A kis tárgyaló, amit a pszichiátria részlegen dolgozó orvosok számára és rangidős nővérek számára lefoglaltak természetesen elég gyorsan kicsinek bizonyult, főleg úgy, hogy a légkondi is csak visszafogottan működött – mindent a büdzséért –, nem tudta felvenni a versenyt az elhasználódó levegővel. Ez sem tett hozzá túl sok jót a hangulathoz, ami egyébként sem repesett. A szokásos havi megbeszélés egyébként is elhúzódó terhére rátett még egy lapáttal Dr. Aurora Richfield, aki minden áron egy új szert akart felvetetni a kórház gyógyszertárába. A pszichiátriai osztály csak azokból dolgozhatott, amelyek ott elérhetőek, és nem írhattunk fel mást; néha valóban megesett, hogy megérte elszakadni a megszokott dolgoktól, vagy legalábbis új lehetőséget kínálni.
Ez nem az az alkalom volt.
– Sam? Mit gondolsz?
Elszakítom a tekintetem a tabletemen olvasott tanulmányról, amit úgy fél órányi meggyőzési kísérlettel ezelőtt AirDroppolt mindenkinek Richfield. – Egyet kell értsek Yeunnal – biccentek a tárgyalóasztal másik végén ülő kollégának. – Nem vagyok oda az ötletért, hogy felvegyük a Wakixet a tanácsolható gyógyszerek közé, és nem igazán értek egyet a cég kitűzéseivel sem.
Látom, hogy Aurora alig állja meg a szemforgatást. – És mégis miért nem?
– Kezdjük azzal, hogy alig két éve van a piacon.
– Az FDA kiválónak minősítette.
– Az FDA minősítéséhez elég két pozitív tanulmány. Mindkettőt a gyártócég finanszírozta. És egyébként vannak negatív tanulmányok is, de azokat nem látom itt.
– Nem publikus információ. Gyártási titkokat tartalmaz, vagy mi.
– Akkor a pozitív miért nem esik ez alá? – Inkább csak megrázom a fejem. – Mindegy. Az esettanulmányok nem bizonyító erejűek, nagyon megosztóak. Mármint, ezek a mellékhatások, pánikbetegség, alvásképtelenség, a myasthenia…!
– Minden gyógyszernek vannak lehetséges mellékhatásai, te is tudod. A Pitolisant forradalmi! Az első gyógyszer narkolepsziára, ADHD-ra és EDS-re, ami vény nélkül kapható és nem okoz függőséget! Az egyetlen kizáró ok a májbetegség? Fogyasztható alkohollal, terhesen…! Most komolyan, én vagyok az egyetlen, aki kész belépni a jövőbe?!
Szerintem inkább egy új Porsche-ba szeretne belépni, amit a dealért kapna, de nem szólok semmit. – Egyetlen kapszula naponta…
– Egy újabb pro érv!
– … és évi 135 ezer dollár a kezelés.
Mohamed a másik oldalon majdnem kiköpi a kávéját. Úgy tűnik, csak én jutottam el addig az oldalig. Hitetlenkedő sutyorgás fut végig.
– A fejlesztéseknek és a haladásnak ára van. Ez a betegek javára volna.
– Ebben nem értünk egyet. Látnom kéne az ellenvéleményeket és az összes esettanulmányt. De nem érzem úgy, hogy szükségünk lenne még egy CNS stimulánsra.
Theresa Glossberg, az osztály vezetője nagyot sóhajt és visszarakja a tollát a tabletje tartójába. – Akkor szavazzunk?
– Még nem szavazhatunk. Három megbeszélést ír elő a szabályzat.
– Mind tudjuk, mi lesz a válaszunk, három alkalom ide vagy oda. – Úgy néz rám, mint akinek szorulása van. Kezdek kíváncsi lenni, mennyit fizetnének neki. – Ha a gyártó megküldi az összes tanulmányt és elolvashatjuk, beszélhetünk róla újra.
– Helyes. Várnak a betegeim.
Minden bizonnyal Aurorát is, de még mindig nehezen engedi el a témát. Végül döntés nélkül zárul az ülés, én pedig már a kabátomat húzom, mikor utolér a folyosón. – Sam! Remélem, lesz időd a következő gyűlés előtt átolvasni őket, alaposan. – Megpróbálkozik egy mosollyal. – Szerintem ha friss szemmel kezdesz neki, téged is meggyőz majd.
Nem mondok rá semmit, csak elköszönök tőle, és leliftezek a mélygarázsba.
A magánrendelőm a Weill Cornell rendelőintézetében található, nem messze a kórháztól. A napjaimat általában egyenlően osztom meg a kórházi praxis és a magánrendelés között, az egyetemi teendők pedig mögöttes gondolatok. Bevallom, szeretem a gondolatot, hogy lesz közöm a jövő nemzedékének felemeléséhez, de a pénzbeli juttatás mindezt nem fejezi ki – talán szégyellnem kéne magam, amiért épp annyit vagyok hajlandó beletenni, amennyit fizet, de nem teszem. A munkaóráim tiszták, és akkor és ott mindent megteszek érte, hogy jól helyt álljak. Azon túl nincs joga az időmhöz.
A rendelés más. Tudom, hogy számos páciensem telefonjában ott van a számom – nem a magán, külön telefonom van rá, de mindig be van kapcsolva, vészhelyzet esetére. Nem ritka, hogy be kell iktatni egy plusz megbeszélést akut beteggel valaki más elé; és az sem ritka, hogy nem jönnek el a megbeszélt időpontra. A pszichiátriai betegeknél nagyobb ennek az esélye, de a magasabban funkcionáló páciensek is sokszor megbízhatatlanak ezügyben. Elvégre, a legtöbbjük küzd valamilyen betegséggel. Vannak jobb és rosszabb időszakok. Nem szoktam magamra venni a dolgot, és csak a második lemondott időpont után kapnak megjegyzést az „aktájukba”; csak annyit, hogy oda kell figyelni rá. Azon viszont nem lehet segíteni, aki nem is akarja. Az elején nehezen láttam be, és eltökéltem, hogy mindenkin segítenem kell; elvégre, erről szól az orvosi eskü, nem? De egy idő után… Könnyebb lesz elengedni az embereket.
Persze vannak kirívó esetek, „a nagy elsők”, általában. Az első páciensem, aki öngyilkos lett, Lydia McMahon, ő elég sokszor eszembe jut. Hónapokig jártam utána saját terápiára, mire sikerült elfogadnom, hogy nem tehettem semmit. Az első, aki megütött, úgy igazán – Eddie Ramirez –, az eléggé meglepett. Aztán ott vannak azok, akiknek a történetük érint meg jobban. Objektív kell maradj, mindkettőtök érdekében, de az empátia nem olyasmi, amit ki tudsz kapcsolni.
Zariah esete is ilyen volt. Nem tudom, azért van-e, mert férfi vagyok, vagy mert akkoriban már megvolt a lányom, de mikor évekkel ezelőtt került az osztályra… Az emlékezetes volt. Ha nem érint meg az emberi szenvedés, főleg olyanoké, akik nem tudtak védekezni ellene, rossz szakmában vagy.
Meglepett, mikor felkeresett. Nem lepett meg, mikor nem jött el. Aztán másodjára se. Az emberek sok okból nem jönnek el; mert meggyőzik magukat, hogy nincs szükségük rá, mert „most nem alkalmas”, mert „úgyse tudja jobban”. Alapvetően a félelem szokta visszatartani őket, mindegy, miként manifesztálódik. Félelem attól, mit találnak, hogy betegnek címkézik őket, hogy mi fog történni, hogy elítélik őket. Én utóbbira tippelnék Zariah esetében, de nem vagyok benne biztos.
És eszembe jut, hogy ha nem jön el, felhívom; kivételesen nem az asszisztensre hagynám. Egy kicsit túlzottan is erre készülök, a kávémat bekészítettem az íróasztalomon fekvő laptop mellé, megnyitottam az értékelést, amit az egyik diákról kellett volna írnom a gyakorlata teljesítéséhez; aztán kopognak az ajtón, és nem Lucy szokásos kip-kip-koppja az.
– Miss Stone! – meglep, hogy látom, de igyekszem nem mutatni. Helyette udvarias mosolyt ajánlok neki, és az ajtókilincset fogva lépek hátrébb, kinyitva neki az ajtót. – Bármikor alkalmas. Jöjjön beljebb! – Az ajtó becsukásával szinte teljesen megszűnik a közös váró susmorgása; az iroda hangszigetelt, bár a kifelé néző ablakok megtartják az átláthatóság érzetét. A bezártság sokaknak kényelmetlen. Másoknak pont a nyíltság az. – Húzzam le a rolót vagy jobb így?
Neki adom a választási lehetőséget. Pont úgy, mint azét, hová szeretne ülni; a legtöbben a kanapét választják, de van, aki kényelmesebb a fotelben. Minden esetben van egy másik hely, ahová én ülhetek, 45 fokos szögben; a tudományosan bizonyított legjobb terápiás szög. A frontalitás sokakat zavar. – Hogy szeretné, hogy szólítsam? – kérdezem aztán. – Régen beszéltünk utoljára. Ha szeretné, hívhatom a keresztnevén. Vagy maradhatunk így. Ahogy kényelmesebb. – Van, aki ragaszkodik ahhoz, hogy a hivatalos beszélgetések alkalmával a távolságtartás a megfelelő kifejezés, mások szerint viszont túl távolságtartó hatása van, ami a bizalom kárára mehet. Szerintem ez megint olyasmi, ami emberenként változik. Ezért adok választási lehetőséget; és mert most már ő is határozottan felnőtt, akinek kell, hogy beleszólása legyen ilyesmibe.

A kényelmetlensége már az első pillanattól fogva kézzel tapintható, ott van abban, ahogy kerüli  szemkontaktust, és ahogy látszólag minél kisebbre próbálja össze húzni magát, mintha attól félne, szükségem lenne arra a kevés térre is, amit elfoglal. A bántalmazáson átesettek esetében nem ritka, hogy hosszan az eset után is ódzkodnak bizonyos helyzetektől, amik emlékeztetik őket a traumára, vagy arra, aki okozta nekik; elég lehet az ismerős testfelépítés, hang, egy illat. Annak idején, amikor… Hány éve is már? Nyolc? Olyan körül kell lennie, mert a rezidensi éveim alatt történt, még a szakvizsgám előtt. Mindenesetre, akkoriban alig pár hónap telt még csak el azóta, hogy visszakapta a szabadságát, legalábbis fizikai értelemben; a vele maradó démonok viszont, szakértő segítség híján, odáig kergették, hogy saját maga érdekében kórházi kezelésre szoruljon.
Elég régen volt ahhoz, hogy ne emlékezzek részletekre, de arra például igen, hogy az első konzultációnkat teljes csendben töltöttük; néha udvariasan válaszolt ugyan, de legtöbbször csak nem érződött úgy, mintha itt lenne. Fejben valószínűleg egészen máshol is járt, pont úgy, mint a traumája idején. Tisztában voltam azzal, mi történt vele – kiskorú volt, a szülei beleegyezése is kellett a kezeléshez, akiket megtörtek az események, ez tisztán látszott –, nem engedhettük volna el anélkül, hogy legalábbis felületesen tudjam. A részletek nem voltak fontosak, csak az, hogyan hatott rá mindez, mi váltotta ki nála a szuicid gondolatokat, és vajon milyen faktorok játszhatnak közre egy újabb próbálkozásban.
Ott, a kórházban, nem a végleges gyógyulásig maradnak az emberek; ezt sokszor nehéz volt egészen megértenem még az elején, tudva és látva, hogy az illető nincs jól. Csak addig, amíg helyre áll a balansz a gyógyszerezésükben, vagy amíg nem jelentenek már veszélyt sem önmagukra, sem másokra. Nem lökjük ki őket csak úgy a nagyvilágba, ők és szerencsés esetben a folyamatot végig kísérő hozzátartozóik, szociális munkások, pszichológusok, belgyógyászok, dietetikusok, vagy akárki más, akire szükség lehet segítségével állítjuk össze a rövid és a hosszú távú gondozási tervet. Ebben benne van minden a javasolt terápiákról, referálásokkal együtt, szükség esetén étkezési tervekkel, maradandó gyógyszeres kezelés esetén a kezelés jövőjéről… Fontos megértetni a páciensekkel azt is, hogy mikre figyeljenek, minden betegségnek van valami előjele, amikor még teljesen biztonságosan lehet segítséget kérni. A legtöbben nem mernek, mert attól félnek, nem elég betegek.
Kíváncsi vagyok, vajon Zariah is ezért nem ment-e el aztán Dr. Adisonhoz, akihez referáltuk. A nő nem volt ismeretlen számára, ő vezette a terápiás csoportot, amiben ő is részt vett, míg a kórházban volt. Ki kellett engednünk, mert nem jelentett már aktív veszélyt önmagára; többször hangot adott annak is, hogy sajnálja, milyen helyzetbe hozta a szüleit, és hogy nem akar fájdalmat okozni nekik. Nem ő volt az egyetlen, akivel úgy éreztem, még tehettünk volna valamit, mielőtt kiengedjük, de ő volt az elsők között.
A kérésének megfelelően behúzom a rolókat a folyosó felé. Mire ismét felé fordulok, már a fotelben ül, úgy szorongatja a párnát, mint egy pajzsot. Még mindig sebezhetőnek érzi magát. Tudom, hogy jóval idősebb Dannyéknél (nyilván, hiszen nyolc évesek), de a mozdulat arra emlékeztet, amikor Danny alszik azzal a plüssnyúllal. Az emberek mindig meglepődnek, hogy „ikrekhez képest mennyire mások”, pedig elég lenne csak ezt a képet látniuk; Liam, ahogy tengeri csillag módjára terül el az ágyán, a takarója lelóg, reggelre pedig ő is félig lecsúszik a padlóra, és Danny, ahogy telente két réteg takarót is magára húz, de nem azért, mert fázik. Ugyanúgy, mint a magához szorított plüssel, a biztonságot keresi, a társaság érzését, a védelmet. A legtöbb, pszichológiával nem igen törődő ember számára a plüss egy kor felett elfogadhatatlannak tűnik, mintha regresszió volna a fejlődésben, így elveszik a gyerektől; sokan ilyenkor váltanak párnákra, mint elfogadhatóbb alternatívára.
Ezzel a célzattal is vannak ott a kanapén, nem azért, hogy jobban mutasson (nekem meg saját nyakpárnám van, szükségszerűen pár éve; elég egyszer-kétszer elaludnod a nyakad a világ legkényelmesebb kanapéján, és beszerzel egyet); sok esetben az, ahogy interakcióba lépnek az irodában fellelhető dolgokkal, többet elmond, mint ők, már csak azért is, mert a beszéd tudatos kérdés; az érdeklődés tudatalatti. Nick például, aki alvászavarok mellett nárcisztikus személyiségzavarral is rendelkezik, és képtelen elfogadni, hogy nem irányít egy szituációt, úgy körbe járta az egészet, mintha poloskát keresne; nem zavartatta magát azzal, hogy ne érjen nyilvánvalóan személyes dolgokhoz, mint a könyveim vagy ne sétáljon az asztalom mögé. Szerencsére vagy sem, nem kívánt dolgozni saját magán, csak aludni akart.
– Nincs miért bocsánatot kérnie, Zariah – mosolygok rá, miután helyet foglalok vele szemben. – Nem okozott csalódást. Higgye el, abszolút megértem, milyen az, ha az ember nem tud elszakadni a munkától. – Nem vagyok gondolatolvasó, úgyhogy nem tudom eldönteni, igazat mond-e, csak azt, hogy kényelmetlenül érzi magát a lemondott alkalmak miatt. Azt pozitív jelként könyvelem el, hogy munkát említ. – Jól vagyok, köszönöm. Sikerült kiérdemelnem a praxist, mióta legutóbb találkoztunk – biccentek az ajtó felé, aminek túloldalán egy – cserélhető – táblán áll a nevem és titulusom, csupa nagybetűvel. Legutóbb még rezidens voltam, friss diplomával az orvosiról. Akkor is éreztem, hogy az a papír nem tesz igazi orvossá. – Megszülettek az ikrek. Elváltunk. – Alice akkor volt terhes, amikor Zariah bent volt; bármilyen lehetőséget megragadtam arra, hogy beszéljek vele, úgyhogy amikor egyszer hallotta, hogy az egyik nővérrel erről beszélek és később rákérdezett, elmondtam neki a helyzetemet; vigyázni kell arra, hogy soha ne Rólad szóljon az ülés, de erős eszköz lehet a Te, mint terapeuta humanizálásában. Ügyelek arra, hogy a hangom joviális maradjon; régen volt, megtörtént, nincs harag. – Az élet megy tovább, főleg nyolc év alatt. Nagyon szívesen hallanék arról, magával mi történt ez idő alatt…? Autóval jött, taxival, vagy metrózott…? Mikor legutóbb voltam a metrón, két órára beragadtunk az alagútba, azóta inkább sétálok – nevetek fel halkan. Nem szeretem másoknak szegezni a „Hogy érzi magát?” kérdést; mintha csak elővennéd a noteszed és feltolnád a szemüveged az orrodon, rettentően maradinak tartom. Van, amikor jól jön az egyenesség, és van, amikor lassan kell beleereszteni a másikat a beszélgetésbe.
Elnézve, Zariah még mindig a hasához szorítja a párnát, véletlen sem szeretném túllépni a kényelme határát.
Nem lep meg a félelem, amit felhoz; hasonlókkal küzdött annak idején is. – Értem, miért érezte így, de biztosíthatom róla, hogy nincs szó ilyesmiről. Azért vagyok itt, hogy támogassam, amikor csak szükség van rá. – Ezután jut csak eszembe, hogy talán nem csak a lemondott alkalmakra gondol, hanem arra is, hogy a kiengedése után nem ment el Addisonhoz. Nem mintha az bármit jelentene; lehet, hogy máshoz ment. Az is lehet, hogy elköltöztek, sokan gondolják, hogy a környezetváltás talán segít, néha igazuk van, néha nem. – Már nem tart tőle? Múltidőben fogalmazott.

Csak egy mosollyal és egy hálás bólintással reagálok arra, amikor gratulál. Nem épp tegnap történt, azóta már iskolába járnak, bármennyire nehéz is felfognom – bár ez még mindig semmi ahhoz képest, hogy Maddie hamarosan középiskolás lesz. Az embernek van egy elképzelése arról, hogyan fogja érezni magát egy középiskolás gyerek szülőjeként – öregnek, de remélhetőleg bölcsnek, talán –, de legalábbis nem gondolja, hogy ennyire nem lesz különbség. Mintha csak tegnap csomagoltam volna be magam először azokra az indokolatlanul pici padokra az óvodában.
Az se tűnik olyan régnek, hogy még rezidensként jártam a folyosókat, hogy kényszer-alapon én kaptam meg a legrosszabb ügyeleteket (minden második hétvégét kéthavonta, meg az ünnepeket), és amikor abba a terembe vezettek, ahol Zariah is volt. Az ilyen előzetes 72 órás megfigyelések alatt négyen vagy hatan vannak egy szobában, amit tizenöt percenként ellenőriznek, vagy mi, vagy a szakápolók; figyelemmel kísérik, miként eszed meg a gyógyszert, hogy mit csinálsz a mosdón, és elkísérnek a pihenő szobából a terápiás helyiségekbe.
Megfigyelésre az emberek ritkán kerülnek stabil állapotban; bár persze mindig akad néhány, aki észre veszi magán a tüneteket vagy a családja teszi azt, és nagyon helyesen inkább maguktól iratkoznak be. Úgyhogy hiába tett az ő esete is mély benyomást rám annak idején, azt nem állíthatom, hogy ismerem.
– Queensben sok szép hely van – bólintok megértően. Megjegyzem magamnak, hogy egyedül lakik – jó ötlet? Ha az ember átmegy bizonyos traumákon, és hosszabb ideig mások segítségére szorul akarva vagy akaratlanul, a szabadságvágy sok mindent el tud nyomni.  A mentális betegségek önmagukban nem jelentik, hogy el kéne vesztened az uralmat az életed felett, de vannak olyan esetek, amikor jót tesz a mentőháló. Hogy valaki biztosra tud menni, szeded, amit szedned kell, és felismeri külsősként a jeleket, amiket magadon talán nem észlelsz.
Persze, az, hogy itt van, nem jelenti, hogy komoly baja lenne. Talán csak aludni nem tud. – Én is gondolkoztam rajta, hogy megéri költözni, de végül győzött a kényelem. – Mikor annak idején a szüleim nászajándék gyanánt segítettek letenni az önköltséget arra a lakásra Hamilton Heights szélén, nem gondoltuk, hogy alig több, mint egy évtized múlva már teljesen dzsentrifikálódik a környék. A csúcspontján naponta próbáltak keresni minket különböző beruházók és ingatlanosok, akik jóval többet kínáltak a lakásért, mint amennyit mi fizettünk, még az inflációval együtt is; aztán a végén mégis oda jutottunk, hogy még ezzel együtt se telne elég közeli lakásra, a közlekedés pedig megfizethetetlen privilégium. Főleg, ha amúgy is tizenkét órákat dolgozol.
Mikor azt mondja, dönthettem volna úgy, hogy nem engedem be, egy kissé oldalra döntöm a fejem, de megtartom a joviális-semleges arckifejezést. Legyél barátságos, de ne túl közvetlen. Egyébként is kerüli a szemkontaktust, úgyhogy próbálom én helyettesíteni az „alapvonalat”. – Jó okkal volt távol mind a két alkalommal. Erre megértés a szükségszerű válasz, nem pedig a személyes sérelemként értelmezés. – Az mindegy, hogy az igazi okokat mondta-e vagy sem. – Végül itt van. Csak egy kis idő kellett.
Bólintok, amikor tovább megy, és elmondja, hogy haladt. A költözés, a végzettség, az új munkahely, ezek abszolút pozitív előrelépések. – Ez remek hír – mondom, a tenyeremmel gesztikulálva. – Nagy előrelépés. Egyedül sikerült? Vagy járt terápiára?
Nem veszem magamra, ha nem az általunk ajánlotthoz ment; amíg megtalálta a neki való segítséget, lényegtelen. De az is valószínűsíthető, hogy jelenleg nincs állandó terapeutája. Ha lenne, nem lenne itt; a régi iskolában megszokott rendszer, hogy az ember pszichoterápiára egy pszichológust keres fel, aki aztán együtt dolgozhat egy pszichiáterrel a gyógyszeres kezelés érdekében, de az az első időpont foglaláskor történt telefon beszélgetés során egyértelmű lett, hogy ő nem emiatt keres.
– Szívesen beszélnék arról, hogy miért keresett fel most, Zariah, ha megfelel – hozom fel aztán, hogy lassan beeresszem a struktúrát is az ülésbe. Hiába egyszerűbb azokkal, akik szívesen beszélnek, az időpont véges, és mindkettőnk érdeke, hogy a legtöbbet hozzunk ki belőle. – Az első alkalommal általában ismerkedünk. Szeretném, ha tudnád, hogy attól még, mert évekkel ezelőtt találkoztunk, szeretnék elvonatkoztatni akkorról. Egyértelműen más közeg volt – mosolygok rá; nem tartva erőszakosan a szemkontaktus, amivel nyilván nem érzi magát kényelmesen. – Van egy standard egészségügyi teszt, azokon kívül, amiket kitöltettek veled az előtérben a regisztrációkor. Semmi különleges, csak vérnyomás mérés, vérteszt, magasság és súly… Az alapok, amire aztán építhetünk egy gyógyszeres kezelésnél. – Azt, hogy ezt szeretne, már a telefonos egyeztetés során megtudta az asszisztens, aki intézte. – Ezekre írok majd egy beutalót a végén, amivel bármikor elmehet, rendben? Addig viszont szívesen beszélnék arról, ami ide hozta most. Mi az, amiben segíthetek?

Visszakézből adott dicséretnek tűnne azt mondani, Zariah szerencsés – abban, hogy egészséges, támogató család áll mögötte, abban, hogy valahogy sikerült olyan lakást találnia ebben a városban, amit meg tud engedni magának, abban, hogy megtalálta, mit szeret. A szerencsének viszont nincs köze ahhoz, hogy tovább tudott lépni a múlton és gond nélkül ellátni a mindennapi dolgait. A tény, hogy kihangsúlyozza, a munkatársaival nincs kapcsolata, felveti a kérdést, vajon mással van-e. Az emberek szociális lények, még ha néhányan introvertáltként is írnánk le magunkat; a társas kapcsolat ugyanolyan alapvető igény, mint az evés vagy alvás. Valahol rendkívül egyszerű képlet; a pozitív társas interakcióktól aktiválódik a limbikus rendszer, dopamin termelődik, amitől „jól” érzed magad. Ugyanezen interakciók hiánya vagy negatív változata a dopamin szintben is visszaugrást eredményez. Egyszerű. Csak amikor felnézünk a papírról és a statisztikából, akkor lesz minden sokkal bonyolultabb. Én sem hiszek abban, hogy a kapcsolatokat, legyenek bármilyenek, le lehetne vezetni papíron, nem teljesen.
Lehetséges, hogy Zariah kényelmesebben érzi magát úgy, ha nincsenek körülötte mások; a valószínűsítem, hogy inkább csak ezen kapcsolatok negatív oldalától való félelmében érzi így, nem pedig azért, mert valóban egyszerűbb lenne. Azt elnézve, amin átment, és amit feltételezek, hogy utána is átélt, érthető, honnan jön.
– Miért érezte úgy, hogy „elzavartak”? – idézem vissza a pár mondattal korábbi szavait. – Te nem szeretett volna menni? – Nem annyival fiatalabb nálam, hogy ne emlékeznék arra, milyen volt a húszas éveim közepén. Az tény, hogy sokat segített, távol laktam otthonról, de ő se otthon lakik. Nem feltétlen gond az, hogy sokat ad a szülei véleményére, és határozottan nem ő az első felnőtt, aki inkább beadja a derekát, minthogy tovább hallgassa a „szülői jótanácsokat”. Az ilyesmi működhet bizonyos esetekben, de a terápia… Az más kérdés. Nem létezik olyan módja, ami működik, ha a másik fél nem vevő rá.
– Értem – bólintok, ami a felejtést érinti. Mondhatnám, hogy az ilyesmit nem is lehet elfelejteni; bármi, ami feledésnek tűnik, csak elnyomása az emlékeknek, ami előbb vagy utóbb, de visszaüt. A feldolgozás folyamata ilyen esetekben rendkívül nehéz, a legtöbbeknek sokáig tart; érezni vélek némi elégedetlenséget önmagával szemben a szóhasználata alapján. Úgy gondolja, hogy el kellett volna felejtenie, de Ő nem volt képes rá. Az önértékelési problémák gyakoriak az abúzust elszenvedők között; egyértelű a korreláció a másokba és/vagy a világba vetett bizalom nehézségei egy ilyen történés után és az alacsony önbecsülés között.
Nem emlékeztem Laney-re, amíg fel nem hozta. Különösebben erről a könyvről sem hallottam, de igazából annyi hasonló történet és borzalom ömlik az összes létező folyóiratból, hogy tudatosan igyekszem kerülni az efféle sztorikat. Eljön a pont, ahol nem jó irányba visz a sokk, csak elérzéketlenít. Nem lep meg, hogy legalább az egyikük pénzzé kívánta váltani az eseményeket; hogy a saját ötlete volt-e, vagy egy közelállóé, esetleg egy kiadó kereste meg ezzel, az lényegtelen. Nem ítélem el, nem tartom jó ötletnek feltétlen, de rossznak sem. A nüanszokon múlik. De most egyébként sem Laney ül itt.
Kicsit sem egyszerű kérdéssel szembesít, rögtön, alig lépve be az ajtón kis túlzással. Ettől úgy érzem, hogy kissé azt várja, valóban választ tudok adni neki. Valami olyat, amitől minden „helyre jön”. Átérzem a kétségbeesését. – Nem rontott el semmit, ami a gyógyulását illeti. Miért gondolja, hogy igen? – kérdezem inkább, oldalra döntve a fejem. Azért, mert másnak ment. – Ezt szeretné érinteni a terápiával? Hogy olyan szabadon beszéljen a történtekről, mint Laney?
Nem ő lenne az első, aki csak azért jött el hozzám, mert valami miatt szimpatikusabb voltam – a legtöbben nem tudják, mi a különbség egy pszichológus és egy pszichiáter között, míg nincs rá szükségük, hogy tudják, de van, akit megnyugtat, hogy orvosi egyetemre jártam. Van, aki úgy gondolja, a magasabb órabér nyilvánvalóan több szakértelmet jelent – szeretem elismerni a saját képességeim, de annak inkább a diákhitelem törlesztőjéhez van köze.
– Biztosan nem én vagyok az első, aki ezt mondja, de… A gyógyulásnak nincs jó és rossz módja. Bizonyos praktikák tévútra vezethetnek, de az igazi elfogadás nem azokból következik. Fontos, hogy lépésenként haladjunk előre, és türelmes legyen – magyarázom, óvatosan gesztikulálva a kezemmel. Szeretném tudatni vele, hogy aktívan figyelek rá, átgondolom, mit mondok, nem közhelyeket szeretnék puffogtatni. – Ennyi év távlata soknak tűnhet, de biztosítom, hogy nincs így. Nincs sok, nincs kevés. Mindenki máshogy jut el az elfogadásig. Lehet, hogy valaki más számára a közszereplés, az aktív beszélgetések, ugyanolyan terápiás jellegűek, mint az önreflexió. Számos módszer van, persze, amit szoktak ilyenkor alkalmazni, specifikusan trauma túlélőknek fejlesztve. Hallott már az EMDR-ről? – Mióta a WebMD létezik, mindig mindenki első állomása a Google. A válasz meg mindig „rák”. – Az az egyik legnépszerűbb és leggyorsabb. Van, akinek jobb a hagyományos kognitív viselkedésterápia, abból is léteznek trauma-fókuszúak, vagy a pszichodinamikus terápia… Számos opció van, amit szívesen átbeszélek Önnel. Nem mindre én vagyok a megfelelő szakértő – szúrom közbe még most. Esetében jobbnak tűnik már az elején tisztázni, mi az, amit várhat tőlem. – De a központban kapcsolatban állok számos kollégámmal, akik erre szakosodtak. Sok esetben összetett medikus csapatmunka hozza meg az igazi áttörést.
Volt egy páciensem két éve, aki hozzám bipoláris zavarral járt, gyógyszeres kezelést kapott és beszédterápiát is folytattunk, emellett pedig rendszeresen járt egy specialista terapeutához, akivel az evészavarán dolgozott. Engem két hetente látogatott, a specialistát pedig nagyjából havonta; számára egyszerűbb volt így, és jobban működött. Egyáltalán nem kizárható, hogy Zariah esetében is valami ilyesmi lesz a megoldás.
– Kihatással van az, hogy nem ért el még a kívánt helyre a gyógyulásban az élete más részeire? A kapcsolatára barátokkal, családtagokkal…? A munkával?