Ide jön a jellem, ami lehet novellaszerű, avagy jellemzés, de írhatod pontokba szedve is, halszálkásan, képekkel illusztrálva, ábécé sorrendbe rendezve vagy ahogy szeretnéd. Utóbbi alatt értjük mondjuk azt, hogy minden egyes betűhöz írsz egy szót és elmondod, hogy miért éppen azt, de ezt a neved betűivel elkészítheted. A pontokba szedéshez csupán ötletadónak néhány szempont: pozitív illetve negatív tulajdonságok; hobbi; dolgok, amiket szeret/nem szeret; meghatározó pillanatok az életéből; példakép; kedvenc helyszíne; dolgok, amik mindig nála vannak; bakancslista; becenevek; elvei; mottó; ami zavar; amire büszke; mások véleménye stb stb stb. Viszont igyekezzetek minél jobban bemutatni a karaktert, és ne csupán egy rövid felsorolással letudni ezt a részt.

Kedves Riggs!

Az első hét volt a legnehezebb. Minden annyira más volt, mint amihez eddig hozzászoktam és mindenki csak a könnyű prédát látta bennem. Nemcsak az intézeti fiatalok, de még a nevelők is. De ne aggódj, elég hamar megmutattam nekik, hogy nem vagyok egy nyámnyila liba, aki hagyja, hogy megtegyenek vele bármit...
Megérte, még a büntetés ellenére is, amit kaptam érte: egy hét magánzárka. Mondjuk, engem alapjáraton nem zavart az egyedüllét, ellenkezőleg: kiélveztem. Szinte állandóan rád gondoltam, arra, hogy egyszer majd találkozunk és szó nélkül vetem majd rád magam, te pedig egy kicsit sem ellenkezel, helyette a falnak nyomsz és a magadévá teszel... úgy, mint nem is olyan régen tetted az egyik sikátorban.
Még mielőtt Robbie elválasztott minket egymástól.

Mindig is tudtam, hogy ő az a személy, aki elveszi tőlem mindazt, ami alapvetően járna nekem. A szeretetet: anyámét, aki bár könnyűszerrel lemondott rólunk kisgyermekkorunkban, mégis a testvérem miatt sírt csak, amikor elvitt minket tőle a gyámügy által kiválasztott személy. Aztán ott voltak a nevelőszüleink, a te nagyszüleid, akik már az első alkalommal Robbie-t kapták fel, őt ölelték, én meg csak álltam mellettük és tudtam, hogy megint ugyanabba a körforgásba kerültem, ami az életemben mindig jelen volt.

Tudod, Riggs, még mindig látom magam előtt, amint az öcsénk vére szétfröccsen, amikor a pisztolycsőből kilőtt puskagolyó egyszerűen szanaszét szakítja a koponyáját. Nem meglepő, azért nem egy olyan pillanat ez egy ember életében, amit könnyűszerrel elfelejthet... ha egyáltalán akarja. Mert én aztán nem akarom.
Az itt töltött évek alatt az a mindösszesen pár perc tartotta bennem a lelket, amit Robbie szétroncsolt teste felett végre-valahára csak kettesben töltöttünk. Akkor mindenféle kétség nélkül azt gondoltam, hogy te is azt érzed, amit én: nyugalmat, boldogságot... és szerelmet.

Mennyire nagy kár, hogy te mégsem így gondolkodtál. Ha akkor nem árulsz el és adsz a rendőrség kezére, akkor most biztos vagyok benne, hogy együtt lennénk és élnénk, anélkül, hogy bárki vagy bármi is, leginkább a börtön, közénk állna.
Viszont én nem felejtettelek el, ha te engem mégis. Bár kétlem: azért még jól emlékszem az első együttlétünkre; a szenvedélyes csókokra, a véget érni nem akaró érintésekre. Ha ezekre gondolok még mindig olyan hatással van rám az emlék, hogy képes vagyok teljesen figyelmen kívül hagyni mindenkit és mindent: csak a fejemben tökéletesen kirajzolódó arcod látom, a kidolgozott tested és még talán ugyanúgy érzem is a vágyat, ami akkor és ott a hatalma alá vont és azóta is mindig magával csábít. Ha látnád az emberek tekintetét, amikor mit sem törődve velük érintem meg magam a lábaim között vagy markolom meg éppen a melleimet azt képzelve, hogy te vagy az, aki hozzám ér...

A cellatársam szerint kár reménykednem, mert az miatt, amit tettem, gyűlölsz, nem pedig szeretsz. A kéretlen tanácsáért cserébe eltörtem az orrát és addig rugdostam a földön fetrengve, amíg a fegyőrök le nem szedtek róla. Ismételten büntetést kaptam. Nem mintha megviselne, ellenkezőleg: kicsit olyan, mintha csak egyre erőteljesebb személyiséggé tenne ez az egész helyzet.

Most még erősebb vagyok, minden téren.
Emlékszel, amikor egy rablás után neked kellett észhez térítened? Pánikrohamot kaptam - bár szerinted inkább csak hisztéria volt, semmi más -, össze-vissza karmoltam az arcodat, addig haraptam a nyakadat, amíg vérezni nem kezdtél, még arcon is ütöttelek, te pedig mérgedben a sikátor falának vágtál?

Már másként tekintek az engem körülvevő rácsokra.
Itt adnak enni, inni, nem kell dolgoznom és felesleges dolgok helyett csakis magammal foglalkozhatok. A legjobb az lenne, ha te is itt lennél velem vagy ha legalább havonta egyszer meglátogatnál. Tudtad, hogy néhány rabnak - az émelyítően kedves fajtából - megengedik, hogy a magánzárkát másra használja, ha látogató érkezik hozzá? Talán mi is megtehetnénk, ha legalább pár hónapig bírnék magammal és nem tépném meg senki haját sem.
De te nem jössz... soha nem is jöttél. Nem értem miért: persze, tudom, hogy nem véletlen adtál a rendőrség kezére, ahelyett, hogy elszöktél volna velem egy másik országba, de mindig is hittem benne, hogy a történtek ellenére még mindig szeretsz… [s]Jobban, mint az öcsénket.[/s]
Én nem haragszom. Az elején talán mérges voltam rád és nem teljesen értettem, hogy mit miért teszel - pláne úgy, hogy engem sodorj vele bajba -, de mára már teljesen megbocsátottam neked. Csak azt akarom, hogy együtt legyünk, újra.

Hamarosan viszont letelik a rám kiszabott büntetés és szabad ember leszek, teljesen.
Megkereslek majd, egy nap - remélhetőleg elég hamar - meg is talállak és újra együtt leszünk. Pontosan úgy, ahogy egész életünkben lennünk kellett volna.
Robbie és mindenki más nélkül, csak ketten.

Addig is: csókollak! És ajánlom, hogy más ne tegye...