“Oh, but you must travel through those woods again and again... said a shadow at the window... and you must be lucky to avoid the wolf every time... But the wolf... the wolf only needs enough luck to find you once.”
― Emily Carroll, Through the Woods

Ebben az őrjítő helyzetben jól esik felhozni a megismerkedésünk eseményeit. Raelynbe már az első találkozás alkalmával volt valami amit az ember nem enged el könnyen. Talán az, hogy volt mersze reagálni a hülyeségeimre és még olykor partner is volt benne. Nem voltam akkoriban életem nászutas időszakában, ő meg olyan volt mint egy tündér akit úgy idézhetek elő, ha töröm meg zúzom magamat. De nem számított. Amúgy sem voltam a helyzet magaslatán, a drogok is ott dolgoztak a szervezetemben, szóval mit számított egy-két sérülés még a többi selejtes dolgom mellé? Legalább ennek a végén ott volt a főnyeremény az ő személyében. Belegondolva el sem hiszem, hogy itt vagyunk. Akkoriban adtam magamnak összvissz egy hetet. Ha nem az anyag csinál ki, akkor valamelyik tag ereszt golyót az értelmetlen fejembe, de valljuk be, határozottan nem voltak jó esélyeim a túlélésre. Most élek ugyan, de a múltam létezése úgy lóg felettem mint azokban a filmekben a zongora, ami szinte incselkedik a zuhanás végén lévő mélységgel. A végtelenségig nem kerülhetem el, még ha a bennem élő téveszmék sokszor azt súgják, hogy hanyagold, majd megoldódik magától. Meg a nagy ló.....! Nem fog, én meg még nem vagyok sík hülye, hogy higgyek az elszipkázott agyamnak, még ha örülnék is egy normális jövőnek a családommal, aminek most már Rae is tagadhatatlan részese.
A figyelmét próbálom elterelni meg a bátyámnak segíteni ha éppen arra van szüksége, bár a fájdalmán ez sem fog enyhíteni. Ők még éppen azon filóznak, hogy a sérüléseim hogyan keletkeztek vagy hogy az énektudásom egy létező jelenség vagy sem, így ehhez nekem is akad némi hozzászólni valóm.
- El sem tudod képzelni mekkora mázlista vagy Jake, mert ha tetszik valaki elég csak elkérned a számát. Nekem akkoriban kreatívabb módszerekhez kellett folyamodnom, hogy találkozzak Raelynnel. - mocorgok egy kicsit arrébb a helyemen, meg közelebb is Raehez. - A verekedés gyors volt és mindig hatásos, mert olyan nem volt, hogy ne akadt volna partnered benne. Csak figyelni kellett hogy több ütést vigyen be. - vonom meg a vállamat mintha valami tanulmányról tartanék nekik kiselőadást. - Így nem buktál le a nagyok előtt, mert amíg ők azt hitték, hogy béna vagyok, addig én szimplán csak a szelet akartam csapni ennek a szépségnek itt. - igazítom ki a haját az arcából, majd el is mosolyodok mellé, de ez hamar fintorrá alakul át amikor hangot ad a fájdalmának.
- Mindjárt túl leszel rajta, drága. Nagyon ügyes vagy. - a kezét fogom közben. - Csak próbálj figyelni a hangomra. - beszélek tovább, hogy addig se azt figyelje amit éppen Jake csinál. Így kívülállóként is piszkosul fájdalmasnak néz ki, de jó kezekben van és a vége felé közelednek.
- Emlékeim szerint azt tanácsoltad nekem legtöbbször, hogyha mocorgok akkor annál tovább tart. - emlékeztetem rá, de továbbra sem engedem el a kezét, hogyha valami kapaszkodót keresne. Persze le is keverhet egyet ha az jobban jön neki, de ezt hangosan nem ajánlgatom azért.
- Igen, voltunk paintballozni. - erősítem meg őt ebben. - Meg be is szöktünk a gazdagok közé egy táncra is. - Julieta Ramirez és Alejandro Alvarez azóta is az egyik kedves emlékeim közé tartozik. Terveim szerint rengeteg ilyet akarok még szerezni vele.
Ahogyan mondtam, Jake nemsokára végez is, én pedig egy csókot lehelek Rae kézfejére.
- Látod, meg is vagy. - mosolyodok el, aztán Jake felé fordulok. - Nála jobb nincs is. - értek ezzel egyet, de még továbbra sem csillapodott le teljesen az idegességem, ezért néhány válaszért a bátyám felé fordulok.
- Mi lesz a továbbiakban? Ha megkérlek, összefoglalod majd nekem hogy milyen gyógyszert kell beszereznem neki vagy milyen időközönként kell a kötést cserélnem nála? - ezek amiket tudok, a többit meg biztosan kiegészíti őt.

“Oh, but you must travel through those woods again and again... said a shadow at the window... and you must be lucky to avoid the wolf every time... But the wolf... the wolf only needs enough luck to find you once.”
― Emily Carroll, Through the Woods

Nem vagyok jó azokban a szituációkban, ahol a pánikolós énem is pofátlan módon beköszön. Sokszor egyébként az is elgondolkodtató, hogy létezik-e egyáltalán olyan helyzet ami nem a négy falon belül történik és én remekelek benne? Eddig valahogy nem sikerült rájönnöm. A mostani azonban minden magamnak okozott bosszankodást képes felülmúlni, mert senkinek sem kívánom azt az érzést mikor egy számodra fontos személy kerül életveszélybe és te tehetetlen vagy ezzel szemben, mert amit elkövetnél, az mind csak rontana az alap problémán. Nem vihetem kórházba, de a tudásom valahol az alapszint és a béke feneke között stagnál, szóval konkrétan az a helyzet, hogy előbb tennék el valakit láb alól, mint menteném meg.
- Van...egy. - vallom be, mintha gondolkozni kellene ezen. Nem mintha akarnám használni, de jó hogyha van a közelembe.
Ideges vagyok és időnként azt érzem hogy muszáj lenne megütnöm valamit..vagy valakit. Például azt aki ezt tette Raelynnel. Egyáltalán mibe keveredett? Mert hogy tuti nem az egyik betegének kattant át a bűnözői-kapcsoló a csökött agyába és támadta meg őt. Persze ez sem lehetetlen, mert sok barom még akkor is a videójátékba érzi magát amikor elhagyta a lakását, de a Rae által kapott információk nem állnak össze. Máskor nem engedem el őt egyedül. Ott fogunk Hannahval körülötte csendben őrködni és ha valaki megközelíti őt, akkor a drága lányom megharapja, én meg ártalmatlanítom. Komolyra fordítva a szót, ha rajtam múlik, többet nem kerül ilyen helyzetbe. Megkérdezni azonban nem most fogom a vele történtek részleteit, amikor az egyetlenem alig van eszméleténél, Jake meg fejben biztosan azt tervezi hogy hova ásson el miután kitekerte a nyakamat amiért az idegein táncolok. Lenne igazából hozzá ötletem. Régebben voltak szituációk amikor eljátszottam a lehetőségeimmel, hogy mit fogok mondani amikor valaki a fejemhez dobja a kérdést, hogy: mi az utolsó kívánságod görény? Ugyanis arról, hogy talán ne ölj meg? 'már rég letettem. Így miután túljutok a két nyilvános idegösszeomlásomon, inkább felveszem a segéd szerepet és befogom a pofámat, hogy ne rontsak még többet az amúgy sem rózsás helyzeten. Ha színész lennék, a mostani kiborulásom egy lábtörlőn hagyott ajándékkosár lett volna a sajtó számára. Szerencsére időben rájöttem, hogy senki se akarja az idióta képemet látni miután egy hosszú nap után leül a tv elé kikapcsolódni meg amúgy sem bírom a reflektorfényt.
Jake próbálja beszéltetni Raelynt, akinél úgy tűnik kicsit jobban meglódult az az alkohol, mint kellett volna, de még hébe-hóba jelen van. Magamban elmosolyodom mikor a találkozásunk sztorijával jön elő meg azzal, hogy tudok énekelni, és miután Jake-nek átadtam a kért dolgokat, Rae mellé sétálok és egy csók nyomát hagyom a homlokán, miután lehajolok hozzá.
- Aztán mit is csináltunk pontosan? - most én veszem át azt a szerepet aki igyekszik ébren tartani őt, ha már józanul nem tudtam. Közben persze ha Jake-nek szüksége lenne még a segítségemre akkor itt vagyok, de neki szerintem jobb ha most nem mellette keringek mint egy megveszett galamb a morzsadomb körül, mert csak zavarnám őt a koncentrálásban. Így is rohadt nagy mázlim van vele meg azzal, hogy kettőnk közül ő legalább értelmesnek fejlődött tovább, mert most fogalmam sincsen mit csináltam volna nélküle. Szóval ha lehetséges, inkább nem kísértem a szerencsémet.
- Ezt itt kérem szépen. Köszönööömm édes. - az üveget veszem el tőle majd egy megfáradt sóhajtással ülök le mellé, a kis kezét elkapva pedig összefűzöm az ujjainkat. Az ital nekem sem ártott volna most, csak mivel korábban sem ápoltunk jó barátságot, így kétlem hogy most kíméletesebb lenne velem. Sőt még jobban padlóhoz vágna amiért korábban volt pofám szó nélkül elhagyni őt. - Apróval dobáltuk a karaokes szerencsétleneket, ugye jól emlékszem? Vagy előtte az öreggel veszekedtünk? - most elmosolyodva a kézfejére hintek egy puszit, de továbbra sem engedem el őt ahogyan az arcát fürkészem. Komolyan mondom, az aggodalom belülről fog felzabálni, de azon vagyok, hogy ennek jelét kívülre ne nagyon mutassam, mert az most egyikünknek sem segítene, ha én nyafognék a legtöbbet. Az viszont hasznosnak bizonyul ahogyan a megismerkedésünkről nosztalgiázunk, mert legalább valami eltereli a figyelmünket. A találkozásunk volt az egyetlen amikor nem bántam egy percig sem amiért sokszor szerencsétlen módokon iktatom ki magamat, mert az ilyen bénázások árán legalább megismerhettem őt.

“Oh, but you must travel through those woods again and again... said a shadow at the window... and you must be lucky to avoid the wolf every time... But the wolf... the wolf only needs enough luck to find you once.”
― Emily Carroll, Through the Woods

Valahol fejben jelen van az a tudat, hogy amióta felbukkantam azóta több nehézséget hoztam a bátyám fejére, mint amikor még egymást kerülgettük. Sohasem állt szándékomban, hogy őt is magammal vonszoljam az ökörségeimbe, de valahogy mindig tehetségesen összehoztam. Próbáltam önálló lenni egy idő után és nem arra várni, hogy állandóan a megmentésemre rohanjon, miközben én eljátszom a gyámoltalan Disney hercegnőt. Szereztem egy stabil állást - legalább az legyen már az, ha az elmeállapotom nem is. Hannaht nevelem és már nem hívom fel őt öt percenként amiatt, mert attól tartok, hogy elrontom azt a szegény gyereket. Persze erre még mindig megvan az esély, de eddig nem több mint egy imádnivaló kisördög, aki elég valószínű, hogy rám fog ütni. De megoldom és ezen van a hangsúly, mert tudom, hogy neki is megvannak a maga gondjai és nem kell még az enyémeket is cipelnie. A mai helyzet azonban más. Nem magam miatt hívtam fel őt, hanem annak a nőnek az érdekében, aki már egy ideje őrült módon fontossá vált számomra és aki most életveszélyben van, én meg csak úgy érzem rontanék a helyzetén. Egy kapcsolatot már bebuktam, mert azok előtt játszottam a nagyfiút akik végül jól szétrúgták a hátsómat és megtanították milyen következményekkel jár, ha ész nélkül jár a pofád. Raelynt nem akartam elveszíteni. Egyszer már ökör voltam és ellöktem magamtól, de most mindent megfogok tenni azért, hogy ez ne ismétlődjön meg. Még ha nem is saját kezűleg. Évek óta ő az egyik akiért megéri, hogy ne csak elpazaroljam a nyomorult életemet, hanem tegyek is valamit a jobb dolgokért.
- Igen, köszönöm. Hálás vagyok. Jövök neked eggyel meg plusz ezerrel a többi miatt. De most miért gond, hogy örülök neked? - kérdezek rá.
Jake felém intézett haragja nem alaptalan. Van múltunk és akkor sem angyalszárnyakkal suhogtam körülötte, hogy ne egyből a legrosszabbat feltételezze, ha elé tárok egy ilyen baljós szitut. A gyanúsítása azonban még nekem is meredek kezd lenni.
- Állatnak nézel te engem?! - kérdezek rá, közben Raelynt is óvatosan és vigyázva rá visszasegítem a helyére. Elképzelni sem tudnék olyan helyzetet ahol ilyen történne velünk. - Vagy úgy gondolod a fegyvereimet mutogatva játszom az eszemet Rae előtt? Biztosan meghatná a ki a faszagyerek előadásom. Még hogy lelőttem.. - mérgelődök magamnak mint egy vénember és a fejemet is megrázom mellé. Amúgy sem hagynék kint fegyvert a lányom előtt. Még a végén kinyírna vele.
Rae elharapott mondata felkelti az érdeklődésemet és elraktározom magamnak ezt későbbre, mert még én, aki megállás nélkül ontja magából a hülyeséget - is tudom hogy ezt kibeszélni nincs itt az ideje, sem a helye. Azért jól esik, hogy igyekszik a védelmemre kelni, de itt már a döntés megszületett, a kalapács lesújtott, én meg bűnösnek lettem ítélve. Még öt év szabadságvesztés a normális ember álcámnak!
- Hannah jól van, Jake. A kutyák is jól vannak. Csak én fogok mindjárt agyvérzést kapni. - mondom tovább a magamét, ha már ő is rajtam köszörüli éppen a nyelvét. Közben azért hogy valamiféle hasznom is legyen, felhozakodok a törölközővel, de nem jutok vele semmire, csak még több okot adok magam ellen. Ebből következtetve én lennék az a hülye, aki egy bűntett helyszínén maga ellen hozna létre bizonyítékokat annak ellenére is, hogy nem ő volt a tettes.
Végezetül hagyom, hogy kidühöngje magát, kiadja ami a szívét meg az idegrendszerét nyomja velem kapcsolatban, mert utána általában csak kinyögi a megoldást. Mi így működünk. Én hozom a kis kosárkámba és dalolva a problémát, mint Piroska. Ő ezt követően fejemhez vág mindent amit abba talál, majd miután kiürült a kosár, akkor elmondja hogy hol és miképp csesztem el, én meg ha olyanom van akkor okulok belőle.
A kérése mint sejtettem nemsokára meg is érkezik, én meg veszek egy nagy levegőt.
- Nem ezt kérdeztem az előbb? Egyszer dugjam fel a törölközőt, aztán meg mégsem. - akadok fenn ezen. - Hozom már. - morogva hagyom el a szobát, de kissé gyorsabban, mint az alap tempóm. Sokat nem kell kutatnom, hogy ráleljek a dobozra, útközben meg fel is kapok két törölközőt is, és visszatérve adom át neki, de most nem kérdezek, inkább megvárom, hogy ő hozakodjon fel mire van szüksége. Nekem például arra az italra amit Rae szorongat, de az ugye nem segít a mi helyzetünkön.

“Oh, but you must travel through those woods again and again... said a shadow at the window... and you must be lucky to avoid the wolf every time... But the wolf... the wolf only needs enough luck to find you once.”
― Emily Carroll, Through the Woods

Nem mondanám magamat egy elcseszett gyereknek. Ritka volt az a helyzet amiből ne tudtam volna valamivel kivágni magamat, bár némelyik csak átmeneti megoldással szolgált, de abban a pillanatban elégedetten dőlhettem hátra amiatt, hogy sikerrel jártam. Olykor a sehova nem vezető pofázásom lendített előre, máskor meg az, ha használtam is az ég adta eszemet és nem csak engedtem, hogy pofátlanul kibérelje koponyám belsejét anélkül, hogy bármilyen hasznom is legyen belőle. Valahogy mindig eljutottam oda, hogy megoldattam a problémát amibe nyakig ültem. Ezek viszont csakis addig voltak érvényesek amíg mások bele nem keveredtek a képletbe. Olyankor ötvenszer átgondoltam mit csinálhatok és mit nem. Amíg önmagamért felelek, addig a következmények valamiért nem izgatnak. Valahol az évek során két felé szakadtam. És amíg az egyik felem küzdött és törődött a létezésemmel, addig a másikat csak az érdekelte, hogy az aktuális pillanatra megoldást találjon. Hogy utána mi lesz? Miért kellene érdekelnie? A számomra fontos emberekért viszont muszáj használnom az agyamat. Kérdés nélkül lennék élő pajzs értük és előttük vagy mennék el a világ végére értük, amíg az életüket nem veszélyeztetem ezzel. Márpedig minél jobban átrágom a helyzetünket minimentőssel, annál inkább felszínre törnek bennem a kételyek, hogy most éppen az ellenkezőjét csinálom annak, amit szeretnék. Talán ha jobban lenne akkor megpróbálnám a lehetetlent, de nincs abban az állapotban. Az orvosi dolgok távol állnak tőlem. Általában én okoztam a doktori beavatkozást igénylő gondokat és nem pedig megoldottam őket. Rae viszont baromira nincs jól és minden egyes tökölős, fenébe de nem tudom mit csináljak' másodperc elteltével egyre nagyobb a kockázat amivel szembe kell néznie. Ez pedig az a határ, aminél tovább már nem táncolhatok vagy engedhetem, hogy a férfiúi büszkeségem pofázni kezdjen.
- Hidd el, így lesz a legjobb, drága. - kezdek bele a saját elképzelésemet alátámasztó érvelésekbe. - Nem leszel jobban, én meg nem hülyültem meg teljesen, hogy az életeddel játsszak. Mi van ha időközben elájulsz? - most talán én vagyok a beszari, de inkább biztosra megyek, minthogy lutri módon játsszam az agyamat olyan téren amiben egyáltalán nem vagyok jártas. Ez nem az a helyzet amikor Hannah véletlenül kaszkadőr mutatványt hajt végre és beüti a könyökét-térdét. Nem ragasztgathatom tele Raelynt hercegnő mintás sebtapaszokkal, majd húzhatnám magamhoz azzal nyugtatva, hogy nem történt nagy gond, úgyis gyorsan meggyógyul. Nálam itt áll meg a tudomány, de a bátyámnál nem.
Amíg őt várjuk összekészítek mindent amit csak találok itthon és amire Rae még rábólint. Olykor az órát nézem, máskor újra leltárba veszem, hogy minden meglegyen, de amikor meghallom a bejárati ajtó csukódását, az olyan érzés mintha az idegesség szakítaná át a megkönnyebbülés gátját és a két katasztrófa összekeveredne bennem. Egyszerre tudnék az idegtől a plafonon lenni és örvendeni amiatt, hogy nem sodorhatja őt még jobban veszélybe a szakértelmem hiánya. Abba bele sem gondolok mélyebben, hogy számukra ez az első hivatalos találkozás csak akkor kapcsolok mikor bemutatkoznak egymásnak. Mondanám, hogy meglepetést okoz amiért az ilyen helyzet sem a megszokott menetben zajlik le nálam, de az oltári nagy hazugság lenne. Máskor majd kárpótolom érte őket egy ital felett. És amíg én a szénsavas italom felett figyelem őket, majd arról diskurálunk, hogy miképpen történhetett ez az egész. Én majd szabadkozok, hogy nem zsaroltam meg semmivel Raelynt amiért elvisel, aztán csak jókat beszélgetünk bármiféle orvosi beavatkozás nélkül. Egyikünk se így tervezte, de a sors megint az érdektelen fázisába lépett.
Amikor Rae feláll a helyéről egyből ott termek és segítek neki a visszahelyezkedésben.
- Kössz, hogy jöttél. Tényleg.  - beszélek a bátyámhoz egy elhadart köszönés után - amiből remélem kiérződik némi hála a cérnaszálon függő idegállapotom mögül - aztán meg Rae felé fordulok.
- Veled pedig megbeszéltük, hogy pihensz és nem erőlteted meg magad. - veszem fel vele a szemkontaktust és egy tincset igazítok a füle mögé. - Vagy a kanapéhoz kell kötöznöm téged ahhoz hogy ez működjön? - tartom vele továbbra is a szemkontaktust, hogy érezze, komolyan gondolom az elhangzottakat, majd a kérdésem után lépek el csak tőle. Én tudom jól, hogy mennyire nagyszerű a munkájában. Nem egyszer foltozott össze engem is amikor kóbor suttyóként keringtem a városban és meggyűlt a bajom a halhatatlanságommal, de most ez egy fordított helyzet. Ő se szeretné, ha a pácienseit kellene kergetnie..és itt szépen meg is akadok, mert én pont ilyen voltam vele. Most visszakaptam.
- Rae segítségével mindent amit tudtam ide készítettem, de szükség lenne még valamire? - most Jake-nek intézem a kérdésemet. - Hol tudok..miben tudok segíteni? - újabb kérdés. - Hozzak még egy törölközőt? - vagy talán az is elég lesz, ha bekussolok és hagyom hogy végezze azt amihez ő ért. Elvégre nem azért hívtam ide, hogy az útjába legyek vagy idegileg kifacsarjam őt, csak mert olyan nyugtalan vagyok amin az se segítene, ha akrobatikus mutatványokkal megspékelve ötvenszer körbejárnám a háztömböt.

“Oh, but you must travel through those woods again and again... said a shadow at the window... and you must be lucky to avoid the wolf every time... But the wolf... the wolf only needs enough luck to find you once.”
― Emily Carroll, Through the Woods

Túl sok kérdés kering egyszerre a fejemben és egyik kitalált válasz rosszabb, mint a másik. Én tehetek arról, hogy ilyen helyzetbe került? Rám találtak és azért vették őt célba? A rosszullét kerülget, ha belegondolok ebbe, pedig igazából állandóan ott létezett mindez az agyam egy elzárt zugába. Akartam hinni abban, hogy lehetek én az a kivétel, aki megússza a múltjából érkező lavina sodrást, de most..?
Raelyn szabadkozik amiért engem keresett fel, de ha nem lett volna eddig egyértelmű, akkor úgy tűnik egyszer el kell neki szavakban is mondanom, hogy a világ végére is elmennék érte. A gondolat átvitel még egyelőre teszt fázisban van közöttünk, szóval ha nem beszélek, akkor ő nem is fogja hallani mi jár a fejemben. Jelen pillanatban az, hogy hazajussunk az elsődleges dolog, de azért a fejemet csóválom, hogy ezzel jelezzem: nem kell magyarázkodnia, bármikor újra megtenném.
Alig érünk be az ajtón, de már zárom is be magunk után. Hannah a szomszédban és valahol ketté szakadok attól a gondolattól, hogy velem vagy nélkülem van nagyobb biztonságban. Tervet kell kialakítani. Elköltözni, nevet váltani, bármi. Aztán Ashton neve elhangzik és megint nem értek semmit.
- Huh, oké, ez így most nagyon sok neked drága, szóval nem nyúzlak ezzel és te se gondolkozz ilyeneken. A lényeg, hogy te itt vagy, a többit meg majd megoldjuk. - hadarom el, de ő teljesen elúszott a gondolataiban, ezért közelebb kerülök hozzá. - Rae, hé.. figyelj rám egy kicsit. - az állára simítom két ujjamat, hogy finom mozdulattal az arcát felém fordítsam. - Bármi is történt, te.. én tudom, hogy mindent megtettél amit abban a helyzetben lehetett. - nyugodtabb a hangom annak ellenére, hogy idegileg valahol a padláson vagyok. - De muszáj, hogy most lélegezz párat és velem legyél ebben a pillanatban, mert nem veszíthetlek el, oké? - komolyan beszélek hozzá és egy pillanatra úgy érzem sikerül levegőhöz is jutnom amikor elmondja miket kell tennem. Nem fagyhatok le vagy verhetem a hátsómat a földhöz azt hisztériázva, hogy nem érdemeljük meg ezt. Ha jobban lesz, talán, de most ide kell összpontosítanom, mert minden ezen áll vagy bukik.
Lehetséges, hogy elméletben a lepedőt gyűrtem pár kétes alakkal, de azt sosem mutatták meg hogyan oldjak meg egy sérülést tartalmazó problémát. Az ő fejükben az a téveszme keringett, hogy aki nem tart lépést, azt magunk mögött hagyjuk. Se csapatjáték vagy mindenki egyért szónoklat, csak te meg a nyomorult lelkiismereted amivel szembe se mersz nézni amiért hátrahagysz valakit csakhogy mentsd ami még menthető. A szükséges rossz, ahogy magamat vigasztalnám. Ettől nem leszek jobb ember, csak egy önző dög. De talán mindaz ami akkor ott történt erre az egy pillanatra készített fel, mert ha még fegyvert tartanának a fejemhez, akkor sem hagynám itt őt. Az én nyomorult életem semmi az övével szemben. Akkoriban nem volt ilyen gondolat amibe kapaszkodhattam, így a saját túlélési ösztöneimbe kellett. Most vannak emberek, akik fontosabbak ennél.
- Segítek.. itt vagyok. - beszélek hozzá, de óvatosan hámozom ki őt a felsőjéből. Látom rajta, hogy mennyire kimerült és van elég gondja anélkül is, hogy még engem is pátyolgasson vagy ötvenezer elmagyarázzon valamit. Egy pillantást vetek felé, aztán meghozom a döntést, mert így csak még rosszabb lesz neki. Előtte azonban mutatóujjamat feltartom ezzel is jelezve, hogy kérek egy másodpercet és már rohanok is a konyhába. Először a felső szekrény tartalmát túrom fel gyógyszerért, aztán egy pohár vizet töltök neki, majd útiközben még felpakolom magamat egy-kettő dologgal, majd visszamegyek hozzá.
- Fájdalomcsillapítóm van, alkoholom viszont nincs. - pedig most nagyon nem lenne ártalmas. - De van itthon jódos fertőtlenítőm, amit még Hannahnak vettem. Az is segítene? - biztos nem. Vagy mégis?
- Viszont gondolkodtam, Rae. - egy-két párnát egymásra pakolok, hogy kényelmet biztosítsak neki ezzel. - Beszélek a bátyámmal, mert nem fogom végignézni, hogy még jobban kicsinálod magad az én terelgetésemmel. - jelentem ki, de most nem engedek ebből. Megértem, én is szeretem magam intézni a saját dolgaimat, de megígértem, hogy vigyázok rá és ehhez tartom is magamat. Habár a sérülését elnézve ez eddig egy jó indulatú bukás lenne. - Elkezdjük közösen amíg ide nem ér, de nyugodtabb vagyok én is ha tudom nem teszek még nagyobb kárt benned és te sem erőlteted meg magad ennél is jobban. - kétlem, hogy egy elvonási tünetekkel rendelkező idegroncs a legjobb esélye, azonban amíg tudom, hogy tudok, addig segítek neki. - Te meg legalább pihensz amíg ő majd megnézi, hogy nem tettem benned nagyobb kárt. - A telefonomért nyúlok és fel is hívom egyből az idősebb Lestert. Szerencsére nem kapcsol át hangpostára, így miután meghallom az ismerős hangot neki is állok a szövegelésemnek.
- Szükségem van rád itthon. Hannah jól van, de ez most nem telefontéma. - a fülemmel tartom a készüléket a vállamhoz, miközben a fürdőbe sétálok át a kezeim megmosásához, majd végül helyet csinálok az ágyon, hogy odaférjek Raelynhez és minden kéznél legyen. - Hozz alkoholt is. Köszi. - zárom le ennyivel a beszélgetésünket, aztán Raelynre nézek. - Akkor meleg víz először, aztán a fertőtlenítés, ugye?  - az arcára tekintek, de próbálom az ajtón kívül hagyni az idegesebb énemet. Nem kell még hogy ezzel is feszélyezzem őt. Mielőtt azonban nekilátnék közelebb hajolok hozzá és egy puszit hintek a homlokára. - Menni fog. Megcsináljuk. - talán mindkettőnknek jól jön most a biztatás.

“Oh, but you must travel through those woods again and again... said a shadow at the window... and you must be lucky to avoid the wolf every time... But the wolf... the wolf only needs enough luck to find you once.”
― Emily Carroll, Through the Woods

Sokszor kaptam már rossz hívásokat és időnként elgondolkoztam miért nem vágom falhoz azt a nyomorult készüléket. Az egyik legemlékezetesebb amikor napelemet akartak eladni nekem miközben a bandával háltam. Tető aligha volt a fejem felett és könnyen beüthetett a baj ami miatt a másnapot se éltem volna meg, de pont napelemre lett volna szükségem. Ragasztottam volna magamra páncélnak vagy most belegondolva tovább is adhattam volna rajtuk, hogy egy kis mellékeshez jussak. De a dühítő hívásokat elviselem, ahol rám sóznak valamit vagy a lelkemet követelik, azonban a mostani émelyítő, mellkas-szorító verziót az ellenségemnek se kívánom. Tehetetlenül hallgatni a szeretett nő fájdalmas kérlelését borzalmas érzés. Egyből a közelébe akarsz lenni és kapkodsz, megőrülsz mert úgy érzed minél tovább tökölsz annál kevesebb esélyed van a megmentésére. Szédülsz, mert az ideg dolgozik benned, közben meg igyekszel higgadt is maradni, mert mégis csak az autóban ülsz, ami plusz felelősség terhét nyomja rád és azzal nem segítesz, ha balesetet okozol. A megannyi kérdésről meg már ne is beszéljünk, ami nem csak a hogyan és a miérteket taglalja, hanem azt is, hogy ki tehette? Egyszerre szeretnék mindenhol lenni. Vele, mellette és azelőtt a személy előtt állni, aki a felelős ezért, hogy többet egyetlen gondolatára se okozzon fejtörést számára hogyan fogja megvalósítani azt.
A felsőmet húzom el a nyakamtól, hogy mélyebben szívjam be magamba a kocsiba zárt oxigént, mert úgy érzem megfulladok. Mintha minden túlzottan fojtogató lenne és egyre jobban préselne össze minél több időt vagyok távol tőle.
Az app jelez, nekem meg a szívverésem a torkomba ugrik a váratlan hangtól. Úgy érzem mintha minden érzékszervem ezer fordulaton pörögne, mégsem koncentrálhatok rájuk, mert ha megteszem azzal csak magamat hátráltatom.
Mindenki ismeri azt, hogy a gondolatnál sokkal jobb a valóság ha a vágyaink vezérlik? Ez akkor is hasonlóan zajlik, hogyha a félelmeinkről van szó, csak itt azt kívánjuk bár visszazárhatnánk őket agyunk sötétebb zugába, hogy tovább ne garázdálkodhassanak szabadon. Raelynt ilyen állapotba látni kegyetlen érzés mégsem hagyhatom magamat elnyomni általuk. Biztonságos helyre kell őt vinnem mégpedig tegnapra.
- Sajn..sajnálod? - kérdezek vissza, mert nem értem mit. Körülnézek, őt figyelem és nem értek semmit, de ez nem fontos. Rajta kívül most semmi sem.
A kocsiba ültetem be és rohanok át a kormány mögé, hogy magunk mögött hagyjuk ezt a helyet még ha a probléma velünk is tart.
A kocsiról kérdez, én meg kettőt pislogok. Máskor imádni, szeretni tudnám őt a mások tulajdonát érintő törődésért, de jelen helyzetben ez a legkisebb gondunk.
- Nem fontos ez az ócskavas most, csak hogy te jobban legyél. - oldalra nyúlok egyik kezemmel, hogy megcirógassam az arcát, majd a kezét megfogva fűzöm össze ujjainkat, hogy ezt követően egy csók nyomát hagyjam kézfején. - Rendben leszel. - beszélek halkabban, hogy lenyugtassam az idegeimet amik most bokszmérkőzést játszanak velem minden oldalról. Ha tehetném kikapcsolnám ezt az émelyítő forgatagot, de annyira hülye nem vagyok, hogy tudjam mennyire lehetetlen időhúzás ilyeneken töprengeni.

Hazaérésünk után kényelembe helyezem őt és közben a kérdéseit sem hagyom figyelmen kívül.  
- Ashton? - akaratlanul is egy oktávval feljebb ugrik a hangom. - A rohadékja tette ezt veled? - egyáltalán nem nyugtat ez az információ és ha következőleg találkozunk tuti kitekerem a nyakát. Nem érdekel az sem hogyha csak a helyszínen volt, mert a lényeg az amilyen állapotban Rae most van.  
- Nem tudom drága, de most ne foglalkozz ezzel. Később megkeresem neked vagy kapsz öt másikat helyette. - a témát terelve rá is kérdezek hogyan segíthetnék és az első kérések után már bólintok meg ugrok is, hogy beszerezzem bármire is van szüksége. Az elsősegély dobozból ezután kikészítem ha elmondja miket fogunk pluszba használni, mert ha még bármennyit is értenék mások összefoltozáshoz, most minden emlékem akkor is egymásba folyik.
- Hogyan tovább? - nézek fel rá. - Tudom hogy ez piszkosul fog fájni, de szeretném, hogyha leállítanál ha bármit rosszul csinálok majd, oké? Nem akarom még jobban megnehezíteni ezt neked. - habár voltam már rosszabb helyzetben, de egyik sem volt ennyire jelentőségteljes és egyben ijesztő mint amire most készülünk itt. Maradt még valami ital a házban? Hannah után megfogadtam, hogy elkerülöm a részeg kilengéseket, de most úgy érzem jól esne egy fél üveggel vagy az egésszel.

“Oh, but you must travel through those woods again and again... said a shadow at the window... and you must be lucky to avoid the wolf every time... But the wolf... the wolf only needs enough luck to find you once.”
― Emily Carroll, Through the Woods

Az elmúlt időszak egy olyan stabilitást hozott az életembe amit eddig csak hírből ismertem. Az ember ilyen beszámolókat hallva csak pislog párat és legyint egyet rá, hiszen biztosan nem több ez, mint valami városi legenda amivel az emberek fárasztják egymást egy pohár bor felett. Aztán egyszer csak a szerencse rámosolyog és némiképp megérti miről is van szó. Hannahval sikerült kisebb - nagyobb alkudozások árán kialakítanunk egy rutint a könnyebb mindennapok kedvéért. Hannus a szemeim előtt formálódott napról napra azzá a hölgyeménnyé, aki nem félt elrabolni a szívemet, majd földhöz is vágni azt, ha kedve úgy tartotta. A világot is körbefutottam volna érte, hogyha arra kér, bár reméltem hogy kitalál más módot amivel kifejezhetem majd iránta érzett rajongásomat. Idővel ugyanis rá fog eszmélni arra, hogy az apja sok esetben egy lusta dög, aki rühelli a futást és attól is lapos kúszásba térne haza, ha meg kellene kerülnie ilyen módszerrel a háztömböt. Eddig szerencsére nem ejtettük meg ezt a tárgyalást, de felkészülök ahogyan csak lehetséges.
A másik aki miatt szerencsés baleknak mondhattam magamat az Raelyn. Sokszor csak elnézem ahogy tesz-vesz vagy éppen mesél valamit. Olyankor az egész arcán megjelenik a lelkesedés összes kis szikrája, én meg azon gondolkozom, hogy mégis mit láthat Ő bennem? Én hetekig tudnám sorolni fordított esetben, de nálam azért megtalálhatóak a defekt különböző árnyalatai. Néha elmerengek ezen és egy részem retteg, hogy egy nap majd felébredek vagy ő és rájön, hogy mennyit érdemel valójában. Hülye lennék azt mondani neki, hogy angyalka, te nagyon leengedted a mércét, ideje rájönni erre. Inkább ilyenkor összekapom magamat és bebizonyítom, hogy méltó vagyok mellé partnernek. Ez motivál, éltet. Na meg persze az se utolsó szempont, hogy oda vagyok érte, amire elég régen volt már példa.
Szóval az életem most nyugodt. Egy narrátor valószínűleg ilyenkor vágna tarkón és figyelmeztetne a szavaim megválogatására.. de komolyan, mi mást mondhatnék? Évek óta nem volt ennyire összekapott semmi sem körülöttem.
Aztán egy nap befut az a bizonyos Hívás és eszembe jut az a bölcs mondás, hogy sokszor nem ártana tényleg befogni a pofámat.
A ma este olyan végre kettesben töltött idő lenne Raelynnel. Én személy szerint dédelgetném emberundoromat, hogy a szobába visszahúzódva adózzuk időnket a kedvenc sorozataink folytatására valamilyen gyorskaja társaságában. A munka agyilag leszív mostanában, hiszen úgy tűnik manapság mindenki egyszerre kapta be a dilibogyóját és szerintük én vagyok a kicseszett lámpás Dzsinn, aki teljesíti óránként változtatott kéréseiket. Az ember meg ne kapjon ilyen miatt agyvérzést, mert egyet előre halad hármat meg hátra. Eltervezem okosan, hogy ezt meg azt megcsinálom eddig, a másik kettővel meg végzek délig, majd utolsó hajrának befejezem a maradékot és végre időbe megyek Hannahért. Aztán Ash kidugja a fejét az irodájából azzal a bűnbánó képével, én meg rámutatok az épület másik végéből, hogy mehet is vissza ahonnan jött, mert a fintor és a bárgyú pofa egyet jelent: találgatást. Szóval igen, szükségem van Minimentős jelenlétére meg a kialakított kis buborékunkra, hogy ne fulladjak bele a munkába.
A hívásommal járt lelkesedésem azonban egyből a torkomra forr ahogyan meghallom a vonal túlsó végén lévő erőtlen hangot Raelyn szájából. A gyomrom görcsbe rándul a kezem meg ökölbe és az ösztöneim veszik át tetteim irányítását, hogy ne fagyjak le teljesen.
- Rae.. tarts ki. Mindjárt ott leszek. Csak maradj velem, drága. - kapkodó mozdulatokkal keresem meg a telefonját azon a boszorkányságon keresztül amit a telefonomra tett még hetekkel ezelőtt. Emlékszem, hogy itt ültünk az ágy szélén és a kis angyalom legalább ötvenszer próbálta elölről elmagyarázni a technikai analfabéta pasijának, hogy miket nyomkodjon egymás után. Én sokszor örülök, hogy felveszem meg leteszem, ő meg olyan profin szemléltette az egészet, hogy bármit simán bekajáltam volna tőle. Adja az ég, hogy jól legyen és ha túl vagyunk ezen az egészen bármelyiket megtanulom tőle. Még azt is ami állati füleket pakol rám meg majmot ültet a vállamra, hogy ennél is nagyobb idiótának tűnjek.
Úgy tűnik a szervezetemhez tartozó pánikgomb bekapcsolása most jól működik. Hannah kis kezét megfogva adom át őt a szomszédhoz és csak annyit mondok vészhelyzet történt. Ennél több se kellett. A fejem gondolatoktól terhes, a kezem meg remeg ahogyan a telefonomon keresem ki az ismerős nevet. A folyamatos kicsörgés mely most kihangosított állapotban tölti be az autó terét egyáltalán nem segít az elmeállapotomon így többszöri próbálkozás után egyelőre bontom a vonalat mielőtt beleőrülök.
A helyszínhez vezető út először kettő majd három percet mutat utána visszaáll kettőre mire befordulok a megfelelő utcába. Olyan az agyam, mint amikor képszakadás történik. A külső zajok eltompulnak és csak egy pillanatot, csakis egy személyt érzékelek. A földön fekve találok Rá és ébresztgetni kezdem. Elsőre sikertelenül, aztán harmadszorra erőtlenül ugyan, de reagálni kezd.
- Itt vagyok.. minden rendben lesz. Tartsd ezt itt. - a seb leszorítására hozott anyagra igazítom a kezét. - Tudom, hogy fáj.. tudom. - a karjaimba veszem őt, hogy minél előbb a kocsihoz érjünk, aztán beültetem őt az ülésre. Mihelyst azonban én is beülök az első dolgom megint a bátyámat tárcsázni. Elég sokszor húzott ki a bajból és többet konyít az orvosos dolgokhoz, mint én. A mellettem ülő barátnőm is, de ő nagyon nincs abban az állapotban, hogy most még instrukciókat dirigáljon nekem. Amúgy is sík ideg vagyok és az kell még hogy még rosszabbat csináljak Raelynnel, szóval muszáj értelmes segítséget kérnem.
Az elindulás után a kicsörgés hangja újra felcsendül én meg magamban mantrázom a vedd fel, vedd fel szöveget miközben egy másodpercre Rae felé pillantok.
- Nagyon jól csinálod. Tartsd még. Mindjárt otthon vagyunk. - újabb kicsörgés, aztán meghallom Jake hangját.
- Baj van. Segítened kell.

Mire elérjük a házat az idegesség szerintem egy különálló életet él bennem. Rae éberebbnek tűnik egy kicsit, de a nehezén még így sem vagyunk túl. Kisegítem őt az autóból, hogy minél kevesebb energiát kelljen elhasználnia, de a fejemben kavargó gondolatokat már csak odabent mondom ki.
- Angyalka, gondolod tudnál nekem segíteni egy kicsit hol is kezdjem az egészet? - lefektetem őt és az arca elé hulló kósza hajtincseit igazgatom ki. - Mire lenne szükséged? Mit hozzak? - talán arra lenne szüksége először is, hogy ne legyek pont most balfék, de a felmentő sereg érkezéséig csak én vagyok neki meg a tőlem magasabbra növekedett aggodalmam.

“Oh, but you must travel through those woods again and again... said a shadow at the window... and you must be lucky to avoid the wolf every time... But the wolf... the wolf only needs enough luck to find you once.”
― Emily Carroll, Through the Woods