Művi abortusz – műtét időpontja 2006
A gyerekterhességet sehol se nézik jó szemmel, végképp nem egy gyermekotthonban. Lauren tini szerelmének következményeképp jutott a műtőasztalra, ahol hamar kiszipojozták belőle az utolsó dolgot, ami maradt a gyerekkori szerelméből. És nem csak ez a tény rázta meg, hanem az is, hogy ő mindig is állította, nem lesz olyan rossz szülő, aki elhagyja a gyerekét, mint amilyenek az övéi voltak. És ezt keményen egy cserbenhagyásnak élte meg, még rosszabb tettnek, mint, amit vele követtek el. Azóta sem teljesen dolgozta fel, annak ellenére, hogy felnőttfejjel talán még helyesnek is látná egy gyerek gyerekének elvetetését.

Borderline személyiségzavar – diagnosztizálva 2006
Feltételezhetően örökölt pszichés betegség, de mivel a családi háttere nem ismert, így nem állítható biztosan. Ezzel a problémával nem csak a saját mindennapjait nehezíti meg, hanem a környezetének is el kell szenvednie a hullámvölgyes időszakokat. Egyszerre tud nagyon szeretni és kötődni, máskor ugyan ennek a személynek képes leharapni a fejét. A mélyvölgyekben hajlamos az önbántalmazásra, az öngyilkosság gondolata se áll tőle túl messze. A hozzá legközelebb állókat is hajlamos úgy manipulálni, hogy senki még csak tudomást se vesz róla. A benne dúló feszültséget hisztirohamokkal, verekedéssel és szexel tudja csak levezetni. A pszichiátere szerint még az utóbbi a legjobb módja ennek a betegségnek a levezetésére. Folyamatos felügyeletre szorulna, de meg van róla győződve, hogy egészséges, és az illegálisan szerzett gyógyszerekkel, amúgy is könnyen el tudja nyomni az összes benne dúló érzelmet.

Pszichiátriai kezelés – 2006-tól 2008-ig
Az abortusz után a depresszió jeleit mutatta, és hamar diagnosztizálták nála a borderline személyiségzavart, ami jellemző a társadalom női tagjaira. Lauren azért került a pszichiátriára, mert az abortusz után a gyermekotthonba visszakerülve megpróbálta felvágni az ereit, azonban az egyik nevelő rajta kapta, így elküldték egy intézetbe. Ahol kisebb megszakításokkal közel két évet töltött el, mint visszatérő beteg.

Gerinc helyreállító műtét – műtét időpontja 2007
Miután bekerült a pszichiátriára az állapota csak még inkább rosszabbodott. Enni se volt hajlandó egy idő után. Teljesen le volt soványodva, és ismét hatalmába kerítette a halál gondolata. Már-már annyira, hogy a pszichiátra negyedik emeletén elhelyezkedő szobája ablaka előtti rácson kipréselte magát, és a mélybe zuhant. Ilyen magasból már a biztos halál várt volna rá, azonban egy nagyobb bokor felfogta az esést, így csak néhány bordája tört el, és egy csigolyája megrepedt, azonban a gerincvelő nem sérült. Azonban így is egy regeneráló műtétre volt szükség, hogy helyre álljanak a csontok. Emiatt nem szabad neki bicikliznie, lovagolni, különben a gerince a gerjesztett rezgések hatására rossz szögben mozdulhat el.

Szülés természetes úton – időpontja 2016
Teherbe esett az akkori barátjától, aki nem szerette volna ezt a gyereket. De Laurennek mindennél jobban szüksége volt valakire, aki százszázalékosan rá van hagyatkozva, aki feltétel nélkül szereti. Ráadásul egy újabb abortuszt nem élt volna túl. Így saját döntéséből megtartotta a gyereket, aki hamarabb érkezett a kiírt időpontnál. Lauren a hajlamainak köszönhetően hónapokig szülés utáni depresszióban szenvedett. Az olykor rátörő rohamoknak köszönhetően előfordul, hogy szegény Calebbel üvöltözik, hogy meg se kellett volna születnie. De arra is volt már példa, hogy idegességében megruházta elég rendesen a kisfiút.  

- Hogy érzi ma magát, Lauren? – kérdezte felemelve a tekintetét a jegyzeteiből. Kicsit még azt a kancsal szemüvegét is megigazította, mintha az bármit is segítene. Hisz már annyiszor elmondtam neki a teljes történetet, és még mindig teljesen vakon tapogatózott a sötétben. Miért nem érti? Miért nem érti meg senki?
Csak a fehérre meszelt falat bámultam, ahogyan a sziluettünk felmászott az erős fényben a plafonig. Ez ment már hónapok óta. Lógó kórházi göncökben néztem farkasszemet magával a pokollal. Csak akkor éreztem magam jól, ha a maréknyi gyógyszer elnyomta a fájdalmakat. Nem érdekelt az eltört karom, nem érdekelt, hogy minden mozdulatnál visszaszúrtak a törött bordáim. Nem, semmi sem mardosott annyira, mint az üresség, az egyedüllét, hogy csak ez a pápaszemű pszichomókus látogat. Azt hitték megőrültem, azt hitték, hogy beteg vagyok. Nem engedtek ki a friss levegőre, abban a tíz négyzetméteres kórházi szobába zártak el minden embertől távol, éppen csak bilincset nem tettek a kezemre, hogy menekülni se tudjak. Jobb lett volna meghalni, legalább nem szenvedtem volna annyira az élet tényétől, mint ahogyan az történt.
- Rendben, akkor egy másik kérdés. Hogy tetszett a hangos könyv, amit múlt héten itt hagytam önnek? – a hangos könyv… Kevés gyötrelmesebb dolgot el se tudtam volna képzelni, mint ágyhoz láncolva egy dörmögő hangú férfi monológjában hallgassam végig egy árva kisfiú történetét. Bárki is volt az írója, fogalma se volt róla milyen lehet árvának lenne. Milyen úgy felnőni, hogy senkit nem nevezhetsz anyának, hogy senkitől nem kérhetsz forró kakaót a vacsorád mellé. Milyen érzés egynek lenni a millió nevelt gyerek közül, akit az állam nem szeretetből, hanem puszta kötelességtudatból etet. Mert ez az igazság, ha nem lenne muszáj mind elrohadtunk volna egy aluljáróban, és senki még csak tudomást se vett volna rólunk.
- Nem az én ízlésem – motyogtam az orrom alatt. Érdeklődés ült ki az arcára, és szinte tudtam, hogy egy lavinát indítottam el ezzel az egy fél mondattal.
- Mit gondol, akkor mi a maga ízlése?  - Az ízlésem? Az én ízlésem? Az én ízlésem egy békés nyaktörés lett volna, hogy eszméltvesztve lassan halljak meg, úgyhogy senki még csak tudomást se vegyen arról, hogy valaha léteztem. Majd emiatt senkinek se hiányozva röpke három hónappal később találtak volna csak rá a tehetetlen testemre. Hiszen így volt, őket még csak nem is érdekelte a létezésem, ahogy a szüleimet se. Mind magamra hagytak, nem kellettem senkinek. Még Scott se keresett, csak felszívódott. Eltűnt, pedig azt hittem ő legalább foglalkozik velem, ám mind ez csak puszta naivitás volt részemről. Ő is nagy ívben tett arra, hogy lélegzem-e még, vagy megfojtottak-e már a problémák.
- Az ízlésem… Szeretem a tündérmeséket – feleltem. – Ahol a királylányra rátalál a hercege, és felébreszti az örök álomból. Habár azért a királylányt is megkérdezhetnék, hogy fel akart-e ébredni – ki tudja, lehet jól érezte magát örök álomra ítélve. Ki tudja, lehet nekem is jobban állt volna a hulla lét, mint az a 15 kg gipsz, ami a testem feszítette minden egyes centiméteremen.
- Mit gondol, jobb lett volna, ha magát se ébresztik fel?
- Mi másért akarnék meghalni? – tettem fel a költői kérdést. Nyilván nem poénból ugrottam ki a negyedikről, nyilván nem spontán döntés volt, hanem igencsak indokolt.
- Sokan egy gyermek elvesztése után szeretnének vele tovább élni. Magában nincs ilyen érzés? – egy gyermek elvesztésénél ez sokkal több volt, és már csak a gondolattól is felfordult a gyomrom, hogy így merte nevezni. Dühített. Ez több volt egy gyerek elvesztésénél, ez konkrétan egy kényszer abortusz volt. Ha csak rágondoltam összeszorult a mellkasom, és kapkodni kezdtem a levegőt. Végig futott a bőrömön a hideg, mintha csak megint a műtőben lennék, és az asszisztens szorítaná a vállam a műtőasztalhoz. Hiszen végig éber voltam, mondván, hogy a 12 hétnél fiatalabb terhességek egyszerű helyi érzéstelenítéssel kivitelezhetőek. Néhány nyugtatóval elintézték az egészet, viszont a testem olyan stresszben és pánikban volt, hogy meg se éreztem a gyógyszerek hatását. Sikítani nem tudtam, de remegtem, mint a kocsonya, így kesztyűs kezek ragadtak meg, és szorítottak erősen, hogy mozdulatlanul feküdjek. Utáltam az érzést, a gondolatot, ahogyan újra rám tört a kérdés hatására az emlék összes fájó pontja.
- Tűnjön innen! – sikítottam szinte teli torokból, legalábbis ahogyan törött bordákkal a tüdőm bírta.
- Kérem Lauren, nyugodjon meg, sajnálom, ha…
- Tűnjön már el, nincs magára szükségem! Tűnjön el! – a végére már nem csak kiabáltam, de a sírásba beleremegett az egész testem. A kiabálás hatására több ápoló rohant be a szobába, és láttam a tekintetükben, hogy őrültnek hisznek. Nem tudták a félelmet és a zavartságot letörölni az arcukról, miközben elkiáltották magukat, hogy nyugtatóra van szükség a 352-es szobában… ismét. Alig pár percen belül megérkezett a nagy adag lónyugtatóval a kezelő orvosom, és beledöfte az éppen maradt karom hajlatába a tűt. Éreztem, ahogyan sűrű folyadék egyenest a véráramomba jutott, és az elszállított a szívemig, ami aztán szépen adagolta az egész testem számára a szert. Békesség. Ez jellemezte a nyugtató hatása alatt való létezésem. Olyan volt, mintha a bennem megtelepedett üresség egy rövid időre elhalványulna, de legalábbis már nem láttam olyan élesen körvonalazódni az agyamban, mint előtte. Mintha a démonok, amik naphosszat üldöztek, pár nyugodt percre kávészünetre mentek volna. A külvilág is megszűnt létezni, csak kábán bámultam az ujjaim, amik olyan furcsa alakot öltöttek. És ez annyira lekötött, hogy fel se tűnt, hogy mindenki távozott a szobából. Csak én maradtam, és a girbe-gurba ujjaim. Már arra se emlékeztem, hogy mi dühített fel annyira. Mintha az egész meg se történt volna, mintha az elmúlt másfél év pusztán köddé vált volna a gyógyszer hatására.


Megkevertem a teám, ami forrón gőzölgött a konyhapulton. Közben pedig a telefonomat böngésztem, mivel kezdett megcsappani a kassza, úgyhogy sürgősen találnom kellett valami munkát, amivel ideiglenesen ki tudjuk húzni. A pénz kérdése mindig is fusztrált, túl nagy teher volt számomra a megélhetés biztosítása megfelelő színvonalon. Sokat voltam otthon, mikor teljesen cselekvésképtelennek éreztem magam, ilyenkor kifejezetten kevés pénz maradt kajára. Most is ez történt, és bármennyire is kimerült voltam, muszáj volt elmennem valahova dolgozni, ugyanis a hűtő pangott az ürességtől. Viszont maga a munka megtalálása is nehézkes volt, mindig csak ideiglenes helyeken voltam, sose tudtam megmaradni egy pozícióban se hosszútávon. Abban a percben is épp egy hostess közvetítő oldalt böngésztem, de mérhetetlen haraggal fogadtam, hogy szinte egy hirdetésre se találtak megfelelőnek a korábbi munkáltatók rossz visszajelzése miatt. Belekortyoltam a teámba, de abban a pillanatban ahogyan ez megtörtént, hangosan dörömböltek az ajtón. Mérgesen csaptam le a pultra a csészét, ami puszta szerencséből nem tört ripityára a markomban. Biztos voltam benne, hogy már megint az a nyomorult szomszédom keres, aki szerint túl hangosak voltunk. Napi szinten járt a fejemre, hogy a képembe olvassa, nem vagyok tökéletes. De vele ellentétben legalább én nem úgy néztem ki, mint egy disznó.
- Igen? – rántottam fel mérgesen az ajtót, arra számítva, hogy az említett személlyel találom szembe magam. Azonban nem ő volt az. Egy három fős gyülekezet tobzódott a küszöbömön. – Ne is próbálkozzanak, nem csatlakozom semmilyen szektához – mordultam rájuk, és már zártam is volna be az ajtót, de az egyik férfi erősen megfogta.
- Miss Collins, a gyámügytől jöttünk. És egyikünk célja sem, hogy ön vagy a fia csatlakozzon ehhez a „szektához”, azonban bejelentést kaptunk – gyámügy? Bejelentés? Ledöbbentem, hirtelen nem is tudtam mit mondani. Biztos az a lotyó disznó a szomszédból nem bírta a elviselni a jókedvet, ami nálunk uralkodott, úgyhogy bosszúból bejelentést tett a gyámügynél. Micsoda seggfej.
- Sajnálom, hogy el kellett jönniük idáig, ugyanis nálunk semmiféle probléma sincs.
- És hol van most a fia, Miss Collins? – vont kérdőre, én pedig zavartan kapaszkodtam az ajtóba. Hol is van? Hirtelen magam se tudtam a választ a kérdésre.
- A szobájában játszik, mint bármelyik normális gyerek tenné – közöltem teljes átéléssel, mert így belegondolva szinte biztos voltam benne, hogy ott kell lennie. Hiszen hol máshol lenne?
- Miss Collins, a fia az iskolában van, a héten már harmadjára nem ment érte senki. Az igazgató úgy véli nagyon távolságtartó az osztálytársaival, és nem beszélget senkivel, szeretnénk megtudni, hogy milyen körülményeket biztosítanak neki itthon – tökéletes körülményeket, amikről én csak álmodni mertem volna annak idején. Tudtam, hogy nem kedvel az osztályfőnöke, de nem gondoltam volna, hogy képes ezt tenni a családunkkal. Ki küldi rá más gyerekére a gyámügyet? Ugyan ki tesz ilyet? Kezdett leverni a víz, és éreztem, ahogyan a kétségbeesés lassan úrrá lesz a teljes testemen.
- Elnézést, valami félreértés történhetett, hétfőn szerdán és pénteken is az apja a soros a fuvarozásban. Tudja sokat dolgozunk és…
- És az apa hol van? – ha azt ők tudnák. Caleb apjával, Jacksonnal tíz éve találkoztam először. Sokáig éltünk együtt, de amikor terhes lettem, ő nem akarta a fiúnkat. Tiltakozott, sőt követelte, hogy vetessem el azt a gyönyörű kisfiút. Azonban én nem akartam, képtelen lettem volna átesni egy újabb abortuszon. Muszáj volt lelépnem, azzal fenyegetőzött, hogy megöl a gyerekkel együtt, hogy lelök a lépcsőn, hogy véletlen balesetnek tűnjön a vetélés. Ezért még aznap este összecsomagoltam, mert nekem szükségem volt erre a kisfiúra, mert Caleb nekem az egyetlen. Ő a mindenem, nem tudtam volna sose ártani neki. Szóval az apja hébe-hóba feltűnt az elmúlt hat évben, de többnyire csúnya véget értek a találkozások. És fogalmam sem volt, hogy jelenleg hol lehet.
- Dolgozik, mint mondtam. Lehet bent tartották túlórázni, had hívjam fel! – bólintott beleegyezőleg. – Addig megkínálhatom magukat egy teával? Most főtt frissen.
- Köszönjük, nem kérünk, de körbe néznénk a lakásban. Kifejezetten Caleb szobája érdekel minket.
- Nincs külön szobája, egy közös szobánk van itt – mutattam a nappali irányába, ahova két matrac volt letéve a földre, amin aludni szoktunk. Nagyon más nem is volt a helyen, csak néhány szekrény, amik inkább a portól roskadoztak, mintsem a ruháktól vagy a játékoktól. Nem volt túl nagy a lakás, de örültem, hogy egyáltalán ezt ki tudtam spórolni.
Amíg ők körül néztek az aprócska kis szobába, addig én frusztráltan kezdtem telefonálni. Jacksont próbáltam hívni, reménykedtem benne, hogy van annyi emberség benne, hogy egy ilyen szituációban kisegít. Azonban úgy tűnt megváltoztatta a telefonszámát, ugyanis csak egy robothang szólt bele a mobil két csörgés után. Egyre szaporábban vettem a levegőt, kezdtem azt érezni, hogy nyomban elájulok.
- Miss Collins, úgy véljük, hogy ez nem megfelelő környezet egy hatéves gyermek számára. A gyámhivatal véglegesen állami gondozásba veszi a fiát, amennyiben a két hét múlva esedékes viziten ugyan ezek az állapotok fognak uralkodni a lakhelyükön. Továbbá ezen az alkalmon szeretnék megismerni az apát is. A fia az elkövetkező két hétben egy gyermekotthonban fog lakni, amíg a helyzet itthon nem javul. Ha korábban sikerül rendeznie a családi ügyeket, kérhet gyorsított eljárást. Kirendelünk maga mellé egy ügynököt a hivataltól, aki ismerteti magával a teendőit. Kérem itt írja alá – olyan gyorsan beszélt, szinte fel se fogtam, hogy felém nyújtja az iratokat. Az agyam onnétól kezdve kikapcsolt, hogy állami gondozásba veszik. Ezt nem tehetik meg! Nem akartam, hogy ugyan ezen essen át, amin én, ugyan ennyi idősen. A lélek legpusztítóbb közege a gyermekotthon, Caleb lelke pedig túl finom ehhez.
- Nem! Nem! Nem tehetik ezt! – roskadtam össze. A térdem elhagyott, és már nem tartotta meg a súlyomat. A kemény kövön értem földet. Ekkor már zokogtam, azonban ez őket egyáltalán nem hatotta meg.
- Kérem, Miss Collins, ezt írja alá – nem akartam mozdulni. Nem írhattam alá azt a papírfecnit, amivel elszakítanak a fiamtól. Miért is tettem volna? Azonban fenyegettek, ha nem teszem meg a követeléseiket, akkor a rendőrséget is bevonhatják az ügyben. Legyőzötten véstem a monogramom a papír jobb sarkába. Szédültem, és a hányinger keringetett. Ez legalább annyira kegyetlen volt, mint mikor elvették az első gyerekem.
Többet nem is foglalkoztak velem, csak becsukták maguk mögött az ajtót, és távoztak. Mintha itt se lettek volna, pusztán az ürességet hagyták maguk mögött. Négykézláb másztam el a konyhapultig, és idegesen rángattam ki a fiókokat, míg meg nem találtam, amit kerestem. Kizárólag kórházakban kapható nyugtatók, amik segítettek túlélni a mindennapjaim. Már csak két darab maradt, de úgy éreztem, hogy mindre szükségem volt. Felhörpintettem a két bogyót víz nélkül csak magában, majd a nappaliban ráfeküdtem Caleb matracára, és magamhoz öleltem a hód plüssét, amit úgy szeretett. Magzatpózba kuporodva zokogtam a mardosó magánytól. Mélyet szippantottam a párnájából, aminek olyan illata volt, mint neki. Aztán csak üvöltöttem, és a kezeimmel csapkodtam, nem tudtam mi mást tenni, de valamit mégis tennem kellett.

Üdvözöllek az oldalon!

A karakterlapodat elolvastam, és teljesen rendben találtam. Minden megtalálható benne, ami ahhoz kell, hogy kissé megismerhessük a karakteredet, betekintést nyerjünk az életébe és a jellemébe.

Azt szokták mondani, hogy az élet egy hullámvasút, állandó fent és lent. Mindig van egy hullámvölgy és van egy felfelé ívelő ág, de akkor hol van a te életedben az a bizonyos felfelé? Miért akar mindenki lefelé húzni? Azt hiszem erre keressük a legtöbben a választ. Karma? vagy az előző életünkben voltunk olyan rossz emberek, amiért most bűnhődnünk kell? És miért nem lehet, hogy csupa olyan helyzetbe kever minket az élet, amiből tanulva megfordíthatjuk a karmánkat és megmutathatjuk, hogy ebben az életben igazán jó emberek leszünk? Azt sajnos tudjuk, hogy nem mindenki születik egyenlő esélyekkel, de nem lehetne, hogy akit a szülei elhagytak, kapnak egy kis versenyelőnyt? Én ezt kívánnám neked, ha újra írhatnám az életed körülményeit.
Mindenkinek megvan az a bizonyos toleranciaszint, amit még kibír, amíg nem akar a haját tépve üvölteni az emberiséggel. Őszintén, nem csodálkozom, hogy Te elértél arra a szintre, amikor már egyszerűen lehetetlen türtőztetni magadat. Mintha mindenki akarna egy darabot belőled, miközben észre sem veszik, hogy a lelkedből vesznek el és törnek össze. Te csak jó édesanyja szeretnél lenni a kisfiadnak, még ha nehéz is bizonyos napokon. De csak mert valaki számít rád és neked kell gondoskodnod róla, nem jelenti azt, hogy neked soha nem lehet nehéz. Ez érthető. Mikor lesz azonban olyan, hogy valaki rád figyel oda és rólad gondoskodik? Van olyan ember, akiben feltétlenül megbíznál, vagy akit így vagy úgy, de meg tudsz kérni rá, hogy segítsen ki téged egy szorult helyzetből? Kíváncsian várom a folytatást.
Színt hamarosan kapsz valamelyik admintól, én pedig addig is szeretnék még egyszer gratulálni az elfogadásodhoz!

Már nincs is más hátra, mint hogy meglátogasd az avatar-, név- és munkahelyfoglalót, és már kezdődhet is a játék!
Ha bármikor elakadnál, és segítségre lenne szükséged, keresd fel az oldal vezetőségét bátran!
Kellemes időtöltést és izgalmas játékokat kívánok!