Mindenképpen törtetőnek nevezném magam, hiszen már kamasz koromban tudtam, hogy mit akarok csinálni és, mint láthatod, el is értem. Tudtam, hogy nehéz lesz és tudtam, hogy kétszer olyan keményen kell güriznem, mint másoknak, de sikerült. Igazság szerint nagyon büszke vagyok magamra, de ettől függetlenül távol áll tőlem az önelégültség vagy a beképzeltség, már csak azért is, mert szenátorként tudom, hogy folyamatosan tennem és bizonyítanom kell. Ez nem az a hivatás vagy poszt, ahol egy idő után megengedheted magadnak, hogy lazíts. Folyamatosan készen kell állnod mindenre. Például arra is, hogy a hátad mögött Dr. Szöszinek hívnak vagy hasonló sztereotípiák áldozatául esel, de ezek ellenére is emelt fővel kell képviselned az embereket.
Ezen felül persze nekem is, mint mindenkinek, van egy másik énem. Egy olyan oldalam, amit mások nem láthatnak és talán épp emiatt kapok néha durva jelzőket. Sokszor hallottam már, hogy "robotnak", "munkamániásnak" vagy éppen "hárpiának" neveztek a hátam mögött. Ez amiatt lehet, mert tényleg évek óta, csak a munkámnak élek és míg másoktól annyira nem, magamtól mindig elvárom a tökéletességet. Gyűlölök hibázni, gyengének mutatkozni meg végképp, így aztán jó ideje már a munkába temetkezem, szóval igen. Egyet tudok érteni azzal, aki azt mondja, hogy egy robot vagyok, mert az vagyok. Egy megfakult kép a falon, egy fekete-fehér tv a 8K-s készülékek korában; elveszett belőlem valami...


Volt idő, mikor még Mrs. Kingsley voltam. Volt idő, amikor képes voltam másképp viselkedni, bár nem feltétlenül mondanám, hogy a jellemem változott volna az idők során, hiszen ez a részem akkor is megvolt.
Mindig is úgy képzeltem és hittem, hogy az ember olyan, mint egy kémiai elem; a tulajdonságai attól függnek, hogy milyen anyaggal lépnek reakcióba. A viselkedésünk is attól függ, hogy ki van a közelünkben és még így is vannak dolgok, melyekbe csak kivételes emberek nyerhetnek betekintést.
Hogy utálom a gofrit. Szeretem a savanyúcukrot és ölni tudnék a sztracsatella fagyiért, míg a vaníliásat, melyet általában mindenki imád, rühellem. Hogy a kedvenc színen a lila. Hogy utálom a snassz dolgokat, mint például az epres vagy barackos joghurt és, hogy a legtöbb gyümölcsöd csakis gyümölcs formájában szeretem, azok közül is legjobban az áfonyát. Bár, azt már magam sem tudnám megmondani, hogy a lila az áfonya miatt-e a kedvenc színem, vagy azért szeretem-e az áfonyát, mert lila.
Hogy képes vagyok a mai napig leülni mesefilmet nézni és a legtöbbjén elsírom magam. Hogy imádom a béna, nyálas, romantikus filmeket talán épp amiatt, mert jómagam elég földhözragadt vagyok. Hogy imádom a krimiket, de csakis könyvben. Hogy képes vagyok még nyáron is betakarózva aludni. Hogy horkolok, amikor meg vagyok fázva. Hogy általában hármat tüsszentek. Hogy oda vagyok a reneszánszért és sokáig az volt a B tervem, hogy művészetet tanulok. Hogy pocsék hangom van és a legijesztőbb rémálmom, hogy meztelenül jelenek meg a szenátus előtt. Hogy képes vagyok napokkal később is ugyanazon a béna poénon nevetni.
A rádióban megszólal Az a dal, amit olyan sokszor énekelt, nekem pedig megremeg a tollat szorító kezem a papír felett. Imádtam, amikor énekelt, ráadásul épp ez a dal... Órákig tudtam volna hallgatni. Imádtam figyelni, ahogy az ujjai simogatják a zongora billentyűit és imádtam mindent, ami ő volt. Imádtam, hogy mindazon dolgokat, melyeket senki más nem tudhat rólam, Ő tudta  és elfogadta. Imádtam azt a nőt, aki mellette voltam.  De akkor miért kért tőlem ilyet?
Nem azért váltunk el, mert ne szerettük volna egymást. Nem volt köztünk kibékíthetetlen ellentét, hűtlenség vagy hasonló. Elváltunk, mert megesketett, hogy tovább lépek, ha Vele történik valami. Hogy kérhetett ilyet? Egyszer megesküdtem, hogy mellette maradok, bármi is történjen. Vajon, azt felülírta az, amit később meg kellett ígérnem? Vajon, helyesen cselekedtem, amikor hallgattam rá?
Gyűlölöm, amiért ezt kérte tőlem és magamat is gyűlölöm, mert megtettem. Gyűlölöm, hogy azt a golyót kapta, amit nekem szántak. Gyűlölöm, hogy nem találok senki hozzá hasonlót és azt is, hogy a mai napig hatással van rám. Hiszen, csak egy pillanatra láttam a parkban, de azóta képtelen vagyok bármi másra gondolni. Na nem, mintha előtte ne jutott volna mindenről eszembe.
Vajon ő gyűlöl engem? Vajon haragszik, mert nem küzdöttem tovább érte? Vajon, tudja egyáltalán, hogy a felesége voltam? Tudom, hogy jól van, hiszen az évek során figyelemmel kísértem és az anyja is ezt mondta mindig, amikor felhívtam de én nem ezt láttam. Az a Tom, aki a parkban ücsörgött elveszett volt és zavarodott. Láttam rajta, hogy nem találja a helyét a világban és az a helyzet, hogy én sem. Az utóbbi pár évben próbálkoztam én, tovább akartam lépni, tényleg. Mindössze ötször mentem el randira és mind az öt borzalmas volt, mert csak azt dörgölte az élet újra és újra az orrom alá, hogy elvesztettem valamit, amit már nem kaphatok vissza. A fenébe is! Most meg itt pityergek ahelyett, hogy a Johnson szenátornak szóló, émelyítően rideg és túlságosan hivatalos hangvételű levelet próbálnám megfogalmazni.

Kopognak az ajtómon, mire sietve letörlöm azt a kósza könnycseppet, amit olyan ritkán engedek szabadon, hogy aztán belépést engedélyezzek, bár úgyis tudom, hogy Nancy az, az asszisztensem.
-Miss Byrne! Elnézést, hogy zavarom. Mr. Leroy asszisztense hívott az imént, hogy szóljon, hogy a holnap délutáni találkozót szeretné eltolni egy órával, ha önnek nem gond.- hadarja el gyorsan, mert azt már az első munkanapján tudattam vele, hogy gyűlölöm a makogást és a köntörfalazást. Hálás vagyok, hogy ezt észben tartotta, amit egy plakátra illő, jellemtelen mosollyal jelzek is most neki.
-Természetesen megfelel. Köszönöm Nancy!- közlöm vele, de figyelmemet már újra a levélnek szentelem, miközben A dal utolsó pár akkordját igyekszem kizárni a fejemből. Azt se tudom, hogy honnan hallom. Talán, a nyitott ablakon át az utcáról? Vagy a fejemben szól?
-Rendben. Akkor átírom a naptárában.- mosolyodik el, aztán már el is tűnik az ajtó mögött, én pedig újra magamra maradok a gondolataimmal, melyeket egy hatalmas sóhajjal köszöntök. Beletúrok a hajamba, az ablakhoz sétálok és kipillantok a városra. Innen olyan gyönyörű minden, csak ne jutna erről is eszembe Tom.
Vajon, a mostani Tom kedvelne egyáltalán? Vajon, gondol néha rám? Hiányzom neki? Egek! Hiszen, nem is tudja, hogy ki vagyok vagy, ha mégis, nem érdekli. Mi van, ha nem osztja a régi Tom nézeteit és ő gyűlöl, amiért elváltam tőle, miközben egy kórházi ágyon feküdt.
Gyűlölöm, amiért ezt elvette tőlem. Nekem kellett volna helyette szenvednem de, ha már nem így alakult, hát akkor meg mellette kellett volna lennem, bár arra talán nem is lettem volna képes. Felőrölt az az egy év, amíg figyeltem őt, ahogy gépekre kötve, mozdulatlanul fekszik az ágyon. Életemben nem sírtam annyit összesen, mint akkor. Feladtam.
Vajon, az új Tom képes lenne újra szeretni? Azok után is, amiket tettem? Hiszen, vannak dolgok, melyeket még a volt férjed sem tudhat rólad; hogy hány embert juttattál börtönbe vagy hányat likvidáltattál mindenféle kétes alakokkal. Az ágyánál ülve azonban azt is megígértem, hogy bosszút állok, így meg kellett tennem. Mint ahogy arra is rá kell szánnom magam, hogy elé álljak. Muszáj lesz, mert megőrülök, ha nem kapok válaszokat. Beszélnem kell vele, hiszen őrülten hiányzik de mi van, ha már ő sem ugyanaz az ember?