Nem tűröm jól a szabályokat, ez azt hiszem világosan látszik ha bárki vet egy pillantást a púposodó értesítőimből. Ne álljak fel. Ne üljek le. De álljak fel és üljek le. Ne beszéljek ha én akarok, de beszéljek ha szólítanak. Ne gyújtsak rá, mert nem szabad, de tehetem ha átlépem a képzeletbeli vonalat. Ne szívjak füvet, mert illegális, de senkit sem érdekel mert végeredményben egy halom száraz virág. Érted? A világ fuldoklik az ellentmondásokban és pusztán életkor, társadalmi rétegződés meg egy rakás mondvacsinált szabály az, ami elvág minket az Élet nevű nem fair játéktól.
Elhivatott...vagyok, hogy úgy éljek, ahogy akarok és lsd. 1. pont, már tudod is mi ezzel a legnagyobb probléma.
Kitartó...vagyok, mert Brooklyn nem Manhattan. Semmi UES és csillogás, itt nem illúzióból építkezünk. Egymásból. Magunkból. Ha hajlandó vagy kinyitni a szemed, megtanulni élni és túlélni, a város a keblére ölel. Nem, ne reszkess a sikátorban mert árnyékot látsz, ne legyél feltűnő, de ha akarsz valamit..tegyél érte.
Aljas, mert mind azok vagyunk és létünknél fogva önzők. Én is, csak úgy, mint Te kihasználom a lehetőségeket, kapaszkodom a rohanó vonat oldalában, nehogy maga alá gyűrjön. De míg Te retteged a kétségbeesett ingást, én röhögve és nyitott szájjal ordítok a szélbe.
Hazug. Ez bélyeg, de Te is hazudsz, nem? Mindegy, hogy a postásnak, hogy nem is az vagy akit keres. Mindegy, hogy az orvosnak, hogy te aztán biztos soha és magától lett a tripper. Mindegy, hogy a boltosnak, hogy már csak 80 cent hiányzik. Teszed, teszem. Minden áldott nap.
Racionális. Persze, ha a világom beszéljük, ha azt látod amiben élek és kérdezel róla. Mindent és tűpontosan. És mégsem, hisz az álmaim létezők. Talán öncsalók, de létezők.
Hogy ki vagyok én? Jövő szele, múlt huzatja, jelen hazugja.
Kedvelj.
Kedvelsz?


Kifejezéstelen tekintettel üldögélek a folyosón, várva a soromra. Mert persze, menjek be de mégse most. Előbb anyám. Előbb apám. Döntenek, ez a beszélgetés lezajlott fél évvel ezelőtt is. Akkor lett felfüggesztett. Egy hónap, megtűzdelve némi - ahogy ők nevezik - társadalmilag hasznos munkával. A diri nem érti, fogalma sincs, hogy ez mit jelent. Kiket tolnak össze vele. Mind azt hiszik, ha leválasztanak minket a környezettől amiben elkövetjük a hibát és összeraknak hozzánk hasonlóval, abból valami egyetemes jó fog születni. De ő, az asztala mögött, orrán a szemüvegével ami egyébként csak azért kell, hogy fontosabbnak látszódjon, mit tudhat rólunk? Azt hiszi, humánus és mennyit tesz. Nem tesz. Felül a rendszer egyik szabályának és aszerint cselekszik. A felfüggesztettel töltött egy hónapot magamon kívül töltöttem. A kezemet érő finom szorításra lepillantok.  Charlene. A legjobb illatú nőnemű lény ezen a világon. Gyakran vendégeskedem nála, az apjáék tudta nélkül persze, mert eltökélték, hogy a lányuk erényövvel megy egyetemre. Szóval ja, gyakran és mindig ebben az illatban fürdöm. Ahonnan én jövök ott olcsó öblítők és filléres mosószerek vannak, utánzat parfümökkel tűzdelve. Ahonnan ő jön, a wc-tartályban is Gucci parfüm lötyög. Nem vagyunk egy világ, mégis ragaszkodik. Olyan, mint egy nagyon izgató Minnie egér. Én már rég tudom mi lesz ennek a vége. Ő tervez. Egyetemet, kolit, közös mosást, közös tanulást. Még mindig nem ismer.
- Nem fognak kirúgni, Nate. - búgja a fülembe. Nem nézek rá, sosem tudtam mit kezdeni azzal az érzelem lökettel ami belőle árad. Megfeszül az állkapcsom. Nincsenek illúzióim. Kirúgnak, mert nincs más választásuk. Nem hagytam. Én zártam rá a rendszer körére. Igazolásokat adtam el. És elég jól kerestem vele. Csak idő kérdése volt. Minden csak idő kérdése. Magamhoz húzom a törékeny testet, beszívom az illatát. Ha kirúgnak, itt a vége. Lopok egy emlékszeletkét, eljátszom az ízével. És nyílik az ajtó.
- Semmi gáz. - reflexből a csók, már semmi velőtrázó nincs mögötte. Azt hittem, talán ő majd megmozgat és valójában megmozgat, de azon túl, hogy szeretem a szájába adni, semmi más. Becsüljük a kicsit, feleim. Nem nézek hátra, csak belépek az irodába. Anyám a szemeit törölgeti, apám homlokán lüktet az ér. Leülök.
- Mind azt hittük... - blablabla, végeláthatatlan sor a változásról, a javulásról, a meg nem értésről. Lófasz meg az esti fény. Nem értenek, nem is akarnak. Büfögjem szépen vissza a központit, tegyem le az érettségit és ne fárasszak senkit. Feltétele van a bentmaradásnak. Nem szeretem az ilyen feltételeket. Nem jöhetek csak pénteken és csak délután csak a kijelölt tanárhoz. Mert a morál és az intézmény, de az eszem és az érettségi. Lebegtetik a felvételi szót. Megnedvesítem az ajkam. Pénz nélkül madame? Esélyes. Mondom, hogy nem ismer. Elbocsátó szép üzenettel a hátamban elhagyom az irodát, robotként megölelem Illatot, mert nem kell nekem a vigasz, egyébként is ő kéri tőlem. Mert vele mi lesz, mert ő most ezután hogyan. De majd menjek át és mindenképpen. Jó kicsim, majd beszorítalak.
Nem szólnak hozzám végig. Ez talán az, ami a legdühítőbb büntetés. A kurva csend. Azzal nem tudok mit kezdeni, csak ingerel arra, hogy szétrobbantsam, mint ahogy néha minden. Anyám szerint imádkoznom kéne, hogy az Úr vezessen vissza az útra. Hmpff, persze. Ez legyen csak az ő kapaszkodója, higgye ő azt, hogy ez vezérli a világot és nem mi, mutáns majmok. Odakint meglátom a nővérem. A legjobb nő ezen a ferde sárgolyón. Neki kéne brill, meg fehér ló, egy kicseszett kastély, de nem ilyen fából faragták. Én tudom, hogy valójában mivel keres lóvét de vajon a drága, mélyen vallásos anyánk mit szólna hozzá? Földi örömök, földi valutáért. Emlékszem, mindig ő volt az, akit a legszebbnek láttam. Aki nem félt de tudott félteni, aki mesélt és nem hazudott. Aki nem kábított, csak vitt magával. Ha férfi lenne, ő lenne a legjobb barátom. Jutott testvérnek.
Egyszer drága, egyszer segítek, hogy rendes életed legyen.
Itt rohadjak meg ha nem.
Elhaladunk egy templom mellett, integetek Istennek.
Szarik rám.