Scott & Melody

You act like my guardian angel but it's not an easy role

Közeledünk a zárórához, a vendégek nagyobb része már el is párolgott, ugyanis vették az adást, mikor betettem a Titanic zenéjét jelzésképpen. Mindig valami mélabús dalt keresek, mikor már tényleg nemsokára zárás van, mert úgy legalább nem kell könyörögni, hogy húzzanak már haza szépen.
- Mel, elpakoltam hátul, és a hűtőket is feltöltöttem, viszont Jake egy órája rám vár, nem lenne gond...? – Be sem kell fejeznie Lilynek a mondatot, intek neki, hogy menjen csak nyugodtan. Ezt a tíz percet már egyedül is kibírom. – Kösz, meghálálom – fordul vissza az ajtóból, én pedig mosolyogva megkerülöm a pultot, hogy jelezzem az utolsó emberünknek is, hogy most már lassan máshol kell keresnie a boldogságot.
- Elnézést, tíz perc múlva zárunk – mondom, ahogy mellélépek, s az arcát fürkészem, hogy ellenállásba fogok-e ütközni, avagy beletörődik a dolgokba? Mikor beleegyezően bólint, visszafelé megyek a pultba, hogy befejezhessem a zárást.
- Scott, te is nyugodtan menj haza – emelem meg a hangom, hogy a bár túloldalán valahol lézengő is meghallja. Teljesen felesleges már maradnia, úgy fest, az ürge is megissza a pár korty italát és le is lép, aztán én is hamar leszámolom a pénzt, és már itt sem vagyok.
- Bocs, kaphatok még egy whiskyt? – Megtorpanok a hangra a pénz számlálása közben, majd visszateszem a kasszába.
- Ha hamar lehúzod, még épp időben vagy. – Ugyanis még nem kezdtem el a gépen a zárást, így kitöltöm neki ugyanazt, amit az előbb is kért.
- Jó kis forgalom volt ma, nem? – biccent a kassza felé és elveszi a poharat, amit felé tolok.
- Mint általában – vonok vállat és egy mozdulattal be is zárom a kasszát, biztos, ami biztos alapon. Addig, míg itt ücsörög, inkább letörlöm a pultot. Megkerülöm és kívülről állok neki a tisztításnak, közben valamit hallom, hogy motyog a fószer, de nem igazán foglalkozom vele, gondolom már az alkohol beszél belőle, mert már vagy a negyedik pohárral issza. Csak tegye gyorsan, hogy aztán mehessek haza!
Ilyen sebességgel is takarítom le a pultot, aztán újra visszamegyek a pult mögé, hogy a hátsó részt is rendezzem. Miután ez megtörtént, éppen fordulnék meg, de egyenesen a vendégnek ütközöm, aki valami oknál fogva ott tartózkodik, ahol nem kellene.
- Nem hallottad, mit mondtam az előbb? – A szájából, ami csupán néhány centire van az én arcomtól, árad a whisky szaga. – A hátsódat dicsértem – húzódik az ajka kaján vigyorra, én pedig mozdulni próbálnék, de a teste az enyémet a pultnak préseli. Bassza meg! Még szerencse, hogy pont ilyenkor nincs sehol senki.
- Szállj le rólam – sziszegem a fogaim között, ujjaim a pultot markolják, mintha abban reménykednék, hogy az bárhová is mozdul. Persze nem teszi. Ahogy az előttem álló sem, és a legnagyobb probléma az, hogy körülbelül háromszor akkora, mint én, így nem sok esélyem van. A pulzusom megemelkedik, a levegőt is kezdem kicsit kapkodni, jobb kezem pedig hátranyúl a pultra, hátha talál ott valami eszközt, ami a segítségemre lehetne, de épp az előbb pakoltam el onnan, így nem sok esélyem van.
- Ugyan, kellemesebben is folytathatjuk az estét, ha nem ellenkezel – lihegi az arcomba. Mozdulni sem bírok, ahogy a teste rám nehezedik. Összeszorítom a szemeim, mintha ezzel máshová kívánhatnám magam, de tudom, sajnos ez nem fog működni...

Scott & Melody

You act like my guardian angel but it's not an easy role

Sosem kéne egyedül maradnom a zárásra. Megfogadtam ezt már párszor, igaz, nem sűrűn adódik olyan alkalom, hogy ennyire veszélyes legyen a helyzet. Persze mindig van egy-egy fószer, akinek többször  kell szólni, hogy ugyan, menjen már haza, de általában többedik alkalommal kifáradnak az ajtón. Túl jó szívem van ahhoz, hogy ne szóljak a kollégáknak, hogy menjenek haza a francba, és volt már, hogy én is hamarabb léptem le, de ezek után háromszor meggondolom majd, hogy bárkit is egyedül hagyunk-e a bárban.
- Húzz már a... – morranok, aztán a következő pillanatban már csak érzem, hogy a súly, ami rám nehezedett, egyszerre lesz könnyebb. Mikor meghallom Scott hangját, egy pillanat alatt jár át a megnyugvás és hálát is adok magamban minden létező természetfelettinek, hogy most sem hallgatott rám. Ki is slisszanok a pasas elől, és hátrálok pár lépést. Hirtelen elfog az a bizonyos deja vu érzés, ugyanis hasonló volt a szituáció, mikor megismertem Scottot, csak akkor éppen már tényleg azt hittem, hogy annak a sötét utcának a közepén erőszakol meg valami idióta. Igaz, ha most hazament volna, akkor nem biztos, hogy egyedül elbírok ezzel itt, ki tudja, mi lett volna... Hjaj, Scott! Mennyivel fogok neked még jönni ezekért az alkalmakért?
Míg kitessékeli az utolsót a bárból, mely sóhajjal nyugtázom, hogy más már nincs a környéken, aki megzavarhatná az estém nyugalmát. Azért a szívem dobogását még mindig a fülemben érzem és határozottan hallom is. Nem mondom, hogy nem ijedtem meg.
- Jól – bólintok, és már indulnék is a táskámhoz a cigimért, de Scott hamarabb kapcsol és már nyújtja is felém. Ahogy érte kapok és az ajkaim közé helyezem a dohányrudat, észlelem, hogy a kezeim remegnek kissé.
- Ugyan, nem sok alkalom van, ha a közeledben vagyok, nem? – emelkedik meg a szemöldököm és húzódik zavart mosolyra a szám. Tényleg, ahogy így végig futtatom magamban, azért volt néhány alkalom, mikor miattam alakult szerencsétlenül egy-két estéje. Pedig szerintem abszolút nem vagyok most például kihívó öltözékben, hogy rám gerjedjen bárki is. A bárban azért szinte elvárás, hogy úgy öltözzünk fel, hogy az a férfi vendégeknek is az ínyére legyen, de ez most pont nem egy olyan este, mikor így néznék ki. Jólesően fújom ki az imént beszívott füstöt, amit kis ideig bent is tartok, hogy helyre tegye a légzésem.
- Azt hittem, hazamentél. Mekkora mázli, hogy sosem hallgatsz rám – forgatom meg a szemeim, de azért el is mosolyodom. Tipikus férfi, de most az egyszer nagyon is örülök neki, hogy nem tett eleget a kérésemnek. – Köszönöm – pillantok rá és lábujjhegyre állva a nyaka köré fonom a karom és egy puszit varázsolok az arcára. Scott tényleg olyan néha, mint a személyes őrangyalom.
A kérdése kicsit elgondolkodtat, főleg így, hogy hozzáteszi, hogy Brian is biztos örülne neki, ha hazakísérne.
- Brian mostanában semmi miatt nem nyugodt és nem örül semminek – csúszik ki a számon, mielőtt újabbat szippantanék a cigimből. Ennek speciel szerintem még úgy sem örülne, ha mégis jobb kedve lenne, mert valami oknál fogva mindig is egy kicsit féltékenyebb volt a kelleténél Scottra. Fene tudja miért, hiszem tényleg csak barát. A helyzet az, hogy nem is tudja, hogy egy helyen dolgozunk. Nem akartam mondani neki, nehogy túlzásba essen az egész napi agyalással és arra gondoljon, hogy le akarom cserélni őt valaki másra. Mondjuk Scottra. Persze ez nettó hülye agymenés lenne, de mostanában tényleg elég kiszámíthatatlan.
Ezzel ellentétben ami azt illeti, én örülnék, ha nem egyedül kellene hazamennem. Szerintem az üldözési mániám most különösképpen felerősödött, és két percenként tekintenék a hátam mögé, nincs-e ott valaki?!
- Téged sem akarlak felesleges körökkel fárasztani, késő van már – vonok vállat, mielőtt folytatnám. – Bár, ha annyira akarod, akkor én nem ellenkezem – nevetek fel halkan, mert elég jól megtekertem a dolgokat a végére. – Előtte viszont meghívlak egy jó italra, mit adhatok? – mutatok végig a hátam mögött sorakozó üvegekre, jelezve, hogy bármit választhat. Majd a következő műszakokomnál leírom a fogyasztást. – Ne ellenkezz, ennyi a minimum – mondom neki, mielőtt még visszautasítaná, és elnyomom a cigit a pult szélén, majd a kukába hajítom. Sokszor azért szeretnék nem sietni haza, vagyis nem arról van szó, hogy nem vágyom rá, csak néha... tényleg jó lenne gondtalanul és felelőtlenül kóborolni egy kicsit az éjszakában.
Várnak otthon. Szükség van rám. Ma, holnap, holnapután.
- Jobban tennéd, ha az egyik este valaki mást kísérnél haza – pillantok hátra a vállam mögött, miközben leveszek egy poharat, hogy magamnak is töltsek két korty whiskyt. Csak a feeling kedvéért.

Scott & Melody

You act like my guardian angel but it's not an easy role

Értem én, hogy Scott biztonsági őr, de a vendégeket kellene kihúznia leginkább a csávából és nem pedig engem. Ennek ellenére már többször adtam rá neki lehetőséget. Biztos már a töke ki van velem, valóban, az összes nyugodt estéjét elszúrom. Persze azért tényleg hálát adok az égnek -na meg neki még inkább-, hogy nem ment el, mikor mondtam neki. Ha megtette volna, annak csúnya vége is lehetett volna, főleg, ha képtelen vagyok leütni magamról ezt a vadállatot.
- Pedig nem áll szándékomban annak lenni – vonok vállat. Volt idő, mikor volt rá példa, hogy tényleg, direkt kerestem a bajt, de az mondhatni leginkább a „nagyon kamasz” korszakomban volt, ami hát, mondhatni már igencsak elmúlt. Elég bajom van nekem anélkül is, hogy keresném. Lehet, hogy a baj keres engem...
Az a minimum, hogy egy puszit és egy nagy ölelést kap cserébe. Másnál megállná a helyét egy nagy „köszönöm” is, de Scott más. Ő tényleg nagyon jó barátom, nem olyan, mint az átlag. Sok barátom van, vagyis akiket gyűjtőnéven annak hívok, ám Scottnak valahogy sikerült közelebb kerülnie hozzám, és ledöntenie azokat a bizonyos falakat, amit sokszor magam köré építek. Nem tudom, minek köszönhető ez, számomra ez egy misztikus, megmagyarázhatatlan jelenség. Remélhetőleg azért ez fordítva is elmondható, legalábbis én úgy érzem, hogy ő is épp annyira megbízik bennem, mint én, őbenne.
Talán ezért is tudok neki könnyebben és őszintébben beszélni Brianről és a kialakult helyzetről. Másnak könnyen mondom, hogy minden a legnagyobb rendben van, és a helyzet az, hogy Scottnak is próbálom ezt előadni, de általában hiába. Átlát a szitán.
- Jár. Azt nem tudom, mennyit beszél neki, de jobban el tudom képzelni, hogy csak csendben ücsörög és várja, hogy leteljen az idő. Akarok beszélni majd a pszichiáterével, csak egyelőre mindig közbejött valami, mikor hívni akartam. – Ami általában munka, hiszen tényleg most annyit vállalok, amennyit tudok, mert kell a pénz. Előző hónapban egy kicsit többet költöttünk el a kelleténél, így most be kell hozni a lemaradást. – Nem tudom, mostanában nekem sem beszél sokat, ha igen, általában zsörtölődik valamin, amit jobb, ha én nem fűzök tovább, hogy elkerüljek egy veszekedést. – Próbálkozom, hogy ne terelődjön a téma a baleset vagy a bénaság felé, de sokszor szóba hozza. Persze az sem jó, ha nem beszélünk róla, úgyhogy kell az egyensúly, de nehéz. Nagyon nehéz.
A gondolatokra hamar el is fogy az ajkaim között fityegő dohány, de most kivételesen nem gyújtok újat.
Scottnak sem egyszerűbb az élete az öccse miatt, komolyan, minden elismerésem neki, hogy képes ekkora odaadással lenni felé. Ő már sokkal régebb óta teszi ezt, mint én.
Elmosolyodom a gondolatra, ahogy elképzelem a fáradtan hazaérkező Scottot, aki szembe találja magát, a kicsit sem fáradt Codyval.
- Oh, hát az kellemes lehetett. Egész éjszaka Harry Pottert néztetek? – érdeklődöm, még mindig mosolyogva. Cody roppant jólelkű srác, de tudni kell vele bánni. Mikor találkoztam vele, szerintem egész jól ment, viszont azt nem tudnám elképzelni, hogy azt csináljam, mint Scott. Ez a helyzet, amibe én csöppentem, talán egy fokkal könnyebb, vagy nem is tudom... Egyik sem egy álom, de mikre nem vagyunk képesek, ha szeretünk valakit, nemde?
- Szinte minden. – Van készlet bőven, egy hadsereg sem tudná elfogyasztani azt az alkoholmennyiséget, amit a raktárban őrzünk. Na jó, azért ne fessük az ördögöt a falra.
Kitöltöm neki a kért italokat és elé teszem a már teli poharakat. Tényleg elkélne egy nő Scott mellé, nem is értem, miért nem talál valakit, aki tartósan mellette maradna. Nem vagyok elfogult vele kapcsolatban, de szerintem azért jók az adottságai. Helyes srác, a személyiségével sincs semmi probléma, szóval itt egy baj lehet, ami pedig az, hogy lusta csajozni. Vagy... jól érzi magát egyedül. Utóbbit kétlem, ki érzi jól magát hosszú távon magányosan? Szerintem senki.
Elkapom a tekintetét, amelyben talán egy kis szomorúságot vélek felfedezni, így ezzel a lendülettel el is hessegetem ténylegesen az utóbbi elméletet. Hát akkor mi lehet a gond? A megjegyzésére hangosan nevetek fel én is.
- Hát Scott, peched van velem minden téren – biggyesztem le a szám. – Marasztalni kell mást is. Ígérem, úgy fogok tenni, mintha itt sem lennék. – Ebben nagyon jó tudok lenni egyébként. Egyszer olyan jól sikerült láthatatlannak tettetnem magam, hogy majdnem rám zárta a kollégám a bárt, miután úgy gondolta, már csak ketten vannak a nővel a bárban. Az utolsó pillanatban kapcsoltam én is és kopogtattam az épp becsukódott ajtón. Igazából csoda, hogy nem zártak be. Az lett volna az igazi.
- Miért lennél gáz? – ráncolom össze a szemöldököm, ahogy rápillantok. Hoppá, csaknem önértékelési gondok vannak itt, kérem? – Értsd félre szándékosan! Akkor kiderül, hogy te gondoltad máshogy vagy tényleg direkt utalásokat tesz. – Mit veszíthet? Maximum megtudja, hogy Cindy nem úgy gondolja. – Egyébként se sok veszítenivalód van vele, mert szerintem egy hétnél tovább nem fogja bírni az ittlétet. – Legalábbis a múltkor úgy tűnt, nem annyira bírta a pörgést, mint kellene. Fele annyian voltak a bárban, mint az átlag, és már akkor azt mondta, ez neki egy kicsit sok. Nem akartam elkeseríteni, hogy ez még a lightos verzió.
Én is megemelem felé a poharam, a korty közben pedig félmosolyra húzódik a szám.
- Többen meglepődtek már ezen. Szeretem a Malibut is egyébként, elfér a kettő egymás mellett. Néha erre van szükségem. – Erősebbre. Mostanában többször az vonz, mint a kevesebb alkoholtartalmú löttyök. Persze ettől nem vagyok alkoholista, nem kell aggódni egy percet sem, sőt...
Kérését teljesítem, töltök meg egy Jack-et neki, miközben felvont szemöldökkel rápillantok.
- Úgy nézek én ki, mint aki képes levakarni rólad a támadó nőket? – emelem meg a karom, hogy kissé befeszítsem az izmaimat, ami azért hagyjuk még, létezik, de sokkal erősebbnek kellene lennie, mint jelen helyzetben. Látszik, hogy elhanyagolom az edzést és a táncot is. – Vagy inkább, ha ilyen eset adódik, hagyjalak sodródni az árral? – nevetem el magam. Nem hinném, hogy fordított esetben ellenére lenne, ha pár nő leteperné. Persze a jobbik fajtából, nem a másodkategóriára gondolok.
Én is lehajtom az italom, a felszólalására pedig rögtön felkapom a fejem, hogy mit szeretne mondani. Komoly hangvétellel indul, így rögtön fel is kelti az érdeklődésem, de még be sem fejezi, hirtelen olyan koromsötét lesz, hogy az orromig sem látok.
- Nem hiszem el, hogy Ray nem hív már egy villanyszerelőt. Legközelebb majd akkor csapja le a biztosítékot, mikor ezren vannak és akkor majd nézhetünk – morgolódok egy sort. Szóltam már én is és rajtam kívül szerintem legalább hárman a főnöknek, aki mindig azt mondja, hogy már intézkedett az ügyben. Látjuk.
Bólintok, mikor Scott világít a mobiljával és rögtön el is indulok utána és mielőtt szólhatnék neki, hogy akadályokra számítson, már csörömpölnek is az üvegek.
- Szerintem jobb lenne, ha én mennék előre, mert én állítottam fel ide az akadálypálya nagy részét. Legalábbis, ha könnyebb sérülésekkel szeretnénk megúszni a főkapcsolóig – nevetek halkan és ahogy kéri, nagyot lépek, de így is sikerül pár szilánkba belelépnem a hangból ítélve. Szerencse, hogy most már sportcipő van a lábamon, ezen talán nem hatol át az üveg.
Az közben roppantul érdekel, mit akart az előbb mondani, de koncentrálok, hogy ne ütközzünk neki semminek. Végül hagyom, hogy elől menjen, a mobil úgyis nála van, a kezét viszont nem engedem el. Fő a biztonság.
Mikor odaérünk a kapcsolóhoz, felpillantok, a létrát viszont nem látom egyelőre.
- A létrát viszont nem én tettem el – jegyzem meg remélve, hogy Scott tudja, merre leledzik, mert ha nem, akkor egyikünk se olyan magas, hogy elérje azt ott fent, úgy pedig igen nehéz lesz visszahozni az áramot, hogy végre hazaindulhassunk.

Scott & Melody

You act like my guardian angel but it's not an easy role

Látom rajta, hogy az előbbi megjegyzésemre azért akadna Scottnak némi kifogásolnivalója, de anélkül is rájön, hogy jobb, ha befogja a száját, hogy bármit is mondanék neki. Nem mintha olyan fajta lennék, aki bármire egykönnyen felhúzza az orrát, de azért hálás tudok lenni, ha nem pattogtatjuk oda-vissza a labdát sokszor feleslegesen. Azért a reakciója belőlem is kicsal egy mosolyt. Mikor viszont Brian kerül szóba, kissé már komolyabb arckifejezéssel pillantok Scottra. Valahogy nem kap el a jókedv mostanában ettől a témától. Hiába próbálok pozitív lenni -legfőképpen kifelé, hogy senki, de leginkább Brian ne vegye észre, mennyire kezdek kiborulni az egész helyzettől -, néha már nagyon nehéz. Scott mondata kezdetén megemelkedik a szemöldököm, hogy mégis milyen befejezést szán, és egy kis habozás után hozzá is teszi, amire gondolt. Vagyis egy kicsit kozmetikázza, tudom jól, hogy eredetileg nem ezt akarta mondani. Noha soha nem mondta ki, hogy mit gondol valójában, többször utalt már rá ő is, hogy ez így, ahogy jelenleg van, nem állapot. Tudom én is, hogy nem a legjobb megoldás, de ha valaki, ő csak tudja, hogy senkiért és semmiért nem hagyjuk el azt, akit szeretünk nem? Főleg, ha szüksége van ránk.
- Természetesen ügyelek majd erre. Őket amúgy is köti a titoktartás nemde? Tényleg... Ha titkot kell tartaniuk, akkor nekem mit fog mondani? – gondolkodom hangosan. Ez is olyan dolog, ami ilyen kötelező, de nem hiszem el, hogy befogják a szájukat, mikor kérdezik őket. – Honnan vagy ilyen biztos benne, volt már ilyen tapasztalatod? – kérdezem. Gondolom Codyval lehetett, bár nem úgy tűnt nekem sosem, mint akiben megrengett volna a bizalma Scott irányába valaha is. Mondjuk az is igaz, hogy bennük szerintem hamarabb épül vissza, mint egy átlag emberben.
- Oh, hát akinek jó az ízlése... – mosolyodok el, mikor az új slágert közli velem.
Tényleg nem értem, Scott miért nem talál magának csajt. Talán nem is akar igazán. A férfiak egy részének sokszor sír a szája, hogy nincs nő, aki megfelelne nekik, aztán ha jön egy valaki, aki tényleg minden tekintetben rendben van, megijednek és rájönnek, hogy az felelősséggel jár és jobb nekik nélkülük. Persze egy szóval sem mondom, hogy Scott ebbe a kategóriába tartozna, csak hát nem igazán tudom elképzelni a miérteket nála.
- Hátha egyszer jól sül el – nevetek fel. Nem lehet mindig tervezni. – Tényleg lehet, hogy esetleg túlságosan rágörcsölsz a dolgokra. Szerintem simán csak hagynod kéne, hogy lebzseljenek körülötted a nők – vonok vállat, miközben az utolsó korty is végigégeti a torkomat. A következő pillanatban viszont már nincs időm a nőügyeken agyalni, ugyanis az orromig sem látok. Jobban mondva addig a telefon vakujának köszönhetően addig azért igen, de annál tovább nem igazán.  Kénytelenek vagyunk elbotorkálni a főkapcsolóig, persze ez nem megy teljesen könnyen. A nagy csörömpölésre közelebb kerülök Scotthoz, mint azt megszoktam, de én is automatikusan a hangja irányába fordulok. Látom, a tekintetében a pillanatnyi ijedtséget.
- Persze... Ezek csak üvegek – válaszolok a kérdésre, aztán el is indulok előre felé. – De az is lehet, hogy Stew, a bár szelleme szórakozik velünk – próbálok viccelni, ha már ilyen szar helyzetbe sodort minket a sors. Ennél rosszabb aligha lehetne, ám mikor én is meghallom a pittyegést, az égnek emelem a tekintetem.
- Jaj de szuper, mikor máskor? – sóhajtok fel. Az én telefonom elől maradt, így marad a tapogatózás. Mikor a balesetveszélyes ötletét említi, felnevetek kínomban.
- Táncos múlttal rendelkezem, rémlik? Voltak már ennél balesetveszélyesebb mozdulataim is – mosolygok, aztán kitapogatom a vállát, amiben meg tudok támaszkodni, és megemelem a lábam, hogy elrugaszkodva a földtől, a falnak támaszkodva nekiállhassak a keresgélésnek. Nem először kapcsolom fel ezt az istenverte főkapcsolót, most mégsem sikerül megtalálnom rögtön. Úgy érzem magam, mint a Vak Múzeumban, ahol teljesen magunkra vagyunk utalva, hogy megtudjuk, milyen is a látásunk nélkül létezni. Hát, nem szeretnék így...
- Kitartás, már megvan a doboz – nyögöm, miközben nyújtózkodva éppen meg is lelem a kapcsolókat, azok viszont nem lefelé, hanem felfelé állnak. – A kapcsolók is megvannak. De mind fel van kapcsolva – állok értetlenül a dolgok előtt. – És igen, nőből vagyok, de száz százalékig felfelé állnak – mondom, mielőtt még megkérdezné, hogy biztos vagyok-e a dologban. Lassan lejjebb ereszkedem, miután még kétszer megbizonyosodtam a tényről, a vállába kapaszkodom.
- És most? – kérdezem, hátha neki van még valami ötlete, elvégre ő van férfiból, hátha akad valami még a tarsolyában. Közben nem lépek el onnan, ahol leszálltam, agyalok én is, mi lenne a megfelelő megoldás erre a helyzetre, mire pedig észbe kapok, rájövök, hogy nagyon közel állok Scotthoz. Annyira, hogy egy pillanatra csak abból érzékelem, hogy a parfümjének az illata szokatlanul közelről kúszik az orromba. Nem szólalok meg, csak állok ott, azt hiszem ez most kicsit váratlanul ér, és valahogy úgy hát az érzékeimre, ahogy nem igazán kellene. Egyértelmű, hogy ezt csak az teszi, hogy Brian az utóbbi időben nem igazán kerül velem közelebbi kapcsolatba, de akkor is furcsa.

Scott & Melody

You act like my guardian angel but it's not an easy role

Minden elismerésem Scottnak, amiért ennyire sokat foglalkozik az öccsével. Gondolná valaki, hogy egy bárban dolgozó, látszólag kemény fából faragott arc mögött ilyen érző lélek lakozik? Szerettem az ilyen embereket, nyomokban magamat is fellelem bennük. Azért egy férfitól mégis más az ilyen.
Teljes mértékig azért én sem vagyok képben az autizmus mikéntjével, és ez látszik abból is, hogy azt gondoltam, hamarabb képesek megbocsátani. Meglep, amit Scott mond és ez ki is ül az arcomra. A Gyűrűk Urás résznél azonban akaratlanul is apró mosolyba futnak az ajkaim.
- A lényeg, hogy mostanra már megbékélt. – Az emlékek felidézésének hatására látom rajta, hogy nem épp a kellemesek közé sorolja, ezért afféle vigasztalásképp megveregetem a vállát.
- Szóval óvatos vagy? Pedig néha tényleg jól tud elsülni, ha csak beleszarsz az egészbe és azt mondod, hogy semmi nem érdekel, majdcsak lesz valahogy! – nevetem el magam, hiszen tudom, mennyire könnyű ezt mondani, eképp cselekedni viszont már sokkal bonyolultabb. Úgyis eszedbe jut, hogy milyen következményekkel járhat egy-egy balul elsült lépés. – Egy pár pohár whisky biztos segít benne – adom a következő tippet, ami a csajozást illeti. Ha egy kicsit jobban bírja az alkoholt, akkor tényleg csak ellazítja és bátrabbá teszi.
A sötétség azért egy kicsit idegessé tesz, mert tudom, ezzel elleszünk egy ideig. Sietnék haza -mint minden rohadt este-, Brian már biztosan vár. Legalábbis ezt akarom gondolni, még akkor is, ha mostanában sokszor oda se fordul az éjszakai csókért, ami egyébként szokás volt nálunk. Idegesít ez a helyzet, bármennyire is próbálom tagadni, nincs rendben ez így, de egész biztos, hogy sikerül még pozitív irányba terelni a dolgokat.
- Régebben itt melózol és nem is ismered? – fűzöm tovább a szellemes sztorit, amit persze épp az előbb találtam ki. Amit viszont ő mond, az kicsit felállítja a szőrt a hátamon. Így poénkodj a haveroddal, aki pikkpakk felveszi a fonalat. Azt ugyan nem tudom, hogy most ő is viccel-e vagy komolyan beszél, de remélem az első. – Tuti, hogy csak a sör hatása volt – nyugtatom inkább magamat.
Reményeink hiába voltak a főkapcsolóval szemben, az határozottan működőképesnek tűnik tapintásra, ám mégsem az. A sötétséghez nem igazán tud hozzászokni a szemem, mivel tényleg nem látok az orromig sem, és ez azért zavar.
- Megnyugtatásból jeles vagy, Scott – mormogom az orrom alatt, mikor azt mondja, kezdhetünk pánikolni.
Mikor leszállok és közelebb kerülünk egymáshoz, mint kellene, érzem, ahogy végigfut rajtam egy kis áramütés szerű valami, aminek nincs itt helye, mégis megjelenik. Átszalad az agyamon a gondolat, hogy ő vajon most mit érez és mire gondol, de mire a végéhez érnék, már a homloka az enyémnek ér és látom már magam előtt a következő mozdulatot. Ám mikor megszólal, egyszerre lesz úrrá rajtam a megnyugvás és a hála Scott felé. Na, ezért is szeretem őt annyira, mint barátot, mert szinte minden más férfi kihasználta volna a helyzetet. A sötétségért ebben a pillanatban én is roppant hálás vagyok, de van egy olyan sejtésem, hogy ha majd újra lesz némi fényünk, akkor sem lesz könnyű egymás szemébe nézni.
- Oh tényleg, hát azért kértem én ki tegnapra szabadnapot! – emlékszem már, igaz, nem csak ez volt a dologban, de tényleg nem volt semmi kedvem az enyelgő ismerkedő gerlepárokat kiszolgálni. A végére még hányingerem lett volna. Na jó, biztos csak irigy vagyok.
Engedem, hogy Scott vezessen -szó szerint- a világosság felé és ki is fújom magam, ahogy végre az ismerős terephez érünk. A pultban már tényleg vakon kiismerem magam.
- Otthon, édes otthon – mondom mikor felvillan az öngyújtó fénye, és persze elő is veszek én is egy szál cigit, hogy kifújhassam magam. Közelebb hajolok Scott gyújtójához és elveszem a poharát közülünk.
- Az egy kicsit meredek küldetés lenne azért. Három napig nem kellene hazamennünk. – Hiszen a főnöknek a vagyona igen nagy. Kicsit úgy érzem, hogy ez a pohár whisky az iménti jelenet miatt kell neki, úgyhogy rendesen megbillentem azt az üveget, nem spórolva a nedűvel.
- Szerintem jól jártál volna, ha tegnap dolgozol – pillantok mosolyogva a rózsaszín gyertyákra, majd rá. – Vagy jöhettél volna résztvevőnek is – mondom a még jobb ötletet, de hamar rájövök, hogy kezdek kicsit túlzásba esni a csajozási tippjeimmel. - Jól van, befejeztem. – Töltök magamnak is egy pohár whiskyt, de most már kólával higítva. A kérdésére felvont szemöldökkel pillantok újra rá.
- Nem tudom, de remélem éltében villanyszerelő volt és hamar visszahozza az áramot – mondom, mielőtt belekortyolok az italomba, aztán eszembe jut, hogy jeleznem kéne Briannek, ha esetleg még nem aludna. Írok neki egy SMS-t, hogy nem tudom, mikor érek haza, amire hamar jön is a válasz: „OK”. Igazán bőbeszédű. Miután letettem a telefont a pultra, sóhajtok és nagyot szívok a kezemben füstölgő dohányrúdból.