alkalommal a lehetőséget másokban,  felmérte a helyzetét, mindenkihez képest.
- Reménykedtem benne Theresa…- Az hogy a férfi miben reménykedett, Theresát a legkevésbé hozta lázba, és már éppen kereste a kibúvót a beszélgetés alól. De mégsem lehetett annyira pofátlan, hogy csak úgy elballag, mintha itt sem lett volna. Ráadásul pont abban a magassarkújában toporgott, amiben aligha tudott csendesen közeledni. Határozott léptek, amik mindig vele voltak. Kis termete ellenére, megkövetelte magának, hogy amikor valahol megjelenik, és szólni kíván, figyeljenek rá. Nem hiúsági kérdés volt, ez ettől messze állt. De ügyvédként, nem vívhat csatákat a figyelemért. Minden szempárnak rá kell, hogy fókuszáljon. Még akkor is, ha belülről, néha marcangolta a tudat, hogy Tessa…az az énje, aki idegenkedett az elit társaságtól, mennyire megvetően pillantana most rá.
Finoman az ajkához érinti újra a pezsgős poharat, időt nyerve magának ezzel a válasz adásra, habár a kérdés, amit Franklin feltett egy másodperccel ezelőtt, annak nem igazán volt tudatában. De egy mélyen berögzült szokásává nőte ki magát, hogyan is tudja egyszerűen kivágni magát egy beszélgetésből.
- Franklin, mondták már milyen jól áll a szürke öltöny?- nyúl egy gondoskodónak ható mozdulattal a férfi nyakkendője felé, megigazítva azt. Ez a mozzanat pedig elég volt ahhoz, hogy elvonja a témáról a figyelmét. Persze a mellé párosuló ego simogatás sem maradhatott el, ami, még nagyobbra duzzadtja benne a férfi öntudatot, és dübörög fel benne az ősi ösztön, hogy ma este megdöngeti Theresát. De nő csak egy apró mosolyt enged meg magának, finoman ívelt ajkain, amik halvány barack színben pompáztak, és csillantak meg a barokk kori kristály csillár fénye alatt. De ami még ennél is fényesebben csillant meg, az undorítóan csicsás terem arany áradatában, az anyja haja vöröslő, ám néhol őszülő haja. Meglepő, hogy Marissa, megengedi magának, egyáltalán az öregedés fránya tényét. Biztosan a fodrász hibázott, Marissa pedig még nem vette észre. Ahogy Évekkel ezelőtt, az sem vette észre, hogy kihordott két leány gyermeket, és lepasszolta őket, az alkoholista apjának. Erre a gondolatra Theresa csak elhúzza a száját, nagyapja apró emlékfoszlánya is, olyan keserűséggel töltötte meg a lelkét, amitől a húgát, mindig is óvni akarta. Marissa elmenekült. Őket pedig magukra hagyta, akár egy koloncot. A környezetét elnézve pedig, az életszínvonala nagy arányban növekedett, az elhagyott  leánygyermekek nélkül.
Az anyja valószínűleg nem gondolta, hogy valaha a múltja utoléri, hisz ilyen hosszú lábakon, amilyen neki van, biztonsággal messzire juthatott a nyomorból. Theresa, ez miatt irigyelte is, hisz míg Marissa öles léptekkel haladt előre. Neki minden következő lépését ki kellett számítania. Át kellett gondolnia, hisz nem csak magáért volt felelős. Valójában, ő csak egy kallódó lány volt, aki kereste az anyját. Kereste, egészen addig, amíg rá nem jött, hogy nem a kényszerűség ragadta el őt tőlük. Theresát, sokáig a remény éltette, majd az évek múltán, valami sokkal erősebb. Persze, ha ez nem így történt volna, most nem lenne az egyik legsikeresebb védőügyvéd
a Parker  família alkalmazásában.

                                                                                    *****
- Cora az én ízlésemnek túl művi.- Theresaval szemben ülő férfi olyan természetességgel jelenti ki, mintha az említett nő, nem ülne két asztallal odébb – A művit pontosan a két D-és melleire értem, amik úgy állnak.
- Értettem elsőre is Zach..értettem elsőre is.- inti le a férfit, mielőtt még túlságosan is belemelegedne, és Cora melleinek megfogalmazásától zengne a folyósó. Nem mintha Theresa zavartatta volna magát, ha éppen ilyen témát érintenek, de az istenért, éppen azzal próbálkozott, hogy két paradicsomot gyömöszöljön bele a szájába. Nem akart közben Cora melleire gondolni.
- De nézd meg, majd kiesik a blúzából.- fintorodik el, ahogy továbbra is Cora említett testrészét bámulja. Persze azért a szemét bőszen rajta tartotta. Kit akarunk átverni Cora Weisz mellein, mindenki a szemét tartotta, akkorák voltak, hogy nem lehetett nem észre venni.
- Amúgy hallottad..
- Ugye nem éppen azt akarod ecsetelni, hogy mellbimbó piercingje is van?
- Nem, dehogy…hihetetlen, hogy még mindig itt tartasz…
- Hihetetlen, hogy még mindig veled ebédelek, annak ellenére, hogy már többször megfogadtam, hogy nem teszem.
[i]- Szóval, Marissa állítólag terhes![/i]
A nő szája jobban megfeszül a paradicsomok körül, egy pillanatra pontosan úgy nézz ki, mint aki ki fogja köpni. De egy felnőtt 33 éves nő volt, talán mégsem lenne ildomos megtenni, még ha a hír hallattán, a paradicsomok egyre inkább szökni kívánnak.
- Hmmm – mormog, hisz egy illedelmes lány tele szájjal nem beszél.
- Ennyi a reakció?
Alapos rágás után, megragadja az asztalon heverő szalvétát,  és megtörli a száját.
- Munkahelyi pletykának soha nincs jó vége, ezt te is tudhatnád Zach.
- De nem érted? Terhes…de tuti nem az öregtől.
- Zach, jobban tennéd te is, ha inkább Cora művi melleivel foglalkoznál tovább, mielőtt még a főnök lenyakazz, aki éppen felénk tart.
Az anyja terhes volt. Theresában felsejlik a kérdés..vajon őt is elhagyja? Persze tudta a választ, hisz más körülmények, más anyává is változtatják Marissát. Azt ugyan nem gondolta róla, hogy valaha gondoskodni fog róla, hisz hogyan is tenné. Évek óta, úgy megy el a tulajdon lánya mellett, hogy még csak fel sem ismeri. Theresa ugyan sokat tett azért, hogy egy pillanatig se lehessen feltételezni róla, hogy valaha, azért küzdött, hogy tudjanak mit enni. A háttere tökéletes volt, makulátlan, egy porszem volt rajta. Minden adott volt, hogy könnyűszerrel kinője magát, abból a közegből ahonnan érkezett, amit egy pillanatig sem kívánt elfelejteni. Az hogy az ember, honnan indult, és hova jutott, mindig kérdéses alapokon nyugszik. Theresa múltja, pedig mindig is a kérdéses alapok közé fog

Üdvözöllek az oldalon!

A karakterlapodat elolvastam, és teljesen rendben találtam. Minden megtalálható benne, ami ahhoz kell, hogy kissé megismerhessük a karakteredet, betekintést nyerjünk az életébe és a jellemébe.


Én ma úgy érzem magam, mint egy sikongató   fangirl de komolyan, imádom a PB választásodat, egyszerűen tökéletes.    

Nem mindennapi életed van az biztos, minden elismerésem, hogy azzal a háttérrel ami neked jutott ilyen magasra kerültél. Megértem, ha dühös vagy az anyádra azért amiért elhagyott és azért amiért képes volt ismételten teherbe esni, hogy aztán minden bizonnyal újra megismételje a múltat. De ne legyünk ennyire pesszimisták, hátha van arra egy szikrányi remény, hogy ezúttal másképp lesz.
Nagyon tetszik ahogyan ez a törékeny kis szőke baba beilleszkedett ezek közé a nagyhatalmú és igencsak unalmas férfiak mellé, hogy pontosan tudja hogyan és milyen praktikákkal vonja magára a figyelmet. Azt kell mondanom, hogy erre a pályára születtél  
Engedd meg nekem, hogy záradékként egy közhelyt durrogtassak el neked: Isten a legnehezebb csatákat a legerősebb harcosokra bízza, és te bebizonyítottad, hogy nem is akármilyen harcos vagy, a sok nehézség után kívánom, hogy végre rád süssön a nap sugara és ragyoghass

Színt és rangot admintól fogsz kapni addig is vesd bele magad New York pezsgő életébe és érezd jól magad.

Már nincs is más hátra, mint hogy meglátogasd az avatar-, név- és munkahelyfoglalót, és már kezdődhet is a játék!
Ha bármikor elakadnál, és segítségre lenne szükséged, keresd fel az oldal vezetőségét bátran!
Kellemes időtöltést és izgalmas játékokat kívánok!