Azt hiszem a munka egy olyan dolog, hogy az embert tökéletesen boldoggá tenni akkor sem tudja, hogy ha az általa választott hivatást szereti. Ezt azért hiszem, mert sajnos mi emberek jóval egyszerűbbek vagyunk, mint azt gondolnánk. És bár tény és való, hogy én férfi fejjel soha az életben nem fogom megérteni, hogy a tyúkok miért rohangálnak még vécére is társaságban, de ettől függetlenül abban szinte teljesen biztos vagyok, hogy ha valamire rásütik azt a bizonyos szót, hogy kötelező, akkor onnantól kezdve már nem lesz annyira jó dolog. Talán valamennyire enyhíti a körülményt az, hogy ezt a bizonyos kötelező dolgot szeretjük, de attól az ember összességében még ugyanolyan undorral gondol a dologra... Ilyen az iskola is. Az egyik kedvenc órám volt a testnevelés, de sosem csináltam meg a guggolásokat, és nem is futottam. Tény és való, hogy most már kifejezetten szeretek sportolni, de régebben csak az úszás és a csapatjáték érdekelt, azon belül is inkább a futball, mint a kosárlabda. Kifejezetten utálam a másik sportot pont azért, mert gyerekkoromban nem voltam túl magas – ellenben most, haha – és folyamatosan fellöktek a pályán, aztán rohanhattam kórházba utána. De ha nem az én speciális helyzetemet nézzük, akkor is egy kicsit érdekesebb a dolog, hiszen attól, mert valaki szereti a tesi, rajz, vagy irodalom órát, még az iskolát jogosan utálhatja összességében a fizika és kémia, vagy a matek miatt.
Pontosan ugyanez van a munkával. Talán jól hangzik, hogy éjszaka csapos vagyok egy bárban, és ezzel a részével komolyabb bajom amúgy nincs is, kifejezetten tetszik, hogy annak ellenére, hogy inkább szellemi ember vagyok, itt lehet pörögni, teljesíteni, azt pedig már rég elengedtem, hogy embereket kell kiszolgálnom. Rohadt sokáig ez is derogált nekem, mert ugye világ életemben ahogy fütyültem, úyg táncolt körülöttem mindenki. De ettől függetlenül, a jelenlegi helyzetemet nézve is úgy gondolom, hogy a zárás egy utálatos és hálátlan feladat, de valakinek meg kell csinálnia... Főleg úgy, hogy az új csajnak nem igazán megy maga a meló, és sokszor nem tudom eldönteni, hogy emiatt sajnálnom kéne, vagy pedig ordítani vele, hátha attól kevésbé lesz útban.
Viszont most mégis vigyorogva mentem be a melóba, hiszen egyrészt ez biztonságot jelentett most már számomra. Itt nem fog zaklatni az a csaj, szóval olyan még egyszer tutira nem történhet, hogy valaki fejbevág és elhurcol innen. Mondjuk kifejezetten dicséretre méltó az, hogy ez egyáltalán összejött neki... Na mindegy. Az arcomra kiülő vigyor viszont inkább kárörvendő volt, a pultban dolgozó szöszke miatt. Mert pontosan tudtam, hogy mennyire kibaszottul gyűlöl, ez pedig engem eléggé szórakoztatott. Már alig vártam, hogy lássam, pont ezért most nem is csak beestem az ajtón, hanem időben indultam meg a melóba. Azt hiszem egy kicsit aranyos volt, ahogyan esetlenkedett és ez engem szórakoztatott még akkor is, ha nem feltétlen szép kinevetni az olyan embereket, mint ő. Már azonnal tudtam, hogy szegényem nem egy észkombájn, de ettől függetlenül ezt hát... Most mondjam azt, hogy szerettem kimutatni és hangsúlyozni is?
És ehhez jött még az is, hogy már-már vicsorrá torzult az arcomra fagyott mosoly, amikor félórával a munkakezdésünk előtt megpillantottam őt az irodában ücsörögni.
- Éééédes kis Lexim – mondtam neki, szélesre tárt karokkal – A papa visszatért! Hát nem is örülsz nekem?
Szerintem szegény valószínűleg már örömünnepet tartott azért, hogy soha többé nem fog látni... Ugyanis hát na, sikeresen eltűntem úgy három napra, hogy még Hudson se tudott rólam semmit, aztán kaptam egy hét szabit, hogy egy kicsit összeszedhessem magam, mert a fejsérülésem sem volt semmi. Gondolkoztam azon is, hogy lassan a hajammal is kezdenem kéne valamit, mert annyira hosszú volt, hogy állandóan igazgatnom kellett az arcomba hulló tincseket, hogy egyáltalán lássak valamit... Na majd valamikor megkérem Tae Oh-t, hogy segítsen egy kicsit megnyírni.
- Gondolom azt hitted, hogy valaki már kinyírt a picsába, de amint látod... Élek és virulok. Viszont kifejezetten tetszik, hogy ilyen erős munkamorál van benned. Fél órával a kezdés előtt itt lenni? Azt hiszem én ilyet soha életemben nem csináltam! Pont elég lesz ez az idő arra, hogy egy kicsit beszélgessünk, jól van Drágám?
Ezzel a lendülettel a lábamat be is akasztottam a tolóajtó aljába és egyetlen határozott mozdulattal behúztam magunk mögött azt, ami hangos csattanással adta a tudtunkra, hogy most már csak ketten vagyunk a helységben. Viszont szeretek biztosra menni, szóval még egyszer ráfordítottam a kulcsot a zárra, és csak akkor húztam egy széket a lány elé. Azért annyira paraszt nem vagyok, hogy így felétornyosuljak, amikor amúgy is jóval magasabb vagyok nála, holott ő sem kifejezetten apró termetű.
- Na figyelj cicukám –kezdtem bele a mondandómba – Nagyon cuki ahogyan remegsz, mint a nyárfalevél, és csetlesz-botlasz ott elől, de szerintem te is tudod, hogy ez nem mehet így sokáig. Szóval most szólj arról, hogy miben tudok neked segíteni, vagy írjuk meg együtt a felmondásod. Ha az emberektől félsz, akkor biztosítalak arról, hogy még mielőtt valaki kezet emelne rád, kettétöröm és nem azért, mert nem akarok balhét, hanem mert nő vagy, és nem fogom végignézni, ahogyan bántani fognak. Amit bepofáznak azt engedd már el, mindössze azért van, mert ott világítasz a fehér bőröddel meg a szőke fejeddel. Van néhány ötletem, hogy hogyan növeljük a skilljeidet, de először szeretném, ha te mondanád meg, hogy miben segíthetek neked.
Időközben vettem csak észre én magam is, hogy egy picit közelebb hajoltam hozzá, és úgy magyaráztam neki a továbbiakban. Lényegében azért akartam neki segíteni, mert már hetek óta láttam, hogy egyáltalán nem változik semmit és engem kezdett el zavarni a dolog. Viszont iszonyatosan sajnáltam, mert valahol tudtam azonosulni vele. Megértettem, hogy fél, mert hát... Ezekben a körökben van is mitől, és ha rajtam múlna rögtön közölném vele, hogy meneküljön, amíg nem süllyed túl mélyre, de ehhez hát... Nincs is jogom, és nem is kifejezetten illene hozzám a dolog.

Na ugorj velem fejest a pöcegödörbe, Kedveském    || 935 ||ruha

hope u like it    || öltözék ||

Alapvetően kurvára semmi kedvem nem volt dolgozni menni, de ez az a helyzet sajnos, ahol nem az én kis hangulatom dönti el azt, hogy mégis mit fogok csinálni, és mit nem. Pont ezért is egy talán túlságosan is fáradtnak sikerült sóhaj közepette léptem át a Delicius Cherrys Bar küszöbét. Otthon kellett volna lennem Tae Oh-val még akkor is, ha már az agyára mentem, és ő parancsolt vissza ebbe a bűnbarlangba. Nem kifejezetten részleteztem neki azt, hogy hol is dolgozom, mondhatni csak a lényeget mondtam el, de mivel nem hülye, feltételezem, hogy tökéletesen levágta azt, hogy mi a hely minden, csak nem éppen tiszta. Viszont abba nem akartam belegondolni, hogy mennyire irritálhattam szerencsétlent, ha inkább fogta magát, és elküldött dolgozni, pedig biztos vagyok benne, hogy ettől a helytől félt... Bár ha jobban belegondolok jelenleg ő mindenkitől és mindentől félt engem, hiszen alig pár hete kaptuk vissza egymást, és még közel sem nevezhető minden a réginek, ettől függetlenül is azt gondolom, hogy már jó úton haladunk...
Ő viszont haldoklik. Nem voltam benne biztos, hogy elég erős leszek ahhoz, hogy ténylegesen rá tudjam erőszakolni a vesémet. Hiszen pontosan tudtam, hogy mennyire kockázatos, és ezt megnehezíti az a kis titok, amit közben magamban hordozok... Hogy nyilván nem vihetnek csak úgy a műtőasztalra, mert el fogok vérezni ott. Ettől függetlenül még ott volt az is, hogy a túlélési esélyei rohadtul kicsik voltak, ellenben egy egészséges – aka nem hemofíliás – embernek is hát... Enyhén szólva megterhelő egy ilyen műtét. Az orvosok felkészítettek arra, hogy ha bármilyen komplikáció közbelépne, engem fognak menteni és nem őt, illetve a vérveszteségtől megvan az esélye annak, hogy több ideig mesterséges kómában kell majd tartaniuk, amíg magamhoz nem térek. Tae Oh túlélési esélyeinek a százaléka alapból alig súrolta alulról a 30-at, viszont most, hogy folyamatosan rosszabbodik körülötte a helyzet, ez jelentősen lecsökkent. Ettől függetlenül nem akartam harc nélkül feladni a legjobb barátomat. Lényegében másra sem vágytam azon kívül, hogy még egyszer kimehessek vele úgy az utcára, hogy ne kelljen a karjánál fogva rángatnom őt... Hogy egyszerűen csak normálisak tudjunk lenni.
És minden idő, amit munkával töltöttem csak ezt rövidítette meg. Mert bár sokszor így sem jutottunk az erkélynél tovább, legalább együtt voltunk, és egy picit megpróbáltunk úgy viselkedni, mintha minden olyan lenne, mint amilyen régen volt, még ha annyira műnek is hatott az egész... Legalább megpróbáltuk. És éppen ezek a dolgok miatt nem volt egyáltalán hangulatom végig pesztrálni az új lányt, noha ő talán  a legkevésbé tehetett arról, hogy az életem nagyjából egy hatalmas szarkupaccal volt egyenlő jelenleg... Ettől függetlenül nem tudtam kedvesen kezelni, mert az kibaszottul idegen viselkedés lett volna tőlem. Egyáltalán nem gondoltam azt, hogy visszas kéne fognom a nyelvem, hiszen az, hogy nem tudott az itteni elvárások szerint teljesíteni csak tovább növelte a frusztrációmat, holott egyáltalán nem szerettem volna behozni a melóba azt.
- Legalább te – vigyorogtam rá, többé kevésbé lelkesedéssel – Ezzel sajnos egyedül vagy, Drágám. Előre figyelmeztetlek, hogy baszottul szar kedvem van, amiért itt kell lennem.
Valószínűleg ha nem teljesen hülye, akkor hallhatott valamit arról, hogy nyomtalanul, a semmiben tűntem el. Mivel nyilvánvalóan téma volt az, hogy mégis hova lett a legmegbízhatóbb csapos, aki már vagy öt éve húzza itt az igát, és egyetlen alkalommal sem hiányzott... Nos hát nemes egyszerűséggel fejbe lettem baszva, és emiatt nem tudtam dolgozni jönni. Nem kell ezen sajnos semmit sem túlbonyolítani.
- Összeköltöztem a legjobb barátommal, és kirúgdosta a seggem a házából – vontam meg a vállam – Semmi extra, csak elviselhetetlen vagyok még a számára is, szóval talán tényleg te vagy az első ember, aki ma azt mondta nekem, hogy örül. Ha nem lennék egy tapló köcsög, akkor talán szívmelengetőnek is gondolnám ezt, de az helyzetet.
Ez volt a pont, ahol a nyelvembe haraptam. Tény és való, hogy egy bunkó paraszt stílusával működtem világ életemben, és csak azokkal voltam hajlandó némiképp kedvesebb hangnemet megütni, akiket szerettem, vagy kénytelen voltam minimum tisztelni őket, még ha csak látszólagosan is. Ez a lány az egyik csoportba sem tartozott, de ettől függetlenül soha nem volt velem paraszt. Szóval nem feltétlenül kell közölnöm azt vele, hogy nagyjából leszarom azt, hogy hogyan érez irántam, vagy hogyan nem.
És talán a bunkózást a következő pár mondatban sikerült is túltolnom, szóval talán jobb is, hogy egy kicsit jobban odafigyeltem arra, hogy ne legyek ennél is nagyobb paraszt. Egy picit látszott is az arcán, hogy nem tetszik neki mindaz, amit végül kimondtam a számon, de én ezzel nem kifejezetten akartam foglalkozni, hiszen igaznak és jogosnak éreztem azt, amit mondtam. Lényegében leszartam volna, hogy hogyan dolgozik, ha nem lettek volna alpári parasztok a vendégeink, és nem én hallgattam volna, ahogyan egy-kettő odaszólogat neki, illetve a feletteseink is folyamatosan engem baszogattak miatta... Mert az én felelősségem az én műszakomban.
- Az elméleti rész látom, hogy megvan nálad – szúrtam közbe hirtelenjében valami kedveset, ami igaz is volt – Nem kevered a poharakat, tudod, hogy milyen italt adunk jéggel. A koktélokkal még van mit csiszolni, de voltak már nálad sokkal rosszabbak is. Úgy hiszem profi alkoholista lehetsz, ha ilyen szinten tudsz keverni, illetve ahogy figyeltem, az arányokkal sincs probléma, szóval konkrétan tudsz mindent. Csak... Ne haragudj Babám, de nem tudnál egy icipicit gyorsabb lenni? Csak mert amikor áll a sor egy kicsit hogy mondjam... Irritáló, hogy nem igazán fogynak az emberek, holott nekünk az a dolgunk, hogy minél hamarabb kiadjuk a piákat, és fizettessünk. Ennél többet egyelőre nem fogok rád bízni, nem kell asztalokat leszedned, vagy kivinned az esetlegesen rendelt kaját, amíg ez nem fog menni. Viszont ha nem kapod össze magad, Hudson ki fog rúgni, és nyilván azért vagy itt, mert szükséged van a pénzre. Ha nem megy a fejben számolás ott van a gép, ha meg valamit nem tudsz ott vagyok én és kérdezz. Használd ki egy kicsit jobban a környezeted által adatott dolgokat, cserébe megígérem, hogy próbállak majd nem baszogatni. Így rendben vagyunk?
A végére már egészen ellágyult a hangom, és nekem is feltűnt, ahogyan közelebb hajoltam hozzá, miközben beszéltem. Mert megtámaszkodtam a térdeimen, hogy kényelmesen a kék íriszekbe tudjak nézni.
- Egyébként tök csinos vagy ma – szúrtam közbe valamit teljesen random, ahogy végigpillantottam rajta – Jól áll a garbó. És igen, még mielőtt megkérdezed, pontosan az történt amire gondolsz. Fejbevágtak az utolsó közös műszakunk alkalmával, miután elengedtelek, és megzakkantam tőle. De emiatt csak ma, kedvesebb leszek veled, hogy jobb kedvvel járj munkába. Este talán engedélyezhetek némi illegális fogyasztást is, de csak ha nem mondod el senkinek.
Az utolsó mondatot már csak úgy suttogtam oda neki. Magam sem tudtam, hogy pontosan mitől lettem hirtelenjében ennyire barátságos, de végül csak betudtam annak, hogy Tae Oh minden bizonnyal jó hatással lehet rám... Legalábbis eddig úgy tűnik, ugyanis Lexi a második ember, akivel random ok nélkül voltam kedves... Pedig ez egyáltalán nem jellemző rám.

Na ugorj velem fejest a pöcegödörbe, Kedveském    || 1 105 ||ruha

Cameron & Alex

A kezdeti lelkesedésem már nincs az egekben. Egy ideje elmúlt már, hogy boldogan besétálok a munkahelyemre és pontban kezdéskor a pult mögé állok egy nagy mosollyal az arcomon. Ez egyre inkább múlt el, ahogy Cameron a földbe döngölt, ahogy rájöttem, hogy itt valóban pörögni kell és nagyon kimerítő tud lenni az egész. Nekem, akinek egész életében semmivel sem volt gondja, mert a szülei mindent szó szerint a segge alá tettek kezd megterhelő lenni a meló. Az sem segít, hogy az emberek állandóan beszólogatnak, mert nem én vagyok a legügyesebb pultos, akit a hátán hordott a föld. Mondhatnám azt is, hogy már megszoktam az állandó sikertelenséget, hiszen minden próbálkozásom összeomlott, mint egy gyenge kártyavár. Sosem éreztem igazi stabilitást, ami rendkívül szomorúvá tesz, ha mélyebben belegondolok, de túlságosan erős vagyok ahhoz, hogy feladjam. Mindig arra törekszek, hogy igenis én legyek a legjobb még akkor is, ha az egész reménytelennek tűnik. Ahogy azt sem adom fel, hogy egyszer talán tényleg színészkedjek. Egyszer valaki azt mondta, hogy a modellkedésből simán meg tudnék élni, hiszen minden adottságom megvan hozzá, de nem akarom a testemet kirakatba helyezni.
Cameron az első perctől fogva keservessé teszi az ittlétem, de nem akarok szólni, hiszen ez neki talán csak ártatlan gúnyolódás, amit nem szabad komolyan vennem. Ő ilyen, ahogy én mindig próbálok pozitívan tekinteni a világra, a jót látni mindenben és mindenkiben még ha ez sokszor nehéz is. Én sem vagyok éppen szent és a legjobb lelkű ember a világon, de nem akarom, hogy a felszín lássa, ahogy fortyogok, ahogy másokat kívánok a pokolba. Én is már nem egyszer kiáltottam volna vissza Anya#2-nek, mert igazságtalan vagy túl szigorú volt, de ennél konfliktus kerülőbb ember vagyok.
Pont ezért van az, hogy most is inkább odafigyelek Cameron-ra és a tanácsaira, amelyek most olyanok mintha tényleg a jó ügy érdekében hangoznának el. Az is lehet, hogy csak gúnyolódik, de nem, nem. Tényleg segítségnek hangzik csak a saját bunkó stílusában.
Nem tudom. Össze vagyok zavarodva. Jobbnak tartom, ha ezúttal sodródom az árral.
- Nem értem miért jöttél be, ha ennyire nincsen hozzá kedved. Kihagytál már jó pár napot, egy nem oszt, nem szoroz – húzom el a számat. Én nem szoktam ennyit hiányozni. Mióta itt dolgozom egyszer nem jöttem hosszabb ideig, ami négy nap volt, mert az ikrek lebetegedtek és kötelességemnek éreztem otthon maradni velük. Aztán már Anya#1-nek is sikerült szabadságot kivennie, így rájuk bízhattam őket. Ha Ben beteg, akkor Zoe is és ez fordítva is igaz. Mindig mindent együtt csinálnak, még a rossz dolgokat is.
- Biztos csak megelégelte, hogy a nyakában lógsz valamilyen oknál fogva és rájött, hogy dolgoznod kell – rántom meg a vállam. Talán tényleg így volt. – Akkor duplán örülök most – mosolyodom el. Persze ez az öröm nem túl őszinte, mindössze udvarias. Nem igazán érzem úgy, hogy örülnöm kellene annak, hogy ő itt van és dolgozik. Eddig nyugalom volt, a saját tempómban csináltam mindent. Természetesen beszólt egy-két sorban álló emberke, hogy „siess te szőke kurva”, de ez már teljesen normálissá vált. Sok részeg, tapló ember akkor is beszól, amikor nincsen rá semmi okuk. Most is ez történt. Vagyis remélem, hogy ezért. Tudom, hogy nem vagyok a leggyorsabb, de egészen összeszedtem magam, hogy párszor egyedül pultoztam. Határozottan érzem a fejlődést és a büszkeséget.
- Rendben vagyunk, habár míg nem voltál itt kicsit megembereltem magam, de ezt majd este úgyis meglátod – bólintok. Nem akarok vitába szállni vele. Nem akarom hangosan kimondani, hogy nem igazán szoktam alkoholt inni, de van egy bátyám, akit részegen már nem egyszer kellett becsempészni a házba és akit sokszor el kellett kísérni bulikba, s aki általában annyira szétcsapta magát, hogy a szórakozás helyett figyelnem kellett rá. Ebből ered, hogy tudom melyik alkoholt hogyan érdemes felszolgálni, ám sajna én nem sokszor tudtam elengedni magam. Ahogy azt sem tervezem felhozni, hogy egyáltalán nincsen szükségem pénzre, anyáék mindent megadnak, ami nekem kellhet. Mindössze egy szerencsétlen balfasz vagyok, akinek van egy éve fejlődni és önállóságot tanulni. Pont ezért vagyok itt most. Senki sem kényszerített rá, sem ember, sem szükség.
Kicsit megszeppenve érzem magam, ahogy felfedezem Cameron közelségét. Szinte érzem a srác lehelletét a bőrömön, ahogy nekem magyaráz. Nagyot nyelek a hirtelen jött távolságtól vagy éppen annak hiányától, de a testem kővé dermed és nem enged mozogni semerre. Az agyam gyorsan kattog, hogy mit kellene tennem. Hátrébb húzódnom, talán hirtelen felpattanni a helyemről és a szoba másik végébe rohanni, előkészülni a tényleges mai munkára és nem csak beszélni róla, de ez most nem megy. A sok munka, az otthoni drámák és az életem összeomlása lehetetlenné teszi azt, hogy ismerkedjek és férfiakat engedjek a közelembe. Így esett meg az is, hogy hónapok óta még egy ártatlan csókot sem kaptam, s ezáltal a srác közelsége megdobogtatja a szívem. Nem azért, mert érzelmeim vannak, hanem mert hiányzik az érintés. A túlzott szeretethiány ezt teszi az emberrel.
- Köszönöm – nyögöm oda neki. Nem igazán találom a hangom, de Cameron hangja is suttogásba megy át. Valami új, megismételhetetlen dolog libbent közénk. Valami, ami most itt van, ám soha többé nem fog visszatérni. Két különböző ember, akik egy közegbe vannak kényszerítve, hiszen ha ez nem lenne, soha sem állnánk szóba a másikkal. – A garbó? – kérdezem egy csínytalan mosollyal az arcomon, s elképzelem, hogy nem garbó van rajtam és úgy állok előtte.
- Benne vagyok az illegális dolgokban a műszak után, de mi ez a hirtelen kedvesség? Az is lehet, hogy éppen azt szeretem, hogy ilyen durván viselkedsz és beszélsz velem – bököm oda neki és olyan közel húzom hozzá a székem, amennyire az csak lehetséges. Közelebb hajolok, s ezáltal az orrom szinte súrolja az övét. Határozottan érzem a srác tűzforró leheletét, s mintegy utolsó jelként végighúzom ujjaim a mellkasán ezzel kitapogatva kidolgozott felsőtestének izmait.
- Ez az ingpóló meglehetősen bő, nem gondolod?
Olyan oldalam kezd a felszínre jönni, amelyet igen kevés ember láthatott életem során és nem gondolom úgy, hogy Cameronnak egyiknek kellene lennie közülük, de a pillanat elragad, s nem ereszt.

 hope u like it     || ◆

Én magam is tökéletesen tisztában voltam azzal a ténnyel, hogy mennyire nehéz kilépni az életbe úgy, hogy az ember aranykanállal a szájába szület. Mármint itt arra a részre gondolok, hogy ha szó szerint kikerülünk a védelmező közegből, és ennek következtében el kell kezdenünk dolgozni. Tekintve, hogy olyan családba születtem bele, ahol nem szimplán csak gazdagok voltunk, hanem hatalmas luxusban éltünk, elég nehéz volt nekem személy szerint egyedül megállni annak idején a lábamon, amikor megszöktem... Hiszen egy dolog jobban élni az átlagnál, és egy másik az, amikor konkrétan az apádnak nyolc villája van, hatalmas kertekkel, a világ legkülönbözőbb, gyönyörű városaiban. Mindemellett meg még ott van az a bizonyos tény, hogy soha életemben nem tettem arrébb egyetlen gyufaszálat sem, és egy kikent kis selyemfiúként nőttem fel, aki talpig Gucciban szelte a mindennapjait. Tao Oh nem véletlenül hívott viccből is „előkelőségnek”, sznob köcsögnek, é még megannyi kedves kis becenevet kaptam tőle. Mert a szüleimnek konkrétan semmi volt finanszírozni azt, hogy hat nyelven megtanuljak majdhogynem anyanyelvi szinten, hogy Kína, később Dél-Korea legjobb uszodáiban sportolhassak, ezáltal megalapozva magamnak egy tagságot mind a két ország válogatottjában, hogy a legelitebb iskolákba járhassak... Hogy egyetlen karóráért, amit kinéztem magamnak kipengessenek annyi pénzt, amennyit más kéthavi lakbérért fizethet.
Szóval, ha valaki, akkor én pontosan tudtam, hogy mennyire nehéz az embernek áthangolódnia arra, hogy dolgozni kezdjen... És Alexisre elég volt pár pillantást vetnem ahhoz, hogy tudjam: valószínűleg a 17 éves énemhez hasonlóan ő is élete első munkáját csinálja. Ez pedig némi szimpátiát keltett bennem, illetve kifejezetten láttam rajta, hogy igyekszik, csak mivel lány, és nyilvánvalóan egy kicsit birkalelkű ember is, kissé nehezére esik egy hát... Olyan kocsmában dolgozni, ami nem teljesen tiszta. Persze mindezt szerintem ő nem sejtette, én pedig nem szándékoztam álmatlan éjszakákat okozni neki, szóval inkább mélyen hallgattam, és csak annyit mondtam neki, hogy itt ott felbukkannak veszélyes alakok. Abban szinte biztos voltam ,hogy még nincs itt elég ideje ahhoz, hogy legyen ideje és alkalma belehallgatni egyes beszélgetésekbe, én pedig igyekeztem folyamatosan mellette maradni, hogy ne találják meg olyan emberek, akik ráijeszthetnek... Mert ha valaki, akko ő biztosan nem tud semmit az idejáró maffiatagokról, ellenben első pillantásra is kihasználhatónak tűnik szerencsétlen.
- Azért jöttem be szívecském, mert pénzből élek – vigyorodtam el arra, amit mondott – Egy nap valóban nem oszt nem szoroz az én esetemben, viszont tudod, hogy Hudson nem kifejezetten tűri, ha valaki szó nélkül eltűnik... Megmondom őszintén, egy kicsit tartottam attól, hogy már nem is kell többet jönnöm, de végül megértette a helyzetem.
Mert hát lényegében lenyomoztak minket, és a rendőrfőkapitány lánya állt rám... Csapott fejbe, nyírt ki majdnem, ami nyilván nem lett volna jó senkinek, de leginkább nekem esett volna szarul a bizonyos dolog, viszont mindebbe nem feltétlenül akartam beavatni Lexit.
Arra viszont, amit a lány mondott, csak megvontam a vállamat. Nem feltétlenül akartam beavatni abba, hogy Tae Oh haldoklik, mert elég hangulatgyilkos téma, és én sem mesélem el boldog boldogtalannak, hiszen mégiscsak a legjobb barátommal történik, így nem igazán van jogom ahhoz, hogy beszámoljak arról másoknak, ami vele történik, mégha nem is ismerik őt.
- Igazából csak nem akarja, hogy vele legyek – vontam meg a vállam egy keserű mosoly kíséretében – Régen összevesztünk, és most békültünk ki. Azt akarja, hogy legyen rajta kívül is életem.
Persze ez egy kicsit szomorú volt, és az igazságot is csak nyomokban tartalmazta, hiszen Tae Oh leginkább arra vágyott, hogy ne vesztegessem úgymond az időmet rá, hanem menjek, és csináljam azt, ami nekem jól esik. Mert ő konkrétan beképzelte magának, hogy ha rá figyelek, akkor boldogtalan vagyok, és feleslegesen gürcölök érte, holott mindez egyáltalán nem volt igaz... De ettől függetlenül én meg nem tehettem mást, csak a fogamat szívogatva igyekeztem visszaszorítani a gondolataimat, nehogy kimondjam azt, amit annyira szeretném... Mert azzal csak leszakítanám a kettőnk közti szakadék hídját, ami így is elég rongyos és ingoványos... Csak szeretnék újra az oldalán állni, és ha ehhez az kell, hogy látszólagosan beletörődök az állapotába, akkor legyen.
- Nem vagy rossz munkaerő Lexi, inkább csak van még mit tanulnod. A helynek a hibája, hogy nagyon népszerű, és ezért nincs is nagyon idő betanulni, én pedig alapvetően nem vagyok idegbajos, csak most valahogy úgy alakultak a dolgaim, hogy képtelen vagyok nem a munkában levezetni a feszkót – persze én magam is tudom, hogy ez elég gusztustalan szokás, mert szerencsétlen szőkeség nem tehet arról, hogy így bő öt év múlva előkerült a legjobb barátom apja, aki közölte velem, hogy Tae Oh még mindig haldoklik, mert dacból nem fogadta el senki veséjét... És bár feliratkozott a donorlistára, ettől függetlenül nem kap vesét. És bár nem mondta ki azt, hogy szeretné, hogy ha odaadnám neki a sajátomat, a mondat kimondatlanul is ott lebegett közöttünk, és ez valahol istentelenül felbaszott. Mert én ebből az egész sztoriból kiszálltam már, amikor leléptem, és kurvára nem vágytam rá, hogy megint belekeverjenek, de ettől függetlenül istentelenül szeretem Tae Oh-t. És pont ezért volt Ji Hoon papa tette egy kicsit gusztustalan. Hiszen pontosan tud az én betegségemről is, arról, hogy mennyire kockázatos egy ilyen műtét alapvetően is, az én testem pedig hát... Enyhén szólva nem alvasztja a véremet, szóval mondhatni ha nem készítenek elő rendesen a műtétre, elkezdeni sem tudják, mert ott vérzek el. És az egészben az a leginkább idegesítő, hogy a fiuk állapota folyamatosan romlik, és még mindig nem jöttek el meglátogatni... Tae Oh mondta, hogy amióta ideküldték, egyszer sem jöttek el hozzá, ez pedig felettébb felidegelt. Mert kvázi az orrom előtt játszotta el az apja a mintaapát, ezzel kimondva azt is, hogy rám nem tekintett az évek során fiaként, hiszen a saját vérét megmentené akkor is, ha az én életembe kerülne... Ezzel talán még meg is tudnék birkózni, ha minimális érdeklődést mutatna a srác felé, aki alig 25 évesen haldoklik.
Viszont hirtelen, ahogy megéreztem a közelségét, és az arcára pillantottam, azt éreztem, hogy talán itt lenne az ideje annak, hogy felejteni akarjak, de nem feltétlenül úgy, hogy erre felhasználom őt. Viszont ahogy a közelebb hajoltam hozzá, feltűnt számomra az, hogy a szőkesége és a kék szemei ellenére is szépnek találom, holott számomra semmi különleges nem volt ebben a kombinációban soha. Viszont a porcelánbőre most kifejezetten vonzotta a tekintetem. Lexi magas és nem túl formás lány volt, de ettől függetlenül volt valami bájos a kisugárzásában, ami miatt sokkal jobban tetszett, mit a legtöbb szőke hajú kék szemű nő, és talán pont a karakteressége adta meg ezt a dolgot. Hogy nem egy kis babaarcú, apró lányka, mint Tae Oh kis hercegnője, hanem annál... Talán ez egy kicsit szexista, de valamilyen szinten felizgatott a tény, hogy az ő teste valószínűleg bírná a terhelést és nem kéne attól tartanom, hogy darabokra török, ezáltal majdhogynem azt csinálhatnék vele, amit akarok.
- Ilyeneket ne mondj nekem Kedveském, mert a végén még megjegyzem és ellened fordítom a dolgot – búgtam oda neki, még egy picit közelebb hajolva hozzá – Előre figyelmeztetlek, hogy nem a jó srácok táborát erősítem.
De azért korrekt vagyok, mert magam is tudom, hogy nem fogom felvilágosítás nélkül megdugni szegényt. Mivel ennél többet nem akarnék tőle hirtelenjében, csak figyeltem, ahogyan lassan közelebb húzódik hozzám, a tekintetem pedig azonnal az ajkaira vándoroltak.
- Édesem, kérlek állj le – sóhajtottam fel halkan, amikor megéreztem az érintését is – Nem szeretnék álló fasszal végigműszakozni. Mi lenne ha ezt utána beszélnénk meg? Persze csak ha nem sietsz haza...
Egy lágy mozdulattal tűrtem a haját a füle mögé, hogy aztán közelebb hajoljak és a következő szavakat suttogjam a fülébe, az ajkaimmal is finoman érintve a bőrét: - Van nyolc órád arra, hogy átgondold a dolgot és nemet mondj. De csak mert jó kedvem van, viszont utána már nem fogadok el tiltakozást.

Na ugorj velem fejest a pöcegödörbe, Kedveském    || 1 245 ||ruha

Cameron & Alex

Nyugis? Vajon lehetne ezt a szót használni az elmúlt időszakra, amikor Cameron nem jött dolgozni? Nem mondanám, hogy valóban az lett volna. Az emberek jöttek és jöttek. Nem voltak egy fokkal sem kevesebben, mint máskor. Mindössze annyi problémába ütköztünk a személyzet többi tagjával, hogy a legjobb munkaerő nem volt jelen. Kissé belassultunk és nem minden úgy sikerült, ahogyan az általában, de egyikünk száját sem hagyta el nagyobb panaszkodás. Talán csak azért, mert tudtuk, ha most nekiállunk nyávogni attól még nem lesz kisebb a sor. Annyiban valóban nyugisabb az egész, hogy senki sem szívta a másik vérét. Többnyire csendben voltunk és sajna így több időm volt töprengeni a saját nyomorult kis életemen. Most azért mégis kettős érzelek kavarodnak bennem, hogy újra itt van. Jó volt az a nyugis időszak, amikor nem szólt be senki és végezhettem a munkámat, de ez hamar unalmassá és egysíkúvá vált.
- Örülök, hogy megértette és most itt vagy újra – mosolygok rá és valóban úgy gondolom, ahogy mondom. A legtöbben valóban pénzből élünk és akármilyen a másik fél, szüksége van mindenkinek munkára. – Hiányzott azért a bár? – kérdezem kíváncsiskodva. Én azt sem tudom, hogy mikor voltam utoljára szabin. Gondolkoztam rajta, hogy az elkövetkezendő hetekben pár napot kiveszek, amikor pihenek és magammal foglalkozok majd. Mióta itt dolgozok még egy-két napnál nem voltam többet távol és úgy érzem már igazán rám férne az a kis pihenés.
- Végülis igaza van, nem lehetünk mindig a másikkal bármilyenek is a körülmények – rántom meg a vállam. Mikor Danielt anyáék kitoloncolták otthonról mindig vele akartam lenni, hogy érezze a törődést és ne süllyedjen mélyre. Nem akartam, hogy azt higgye attól, hogy nem otthon lakik mi sem vagyunk ott neki. Ezzel csak azt értem el, hogy elég rendesen a bátyám agyára mentem. Összevesztünk és pár napig nem is beszéltünk. Persze később is én kerestem meg, hogy bocsánatot kérjek a tapadósságom miatt. Azóta nem is töltöttünk olyan sok időt egymással Daniellel. Kicsit ugyan bánom, de mind a kettőnknek megvan már a maga kis élete. Sajna mostanában nekem nem nagyon van időm másokra a munka mellett. Az emberi kapcsolataim leminimalizálódtak és nem tervezek semmit felébreszteni, illetve változtatni a dolgokon.
- Én értékelem, hogy elmondod az észrevételed. Próbálok majd változtatni rajta és meglátjuk, hogy hogyan megy – mosolyodom el. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem fáj egy kicsit sem, hogy ki kell oktatnia egy egyszerű pultos munkáról. Nincs sok dolgom, felveszem az italrendeléseket és kiadom őket. Ezeket próbálom a leggyorsabban és a leghozzáértőbben csinálni, amennyire csak tudom. Természetesen ez nem mindig sikerül. Van, hogy rosszul adok vissza vagy kicsit több alkoholt öntök a koktélba a megengedettnél. Van, hogy megszalad az ember keze. Erről nem tehetek, nem szándékosan csinálom. Ahogy a gyorsaságom sem az igazi, de dolgozom rajta. Sokkal jobb vagyok már, mint mikor idejöttem. A jó munkához idő kell, az idő múlásával tudok majd fejlődni.
Sosem gondoltam volna, hogy ilyet fogok mondani, de élvezem a srác közelségét. Ahogy szemével végigméri az arcom minden egyes vonását, hogy szinte érzem a lehelletét. Valami olyat hoz ki belőlem, amit nem mutatok meg bárkinek a világon. Lehet, hogy viselkedésre és kinézetre alapjáraton egy jó kislánynak tűnök, de ennek semmi köze sincs a valósághoz. Bizonyos közegben én is el tudom engedni magam és sokszor még magamnak is meglepetést tudok okozni a hevességemmel, a vágyaimmal. Úgy összességében a viselkedésemmel. Már most érzem a vágyat, amit nem akarok elengedni, hiszen minden efféle jó dolog a pillanat hevében történik. A várakozás és a hezitálás el tudja sodorni az akaratot. Ilyenkor mindig azt vallom, hogy nem szabad eldobni a hirtelen jött dolgokat, még akkor sem, ha az következményeket vonhat maga után.
- Egy pillanatig sem hittem, hogy a jó srácok táborát erősítenéd. Senki sem nézné ki belőled – jegyzem meg fennhangon. Ő is tudja magáról és én is tudom. Két külön világ vagyunk, míg én a – valljuk be – butácskának tartott, naiv jó kislány vagyok, addig ő a megtestesült rosszfiú. Ő tipikusan olyan, akitől a szülők féltve intik el a lányukat, mert minden szempontból képes lenne megrontani azt. Legyen szó csapongásról, alkoholról, drogokról vagy az ártatlanság teljes elvevéséről. Habár nekem ezek közül egyik sem új dolog, mégsem képezik a mindennapi életem részét.
- Tudod mit? – kérdezem hirtelen és olyat teszek, amit nem gondoltam volna. Felállok a helyemről és kellően lassan az ajtóhoz sétálok, hogy kulcsra zárjam azt. – Nyolc óra munka múlva? Nem, most vagy soha. Hudson ma este nem jön be és rajtunk kívül mások is dolgoznak itt. Bőven elboldogulnak majd a vendégekkel, aztán ha végeztünk, akár csatlakozhatunk is hozzájuk. Vagy nem. Nem érdekel – közlöm vele tiltakozást nem tűrő hangon. Ekkor odalépek a sráchoz és ajkaimat az övéire tapasztom és olyan hevesen kezdem csókolni, mintha az életem múlna rajta. Semmi gyengédség nem szorul a mozdulataimba. Ő nem olyan, aki megérdemli, hogy szépen bánjak vele plusz szerintem el sem várja azt.
Az ajkaitól elszakadva mélyen a szemébe nézek és úgy teszem fel a következő kérdésem.
- Na mit szólsz hozzá? – igazából nem várok rá választ, ha ellenkezne sem érdekelne, hiszen már eléggé felizgatott ahhoz, hogy ne akarjak leállni. Ettől felvillanyozódva rántom le magamról a fekete garbómat, így mindössze egy melltartóban állok a srác előtt. A részemről indulhat a menet!

 hope u like it     || ◆

Talán hülyeség ezt gondolni, de én magam elég érdekes dolgokból tudom azt, hogy jó felettes vagyok. Leginkább arról van most szó, hogy a csapatom tagjai nagyrészt utálnak, de mégis megcsinálják a munkát, ezáltal az általam vitt műszakok azok, amik a legproblémamentesebbek. Az irodai zárás általában rendben van, és nekem hála a dolgozók nagy része már megtanult elsiklani olyan dolgok felett, mint holmi pénzmosás, és hasonló dolgok. Én magam úgy voltam vele, hogy bár kifejezetten kék jellemvonásokkal bírok, ettől függetlenül az ember ösztönlény is. Szóval mondhatni most úgy állok a dolgokhoz, hogy a saját érdekemben szegem meg a szabályokat, amiket alapvetően szeretek követni. Ebből jön az is, hogy alapvetően amúgy egy törvénytisztelő valaki vagyok. Hülyén hangzik, de annak idején még azért is bűntudatom volt, ha esetenként elfelejtettem házifeladatot csinálni – szerintem összesen három négy alkalom lehetett ilyen – de hát... A családunk neveltetése ilyen. Alapvető játékszabályok voltak otthon is, amiket áthágni nagyon rossz döntés volt minden esetben.
Ezért is gyűlölnek itt a legtöbben, többek között szerintem a velem szemben helyetfoglaló szőkeség is..: Bármit is állít. Egyrészt én nem kifejezetten bajlódom azzal, hogy a beosztottjaim beceneveit rendszerezzem a fejemben, szóval számomra ő is csak Lexi, mert Lexifeje van és kész. A kijelentése viszont kifejezetten őszintének tűnt, szóval egy vérszegény kis mosoly azért a szám sarkában megjelent a szavaira.
- Hát, ha őszintének kell lennem, akkor azt mondom, hogy nem hiányzott – rántottam egyet a vállamon. Számomra ez a munka jelenleg csak plusz nyűg a nyakamban tekintve, hogy Tae Oh meg otthon haldoklik a gyomrom pedig egy görcs, hogy vajon mire fogok visszamenni egy-egy reggel alkalmával. Szerencsére azért még van annyira jól, hoyg tudjon magára vigyázni, de ettől függetlenül én magam nem vagyok nyugodt... Viszont a büszkeségem megint egy olyan dolog, amit képtelen vagyok leküzdeni így nincs mese, jönni kell dolgozni... Mert nem fogok az ő nyakán élősködni még akkor sem, ha bőven jutna a pénzéből mind a kettőnk számára. Az az övé, nekem is van saját vagyonom, csak a világ másik végében... Szó szerint.
- Persze... Gondolom nekem is így kéne éreznem – motyogtam az orrom alatt halkan a szavakat, majd sóhajtva megcsóváltam a helyem. Talán ez a lány nem túl okos, de ettől függetlenül ebben valamilyen szinten igaza van. Én magam nem tudom, hogy most pontosan hol a helyem és szívesen osztódnék, ha megtehetném. Mert egyértelműen az lenne a dolgom, hogy Tae Oh minden mozdulatát lessem, viszont közben tisztában vagyok azzal, hogy mennyire túl tudom tolni ezt az egész aggodalom dolgot és lazítanom kellene... Mert a saját gyomorgörcsömet csak átültetem belé azzal, ha folyamatosan dajkálni próbálom. Csak erősítem benne azt, amit az orvosok ítéletként amúgy is kimondtak már.
- Örülök, hogy ezt így látod – bólintottam elismerően, viszont a tekintetem azért szigorú volt. Sokan a a vendéglátós munkát hajlamosak leegyszerűsíteni arra, hogy hát csak ki kell szolgálni másokat, de mivel nem egy étterem vagyunk, ahol üdítővel le tudjuk ültetni az embereket és pincérek rohangálnak fel-alá, mondatni az emberek is türelmetlenebbek. A mi érdekünk is a gyors kiszolgálás főleg úgy, hogy egy olyan helyen dolgozunk, ahol a vendégek zöme – úgy 99%-a – fogyaszt alkoholt. Persze vannak biztonsági őrök, és alapvetően ezen a helyen nem csak legális üzletek folynak. Viszont ettől függetlenül tele vannak a híradások is azzal, hogy egyes a miénkhez hasonló helyeken miféle bűncselekmények történnek.
- Ennek ellenére mégis az idegeimen táncolsz, Édesem – billentettem félre a fejem, ahogy figyeltem. Mivel alapvetően nem vagyok egy olyan valaki, aki hetente cserélgeti a szexpartnereit, jobb híján mindig maradt a balkezem, mint aktuális „barátnő”. Viszont ha ennyivel megoldható lenne az egész téma, akkor nyilvánvalóan nem kezdeném el egyre inkább perzselni a tekintetemmel őt. Nem tartottam jó ötletnek, hogy a munkatársamat keféljem mondjuk a raktárban, de úgy nézett ki, hogy ő is akarná, szóval... Végülis mi tartana vissza a dologtól?
Ettől függetlenül elég kétkedve figyeltem, ahogyan lassan az ajtóhoz lépked, és bezárja azt. Próbáltam megfejteni, hogy vajon mi ez a szituáció, mennyire lehet sérült a lány, hogy ha lényegében pont velem akar elfeledkezni magáról? Engem meg egyáltalán mióta érdekelnek mások? Nem tehettem róla, ahogyan a hallgattam a magyarázatát, automatikusan bújt el a szám sarkába a gonosz kis félmosolyom.
Ettől függetlenül ilyen határozott zöld útra nem számítottam tőle, szóva kellett egy másodpercnyi idő, hogy felfogjam a száját a sajátomon. Miután én is lehunytam a szemeim és a nyelvemmel utat tudtam törni az ajkai között, már éppen melegedtem volna bele a dologba, amikor hirtelen elszakadt tőlem.
- Azt, hogy talán van egy olyan oldalad, amit kedvelek – vigyorodtam el, miközben a tekintetemmel kísértem végig azt, ahogyan megválik a felsőjétől. Elég egyértelművé tette, hogy tényleg akarja, én pedig már képtelen voltam letörölni az arcomra mászó, talán kissé gusztustalannak is ható mosolyomat, miközben lassan megközelítettem őt. Határozottan nem tartozott azok a lányok közé, akik nekem tetszenének, számomra túl erős volt az alkata és nem is kifejezetten találtam nőiesnek őt. Ettől függetlenül volt valami a tekintetében, amitől abban a pillanatban nagyon vonzónak láttam. Szóval nem szarakodtam, én is megváltam gyorsan a saját felsőmtől, de még mielőtt félrehajítottam volna azt, köröztem párat körülötte, mint aki csak arra készül, hogy bekerítse az áldozatát. Igazából húzni akartam az agyát, és akkor lecsapni rá. Amikor pedig megtaláltam a megfelelő pillanatot, a vállánál fogva toltam neki az ajtónak, ezzel elzárva előle a menekülési lehetőséget is. Ahogy nekipuffant a háta a fának, rögtön rá is tapadtam az ajkaira, játékosan végigbecézgetve őket, olykor a fogaimmal belekapva a puha húsába. Egy kezemmel fogtam össze a csuklóit a feje felett, ahogyan lassan az apró kis csókokkal elkezdtem a nyaka irányába haladni. Ahogy megéreztem a parfümjének az illatát, magamba is szívtam azt, majd először csak finoman érintettem az ajkaimmal a bőrét, aztán keményen szívni kezdtem azt, miközben a kezeimmel igyekeztem felfedezni a testének minden területét.

Na ugorj velem fejest a pöcegödörbe, Kedveském    || 937 ||ruha

Cameron & Alex

Már hónapokkal ezelőtt, amikor erre a munkahelyre kerültem megfogadtam magamban, hogy bármi is fog történni, nem fogok ehhez a helyhez kézzel-lábbal ragaszkodni. Jól tudom, hogy az életemben ez a meló csak egy átmeneti időszak, nem leszek itt még tíz év múlva is és fogom a fiatalokat kiszolgálni. Papíron még itt sem lehetnék, hiszen nem vagyok huszonegy éves, még alkoholt sem fogyaszthatnék, nemhogy kiszolgáljam azt. Valószínűleg szeptemberben már újra az iskolapadjait koptatom majd, elfelejtve mindazt, ami itt történt. Soha többé nem fogok betérni erre a helyre, ahogyan Cameronnal sem fogok találkozni és a többi munkatársammal sem. Őszintén megvallva már most kezdem unni a légkört és mindent, amit ez a hely képvisel. Talán ki sem fogom húzni őszig. Lehet, hogy felmondok majd, de az sem kizárt, hogy kirúgnak. S mi a legszörnyűbb ebben az egészben? Nem mozgat meg, pedig az egyik leglelkiismeretesebb embernek vallom magam.
Apró mosolyra húzom ajkaimat, hiszen Cam azt állítja, hogy nem hiányzott neki a bár. Talán igazat mond, ám én mégis kételkedem ebben. Elég ideje dolgozik már itt, ez az élete, legalábbis nekem ez jön le a látottakból. Valószínűbbnek tartom, hogy valami lefoglalta, ami által nem tudott most a munkahelyével foglalkozni olyan szinten, mint máskor. Az elnyomás nem jelenti azt, hogy a hiány nem lépett fel.
- Mégis itt vagy – válaszolom kurtán. Nem akarok mélyebben belemenni, mert akkor hallgathatnék egy újabb hegyibeszédet, amihez most egyáltalán nincsen kedvem. Hosszú még a műszak és eddig egyetlen együtt töltött óra sem telt úgy el, hogy ne próbált volna meg valamiről kioktatni. Én olyankor csak szépen bólogatok és hagyom, hogy beszéljen. Azt a napot várom, hogy egyszer valaki vagy valami miatt felhagyjon ezzel a kioktató stílusával, de talán az sosem fog megtörténni. – Nekem sem hiányzott volna – fűzöm még hozzá gyorsan, ám a két szituáció még tudatlanban sem hasonlít.
- Mikor a bátyámat anyámék kirakták nálunk is állt a bál otthon. Nem oldódott meg a szitu, még mindig érzek feszültséget a levegőben, ha a bátyám hazalátogat, de egyértelműen jobb a helyzet. Majd nálad is hasonló lesz idővel – mosolyodom el. Nehéz úgy próbálni segíteni, hogy nem tudod a dolgok hátterét és valószínűleg a másik fél nem is akarja, hogy segíts. Már csak a természetemből adódóan is muszáj volt kiejteni a számon ezeket a mondatokat. Valahogy sosem tudtam elsétálni amellett, ha valakinek problémái voltak. Ott van bennem egy kis vészcsengő, ami folyamatosan azt üvölti, hogy „Segíts!”.
Csak bólintok. Nem tudom, hogy valaha is megy majd a gyorsabb kiszolgálás vagy az, hogy egyáltalán ne csináljak mínuszt a kasszában, ahová éppen beállítanak. S hogy ez mennyire rossz dolog? Eléggé. Emlékszem amikor idejöttem elég pitiánernek tartottam ezt a melót. Sört csapolok, feleseket töltök, koktélt keverek, beütöm a gépbe a termékeket, elmondom az árát, visszaadom, amit a kassza kiír nekem. Ez éjszaka hulla fáradtan, hangzavarban nem ilyen egyszerű dolog, mint hangzik.
- Talán pont ez a célom – válaszolok titokzatosan. Nem tudom mi ütött belém, hogy pont most és előtte jött elő az úgymond vadabb énem. Talán az is közrejátszik, hogy már régen volt bárki is az életemben, aki kielégíthette volna az igényeimet. Otthon is képtelen vagyok elvonulni, hogy kicsit játszadozzam magammal, mivel a testvéreim mindig készenlétben vannak. Azt sem tudom, hogy mikor sikerült úgy végignézni egy részt a sorozataimból, hogy ne zavart volna meg bárki. Így nehéz fenttartani a magánszférát még látszatra is.
A sok munka és felkészítő által pedig nincs időm bulizni vagy ismerkedni. Mondjuk mondanom sem kell, hogy a bárban már rengeteg vendég tett bókoló megjegyzéseket a külsőmre, de azokkal nem sokra megyek, míg a pult másik oldalán vagyok. Nem hagyhatom el csak úgy a helyemet és csatlakozhatom a bulizó tömeghez, hogy új embereket ismerjek meg. Még csak egyéjszakások sem jönnek össze ebben az életvitelben, így már minden választ átrágva nem is olyan furcsa, hogy most úgy érzek ahogy. Szükségem van egy kis kikapcsolódásra és ha ezt Cameron személye idézi elő, akkor nincs mit tennem.
Érzem, ahogy habozik a visszacsókolással. Nem tudom elsőre mire vélni, ha nem akarná nem adott volna ennyire egyértelmű  jeleket, ám az is lehet, hogy csak a meglepettsége okozza a késlekedést. Valóban vicces, hogy pont én, aki inkább csendben maradt és a műszak végén mindig rohant haza most itt állok felső nélkül pont előtte.
- Nem kell kedvelned ezt az oldalamat sem, ez az egész most nem erről szól – vágom rá gyorsabban is a kelletténél. Ez csak és kizárólag egymás testi boldogságáról szól, kölcsönösen adunk egymásnak valamit, amit mindannyian élvezünk.
Halk kuncogás hagyja el ajkaimat, amikor mint valami ragadozó kerül meg és vesz szemre. Jól lehet még sosem néztünk egymásra „úgy” és ezután sem fogunk, de az elkövetkezendő percek vagy órák kivételek, s a kivétel mindig erősíti a szabályt. Meglep, ahogy hirtelen nekem ront és az ajtónak nyom. Csendben élvezem, ahogy az immáron meztelen felsőteste az enyémnek nyomódik és gyengéden csókolgatja a nyakamat, de azon a szinten már nem tudok továbbra is csendben maradni, amikor durva szívásokkal illeti a bőröm. Hangosan felnyögök és egy picit ficánkolni kezd a testem. Nem tudok mozogni, hiszen olyannyira az ajtóhoz nyom, a kilincs dörzsöli a derekam, ami kicsi fájdalmat okoz, de most nem tudok ezzel foglalkozni, csípőmet az övének nyomom és várom hogyan tovább. Elhatározom, hogy átadom magam neki. Saját magamat is meglepem azzal, hogy mennyire élvezem a durvaságát, pedig még csak bele sem lendültünk igazán.

 hope u like it     || ◆

+16
Nekem ez a munka lényegében egyszerre jelentett mindent és semmit. Jobb volt a tudat, hogy csinálok valamit, ugyanakkor meg is őrjített a dolog... Mert olyasmivel kellett foglalkoznom, amit korábban nem tettem. A velem szemben álló leányzó minden bizonnyal nem is sejtheti, hogy valaha Kínában éltem, mivel minden nyomát igyekeztem ennek eltűntetni, ahogyan azt sem, hogy a tíz legbefolyásosabb család egyikének a sarja vagyok... Mondhatni az, aki mindent megörökölt volna, mégis elmenekültem az egész elől... Lényegében magam sem tudom pontosan, hogy miért tettem. Mert minden bizonnyal teljesen rendben lenne az életem most, ha akkoriban egyszerűen azt mondom, Tae Oh-nak, hogy bassza meg magát meg az önzőségét. Az is tény, hogy valószínűleg akkor nem lennék az az ember, aki most vagyok, de ez már egy másik kérdés... Őt nem kifejezetten akartam mindebbe bevezetni, szóval csak elmosolyodtam arra, amit mondott. Lényegében aranyos, ahogyan elhiszi, hogy szereti a munkámat azért, mert jó vagyok benne és nem rinyálok, mint egy hülye picsa. A többi lényegében jobb, ha az én titkom marad, meg amúgy sem tudom miként kéne úgy felvezetnem neki mindezt, hogy ne nézzen teljes mértékben idiótának.
- Igazából csak azért, mert pénzből élek – vontam meg a vállam, aztán végig sem gondolva folytattam a mondatomat – De tudod a legjobb barátom régen egy köcsög volt... Vagyis nem teljes mértékben, de volt egy igen rossz húzása, ami miatt talán szimplán csak a nyakán kéne maradnom és vinni a pénzét. Viszont én meg a magam módján jó arc akarok lenni, meg legalább valamennyire lefoglal a hely még akkor is, ha nem kifejezetten szeretek itt dolgozni.
Nem akartam neki arról beszélni, hogy soha életemben nem kényszerültem rá korábban arra, hogy akár egy villát is arrébb tegyek, mert otthon nagyjából mindenre volt külön ember. Alapvetően elég abszurdan hangzana úgy, hogy most éppen egy középkategóriásnak számító, pamutszerű inget viselek. Az pedig, hogy lényegében könnyen megértetem magam a kínai, spanyol, illetve francia vendégekkel – koreai és japán ritkán tért be, vagy ha az utóbbi itt volt, arról ez a lány nem tudott, mert alapvetően yakuza volt az ipse – talán feltűnhetett neki, de nem gondolnám, hogy ekkora figyelmet szentelt volna nekem... Ahogyan én sem tettem ezt vele.
- Minden bizonnyal így lesz majd – ejtettem meg a lány felé egy mosolyt. Igazából értékeltem azt, amit most értem tett, pont ezért nem akartam egy olyan hangulatgyilkos megjegyzést benyögni, hogy amúgy a feszült légkör alapvetően nem is kifejezetten az... Illetve igen, de az ügy nem fog megoldódni. Mert simán lehet, hogy amíg én itt nyugodtan dolgozgatok, addig Tae Oh-nak brutál fájdalmai vannak, vagy éppen az utolsókat rúgja. Ez pedig egyre kevésbé hagy nyugodni, és én magam is úgy érzem, mintha a egyszerűen összezsugorodna a a tüdőm, és lényegében napról napra kevesebb levegőt lennék képes magamhoz venni... Ergo én magam ugyanúgy pusztulok bele a dologba, mint ő.
Viszont pont ez a stresszadag késztet valahol arra, hogy összeszedjem magam és egyszerűen hagyjam neki, hogy belevigyen a rosszba... Mert én sosem voltam az a fajta srác, aki felszedi a lányokat, sokkal inkább hagytam nekik, hogy ők mindezt megtegyék helyettem. Tény és való, hogy egy éjszakánál többről nem is álmodhattak – és ezt jelen esetben is tartom – de ettől függetlenül is úgy gondoltam, hogy most erre szükségem van, és megérdemlem... Ő pedig tálcán kínálja fel a testét. Adtam neki lehetőséget arra, hogy elmeneküljön, ez pedig már bőven kimerítette az udvariassági faktort, ami amúgy sem jellemző rám.
- Reméltem is, hogy nem fogsz belém zúgni a végére – leheltem egészen az ajkai közé a szavakat, miközben finoman a bőrébe mélyesztettem a fogaimat éppen csak annyira, hogy egy kicsit feltüzelhessem őt. Én a magam részéről még így is sokkal inkább élveztem azt, ha a vadász szerepét kapom meg, éppen ezért is igyekeztem viszonylag hirtelen lecsapni a lányra, ami által azonnal prédává vált. Alapvetően egyáltalán nem tartozott azon nők halmazába, akiket az eseteimnek vallottam volna, de a határozottsága eléggé tetszett nekem. Élveztem, ahogyan hagyja magát az ajtóhoz lapulni, ahogyan a torkából felszakadó hangok is eléggé felizgattak. Nem akartam lassítani, vagy azon gondolkozni, hogy mennyire lehetek vele gyengéd, így hezitálás nélkül markoltam rá egyenesen a mellére és kezdtem még erősebben szívni a nyakát. Legrosszabb esetben majd megintcsak úriember leszek, és kerítek neki valahonnan egy alapozót, hogy kezdjünk valamit a nyakán keletkező lilás foltal.
Ahogy elszakadtam a nyakától és ismét a szemébe néztem már megváltozott a pillantásom. Tudhatta, hogy nem fogom futni hagyni, mert épp eleget tett ahhoz, hogy ténylegesen akarjam őt. Ahogyan pedig a csípőjét az enyémhez nyomta már azon gondolkoztam el, hogy talán ki kéne hagynunk a mai napot úgy ahogy van... Mert úgy éreztem, hogy lényegében bármiben benne lenne és el tudjuk szórakoztatni egymást.
A keze után nyúltam és egyetlen finom rántással kezdtem el húzni a helységben található kanapé felé. Nem igazán örültem volna, hogy ha úgymond most tér magához és találja majd ki, hogy mégsem akarja az egészet bár... Meg tudtam volna oldani, hogy meggyőzhessem arról, hogy mind a kettőnknek lehet egy elég jó pár órája.
Egyetlen határozott mozdulattal nyomtam le oda őt és tfogtam közre a testét, ahogyan letérdeltem. Azért én sem akartam teljes mértékben farok lenni vele, mert tudom, hogy azért a nőknek némi romantika kell, így az állához nyúlva emeltem fel a fejét, hogy újra megcsókolhassam, ezúttal viszont őrjítően lassan... És szenvedélyesen. Minden alkalommal, ahogy a nyelvemmel végigsimítottam az övét igyekeztem mélyebbre hatolni vele a szájában, miközben a kezeimmel folyamatosan igyekeztem felderíteni a testét, egyelőre direkt elkerülve a lényeges területeket. Ahogy viszont lassan a melltartójának a kapcsára tévedt az egyik kezem, hezitálás nélkül pattintottam ki a kis kapcsokat és szabadultam meg a felesleges darabtól. Egyetlen apró puszit nyomtam az állára, majd finoman az arcélét harapdálva haladtam a nyaka irányába, bár félúton így is meggondoltam magam és inkább a füle mögé mértem a következő kis csókot.
- Akarsz engem? – suttogtam bele a szavakat, miközben az ujjaim közé fogtam a mellbimbóját és finoman játszadozni kezdtem vele, megejtve egy apró nyögést is, ami akaratlanul szakadt fel a torkomból... Vagy talán annyira mégse?

Na ugorj velem fejest a pöcegödörbe, Kedveském    || 978 ||ruha

Cameron & Alex

+16
Őszintén néha azt kívánom, hogy bárcsak minél hamarabb itt hagyhassam ezt a munkát, hiszen nem elég, hogy nem vagyok kiemelkedően jó benne, még állandó fáradtságot okoz a folyamatos éjszakázás. Sajnos viszont az élet nem olyan egyszerű, mint amilyennek sokszor tűnik. Kellene valami rendes végzettség ahhoz, hogy másik munkát kereshessek. Ilyet és hasonlókat ezer meg egyet találok, de kezdek elégedetlen lenni. A másik meg hogy hogyan is várjam el, hogy alkalmazzanak egy normálisabb, jobb helyen, ha még ebben az alkalmi munkában is béna vagyok? Egy olyan dologról van itt szó, amit konkrétan bárki meg tud csinálni. Nem kell ehhez végzettség és nagy ész sem. Konkrétan annyi a dolgom, hogy italokat töltögessek és kész. Még számolnom sem kell, mert a kassza mindent megtesz helyettem. Nem értem, hogy mi a probléma velem. Minden amihez hozzányúlok hirtelen elromlik vagy nehézzé válik.
Cameronnal persze teljesen más a helyzet. Amennyit látok belőle itt, a bárban az minden csupa jó. Mindig mindent tökéletesen véghez visz és sokszor csak pislogok, hogy mégis hogyan. Plusz látszik rajta, hogy szereti, amit csinál. Ilyenkor általában azt kívánom, hogy bár a helyében lehetnék, de nem egy hülye filmben vagyunk és az efféle óhajok nem szoktak teljesülni.
- Nem szeretsz itt dolgozni? - villámcsapásként ér a kijelentése. A többit fel sem fogom a mondandójából, mindössze ezt az apró mondattöredéket. Mintha a többi nem is lenne lényeges, pedig lehet, hogy pont azokban rejlik az igazi információ, ám túl hamar átsiklottam felette, hogy tudjam mit mondott. - Az ellenkezőjét hittem, de akkor talán csak valamit rosszul láttam. Mindegy, nem az én dolgom, ne haragudj - mentegetőzöm. Mindig ezt teszem, ha valamit nem úgy gondolok, ahogy a valóságban van.
Csodálva nézem a srácot, amikor külföldi vendégekkel kezd el beszélgetni. Egyszer hozzám is jöttek olyanok, akik nem tudtak angolul. Talán hollandok lehettek, nem is emlékszem már igazán. Az sem biztos, hogy jól megértettem őket. Hiába beszéltünk egymáshoz, nem értettük meg a másikat, míg végül nagy mutogatások és leizzadások közepette kiderült, hogy mindössze egy üveg sört szeretnének. Semmi többet, de ezt legalább egy fél órás előjáték vezette fel, mivel elég sokat sikerült szerencsétlenkednünk. Cameronnak ez is egy csettintésre menne.
Nem jellemző rám, hogy olyan dolgokat tegyek, mint amibe most is rohanunk bele egyre jobban a sráccal. Azt sem tudom, hogy mikor voltam együtt utoljára valakivel szexuális szempontból. Talán pár hónappal ezelőtt lehetett, a férfit itt ismertem meg a bárban és egy ideig randizgattunk, de mielőtt komolyra fordult volna a dolog a pasas felszívódott. Azóta sem hallottam róla semmit. Nem mintha olyan bőszen kerestem volna, de azért néha napján megfordul a fejemben, hogy mi vethetett ennek az egésznek véget. Az viszont merőben másabb volt, mint a mostani szituáció. Ott ténylegesen alakult ki közöttünk valami, itt viszont a hév irányítja tetteinket. Ha nem lennénk most itt az öltözőben kettesben, akkor sosem történt volna köztünk semmi, de az élet már csak ilyen trükkös tud lenni.
- Azért te se zúgj belém, ha megkérhetlek rá - nem emlékszem, hogy valaha is mondtam volna valakinek ilyet együttlét előtt. Eddig mindig érzelemből kerültem közel a férfiakhoz és nem azért, mert most éppen szórakozni támadt kedvem. Mikor legutoljára valaki megcsókolt és éreztem a leheletét ténylegesen akartam, hogy az övé legyek és nem csak pár órára. Ez a szenvedély, ami most pezseg bennem egy teljesen ismeretlen fogalom, érzés a számomra. Cameron lehelete szinte csiklandozza az arcom, az apró harapására, pedig egy alig hallható nyögés hagyja el a számat. Itt már nincsenek gátlások, az sem érdekel, hogy erősen szívja a nyakam és hogy ezt bárki megláthatja később. Készségesen hátradöntöm a fejem és hagyom, hogy csinálja. Közben kezemet levezetem a hasán egészen az érzékenypontjáig és anyagon keresztül egy picit rámarkolok. Nem erősen, hiszen nem akarok fájdalmat okozni, de nem is olyan gyengéden. Valahol a kettő között, hogy élvezetet tudjak okozni neki.
A szemébe nézve egy pillanatra megfordul a fejemben, hogy mi mégis mi a szent eget csinálunk, de hamar elhessegetem ezt a gondolatot. Néha muszáj a pillanatnak élni és kirúgnia  saját intimszféránkból és ez egy olyan alkalom. Abban a pillanatban rájövök, hogy most egy olyan dolgot teszek, amit már rég meg akartam tenni. Itt nem a srác kilétéről van szó, szimplán arról, hogy mindig is bakancslistás volt nálam egy efféle heves együttlét és most végre bekövetkezni látszik.
A kanapéhoz érve, ahogy térdével közrefog rájövök, hogy ez tényleg valóságos. Nem valami gagyi, kiéhezett fantázia. Cameron ténylegesen itt van velem és egy olyan szituációban vagyunk, amelyre sosem gondoltam volna éppen vele. Talán ez az, ami a leginkább feltüzel. A lassú, ám szenvedélyes csókunk azt az üzenetet közvetíti felém, hogy nincs itt idő szórakozásra és időhúzásra. Ahogy egyre kevesebb ruhadarab fedi a testünket egyre inkább vonaglani kezdek alatta, pedig még semmi érdemi dolog nem történt. Abban a pillanatban, ahogy mellbimbóimat kezdi izgatni kicsatolom az övét és amennyire csak a helyzetem engedi lentebb tolom a srác farmerjét és boxerét.
- Akarlak - adom meg a végszót. Innen már nincs visszaút.

 hope u like it     || ◆