Szókimondó szövegezés


“Azért mert te nem hiszel valamiben, még nem jelenti, hogy nem is létezik.”
“Azért mert neked valami nem elég jó, még nem jelenti azt, hogy pocsék.”
“Azért mert te többet gondolsz magadról, még nem jelenti, hogy több is vagy.”
“Azért mert te szabadnak hiszed magad, még nem jelenti, hogy egyszer nem leszel valakinek a rabja.”
Kulcsmondatok az életemben, amelyek elhangzottak már nem egyszer, pontosan felém intézve azokat. Volt amelyiket többször is hallottam, semmint szerettem volna. És ha jobban belegondolok, mindegyik igaz is a maga módján. Persze amikor hallottam őket, legtöbbször csak nevettem, félvállról vettem, nem is törődtem vele, mert ugyan kit érdekel mit vág a fejemhez valaki, akinek a véleménye pont kurvára nem érdekelt.
Az utolsó mondat volt azt hiszem amit a leginkább nem lettem volna képes elképzelni magamról. Leginkább azt, hogy valaki szépen lassan utat találva hozzám elviseli a lobbanékonyságom, aki tökéletesen kezeli a mások számára nem feltétlenül elfogadható kiszámíthatatlanságom. Aki nem csupán fonákkal veszi le a kemény szavakat, amelyeket időnként meggondolatlanul vetek oda, hanem csípőből csavarja vissza. Aki úgy láncol magához, hogy közben szabadabbnak érzem magam mint valaha.
A sziget úgy bújik meg az óceán közepén, mint egy habokból kiemelkedő smaragdszín drágakő. A homok forró és szinte csiklandozza a talpamat. Nevetve esek el benne, hagyom, hogy Lucian fölém magasodjon. Az arcának sós tengeri illata van, a haja az arcomat csiklandozza. A világ szinte megszűnik körülöttem, a mosolyom az arcomon ragad letörölhetetlenül. Boldog vagyok, őszintén. Mintha New Yorkban hagytam volna a komorságot, a mindennapi gondokat. Mintha a repülőn a veszekedésünk alatt engedtem volna elpárologni a maradék bunkóságot, és most kicserélve, új erőre kapva igyekszem megragadni minden másodpercében ennek a csodának. Félek, őszintén szólva, hogy mindez pusztán illúzió. Hogy két hét múlva vissza fogunk térni, és folytatni kellene ott ahol abbamaradt. Vissza fogunk térni a mindennapokba, én pedig szüntelenül vágyakozom majd vissza ide. Már előre gyűlölöm az érzést. Pedig minden szépség mögött ott rejlik a múlandóság. Én itt akarok maradni. Felőlem feladhatunk mindent, és bassza meg még a csadort vagy a homokba ásását is vállalnám, ha cserébe képes lennék ilyen maradni, amilyen ebben a pillanatban vagyok. Az újdonság ereje, a mámor ereje, Lucian semmihez sem fogható ereje, amely nem csupán az apró, inkább csak az érkeztünket megpecsételendő csókjában rejlik, hanem az egész lényében, szinte káprázatos.
Táncolok. Mint régen. Mint gyerekkoromban, amikor azt hittem senki sem lát. Éjjel az ablak előtt, vagy éppen elbújva a kertben. Gyűlöltem ha vendégek voltak nálunk. Olyankor mindig valami rosszaságot csináltam: szappant csempésztem a kávéba, papírtörlő galacsinokba rejtett rajzszögeket tettem a székekre, vagy szívószállal lövöldöztem a mustármagot. Persze apám és anyám ilyenkor száműzött a hátsó kis kerti lakba, amit cseppet sem bántam. Pontosan ezt akartam kiharcolni. Ott nem zavart senki. Csak én voltam meg a rádió, ami néha rémesen ostoba, és kibaszottul unalmas zenéket játszott, de ha sikerült befogni valami jó adót, akkor megtarthattam a privát kis hátsó kerti bulimat. Unalmas vénasszonyok, besavanyodott faszkalapok, és rettentően száraz, engem leginkább nem érdeklő témák nélkül. Más gyerekek persze jók voltak, ők ott maradhattak, nekik jutott vajaskeksz, meg finom áfonyaszörp.Ki nem szarja le! Nekem ott volt a rengeteg kiszuperált, perverzül vigyorgó kertitörpe, a rádió, meg egy tál cseresznye, amitől bordó lett a nyelvem.Már akkor sem lehetett engem korlátok közé szorítani,és ez most sincs másképp.Csak akkor vagyok hajlandó elviselni a rabságot, ha azt én akarom. Most pedig akarom. Mindennél jobban.
A ház felé haladva szinte érezhető közöttünk valami különös meghittség. A csend szokatlan dolog nálunk. Nekem általában jár a szám mint a kacsa segge, Lucian meg rendszerint rátromfol a mondanivalómra, aminek a vége valamiféle édes adok-kapok. Most azonban hallgatunk. Elveszünk a látványban, abban a semmihez sem fogható illat és színkavalkádban, ami szinte felfogni sem nagyon vagyok képes. Egy életre kelt mesebeli képeslapban érzem magam, és a különös, hogy nem is feltétlenül a pazar látvány, vagy éppen a fennkölt luxus fog meg az egészben, hanem ahogy oldalra pillantok Lucian arcára. Számomra eddig majdhogynem ismeretlen látványban van részem: ez a faszi boldog…..de nem csupán és egyszerűen boldog, hanem azért az, mert engem is annak lát. Megpróbálom felidézni az emlékeim között, hogy valaha volt olyan pillanata az életemnek, legyen az akármennyire apró, majdhogynem jelentéktelen, hogy egy pasas csak azért volt boldog mert én az voltam? És itt most zárjuk ki az anyagiak okozta felhőtlen boldogságot…..mert tény, hogy örömet okozni nekem leginkább ezzel le. De ez most….ez most más. Lucian is más, és ezáltal én is más leszek. A hely, a sziget, a ház tesz bennünket azzá. Fogalmam sincs mit tartogat számunkra ez a két hét, de abban biztos vagyok, hogy olyan ajtókat fogunk egymás számára megnyitni magunkat illetően, amit azelőtt még senki más számára nem tettünk meg.
Apró sikkantással, vidáman nevetve és fecsegve lendülök a karjába, kezeimmel a nyakába csimpaszkodom, mint egy csodás virágfüzér.
- Attól függ hány nászéjszakát tervezel béjbi. Mert ismersz, hogy telhetetlen vagyok, így egy nászéjszakával nem fogom beérni.- vigyorogok rá én is vissza, mozgatva a szemöldököm, aztán gyakorlatilag az egész hely atmoszférájától belém fagy minden szó. Ismét meg sem bírok szólalni. De már nem csupán azért mert a látvány megint és ismét magával ragad, hanem ezúttal az érzelmek is maguk alá gyűrnek.
A karjából kibontakozva dobok félre mindenféle visszafogottságot, vagy éppen jólneveltséget,és úgy dobom félre a kezemben lévő szandált, mintha soha többé nem lenne rá szükségem. Magamba iszom a  hely látványát, mely előcsalogatja belőlem a bolond, önfeledt gyereket. De nem csupán azt, hanem valami mást is, amelyről eddig nem igazán vettem tudomást. Engem is meg lehet lepni, és meg lehet hatni, noha alapvetően ezt nem szeretem. A váratlanság ereje gyakran okoz nálam érzelmi felindultságot, és nem szeretem ha bárki így lát. De ugyan miért éppen Lucian előtt akarnám ezt titkolni?Tényleg úgy érzem magam mint aki beszabadult a Paradicsomba, és nem tudja eldönteni, hogy beleharapjon az almába, vagy éppen vesse le a gátlásaival együtt a ruháit is?
- Egy faszkalap vagy, egy imádnivaló faszkalap!- nevetem és sírom egyszerre a szitkokat, amikor bőgőmasinának titulál, mégis az arcom belehajtom a tenyerébe,  ahogy letöröl egy könnycseppet.
- Ez a te formád mi? Úgy kellettem neked mint a púp a hátadra, hát most tessék! Viseld el, hogy egész hátralévő életedben egy kanos, púpos faszkalap maradsz. De tudod mit? Ez sem érdekel, nekem így is kellesz.- ellép mellőlem, én pedig kíváncsian figyelem mit csinál. Az elhúzott árnyékolók lassan beengedik a fényt, és a kinti világot, amely pazarul ömlik be az ablakon át. Ebben a fényben még inkább mesebelinek, majdhogynem lehetetlennek tűnik az egész hely. Még mindig a hatása alatt vagyok, egy hangos, majdhogynem élvezetre hasonlító nyögés hagyja el a számat, még a szemeimet is behunyom egy pillanatra, kiélvezve az egészet.
Elmosolyodom az elnevezés hallatán, és miközben a keze a derekam köré fonódik, én a két tenyerem a mellkasára simítom. Ujjaim lágyan cirógatják az ingen keresztül is, miközben beszél.
- Szerinted hol fogok én ennyi mindent megjegyezni? Leragadtam ott, hogy majd felfedezzük a ház összes részét.- vigyorogva nézek fel rá, persze nyilvánvalóan figyeltem a mondanivalójára, bár hozzá kell tenni, hogy még mindig az egész helyzet és persze Lucian hatása alatt vagyok, szóval nem egyszerű koncentrálnom.
- Én a magam részéről megragadtam a lényeget azzal, hogy tulajdonképpen bárhol ehetünk, bárhol lehetünk, bárhol dughatunk, és bárhol bújhatunk össze, ahol éppen a kedvünk tartja. De tulajdonképpen miért is kell bármiféle hálószobát is kineveznünk? Majd minden nap másikban alszunk, ahol éppen ér bennünket a végkimerülés. Merthogy bébi két dologra vágyom elsősorban: kiélvezni a helyet és kiélvezni téged. A sorrend lényegében mindegy és variálható is.- vontam meg a vállam, és lábujjhegyre állva óvatosan csókoltam meg.Lassan és de mégis érzéssel.
- Amúgy pont nem érdekel a kipakolás. Nem elférnek a ruhák ott ahol vannak? Úgysem lesz rá szükség. És ha már egy árva lélek nincs a szigeten mi a francnak hordunk egyáltalán ruhát itt? Szóval ha választanom kell, akkor random mindenféle ételt kimarunk a hűtőből és magunkkal visszük a partra, ott majd csipegetünk és egymás karjába borulva megnézzük a naplementét. Fürdőruha és minden nélkül. Az is minek? Szabadok vagyunk itt….totálisan és teljesen. - bontakoztam ki végül a karjából és mindennek jegyében gyakorlatilag elkezdtem levenni magamról a könnyű kis nyári ruhámat. Ott dobva el ahol éppen sikerült, Kioldottam a melltartót is, majd hátrapillantottam rá, mielőtt lehámoztam magamról és kiejtettem a kezemből.
- Ami a meglepetést illeti, legyen meglepetés. Tök mindegy hogy morgok, vagy éppen milyen kíváncsi vagyok. Úgyis megtalálod te a módját annak, hogy lenyugtass!- ujjaim a tanga hátsó részére simítottak a fenekemnél, majd egyszerűen és határozottan letoltam és kiléptem belőle. Lazán megpörgettem a mutatóujjamon és hátradobtam. Ha elkapta elkapta, ha nem akkor lehullott nem messze tőle. Immáron csupaszon indultam meg abba az irányba, ahol a hűtőt említette.
- Na mi lesz páncélos lovag? Meddig fogsz még a páncélodban izzadni? Nem akarsz hozzám jönni a Lucian Mennyországba?- fordultam meg vidáman, és csalogató mozdulatokat téve a mutatóujjammal csalogattam őt magam felé. Reméltem, hogy mire hozzám ér és eljutunk a hűtőhöz már egyikünkön sem lesz ruha. Elvégre ki akarna mindent úgy csinálni mintha otthon lenne? Éljen a spontaneitás!  

Szókimondó szövegezés


Úgy másfél évvel ezelőtt volt Hazel-nek egy elejtett félmondata arról, hogy Lucian soha az életben nem fog egyetlen nő kedvéért sem lemondani a Sinner-ről, nem fog egyetlen nő kedvéért sem lemondani arról, hogy az életét maga irányítsa, és nem lesz benne helye holmi állandóságnak, amely kibillenti a megszokott és oly nagyon imádott élvhajszász életmódjából. Nem fog egy nő kedvéért olyan helyre menni, amit ki nem állhat, nem fog egy nő kedvéért sem elgondolkodni a függetlensége feladásán.

“Édeskisszívem, nem létezik az a punci, ami számára érne annyit, hogy lemondjon a világ összes más puncijáról.”

szögezte le nemes egyszerűséggel Hazel, sokat sejtető róka vigyorral a képén. Persze ez akkor, annak az estének meglehetősen érdekes mellékhatása volt, mert ő nemes egyszerűséggel rám nyomult én meg nemes egyszerűséggel még biztattam is.Ha Lucian akkor nem éppen valamelyik “britney nyolcezer” édeshármasában vergődött volna, akkor bizonyosan ez a beszélgetés nem történik meg soha. Ahogyan az sem, hogy azon az estén Hazel meg én a biliárd asztalon aludtunk el, számtalan kiürült kristálypohár társaságában valamikor hajnal ötkor. Maradjunk annyiban, hogy a kellemes spiccesség akkor távol állt tőlem, amit egy részről okozott csak az akkori kedvenc ágymelegítőm meglehetősen durcásan fogadott hiánya. A másik oka az volt, hogy Renoban akkorát buktam, hogy fogalmam sem volt Lucian hajlandó lesz engem annyival kisegíteni, hogy a nyugat-manhattani ruszki maffia ne dugjon seggbe, vagy valószínű megszívom.Szóval beálltam mint a gerely.
Mindez, amit Hazel akkor mondott nekem, nem érdekelt. Csak nevettem rajta, hiszen pontosan együtt tudtam érezni ezzel az elgondolással. Akkoriban, nem sokkal a válásom után én sem akartam senki mellett lehorgonyozni….hogy én még egyszer ekkorát hibázzak, hogy én még egyszer egy faszi miatt akár minimálisan is feladjak a függetlenségemből valamit, na az teljesen ki volt csukva. Hogy Lucian akkori szavait kissé a saját szám íze szerint fogalmazzam át.

“Nem létezik az a fasz aki miatt hajlandó lennék az összes többi, akár többszöri élvezetéről is lemondani.”

Egyszerűen röhejes, hogy a szerelem megjelenése az ember életébe, az amilyen alattomosan belopakodik, és szinte felzabálja az utolsó ellenállását is, majdhogynem felfoghatatlan is egyben.Mikor elindultunk New York-ból, de még a repülőn is, szent meggyőződésem volt, hogy ez a kis kiruccanásunk, noha megpróbáljuk érzelmekbe szuszakolni, nem fog másról szólni, csak arról, hogy addig és annyit, és annyi napon át fogunk a világ leggyönyörűbb helyein kefélni, hogy a végén már lábra sem tudunk állni. Igazából ezek a dolgok mozgattak egész repülőúton, és nem tagadom, hogy alapvetően Lucian az a fajta, akinek elég pusztán arra gondolnia, hogy hozzám akar érni, már attól vigyázzba vágják magukat az apró pihék a nyakszirtemen.De azt hiszem az egész utazásunk, már az elejétől fogva nem erről szólt. Ő is érezte ezt és szépen lassan én is rá kell, hogy döbbenjek, mindez egy érzelmi és lelki metamorfózis. Amibe vagy beledöglök a végén, vagy egy kurvaszép színes, óriás pillangó lesz belőlem, aki kizárólag miatta ilyen gyönyörű. A hajón, a gyors együttlétünk után már tudtam, hogy a szex számunkra egy apró, beteljesedő együttlét, amelyben újra és újra elveszünk majd, de az igazi gyönyör a szívünkben születik majd meg. Azokban a pillanatokban, amikor megnyílhatunk a másik előtt, amikor az utolsó falak is leomlanak, és meglátjuk majd a másik valóját. A sebezhető valóját, akit nem, hogy évek óta rejteget, de gyakorlatilag soha, egy pillanatra sem engedte látni élete során. Mindketten hordozunk számtalan sebet az életünkből, mindkettőnknek megvannak a maga keresztjei, és talán remélni sem akartuk, hogy egy napon majd lesz valaki, aki nem segíteni fog cipelni őket, hanem nemes egyszerűséggel megszabadít tőlük.
Van valami elképesztően és hihetetlenül idilli az egész helyben. Onnantól, hogy belemerültem a táncba, onnantól, hogy felszabadultan és nevetve dőltem el a homokban. Onnantól, hogy Lucian az ölében tartva lépte át velem ideiglenes otthonunk küszöbét. Volt ebben valami ijesztően gyönyörű, valami, amit egy másodpercre még el is tudtam volna képzelni. Kibaszott szép fehér organza ruhában, tüll fátyollal, hátradobott mirtusz csokorral, a fejünkre szórt rizzsel. Istenbizony még a fanfárokat is hallani véltem, de ez az egész úgy pukkant szét a fejemben, mint egy ostoba és gyerekes képzelgés rózsaszín szappanbuborékja. A hatása azonban nem múlt el, és azt hiszem nem is fog. Felszabadult vagyok, elképesztően boldog, és gyakorlatilag jelen pillanatban át tudnám ölelni az egész világot. Repül a szandál, a talpam alatt érezni szinte a partot ostromló óceánt, érezni az egész sziget csendes lüktetését. Érezni később Lucian kezét, ahogy a könnyeimet letörli. Bőgök. Utálom, hogy így engedtem a felszínre az érzéseimet, ugyanakkor talán meg is könnyebbülök. Hát tessék bébi, itt van a te kemény, és minden szempontból határozott szenvedélyes nőd, akit majdhogynem kérned sem kell és szétteszi neked a lábait, aki bármikor beleolvad a karjaidba, mint a napmelegén hagyott törökméz. Most azonban olyat is mutat, amely nincs benne azokban a szétrakott lábakban, a forró ölében, amely közé bemászol….ami nem volt ott sokáig: a lelke, az a kurvaérzékeny lelke, amelyik meg tud hatódni a figyelmességtől, a törődéstől, attól, hogy a világot elé teríted. Imádlak bébi, de ezt úgyis tudod…
- Csak a teljesség kedvéért: Esmeralda nagy ribanc volt, észrevette ugyan Quasiomodot, de azért szédítette Frollo-t és persze Phobeust is. Nem mellesleg te is tényleg púpos vagy szivem, csak te máshol.- simítok le finoman a csípőjén, le egészen az ágyékáig, majd pofátlanul vigyorgok, a nyelvem finoman, incselkedve dugva ki.
Homlokráncolva, érdeklődve fogadom a haditervet, bár bevallom, hogy a felét alig voltam képes felfogni. Annyi azért eljutott a tudatomig, hogy piknik a parton, korai alvás és korai kelés, és meglepetés. Utálom a meglepetéseket, mert rendszerint kibaszott szarul reagálom le őket, ugyanakkor vonzódom is ahhoz, hogy időnként meg tudjanak döbbenteni, ki tudjanak billenteni valami olyasmivel, amire nem számítok. Mivel Lucian nagyon készült erre az útra nem akarom lelőni a meglepetését azzal, hogy most mindenről beszámoltatom, hát ezért választom inkább azt az opciót, hogy majd akkor tudom meg ha ott leszünk.Miközben az agyam azon kattog, hogy mi a fene lehet az, amit kitalált? Majd lenyugszom. Majd lenyugtat. Van egy ilyen hetedik érzéke hozzá, az fix.
- Te is tudod, hogy nyűglődni fogok, ahogy azt is, hogy morogni is fogok mert korán kelünk, és ez mégiscsak egy nyaralás. De látod jókislány vagyok, nem hisztériázom. Még.De ha reggel nyakon mersz önteni vízzel ébresztés gyanánt, esküszöm mindenre Lucian Graham Harris, hogy az első kezembe eső tárgyat fogom a fejedhez baszni.- röhögöm el magam. Nyilván nem fogok a fejéhez vágni egy kristályvázát, de a párnát biztosan. Az legalább puha. Vagy magamat. Én is puha vagyok.
Nos, eljött az a pillanat, hogy ne csak a gátlásokat vetkőzzük le immáron teljesen és végérvényesen ezen a helyen - nem mintha ez a szó egyáltalán értelmezhető lenne a számomra- hanem a ruháktól is megváljunk. Én biztosan. Egyelőre a hűtőhöz sétálok, és kifejezetten kellemes az a cirógatóan csípős hűvös amely az ajtóban fogad, amikor kinyitom. A kékes neonfény szinte földöntúli hatással világítja meg a pőre testem, amikor is a választékot figyelem. Meg kell hagyni, akárki töltötte fel a készleteket meglehetősen profi munkát végzett.Mintha a gondolatainkban olvasott volna, vagy legalábbis minden eshetőségre készült. Gondolom már van gyakorlata abban, hogy kinek mire lehet szüksége.
Végre egy apró fuvallattal mögém megérkezik Lucian is. Hátrapillantok futólag és egy cinkos mosollyal állapítom meg, hogy végre megszabadult ő is a ruháitól. Amint a keze a fenekemhez ér, összerezzenek, és hátravezetve a sajátomat, rákulcsolok az ujjaira, majd megpihentetem a popsi és a gerinc találkozásánál lévő részen.
- Osztriga? Most komolyan, bébi.- nézek hátra összeráncolva a szemöldököm, úgy téve mintha sértett lennék, mert ezt nem tudja rólam. Persze honnan tudná? Nem sűrűn volt még alkalom, hogy ennyi időt töltsünk együtt. A mi együttléteink kimerültek pár órában, vagy akár egy napban, de akkor sem feltétlenül a kulináris szokásaink voltak a téma.
- Ki nem állhatom az osztrigát, a kaviárt, és az efféle borzalmakat. Minden tengeri herkentyű olyan nekem, mint valami perverz és szürreális alkotás a tányéromon. Viszont, ez nem tudom mi, de nem néz ki valami csúszómászónak, és ha jól látom paradicsom is van benne…- veszek ki egy közepes dobozt, majd Lucian kezébe nyomom, Visszafordulok, majd mint aki be sem tud telni a látvánnyal egyszerűen összeválogatok mindent, ami a kezembe akad.
- És jöhet ez is….meg ez is…hmm….ennek jó az illata, ez valami epres faszomtudjami….ez is jöhet és még ez….jah és innivalót se felejtsünk.- szegény Életem olyan mint valami túlpakolt serpa, de hát van biztos kosár amibe bele tud pakolni. Amíg ő összerendez mindent, én addig plédek után nézek. Ruhában sem feltétlenül ülnék a homokba, csupaszon, meg egyenesen rémálom. Mosolyogva fordulok néha vissza hozzá a nagy keresgélés közben, mire végül a konyha melletti kis alkóvban rájuk akadok. Gondosan összehajtogatva pihen számtalan méretű és színű pokróc, mintha csak ránk várnának. Ezek tényleg mindenre gondoltak.
- Merem remélni, hogy jelen esetben nem fogsz rohangálni a parton mint a mérgezett egér és….aaahhh jesszus!- sikkantom el magam játékosan mímelve valami elalélást, amikor odalép és vámpírharapást imitál a nyakamnál.
- Kegyelem Mr Salvatore!- kacagok jóízűen, a karomon a plédekkel, kettőnk közé húzva azokat, mintha csak védekeznék.Végül hagyom egyszerűen kihullani a kezeimből, mert elképesztő hatással van rám amint a borostája végigkaristol a nyakam vékony bőrén.Ez a faszi életveszélyes!
- Én imádom ezt! Mármint a meztelenséget. Egyszer, egy kissé kapatos pillanatomban, a volt anyósom egyik július negyedikei kerti mulatságán a tüzijáték alatt meztelenre vetkőztem és azt üvöltöttem, hogy Éljen Kolombusz! Éljen Amerika!Aznap nekem hamarabb ért véget a buli, és Benton egy hétig nem beszélt velem. Nagy cucc, a hitelkártyám élt, így kárpótoltam magam valami aprósággal.- vontam meg a vállam kissé el is mosolyodva a régi, de még mindig rettentően szórakoztató emléken.
- De lásd kivel van dolgod, a városba felöltözöm veled. Mellesleg jegyzem meg kizárólag szexi darabokat pakoltam be, szóval remélem felkészültél a mustra pillantásokra is. És igen….még a csadorom is szexi.- veszem fel végül a földről a plédeket, és indulok meg mellette a part irányába. Hagyom, hogy ő menjen előre, mert nekem fogalmam sincs merre kellene indulni egyáltalán. Én még virtuálisan sem jártam itt előtte, ellenben vele.
- Etessem meg? Ha én főznék rád szivi, éhen halnál. Soha életemben nem volt fakanál a kezemben, leszámítva pár erotikus szerepjátékot, de az más tészta….- magyarázom továbbra is jókedvűen, a part felé haladva. A távolban a horizont éppen beszippanja az utolsó napsugarakat és bíborba, lilába és narancsba öltözteti az égboltot. A hullámok összeolvadó rozsdaszínei az őszt idézik.A látvány már innen is letaglózza az embert, de megszaporázom a lépteimet, mert a színek utolsó, még látható kavalkádját az ő karjaiba simulva akarom kiélvezni.

Szókimondó szövegezés


“Elbaszott egy világot élünk, Blan! Normál körülmények között nekem most nem Luella ujjára kellene felhúznom a gyűrűt, és neked nem Benton oldalán kellene feszítened, ebben az észbontó türkíz szín ruhában, amire ránézve az az ember első gondoltata, hogyan szaggassa le rólad.Normál körülmények között ennyi idős koromra kellene lennie olyan egtisztenciámnak, amiben én válogathatnám meg, hogy kit vegyek el, te pedig nem lennél kénytelen egy olyan házasságban élni, amiben nem vagy boldog.”

Édes, naív Lance mondatai voltak ezek, gyakorlatilag majdhogynem az utolsók azelőtt, hogy egymásnak estünk volna a kápolna hűvös csendjében. Azelőtt, hogy Benton rajtakapott volna bennünket, és még azelőtt, hogy Lance végül mégis elvette Luellát, akitől azóta sem nagyon tudja hogyan szabaduljon meg.Bár egyre inkább az az érzésem, hogy ez így tökéletesen jó neki: kényelem, luxus, annyi pénz, amennyit nemhogy elkölteni, de átgondolni sem tud.Csodás otthon, és hát tulajdonképpen a volt sógornőm éppen csúnyának sem nevezhető. Igaz, azért kell egyfajta alkoholmennyiség, amin túl az ember hajlandó lenne megdöngetni.Sajnos inkább az anyja vonásait örökölte, és a vonásaiban megjelenik a szíve mélyén lakó mérhetetlen undor az emberek és alapvetően a világgal szemben. Gyanítom kell majd pár év Lance-nek is, hogy belássa azt amit én már régen beláttam: lehet az élet bármilyen tökéletes, a lábaim elé terítheti valaki az egész világot, tulajdonképpen még a gondolataimban is olvashat mit szeretnék, valóra válthatja a legvadabb álmaimat, ha mellette folyamatosan azt az ürességet érzem, azt a szabadság iránti örök sóvárgást, amit egy idő után már nem lehet megvásárolni. Az ember alapvetően érző lény. Még ha megkeményített páncélt is növeszt azért, hogy ne látszódjon mennyire kurvára sebezhető….még ha el is játssza tökéletesen azt, hogy neki nincs szüksége olyan dolgokra mint a szerelem, vagy az, hogy bárki is szeresse, nincs szüksége egyáltalán senki figyelmére, valójában az egész dacos távolságtartás valamiféle segélykiáltás. Szeressetek! Igenis legyek fontos valakinek, igenis akarjon nekem olyasmit adni, amit pénzen nem tud megvenni. Azt hiszem eljött az a pont az én életemben is, amikor olyasmit akarok kapni egy faszitól, amihez édeskevés a szépen felvillantott bankkártya, édeskevés a luxus, amiben úgy fürdet meg, mint valami kibaszott medencében feltöltve Armand de Brignac pezsgővel. Élményeket akarok. Szenvedélyes élményeket.
Sosem mondtam volna magamról, hogy éppen ez lett volna a legfontosabb az életemben. Nekem igenis kellett az anyagi biztonság. Még mindig kell. Én nem vagyok képes bizonyos szint alatt létezni. Sosem voltunk szegények, igaz nem is feltétlenül éltünk úgy, ahogy anyám azt a világgal el akarta hitetni. Kirakatélet. Amibe én egyszerűen nem illettem bele. Sok dologból kimaradtam, amit nem feltétlenül bántam, mert ez együtt járt a képmutatással, ami nekem sosem ment. Pedig anyám és apám ezt várták el tőlem. Talán az egészben az az ironikus, hogy évekkel később mégis egy időre ilyen lettem. Egy időre úgy tettem, mintha a jó feleség jelmezét tökéletesen rám szabták volna….hát ja, csak épp a seggem volt ki belőle. Egyszerűen nem passzolt hozzám. Az a fajta nő vagyok, aki inkább beledöglik, mint megalkudjon saját magával.
Mindenki képes azonban a változásra, amihez nincs szüksége arra a bizonyos megalkuvásra. A kérdés csupán annyi, hogy mikor jön el ez az idő, és vajon hajlandó mindent kockára tenni érte? Én nem vagyok hajlandó. Most még biztosan nem. És nem is várom el ugyanezt. Nekem még kell egy menekülő útvonal, mert megtanultam, a saját káromon, hogy ami túl szép, hogy igaz legyen, az rendszerint kamu. Kiderül, hogy felébredem majd egy napon, és bilibe lóg a kezem.
Ez az egész út pontosan ilyen. Mégis folyamatosan igyekszem felengedni, folyamatosan igyekszem szabadon engedni azt az énem, akit eddig sikeresen rejtegettem. Azt az énem, aki képes legalább egy percig nem a szexre gondolni, azt az énem, aki számára egyszerűen felemelő egy olyan apró dolog, hogy mezítláb rohanjon a homokban, és úgy táncoljon, mint akiben egy esti partyra elegendő könnyűdrog munkál.
Lucian megnyitotta előttem a paradicsomot, vagy mondhatjuk az Olümposznak is, ami mindig is szimpatikusabb volt nekem, már csak a szabadossága miatt, meg alapvetően amiatt, hogy teljesen mellőzte a prüdériát. Itt kérem mindenki mindenkivel kefélt. Van aki többször is mindenkivel. Tuti, hogy az ambrózia volt a ludas….az antik drog, amire könnyű volt rászokni, és konstans beállva lenni tőle.
Lucian unikornis hasonlatára csak elnevetem magam, jóízűen, gyerekesen, felszabadultan.
- Szivi….tényleg nem akarok kötekedni, de nekem volt unikornisom gyerekkoromban, és annak csavaros volt a szarva. Tudod…csavaros, mint az a hülye díszgyertya, ami néha fellelhető a lakosztályodban. Nem is értem minek pakolod ki? Úgy néz ki tőle az egész mint valami Drakula kéjlak. Már csak a pókhálók és a denevérek hiányoznak.- kezem megemelve, a mutatóujjammal az ég felé bökve párszor tekertem vele a levegőben, hogy mímeljem azt a bizonyos csavaros formát, majd az ágyéka felé pillantottam jelentőségteljesen.
- És elhiheted, hogy a tiéd minden csak nem csavaros.Ha így lenne, akkor minden alkalommal, amikor én vagyok felül, forognék rajta mint valami kurva balerina a zenedobozban.
Évődünk. De ez most más, minden szempontból mint az eddigiek. Korábban az előjáték része volt. Most egyszerűen az érzelmek mozgatják, és tulajdonképpen ha nem lenne belőle semmi, nekem már így is tökéletes lenne. Ha pár hónappal ezelőtt ilyen gondolatok fordultak volna meg a fejemben, minden bizonnyal én lettem volna az első aki képen röhögöm magam….én és az érzelmek….hol élünk?
De nem csak én vagyok más, hanem Lucian is. És nem nagyon tudnám meghatározni, hogy melyikünk van hatással a másikra ebből a szempontból. Mintha rövidre zártunk volna egy áramkört, amely innentől csak egymás felé közvetít energiát. Mindenki mást kizártunk. Nevetséges. Hogy én és a hűség! Még viccnek is rossz lenne.Mégis a régi történetet, amikor az ezredik alkalommal borítottam ki a volt anyósomat valami csillivilli partyn a Rosewood villában megnevetteti Luciant, én pedig azon kapom magam, hogy bármit megtennék, csakhogy még többször lássam tőle ezt a felhőtlen nevetést. Bármiről le tudnék mondani ennek a faszinak az őszinte nevetéséért. Lucian mindig jókedvű volt. Aminek oka legtöbbször az éjszaka ígérete, némi alkohol és persze a Sinner kellemes légköre okozta édeshármas volt. Most azonban azt érzem, hogy egy másik Luciant látok. A függöny mögé nyerhettem bepillantást….a jókedv egészen varázslatossá, imádnivalóvá teszi a vonásait, és oldalról rápillantva én is nevetni kezdek.A felhőtlen jókedvünk kitart egészen a partig, sőt valahogy megmarad ez a meghitt vidámság akkor is, amikor leterítjük a plédet, és lecihelődünk a kosárral.
Illatos szél táncol az óceán felől, az égbolt, mint egy festékes vödör ömlik szét a horizonton és az éjjeli szivárvány színeivel borítja be a világot. Minden csendes körülöttünk, csupán a víz csókja csattan időnként a fövenyen, majd húzódik vissza, hogy újra a partot ostromolja. Tökéletes szimbóluma a kapcsolatunknak: néha visszavonulunk, de sosem annyira, hogy ne lenne lehetőségünk újra a másik felé húzódni. Mindig is ilyenek voltunk. Talán a szerelem már akkor megszületett amikor Lucian először feszítette rá a hátam a penthouse falának. Amikor először csókolta bele a leheletét az ajkaimba, amikor először fürdött meg a testem forró párájában. Van szerelem, amely az első orgazmusban születik meg? A miénk azt hiszem ilyen volt.Beismerni sosem tudtuk volna, megfogalmazni sem, de éreztünk. Éreznünk kellett.
Lucian ölébe kuporodom, az arcom pedig a feltámadó langyos szélbe fordítom. Fürtjeimmel parolázik a szellő, aztán tovább szalad és elpihen a homokban. A szürkület lassan birtokba veszi a világot. Lucian elnyúl mellettem a kosár felé, hogy pezsgőt bontoson, én pedig poharakért nyúlok, és megtartom, ameddig ő megtölti a gyöngyöző italokkal. Az egyiket felé nyújtom.Még mindig a szavait ízlelgetem egy lágy, finom mosollyal.
- Te képtelen lennél létezni a Sinner nélkül, bébi. Az évek alatt rájöttem, hogy az a hely és te egyek vagytok. Mintha minden, ami ott lenne, egy darab lenne belőled. Mintha….ott akarnád lerakni azt az embert akit a külvilág számára építettél fel. Sosem beszéltél arról, hogy milyen életed volt, sosem beszéltél a múltadról.- magyarázom neki, kezemben tartva a pezsgőt, aztán csak megrázom a fejem.
- Félre ne érts! Nem akartalak faggatni, és nem is foglak. De egyre inkább az az érzésem, hogy mi túlságosan egyformák vagyunk….és ezért kellett találkozunk. Sorsszerű volt ez az egész, nem is tudom…nagy szavak, mi?- horkanok fel valamiféle nevetésbe rejtve el mennyire megnyíltam most neki…franc essen ebbe a romantikus helybe, teljesen előhozza az emberből a totális őszinteséget. De azt hiszem nem bánom! Talán pont erre van szükségem…..szükségünk. Koccintásra nyújtja a poharat, és én is nekibillentem a sajátomat. De azt hiszem tudja, hogy ha ő nem mondja ki, én megteszem….Lágyan csendülnek össze a pezsgős poharak, és a sajátomat az ajkamhoz emelem, pereme felett őt nézem. Íriszeink tökéletesen összekapaszkodnak, és ameddig az első kortyok eltűnnek egymást figyeljük.Látom a vonásain megnyúlni a lemenő nap vöröslila fényét, látom az íriszeiben táncolni a visszafogott érzelmeket. Felfokozott és boldog. Lucian most nem más….ő most egyszerűen a valódi önmaga, ahogy én is az vagyok. Korábban a testünket vetkőztük  le a másik elől. Most a lelkünk vágyik mindent elsöprő beteljesülésre. Kell nekünk, megérdemeljük.
- Akkor én kimondom mire ittam…- engedem el ajkaim közül a poharat, majd leengedem, és vissza helyezkedem Lucian ölébe. Nem nézek rá, előre az óceán felé bámulok, a szépen lassan, éjkékbe boruló horizont, szinte teljesen bekebelezi a világot.Ilyen amikor a múlt semmibe vész, a jelen sötétbe borul az új jövő ígéretével.
- Tudjuk, hogy egyformák vagyunk. Imádjuk az életet, nagykanállal esszük, és nem vagyunk hajlandóak senki kedvéért lemondani arról a fajta függetlenségről, amelyért megharcoltunk, amelyért áldozatot hoztunk.De nem csak ebben vagyunk egyformák. Azt hiszem lélekben is hasonlítunk.És ez az ami ijesztőbb.Ugyanakkor boldogsággal is eltölt. Mert rájön az ember, hogy mégsem olyan elcseszett mint hitte.Néha félek az érzéseimtől Lucian….de csak azért, mert pontosan tudom, hogy ugyanazt érzed  mint én. És fogalmam sincs én megérdemlem vajon ezt?- kurva régen éreztem ezt utoljára. Talán a szüleim szeretete váltotta ki….vagyis annak a hiánya. Hogy talán meg sem érdemlem, hogy szeressenek. Oldalról pillantok vissza rá, tekintetem legalább egy egész percig némán fürkészi a szemeit, aztán az óceán felé fordulok, és megpróbálom lerázni magamról a túlságosan komoly gondolatokat, mert nem erre akarok hangsúlyt fektetni. Boldog vagyok, hát azt akarom, hogy ez az érzés járjon át.
- Egyébként tájékoztatásul közlöm, hogy bár a meglepetést nem akartam tudni kibaszott kíváncsi vagyok ám….szóval csillapítsd a kíváncsiságom valami kajával. Hoztunk legalább két olyan dobozt, amiben nem tudom mi volt, de jól nézett ki, és első nekifutásra semmi tengeri bizbasz nem volt benne. Volt az a kék tetejű, aminek bacon és tojás illata volt, és volt az a zöld nagy doboz, édes kis masni figurával a tetején, aminek eper illata volt, meg ananász. Ezer közül is felismerném. Szóval ha nem akarod, hogy végelgyengülésben ájuljak a karjaid közé, vagy, hogy a pezsgő kiüssön mert üres a hasam, akkor kotorjunk elő valami ehetőt a kosárból. Éhes vagyok! Gyerünk….gyerünk….gyerrrüüüüünk!- a pezsgős poharat nemes egyszerűséggel magam mellé dobtam a homokba, én pedig mindkét kezemmel csiklandozni kezdtem a hasfalát, egészen addig, amíg végre el nem értem, hogy akár a poharával, akár anélkül, a hátára nem feküdt, én pedig fölé magasodva lágyan, nevetve, boldogan meg nem csókoltam.

Szókimondó szövegezés


Biztos vagyok benne, hogy mindenkinek az életében megvan az a pont, amiről talán nem is tudja, de ha akkor másképp hoz egy döntést, talán nem ott tartana, ahol ma. Az én életemben azt hiszem ez a bizonyos pont akkor volt, amikor nem költöztem el otthonról az első nagy veszekedés után, nagyjából tizenhét évesen. Akkor kellett volna összecsomagolnom és magam mögött hagynom az egész istenverte, álszent famíliámat.
Anyám azon a bizonyos szeptemberi estén, mielőtt éppen szórakozni indultam volna az éppen aktuális faszimmal, azt vágta a fejemhez, hogy kurva vagyok. Mire a válaszom az volt, hogy legalább van egy dolog amiben hasonlítok az anyámra. Apám részéről egy visszakézből adott fonákos pofon volt a válasz, ami a meglepetés erejével ért ugyan, és baromira fájt, de nem bántam meg amit mondtam. Anyám csak azt látta amit bárki látott volna abban az időben, hogy már a sokadik pasassal megyek randevúzni, már a sokadik srác kisér haza. Hogy honnan indult az egész, azt persze sosem kérdezte meg, igaz már gyerekkorom óta letettem arról, hogy bármit megosszak vele. Vagy úgy alapvetően velük. Úgyis csak egy rebellis kis picsa voltam a szemükben, akivel nem lehet bírni, és talán ők is éppen úgy várták, hogy elköltözzem ahogy én magam. De akkor se pénzem, se munkám, se semmim nem volt ahhoz, hogy egyszerűen csak dobbantsak. Ellenben gyáva voltam a bizonytalanba fejest ugrani. Megalkuvó lettem egy olyan cél érdekében, ami lehet, hogy anyagilag stabilitást adott, de lelkileg kicsinált. Később a házasságomban ugyanezt csináltam, miközben éreztem, hogy ez az élet olyan mint egy fordítva felvett bugyi: kurvára nem zavar, ameddig észre nem veszed, hogy baromi nevetséges vagy benne. Így éreztem én is magam a saját biztonságosnak hazudott de valójában elcseszett, elrontott és hazug életemben.
Sosem vallanám be, de voltak esték, főleg azok, amikor Vegasban sikerült nyernem.Boldognak kellett volna lennem, felszabadultnak, hogy végre kifizethetem az adósságaimat (persze majd csinálok újakat, de legalább a régiektől megszabadulok) kicsit talán seggére is verhetek egy kevés zsetonnak, felszedhetek valami kerekseggű, olvasztó mosolyú félistent, és döngethetünk, ameddig fel nem bukkan a nevadai sivatag tetején az püspöklilában úszó napsugár. Aztán azon kaptam magam, hogy kiglancolva, csinosan üldögélek valamelyik szórakozóhely bárpultjánál, és már fél órája hallgatom valami baromarcú csajfelszedős szövegét, de leginkább csak annyi jut el a tudatomig, hogy meg akar dugni.Nem nagyon harcoltam azért soha, hogy más akarjanak bennem látni. Nem harcoltam sosem azért, hogy több legyek ennél. Nem harcoltam soha azért, hogy valakinek ne csupán a testem kelljen, aki tudni akarja azt, hogy mire vágyom, hogy mik a céljaim az életben. Hogy milyen gyerekkorom volt, hogy mi volt a kedvenc mesém, hogy rémesen rondán tudok kézzel és lábbal enni, hogy odáig vagyok a görögdinnyéért, hogy valójában utálom ha én vagyok alul, és alapvetően is ki nem állhatom az egyedüllétet. Nem szükséges lennem feltétlenül valakivel, de a lelkem legmélyén mindig vágytam arra, hogy akarjanak. Engem….a nőt. Miközben persze megveszekedett vadállat módjára kapálóztam azért, hogy még csak véletlenül se kerülhessen rólam mindez felszínre.Benton megpróbált szeretni a maga módján, csakhogy ez nekem kevés volt. Én azt akartam, hogy mindenek felett szeressen, ne én legyek valahol a sokadik az anyja babusgatása, meg a napi nyolc tárgyalás között beékelve. Elfoglalt ember volt, amit valahol talán meg is értettem, csak éppen rohadtul nem tudtam hozzáidomulni. Talán azért, mert nem akartam. Mert én nem tudtam ugyanúgy szeretni. Nem működött. És vajon miért? Mert Benton sosem akart semmit megtudni velem kapcsolatban. Neki nem kellett a múltam, nem is érdekelt, neki a jelen kellett és egy általa elképzelt jövő, ami meg engem nem érdekelt egyáltalán.Nem voltak közös céljaink. A picsába, még a jelenünket sem tudtuk összehangolni. Éppen ezért nem éreztem soha egy percig sem lelkiismeretfurdalást azért, mert félrekefélek a házasságunkban. Nem éreztem azért sem lelkiismeretfurdalást, mert állandóan és vég nélkül csak arra hajtottam, hogy megbotránkoztassam az élre vasalt Rosewood családot.
A szerelemre várnom kellett, a szerelemért azt hiszem sok mindent fel kellett áldoznom, és sok dolgot még mindig úgy szórok le magamról, mint valami megszikkadt régi kérget a fák.A szerelemnek jelenleg lemenő nap illata van, jelenleg egy ringó piknikkosár, egy homokba csusszanó láb, mezítelenség, a finom forró szélben fürdő bőr, virágillatú nyári bódulat. A szerelem egy férfi mosolya, aki pusztán attól boldog, hogy én is az vagyok. A szerelem lehetetlenül rebbenő pillák, surranó pokróc, daloló óceáni hullám, és a horizonton hintázó, kacsingató, búcsúzó napkorong.
Kuncogra rezzenek össze, amikor orra a vállamhoz dörgölőzik, és még bújok is, mintha kapnék utána. Akarom, hogy hozzám érjen. Egyetlen másodpercet sem akarok nélküle. Ma nem. Itt nem. Itt egyszerűen szükségem van arra, hogy körbeöleljen, hogy a pillanatok megteljenek az érintésével és a csókjával. Kell nekem, tán jobban mint eddig bármikor.
- Óóóóó sok dolog jól esne neked az én számból, szivi!- nevetem el magam vele együtt, és figyelem ahogy halkan pukkan a pezsgő, gyöngyözve ömlik az egyik, majd a másik pohárba.
- Nekünk szerintem külön helyet fognak fenntartani a pokolban. Különben ki a fene tudná elviselni, hogy néha marjuk, majd szétszedjük egymást, akár egy napon belül többször is, a vége azonban mindig ugyanaz. Dugunk mintha az életünk múlna rajta. De mondhatok valamit, bébi?- a vállamat cirógató kézfejére simítom a kezem, miközben az imidzsrombolásán azért még jót kuncogok.
- Csak hogy ne engedjük el olyan könnyen a lelkizős témát….be kell vallanom, hogy bár imádom minden egyes pillanatát annak, amikor magad alá gyűrsz, vagy magad fölé emelsz, vagy a penthouse kovácsoltvas erkélyére pakolsz fel, és a világ felett merülsz el bennem….szóval imádok minden egyes helyzetet, aminek szex az eleje és szex a vége….de ez az egész most itt….ez új….de ugyanúgy érzem az orgazmust….csak itt benn.- kocogtatom meg a szívem felett, majd legyintek egyet, hogy tényleg hagyjuk, mert a végén rólam is lehullik ez a kőkemény fehérmájú álca, és akkor oda a szeximádó renomém.
Éhes vagyok. Nagyon. És persze a kíváncsiságom is el akarom terelni mindenről, mert nem tagadom, hogy azért rendesen bassza az agyamat az a holnapi program, hogy vajon mit ötlött ki, de tartom magam az ígéretemhez és nem faggatózom. Hé, ez tőlem nagyon is komoly előrelépés!
Van az egész helyzetben valami játékos, valami olyasmi, ami kihozza belőlem az évődő kamaszt, a lányt, aki egykor bolondozni tudott, aki elfelejtette talán azt, hogy milyen csupán egyszerűen és kellemesen huncutkodni.Mint egy csibész kölyök kezdem őt csiklandozni, és ha végre elterült, akkor fölé magasodtam. Irgalomért könyörög, de én csak a fejem csóválom. A hajam előre omlik, a vállát és a nyakának vonalát csiklandozzák a fürtök. Idétlen grimaszba fut az arcom
- A-a….ne is könyörögj semmiféle irgalomért. Nincs irgalom. Elfogyott.Most jól meg leszel csiklandozva…ésssss hammmm…felfalva….- hajolok előre úgy téve mintha valóban egyetlen harapással meg tudnám őt enni, de a végén csak egy lágy, könnyed mégis mély, és valóban őszinte csókot lehelek az ajkára.
- Téged….csak téged…az utolsó…apró….kis….porcikádat…- minden egyes szavam végén hol az arcára, hol az orrára, hol a homlokára, hol a szemeire adok apró, finom puszikat, egészen könnyedeket. Édes és szinte szokatlan dolog ez tőlem, de most valóban úgy érzem, hogy a végtelenségig tudnám ezt csinálni.
- De az igazat megvallva túl csábító ez a sok finom falat, hogy csak úgy lemondjak róluk. Sajnálom szívem, de az a sajtos baszomfaszom annyira csábító illatú, és az az ananászos pite egyszerűen….ahhhh….bébi, miért nem vagy gyümölcsből? Mondjuk akkor semmi nem maradna belőled.- nevetem el magam, és hagyom, hogy végre felüljön, majd én is kényelembe helyezem magam. A gyümölcsös tálért nyúlok, amiben mindenféle finomságból elkészített saláta kínálja magát hívogatón.
- Hmm…- hümmögök, ahogy kiemelek egy gerezd mandarint, és egy apró kocka ananászt, az ajkaim közé dobom. Elgondolkodok, mi az amit tudni szeretnék róla és a múltjáról. Tulajdonképpen minden. Most döbbenek rá, hogy igazából nem is tudok róla semmit. Illetve amit tudok az is kevés. Szinte csak annyit, hogy övé a Sinner, hogy veszett egy humora van, hogy gáláns, hogy kurvasok pénze van, hogy ritkajó vele az ágyban….és a liftben, és a pulton, és az erkélyen, és a jacuzziban és a pálmaházban….és még egyszer a rendelőmben is….mondjuk akkor elmondhatatlanul ki voltam rá éhezve. És akkor tényleg csak rá. Szóval igazából ilyen felszínes, vagy alapvetően egy kapcsolat szempontjából fontos, de nem a leglényegesebb dolgokon kívül nem tudok róla semmit. Újabb gyümölcsök tűnnek el az ajkaim között, mikor végül a nyelvemmel nyammogok még párat, kiélvezve a finom nektárok édes ízét, majd elgondolkodva billentem oldalra a fejem. Azzal a kezemmel, amivel nem túrtam a gyümölcssalátában előre nyúlok, és a combjára simítom a kezem. Ujjammal lágyan cirógatni kezdem.
- Őszintén szólva nem csupán a múltadról nem tudok semmit, hanem ha jobban belegondolok, úgy igazán rólad sem. De ami azt hiszem most érdekel, az a kisfiú aki voltál. Aki a Sinnerben nőtt fel. Mindig meséltél arról, hogy a nagybátyád nevelt fel, de sosem mesélted el, hogyan kerültél hozzá. Milyen volt egy szórakozóhelyen felnőtté válni. Miről álmodozott az a kisfiú, aki egykor voltál?- teszem fel őszintén  a kérdést. Hiszen ő most a gyermek Blanche álmát váltja éppen valóra azzal, hogy elhozott ide. De vajon miről álmodozott a gyermek Lucian egykor?

Szókimondó szövegezés


- Mondd kislány, sosem jutott eszedbe ellenállni ennek a két lábon járó erekcióbajnoknak?Most tekintsünk el attól, hogy az efféle rosszlányokért vagyok oda amilyen te is vagy. A gátlásaidat éppen úgy nem veszed fel, ahogy ma este szerintem megint tanga nélkül jöttél…eltaláltam? Naná! Kisanyám, kiszámítható vagy bizonyos dolgokban! Szóval tekintsünk el attól, hogy a saját térfelemen játszom, de nem tudom tagadni, hogy Lucian alapvetően egy elég bugyinedvesítő jelenség. De csak lennie ezen az istenverte bolygón valakinek, aki akár csak megpróbál neki nemet mondani ha éppen ágyba akarja cipelni.- Hazel azon az estén szokatlanul pofázós hangulatában volt. Nem mintha amúgy a visszafogottságáról lett volna híres. Szerette volna megérteni, hogy miért jövök a Sinnerbe állandóan vissza, mert szerinte New York tele van potenciális egyéjszakásokkal, akik közül lehet válogatni, csak ki kell nyújtani a kezem. Igaza van. Igaza volt. De akkor is.
- Nem jutott eszembe!Jó vele az ágyban, nincsenek elvárásai velem szemben, úgy értem nem toppan be váratlanul hozzám, csak mert hiányzom neki, nem lep meg azzal, hogy istenverte programokat szervez a romantika jegyében, nem küldözget feleslegesen virágokat, csakhogy kifejezze mennyire kurvajó volt velem a szex. Nekem elég ha újrázni akar, abból is tudom, hogy jó volt.
Akkor ez volt a válaszom Hazel kérdésére, amely ma már nem hiszem, hogy ebben a formában megállná a helyét. Úgy értem a lényeg nem változott persze. Még mindig veszedelmesen jó vele a szex, még mindig imádom ha spontán csak úgy nem törődik semmivel, csak megy a saját csökönyös feje után. De a francba is! Imádom, hogy megszervezte ezt az utazást, imádom, hogy ilyen bolond romantikus tud lenni. Imádom, hogy a világot a lábaim elé teríti, de tulajdonképpen még mindig nincsenek benne elvárások felém. Vagy legalábbis remélem nincsenek.
Anyám mindig azt mondta, hogy azért nincsenek sikeres párkapcsolataim, mert alapvetően birtokló személyiség vagyok, akiből hiányzik a viszonzás képessége, akinek a humora meggondolatlanul és néha sértően szarkasztikus és aki valószínűleg egy tonna macska társaságában fog majd megöregedni valahol bronx lepukkant negyedében. Már ha egyáltalán a macskák bármelyike is képes lesz elviselni a szerinte kétségkívül fullosan nárcisztikus természetemet. Őszintén szólva az ember az anyjától valahogy kedvesebb összefoglalást várna saját magát illetően, ha már egyszem gyereke, de sose voltak illúzióim.Sosem rejtette véka alá, hogy csalódás vagyok a számukra, leginkább sehova be nem illeszthető, az átlagostól eltérő jellemvonásaimmal. Hogy én sosem tudtam belesimulni a tömegbe, hogy képtelen volna alkalmazkodni, akár egy minimális mértékben is.Csalódás voltam azzal, hogy egyáltalán bármilyen személyiséggel születtem, amelyben hangsúlyos szerepet kapott az örök ellentmondás a szüleim kéréseinek. Jegyzem meg finoman, hogy sokszor erőteljes ukáznak éreztem tőlük még a legapróbb kérést is. Mert amúgy többnyire az is volt: ha ők kértek, akkor el is várták, hogy a kérésük teljesüljön. Ugye nem meglepő, hogy ezt a hangsúlyos tulajdonságot én is örököltem? Szóval anyám tévedett: azért nem voltak sikeres párkapcsolataim, mert azt hiszem sosem tudtam, vagy sosem mertem igazán elhelyezni magam ezekben a kapcsolatokban. Könnyebb volt egy viszonyt, egy pár sietős légyottot összehozni, amelyekben csak annyi szerepet játszottak az érzelmek, hogy ha orgazmusom volt, akkor néha azt üvöltöttem, hogy “Imádlak bébi!” De ez többnyire a pillanatnak szólt. Annak a pillanatnak, meg a következőnek, de nem volt tartósabb mint egy napon felejtett gombóc fagyi.
Lehetnék álszent, és mondhatnám, hogy ez az egész Lucian-el egy lassan kialakuló dolog volt, hogy az érzelmek nem úgy basztak tarkón, mint a körhinta a wurstliban, de nem leszek az. Hirtelen jött, megállíthatatlanul. Beleszeretni olyan könnyű volt, mert Lucian szinte sóhajtja az ember felé, hogy: szeress! Mint egy állandó és megunhatatlan ölelésre váró plüss mackó, állandóan széttárt karokkal… a látens pedofil gombszemek, meg a rémisztő piros masni nélkül a nyakában. Könnyű volt beleszeretni, és könnyű lebegni mellette a boldogságban. Megtartani azonban sokkal embertpróbálóbb feladat. Hogy ne akarjak két hét után menekülni az egészből. Hogy ne akarjam megbánni, hogy engedtem kiteljesedni magamban az érzéseket. Hogy ne csupán az ágyban lássam magunkat tökéletesnek, hanem az életben is. Az olyan pillanatokban is, mint ez a naplemente a parton, anyaszült meztelenül, pezsgőt kortyolgatva és évődve. Úgy ahogyan nem is emlékszem, hogy így csináltam e valakivel.
- A gyehenna tüzes parazsán….ahha….miközben ugrálsz majd egyik lábadról a másikra, én meg ott röhögök majd az üstömben és kinyújtva a kezem az utolsó métereknél berántalak magamhoz.Ne aggódj, a következő alkalommal én fogok sűrű szitkok közepette parázson táncolni. Akkor majd elmondhatod, hogy tűzről pattant egy picsa vagyok.- magyarázom neki jókedvűen, beletúrva a vízpárától lassan begöndörödő hajába. Mosolyogni támad kedvem, mert az jut eszembe, hogy így nem is láttam még.Én két verziót ismertem belőle, amikor nem volt rajta ruha, vagy azt amikor tökéletes glancba vágta magát, a haját még tökéletesebben belőve, éppen csak meghagyott borosta keretezte a csókolnivalóan húsos pofátlan vigyorba futó ajkait. Most azonban nem csak a ruháktól szabadult meg, hanem attól a fajta távolságtól is, amit a legtöbb nővel szemben felvett. És ebben én sem voltam kivétel. Egy ideig egy dugnivaló csaj voltam, később már egy hang, amely a punci mögül jön és jó vele eldumálni, végül elég hamar azon kaptam magam, hogy a szex mellett beszélgetünk is. Egymással. Többnyire nem érintettünk az életünket, bár elszórakoztattam egyik vagy másik agymenésemmel, vagy polgárpukkasztó húzásommal, amelyet a Rosewood villában produkáltam, Lucian pedig nem csak remek hallgatóság volt, hanem még néha tippeket is adott egy-egy következő alkalomra. Mondtam már, hogy imádom azt a perverzül mocskos bosszúálló fantáziáját is?
Érdekel a múltja.Nem csak azért mert eddig még sosem beszélt magáról, és talán itt lenne az ideje jobban megismerni ki is ő valójában, hogy ki rejtőzik a tökéletes ruhák, a lesimított, máskor göndör haj mögött, hogy ki az akinek a mosolya nem csupán a véremet forralja fel amikor rámnéz, hanem a szívemet is lágyítja, mint most.Falatozás és pezsgőzés közben, melynek tökéletes díszeltül szolgál az ezerszínű fényben fürdő naplemente.
Komolyan hallgatom végig, és nem csak azért, mert a hangjának könnyedsége ellenére is nagyon komoly és mély dolgokat érint minden kimondott szóval, hanem mert az jut eszembe, hogy bár másképp alakult az életünk, mégis számtalan ponton erőteljesen hasonlít.Mindkettőnknek nélkülöznünk kellett az igazi és szívből jövő szeretetet és bár neki ott volt a bácsikája, nekem meg Rosemary nénikém(akit őszinte és cseppet sem visszafogott erkölcsei, vagy jobban mondva annak teljes hiánya miatt kitagadtak a családból) azért az nem ugyanaz mint amikor az ember hozzábújhat az anyjához, vagy az apja meglapogatja a vállát, hogy faszagyerek vagy fiam.Az utolsó mondatán azonban elnevetem magam. Röviden mégis őszinte könnyedséggel.
- Ó igen! És a mindenható atayúristen valahogy kihagyta belőled a szerénységet. Gondolom elvonta a figyelmét valami kerekseggű trombitás angyalka és nálad kimaradt a szórásból. De ne aggódj, más területeken sokszorosan kárpótolt.És megfelelt a válasz,egyelőre.- az utolsó falatokat is kiszedem a gyümölcsöstálból és a partra néha visszamerészkedő vízfordokat nézem. A feltámadó szél egyre nagyobb hullámokban öleli újra és újra át a fövenyt, a homokon elcsúszik a holdnak kancsalezüst árnyéka. A sötétség pillanatok alatt úgy zabálja fel a fényt, ahogy abban a filmben a Langolierek eszik meg az időt.Néha úgy érzem, hogy velem is ez történik. Elszalasztott lehetőségek, amiket nem vagyok képes megragadni.
Lucian kérdésre egy ideig még nem felelek és nem is nézek vissza rá. Még mindig a távolt figyelem, noha a tintafekete égbolt mögött pislákoló csillagok nyitogatják szemeiket, a távoli messzeségben fények gyúlnak az apró szigeteken. Hirtelen a hátunk mögött a ház felé vezető ösvényen automatikusan gyúlnak fel pislákolva a szolár lámpák, lobogó fényük a fáklyákat imitálja.
- Engem mindig foglalkoztatott a jövő, de sosem akartam tovább látni annál ami van. Mindig megtervezem a dolgaimat, a munkámat, de a magánéletemet soha.Aztán a válásom után elkezdett foglalkoztatni a gondolat, hogy akkor most hogyan tovább? Végül rájöttem, hogy magas ívben leszarom, hogy hogyan tovább. Mert ha tervezek és szemellenzősen egy irányba haladok, akkor nem veszem észre a mellettem elhaladó lehetőségeket, pusztán mert nem figyeltem rájuk.- vonom meg a vállam könnyedén, majd egyesével lenyalogatom az ujjaimról a finom gyümölcslevet, eztán szalvéta után nyúlok, és megtörölgetem őket rendesen is.Térdre tornázom magam, és a fenekem a sarkamra helyezem így araszolgatok közelebb hozzá.Végül két tenyerem a térdére simítom, és lágyan, masszírozva vezetem feljebb és feljebb őket.A combjának felső részén azonban megállok és félrebillenő fejjel nézek rá.
- Lucian….szivi….nekem néha még azt is nehéz megmondanom hol leszek két hét múlva, nemhogy egy évet lássak előre. Fogalmam sincs. Szeretlek.Pokolian, megveszekedett módon. Odáig vagyok ezért a jóképű, lehengerlő stílusú, sármos és utolsó porcikájáig tökéletes férfiért.- idézem vissza pontosan a szavait, majd enyhén megemelkedem, és a combjain támaszkodva még közelebb igazodom hozzá.
- Szeretném ha így lenne….szeretném, hogy így maradjon, de annyi….annyi zavaró tényező van, amiről most még nem is tudunk.Ne ígérj olyat amit nem biztos, hogy be tudsz tartani, és soha ne mondd, hogy soha! Most pedig!- sóhajtottam egy nagyot, kiadva ezzel mindkettőnknek a parancsot a lassú szedelőzködésre, vagy valami ilyesmire. Feltápászkodtam ültömből és visszanéztem a ház felé, aztán a sötétben is békésnek és hívogatónak tűnő víztömegre.Végül egy huncut mosollyal áldozom a spontaneitásnak, és lábaimat kapkodva kezdek belefutni a töksötétben a víz felé. Lábaimat kapkodom, a kezeim ide-oda lengedeznek mint azoknak az idétlen forró levegős bábuknak a benzinkutaknál Torkomból üvöltök valami régi kalózos nótát, ami nem tudom honnan jutott éppen most eszembe.
- Heeeeeeejjjj aki legény nem henyél, rumot vedel úgy zenél….úúúúúúgy de úúúúgy zenél! Hejj!- állok meg egy pillanatra lábaimmal még mindig a vizet tapicskolva hatalmasat rúgva a habokba.Megfordulva Lucian felé kinyújtom felé az egyik kezem, miközben folytatom a nótázást.A hangom egész jó szokott lenni, de most a röhögés miatt rettenetes kilengése van az oktávok között. Hamis vagyok mint a tök, ez az igazság, de veszettül boldog.
- A kapitány leáááááánya de leánya szélehossza egy…..sántikálva mégis a matrózok közé meeeeeegy de a matrózok közé megy. Gyere már szivi! Mártózzunk még egyet mielőtt visszaindulunk.- nyújtom felé a kezem, a nótázást pedig továbbra sem hagytam abba hejehujázva, fütyörészve, jókedvűen.

Szókimondó szövegezés


“Who wants to live forever?”
Üvöltötte egykor a nagyon szenvedélyes Freddie a mikrofonba, miközben akkor és ott a tömeg egyetlen hangos masszaként sikoltott fel a színpadra, hogy ők örökké akarnak.A túlélésért bármit.De ez nem csupán a túlélésről szól, hanem a szenvedélyről.
“Édesem, lehet szenvedély nélkül élni, de mégis mi a fasznak? Lehet úgy élni, hogy minden reggel mosolyt varázsolsz az arcodra és úgy teszel mintha hűdenagyon élveznéd, valójában meg a hátadra kívánod az egész kibaszott világot. Ha nem szeretsz élni, akkor fogj egy harminckilencest, nyomd a halántékodhoz, és legyen benned annyi bátorság, hogy meghúzod a ravaszt.” mindössze tizenhárom voltam, és elkerekedett szemekkel hallgattam a családi asztalnál a nagyszüleim házában, amint Rosemary nénikém kecsesen mozgatva csuklóból a kezét, lazán és szókimondó stílusban fekteti verbálisan két vállra az egész prűd rokonságot.Mire tizenhat lettem, már nem is hívták meg a tulajdon szülei sem, anyám pedig még az esküvőjére sem akarta egykor. Persze Rosemary, aki akkortájt éppen a négyperhetes férjét fogyasztotta azonban lazán besétált, egy tűzvörös szettben, óriási kalappal a fején, és ezerszeresen kiragyogott a tömegből. Sok boldogságot kívánt az ifjú párnak, bőséges gyermekáldást, és remélte, hogy legalább az egyikük, egy lány, minimális szinten kiborítja majd anyámat azzal, hogy rá fog hasonlítani. Olyan volt ez mint egy sötét tündérkeresztanyai átok, és lássanak csodát, valóra is vált. Mind külsőleg, mind alaptermészetemet illetően sokkal inkább hasonlítottam anyám húgára, mint a tulajdon szülőanyámra. Vegasban halt meg végül, vérbe fagyva találtak rá az egyik nívós szálloda szökőkútjában, és bár az ügyet soha nem zárták le, sokan azt pletykálták, hogy az utolsó, hetedik férje végzett vele. Hogy miért? Minden bizonnyal annak is a szenvedély volt az oka. Ki tudja?
“Félig szeretni nem lehet. Mindent bele kell adni: fejet, szemet, bőrt, hajat, ujjakat, melleket, puncit, kislábujjat. Ha félig szeretsz, az olyan,mint eljutni az orgazmusig, de nem beteljesíteni azt, hanem felugrani, hogy jajj a csirke a sütőben maradt!” nevetett, amikor ezt mondta, pedig még mindig csak tizenhárom voltam. Ültünk a nagyszüleim házának előkertjében, Rosemary pedig kecsesen tolta ajkai közé a cigarettát, majd egy magától értetődő mozdulattal nyújtotta felém a dobozt és kínált meg. Én meg nem tudtam, hogy illik visszautasítani, vagy mondjam, hogy egyszer próbáltam ki, akkor is zöldet hánytam egy álló hétig, és még a fülemen is fürtöltem két napon át olyan pocsék volt….szóval inkább vettem egy szálat és hagytam, hogy tüzet adjon. Persze megint majdnem belefulladtam, ő meg nevetett.Rosemary túl korán volt jelen az életemben, hogy megérthessem mindazt amit mondott, és túl korán ment el ahhoz, hogy tanácsot tudjak tőle kérni. Bár azt hiszem azt mondta volna, hogy menjek hozzá Bentonhoz, a pénz az sokkal nagyobb összetartó erő mint bármi más, a szenvedélyt meg majd megtalálom máshol.
Gyanítom, ha most látna itt ezen a paradicsomi helyen, ezzel az észvesztően odaadó, minden szempontból tökéletes pasassal, akkor azt mondaná, hogy mi a picsára várok még? Mondjam meg neki ezerszer is, hogy szeretem, hogy az összes faszi az életemben, egy orbitális mellényúlás volt, hogy rá vártam ebben az egész tetves életben. Minden másodpercben azért könyörögjek, hogy csókoljon még, hogy tapasszam magam a bőrére, legyek neki a sokadik utáni szívdobbanása, a levegője, a mindene, az álmainak megkerülhetetlen része. Legyek neki a minden, ahogy ő nekem legyen a mindenen túl az örökkévaló. De Rosemary nincs itt, és bár szépen lassan feloldódtam, ahogy a parti piknik közepette közelebb húzódom Lucian karjaiba, elmúlt belőlem az a fajta lázas önmagamba fordulás, ami alapvetően jellemezni szokott, ha az érzéseim kerülnek terítékre.Mintha az elfogyasztott gyümölcsök, a pezsgő gyöngyözése a pohárban kimosta volna belőlem az érzelmi gátlásokat.
Ahogy a napsütést lassan felváltja az esti szürkület, majd az ezerszínben pompázó égbolt ráhasal a fodros hullámokat ringató víztükörre, már komolyabb témákat is érintünk, amely még mindig valahol a felszín. Talán én sem merek még mélyebbre ásni, talán ő sincs még felkészülve az én válaszomra. Talán még én magam sem.Még mindig túl az elején járunk. A közös jövőnek és egyáltalán ennek az egész nyaralásnak.
- Persze, hogy korrekt válasz.Ami pedig az apró lábakat illeti, azt már most megmondom, hogy minimum öt gyereket akarok. Ötöt, bébi. Nem kettőt, nem hármat, nem nyolcat. Ötöt. Az a szerencseszámom.- nevetem el magam félig tréfásan félig meg magam is meglepődve azon,hogy nem a tiltakozás volt az első gondolatom ezzel kapcsolatban. És most jutok el arra a pontra azt hiszem, amikor elérkezettnek láthatnám az időt szóba hozni az egész Benton féle partit, az eljegyzési bulit, a vegasi esküvő eszement ötletét, amit még mindig nem vertem ki a fejemből. Talán azt kellett volna felelnem a kérdésére, amikor a jövőről kérdezett, hogy látom magunkat pár hét múlva valamelyik giccses vegasi kápolnában, ahol az aranyruhás kiöregedett bemindezett Elvis imitátor búgó hamissággal énekelve összead, majd kapunk két kis csengettyűs filléres pezsgőt, meg egy újabb hamisan vernyákoló Elvis nótát és ásókapa meg a nagyharang, meg egy kibaszott nagy veszekedés zárja az egészet.Megtenné vajon értem ezt az egészet? Meddig menne el, és mennyi áldozatot tudna hozni értem? De a legfontosabb kérdés mégis az, hogy mindezért cserébe én milyen áldozatra lennék képes? Mivel azonban még ezt a kérdést úgy igazán végig sem mertem gondolni, hát valamiféle ködös választ adtam neki, és inkább nem hoztam szóba az egész esküvő gondolatát.Jól érezzük magunkat, mi a francért basznám el?
Az ajkainak ívére vigyorgom, mikor közelebb hajol, tréfás kacérsággal bújok ki a csókja elől, és indulok meg a nyílt víz felé.Énekelve, önfeledt boldogsággal, hiszen azon a helyen vagyok, ahova mindig is vágytam, egy olyan férfival, akire mindig is szükségem volt.A rögtönzött kis műsoromra adott reakciója, egy önfeledt nevetés, meg a cápák emlegetése, mire a válaszom egy hangos hahotázás, majd két karom felemelem magam mellett, mintha ugyan áldást várnék az égből, majd hadonászni kezdek, valahova bele a nagy feketeségbe. A nem létező cápáknak címezve az újabb dalomat, amely az előzőnél is hamisabb, bár hozzá kell tenni, erre már alaposan rá is játszom.
- Gyereeeeeee visszaaaa….ne hagyj itt árván. Itt vagyok az esőben, fagyban szélben, téged váááárvááááááán!- még mindig vernyákolok, még mindig a távolnak címezve az éneknek a legnagyobb jóindulattal sem nevezhető emberkínzást, mikor hallom magam mögött összeborulni a hullámokat, ám amikor a vállam felett hátrapillantok futólag, nem látom sehol Luciant.A következő verse sor közepette félmondatba fagyva hallgatok el, és  hirtelen perdülök meg, majd egy hatalmas nevetéssel, ijedelemmel vegyes sikkantással próbálok szökkenni egyet, de a víz és persze Lucian keze visszahúz. Az én karjaim ösztönösen csapnak két oldalról a vízfelszínre, mint egy rémült polip két csápja, közben pedig Lucian mellettem bukkan fel. A reakcióm szinte másodpercek alatt vált át, ahogy meglátom kiemelkedni a habokból. Azt hiszem a teremtésben kibaszott nagy mellényúlás volt a kagylón kiemelkedő Vénusz….én ezt a faszit látom tökéletesnek ebben a jelenetben.Elkerekedett szemekkel, lélegzetvisszafojtva nézem, amint áttúrja a haját. Esküszöm én még ilyen kurva szexi mozdulatot nem láttam férfitól, mint most tőle.Azonban még a gondolatot sem tudom végigfuttatni az agyamon, és még mindig némán iszom a látványát, amikor magához ránt.Engedelmesen válok másodpercek alatt rongybabává. Oké, bébi jelen pillanatban, egészen addig amíg valamennyire magamhoz nem térek a korábbi látványod okozta sokkból, azt csinálsz velem amit csak akarsz. Mondjuk amúgy is, és ehhez még engedélyt sem kérsz soha. Hát bazd meg, tudod? Imádlak!
Megfeszül a tarkóm, amikor rásimít a kezével. Egyszerre követelőző, egyszerre gyengéd a mozdulat, és ebbe a csókba most mindent belead. Mintha láthatatlan szálakkal kapcsolódnánk össze, olvasztanánk egybe az egész napos emlékeket, az érzelmi hullámvasutat a repülőtől az érkezésig, a partig. A nyelvünk játéka, számtalan titkot ad át a másiknak: fel nem fedett érzéseket, a vágyak mögött meghúzódó tétova kérdéseket:”Tudnál ennél jobban szeretni?”
Fullasztó a gyönyör érintése, és szinte kivesz minden erőt a lábaimból. A víz kellemesen cirógat, a lábammal pedig egyszerűen átfonom két oldalról a derekát, immáron karjaimmal fonva rá magamat a nyakára.Belenevetek az ajkaiba csók utolsó másodperceiben, és amikor levegő után kapva kissé elválunk egymástól még nem húzom hátra a fejem. Még mindig kuncogva cöccögök, apró kis zizzenéseket generálva a szájának felső ívére.
-  Dehogy védekezett az istenadta! Csak ő ilyen kikötözős fetisiszta volt. Mellesleg a te módszered határozottan jobban tetszik. Sőt mi több ha nem bánod, akkor repetáznék még párszor….mondjuk sokszor….ezerszer….meg még ezerszer….- először apró puszikat adok a szájára, majd lehetetlen hevességgel és odaadással kezdem finoman falni. Aprókat harapok,amelyek nem fájdalmasak sokkal inkább a bennem felgyűlt és levezetni jelenleg képtelen érzéseket igyekszem átadni neki. Aprót szusszanva döntöm a homlokom az állának, fejem lehajtva, a mellkasom szaporán emelkedik majd süllyed.
- Figyelj bébi! Kurva sürgősen vissza kéne mennünk, mielőtt galád és beláthatatlan következményekkel járóan újra és újra meg akarom gyalázni veled a kristálykék vizet. Nem vállalok felelősséget a jelenlegi érzelmi kirohanásaimért. Ez egy brutális szerelmi skizofrénia és mindegyik énem kurvára odáig van érted. Ha mindegyik egyszerre lerohan, neked véged, csak szólok.- kezem engedem lesiklani a nyakáról, végig a vállán lejtenek táncot az ujjaim, majd előre húzva a kezem a mutatóujjam lágyan sétál végig a középső ujjammal felváltva a mellkasán, le egészen a has alatti részig. Még egy mozdulat és a hideg víz ellenére is meglehetősen csábító férfiasságán állapodik meg a kezem. Úgyhogy egyelőre csak megállok, és tenyerem szétnyitva rásimítok a fenekére.Fejem felemelem és oldalra billentve nézek fel rá.
- Nem mellesleg brutál kíváncsi vagyok holnapra milyen meglepetést eszeltél ki nekem, úgyhogy légy olyan jó drága Odüsszeusz, oldozd el magad az árbóctól….mondjuk van olyan árbócod amihez meg én odakötözném magam…- harapom be az alsó ajkam, majd fejem hátravetve jóízűen nevetek, végül megint rápillanok, és a fejemmel a háta mögé bökök, valahova arra ahol az ösvényül szolgáló pislákoló fáklyalámpák tartanak: a házig.
- Vidd haza a te cápagyilkos sziréned, szivi!

Szókimondó szövegezés


Valakivel ébredni.
Valaki mellett ébredni.
Gyakorlatilag hasonló, de mégis más. Más lesz a lelki hozadéka. Az elsőnek van, a másodiknak gyakorlatilag nyomokban sem.
Valaki mellett ébredni bárki tud. Valaki mellett, akivel együtt töltötte az éjszakát, akivel jó volt minden pillanat, még hálás is lehet azért, hogy enyhítette a teste szomját, vágyainak végtelen hevületét. Hálás lehet az odaadásért, hálás azért, hogy beleszorította a lihegését a csókjaival a falakba. Valaki mellett ébredni egy pillanatra engedi csak felsejleni a lelket. Csupán addig amíg rájövünk, hogy ez a pár óra, az az éjjel fantasztikus volt, de mire a napsugár befurakszik a lehúzott redőny résein, már nem talál ott.Nem volt mögötte semmi más, csak néhány pohár ital, könnyek, nevetés, összeborulás, vágyak között kínlódva nyöszörögni, beteljesíteni, és kifulladva álomba szenderülni. Nem keressük a másik kezét, nem akarjuk összefűzni, nem akarjuk, a szíve dobogását hallgatni. Szex volt. Tömény, intenzív és impulzív, de semmi több. Érzelmek talán csak az orgazmus mámorító pillanatában voltak, amikor az agyunkban előtóduló izgalmi attitüdök szinte vért izzadva próbálnak ellenállni annak, hogy valóságosnak érezzük az egészet a továbbiakra, majd ahogyan megszületik, úgy ki is húny,mint egy lángot kapott műanyag tasak a szélben. Nem akarunk beszélgetni, talán még a neve sem fontos, hiszen elég csak becézni, elég csak dédelgetni….”szivi” , “édes”...”bébi” nem akarunk talán mögé senki mást gondolni, csak adott pillanatot megragadva fejest ugrani a kéjbe. Akár újra és újra, mindezt úgy, hogy csak átutazók vagyunk a másik mindennapjaiban.Nem lényeg mivel foglalkozik, nem érdekel, hogy van családja, hogy várja haza valaki, hogy mi a számára fontos, hogy milyen álmai vannak. Ilyesmi nincs szükségünk. Semmire nincs szükségünk, csak rá. A testére, az odaadására. Mellette akarunk ébredni, de nem vele.
Valakivel ébredni olyan, mintha megnyílt volna előttünk a csodák színes birodalma. Mintha nem az lenne hirtelen a fontos, hogy mit csinálunk, hanem az hogy kivel. Néha talán elveszik az érzések között a testi vágy, csupán másodlagos hozadéka lesz mindannak, amit belül nem vagyunk képesek elcsendesíteni. Össze akarjuk vele fűzni az ujjainkat, hallani akarjuk a szívének dobbanását a dobhártyánkon vert visszhangként.Létezni abban a pillanatban vele együtt, amely elmúlik mindkettőnkkel, de a hajnal betoppanva már együtt talál minket. Kettőnkkel születik meg egy új nap. Eggyé olvadunk nem csupán testben, hanem lélekben is. Simogató a gondolata annak, hogy álomtalanul hanyatlunk el a párnánk, hogy bőrünk hajnali párája a másik bőrére sóhajtja forróságát. Összebújni mikor az első napsugarak ébresztgetni akarnának, és még nem engedni erőszakosan befurakodni a mi saját éjjelről ellopott meghittségünkbe a beköszöntő új napot.Valakivel ébredni kiváltság. Csoda. Gyönyör. Szerelem. Valakivel ébredni lehetetlennek tűnik az olyanoknak mint mi vagyunk. Mégis….fejest ugrunk a csodák színes birodalmába, és nem számít hol érünk majd földet.
Előző éjjel kéz a kézben indultunk vissza a lobogó mesterséges fáklyafények között ideiglenes otthonunk felé. Mögöttünk az óceán lágy habjai jajjdulva intettek búcsút a nappalnak és köszöntötték az éjszakát. A szél borzolta meztelen felsőtestünket és én csak nevettem Lucian romantikus képzelgésén. Fehér szatén ágynemű, az óriási ablak mögött koromszínben elnyúló világ, a távoli csendes vizek partot csókoló hullámai, a kontúros égbolton ottfelejtett hunyorgó és kíváncsi csillagok között, a holdnak mosolygó arca alatt.Ezüst látomássá vált a szoba, a függönyökbe belekapott a szél és lágyan megcibálva eresztette el.Nem pakoltunk el semmit, a holmikat szanaszét hagytuk, éppen ahol kiesett a kezünkből. Apró csókokért fordultam hozzá, szavak nélkül, mosolyogva fúrtam magam az ajkai közé, a mámor nektárját kortyolva szédültem vele beljebb és beljebb. A kosár halkan koppant, a kezemből a pléd némán hullott alá, a lábunk csendesen csusszant a kövön. A lélegzetvételünk egybe kapaszkodott és miközben az ágyra hulltunk pőre mivoltunkban, én már biztos voltam benne, hogy életemben soha többé senki mellett nem akarok ébredni csak mellette. Bár tudtam, hogy nagy árat fogok még azért fizetni, hogy ezt az érzést hagytam magamon eluralkodni, és azt is tudtam, hogy az út mely most talán újra könnyűnek és járhatónak tűnik egymás felé a számunkra, lehetetlenül nehéz és meglehetősen óriási akadályokat tartogat még a számunkra.
Lucian Graham Harris a legcsodálatosabb és legnehezebb ami az utóbbi nagyjából tíz évben történt velem.És még csak elképzelésem sincs mennyire nehéz….vagy talán van, hiszen a nehézséget én okozom majd. Egyedül én.


Álmodtam. Hosszú idő óta először. Általában fáradtan nyúlok el otthon az ágyban, ha éppen egyedül vagyok, vagy éppen menekülök onnan, ahol az este még olyan mocskosul jól éreztem magam, szinte torokig merítkezve a gyönyörben. Egy héten többször is, mert szükségem van rá. A szex valami olyasmi a számomra, amely nem csupán a testemnek kell hanem felszabadítja a rejtett energiáimat.A testem egész egyszerűen a kéj megannyi apró kis atomjából tevődik össze és örökké szomjas.De bárhol is talál  el a fáradtság, vagy alszom be, akkor sem álmodom. Üres az agyam, kimerülnek a gondolataim. Most azonban az álom magával ragadott és valami olyan fantáziavilágba repített, amelytől én magam is megijedtem. Talán az előző esti beszélgetésünk volt az okozója. A jóég tudja honnan előkapott gyerek víziója, amely most talán a félelem miatt, vagy a tudat alatti vágy miatt megjelent az álmomba.
Tavasz volt. Illatos virágok bólogattak az egyre frissülő, lassan fellélegző világban. Az apró kis kertvárosi előkertben loncok, leanderek, megannyi tulipán, jácint ontotta szívet dédelgető illatát. Távolabb egy takaros otthon apró kis fehérre festett, nyitott zsalugáteres ablakából kikapta a szél a kék organza függönyt és játékosan cibálta meg.Nevetést hozott magával a fuvallat. Egy férfi és egy nő játékos, évődő nevetését. Mi voltunk azok. Távolról láttam magunkat, mintha fel sem ismertem volna, hogy ez a két alak, az egykori hedonista minden szempontból az élvezetekből pióca mód táplálkozó ember lett volna.Lucian lágyan simította végig az egyre szembetűnőbben kerekedő hasamat, és vont magához szorosan. Szinte érezni lehetett a virágok illata közé keveredő szenvedélyt, amely most inkább lágy volt és törődő, semmint vad és féktelen.Boldognak tűnt. Én is. Mintha nem is ugyanazt az embert láttam volna magamon, aki minden nap a tükörbe néz. Mintha révbe értem volna. Mintha hagytam volna, hogy a boldogság végre elárassza az életem. Mintha képes lettem volna legyűrni az összes gátlásomat és félelmemet.Levegőhöz jutottam. Végre.Lucian nevetve hajolt közelebb, arca az arcomat súrolta és a fülembe súgott, én meg hátravetett fejjel csak nevettem ujjaim a tarkójára simítva lágyan cirógattam. Törődő asszony érintése volt ez….egy szerelmes asszonyé, kinek érzelmei végtelen kútfőből merítkeznek,és sosem szűnik meg szeretni a férjét….az érzés idővel változik, a lángolása tompul, de a mélysége soha…az még erősebb még végtelenebbé válik. Újabb duruzsolás, ezúttal egész közelről, a fülemet csiklandozta és mintha az álmon túl is elért volna, mintha én magam éreztem volna a testemen a simogatást, a hangot, a védelmező, törődő tónust. Orromban éreztem a frissen sült étel illatát, az óceán reggeli aromája hűvösen csiklandozta az orromat.Hirtelen ráeszméltem, hogy ebben az apró, időtlen pillanatban összeér a valóság és az álom, én azonban ott akarok maradni. Ott ahol minden tökéletes volt, amiben már megharcoltuk a magunk csatáit, amelyben már egymásra találtunk,amelyben már nem szegélyezte megannyi titok az életünket.Nyögve nyöszörögtem, az arcom eltorzulva olyan volt, mintha a következő pillanatban egyszerre válnék haragossá és egyszerre zokogásba törnék ki.
- Neeeeeeem. Vissza akarok….- motyogtam alig érthetően, miközben még inkább összeszorítottam a szemeimet, és eszem ágában sem volt kinyitni.
- Hagggggyyyááááál….- elnyúlva könyörögtem és parancsoltam egyszerre, még mindig megtagadva azt, hogy kinyissam a szemeimet. Lucian azonban nem adta fel.
- Baszódj már meg!Várnak ránk? Kik várnak? Valami őrületes hula-hula gruppent szerveztél le? Ha nem, akkor ne is várd, hogy én….- nem fejezhettem be azonban, mert kinyitva a szemeimet nagy nehezen és oldalra fordítva a fejemet, megpillantottam a tálcányi ínycsiklandozó finomságot a kis éjjeli szekrényen. Sejtettem, hogy nem a jótündér varázsolta oda, bár jobban belegondolva ha ezt a jótündért Lucian-nek hívják, akkor de.
- Te reggelit csináltál nekem? - kerekedtek el a szemeim, már amennyire lehetett ébredés után fél perccel, és hitetlenkedve meredtem rá. Nehezen emeltem meg a kezem, és előrenyúlva megsimítottam az arcélét, a vállát, a mellkasát.
- Hé! Akárki is vagy, követelem vissza Luciant….már az eredetit, aki hamarabb dugna meg reggel ébredés után, semhogy reggelit készítsen. Még magának sem, nemhogy egy nőnek….de hé!Tudod mit?Akárki vagy, maradhatsz. Határozottan jobban tetszik ez a verzió. Lucian 2.0….hihi- nyögdécselve fordultam kissé oldalra, beletúrva az amúgy is kócos hajamba, sikerült még jobban összeborzolni.
- Utállak, ha nem mondtam volna még. De némiképp kompenzáltad a felébresztésem ezzel a reggelivel. Na dobd ide az ölembe mielőtt kihűl és kárba veszik! - tápászkodtam fel ülő helyzetbe, és megpaskoltam az ölemet, amelyet a fehér takaró egy része fedett jelenleg.Miközben odarakta a tálcát, az jutott eszembe amit álmodtam. Pontosan visszatükrözte Lucian ezen mozdulata azt aki az álmomban volt….az álmomban, ahol tudtam, hogy nincsenek közöttünk titkok, hogy én is képes vagyok őszinte lenni vele, nincs semmi ami folyamatosan mérgezné a kapcsolatunkat, a gondolatainkat.
Egy ideig csak tartottam a kezemben a villát és őt néztem, majd egy mély sóhajjal engedtem eluralkodni magamon az érzést: őszinte akarok lenni vele. Nem akarom, hogy ez a nyaralás a továbbiakban annak az árnyékában teljen ahogy elindultam ide, ami mélyen legbelül emészt folyamatosan, és nem tudok egyszerűen szabadulni tőle. A múltam, az akaratos énem úgy rágja magát a felszínre egyre jobban a szerelmünkön át, mint valami időtlen rovar.Egy falatot szúrtam a villára és a számba raktam, majd az evőeszközt letettem a tányér szélére és a kávé után nyúltam.Most jó lenne bele egy kis rum, kibélelni ahhoz, amit mondani készülök. Bassza meg, de nehéz ez!
- Benton megnősül.- nem ezt kellett volna mondanom egy óriási sóhajt követően de nem tudtam hogyan kezdjek bele. Elvégre ez indította el nálam az egész lavinát, és mindazt ami már az indulás előtti napokban hazavágta a lelkemet.
- Három hét múlva lesz az eljegyzési parti a Rosewood villában és én is hivatalos vagyok….- magyarázom tovább, egyszerűen fogalmam sincs hogy ragadjam meg a mondandóm lényegi részét., szóval még gyűjtöm az erőt. Kapaszkodom a csészébe és sietve kortyolok belőle.A pereme felett Luciant figyelem. Ó istenem, segíts bébi! Mert amit mondani készülök, valószínű bombát robbant majd közöttünk. De inkább ez, mint hazugságra alapozni egy kapcsolatot. Abból köszönöm elég volt egy tönkrement tíz éves házasság.

Szókimondó szövegezés


A Prestin család sosem tartozott a new york-i elithez, sőt tulajdonképpen még a szűkebb környezetében sem feltétlenül örvendett túl nagy népszerűségnek. Mindenki tudta, hogy Prestinéket meghívni vendégségbe egyet jelent azzal, hogy az anya nyilvánosan fogja megalázni a lányát, aki ezt a legtöbb esetben szótlanul tűrte. Egészen tizenhárom éves koráig, amikor feltűnt a színen a sok éve elveszettnek hitt nagynéni: Rosemary.
Apám megalkuvó ember volt alapvetően, aki a legtöbbször behódolt anyám akaratának, és ha szükséges volt akkor vele együtt hozta a tudomásomra, hogy semmire nem fogom vinni az életben, ha nem változtatok a hozzáállásomon. Néha az volt az érzésem, hogy szabályosan élvezték, hogy megmondhatták mikor mit csinálhatok, milyen ruhát vehetek fel, vagy úgy alapvetően hogyan is irányítsam az életemet. Jobban mondva megtette azt helyettem az anyám. Nincs kétségem affelől, hogy a maga módján szeretett is talán, de az biztos, hogy nehezen tűrte, hogy ne azt az utat járjam, amelyet ő vagy éppen ők ketten elképzeltek a számomra. Rosemary mindig is más volt. Nyitott, szellemes, igazán szabadszájú, meglehetősen öntörvényű, és soha egyetlen alkalmat sem hagyott ki, ha éppen beinthetett a sznob világnak maga körül. Anyám szerint a legrosszabb, szerintem viszont a legjobb időszakomban találkoztam vele, amikor éppen kamaszodni kezdtem. Sosem voltak vele szemben tabutémák, bármit kérdezhettem, akkor is válaszolt ha olyasmit kellett mondania, amire nem vagyok éppen felkészülve. Legyen szó a tőzsdei manipulációkról, hogy milyen árnyalatú rúzst illik felvenni vendégségben, hogy egy étteremben mit és hogyan nem szabad, egészen az orális szex rejtelmeinek és mélységeinek elmagyarázásig, éppen úgy a férfi élvezetek tekintetében, mint a női részében. És még mindig évekre voltam a nagykorúságtól ekkoriban.Odáig voltam a szabadságáért, a függetlenségéért, csakhogy nem sejtettem, hogy milyen árat kellett fizetnie érte. Rosemary örökké szerelmes volt, és szinte mindig reménytelenül. Állandóan a boldogságot kereste, csak éppen sosem abban a helyzetben amiben éppen volt, a frissen kötött házasságait már akkor unta, amikor még meg sem száradt a papíron a tinta….
Mindig azt mondta, hogy ő szeretni született, de ő a beteljesületlen szerelmek bajnoka, abban igazán verhetetlen, de nagyon szeretne találni valakit, aki úgy igazán odavágja a szívét. Aki befészkeli magát, és ő epekedhet utána, mindaddig amíg már bele nem döglik, annyira akarja. És még utána is….amikor már az övé, amikor lehetőséget kap arra, hogy vele élje le az életét. A nénikém vágyott a valódi és vegytiszta gyönyörűségre, csak valahogy képtelen volt megragadni. Mindig azt mondta, hogy biztosan létezik az ő végzete, az ő bábjátékosa, aki úgy rángatja ujjainak végén függő drótkötélen, ahogyan csak akarja, de valahogyan a hosszú évek alatt sem lelt rá. Bár, mondotta sokszor, meglehet, hogy egyszer már felbukkant az életében, csak ő annyira ostoba és vak volt, hogy szerencsésen elbaszta az egyetlen és soha vissza nem térő lehetőséget. Mert a boldogság sosem dörömböl, sosem hangosan és nagy csinnadrattával köszönt be, hanem néha csak egyszerűen bekukucskál az ajtón, és nagy vigyorgások közepette arra vár, hogy észrevegyük.
Rosemary nem csak abból a szempontból volt számomra példakép, hogy hogyan akarom élni az életemet, hogy mennyire akarok szabad lenni, mennyire arrogáns módon pofátlan, vagy éppen pökkhendi és rátarti másokkal szemben, mert engem ugyan senki nem fog kihasználni….hanem abban is, hogy nem akarom úgy végezni ahogyan ő. Számtalan házassággal a háta mögött, vérbefagyva a vegasi luxushotel szökőkútjában. Élt alig ötven évet, és egyedül, hatalmas vagyonnal felhalmozva, gyerektelenül és végig a szerelmet és a boldogságot hajszolva pusztult bele az életbe. Nem meghalt, egyszerűen belepusztult.
Nem sokkal a halála előtti hetekben még videócseteltünk, emlékszem, hogy a laptop két oldalán kellemesen hűvös rosét iszogattunk és azt fejtegettük, vajon ez a házassága mennyire lesz tartós.
“Annak tükrében, hogy mikor a hatodik férjemhez hozzámentem, még az ötödiken sem voltam túl, akinek a karjaiba a negyedik miatt érzett csalódás miatt rohantam, akkor elmondhatjuk, hogy jó ha a hetedik legalább annyira tartós lesz mint egy reggelire sütött tojásrántotta a tálalásig.”
Mindent túl könnyedén vett, és azt hiszem nem igazán vette észre mikor mászott bele úgy igazán az utolsó, és egyben hetedik férje lelkébe. Tökig belegázolt, mondhatjuk így is, és amilyen módon egy férfit meg lehet alázni, azt ő meg is tette. Persze sosem bizonyították, hogy a volt férje ölte meg, de erősen voltak erre utaló jelek.
Nem állt szándékomban boldogtalannak lenni, az már az én tragédiám, hogy a normális élet után való titkos vágyakozásom, és persze az a nem kevés vagyon amivel Benton rendelkezett, juttatott el végül oda, hogy igent mondtam neki az első alkalommal amikor megkérte a kezem. Egy dolgot nem lehetett tőle elvitatni: szeretett. Csak éppen sosem állt ki értem az anyjával szemben, ami kellőképpen felbaszott, nem is egyszer, és vezetett végül oda, hogy én álltam ki magamért, de abban nem volt köszönet. Megtanított rá az élet, az anyám mellett eltöltött gyerekkor és persze Rosemary nénikém.
Bizonyítani akarom, hogy utána is van élet, hogy ha neki sikerült, akkor én is igenis képes vagyok arra, hogy megtaláljam a boldogságot, ha nem mellette akkor olyan ember mellett aki lehet egész életemben kerestem, de valahogy majdnem sikeresen sétáltam el mellette.Benton eljegyzési party-jának a híre felért egy szívenszúrással, és szinte az első pillanatoktól éreztem, hogy nem akarom kihagyni. Felszegett fejjel és büszkén lépem át a Rosewood villa kapuját, és nem fogom megadni azt az örömet a volt anyósomnak, hogy ezt az utolsó kegyelemdöfést kihagyjam. Ez lesz az utolsó, az én hattyúdalom, de erre még szükségem van. És bármi áron véghezviszem. Akár Lucian-el akár nélküle…..hogy milyen árat fogok az én nehezen meglelt boldogságomért fizetni, talán még csak nem is sejtem. Pedig már a reggeli ébredésben benne van a vihar ígérete, süssön akármilyen gyönyörűen is a napsugár.
Pedig Lucian minden szempontból igyekezett tökéletessé tenni a reggelemet. Az ébredéstől kezdve, amelyet noha nem toleráltam éppen a legjobban, de én tényleg odáig voltam azért, hogy megérintett, hogy lágyan próbált életet lehelni belém. Nem az ő hibája, hogy alapvetően minden reggel, ha nem magamtól ébredem - de néha még akkor is - meglehetősen morcos, kibaszottul elviselhetetlen hárpia vagyok.
- Sütés….ahham….Lucian Harris meg a sütés, ez tényleg valami olyasmi, amit látnom kellett volna. De majd legközelebb. Kizárólag egyetlen köténykében, hogy miközben dobálgatod azokat a híresen finom palacsintákat nekem háttal, legeltethessem a szemeim a meglehetősen formás seggeden bébi. Imádom, ha nem mondtam volna még!- mordulok kócosan, félig még álmosan, de egy egészen leheletnyi vidámsággal felé, mintha a következő pillanatban őt akarnám befalni és nem a nekem készített reggelit.Ínycsiklandozó meg kell hagyni. Vajon miben fog még számomra meglepetéseket okozni ez a faszi? Gazdag, veszett a humora, kurvajó az ágyban, menthetetlenül romantikus, ami oldalát eddig elég jól titkolta….mondjuk én is….és kiderül, hogy isteni reggelit tud összedobni.Megütöttem vele a jackpotot, jóhogy megtartom!
- Héhé! Ki mondta, hogy nem tetszik? De tetszik….imádom! És téged is, hogy ilyen vagy, és ahhhh bassza meg, nem is emlékszem mikor vagy ki csinált nekem reggelit és hozta az ágyba utoljára. Pedig megfordult pár faszi az életemben nekem is.Igaz idejük sem lett volna rá, mert vagy én dobbantottam, vagy ők kényszerültek tőlem. Nekem ne sertepertéljen ott senki amikor magamhoz térek, látod milyen elviselhetetlen és rémes vagyok. Mint egy bronxi lepukkant motelportás.Mondjuk a reggeli dugás és a kaja nem zárja ki egymást a megfelelő sorrendben!- emelgettem a szemöldököm vidám kacérsággal felé, de őszintén ez a helyzet most olyasmi volt, ahol tényleg nem hiányzott más, csak ez így ahogy van. Az ölemben a reggelivel, az orromat csiklandozó kávé illatával és azt hiszem arra gondolok, hogy bassza meg miért nem lehet ezt tartóssá tenni? Miért ne lehetne mindig így? Csakhogy ezt az egészet alapjaiban vágja agyon, hogy még mindig van valami, amit nem mondtam el neki, amit részben őt is érinti…valami ami számomra fontos, de tudom jól, hogy egy név említése kellően ki fogja nála vágni a biztosítékot.Már Lance nevének említésére is felmegy benne alapból a pumpa, de valamiért Benton az akinél általában elszakad a cérna. Pedig beszélni kell róla és arról, hogy hova vagyok hivatalos három hét múlva.
Ahogy azonban lereagálja a dolgot, az a határozott ellenállás, az a fajta parancsoló él, ami a hangjában csendül cseppet sem tetszik. Tudom, hogy baszottul felhúzta magát azon, hogy mit tervezek, vagy mire készülök, és ezt csírájában akarja elfojtani, de maga az egész körítés, ahogy teszi, na az meg nálam vált ki valamiféle dühöt. Miközben határozottan közli a véleményét, én csak figyelem és az arcomon egyre erősebben rajzolódnak ki a ráncok, amint a homlokomon árnyék jelenik meg és összevonom a szemöldököm egyre szigorúbban. Először csak a fejem ingatom, végül a monológja végén a széles mosolyára nem mosollyal felelek, hanem csak némán és meglehetősen idegesen, ingerülten és dühösen nézek rá. Ó nem bébi, ezt nem így fogjuk csinálni, nem feltétlenül a te játékszabályaid érvényesek itt. Másképp akartam felvezetni,békésebben, kicsit talán óvatosabban, de ahogy nekem szegezte az ellentmondás nem tűrés fegyverét, az kiverte a biztosítékot. Nagyot sóhajtottam, és oldalra toltam az ölemből a tálcát, arra a részre téve le, amelyiken ő feküdt korábban, majd egyszerűen felkeltem az ágyból, ellépve mellette, és leültem némán a fésülködő asztalhoz a tükör elé.Belenéztem a tükörbe, először a saját arcomra, majd onnan a tükörből az övére.Gyűjtöttem az erőt, hogy ne rohanjam le szinte azonnal, leüvöltve a haját is a fejéről, mert istenemre ez a pasi egyszerre volt kiborító és egyszerre voltam érte megőrülve. Régen éreztem bárki iránt is hasonlót….azt sem tudom éreztem e egyáltalán. Ugyanakkor ez most nekem fontos volt. Túl fontos, hogy egész egyszerűen így és ilyen egyszerűen rövidre zárja.Felkaptam a hajkefét és pótcselekvésként dühösen, mélyeket szuszogva kezdtem fésülni, jobban mondva majdhogynem tépni a saját hajamat. Eltelt ezzel az egésszel közel két perc, és mielőtt még tovább fűzte volna a mondandóját, vagy bármit csinálhatott volna, végül én voltam, aki abban az állapotban amiben éppen volt felpattantam ültömből és megpördültem. A kezemben a hajkefével hadonászva kezdtem magyarázni.A hangom kicsit emeltem csak meg. Sokkal inkább a még mindig visszafogott indulat forrongott bennem, de tudtam, hogy percek kérdése és saját magam fogom úgy felspanolni a mondanivalómmal, hogy robbanok.
- Kurvára nem te fogod megmondani, hogy hova mehetek és hova nem mehetek! Mióta van neked ebbe beleszólásod? Mégis….mégis honnan veszed a bátorságot egyáltalán ehhez a kijelentéshez? Előléptünk dugópatnerekből romantikus gerlepárrá, és máris jogot formálsz arra, hogy eldöntsd mit csinálhatok és mit nem?- még mindig a hajkefével hadonásztam, és hol felé mutogattam vele, hol egyszerűen csak lóbáltam a levegőbe csak össze meg vissza. Kellett valamiféle kapaszkodó, meg talán, hogy ne akarjam pofán csapni….komolyan, felkúrta az agyam.
- De el fogok menni, mert én meg arra szarok tudod hogy ez téged mennyire érdekel. És tudod mit? Úgy fogok elmenni, hogy még utoljára belemászok az öreglány képébe, és bebizonyítom neki, hogy érek annyit, mint az egész puccos família együttvéve. Érek annyit amennyit Luella a lány, vagy Benton. Mondjuk nem csoda, nekik sem én nem voltam jó, sem Lance….- na őt pont nem akartam említeni, és tudom, hogy azzal, hogy behoztam még Lance nevét is a képbe Lucian agyát elönti a vörös köd. De már ez sem érdekelt. Rosemary nénikém mindig intett attól, hogy ébredő és jól működő kapcsolat alapjaiba verjen az ember éket kicsinyes dolgokkal….de ez nekem akkor is fontos volt. Ha ezt nem érti meg, akkor soha nem fog igazán megérteni. Akkor mondhatok akármit, tehetek akármit, sosem azt fogja látni aki valójában vagyok, hanem akit ő akar látni bennem.
- Még mindig nem érted, hogy ez nekem miért olyan fontos ugye? Még mindig fogalmad sincs róla….tíz elbaszott évet akarok lezárni egy olyan húzással, amit soha nem fognak elfelejteni. Ők elbaszták az elmúlt éveimet, hát most én terítek eléjük mindent. Mindent erről a kurva családról. De nem egyedül fogom csinálni….nem ám!- kacagtam fel, amely sokkal inkább kárörvendő és keservesen kétségbeesett volt, nyoma sem volt benne vidámságnak.
- A férjemmel fogom mindezt véghezvinni. Aki lehetsz te, vagy lehet más is, igazából mindegy. Egy napra van szükségem erre a címre, utána elválunk. De ezt a napot akarom, ezt az egy kurva napot az elmúlt tíz évért cserébe.- mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne egy napra összeházasodni, és elválni. Tulajdonképpen sokan csinálják Vegasban….csakhogy a legtöbbjének azt hiszem nincs olyan megharcolt, és minden szempontból keserves utat bejárt szerelme mint kettőnknek. És én most ezt kockáztatom….bele is bukhatok….mégis meglépem. Életem legveszélyesebb all-in húzása.

Szókimondó szövegezés


Bele lehet ám gázolni az én lelkembe is. Bele bizony! Még akkor is, ha az illetőt, akivel korábban a fél éjszakát átkeféltem, nem nézem hajnalban többre mint a használt óvszert, amit gondosan becsomagolva az ágy mellé dobott. Ugyanakkor nem állítom, hogy túl sokáig rágódtam volna egykor bármiféle sértésen a fejemhez vágott féligazságokon, vagy azon, hogy érzéketlen ribancnak minősítettek. Ez vagyok kéremszépen, nincs ezen mit szégyelni. Illetve van, de az már egy másik történet és sokkal régebbre nyúlik vissza. A szex mindamellett, hogy élvezet, számomra menedék is egyben. El tudom benne rejteni az érzelmeket, amelyeket hazudva engedek lecsapódni bárkivel, akivel együtt vagyok. Hazudok én neki órákon át ha kell, elhazudom, hogy odáig vagyok érte, hogy nála jobb senkivel sem volt, hogy talán majd holnap és holnapután is keressük majd egymást, még tán azt is elhazudom, hogy bele tudnék esni végzetesen, de már abban a pillanatban, amikor csak kiejtem ezeket a számon, tudom, hogy egy baszott nagy hazugsághalmaz az egész.Nyoma sincs bennem érzelmeknek, legfeljebb csak annak, hogy valakinek ezeket ki kellett mondanom. Szükségem van arra, hogy valakivel éreztessem, még akkor is, ha csak annak a pillanatnak szól.Hogy hány alkalommal csaltam meg Bentont? Tulajdonképpen már maga a kérdés is egyfajta rossz megközelítés. Én úgy fogalmaznék, hogy volt egyáltalán olyan alkalom amit képes voltam kihagyni? Még a saját nagybátyjával is lefeküdtem, ahogy a másodunokatestvérei közül kettővel is valamelyik családi ünnepségen. Tulajdonképpen nevetséges de a fél Rosewood família megvolt a tíz év alatt, és többet tudtam némelyikük szexuális fantáziáiról, mint a tulajdon feleségük, akik ott villogtak az oldalukon. Nem jártattam azonban a számat. Nekem tökéletes elégtétel volt, hogy nem tudtak nekem ellenállni, ahogy az is, hogy arra a pár órára tűsarokkal tudtam taposni a férjem famíliájának tökéletes és minden szempontból kikezdhetetlen renoméját. Ó ha tudnák! De nem tudták, és ez egy ideig így nekem meg is felelt. Elég volt a tudat, hogy többet tudok bárkinél. És mire mentem vele? Ugyanolyan üres maradtam legbelül és az évek alatt sem voltam képes megtölteni azt az űrt, amit hazugságokkal, illuzionált boldogság tévképzetekkel igyekeztem elfedni. Hiányzott valami. Valami megfoghatatlan, valami kikezdhetetlen, aki képes ezen a vasbeton keménységű egómon átgázolni, aki a falhoz szorít, aki a lelkem mélyéig lenyúl, és megtalálja azt amit úgy hittem örökre el tudtam rejteni. Aki érzelmeket generál bennem. Nem hazug érzelmeket, nem csak ideig létező légvárak közé rejtett lufi érzéseket, amelyek múlandóbbak egy sietős orgazmusnál. Többet. Sokkal többet. Aki meglátja az ámokfutásom, és a szexbe csomagolt, fehérmájú létem mögött vergődő nőt: az érzések és a szerelem után sóvárgót. Aki nem engedi, hogy végérvényesen elsüllyedjek ebben az életvitelben. Aki kiemel. Aki szeret….pontosan úgy ahogy vagyok, és aki mégis eléri azt, hogy miatta és általa nem csupán meg akarok, de képes is vagyok megváltozni.
Tán soha nem leszek képes megfejteni, hogy Lucian milyen módon érte ezt el. Talán nem is létezik arra jó válasz, hogy a mi szerelmünk a világmindenség melyik pillanatában született meg? Lehet, hogy már az első atomokban benne volt, a lelkünk szüntelen megújulása közepette is egymás után kutattunk, és ha újra születnénk is egymás után vágyakoznánk. Vannak szerelmek amelyek az időtlenségben születnek, a megfoghatatlan végtelenben, és amelyek életeken átívelnek. Amelyek megjárják a mélységeket, amelyekbe számtalanszor beledöglünk, zokogva sikoltunk utána álmatlan éjszakákon, és amelyekben a legmagasabb csodákat ragadjuk meg, a gyönyör oly érzéki rezdüléseit, amelyek könnyeket fakasztanak, oly elbírhatatlanul csodálatosak.
Valóra vált álom az elmúlt nap, a szinte emlékkönyvek lapjaira kívánkozó este, mely az óceán partján talált bennünket, ölelkezve a csenddel és a meghitt közelséggel. Úgy hiszem szavak sem kellettek volna akkor.Kéz a kézben térve vissza ide, és a langyos éjszakába belemerülve aludni el valaki mellett, akinek fontosabb vagyok saját magánál. Lucian esetében ez meglehetősen fontos tényező, ahogy számomra is az újdonság erejével hat, hogy egész éjszaka kerestem az érintését, a bőrének közelségét. Álom közepette rabolt futó csókok, érzéki, mégis gyors, és ragaszkodó simogatások. Olyan tökéletes lehetett volna a másnap, még a megszokott, és alapvetően rám jellemző morgolódásokkal együtt is. Csak sodródnom kellett volna tovább mindazzal, amit keltett bennem az elmúlt este. Különös dolog történt: a szex kettőnk között másodlagossá vált. Valami meghitt szertartássá, amely többé már nem lehet ugyanolyan mint azelőtt. Már nem a zsigerek, a test akarata mozgatja, sokkal inkább ami belül születik, amelyek érzelmekből fon csókokat és lassú érintéseket, amely mögött minden érzésünk ezerszeresen felerősödve csapódik le a másik bőrén, mint egy simogató, szerelmes pára.
Olyan nehéz súlya van az érzéseimnek, szinte alig bírom el, annyira szeretem, és bár morcosan évődöm vele a reggelivel az ölemben, tudom, hogy érzi, ez a reggel, ez az egész helyzet most annyira más. Most kellene megragadni ezt az időt, és nem engedni elszaladni, belebújni ebbe a megrekedt órába, újraélni akár ezerszer is. Az ébredő szerelem első másodpercei hátralévő életünk útján.
Tudom, hogy hagynom kéne az egész kicsinyes bosszút, hagynom kéne azt az egész kurva tíz évet, és mérlegre kellene tennem, hogy mi a fontosabb: ami most és itt történik velünk, vagy az, hogy besétáljak arra az eljegyzési partira a férjem oldalán, akivel pár óra múlva majd úgyis elválunk.Mégis képtelen vagyok gátat szabni a szavaimnak. Életemben talán először akarok úgy őszinte lenni egy férfival, hogy nem a jót hangsúlyozom magamban. Hogy felfedem számára mennyire esendő és mennyire sebezhető vagyok. Hogy nekem ez az egész fontos. Ez a család egy évtizedet vett el az életemből az elvárásaival, az örökös megfelelési kényszer hajszolásával, amit képtelen voltam tartani és megadni, és amely család azért elég komolyan tehet arról, hogy ilyenné váltam. Le akarom zárni, és bár lehet nem a legjobb módját választottam, de úgy érzem ez igenis jár nekem. Az utolsó tőrdöfés az enyém kell legyen.
Úgy hittem meg fogja érteni. Hát tényleg olyan ostoba voltam, hogy nem vettem észre, hogy ehhez erős és rendíthetetlen szerelem kell? Mi még éppen csak tapogatjuk és ismerjük meg egymást ilyen téren. Mi még éppen csak ismerkedünk a szerelem ízével.Túl fiatal ez a szerelem ahhoz, hogy egy ilyen súlyos dolgot még elbírjon. A kapcsolatunk talán, de a szerelmünk nem biztos.És én sem biztos, hogy még képes vagyok tolerálni az efféle megnyilvánulást. Szeretem,de még egyszer senkinek nem engedem meg, hogy akár egy pillanatig is azt gondolja, hogy bármilyen alapon birtokolhat.
- Tudod mi a különbség közötted és közöttem? Hogy én nyíltan vállalom, hogy birtokolni akarlak, hogy kibaszott féltékeny vagyok még az istenverte takarítónődre is, aki reggelente lepókhálózza a penthouse csillárjairól a cicabakák tangáit.Pedig ő aztán minden csak nem az eseted. Már legalábbis testi adottságait illetően. És tudod, az sem érdekel, hogy ha egy reggel nekem kell kipenderítenem bárkit is onnan, arra hivatkozva, hogy te és én együtt vagyunk. Az a különbség közötted és közöttem, hogy én hagylak levegőhöz jutni, hagyok neked időt megszokni engem. Akkor is ha nem kéred.És igen bébi! Úgy hittem, vagyunk olyan kapcsolatban, hogy ezt meg tudjuk beszélni. Hogy talán van fogalmad róla mit jelentett nekem a kibaszott házasságom. Van fogalmad róla? VAAAANNNN?- emelem meg egy kissé hangom felé mutogatva még mindig a mutatóujjam.Végül egy morcos szusszanással igyekszem lecsillapítani magam. Tudom nincs jogom így beszélni vele, de esküszöm felbasz az értetlensége. Nem is kicsit. Szeretem. Odáig vagyok érte. Fasziért én még nem döglöttem bele ennyire az érzelmekbe, ugyanakkor talán hosszú idő óta ő az első férfi, aki ilyen szinten képes az agyamban lévő gőzt maxra kapcsolni.  
Végül beviszem az utolsó kegyelemdöfést, amit nem így akartam. Nem egy gondolatmeneten egy mondaton belül, de egész egyszerűen nem hagyott már lehetőséget, mint  a teljes térfeles lerohanást.
- Igen, valahogy így értettem, Vagy fogalmazzam át érthetőbben? Valami más nyelven? Látom még mindig nem érted…..Lucian…vannak az érzelmek, és van ez. Nem azt kértem tőled, hogy holtodiglan….elvégre jó pár alkalommal elmagyaráztad nekem, hogy mit is gondolsz a házasság nemesített intézményéről. Hogy is mondtad?- a szemeim forgatom az ég felé pillantva a hajkefét az államon kocogtatva néhány mozdulat erejéig.
- Hamarabb változtatja valami hippi Jézus borrá a Hudson zavaros vizét, minthogy én megnősüljek. Szóval nem is azt kérte, tőled, hogy örökre, csakhogy most. Csak ebben. Mert ez nekem fontos. Neked nem az. És ha nem érted nekem miért az….- értetlenül néztem rá, kissé tágra nyílt szemekkel a fejem ingatva.
- Mégis mi a faszért szeretsz te engem? Vagy egy olyan nőt szeretsz akit elképzeltél magad mellett? Mert csak szólok, hogy nem valami kurva Barbie vagyok cserélhető végtagokkal, meg csecsás göncökkel.- sóhajtok. Elfogytam, kifogytam. Ha tényleg nem érti, akkor feladom. Nem csak a magyarázkodást, hanem ezt az egészet úgy ahogy van.
Csend rezeg közöttünk. Figyelem ahogy feláll és az ablakhoz sétál.Nézem a hátát, és szívem szerint felállnék odarohannék, és átölelném, mint egy sértett kisgyereket, akitől elvették az évek óta dédelgetett mackóját.Nem mozdulok. A szavai átvágják a szívemet. Sóhajtok egy nagyot, amikor megfordul és rám néz.
- Erre? Milyen erre? Nem én kértem, hogy hozz el ide!- tárom szét a két karom, és nem tudom miért érzem most először olyan pokoli szarul magam. Miért kellene így éreznem? Én csak…..jah, én csak most basztam el valamit kegyetlenül és még mindig képtelen vagyok belátni mit tettem kockára. Talán nem is fogom. Talán belém van kódolva, hogy én képtelen vagyok bármi jóra. Talán tényleg csak egy számító ribanc vagyok, aki nem érdemli meg, hogy szeressék.
~Elveszlek~
A hangja kemény jégtömbként feszült neki a forró mellkasomnak mégsem olvad el rajta, hanem maró fájdalommal csapódik neki. Elhűlve, szinte éretlenül megbabonázva nézek rá.Aztán az utolsó mondatára csak egy gúnyos, keserű szinte fájdalmas hörrenő nevetésre futja.Baszódj meg, Lucian Harris!
- Ó igen, orbitális, fergeteges nászéjszaka lenne, főleg mert nagyjából csak arról szólna, hogy gyűrű, csók-csók, pici pezsgő….lávmítender-lávmidú egy huszadrangú kissé már bemindenezett Elvistől, végül egy külön töltött éjszaka. Merthogy édesem, most közölted velem ebben a másodpercben, hogy minek is nézel engem: egy olcsó kurvának, akit csak a bosszú éltet. De tudod mit? Igazad van. Ennyi vagyok. Ezt a nőt akartad te szeretni. Még jó, hogy időben rájöttél, hogy felesleges lett volna rám az időt pazarolni. Elvégre nálam csak a kefélés fontos.- állok fel a tükör elől csalódottan. Hát valóban nem érti, én pedig belefáradtam elmagyarázni. Még arra sem vette a fáradtságot, hogy megkérdezze, megtudja a mélyebben rejlő okokat. Felálltam a tükör elől, és elindultam, hogy összecsomagoljak.
- A gesztust értékelem, és hálás vagyok érte. Ne aggódj, nem szándékozom a szükségesnél hosszabb ideig birtokolni a nevedet.És esküszöm vigyázni fogok rá, amíg az enyém. Ha már a szívedre nem tudtam.- helyeztem a tenyeremet a szívemre, és finoman még meg is hajoltam felé,végül elindultam arrafelé amerre a ruháinkat és a bőröndjeinket sejtettem, hogy összecsomagoljam a ruhákat.Magamban pedig felvéstem, hogy ez volt az a nap, amikor Lucian Harris megszerezte a szívemet, és utána apró darabokra törte….de ez még így is az övé maradt.
~Bébi, ne pusztíts el!~

Szókimondó szövegezés


Blanche Prestin még csak nyomokban sem nagyon tartalmazott egykor semmit, ami ma Blanche Rosewood-ot jelenti. A kislány Blanche még tudott hinni abban, hogy egy napon lesz valaki, aki valóra váltja az ostoba kis álmait, aki pontosan azért szereti, mert éppen olyan tökéletlen, olyan esetlen és kétbalkezes, amilyennek a családja is látta. Blanche Prestin még rá tudott csodálkozni mindenféle érdek nélkül a szép dolgokra, meg tudta becsülni azt, ha valaki a szívéből adott, és nem volt mögötte semmi hátsó szándék. És Blanche Prestinnek még csak eszébe sem jutott egykor ezeket a hátsó szándékokat keresni sem.Mert sosem feltételezett másról sem olyasmit, amit ő maga sem követett volna el. A kislány Blanche-t nem érdekelte semmi más, csak az, hogy kéznél legyen Szotyi, a fél szemű kajla fülű mackója, a kedvenc farmere és az a póló, amelyen már megkopott az “Aloha Sweet Hawaii” felirat, mégis az volt a kedvence. Egy méregzöld póló, rózsaszín nyakrésszel, amit Rosemary nénikéje hozott számára a sokadik, vagy akkoriban talán soron következő harmadik házasságának nászútjáról.Meg persze a plakátot a lehetetlenül kék óceán partról, a hófehér homokról, a távolban katonás rendben sorakozó pálmafákról. Ott lógott a szobájában, mint valami szent ereklye és egész a tini korszakának végéig ott is maradt. Örök mementójaként annak, hogy bár magunk sok dologban változunk, az értékrendünk átalakul idővel, de alapvetően megmarad legbelül a lényeg, a kisgyerek, akik egykor voltunk. Az ártatlanság kora azonban szépen lassan beleúszott az elmúlás útvesztőjének repkénnyel befutott végtelenjébe, és mintha a lényeg is elveszni látszott volna. Blanche Prestin nem akart többé álmodozni, nem akart többé az esetlen nyakigláb kis hülyelány lenni, akinek látni akarta a családja. Blanche Prestin többre vágyott, ahogy Rosemary nénikéje is tanította. Van egy afgán mondás: “Az utolsó ruhán nincsen zseb.”Bármit is értél el az életedben, amely kézzelfogható, amely csillogó, ragyogó, hovatovább gondtalan életet biztosít neked, mindebből semmit nem fogsz magaddal vinni. Élvezd hát ki addig amíg a tiéd. A pillanatnak élni, és nem törődni az idővel, mintha sosem érkezne el a vég, mintha mindenre maradna még idő. De Blanche Prestin nem jött rá, vagy legalábbis félreértelmezte Rosemary néni tanácsait, és mire Blanche Rosewood lett belőle, nem fogta fel, hogy ez a mondás nem csak ezt jelenti. Mert nagyon is magunkkal viszünk valamit, ami nem a zsebben fér el, hanem a lélekben. Mindent, amivel megtöltjük. Blanche Rosewood azonban eddigre már elfelejtett szeretni, és elfelejtett törődni az emberek érzéseivel. Mert neki nem kellett semmi más, csak önmaga és a pillanat, amelyben megélhetett mindent.Blanche Rosewood elfelejtett Blanche Prestin lenni….
Ez a nyaralás, ez a szinte semmiből érkező váratlan ajándék lehetett volna a legjobb dolog az életben, ami velem történhetett eddig. Hiszen volt valaki, talán életem során úgy igazán először, aki őszintén,és elvárások nélkül akart nekem adni valamit. Egy álmot, egy kézzel fogható valóságot, számtalan élményt, amit eddig csupán nagyon régen a szobámban, az ágyon heverészve és a plakátot bámulva álmokat szövögetve elképzeltem.Én azonban nem becsültem meg. Félresepertem, mintha egy értéktelen kacat egy semmiség, egy talmi bizsu lett volna, amelyből már van éppen elég az életemben. Pedig nem. Lucian Harris csak egyetlen létezett,és a szerelme is csak egyetlenként volt az enyém, csupán annyit kellett volna tennem, hogy a múlt számtalan sérelmét végre félreseprem. Ha végre képes lettem volna az önzőséget a megbocsátás, és az elengedés oltárán feláldozni, és arra figyelni, ami igazán fontos. Aki igazán fontos. Helyette azonban valami egészen mást választottam, és még mindig lenne lehetőségem belátni a tévedésem de nem teszem. Egész egyszerűen azért, mert nekem ez a tíz év még mindig pokoli módon fáj. Még mindig nem tudtam magamban lezárni, és erre egyetlen módot látok jelenleg elvakultan, szinte az önzőségtől vezérelve: a volt férjem orra alá dörgölni, hogy nekem is sikerült. Nincs szükségem rá, a kibaszott családjára, a minden szempontból öntelt és nárcisztikus anyósomra, meg a Rosewood famíliára sem. Eldobom magamtól még a nevüket is, látványosan vedlek át Mrs Blanche Harris-é, elegánsan fogok bemutatni nekik a parti végeztével a búcsúzásnál. Mindezt tökéletesen elképzeltem, csakhogy ez egy olyan játék amit ketten játszunk. A vétkes és a cinkostárs. Csakhogy Lucian most nem egy régi barát, egy kefélő társ, akitől néha jó volt leakasztani egy-két vegasi duhajkodásra pár százezret, amit persze legtöbbször elbuktam. Lucian elém terített mindent, amit eddig még senkinek nem adott meg. Számára nem Blanche vagyok, akit jó időnként felvinni a penthouse-ba és orrvérzésig dugni, hanem a nő akit szeret. Akinek odaadna mindent, amit csak lehetne. Aki kinyitotta előttem a világának kapuját, és nem csupán beengedett rajta, hanem közölte, hogy minden az enyém. A lelke, a gondolatai, az álmai, a jövője.
Tulajdonképpen igaza van. Mégis mit várok, Megad nekem mindent amire most, pillanatnyilag szükségem van. Esküvőt hirtelen, a nevét, a lehetőséget, hogy megjelenjek Benton partiján, és egy időre előadhassam, hogy végre révbe értem. Mi ezzel a gond? Hogy mindez pillanatnyi, hogy mindez hazugság. A valóság egy lehetséges lenyomata, elmaszatolt lehetőség, mely sosem volt igaz, és ebben a formában nem is lesz.Abban a pillanatban, hogy egyáltalán felvettem ezt a lehetőséget, tulajdonképpen sorsára bocsátottam ezt a kapcsolatot.Kicsit olyan ez mint a részeg kapitány, aki elengedi a kormányt a tajtékos hullámokat vető viharban, és minden mást a Mindenhatóra bíz, aki lehet éppen oda sem figyel. Így múlt el hát valami, ami még el sem kezdődött. Pedig lenne lehetőségem még mindig azt mondani, hogy igaza van….hagyjuk az egészet a francba, felejtsük el, nem ér ennyit az egész, hogy őt szeretem, őt választom, bassza meg az egész Rosewood família ott ahol van. Helyette még további mély sebeket szúrok, még további sértéseket vágok oda, ahova nem kellene….oda ahonnan eddig nem kaptam semmi mást, csak törődést. Akkor is amikor még csupán dugni jártunk össze,és most is,amikor ez a kapcsolat valami különleges, talán megismételhetetlen fejezetet kezdett írni életünk lapjaira. De sár és eső mossa a lapokat, elmaszatolódik a boldogság lehetősége. Én teszem ezt vele. A bosszút sem képes felülírni mindaz az amit Lucian iránt érzek….a szerelem mocskos dolog. Pokoli fájdalmat okoz, miközben ragaszkodni akarunk hozzá, de a múlt démonai visszahúznak.Szabadulni tőlük úgy lehet, hogy feláldozunk valamit a szerelemből…vagy magát az egészet áldozzuk fel.Megéri? Nem. Egyáltalán nem.
Miközben csomagolni kezdek, Lucian még visszafordul. A szavai csendesen koppannak előttem,akár a kockák a zöld szövettel bevont kaszinó asztalon. Ő pedig huszonegyet gurít. Beletalál.Minden szóval az igazság ver a szívembe éket.
Egy házban vagyunk, tulajdonképpen el kellene csak hagynom a szobát és újra egy légtérben lennénk, de azt hiszem a távolság most közöttünk áthidalhatatlan.Hiába érinteném meg, csak a semmibe veszne…lélekben nem vagyunk együtt, és fogalmam sincs valaha leszünk e újra. Nem kérem, hogy segítsen a csomagokkal, mindegyiket egymás után hozom ki a hálószobából és némán pakolom a bejárati ajtó mellé. Oda, amelyen egy nappal ezelőtt még boldogan, nevetve emelt át, akár a friss házasokat szokás.Milyen kegyetlenül perverz a gondolat, hogy pár óra múlva valóban házasok leszünk….ó igen, csak éppen a gondtalan boldogságot áldoztam fel érte. Bármit megadnék, hogy újra halljam az évődő nevetését, de a néma csendesség fogad csupán.Leülök mellé a nappaliban, és együtt várjuk tovább a repülő érkezését. Nem szólok hozzá, nem érintem meg, még csak rá sem nézek. Nem azért mert nem akarok, hanem mert tudom, hogy az a világ, amelyet nemrég még nekem adott, az most sötét és illattalan.Mindent amit tőle kaptam, amellyel a lelkemet akarta megtölteni, úgy engedtem el ujjaim közül mint esetlen gyermek a pitypang ernyőit.Már nem az enyém többé.
Mellette elhittem, hogy Blanche Prestin lehetek újra….ám én mindezt feláldoztam azért, hogy egy ideig még Blanche Rosewood legyek. És Blanche Harris, az csupán egy álom lesz….egy időleges álom, amelyből fel fogok ébredni,és egyedül leszek.
Nélküle. Lucian nélkül.
Egyszerűen csak Blanche, aki szépen lassan semmit nem fog magával vinni a lelkében.Üres marad.