Szókimondó szövegezés

“Tudod milyen az élet valójában? Egy táska, amelyet az évek során telepakolsz kincsekkel. Vagy telepakolják neked a szüleid, vagy azok az emberek, akik jót akarnak neked. Akik azt szeretnék, hogy boldog légy. Életed batyuját teletömik mindennel, ami fontos lesz.Nem feltétlen kézzel fogható dolgok ezek, sőt az esetek többségében még csak nem is tudsz róla, hogy birtoklod őket.Aztán elindulsz. Azon az úton, melyet egy teljes életnek hívunk, válladat húzza ez a méretes, de nagyon értékes rakomány. Míg egy napon, valahol félúton hirtelen szórni kezded. Az alján egy rés keletkezik, egy szakadás, mely egyre csak növekszik, míg egy napon megállva azt veszed észre, hogy mindent elhagytál az úton. Mert figyelmetlen voltál, vagy mert azt gondoltad: sebaj, hiszen minden kincs pótolható. Pedig nem. Üres lesz a táska, üres lesz az élet, és te rájössz, hogy a legértékesebb veszett el leghamarabb: a lelked.Hogyan tovább?”

Egykor régen, amikor anyám még meséket olvasott nekem, ez volt az egyik kedvenc történetem.Akkor emlékszem azt kérdeztem anyámtól, hogy miért nem fordulunk vissza és szedjük össze amit elhagytunk? Vagy miért nem figyeltünk jobban? Miért gondoljuk, hogy minden, ami értékes az szemmel látható? Miért vigyázunk olyan dolgokra, amelyet vagyonokban mérhetünk, ám ha holnap porrá válna, akkor előbb vagy utóbb újra megszerezhetnénk. De azokat amelyeket magunk mögött hagyunk, azok a dolgok, amelyeket csak érzünk, amelyek meghatározzák azt akik vagyunk, vagy akivé válhatunk, oly könnyedén el fecséreljük, amilyen könnyedén egy gyermek apró ujja semmisít meg egy szappanbuborékot: könnyedén, kíméletlenül, következmények nélkül.Akkor gyermekként még telve volt az én táskám, akkor még volt lelkem, voltak bennem érzések, amelyeket szépen elhagytam az úton, és meg sem próbáltam visszafordulni.
Lucian-el találkozva döbbentem rá, hogy az én batyum bizony üres, és minden, ami benne volt, valahol az évek alatt veszett el. Elfecséreltem, elkufárkodtam. Haragra és önzőségre cseréltem, pillanatnyi örömökre, fakuló gyönyörre, pótolható luxusra, mérhetetlen egoizmusra. Ezek húzzák most a vállam, az értékeim helyett, miközben üres és kilátástalan a jövőm. A férfi, akibe beleszerettem, ott állt előttem, karjaiban tartva, akár egy félénk gyerek minden értékemet, és csupán azt kérte, vegyem vissza őket, és ne bántsam őt. Ne bántsam azért mert ő talált rájuk, ne bántsam azért, mert ő ezekkel lát engem tökéletesnek. Én azonban dacosan sepertem ki a kezéből mindent, és sértettem, ütöttem, rúgtam ahol csak értem.Véresre rongyolt lélekkel fújt visszavonulót, mert azt hiszem már nem csak ő, de én magam sem tudtam ki is lettem valójában. Az ember élete batyuja nélkül csak egy lélektelen látomás, tűnékeny illúzió, mintha álmos ködkép lett volna csupán egy nyirkos őszi reggelen.Ez voltam én akkor. Három hete Las Vegasban, a luxus felett lebegve, társtalanul, magányosan, és fájdalmasan szerelmesen.
Az első napok Lucian nélkül pokoliak voltak. Számtalan alkalommal akartam felhívni. Vagy csak azért, hogy halljam a hangját, amint beleszól a telefonba, vagy csak azért, hogy a hangpostája kapcsoljon be és úgy halljam őt. Vagy egyszerűen csak azért, hogy indokot találjak felhívni őt. Végül mégsem tettem. Nem a büszkeség volt bennem erősebb, sokkal inkább a kitartásom győzedelmeskedett. És mert megértettem, hogy ezt az egészet egyedül kell végigcsinálnom. Ha nem megy, ha nem tudom lezárni a múltamat, akkor tulajdonképpen minden utunk, minden cselekedetünk, minden további együttlétünk pontosan oda fog vezetni, ahova a legutolsó alkalom vezetett: totálisan megsemmisítenénk egymást.
El kellett hát temetnem Blanche Rosewood-ot. El kellett temetnem azt a nőt, akivé a házasságom tíz évében váltam.Aki nem csupán szeretni volt képtelen, hanem még elfogadni sem tudta azt amit más őszintén adott volna neki.Blanche Rosewood kiszívta mindenkiből az élvezetet, hogy a helyébe semmi mást ne hagyjon csak a felejtést, az ürességet, a rideg elutasítást. A perceknek éltem, a minden szempontból lélektelenül tovatűnő napoknak, amelyekben a testiség győzedelmeskedett a valódi érzések felett.De Blanche Rosewood három hete összetört, akár egy ezerszer is megragasztott kínai porcelán váza. Ám most a szilánkok a semmibe vesztek….eltűntek a múlt sötét bugyraiban. Blanche Rosewood megszűnt azon az éjjelen. Hogy ki tért vissza New Yorkba? Nos….különös kérdés ez, hiszen sosem tudtam igazán meghazudtolni magam. Sosem lehettem már a naív kislány, a pici szöszke Prestin….az évek rajtam hagyták az égő billogot, számtalan keserű tapasztalatot. De tudtam, hogy a Rosewood talmi gúnyát képesek leszek magamról levedleni. Mert le kell…mert az nem teljesen én vagyok. És ha ez végre sikerül, ha magam mögött hagyom a Rosewood famíliát, ha többé hátra se nézve csak belenevetek a jövőbe, fakkot mutatok az elmúlásnak, és szelíden tekintek a jelenre, megragadva minden lehetőséget, akkor van remény. De ez kurva nagy meló. Olyasmi, amit nem tettem meg még soha senkiért. De az érzés, amely egyre csak erősödött, hogy kis híjján szétfeszített, úgy működött bennem, mint a katalizátor. Az életem értelmét adta a változás, és tudtam, hogy még ha össze is roppanok ismételten, innen már győztesként állok majd talpra. Önmagunkat legyőzni ugyanis a legnehezebb és egyben legfelemelőbb érzés. Semmihez sem fogható. Hiszen néha mi magunk vagyunk önmagunk legnagyobb ellenségei.
A parti előtt három napot San Reno-ban töltöttem. A roulette asztalnál taroltam, a black jack győzelmeim miatt kis híjján kitiltottak a Franklin Odds & Blank kaszinóból, olyan szériát futottam. Gyakorlatilag olyan nyerő sorozattal taroltam végig azokat a napokat, amilyen azelőtt sosem volt még. Elképesztő boldogságot kellett volna éreznem. Úgy fürödni a pénzben, ahogy megátalkodott narkósok fürödnek az ingyen porcukorban…akarommondani kokóban. Én mégsem voltam tökéletesen elégedett. A pénz hirtelen nem számított. Tulajdonképpen nem számított semmi.Hiány volt bennem, és kibaszott üresség.ŐT akartam. Úgy számoltam a napokat, mint valami elbaszott börtöntöltelék a szabadulásig lévő időt.Látni akartam. Csak együtt lenni vele….csak látni.
Az eljegyzési partira tökéletesen emlékszem. Arra is, hogy bár eredetileg botrányt terveztem, ez végül elmaradt. Minden jót kívántam Bentonnak, meg a csinos, tőlem legalább egy tizessel fiatalabb jövendőbelijének. Az anyósommal nem is beszéltem, tulajdonképpen úgy csináltam mintha ott sem lett volna. A többi - egykori- rokonnal néhány üres, semmitmondó beszélgetést váltottam, és megállás nélkül döntöttem magamba a pezsgőt, meg tömtem be azokat a csokis aprósüteményeket, amelyet jóvágású, frakkos felszolgálófiúk hordtak körbe. A fele olyan meleg volt mint a nyár a Bahamákon, de ennek ellenére jóképűek, kedvesek, és segítőkészek. Az egyikük azt hiszem észrevette az italfogyasztásom, és öt percenként cserélte a poharamat, szinte kérdezés nélkül, végül ő hívott nekem taxit még jóval éjfél előtt. Mattrészegre ittam magam. Valamikor az este folyamán tudtam beszélni Bentonnal is négyszemközt, és akkor még voltam olyan állapotban, hogy képes legyek a gondolataimat megfogalmazni.
- Ha megbocsátasz az esküvőt kihagyom. Tekintve, hogy a mi esküvőnkön összefeküdtem a nagybátyáddal a polgári szertartás előtt a kis lila szalonban, Luella esküvőjén a vőlegénnyel, a jövendőbeli sógoroddal a kis kápolnában, és Miles másodunokatestvéred esküvőjén nyolc éve a jövendőbeli apósával a közös tánc alatt, nem hiszem, hogy jó omen lennék egy Rosewood menyegzőn.- tréfálkozni próbáltam. Jobban belegondolva elég szánalmas, de akkori helyzethez képest még enyhe dolgokat csináltam. És mert ezt akkor így éreztem helyesnek.
- Bár változunk, azt mondják. Ahogy én is változom.
- Mondanám, hogy boldognak tűnsz. De elég pocsék lelkiállapotban látlak. Minden rendben?
- Nálam? Rendben? Nem is ismerem a kifejezést!- nevettem el magam keserűen, Benton pedig szinte gondolkodás nélkül, váratlanul és minden előzmény nélkül magához húzott és megölelt. Különös volt az egész. Együttérzés volt benne, mint aki tökéletesen tisztában van vele, hogy mi az amin keresztülmegyek.Pedig úgy éreztem sosem ismert. Ezek szerint tévedtem.Nem először. Kezd bosszantóan gyakori lenni a dolog.
A parti másnapján baszott erős fejfájással ébredtem. Mintha ezer bemindenezett kobold steppelt volna a fejemben. Pedig estére össze kell szednem magam, hiszen hivatalos vagyok. HOZZÁ.Ahogy megbeszéltük. Amennyire látni akartam az első napokban, most éppen annyira messze rohantam volna. Hívni akartam, de végül Hazel számát kerestem elő a híváslistámon. Furcsa volt a hangja. Mintha mondani akarna valamit, de nem tudja hogyan tegye. Hiába kérdeztem rá, valahogy könnyedén, nevetgélve, humorizálva tért ki. Mondtam, hogy menni fogok ma este, ő meg azt, hogy lehet ki kellene aludnom a fejfájásom, vagy egy napot még várni.Hiszen ha három hetet kibírtunk, akkor az egy nap már nem jelent semmit. Le akart beszélni, csak nem tudtam miért…..akkor még.
Illatos volt az este, és éppen nyolc órát kongatott a Szent Patrik templom ódon harangja két utcával lejjebb, mikor végre elindultam. A forgalom a városban erős volt még, a lámpák kavalkádja elmosódott az utcán, délutánról visszamaradt zivatar olajfoltos tócsáiban.A rádióban valami régi Dolly Parton szám duruzsolt, a kocsi fűtése kellemesen csiklandozta a lábam. A gyomrom azonban kemény gombóccá fagyott, és akkor sem engedett fel, amikor megjelentem a Sinnerben és odaintve Hazelnek, egyenesen a penthouse felé vezető lift irányába indultam. A tömegen át kalimpált nekem, és amikor bezáródott a lift ajtaja, még láttam amint kétségbeesve kalimpál nekem, de már késő volt.Az arcára emlékszem tisztán, bár akkor nem tulajdonítottam neki jelentőséget: riadt volt.De miért? Ezt sem tudtam….akkor még ezt sem. Az apró kis táskámat még sietve kinyitottam. Mosolyogva pillantottam le a gyűrűre a dobozban. Már nincs jelentősége, de megígértem neki, hogy elhozom.
Este kilenc. Így beszéltük meg.
Halkan csilingelt a lift, amikor megérkeztem, és a szokatlan, szinte tapintható csend, majdhogynem ijesztő volt. Lassan léptem ki, a cipőm lágy koppanása nem vert visszhangot.A nyakam nyújtogatva haladtam előre, és meglepődve vettem észre a zongora tetején az óriási fehér rózsacsokrot.Legalább egy tucat virág, ha nem kettő, alig fért el a lágy fényű kristályvázában. Elmosolyodtam és megálltam egy pillanatra.A kedvenc virágommal várt rám a zongoránál. Tudja, hogy imádom ha játszik….bármit. A hangja bársonya simogató…legszívesebben elrejteném, és csak magamnak akarnám. Én akarom csak hallani, egyedül én.
Libbentek a függönyök a hálótérben, amint a kinti szél a nyitott ablakon át belekapott a bordó és arany organza anyagokba, és kicsit játszadozott velük, mielőtt leejtette őket. Kiléptem a cipőmből és elindultam. Lehet elaludt, amíg várt rám, vagy más meglepetése van? Mi ez a csend? Oldalra pillantva azonban valami oda nem illő, valami szürreális kép tárult a szemeim elé.A pult előtt tucatnyi whiskey, gin, brandy és egyéb méregdrága üveg össze-vissza halomba rendezett kompozíciója. Néhány pohár felborulva, pár ing félredobálva. Mogyoróstálka kiborulva, és még pár szál eloltott, félig szívott cigaretta is pihent egy fekete márvány tálkában.Elképedve álltam egy darabig, értetlenül szemlélve az egészet, majd újra a háló rész felé fordultam és indultam el végül továbbra is halkan, immáron mezítláb.Odébb sepertem a függönyök egy részét, és a látványra, amely fogadott, nem voltam felkészülve.
Lucian a mélybordó selyem ágynemű között hason feküdt, karjai a feje mellett a magasba nyúltak.A hátára pedig egy idegen, szőke nő terült, hajával beborítva, karjával átölelve őt.
Földbe gyökerezett a lábam. Sok dologra fel voltam készülve, de erre….erre nem. Megsemmisülten álltam és dermedten néztem őket egy darabig, amint alszanak, körülöttük szétdobálva a ruhák, mint valami maradványai az együtt töltött kellemes óráknak.Mit mondjak? Talán még elnéztem volna, hogy levezeti a hiányomat….talán még megbocsátottam volna, ha kitombolja magát, a sértettségét szexben vezeti le, mint régen. De, hogy épp most, épp ma….amikor tudta, hogy jövök.Mégis mit akart? Megalázni?Nem….ezt nem…..komolyan? Ezért az emberért akartam megváltozni? Faszom!
Mintha mély álomból ébredtem volna fel, sűrűn pislogva tértem vissza a valóságba. Halkan, szinte nesztelenül mentem vissza a zongorához és ragadtam meg az óriási vázát magamhoz ölelve. Így indultam vissza a hálórész felé. A virágokat kivettem belőle, és egész egyszerűen rájuk dobtam, majd ugyanazzal a lendülettel a váza teljes víztartalmát rájuk öntöttem.Hideg víz volt….észhez kellett, hogy térjenek! Végül a vázát teljes erőből földhöz csaptam. Csörömpölve, kristályos kongással hullott szilánkokra,és úgy terített be mindent, mint egy kiborult zsák minőségi csiszolt gyémánt.
- Szép jó reggelt galambocskák! Te ribanc, kapkodd a virgácsaid, mielőtt a szép szőke fürtjeiden keresztül vonszollak el a lifthez.- villantak haragos szürkészöld íriszeim a sikoltva, elsőként magához térő cicababa irányába, kezemmel pedig megerősítés gyanánt a lift felé mutattam.
- DEKURVAGYORSAN!- üvöltöttem el magam. Az indulat ezerszeresen dolgozott bennem. Ha még két percig itt marad, megölöm. Esküszöm.
Lassan Lucian is magához térőben volt….a kulcsszó az, hogy lassan. Mi az ördög történt itt?

Öltözet

Sok emberrel találkoztam már, és közülük sokan voltak azok, akik azt hitték, ha hazugsággal indul egy ismeretség, az nem okozhat majd nagyobb bajt, mert a kicsi hazugság valahol útközben úgyis elsikkad. Nem lehet, ez ostobaság, vagy éppen önámítás. Becsapása magunknak, és annak a másiknak is. Kábítani a másikat nem érdemes, úgyis kiderül. Talán azért is nem volt eddig senki akire komolyabban néztem volna, mert mindegyikük valami lódítással és magáról mutatott hamis képpel próbáld engem lenyűgözni. Pedig nekem nem ez kell, nem erre vágyom. Olyan kell, aki önmagát adja. Nem kell filmsztár, sem olyan aki azzal kezdi, mennyi pénze van és micsoda istennő az ágyban. Persze, ez nagyon csábító jellemvonás - de ezek a nők csupán egyfajta cimkére számíthatnak. Ágymelegítő, esetleg egyéjszakás kaland. Csak a test kielégülését ígérik minden porcikájukkal, de a lélekét nem. Mindegyikük többet akart, többet kért vagy várt tőlem, de képtelen voltam megadni nekik. Kivéve neki... annak a bizonyos egyetlennek. Annak, aki kéjes örömmel vagdosta darabokra a lelkemet.
Gyerek vagyok újra. Na persze valahol a tudatom mélyén, ott ahol a józanság csapkod utolsó erejével, kétségbeesve mint egy fuldokló, tudom hogy ez nem igaz, de a feeling megvan, és a legkevésbé sem bánom. Jelenleg pont úgy érzem magam mint kölyökkoromban, amikor minden zsebpénzemet arra vertem el, hogy felültem újra és újra a vidámpark legmagasabb és leggyorsabban pörgő játékára, egészen addig, amíg kiszállva még a betonon állva is úgy éreztem, hogy forog az egész világ. Volt annak az érzésnek valami meg nem fogható varázsa, ami erősebb volt még a gyomrom lájtos lázongásánál is. Nem tudom elmagyarázni, miért is élveztem annyira, de úgy vágytam rá mint a drogos a következő adagjára, amit a karjába bökhet.
Ha hiányoltam ezt az állapotot, akkor az elmúlt három hétben bőségesen volt alkalmam pótolni és kiélvezni minden pillanatát, igaz ezúttal nem játékok, hanem a tömények végeláthatatlan sorban felhajtott mennyisége szolgáltatta az alkalmat rá, hogy visszaszédeleghessek a múltbéli állapotba. Igazából az élvezet szó sem állja meg a helyét, mert az ember azt szokta élvezni, ami örömöt okoz a számára, én pedig... nos, ez az emóció állt a legtávolabb tőlem. Ezen pedig per pillanat senki és semmi nem tud változtatni. Még az erőteljes lecseszés és zsörtölődés sem.

- A francba már! - pofon csattan az arcomon, nem túl erőteljes, inkább csak amolyan ébresztő jellegű, ami tökéletesen megállja a helyét abban a tekintetben, hogy a részegek álmából riaszt fel. Egy ideig azt sem tudom, melyik világon létezem, aztán mikor némileg sikerül fókuszba hoznom a pillantásomat, Hazel morcos arcával találom magam szemközt.
- Most ezt miért kellett? Elment az eszed? - morgok mint a láncra ver kutya, bár az állapotomat tekintve ez a kérdés és a vele együtt járó méltatlankodás nem sikerül túl harciasra. Mindenesetre arra elég, hogy félig ülésbe tornázzam magam a kanapén ahol tegnap éjjel elért az ájulás, és úgy nézzek a csaposomra, mint az egér, aki nem tudja eldönteni, hogy a macska játszani fog majd vele, vagy fel akarja falni.
- El! - csattan az epés válasz. - Biztos hogy el, mert nem hiszem el, hogy két napja hagylak döglődni az önsajnálatban! Jézusom Lucian, úgy néz ki ez a hely, mint Augiász istállója - zsörtölődik Hazel, de aztán azon nyomban le is csillapodik, és ledobja magát a lábaimhoz, és a tekintetébe annyi gyengéd megértés költözik, mint az ápolónőébe, aki éppen a nagybeteget vigasztalja.
- Ennyire rossz? - kérdezi gyengéden, mire vállat vonok. - Figyelj rám Lucian. Nem csak a főnököm vagy, de a barátom is. És amit az elmúlt három hétben műveltél, azt nekem fájt nézni. Ne, várj! - int felemelt kézzel, mikor látja, hogy éppen szeretnék közbevágni. - Tudod, hosszú ideje azért imádkoztam, hogy egyszer találd meg a szerelmet. De most ahogy rád nézek azt kívánom, bár sose kívántam volna ezt. A szerelem néha rohadt dolog tud lenni, ezt én is pontosan tudom. És azt is, hogy mi történt, mert elmesélted. De a világnak nincs vége, Lucian, még ha most úgy is érzed. Blan hibázott, de a ki a fene nem hibázik néha? Ti ketten jobban összeilletek, mint gondolnád - néz a fejem fölé, és láthatóan keresi a szavakat, hogyan verje a kemény koponyámba amit nem vagyok képes meglátni. - Annyi sebet szereztetek életetek során, hogy féltek, és ostobaságokat műveltek. De ezt a három hét elég ahhoz, hogy átgondoljátok a dolgokat. Neked is ahhoz, hogy átlépj a megbántottságodon, mégha jogos is, neki pedig azon hogy felfogja, mennyire szar ötlet volt amit kért és várt tőled. De mindkettőtöknek akarnotok kell ezt. Tedd mérlegre, elfogadod-e őt így, a hibái és tökéletlensége ellenére is. És ha igen, akkor gyerünk, szedd össze magad, és viselkedj úgy mint egy felnőtt férfi és ne úgy, mint egy durcás kölyök. Holnap fény derül mindenre, akár így, akár úgy. De ezt nem fogjátok megbeszélni úgy hogy azt sem tudod hol vagy, és bűzlesz mint egy hajléktalan. Úgyhogy kapd össze magad az isten verje meg! - csap a lábamra, aztán feltápászkodik. - Visszamegyek, mert vár a meló. Hé főnök, ha nem jön össze, esküszöm én itatlak le és támogatlak fel az ágyadig. De addig meg kapd elő a józanságodat, vagy legalább próbáld mérsékelni egy kicsit. Legyen az utóbbi. Az előbbi úgysem lenne jellemző rád - teszi hozzá, és kaján vigyorral távozik mikor felemelem a középső ujjamat. Ahogy bezárul mögötte a lift ajtaja, feltápászkodom. A fenébe is, pofátlan a csaj, de igaza van. Nem tudom, van-e még kettőnk számára remény - de sosem lesz, ha nem is teszek érte. Könnyű nem lesz, de első lépés gyanánt egy forró zuhany éppen megfelel.

Megfogadtam Hazel tanácsát. Azt nem állítom, hogy színjózan lennék, de az elmúlt három hét tömény alkoholmérgezéséhez képest tényleg visszafogom magam. Rájöttem ugyanis nemcsak kedvenc csaposom szavainak igazságára, hanem arra is, hogy nem az a Lucian akarok lenni Miss Rosewood számára, akivé hetek alatt váltam, hanem az, akinek megismert. A kissé pofátlan, kaján, sármos és humoros fickó, aki levette a lábáról - mert ha újra annak lát, ismét az lehet az origópont a számunkra. Megvolt már köztünk minden: veszekedés, kiabálás, indulat, vádaskodások és sérülések, amiket magunknak és a másiknak okoztunk. Most úgy érzem, nem kell semmi, nem hiányzik semmi más, csak egy ölelés, és egyszerre megoldódik minden. Miért? Nem tudom. Talán azért, mert néha a lélekhez így lehet eljutni, és így lehet gyógyítani. Talán éppen itt az ideje nem félni.
Elég ma estére néhány ital, épp csak annyi, hogy jókedvem kerekedjen tőle - csak nem számolok azzal, hogy az elmúlt időszak szinte egybefolyó delíriuma a kezdeténél jobban rajtam hagyta a nyomát. Olyannyira, hogy ez a három-négy whisky most úgy üt fejbe, mintha pöröllyel terítenének le. Te jó ég, azon sem lennék meglepve, ha hirtelen kilógna a számból egy fehér zászló, amelynek a másik végét a májam tartaná a kezében, és így könyörögne kegyelemért. Miközben lassan belecsúszok a már jól ismert szédelgésbe azon gondolkodom, hogy ha ma este feldobnám a talpamat, elég kevés szervemet lehetne újrahasznosítani. Az agyam sose volt normális, a belsőm alkoholban ázik, a szívemet pedig összetörték.
Nem ártana kialudni magam ha holnap, Miss Rosewood érkezésekor viszonylag normális állapotban szeretnék mutatkozni, úgyhogy még bőven záróra előtt visszakecmergek a penthouse-ba. Kissé ingatag a talaj a lábam alatt, de a fejem a körülményekhez képest tiszta. Arra legalábbis még emlékszem, ahogy kényelmesen hasra vágom magam az ágyamon, és beburkolózom a takaró hűvös selymébe, mint hernyó a bábjába.
Nem tudom mennyire jár az idő, amikor felriadok. Nem rendes ébredés ez, inkább csak fél-eszmélés, amikor az agy kisujjheggyel érzékeli a valóságot, kb úgy ahogy Isten ujja ér Ádáméhoz a festményen, ahol az első ember teremtésének vízióját alkotta olajba a művész. Egy test melegét érzem magam mellett, egy kar fonódik a hátamra, a szívem hatalmasat dobban a felismeréstől - Miss Rosewood fekszik mellettem, szorosan nekem simulva. Hiányoztam hát neki, úgy ahogy ő hiányzott nekem, és biztosra veszem, hogy már nem volt képes kivárni azt a néhány órát ami még hátra van a napfelkeltéig: ez pedig olyan számomra, mint egy beismerés, egy ki nem mondott, néma vallomás. Szeretnék megfordulni, hogy megöleljem, de a fáradtság és az alkohol megbénítja a tagjaimat, nem vagyok képes semmi másra, csak egy boldog mosolyra, valami elégedett, tagolatlan dünnyögésre, még mielőtt visszazuhanok az önfeledtségbe.
A következő ébresztő viszont már kevésbé esik jól - túlságosan drasztikus és meghökkentő, legfőképpen úgy, hogy jeges érzés, meg egy hisztérikus hang kíséri. A rémülettől, meg a kettős sokktól hajtva ordítva pattanok ki az ágynemű és az ölelő kar kényelmes melegéből, de még így kell néhány másodperc, mire képes vagyok teljes mértékben magamhoz térni, és realizálni a helyzetet, bár különös módon szinte kívülről látom a helyszínt, mintha nem lennék részese a szürreális szituációnak. Ott állok az ágy mellett, tetőtől talpig vizesen mint egy ürge akit egy vödör vízzel űztek ki a föld alatti kuckójából, az ágyban egy csaknem fekete hajzuhatag, ami egyértelműen nem Miss Rosewoodé, már csak azért sem, mert az említett a szőnyegen veti meg a lábát, szikrákat szór a szemével, és egészében véve olyan benyomást kelt, mint akinek még a ránk szegezett ujjából is átkok hada süt.
- Mi az isten? - motyogom, lassan felismerve a meglehetősen hihetetlen szituációt. A nő, aki éjjel átölelt és hozzám bújt, nem az volt, akire én vártam, most pedig - ő maga is vizesen ugyan - de pimasz és győztes vigyorral üldögél a párnák és takarók között. Úgy érzem, hogy a levegő megfagy a szobában: jégvirágokat karcol a golyóimra, és nem merek mozdulni, mert félek hogy arccal fogok beleütközni Miss Rosewood-nak vagy a jéggé vált leheletébe, vagy a nekem irányzott öklébe. Fogalmam sincs, mit kellene tennem vagy mondanom, és kiszakad belőlem az a mondat, ami jelen helyzetben a legostobább lehet, és ami soha, de soha nem szokott jól végződni.
- Bébi, ez nem az, aminek látszik... esküszöm, meg tudom magyarázni! - nyögöm végül ki, de hamar rájövök, hogy ettől még bűnösebbnek tűnök, mint első pillantásra, és ha eddig azt hittem nem lehet már az egész helyzet elcseszettségét fokozni, hát mocskosul tévedtem. Mert az istenverte betolakodó nő megigazítja csapzott haját, aztán negédesen rámosolyog Miss Rosewood-ra, noha ennek a szívélyes gesztusnak ellentmondanak a szavai, amikben egy hordó méreg rejlik - méghozzá egyesével.
- Ugyan már szivi, mit kell ezen ennyit problémázni? Lucian eddig is nagylelkűen megosztotta magát bárkivel. Nem igaz? - fordul felém. - Hiszen megvolt már neki a fél város. Te is, én is, nagy ügy... - legyint. - Egyébként ha akarsz, csatlakozhatsz is. Nekem semmi kifogásom nincs ellene.

Szókimondó szövegezés

Egy kapcsolat nem ott romlik el, hogy valaki félrekefél. Még csak nem is ott, hogy egyáltalán eljut eddig a gondolatig, és nem csupán eljut, hanem megfelelő partnert is talál hozzá. Egy kapcsolat ott romlik el, amikor az alapvető bizalom hiánya úgy tátong két ember között mint mélységes verem, amelybe még lekiabálni is fárasztó, nemhogy belezuhanni. Emlékszem az első alkalomra, amikor valaki rajtakapott a férjével. Másnapos mámorban úszva, véreres szemekkel, kócosan, ébredezve egy másik nőhöz tartozó férfi karjában egész egyszerűen csak horkanva felröhögtem. Ugyanmár kislány, nem kell a jelenet! Egész egyszerűen nem adtál meg neki mindent, nem lehet csodálkozni, hogy éppen az én karjaimban kötött ki. Láncra verted. Azzal a kibaszott aranykarikával a csöpp ujjadon, ő meg egyszerűen csak szabadulni akart.Neki nem kell más, csak az, hogy azt a szép kis szádat másra is használd, mint arra, hogy örökké a kiegyenlítetlen számlákról papolsz, a fedezetlen csekkekről, hogy megint le kéne cserélni a nappaliban a fos zöld kárpitot, amit már egykor is rondának gondolt, te mégis megvetted. Méregdrágán. Elege van az unalmas hideg sültekből, a félig főtt zöldbabból, abból, hogy a szufléd állandóan összeesik, de te kitartóan próbálkozol, pedig lásd be szakácsnőnek is pocsék vagy.Huszonöt alig vagy, mégis anyád jobban néz ki mint te, csak azért mert ad magára. Figyel magára.Annyi történt kislány, hogy a hétköznapokban elmorzsoltad minden nőiességed, és a férjed számára egy állandóan jelen lévő biodíszlet voltál, akit jobb híjján meg lehetett dugni egy hosszúra nyúlt tárgyalást követően este tizenegykor, amikor más éppen nem volt elérhető, csak te.Lenéztem azt a nőt, ahogy lenéztem mindenki mást, akinek a férje, barátja, vőlegénye, cukorfalat pasija nálam keresett éppen önfeledt, boldog órákat. És meg is kapta tőlem. Nem voltak elvárásaim, tulajdonképpen még örültem is annak, ha reggel felébredve már nem találom ott ahol éppen az előző éjszakát töltöttük. Kifejezetten kerültem annak a lehetőségét, hogy fontossá váljak. Pedig mennyire vágytam rá! Akartam. Rosszabb napokon csak ültem az ilyen semmitmondó hotelszobákban, az istentudja melyik város méregdrága luxusában, vagy éppen egy lepukkant külvárosi motelben, aminek a legnagyobb előnye, hogy akár pár órára is lehetett szobát bérelni, és az járt a fejemben, hogy vajon tényleg csak ennyire vagyok jó? Ennyire vagyok elég?Miért hiszem, hogy nem csupán be kell érnem ennyivel, hanem valóban be is érem? Miért nem tartom annyira magam, hogy legalább egy kicsit beengedjem az életembe a boldogságot? Csak kipróbálni milyen igazán fontosnak lenni. Milyen úgy szerelembe esni, hogy szinte megáll az időben a szívdobbanás, és egy lassú percig elmélázva mosolyog az örökkévalóságon.
Végül nem voltam más, csak az aki megalázó módon odaveti magát bárkinek, aki ezekre az órákra elhazudja neki mennyire tökéletes….vagy éppen valaki, aki hajlandó megalkudni holmi látszatgyönyörben, elárulni a saját, régi érzéseit, és eltemetni a lányt, aki még naívan hitt abban, hogy a szerelem igenis csodás dolog.Túl sok seb jutott az életben és most túl nehéz volt elhinni azt, hogy létezik valaki, akinek tekintetében, akinek pokolfekete íriszei mélyén ott látom önmagam. Mosolyogó és boldog önmagam. Aki a puszta létezésével képes nálam elérni, hogy a véremben szántson végig a hangjának az emléke is. Akinek az ölelését éppen úgy nem lehet felejteni, ahogyan egykor a bankszámlájának feneketlenségét nem tudtam. Hogy a pénze volt a vonzó Lucian-ben? Ó miért is lennék álszent. Ezerféle módon beismertem már, hogy igen. Eredetileg ez kellett. Egy pasas, aki kellően és pofátlanul sármos, lehengerlő, akit éppen úgy nem érdekel, hogy kivel voltam tegnap, ahogy az sem, hogy ő kivel volt, ha egymásra akartunk időt szánni megtettük. A kapcsolatunknak ez adta a varázsát.Meg  a pénz. A szerelem megváltoztatott. De túl gyorsan és túl erőteljesen ahhoz, hogy hinni merjek benne. Őszintén szólva az sem érdekelt volna, ha bejelenti, hogy holnaptól egy kurva dollárja sincs, egy lyukas zokniban állít be hozzám éjszakára, mert nincs hova mennie. Akartam ezt a faszit. Az utolsó romlott csontját is akartam.
A felismerés azonban túl nagy árat követelt és lehet későn jött.Újra egy elbaszott húzással ott találtam magam abban a helyzetben: meglehet nincs tovább. Küzdeni akartam érte. Elmondani neki, hogy ne haragudj bébi, baszott sokáig tartott, és tudom, hogy számtalan olyan dolgot műveltem amivel több fájdalmat okoztam mint szerettem volna…..de bébi, én már létezni is csak azért létezem, mert te is vagy nekem. Szóval eljutottam arra a pontra, amit úgy hívnak: veszett-kibaszott-erős-beledöglős szerelem. Nem hittem, hogy ettől létezik több. Képes lettem volna érte és miatta mindent magam mögött hagyni. Lemondani arról, hogy  bárki alá befekszem….a rohadt életbe! Hűséges akartam lenni hozzá. Jó, ettől még nem leszek kis köténykés, lófarkas, béna ciklámen rúzsos jófeleség, de közel lennék hozzá. Ha nagyon akarná, még egy marhasültet is megtanulnék elkészíteni….nem garantálom, hogy közben nem gyújtom fel legalább kétszer a konyhát, de előbb vagy utóbb belejönnék.Boldogan indultam hozzá, és alig vártam, hogy mindezt elmondhassam neki. Egy levegővel, össze-vissza, miközben már töltöm is magamnak a duplát, jég nélkül, naná, hogy összeszedjem magam, hogy egy ilyen vallomást, amit még soha senki nem kapott tőlem, odaadjam neki. Mindent lezártam, mindent magam mögött hagytam, és újjászületve, de mégis régi önmagamként indultam fel hozzá a penthouse tetőterébe. Rohadt ideges voltam, ez tény, de azt hiszem még sosem voltam ennyire boldog. Szerintem öt hektárnyi speedes pillangó verdesett a gyomromban, és olyan volt, mintha valami tolvaj lennék, aki hozzá lopózik be.
Az első meglepetést a szétdobált üvegek okozták, amit némiképp kompenzált a zongorán álló virág.Vár rám, ebben biztos voltam, ahogy abban is, hogy éppen olyan ideges, amilyen én vagyok. Három hét veszett sok idő, de pont elég ahhoz, hogy valaki ennyire tudjon hiányozni. Arra azonban még minimálisan sem voltam felkészülve ami végül fogadott. Az első reakcióm ösztönből jött, és tudom, hogy ha kellően hagyom magamon eluralkodni a sokkból táplálkozó, meg a hirtelen felindultságból merítkező indulatot, akkor továbbra is ez lesz a domináns. Nem szokásom a szépítés, és nem szokásom a túlzott diplomatikusság. Kivált olyankor nem ha a szívemet a vaginámon keresztül pofozzák rommá. És most ez történt. Ez a nő, ez a rohadt ribanc ott fekszik a faszim ágyában. Ott ahol nekem van a helyem!Ahol nekem kéne csupaszon feküdnöm, az én hajamnak kellene csiklandoznia Lucian vállát.Arra kellene ébrednie, hogy friss, jázmin illatú parfümöt húzva magam mögött, a pékségből szerzett éppen csak kihűlt corissannal ébresztgetem.Épp csak bedugtam a kislábujjam a mennyországba ideérkezvén, és máris a pokolban voltam.
Először a nő tér magához, bár azt kívánom, hogy fogadta volna meg a szavaimat és a jótanácsomat, távozott volna gyorsan és feltűnés mentesen. Még akár rá is foghattuk volna, hogy csak a szemeim kápráztak, ő itt sem volt igazából. De nem. Ő nekiáll tollászkodni, gúnyos vigyort villantani felém. Ha valakinek, hát nekem pontosan tudnom kellett volna milyen abban a szerepben lenni. Milyen rohadtul kielégítő egy másik nőt ilyen dühösnek látni, ennyire megalázóan ragaszkodni egy férfihoz, aki gyakorlatilag pár órája kefélt meg egy másik nőt. Tudom kellene, hiszen én is pontosan ebben a szerepben villogtam éveken keresztül. Tudom is…most már tudom, hogy szart nem ér. Ilyen nőt bárki le tud akasztani órákon belül a fogasról, de olyat aki ragaszkodik, aki képes az egész életét, a további éveit odacsapni a másiknak, aki feláldoz mindent….na olyat nem.Lucian hangjára elvonom a tekintetem a nőről és rápillantok. A lehető legidiótább mondatot mondja, amit csak lehet.Veszek egy mély lélegzetet. Lehunyom a szemeim egy egész percre, majd újra kinyitom és kíváncsi haraggal billen oldalra a fejem.
- Akkor mégis minek látszik bébi, elárulnád?Szanszkrit sirató énekeket fordítottatok le örmény nyelvre, aztán vissza angolra? Vagy mégis….mi a FASZOMNAK KELLENE EZT LÁTNOM?- emelem meg a végére a hangom, és a harag egészen rekedtté, fátyolossá és csalódottá varázsolja a hangomat. Nevetséges, de tényleg közel vagyok egy alapos, és következmények nélküli kiboruláshoz.A csajt még látom mozogni a periférián valamit matat a hajával, próbál jelentőségteljesnek tűnni, pedig csak az választja el egy szilikon dugóbabától, hogy ő tud beszélni.Érzékelem, hogy a szavait hozzám intézni, és gúnyosnak igyekszik látszani, amivel sanszosan ki akar borítani. Közel jár hozzá.
- Úgy valahogy. A te szádban is több fasz járt kislány, mint amennyi fogászati tükör tizensok év alatt a páceinseim szájában, és elhiheted, hogy ez nagy erény.Nekem. Nem neked.Csatlakozni is fogok, abban biztos lehetsz, de nem ahhoz amire te gondolsz. Ennyire….- emelem meg a kezem és a hüvelykujjam meg a mutatóujjam összecsippentve, még hunyorítva is mutatom mennyire közel jár ahhoz, hogy ne csak szavakkal ártsak neki.
-...ennyire közel vagy ahhoz, hogy belekapaszkodjak a szép sötét fürtjeidbe. Úgyhogy ajánlom csipkedd magad! Így ahogy vagy. Öltözni nincs idő. Hátha odalent csatlakozhatsz valami jó kis partihoz, és nekik sem lesz kifogásuk ellened.- közelebb lépek egy lépést a csajhoz, jelezve, hogy nem szándékozom neki valóban időt adni az öltözésre. Úgy ahogy van mehet innen lefelé a liften. Majd Hazel megoldja. Hogy nem lesz boldog az fix….de akkor sem lesz boldog ha ezért az egészért megkapja tőlem a beosztását, mert hagyott ide feljönni, és hülyét csinálni magamból. Mondjuk jobban belegondolva próbált óvni, hogy ne jöjjek fel. Na okés, csak kicsit leszek kurvapipa.Vissza fordulok az ázott Lucian felé.
- Te meg mire vársz még ott? Menj és szedd rendbe magad! És vegyél fel valami köntöst, vagy bánom is én! Addig a kisasszony is távozik….- fordulok vissza az említett hölgyemény felé, akinek még mindig eszében sincs távozni, bár látva, hogy egy újabb lépést teszek felé, meglehetősen határozottan, hátrálni kezd kifelé a háló részből a liftek irányába.Én meg rásegítek azzal, hogy folyamatosan belemászok az aurájába, ezzel terelgetem a távozás felé.
- Majd hívlak édes….majd hívlak ám!- magyarázza visszafelé Lucian felé. Miközben fél szemmel, azért engem néz.
- A ruhámat felvehetem azért? Legalább a melltartót….- kérlelő bociszemekkel mered rám, azonban csak a fejem ingatom.Összeszorított ajkaimon egy hang sem jön ki, de határozott vagyok. Remélem meg sem próbálkozik vele, hogy bármelyik ruhadarabját megszerezze.A list amivel érkeztem még itt van. Arany fényei olyanok, mintha egy szeletet kanyarítottak volna ki valami luxusbordély meglehetősen drága lakosztályából.A nő behátrál, a kezével a melleit és az intimebb testrészét takarja.Oldalra pillantok, és meglátok egy rémes, szőrme párnát.Szürke….ilyen csillogós flitterekkel. Odanyúlok és bedobom neki. Ne gondolja azért, hogy egy szívtelen dög vagyok, pedig de. Mit kellene szeretnem benne? Lefeküdt a faszimmal….ami még önmagában nem zavarna, ha nem most történt volna, és eltakarodna a francba mire megjövök.
- Ha még egyszer meglátlak még csak a közelében is a Sinnernek, nem párnát fogok hozzád vágni.- jegyzem meg, ő pedig nyel egy nagyot, miközben halk csilingeléssel bezárul a lift ajtaja és elindul lefelé.Én pedig egy nagy sóhajjal fordulok meg, de nem indulok vissza a hálórészhez, hanem a romokkal, üres üvegekkel tarkított bárpult felé indulok. Dupla? Jó lesz az dupla duplának is.Épp csak loccsan a pohár alján a borostyán színű ital, amikor meghallom a halk neszezést mögöttem.Végigviszem a folyamatot, és belekortyolok a pohárba. Nem fordulok meg. Nem nézek rá. Nem akarok. Nem tudok.
- Szóval én vagyok az önző kurva, aki csak magával van elfoglalva. Aki nem képes áldozatot hozni…ühhüm…én, aki sosem hozott volna ilyen helyzetbe….én aki igen….megvolt nekem is a fél város….de bazmeg Lucian, én sosem engedtem volna, hogy mással találj így. Direkt csináltad, azt mondd meg! Azt akartad, hogy fájjon?- fordulok meg végül a pohárral együtt, és a szívemhez emelem azt, az ital benne lágyan csapódik a pohárnak.
- Hát akkor elmondom, hogy igen fájt. Kurvára fájt. Most boldog vagy, hogy baszódj meg!- roppantom neki a szavakat, majd a poharat az ajkamhoz emelem, és kortyolok belőle.


Öltözet

A Sinner lényegében olyan, mint egy hatalmas olvasztótengely, megfordul itt mindenki a társadalom széles spektrumáról: szórakozni vagy csak felejteni vágyók, törvényszegők és törvénytisztelők, extrovertáltak és magányosak, deviánsak vagy átlagosak. Sokáig úgy hittem, ezen a téren nekem, a tulajdonosnak újat mutatni már nem lehet, egészen addig a napig, amíg meg nem jelent egy olyan ember, akinek a betérése szinte a szürrealitás határát súrolta - egy pap. Persze nem afféle égi, vagy egyházi csinadrattával érkezett, nem viselt kollárét, nem lóbált keresztet és léptei nyomán sem zendült fel a hangszórókból oratórium - átlagos fickóként bukkant fel, csak én tudtam, valójában ki is ő, jómagam is egyetlen okból kifolyólag: ő temette el annak idején a nagybátyámat. Nem tudom, Joseph bácsi miért ragaszkodott végrendeletében egyházi temetéshez, mikor templomot szinte csak tévében látott, talán azért, mert remélte hogy életében elkövetett bűneinek bocsánatára ez az első lépés, és nagyobb eséllyel veheti felfelé az irányt, ha szakavatott ember szájából érkezik a lelkét megmentő végső áldás.
A pap aztán estéről estére visszatérő vendéggé vált, én pedig vagy a pult, vagy egy női váll mögül figyeltem ténykedését. Ha térítésbe fogott volna, vagy feltett szándéka lett volna gyehennával fenyegetni a vendégeket, azonnali hatállyal kidobattam volna, akkor is ha utána az ördög tépi cafatokra a lelkemet, de legnagyobb megdöbbenésemre, mindig is úgy viselkedett, mint egy átlagos arc a tömegből. A táncparkettre persze nem pattant oda, de elüldögélt a söre mellett, hébe-hóba szóba is állt a mellé tévedőkkel, és főképp nevetett. Nagyon sokat, és nagyon hangosan nevetett, egész lényéből ellenállhatatlan jókedv áradt.
Napokon át csak távolról szemléltem, mígnem egyszer nem bírtam tovább, és odavezetett hozzá a kíváncsiság. Természetesen ő is tudta ki vagyok, széles és őszinte mosollyal fogadta a társaságomat, még akkor is, ha életvitelem elmondhatatlan messzeségben állt az övétől. Néhány semmitmondó bevezető mondat után végül feltettem neki a kérdést, ami foglalkoztatott: miért van itt? A válaszát azt hiszem, soha nem felejtem el. Azt mondta nekem: "Lucian, én hiszek abban, hogy Isten nem csak a templomban él. Ő alkotta a világot, ott van hát annak minden szegletében. Miért ne lehetne akár itt is? És ha ő itt van, akkor minden jogom megvan rá nekem is." Egy bölcs ember szavai voltak, levett velük a lábamról még úgy is, hogy sem a múltban, és azóta sem osztottam a hitét. Innentől szinte kerestük egymás társaságát, rengeteget és mélyen szántóan beszélgettünk, mintha csak ajtót nyitottunk volna a másiknak egy olyan világra, amelyről már hallottunk, de nem ismertünk igazán. Ő az én életemre, a napjaimra volt kíváncsi, én pedig arra, mi sarkall rá egy embert, hogy minden erejével olyan dolgokban bízzon, amelyek létezése még nyert megerősítést. Az érdekelt: csakugyan van-e Isten, van-e abszolút igazság. Nem gondoltam - ahogyan ő sem - hogy én valaha is megtérnék, engem kifejezetten pragmatikus szempontok vezettek. Ha van Isten, akkor meggondolatlanság figyelmen kívül hagyni ezt a tényt. Ha nincs, felesleges lépéshátrányt szenvedni relatív érvényességű ideák miatt. Akkor minek esendő emberi eszméket abszolutizálni, s ahhoz mérni az életet? Ha nincs Isten, józanul szembe kell nézni a szörnyű valósággal: az ember a mércéje
mindennek. És ha így van, már csak azt kell eldönteni: mivel töltsem a hátralevő drága idot. Hős legyek, vagy gazember?
Nem csak a hit volt számomra ismeretlen világ, ide tartozott a szerelem is. Ugyanúgy nem hittem létezésében, ahogy a Nagy Öregében sem odafenn, ennek okán miért is kellett volna tisztességes vagy erkölcsös kapcsolatokat választanom? Csakhogy míg a pap világképe a hiten alapult, az enyém immár a bizonyosságon, mert besétált az életembe Miss Rosewood, és markába fogta a szívemet, ahogy a gyerek egy puha pillangót - óvatosan, ne sértse meg, de ne is engedje elrepülni. De néha hiába az óvatosság, a színpompás lepke sérült szárnyakkal zuhan ki a gyerek kezéből és vergődik fájdalmasan a földön - pontosan így szenvedek én is azóta a vegasi este óta, amikor Miss Rosewood tűsarkakkal taposott végig a lelkemen és a bizalmamon. Pedig már abban a pillanatban, amikor először kimondtuk egymásnak azt a bizonyos szót, megszületett bennem az elhatározás, hogy nem leszek gazember. Vele soha. Vele hős leszek, vagy ha nem is hős, de mindenképpen olyan ember, aki rászolgál az érzelmeire, és méltó lesz hozzá. Nem állítom, hogy könnyű volt átprogramozni az életemet, és rebootolni benne mindent, de megtettem. Megismertem fogalmakat, majd tettre is váltottam őket: őszinteség, megbízhatóság, hűség. Megtanultam nem egyes szám első személyben gondolkodni, és megtanultam mit is jelent a gondoskodás. Rengeteg mindent tanultam meg Miss Rosewood mellett, csak azt az egyet nem, hogyan kell kezelni a pofára esést, amit okozott nekem.
Szerintem senki nem vehetne rám követ ha visszatérnék a régi énemhez és nők meg whiskysüvegek ölelésében nyalogathatnám a sebeimet, de nem teszem. Olyan, mintha valami frissen megszerzett képesség gátat szabna ennek, és nem engedné. Legalábbis az egyik felét. A másik féllel viszont meglehetősen szorosra fűzöm a kapcsolatomat. Kinek ártok vele, ha piálok amíg ki nem dőlök? Senkinek. Arra viszont jó, hogy elcsitítsa bennem a hangokat, és fekete álmokba taszítson. Amíg alszom nem fáj semmi. A szép semmiben nincsenek rossz dolgok.
Pontosan egy ilyen álomból robbant ki a nyakamba érkező áldás, kell legalább egy perc, hogy helyére kerüljenek a dolgok a valóságban. Nem csak az, hogy melyik bolygón létezem, hanem az is, hogy valaki héderel az ágyamban. Egy olyan valaki, aki este még teljes bizonyossággal nem volt velem. És ha még mindez nem lenne elég, Miss Rosewood kiabálása szolgáltatja az aláfestő zenét, a pillantása láttán pedig elfog az a vágy, hogy megkeressem a legközelebbi temetőt, kaparjak magamnak egy sírt, és belefeküdjek, béke poraimra. A tekintet pedig kiegészül egy tirádával - esküszöm, ez itt az apokalipszis kezdete. Tudom, hogy a látszat ellenem szól, de élek a gyanúperrel, hogy hiába is igyekeznék meggyőzni őt az ártatlanságomról. A gondolatok a fejében ekkorra már olyan vádbeszéddé állnak össze ellenem hogy zen szerzetes legyen a talpán aki most le tudná nyugtatni. Jól belegondolva még örülhetek hogy csak a vizet borította ránk és nem küldte utána a vázát is, mert abban az esetben a haragján kívül a sürgősségivel is megismerkedhettünk volna.
Ez a verzió ahogy tűnik, még nincs tökéletesen kizárva, mert a világ leghülyébb mondatával sikerül indítanom a mentegetőzést. Csodálom, amiért Miss Rosewood nem röhög dühösen pofán - hogy nem akar, vagy nincs rá ideje, azt nem tudom, mert az ágyban heverő csaj is megszólal, én meg minden erőmmel azt kívánom, hogy csak fogná be azt az ólajtó száját. Per pillanat még nem szólok bele a kettejük verbális párbajába, mert megszeppent kisgyerek módjára eleget teszek Miss Rosewood parancsának, és magamra tekerek egy közelben heverő törülközőt, igaz ez nem pajzs, de hátha megóv attól hogy a találkozás végakkordjaként Blan letépje a legnemesebb szervemet. Azt, ami szent meggyőződése szerint a múlt éjjel egy másik nővel került... nos, a kelleténél közelebbi kapcsolatba.
Mire végzek a tessék-lássék felruházkodással, addigra Miss Rosewood kipenderíti az ágyból a fekete hajzuhatag tulajdonosát, és a lift felé terelgeti - anyaszült meztelenül méghozzá. Más esetben közbeavatkoznék, most jobbnak látom lapítani, mindenesetre megkönnyebbülten felsóhajtok, amikor Miss Rosewood legalább egy párnával - az én párnámmal! - de megkönyörül az áldozaton, és hozzávágja, takarja el vele magát, amennyire tudja meg lehet.
- Kurvára nem ajánlanám hogy bármikor is keress! - jön meg végül az én hangom is, válaszképpen a csaj nekem címzett búcsújára, még mielőtt bezáródik a lift ajtaja, és kettesben maradunk. Láttam már youtube videókat macskákról, ahol az egyik a földre lapulva, fülét-farkát behúzva kurrog bocsánatkérőn, míg a másik az emberi füllel hallható frekvenciót meghaladó hangerővel visít mérgében - na, kb ez ugrik be most arról ahogy én érzem magam, meg ahogy Miss Rosewood viselkedik velem.
Arra számítok, hogy miután elűzte a betolakoót visszajön és leszedi rólam a keresztvizet, de csak a pohárcsörgést hallom a nappali felől. Kell neki egy pohár ital, megértem, én is pontosan így érzek, ergo magam is kisétálok. Miss Rosewood a bárpultnál áll, ahogy látom épp egy dupla whiskyt önt magába, és felém sem fordulva szegezi nekem vádló mondatait.
- Akkor isten hozott a klubban - jegyzem meg, majd dühödten összébb rántom a derekamon megkötött törülköző csomóját - valahol nekem is le kell vezetnem a frusztrációmat, nem? - Nem túl fasza dolog amikor valami fáj, ugye? - lépek oda Miss Rosewood mellé, és vállánál fogva magam felé fordítom. - Csak éppen hagy egészítsem ki az ismereteidet: rohadtul nem történt semmi az éjjel köztem meg - bökök a vállam fölött hátra, a lift irányába - közötte. Még akkor sem, ha a látszat ellenem van. Te jó Isten, gyere le és támogass! - tárom ki két karomat az ég felé, arcom szintén a plafon felé fordítva. - De hozz magaddal minden szentet is, mert ennek a nőszemélynek még a te szavad se lenne elég! - engedek le aztán. - A francba már, komolyan elhiszed amit mondasz, vagy amit gondolsz most rólam? - szánom szavaimat már ismét Miss Rosewood-nak. - Eláruljam, mit műveltem az elmúlt három hétben? Piába fullasztottam a májamat, hogy amíg ki vagyok ütve ne azon rágódjak ami köztünk történt! Ezen kívül meg úgy éltem, mint egy kibaszott remete! Megkérdezheted Hazel-t, vagy ha úgy gondolod ő túl elfogult velem kapcsolatban, akkor akár a vendégek közül bárkit. Viselkedhettem volna úgy ahogy eddig is, de nem tettem. Miattad. Magam miatt. Ördög se tudja miért - rázom meg a fejemet. - Jézusom, tudtam hogy eljössz. Még készültem is rád és a viszontlátásra. Tényleg azt hiszed hogy ezt azzal fejeltem volna meg, hogy valaki mással fetrengek, és ezt ráadásul látnod kelljen? Tudom, hogy nem én vagyok a megtestesült önmegtartóztatás, de ennyire gerintelennek nézel? Nézd... igen, voltam ezzel a nővel. Valamikor az ősidőben, ugyanúgy ahogy ezer meg ezer másikkal is. De arra esküszöm, hogy ebbe az ágyba egyedül feküdtem be! - mutatok a háló felé. - Hogy őnagysága mikor érkezett és miért mászott mellém nem tudom, bár gyanítom az okát - forgatom a szemeimet. - Pláne annak tükrében, hogy heteken át mindenki megjegyezte mennyire megváltoztam, és mindenkinek elkeseregtem a szívfájdalmamat. De bármire is számított, nem kapta meg tőlem. Mert... a francba már, virággal készültem neked. Megfőztem a kedvencedet. Én, a saját kezemmel főztem neked, és azt hiszem ennek a fajsúlyát te is átérzed. Szóval most komolyan... - lépek vissza Miss Rosewood-hoz, és belenézek a szemébe - tényleg azt hiszed, ez egy ostoba és kicsinyes bosszú volt tőlem? Nem kérem, hogy higgy nekem azonnal, mert ellenkező esetben talán én sem tenném. Megcsinálnék ilyet bárkivel, nem érdekelne. Veled nem. Egyedül veled nem. Akkor se, ha az kis ribanc úgy gondolta, megkavarja a szart, és talán megfoghat magának engem. Gőze sincs róla, hogy eleve veszett ügye van. Inkább saját kezűleg vágtam volna le a tökömet.  A kérdés most már csak az, hiszel-e az őszinteségemben.
 

Szókimondó szövegezés

Nem kéne, hogy érdekeljen kivel múlatja azt az időt amiben nem vagyok jelen. Elvégre pontosan erről szólt a kapcsolatunk két éven keresztül. És persze én hangoztattam nagy mellénnyel, hogy nem akarom azt, hogy bármi is változzon.Nem akartam változni, és ennek határozottan hangot is adtam. Ezerszer elmondtam, hogy nem fogok a kedvéért lemondani arról az életről, amit a válásom után kialakítottam magamnak, arról a szabadságról, amely a sajátom volt, amiért igenis megküzdöttem. Nem fogok lemondani miatta a kiruccanásokról Reno-ba vagy éppen Vegasba, nem fogok lemondani a férfiakról, akik előszeretettel és olyan odaadó örömmel megfordulnak az életemben. Ha el akar fogadni, akkor ezzel a sok szarral együtt fogadjon el, és azzal, hogy ilyen menthetetlenül és megalkuvástól mentesen hedonista vagyok.Én sem kértem tőle, hogy megváltozzon. De az élet alapvetően pontosan az efféle változásokról szól. Amikor feladunk valamit, mert a másik lesz a fontosabb. Mert a másik érzései, gondolatai, és vágyai kerülnek előtérbe, és tulajdonképpen észre sem vesszük és alárendeljük magunkat annak a semmihez sem fogható érzésnek, amely a gyomor tájékán születik. Amely a zsigerekben, a szívben, a lélekben az istenverte könnycsatornákban is facsarodik, amely szinte letaglóz, földbe döngöl és azon kapjuk magunkat, hogy tulajdonképpen moccanni sem vagyunk képesek, mert az utolsó porcikánkat is átjárja. Pontosan ezt éreztem én is Lucian iránt. Nem mi akarjuk a szerelmet, a szerelem akar minket.
Három hét pokoli sok idő, ha azt vesszük alapul, hogy már az első napok után szinte fájón mart belém a hiánya.A jóég a megmondhatója hányszor akartam félbehagyni az egész várakozósdit. Egész egyszerűen beállítani és elmondani neki, hogy leszarom az egyezséget, leszarok mindent, amiben megállapodtunk, abban, hogy időt kell hagynunk egymásnak, meg, hogy gondoljak mindent át….bla…bla bullshit! Akarom őt. Az összes szarral együtt amit magával cipelt a múltjából. A gyerekkorát, amit meghatározott alapvetően a szülei hiánya, és noha a bácsikája szerette ahogyan csak tudta, de lássuk be, nem éppen a legtökéletesebb közeget tudta biztosítani egy kisgyerek számára. Csoda, hogy Lucian alapvetően mindenhol csak az átmeneti és a kifelé csillogó boldogságbuborékot kereste? Csoda, hogy a nők azt jelentették számára, amit el tudott  venni, de igazán nem nagyon vágyott másra tőlük? Miért tette volna, ha neki ennyi pontosan elég volt?
Rettentően nehéz volt ez az idő nélküle, mert már az elején tisztában voltam vele, hogy mit akarok.Tudtam, hogy ez egy olyan játszma, amiben életem egyik legnagyobb kockázatát fogom bevállalni, ahogyan azt is, hogy ha bukom, akkor tulajdonképpen ezzel az egésszel bukom a szerelmet is. Az érzést, amit hittem, hogy én is megérdemlek. Mindig is megérdemeltem, még akkor is, ha elhitettem magammal, hogy csupán a testiség, az állandó élvezet hajszolása ami fontos.Nem tudok róla lemondani, ez tény, csakhogy már nem az érdekel, hogy bárki megadja ezt nekem. Már az érdekel, hogy ő megadja.  
“Ugye tudod, hogy most van az a pillanat, amikor még visszafordulhatsz? Amikor azt mondod, hogy megőrizem azt a nőt, akivé váltam, aki olyan nagyon hangoztatta, hogy egy farok sem ér annyit, hogy miatta lemondjak az összes többi farokról. Te voltál az a nő, aki megtestesítette a két lábon járó függetlenséget, aki lazán és minden szempontból pofátlan módon törölte a csinos kis lábait a férfiak lelkébe, miközben jót röhögött azon, ha nem voltak képesek feldolgozni a távozásod? Blanche, még meggondolhatod magad!” a lelkemen ülő apró kis szutykos képű figura óriási vörös szarvakkal, fülig érő kaján és pajzán vigyorral biztatott még akkor is, amikor nagy lendülettel tartottam a Sinner felé a mai napon. Nem törődtem ezzel a belső hanggal, nem törődtem azzal, hogy valóban, pontosan azt teszem, amiért nemes egyszerűséggel pofán köptem volna magam még pár hónappal ezelőtt.Amiért megvetettem a megalkuvó, a kapcsolatokban megváltozó nőket. Mégis….felszabadító érzés magam mögött hagyni egy olyan múltat, amely nem vezetett sehova, amely vakon futott előre, tökéletes sötétségben akár az éjszakába beleolvadó, végtelenbe vesző országút.Most jelzőfények vezetnek. Ott ragyog benne a férfi olvadó szurokra emlékeztető szembogarainak csillogása, amivel engem néz. Mondják a szerelem lényege nem feltétlenül az, hogy a másik hogyan tud ölelni, vagy mit mond, hanem az ahogyan rád néz. Mert a tekintetében benne hordozza a világmindenség összes csodáját.
Akartam, hogy ma újra úgy nézzen rám. Nem vádlón, nem fájdalmasan, nem úgy mint akinek morzsásan karcoló szilánkokra tört lelkében hiába is kutatom az odaadó megbocsátást. Nem úgy, mint akkor nézett rám utoljára Vegasban, ahogy még utolszor hátranézve magára maradt a luxusban fürödve, a csodák városának tetején. Úgy ahogyan azon az első, felszabadult éjjelünkön nézett rám. Ahogyan a függönyök libbenésében, a kintről befutó mézillatú éjszakában, a szigeten átölelt, és az arcát a hajamba temette. A lélegzetvételét úgy vonta magába a fejbőröm ahogy egy törődés után sikoltó szomjas szivacs.
Gyötrelmesen csap azonban képen a valóság, és a felismerés: nem vagyok benne biztos, hogy valóban várt rám. Talán félúton elengedett. Talán már nem volt az egész olyan fontos, talán képtelen volt elfelejteni mindazokat, amelyeket tettem vele. Talán rádöbbent, hogy a saját, megszokott életéhez éppen olyan kibaszottul kényelmes ragaszkodni, ahogyan én tettem a sajátommal sokáig. Mintha éppen elkerülni igyekeztünk volna öntudatlan egymást. Mire én feleszméltem, már ő volt, aki nem akarta az egészet. Mégsem csalódottságot érzek elsősorban, amikor megpillantom azzal a másik nővel az ágyban, sokkal inkább gyilkos és mindent elpusztítani vágyó indulatot. Ha nem lennék képes ilyen szinten kontroll alatt tartani magam, ha nem éreznék azért minimálisan is egy apró fájdalmat a szívem táján, egy csöpp csalódottságot annak okán, hogy képes volt így lemondani rólam, akkor a váza valószínű nem a földön landolt volna, hanem egyszerűen hozzájuk vágom.
Még azért minimálisan megvan az esélye annak, hogy a haragom valóban fizikai méreteket fog ölteni, ha a ribanc nem szedi sürgősen a sátorfáját és hagyja el a penthouse-t úgy nagyjából mínusz kettő másodperc alatt.Nincs öltözködés, nincs semmi….ha képes volt arra, hogy ledobálja a ruháit és a faszim….az ÉN faszim ágyába belebújjon, függetlenül attól, hogy ki akart és mit akkor viselje el, hogy jelen pillanatban nem vagyok hajlandó olyan bizbasz dolgokkal foglalkozni mint ruha és egyebek.
Fújtatok mint egy túlhevült konyhai kukta, akit csak egy hajszál választ el attól, hogy a kétbalkezes kukta felrobbantsa. Nagyon ajánlom jelen pillanatban mind a csajnak, mint Lucian-nek, hogy meg ne szólaljanak, nehogy mondjanak bármit is, mert az valószínű az eddig féken tartott indulataimat végképp szabadjára engedi. Valóban hajszál választ el a totális kiborulástól.
Italkínálatból itt nincs hiány. Igazából talán nem is lenne rá szükségem, de jelen pillanatban két dolog lehetséges: vagy iszom, vagy rágyújtok. Mondjuk az egyik nem zárja ki a másikat, de azt hiszem az ital mégis jobb döntés.Jobban mondva a tripla adag, és ez még csak a kezdet. Mikor Lucian visszatér, egy törölköző takarja el a derekát.
- Köntöst mondtam, nem törölközőt.Mindegy!- legyintek a levegőbe a szabad kezemmel, a másikban a poharat fogva. Igazából nincs jelentősége. Egyszerűen csak kötekedni akarok vele. Jelen pillanatban még az élő fába is bele tudnék kötni. A haragom és indulatom forrása pedig az a pasi, aki itt áll előttem majdnem egy szál farokban és láthatóan hozzám hasonlóan ő sem éppen a boldogságtól ragyog. Mellém lép. Nem vagyok felkészülve az érintésére, vagy éppen arra amit tenni készül, így aztán a poharamat kissé eltartva, nehogy leöntsem magunkat, kissé eltartom oldalra, amikor maga felé fordít.Hunyorgok rá, és bólintok.
- Nem túl fasza. Mondhatjuk kurvaszar. Szóval nem óhajtottam volna átélni.Vagy legalábbis nem pont ma. Mondjuk bárkit találnék itt bármikor nem feltétlenül lennék ilyen finom és nőies vele. A kis kurva még olcsón megúszta. És ha fegyver van nálam, he?- billen oldalra a fejem, a szemöldököm is felvonom, de persze tudja, hogy ez minden szempontból egy elég meredek és erős túlzás. Egyrészt gyűlölöm a fegyvereket, sanszosan amilyen szerencsém van, hamarabb lőném magam combon semmint egyáltalán eljutnék addig, hogy egy potenciális célpontra tartsam, másrészt pedig még csak meg sem fordulna a fejemben tartani magamnál. Persze New Yorkban egy ilyen holmi egy nőnél olyan mint a púder, a rúzs, a szemceruza, tisztasági betét, és zsebkendő, meg egy 9 mm-es a retikülben….de nálam nincs. Sokkoló az mondjuk igen.Azt még talán biztonsággal tudnám használni.
Hozzá hasonlóan én is az ég felé pillantok és megforgattam a szemeimet, majd ájtatos, templomi imakórusra hasonlító hangon magam is lenyomok egy kisebb tirádát, kiegészítve az ő szavait.
- Bizony, hozd az összes szentet, az egész galerit, az arkangyalokat duplikázd, és kellenek olyan kis helyes csupaszseggű murillók, fanfárokkal, meg minden szarral, de még talán ez is kevés lenne, hogy hinni tudjak, hogy amit láttam az tévedés. Ó igen! Miért is lenne igaz? Elvégre a new york-i éjszaka fenegyerekéről beszélünk, aki hamarabb dugna meg egy jó nőt, mielőtt egyáltalán megkérdezné tőle a nevét. Akinek tangából volt varrva egykor csörgője, és már akkor csinos csajok ringatták a hátsóját, amikor még csak fogatlanul nevetgélt bele a világba. - végül abbahagyom a sorjázást és egy hatalmas sóhajjal csak lehunyom a szemeimet az újabb szavaira. Hallom a hangján, hogy őszinte. Tudom, hogy az. Jó ideje ismerem ahhoz, hogy ha hazudik, akkor megérezzem azt a különös, mély zöngét a mondandójában, amelybe a valóságot igyekszik leplezni. Most nem győzködni akar, sokkal inkább könyörög, még ha hirtelen annak is tűnik, hogy felháborodik. Bizalmat kér tőlem. Egy olyan helyzetben, amiben minden más nő valószínű csak legyintene, és tovább állna. Őszintén szólva nekem is ezt kellene tennem. De nem tudok….nem tudok, mert….a kurvaéletbe! Hiszek neki. Ha lassan is, de hiszek. És nem csak a virág miatt, amit első felindulásból sikerült gyakorlatilag szarrá gyaláznom, és most mindent beborít a hálószoba ágyában a virágszirom és az összetört virágfejek. Nem csak azért mert arról győzköd, hogy főzött nekem.És nem csak azért, mert valóban….mégis mi a fenének csinálna velem ilyet? Ha fájdalmat akarna okozni, akkor nem így tenné. Nem ezzel a módszerrel, hiszen tudja, hogy van valami, amivel mindennél nagyobb pofont tudna adni a lelkemnek. Ha egyszerűen ma csak annyit közölt volna velem: feladott mindent. Nem vár rám tovább. Nem várja, hogy megváltozzam, és nem érdekli, hogy lezártam a múltam vagy sem. A közönye gyilkosabb lenne annál is, hogy megfarkalta azt a nőt vagy sem.Azon túllendülnék, még ha ki is borulok….de azon ha nem tudna szeretni. Abba azt hiszem belepusztulnék.
Kinyitom a szemeim, és hallom a mélyülő orgánumát. Közelebb lép. Tekintete lassú zuhatagként olvad bele az enyémbe. És ez az a pillanat amikor tudom….tudom, mert erre a nézésre vártam újra. Hogy így nézzen rám megint.Ahogy most. Mélyben szunnyadó remény, várakozás. Időtlen érzelmek egész tárháza, amely egyetlen jövőben reménykedik, mely a múlt elfeledett momentumainak porából kel életre. Már nem számít, hogy eddig mit hurcoltunk magunkkal, nem számít kik voltunk korábban, hogy miket csináltunk, és egyáltalán megbántuk vagy sem. Nem számít….csak az, hogy kik szeretnék lenni ezután.Hogy kik lehetünk ezután.
- A kérdés most már csak az, hogy vajon túlléptem azon az elgondoláson, hogy én legyek aki helyetted levágja a tökeidet azért, mert ezt kellett látnom?- jegyzem meg sokkal inkább elgondolkodó, filozofikus hangon, a válla felett egy pár pillanatig távolba révedő tekintettel. Oldalra billen a fejem.
- Most komolyan….ezt a csajt te egykor megfektetted? Bébi, ez a nő olyan mint egy elbaszott texasi fejőnő, akinek nem jutott munka főszezonban. A beszéde olyan csodás redneck, mint egy ördögszekértől zsúfolt kietlen kocsmában középkeleten. Jó, fogjuk rá, hogy akkor többet ittál a kelleténél.De….ahhh jesszus!- rázom meg a fejem egy hatalmas sóhajt követően, miközben a bennem még mindig tomboló haragot valahogyan le kell vezetnem. Hirtelen emelem meg a poharat és kortyolom ki majdnem egyszerre belőle a méregerős borostyánszínű italt. A torkomat égeti, de nem bánom ez kell most.Fújok egy nagyot, és kell pár másodperc, hogy meg tudjak szólalni.
- Hiszek. Nem mondom, hogy túltettem magam a dolgon, és egy ideig nem is fogom, de….emlékszel arra a februári estére tavaly? Amikor beállítottam hozzád, és csak annyit mondtam ne kérdezd miért, és ne kérdezd kinek, de szükségem van négyszázezer dollárra.Meg fogom adni.Azt kérdezted veszélyben az életem? Én azt feleltem, hogy mondtam, hogy ne kérdezz, csak segíts! És akkor nem kérdeztél semmi többet. Gondolkodás nélkül szedted ki a széfből azt a temérdek pénzt. Az volt a legtöbb amit valaha adtál nekem, és bár korábban minden tartozásomat megadtam, nem lehettél biztos benne, hogy ezt is meg fogom. Semmiben nem lehettél soha biztos velem kapcsolatban. Mégis mindig, egyetlen szó nélkül segítettél. Bíztál bennem, hittél nekem.Én is szeretnék így bízni benned, így hinni neked. És ehhez az első lépés az, hogy elkezdek hinni. Ha csak kicsit is, de elkezdek. Ezt tanulnom kell még de majd igyekszem.- lépek újra én is közelebb, és oldalra nyúlva leteszem a poharat. Két tenyeremet a csupasz mellkasára simítom, és egy darabig csak figyelem a saját ujjaimat amelyek gyengéden cirógatják a bőrét. Végül a fejem felemelve újra ránézek.
- Végképp nem akarok ünneprontó lenni, de tekintettel arra, hogy az elmúlt időszakban mindketten elég szerzetesi életmódot éltünk….és tekintettel arra, hogy mindketten alapvetően is elég szex centrikusak vagyunk, azt hiszem mindkettőnk jól megfontolt érdekében az est további részére jobb lenne ha egy inget és egy nadrágot vennél fel. Ellenkező esetben nem vállalok felelősséget azért, hogy egy jól irányzott mozdulattal letépem rólad ezt a törölközőt.- vezettem le az egyik kezem a köldöke alá, és a mutatóujjam megakasztottam az anyagban.
- És minthogy rengeteg megbeszélni valónk van, és állítólag főztél is, azt hiszem az efféle vágyakat most kicsit a háttérbe kellene szorítanunk.- szavaimnak tökéletesen ellentmond az a mozdulat, amelyben a törölközőbe akasztott ujjamat lassan, cirógatón vezetem végig vízszintesen még mindig a köldöke alatt a hasfalán. Nem akarok tovább menni, és tulajdonképpen valóban úgy hiszem, hogy jelenleg vannak fontosabb dolgaink a mai estén, de az tény, hogy ez a faszi amilyen másodpercek alatt fel tudja kúrni az agyam, olyan gyorsan hozza elő belőlem a nyers vágyakat.
- Én addig töltök még egyet magamnak, te pedig tűnj el gyorsan mielőtt tényleg letépem ezt a szart rólad!- nevetem el magam, és a kezem elereszti a törölközőt és magam mellé hullik, én pedig egy fél lépést hátrább lépek tőle.
- Hazel szerinted mit szól ha meglátja a csajt leérni a lifttel? Két párnával, csontpucéran?- nevetem el magam a fejem hátravetve. Ki kell majd faggatnom erről a csaposok gyöngyét.



Öltözet

Amikor valaki meghal, nincs olyan alkalom amikor a temetésen ne hangoznának el olyan közhelyszámbamenő mondatok, miszerint "most már jobb helyen van", vagy "már békére lelt", esetleg "onnan fentről mosolyog ránk". Szerintem ez mind nettó marhaság, sosem hittem benne. Úgy gondolom, ha meghalunk, utána nincs semmi, csak egy üresség, egy hatalmas fekete űr, a teljes megsemmisülés. Olyan, ami a szívből indul ki, végigterjed a végtagjainkon, az agyunkon, a tüdőnkön, aztán felemészt és elhamvaszt, ami végleg kitöröl bennünket a létezés nagy könyvéből. A halál pontosan olyan érzés lehet, mint az, amiben az elmúlt három hét során léteztem. Amikor feküdtem az ágyamon, vagy ültem a fotelban elnehezedett lélegzettel, a fejemben kavargó, de egésszé soha össze nem álló gondolatokkal. Amikor roskadoztam egy láthatatlan súly alatt, furcsa, vegetatív állapotban, mindegy volt hogy ébren vagyok vagy álmodom. Mintha levált volna rólam a testem valamelyik része, és hiába keresem, hiába nyúlnék utána, sehol sem találom, közben pedig újra és újra belém mar a fájdalom, hogy milyen fázisba ért a kettőnk közös története.
"What is love?" - bölcselkedett a kilencvenes években Haddaway, és alighanem sokaknál érzékeny pontra tapintott a témával, mert gondoskodtak róla, hogy hosszú ideig trónoljon a slágerlista felső fokán. Akkoriban én még csak kölyök voltam, nem érdekeltek sem a románcok, sem az élet hatalmas kérdései, de ha mostani eszemmel válaszolnom kellene azt mondanám, a szerelem szívás. Örömmel, boldogsággal kezdődik, és kínokkal ér véget - vagy ha nem is ér véget, de akkor is meg-megfürdet bennünket a lelki halál mély tavában. Néha pedig az sem elég, ha megmártózunk a Styx vizében, mert elkap az örvénye, és lehúz egészen a mélyére. Pedig azt hittem, minden jobban megy majd. Hogy képesek leszünk egymást úgy szeretni, ahogy megérdemeljük - ahogy mindketten megérdemeljük. Én igyekeztem, isten látja a lelkem, tényleg igazán igyekeztem. Hogy miért? Mert már csak attól a puszta ténytől, hogy rá gondolok, egy izzás ébred bennem, megváltozik a hangom, és mosolyra húzódik a szám. Szeretem, és kész. Bármi történjen velünk, közöttünk, soha nem lesz már másképpen.
Hogy őt illetően mennyire igaz ez a megállapítás, azt nem tudom, momentán egy lyukas centet nem tennék fel rá. Ahogy a jelen helyzetet látom, szíve szerint Miss Rosewood - ha lehetősége nyílna rá - krokodikokkal etetne fel engem, aztán a betolakodó nőt. A sorrend ilyenkor mellékes részletkérdés. Ennek tükrében kissé felszabadultabban sóhajtok fel, amikor Blan önmagához mérten mérsékelt hisztivel oldja meg a problémát, és nem csak azért nem avatkozom be a történésekbe, mert jobbnak látom meghúzni magam, hanem azért is, mert a kis kurva tökéletesen megérdemli amit kap. Élek a gyanúperrel, hogy ő is átérzi ezt, nem is ágál amikor két párnával takarva magát kényszerül távozásra, örülhet hogy a skalpja a helyén maradt. A megkönnyebbülésem ugyanakkor átmeneti: biztosra veszem, hogy amint Blan kiiktatta a "zavaró tényezőt", ismét felém fordítja majd a figyelmét, és azt sem tartom kizártnak, hogy a holnap megérkező takarító csak a véres cafatjaimat találja majd szétszórva mindenfelé.
- Eddig nem néztem ki belőled, hogy pisztolyod lenne. A mai nap után már nem tartom kizártnak, hogy a táskád szerves tartozékává válik - válaszolom, egyelőre figyelmen kívül hagyva a hiányos ruházkodásomra tett megjegyzését. Ehelyett inkább csak sóhajtok egyet, és csak állok egy helyben, mozdulatlanul, mint egy totális idióta. Persze, hogy nem hisz nekem, miért is tenné. Pedig ezúttal olyan ártatlan vagyok, mint egy éppen világra jött újszülött. Nincs más fegyver a kezemben, minthogy leszólítsam minden második szentet az égből tanúságtételül, akiket pedig én odafenn vagytok, azokat Blan idézi meg.
- Ha ezek mind idejönnek, rohadt szűkös lesz a hely a penthouse-ban - jegyzem meg aztán blazírtan, majd miközben hallgatom a tirádámra érkező hasonlóan pátoszost választ, minden szóval egyre feljebb csúszik a szemöldököm. - Ja. Nagyjából így. És aki 12 éves korában rúdtáncos csajok műsorát kapta ajándékba - egészítem ki Miss Rosewood ismereteit. Nem túlzás, tényleg ez történt, Joseph bácsinak köszönhetően. Emlékezetes szülinap volt, az fix. Éjjel kétszer álmodtam a nőkkel. Meg hajnalban még egyszer.
Miss Rosewood csak némán lehunyja a szemeit, ez a válasza. Lehet, hogy éppen erőt gyűjt egy riposzthoz, lehet hogy türelemért fohászkodik még mielőtt szétverné a fejemen a berendezés bármely darabját, de az is lehet, hogy a kivégzések könyvének néhány oldalát lapozgatja fejben, az ördög sem tudná megmondani, mi is jár éppen a szürkeállományában. Nemsokára megtudom. Amikor újra felnéz az eddigi emésztő düh már kihunyt a pillantásában. Még nem tűnt el egészen, de már jóval kisebb lángon tombol, mint ahogy eddig.
- Igen, valahogy sejtettem hogy te boldogan átvennéd a feladatot - dünnyögöm mikor Blan felveti, hogy levághatná a legnemesebb szervemet ő is, végeredményben egyezik az ő akaratával az ötlet, másrészt ideje is van rá. - Legalább annyi könyörület legyen benned, hogy gyorsan csinálod - tárom szét a karjaimat megadóan. - És tedd utána spirituszba, hagy koszorúzza meg néha az utókor - ironizálok, aztán szégyenlősen vállat vonok amikor Blan mondhatni felelősségre von azért, mert a bannolt nő is egy "megvolt" pipa volt a listámon.
- Ugyan már... - morgom alig hallhatóan. - Te is tudod, hogy volt idő, amikor... khm... nem a minőség érdekelt - fogalmazom meg roppant finoman a tényt, hogy anno bármit, még a kruplit is képes lettem volna megdugni, ha kellően nagy lyuk lett volna rajta. Ez csak azóta változott meg, amikor Miss Rosewood-al szintet ugrott a kapcsolatunk. Ma már tudom, hogy soha nem a mennyiség számít, hanem az a bizonyos plusz, amitől megremeg a láb, kifut a tüdőből a levegő, megőrül az összes agysejt, és amit nem tud nekem senki más megadni, egyedül ő.
Türelmesen megvárom, amíg felhajtja az ital maradékát, és szó nélkül hallgatom amikor felemlegeti azt a bizonyos esetet, amikor rájött, hogy bízom benne. Minden körülmények és nehézségei ellenére is az első perctől megvolt ez köztünk - olyasmi volt, amit mások egész életük alatt sem képesek felépíteni. Nekünk szinte természettől fogva adott volt, mintha abban a pillanatban született volna, amikor a tekintetünk először találkozott.
- Emlékszem arra az estére - bólintok végül. - Nem tudom hogyan lehetséges, de olvastam benned. Úgy olvastam, mint egy könyvben. Talán mert ismertem minden rezdülésed. A hangod, a gesztusaid. Tudtam, hogy nem hazudsz. Bizalom - lépek oda Blan elé, és pillantásommal fogva tartom az övét. - Minden kapcsolat alapja. De nem kérem tőled, hogy te is megtedd értem. Nem kérhetem, azt hiszem. Ahhoz annyi hibát követtem már el - persze ő is, de ez most nem erről szól, hanem arról, aminek nemrég szemtanúja volt. - Csak annyit kérek, hogy nézz a szemembe mélyen, és érezd az igazságot. Nem tettem volna veled ilyet. Azt kérem, higgy nekem. A többi majd jön magától. Remélem. Ha pedig nem, hát akkor itt és most taposd el a kibaszott szívemet, hogy soha többé ne érezhessen semmit. Vedd úgy, mint az eutanáziát - halkul a hangom suttogássá, és szinte egy tornádó erejével szakad ki belőlem a lélegzet mikor azt mondja, hisz minden szavamban. Kezdetenek ez tökéletesen elég. A megkönnyebbülés pedig azonnal kaján kis vigyorrá válik mikor félre nem érhető utalást tesz rá, hogy ha nem veszek magamra olyasmit, ami méltán igényt tarthatna a ruhanemű jelzőre, akkor nem garantál semmit, és az este további részében a teljes erkölcstelenség lesz az úr.
- Hölgyem, alig bírja maga mellett tartani a kezét - követem tekintetemmel Miss Rosewood ujjait, ahogy a bőrömön vándorolnak. - Csodálja, hogy más nők sem képesek rá? - élcelődöm, aztán a megadás pózában felemelem a kezeimet. - Ne lőjj, ne lőjj! Egyébként nem nekik kell önmegtartóztatást tanúsítaniuk, hanem nekem. Azzal pedig azóta nincs hiba... nos, "te" óta - simítok végig szinte leheletszerű könnyedséggel Blan ajkán. - De érthető a dolog. Jó csaj vagy, én meg imádnivaló - fordulok sarkon, és gyorsan sietni kezdek a gardrób irányába, egyrészt hogy eleget tegyek Miss Rosewood kérésének, másrészt nehogy nyakon találjon vágni a pofátlan megjegyzésért. Onnan, a biztos távolból, miközben magamra kapok egy egyszerű nadrágot és felsőt reagálok hangos nevetéssel Blan kérdésére.
- Nos, ismerve Hazelt, először hülyére röhögi magát. Talán még néhány fotót is készít hogy rosszabb napjain majd azzal dobja fel a kedvét - vetek egy utolsó pillantást a tükörbe, aztán visszatérek a nappaliba. - Utána rádob valami plédet és kerít neki egy taxit. Ez utóbbit már csak kötelességtudatból, és nem azért, mert így diktálná a lelkiismerete. De holnap esküszöm kivallatom - ígérem meg, és a bárpultnál találom meg tekintetemmel Blan-t, ahogy éppen egy újabb italt utal ki magának a készletemből. Ráadásul a legdrágábból, hát ízlése van, azt meg kell hagyni. De nem izgat. Tőlem az egész vagyonomat is elihatja, ha cserébe itt lesz velem.
Megállok mögötte, két karommal megtámaszkodom a bárpult szélén, börtönbe zárva ezzel Miss Rosewood-ot, és halkan belesuttogok a nyakába.
- Kiszolgálsz engem is? - érdeklődöm, és magamban jól mulatok ahogy látom összerezzenni az aljas kis húzásomtól. Ennek ellenére nem túráztatom tovább az agyát - abban igaza van, hogy itt és most nem ez az elsődleges. Nagyon jó lenne, de nem a fontossági lista élén áll, és önmagamat ismerve ez meglehetősen szokatlan kijelentés.
Megvárom amíg megkapom az italomat, néhány lépéssel arrébb sétálok, és várakozásteljesen nézek Blan-ra.
- Nos, innen hogyan tovább? Mindketten tudjuk, hogy itt van az ideje és alapos beszélgetésnek. Kezdhetjük ezzel, de akár a vacsorával is. Sőt, vacsora közben is megejthetjük ha van rá biztosíték, hogy nem kap el egyszercsak annyira a hév, hogy a fejemhez vágd a sült kacsát a mártással együtt. Bár talán olyan szempontból nem lenne rossz manőver, hogy utána lecsutakolhatnál a zuhany alatt - vonom fel a szemöldökömet pimaszul, de gyorsan be is fejezem, nincs szándékomban túllőni a célon. - Vedd úgy ezt az estét, hogy megjelent a te külön bejáratú dzsinned, aki teljesíti az óhajaidat. Csak vele ellentétben az én kívánságkosaram kimeríthetetlen. Vagy legalábbis csaknem kimeríthetetlen.

Szókimondó szövegezés

Ki nem állhattam soha a Halloween-t.Sosem fért a fejembe, mi a franc jó van abban, hogy oszladozó zombinak öltözött hülyegyerekek édességet kunyerálnak azoktól a szomszédoktól, akiknek egész évben még csak köszönni sem köszönnek. És azt sem értettem, hogy a felnőtteknek mi a jó abban, hogy a gyerekeiket mindenféle gusztustalan maskarába bújtatják, a kezükbe adják a tök-bödönt, aztán szélnek eresztik az est beálltával.Életemben egyszer akartam én is beöltözni úgy igazán, de anyám egész egyszerűen lebeszélt róla.
“Pán Péter. Miért akarsz te Pán Péter lenni, drágám? Lehetnél boszorkány, vagy múmia, esetleg vérfarkas, vagy vámpír, mint az összes többi normális gyerek!” érvelt az anyám, ami lássuk be, másféle kontextusban elég érdekesen vette volna ki magát. Én azonban nem akartam semmi más lenni, mint Pán Péter.Mentségemre legyen szólva, hogy mindössze kilenc éves voltam, és ez volt az első alkalom, hogy egyáltalán bármiféle módon felkeltette az érdeklődésem a Halloween.
“Mert ő soha nem nő fel.” ez volt a válaszom, és azt hiszem ezzel alaposan megleptem a szüleimet, de leginkább az anyámat.Tudtam, hogy a felnőtt lét, egész egyszerűen egy nagy szívás. Az emberek állandóan rohannak, és nem képesek normálisan beosztani az idejüket. Dolgoznak, háztartást vezetnek, vásárolnak, elszaladnak a tisztítóba, szervízbe viszik a kocsit. Egyáltalán mikor van idejük játszani? Hát nem jobb lenne mindig gyereknek maradni, és soha nem ismerni meg mindazt ami a felnőtt élettel jár? És akkor mit tudtam én még arról, hogy ez az egész nem csupán ezekkel a dolgokkal jár együtt.Mindez elenyészik amellett amit lélekben át kell élni. Megismerjük a boldogságot, aztán a gyomron baszó csalódást, a szívünket kifacsarjuk akár ezerszer is, mire rájövünk, hogy talán óvatosabban kellene osztogatnunk a szeretetet és az odaadást.Szóval ha tehettem volna, kilenc évesen akkor magamra vettem volna Pán Péter maskaráját, és soha nem vettem volna le magamról.
Soha többé nem érdekelt ez az ünnep, amit legtöbbször azzal töltöttem, hogy a szobám ablakában könyökölve néztem a környéket járó gyerekek idétlen jelmezeit, és magamban jót röhögve tömtem befelé ezer kilométer per órával a finomabbnál finomabb édességeket.Amelyek nagy részét természetesen abból a készletből loptam ki magamnak, amit anyám a környéken járó maskarás “csokit vagy csalunk” gyerekeknek szánt.Később horror filmeket néztünk a haverokkal, barátokkal, akik hozzám hasonlóan vagy már nem, vagy úgy alapvetően soha nem voltak oda a beöltözősdiért.
“Most őszintén Blan….miért akarnál másnak látszani, mint aki vagy? Még ha ez alapvetően is a hagyományokról szól. Tulajdonképpen az egész tetves élet arról szól, hogy undorító tulajdonságokat aggatsz magadra, csakhogy eladd a nyüves tested és lelked a húspiacon: jó munka, jó házasság, jó élet, tökéletes luxus és jómód. Legalább ezen az egy napon az akarok lenni, aki valójában vagyok.”egy csöves kis hippi volt a srác, aki átmenet volt a hetvenes évek trapéz gatyái, meg a kilencvenes évek rémes szintipop időszaka között, de meglehetősen jó meglátásai voltak, és ennek sokszor hangot is adott.
Aztán persze felnőttünk,és valóban eladtuk magunkat a húspiacon, sokáig azt gondolva, hogy mekkora szerencsések vagyunk, hogy révbe értünk. Én magam nem vettem észre azt hiszem, hogy alaposan mellé ment a hajóm. Zátonyra futottam, és nem egy biztonságos kikötőbe.Sebeket nyalogattam sokáig, és újra értelmeztem magam. Rosszul. Az utóbbi évek, hónapok vagy akár hetek arról szóltak mennyire tökéletesen el tudok cseszni valamit, amit más két kézzel ragadna meg. Én meg csak szórom mint a porcukrot kokó helyett, egy fake rave party-n. Kurva nagy lelki erő kellett arra, hogy végre összeszedjem minden bátorságom, minden tartalékot, amit morzsákban és nyomokban még a lelkemben hordozok, és azt mondjam: teszek az egész múltamra, új és tiszta lapot nyitok. Lucian-el. Lezártam mindent. Az egész Rosewood famíliával való kapcsolatomat, beleértve Lance-t is. Az összes volt faszimat, akiket néha felhívtam, ha éppen unatkoztam, vagy szar kedvem volt, esetleg egy kiadós dugásra vágytam, és nem kellett a mellédumálás, akkor és ott csak az, hogy valaki csapjon a falhoz, és döngessen meg fulladásig.Mindet kibasztam a kukába. Luciant akartam.
Az agyam kételkedik a szavahihetőségében azt illetően, hogy valóban nem az történt, aminek elsőre tűnt a kis jelenet, amely fogadott érkeztemkor. A szívem azonban mocsok módon ellenszegül az értelemnek és hinni akar neki. Más esetben szarnék arra mit mond a ketyegőm, egész egyszerűen a racionalitásnak hinnék, mely szerint egy kurva ölelgette a faszim csupasz testét, az ő haja terült a mellkasára, az ő ujjai vándoroltak olyan helyen, ahol nekem van jogom. Csak nekem!Az most mellékes, hogy mióta is?
Végül egész egyszerűen kipenderítem a nőt innen, és legyen boldog, hogy ennyivel megúszta. Ha szerencséje van, akkor Hazel udvariasan segít neki, ha nincs szerencséje….nos….akkor lesz egy jó estéje a Sinner magányos férfivendégeinek. Bánom is én!
Kell egy kis idő, mire lehiggadok annyira, hogy ne a fejemben kavargó lila köd, és a zöld szemű szörnyeteg mesterkedése befolyásolja a cselekedeteimet, vagy éppen hozza felszínre a szavaimat, nem éppen kifinomult és nőies formában. Bár szókimondásért alaphelyzetben sem mentem soha a szomszédba.
- Hát nézd bébi! Ha a jövőben számíthatok itt efféle nők felbukkanására, akkor biztos lehetsz benne, hogy legyőzve minden ellenérzésemet a fegyverek iránt, biztosan tartani fogok magamnál, már csak elrettentést gyanánt is. És imádkozz, hogy megtanuljak jól célozni, és ne véletlenül olyan helyen találjalak el, ahova eredetileg nem is céloztam.- enyhülök,bár még mindig ráncolom a homlokom a szavaim, nyomán, bár lehet érezni, hogy félig azért mégis morbid humornak szánom a kijelentésem. Fixen nem fogok fegyvert hordani magamnál, nincs az az isten! De a fenti kijelentésem szerintem nagyon faszán hangzott.
Azt hiszem az összes szentet leimádkozzuk ketten onnan fentről, így összességében valóban elég nagy tömegnyomor lenne ezen a helyen, nem beszélve arról, hogy egynémely angyalka, kihasználva az alkalmat, valószínű megdézsmálná a piakészletet.Ugrik a szemöldököm arra a kijelentésre, hogy Lucian tizenkét éves szülinapjára egy rúdtáncos bemutatót kapott a bácsikájától. Füttyentek egyet elismerően
- Ejjha! És csodálkoztál, hogy a kiskrapek áll mint a feszület a templomban! Hát ha azt vesszük, hogy tizenkét évesen egy olyan babát kaptam ajándékba, ami tudott pisilni, ha éhes volt sírt és ha megetetted, akkor pár percen belül valami gyurma izét kitolt hátul, nem kétséges, hogy a te ajándékod messze jobban hangzik az enyémnél. Nem mintha esélyem lett volna arra, hogy bőrtangás srácokat kapjak akik ott vonaglanak a Barbie gyűjteményem előtt…..a pedofília felsőfoka azt hiszem.- forgattam meg a szemeimet, mert valóban meglehetősen merdek még csak maga az ötlet is.
- A-a…bááááárrr….állítólag Raszputyin farkát a mai napig valami gusztustalan folyadékban őrzik az utókor számára. Tekintve, hogy a pasas állítólag szökőévente fürdött és büdös volt mint a dög, a szakállában meg kisebb állatsereglet lakott, nem is akarom tudni, hogy mégis mi a francért voltak oda érte annyira a nők, hogy megőrizzék ezt az utókornak. Van a perverziónak az a foka, amire már én is azt mondom, hogy beteges. Na ez az.
Végül komolyabbra fordul a beszélgetés. Vagy hát részben komolyabbra, hiszen közel állunk egymáshoz ismét. Ő félcsupaszon, én meg őszintén bevallom, hogy akármennyire fel is baszta az agyam nemrég, még mindig őrjítő hatással van rám. Pedig most komolyan kell beszélgetnünk, mert én hiszem, hogy a mai este elég komoly és sorsfordító lesz a kapcsolatunk szempontjából. Ha ezt sem tudjuk rendesen lezárni, ha ezen az estén is csak egymásnak vagyunk képesek esni, akkor tényleg felesleges tovább cincálni egymás szívét. Akkor, ahogy Lucian mondta, inkább tapossuk el, legyen ez valami érzelmi eutanázia, és végezzük ki az egymás iránt érzett szerelmet egyszer és mindenkorra.Még ha tudom is, hogy számomra ő a tökéletes. A másik felem, a férfi, akinek a tekintetében látom meg a saját tükörképemet.
Nem tudom megállni, hogy ne érjek hozzá, és eszement módon kell harcolnom magammal, hogy féken tudjam tartani a felébredő vágyakat. Akarom őt! Mindenféle módon.
- Más nők jobb ha a gondolatát is elkerülik, különben egyenként tördelem el az ujjacskáikat, mint a ropit.- duruzsolom negédesen, miközben láthatóan a homlokom ráncolom félrebillent fejjel, pengévé vékonyított ajkakkal hunyorítva. A mentegetőzésére csak a fejem csóválom, végül csak cöccenve elnevetem magam a kijelentésére, és miközben ő távozik én csak felhorkanok.
- Imádnivaló akkor leszel, ha szó nélkül hagyod, hogy a legdrágább italodból szolgáljam ki magam, amit most meg is fogok tenni.- azzal a pult felé sétálok ismét, hogy készítsek magamnak egy újabb adagot. Már nem feszültség levezetésként,sokkal inkább valamiféle lazítóként. Ha iszom akkor jobban megered a nyelvem, és könnyebben engedek szabadon olyan gondolatokat, amelyeket normál esetben elég nehezen teszek meg.
Jóízűen nevetek fel, amikor Hazel kapcsán felvázolja a lehetőségeket. Azt hiszem nyugodtan megállapíthatjuk, hogy Hazel valószínű bárhogy is dönt, előtte még alaposan kiszórakozza magát, és őt ismerve, ezen a téren a fantáziája kiapadhatatlan.
- Na arra én is befizetek. Mármint a sztorira. Elvégre én indítottam el, az a minimum, hogy első kézből hallom a végkifejletet. Nem mellesleg ugye tudod bébi, hogy ha én történetesen a nőkért lettem volna oda, és azon az estén betévedek a Sinnerbe, nem nálad kötöttem volna ki, hanem nála….de szerencsére…ahhhhh....!!!- elnyúlik az utolsó mondanivalóm, amikor megérzem magam mögött az illatát. A két karja mellettem a pulton, szinte felborzolja a nyakszirtemen az apró pihéket is. Másodpercek alatt libabőrös leszek, ahogy a nyakamba duruzsol.Reszketni kezdek, a kezem is megremeg, és hallom ahogy ő kuncog a belőlem kiváltott reakción.
- Ki…ki bazd meg!- sziszegem a fogaim között vágytól túlfűtötten, és kell egy tized másodperc, amikor lehunyom a szemeim, mély levegőt veszek és rendezem a fejemben ezt a kegyetlen, és szinte mindenemet felégető érzést.Még egy poharat veszek, hogy abba is töltsek dupla annyit mint a sajátomba. Jég nélkül, tisztán. Ha tetszik ha nem, így kapja.
Még mindig a pulton pihenő karjainak börtönében fordulok vissza a két pohárral, és az egyiket átnyújtom neki. Azt hiszem a legjobb érzékkel választja meg azt a pillanatot, amikor hátrébb kell lépnie tőlem, viszonylag tisztes távolságra, hogy sikerüljön lehűteni a vágyakat, amiket sikeresen újra és újra felkorbácsolt a közelségével.
- Csak miheztartás végett közlöm veled, hogy az este folyamán, amíg beszélgetünk, ettől közelebb nem jöhetsz hozzám.- mutatok felé a poharammal, jelezve, hogy valóban ez a maximális távolság, amit lehet tőlem.
- Nem viccelek Lucian! Három hete nem voltam senkivel, miközben minden gondolatomat te töltötted ki. Szóval nagyon kérlek, ne játssz a tűzzel és velem se!Ha mégis….akkor istenemre nem csak a kurva sült kacsát fogom hozzád vágni, hanem az egész vacsora asztal tartalmát, és utána a szuszt is kiszívom belőled a zuhany alatt!- rezonál, rezeg a hangom, amely egyrészről annak jele, hogy valóban kegyetlen módon kívánom ezt a faszit, a másik, hogy a racionális gondolkodásomat csúcsra járatom éppen, remélhetőleg elérve, hogy felülkerekedjen a nyers ösztönökön. Tekintve, hogy én alapvetően a testiséget részesítem előnyben elég nehéz feladat, de felnőttek vagyunk, és jelen pillanatban megvan a fontossági sorrend.
- Szóval szedjük le a kis damaszt kendőt arról a kívánságkosárról, és talán kezdésnek jöhetne valami nyugtató zene.Mondjuk Whitney….azt hiszem ő az aki az én kurva romantikus énem egyik zászlóshajója.Imáááááádom!- magyarázom, miközben a kezembe véve a poharat nemes egyszerűséggel a penthouse közepére sétálok, és széttárt karral mutatok körbe mintegy színpadiasan.
- Szóval a kedves dzsinn, miután valami csodás Huston slágert varázsolt elő a kosarából, talán folytathatná a vacsora prezentálásával. Ma ugyanis némi állott hamburgeren, egy fél zacskó sajtos chipsen, és pár mogyorós csokoládén kívül gyakorlatilag semmit nem ettem. Éhes vagyok.Közben pedig beszélgethetünk arról ki mire jutott a három hét alatt,amit magunknak adtunk.Szóval, merre van az a kacsa és a mártás?- forgatom a fejem,mintha ugyan valóban itt lenne a terüljasztalkám, csak én nem látom.




Öltözet

Vannak emlékek, amelyek - bár látszólag jelentéktelenek - úgy hagynak nyomot az ember agyában, mintha billoggal égették volna bele. Ilyen emlék az a bizonyos renói kiruccanás is amelynek Miss Rosewood és én voltunk az alanyai, valamikor a megismerkedésünk kezdetén. Természetesen, ugyanúgy ahogyan más "ereszd-el-a-hajamat" - jellegű kiruccanások alkalmával, most is magángéppel indultunk el. Ez esetben mondhatom, hogy szerencsére. A felszállás után nem sokkal ugyanis, egy teljesen átlagos mozdulat közben szétszakadt Blan nadrágja, végig a varrás mentén, kénytelen volt ott helyben, az ülések között átöltözni. Annak ellenére, hogy már akkor is tökéletes alakja volt, egyetlen grammnyi felesleg nélkül, ez nem tartott engem vissza attól, hogy egész úton, plusz egész éjjel azzal szívassam, hogy szerintem túl öreg és túl kövér egy erősen testre feszülő ruhadarabhoz, és nem tudtam hová lenni a csodálkozástól mikor az ugratásomat nemes egyszerűséggel szó nélkül hagyta. Csak később jöttem rá, hogy Miss Rosewood mestere a késleltetett bosszú művészetének: másnap reggel bűbájos mosollyal hozta nekem ágyba a kávét, csak azt az apróságot felejtette el tudomásomra hozni, hogy cukor helyett sóval fűszerezte meg, és ennek az orv merényletnek egy kiadós kergetőzés, meg eszeveszett párnacsata lett a végeredménye, úgy tomboltunk nevetve, mint két tizenéves. Akkor persze még nem tudtam, de ma már tisztán látom, hogy ez már talán akkor is szerelem volt, csak még nem ismertem fel. Mert a szerelem nem csupán romantikus ölelkezés és szenvedélyes egymás szemébe nézés. Ennél sokkal több. A szerelem azt jelenti, hogy olyan embert találok, aki egyszerre mindent jelent az életemben: nőt, társat, barátot, biztonságot és támaszt. Akivel hatalmasakat lehet beszélgetni, néha veszekedni, akivel bármi hülyeséget meg tudunk együtt csinálni, és néha egyszerűen meg sem kell szólalnunk, elég begubóznunk mélyen egymás ölelésébe. A szerelem az, amikor úgy érzem, hogy a legsötétebb éjszaka mélyén hirtelen felsüt a nap. A szerelem az, amikor bármerre nézek, az ő mosolyát látom, és nem bújik el előle a szívem. Amikor az érintése meghódítja az elmémet, és kiszínezi minden fekete-fehér álmomat. A szerelem az, amit szavakkal nem lehet elmondani. A szerelem megváltoztat, de nincs ellenünkre, mert az a változás jó. Kettőnkért változom, és érte. Kettőnkért tanulok meg olyan fogalmakat, mint az odafigyelés, a kedvesség, a hűség. Ennek a legutóbbinak pedig az elmúlt három hétben tökéletes tanújelét adtam. Különös még számomra is, hogy én, a lepedő koronázatlan királya képes vagyok az önmegtartóztatásra pusztán azért, mert rajta kívül senki másra nem vágyom.
Erőteljes csörtével indul a mai találkozásom Miss Rosewood-al, ismerve a habitusát örülhetek, amiért nem kezdett azonnal veszélyes karmolászásba, ehelyett kipenderíti az aljas kis dögöt aki azt hitte ész nélkül mászom majd rá, és a továbbiakban mindössze verbálisan adjuk egymás tudtára, hogy a helyzet mindkettőnk számára olyan, mintha egy tűzhányó közepén, az áramló láva folyamán járnánk.
- Megnyugodhatsz, a jövőben nem fognak ilyen meglepetések érni, mint ez a .... - intek a lift felé, jobbnak látom nem befejezni a mondatot, és jelzőket aggatni a kidobott nőre, mert a legkevésbé sem lenne szalonképes. - Egyébként ha észnél lettem volna, akkor biztos hogy egyetlen másodpercig se kellett volna bámulnod a fizimiskáját. Tudom sovány vigasz, de az én döbbenetem legalább akkora volt ébredéskor, mint a tiéd. Bár ez két részből állt: az ágypartnerem jelenlétéből, meg a nyakamba zúdított víz mennyiségéből. Nem tudom, melyik volt fajsúlyosabb - csóválom meg a fejem, de ezzel végleg parkolópályára is teszem a történteket. Helyette inkább felhajtom a Blan által kezembe nyomott whiskyt, méghozzá húzóra, mert sajnálatos módon vizuális fantáziám van, és Raszputyin formaldehidben ázó büszkeségének lelki szemeim előtt való megjelenése kettőt fordít a gyomromon.
Nagyon remélem, hogy Miss Rosewood-ot nem ez az eszmefuttatás, hanem az én látványom és közelségem indítja be, de nem kell hozzá sok ész hogy tudjam, noha szívesen egymásnak esnénk, ennek nem per pillanat van itt az ideje. Úgyhogy elvonulok magamra kapni valami olyan holmit, amivel nem sodrom Blan-t az idegösszeroppanás szélére, bár azért visszatértemkor nem állom meg, hogy egy aljas merényletet ne kövessek el ellene. Jót vigyorgok a reakcióján, de mikor érzékelem a mozdulatából hogy meg akar fordulni elengedem és hátrálok néhány lépést. Nem vagyok ostoba, pontosan tisztában vagyok vele, hogy úgyis rendre intene, na nem azért, mintha nem lenne kedve adni az élvezeteknek, hanem mert tudjuk miféle beszélgetés előtt állunk, és ilyenkor változnak a prioritások.
- Elég ez a távolság? - érdeklődöm még mindig széles mosollyal. - Esetleg taposóaknákat és szögesdrótot nem akarsz? - mutatok a körülöttünk lévő üres területre, aztán jelzem egy kézmozdulattal hogy rendben, ennél közelebb csak akkor leszek, ha ő ránt magához. Ami vagy bekövetkezik, vagy nem. Egy pillanatig még elrugózom a gondolaton, hogyan akarja kiszívni belőlem a szuszt, nyakból amolyan Drakulásan, vagy esetleg erotikusabb felhanggal, és ez olyan szinten megragadja a fantáziámat, hogy nagyjából egy percig képtelen vagyok koncentrálni bármi másra, még Miss Rosewood hangja is csak alig ér el hozzám. Pontosabban a hangja igen, csak a mondandójának lényege nem. Az isten szerelmére Lucian, térj magadhoz... mondj már végre valamit, te nyomorult kretén!
- Öhm.... ja igen, vacsora - ugrik vissza a józan eszem ebbe a dimenzióba. - Azonnal leszólok, hogy hozzák fel - mint ahogy Miss Rosewood is tudja, a penthouse-ban nincs konyhám, ergo a bár konyharészében tartják nekem melegen. - És tudom hogy nehezen hihető, de csakugyan én készítettem, egy szakács ismerősömet órákig tartó mentális terrornak tettem ki telefonon azzal, hogy a recept minden egyes mozdulatáról komplett és részletes leírást követeltem - hozom Blan tudomására. Azt már nem, hogy még így is annyit káromkodtam főzés közben, mint az összes Tarantino filmben együttvéve. De nem számított. A lényeg az volt, hogy Blan-ért csináltam az egészet. Nem vagyok mindig a szavak embere, hát valami olyan gesztust kerestem, ami többet mond annál, mintha költők által írt himnuszban énekeltem volna el az érzéseimet. - Szóval kérlek, ha nem sikerült tökéletesen, próbáld annál finomabban tudomásomra hozni, hogy visszaköpöd a tányérba - vigyorgom el magam röviden a fantáziám elé tolakodó képen.
Alig két percbe telik, hogy megérkezzen a zsúrkocsi a hőtartó fedő alatt gőzölgő étkekkel, és míg az emberem szalonképessé varázsolja az asztalt a terítékekkel, addig engedelmesen kikeresek egy Whitney Houston legnagyobb líráit tartalmazó albumot és lejátszóra csatlakoztatom. Én nem vagyok oda ezért a nőért, sőt ha valaki meg akarna gyötörni, elég lenne bezárnia egy szobába, egy székhez kötözve, ahol az ő dalai szólnak, ez hatásos kínzóeszköz lenne számomra. De ha Miss Rosewood-nak ez a vágya, legyen, teljesítem mint az aranyhal akit most rántottak ki a tóból.
Az alkalmazott távozik - magával cipelve a Blan vehemenciájának bizonyítékául szolgáló ágyneműt is - mi pedig kettesben maradunk. Lágy fény, romantikus halk zene, gőzölgő vacsora az asztalon, kifogástalan a feeling. Csak a virágok hiányoznak, amelyek csúfos véget értek. Úriemberhez méltóan kihúzom a széket Miss Rosewood-nak, hellyel kínálva őt, majd őt követve magam is leülök, és két csuklómat az asztalra támasztva várakozásteljesen nézek Blan-ra. Valahogyan el kellene indítani azt a bizonyos társalgást, csak nem nagyon van róla fogalmam, hogyan.
- Khm... szóval, milyen volt a parti? - kezdem el kissé körülményesen körüljárni a témát, miközben a jeges vödörből előhúzom a pezsgőt és halk pukkanással felbontom. Nyilván tudja hogy a legkevésbé sem az érdekel milyen kristálypoharakban szolgálták fel az italokat, vagy hogy mi volt a menü, sokkal inkább az, elérte-e a célját, képes volt-e lezárni a múltját. És az is, hogy ott volt-e vajon Lance, az a patkányképű hímringyó, bár a tény, miszerint Miss Rosewood elmondása szerint három hete nem volt senkivel, erőteljes bizakodásomra ad okot, igaz ahogy mondják az ördög sosem alszik. Nem mondja ugyan ki egyikünk sem, de tudjuk, most jutottunk el a fordulópontra. Innentől két irányba indulhatunk: vagy kikötünk egymás mellett immár végleg és elválaszthatatlanul, vagy az egymás iránti érzelmeink - velünk egyetemben - belehullanak a kárhozat fekete és vörös lángokkal lobogó tüzébe.

Szókimondó szövegezés

Csilingelve koccan egymásnak két pohár, és negédes, majdhogynem hitelesnek tűnő mosollyal pillantunk egymásra Benton meg én. Különös, de nincs bennem iránta semmi harag, vagy megvetés. Nem akarom mindenáron verbálisan magam alá gyűrni. Nem szándékozom megjegyezni, noha bennem van, hogy a menyasszonya szellemi képességei egy náthás törpe uszkárt is alul múlnak, legalábbis ami a műveltségi szintet igénylő beszélgetéseket illeti.Ha nem figyel rá oda, akkor ez a közeg két harapással fogja kivégezni, és gyorsan megemészteni. A Rosewood família, és az összes ismerőseik meglehetősen kemény diók voltak, és néha még nekem is gondot okozott eleinte fogást találni rajtuk. Persze az idő előrehaladtával jócskán felcserélődtek a szerepek. Később már én voltam aki dupla tenyérrel gyűrte a pofájukba azokat a sértéseket, amelyeknek finomított, takonykönnyű verzióit nekem szánták.Mert sértegetni azt nagyon tudtak, és persze az első adandó alkalommal lecsaptak arra, aki éppen gyenge volt. Hiénák voltak, vagy azoktól is rosszabbak, mert a hiéna legalább nem akar szelíd őzgidának tűnni, mint ezek itt. Őszintén szólva valahol sajnáltam a lányt, leginkább azért, mert látszott rajta, hogy Benton nem készítette fel arra mi vár majd rá, ahogyan arra sem, hogy a volt anyósomnak gyakorlatilag nem létezik nő, aki minden bizonnyal megfelelne. Ő sem fog. És bár most a matróna úgy mosolyog abban a penészes habcsókra emlékeztető ruhában, mint egy túlfújt autógumi, eljön majd a pillanat, amikor ragadozó vigyorával a karmai közé szorítja újdonsült menyét. Velem is megpróbálta egykor, és az első alkalommal törtek azok a húsbavájó karmok.
Azt hiszem eljutottam azon az estén egy olyan pontra amikor már inkább szánalmat éreztem az egész történés miatt, és nem akartam én lenni, aki még a fejükre borít egy adag szart, mondván nesze sánta, itt egy púp.Nem az anyósom miatt, nem is a többi Rosewood miatt, és még csak nem is Benton miatt. Hanem a lány miatt. Láttam őt abban az idétlen blúzban, mintha  a nyolcvanas évek divatlapjáról lépett volna elő, megtetézve a kilencvenes évek rémes válltöméseivel, és próbált mindenkivel kedves lenni, miközben a kezében a pohár remegett, majdhogynem el is ejtette néhányszor. Az nem volt kérdéses, hogy fülig szerelmes Bentonba, ahogy az sem, hogy bármit megtenne a kedvéért, de egész egyszerűen még annyira sem illett ide, mint én egykor. Én legalább fel tudtam venni a fordulatszámot néhány pohárka után, ő azonban csak a narancslevet kortyolgatta….óóóó édesem, ha nem béleled ki egy kis vodkával, neked véged! Ezek a vadállatok felfalnak! Persze odamehettem volna, és támogathattam volna, legalább szavakkal, de igazából úgy voltam vele, hogy a saját bőrén tapasztalja meg milyen az, amikor a szerelem már önmagában kevés. Nem fogja a hátán elvinni a kapcsolatot, ha nincs meg mögötte az a küzdőszellem, az a fajta felülemelkedni vágyás, amely meghatározza, és a jövő szempontjából sikeressé teszi. Hogy a mi házasságunk Bentonnal miért nem működött tulajdonképpen több sebből vérzik, melynek egy részét már jó sok alkalommal kiveséztem ilyen vagy olyan gondolatokban. De az mindenképpen erősen sokat nyom a latba, hogy bennem nem volt minimálisan sem kompromisszumra való hajlandóság. Egy kicsi sem, semmi.És persze nem épült szerelemre sem. Részemről. Neki túl sok volt a szenvedély, nekem a kevésnél is kevesebb. Neki túl sok volt a spontaneitás, nekem meg gyakorlatilag az is spontaneitás volt, ha éppen először a kanalat fogta meg a vacsora asztalnál és nem a szalvétát terítette az ölébe. Ő gyűlölte az éjszakát, és a szórakozást, nekem lételemem volt a pezsgés.A pénz volt az egyetlen összetartó erő, és a neve, amelyre szükségem volt. Neki pedig azt hiszem arra, hogy valaki végre kivegye az irányítást az anyja kezéből, és a sajátjába vegye. Én azonban a felesége akartam lenni, nem a pótmamája, szóval bukott az egész. Tíz év kibaszott tévedése, amelyre végre ma este lezárás kerül részemről. Csendes. Talán a megszokottnál is csendesebb, és nem is akartam, hogy másképp legyen. Persze ez köszönhető volt annak, hogy egész este tompítottam magam, eljutva a részegség azon fokára, amikor azt is kurvára leszarom, amit amúgy is leszartam már korábban.
Lucian hiányzott. Mocsok módon hiányzott a partiról, és nem azért, hogy férjként villogjak vele. Azt hiszem a maga módján élvezte volna az egészet. Kihúzva magát, a fejét felszegve, bugyinedvesítő mosollyal nézte volna az utolsó matrónát is, miközben a szavaival a fülembe súgja, hogy mennyire kurvára elege van az egészből, a pezsgő túl meleg, a hely elég fullasztó, kerítsünk valami csendes zugot, ahol a gyönyörtől még a tapétát is le fogom kaparni.Talán pont ez volt az, ami miatt valahogy nem volt kedvem az egész estét hazavágni, eszembe juttatva Lucian szavait, hogy ideje lenne már elengedni a múltat, mert úgy nem lesz jövőnk, ha én folyamatosan hátrafelé pislogok, és képtelen vagyok kimászni az elmúlt évtizedem ingoványos mocskából. Lássuk be, hogy lenne mit helyrehozni, és eldönteni végre, hogy mit is akarok. Én pedig döntöttem.
Persze nem lehettem biztos abban, hogy ő is hozzám hasonlóan így gondolja, és ennek a félelemnek az első jele volt, hogy ott találtam azt a kurvát az ágyban. Igazából lehetett volna erre másképp is reagálni, de nem is én lettem volna, ha szimplán sértődötten sarkon fordulok, ahogy az sem rám vallott volna, ha teljes erőből ordítozni kezdek.Jobb ez így. Ahogy azt hiszem az is, hogy a dolgok szépen lassan elsimulnak kettőnk között. Nem úgy a libidóm, ami olyan táncba kezd, mintha egy tüzes salsára kapta volna el Lucian kisugárzása. És ez igazából nem is áll olyan távol az igazságtól. Nem mintha a ruha olyan sokat sokat segíteni azon, hogy ez az érzés csillapodjon bennem, de a kurvaéletbe, három hete csak gondolni tudtam rá!
- Bébi, körbepakolhatod magad a teljes fortnoxi, vagy hol a faszomba van az amerikai központi védelmi bázis….szóval a teljes fegyverarzenállal, ha én el akarnék jutni hozzád, akkor átrágom magam mindegyiken mint valami aknasemlegesítő vakond. De ideiglenesen elég lesz ez a távolság. Csak amíg sikerül a fejemben rendet rakni és pofán baszni a hormonokat azért, mert ennyire nem bírnak magukkal!- vontam meg a vállaim, feleletül az inkább költőinek, vagy az agyamat húzni kívánó kérdésére.
Végül azt hiszem jobbnak látom a vacsorára terelni a kérdést, hiszen tényleg rohadtul éhes vagyok. Lucian elnyúlt, szinte a semmibe révedő, láthatóan a gondolatainak legmélyén lévő ábrázatát elnézve azonban erősen gondolkodom, hogy vajon mi lehet a gond? Elsózta, elszámította, vagy egész egyszerűen olyan szörnyű lett a végeredmény, hogy inkább csukott szemmel kell majd ennem, mert úgy még elviselhető?
- Áhhhh!- nyögöm végül még nyomatékot is adva ennek az apró szócskának, mely afféle tudomásulvétel, mely szerint fel kell hozatni a konyháról.
- Azért nyugtass meg, hogy nem vertél agyon legalább nyolc szakácsot egy Gordon Ramsey könyvvel csak azért, hogy tökéletes legyen a remekműved. Hidd el bébi, akkor is értékeltem volna a gesztust, ha nem gyalázod rommá a saját konyhádat, ahol kevesebbet forogsz mint csinos lányok lábai között, és nem terrorizálod agyon a személyzetet csak azért, hogy elkápráztass. Ugye a virágost vagy éppen az egyéb meglepetés hangulatfelelőseidet semmiféle lelki terrornak nem vetetted alá? Csúnya lenne ha holnap a pszichiátria a te áldozataiddal lenne tele. Már látom a szalagcímeket: “Lelki terror a Penthouse-ban!”- emelem meg a kezem és mint egy ívet rajzolok a levegőbe.
- Szivi. Ha nem ízlik sem fogsz tudni róla, ugyanis nem vicceltem, amikor azt mondtam, hogy kurva éhes vagyok. Jelen pillanatban bármit meg tudnék enni, beleértve a lakosztályod teljes bútorzatát. Igaz a kárpitokon és a cicomás, flancos csillárodon csámcsognék egy ideig, de egye fene, majd mártogatom a rémes szószba! Egeeeeek! Életem, csak tréfálok.! Ismerhetsz annyira, hogy ha valami nem jó, akkor el fogom mondani, minek szépítsek? De azt megígérem, hogy ez esetben magamhoz mérten is meglehetősen szofisztikált leszek. Már csak az elkészítése közben elszenvedett lelki traumák okán is, amit másoknak okoztál.- nevetem el magam, miközben pillantásommal végigkövetem, ahogy megérkezik valaki, és elviszi a rombolásom maradványait.Hát virág az már nem lesz. És váza sem, és ugrott a csodás szatén ágynemű ebben a színben. Bár Luciant ismerve ebből az árnyalatból még minimum két garnitúra lapul a gardróbban. Nem szeret semmit a véletlenre bízni.Közben Whitney hangja is felcsendül. Kedvelem azt a fajta bús rekedtséget ami a hangjában van. Szerintem sokkal több volt benne, mint amennyit megmutatott. A lírák királynőjének tartották, pedig szerintem sokkal inkább a lelki mélységek és gyötrelmek szószólója volt.Benton ki nem állhatta, én viszont imádtam.
Mire elkészül az asztal, addigra jó pár kört írtam le a lakosztályban.Ma valahogy másnak láttam.Mint amikor megérkeztem.Még azelőtt, hogy az ostoba színjáték meg nem zavarta az egész hangulatot. Tökéletesnek kellett volna lennie. Én annyira akartam, hogy az legyen.De még menthető  a helyzet, nem igaz?
Végül asztalhoz ülünk Lucian meg én. Útközben valahol lerakom a kiürült poharat, és egy kellemes, udvarias mosollyal pillantok fel rá oldalról, amikor hellyel kínál, és alám segíti a széket. Meg kell hagyni, hogy a terítés pazar, ahogyan a feltálalt ételnek is ínycsiklandozó az illata. A gyertyák lángjai mint valami káprázatos fénytánc terül el kettőnk között, én pedig figyelem őt. Máskor is vacsoráztunk már itt, bár akkor meglehetősen hiányos öltözetben. Máskor is töltöttünk már el kettesben efféle estét étteremben, de valami akkoriban még hiányzott, ami most itt van. Kézzel fogható, én érzem. Mégis akkor miért kezdek idiótán babrálni a süteményes villával, és miért próbálom kerek négy percig kerülni Lucian tekintetét, amely kitartóan vizslat azóta, hogy feltett nekem egy egyszerű és ártatlannak tűnő kérdést? Talán azért, mert még magamnak is nehezemre esik beismerni, hogy abszolút jó kislány voltam az egész parti alatt. Leszámítva persze azt az apróságot, hogy gerelyrészegre ittam magam, és a taxi, amelyik hazavitt plusz tarifát számított fel azért, hogy helyettem találja meg a kulcslyukat az ajtón, és segítsen a riasztót deaktiválni, mielőtt hajnalban felvisítja a szomszédokat.
- Egészen elviselhető volt….- emelem fel végül a fejem és nézek Lucian-re. Aztán elhallgatok és megrázom a fejem. Picsába! Minek a melléduma?
- Egy faszt volt elviselhető! Igazából a felére alig emlékszem. Leginkább dög unalom volt, már csak azért is, mert valahogy sem kedvem, sem ingerenciám nem volt botrányt csinálni. A volt anyósommal szinte alig beszéltem.Bentonnal váltottam néhány szót, és persze az új választottjával. Szegény kislány! Fiatal, hamvas és rohadtul fogalma sincs, hogy milyen világba csöppen azzal, hogy Rosewood lesz belőle. Azok ott elevenen meg fogják zabálni, még egy csontocskát sem hagynak belőle.Lance továbbra is rohadtul unja a házasságát, jelenleg valami cirkuszi artistalányt boldogít, és még mindig emlékszik a jobb egyenesedre és az állasodra az utolsó találkozásotok óta. Szóval még puszit is félve mert adni.- nevetem el magam, mert ez tényleg így volt. Lance sosem ment a szomszédba, ha arról volt szó miképpen üssünk el egy röpke fél órát is akár együtt.De érezte, hogy most valahogy minden más lett.Azt mondta megváltoztam….talán igaza van.Meg sem próbált rávenni arra a röpke fél órára sem.
A pohár után nyúltam amiben jelenleg csupán ásványvíz gyöngyözött, és kortyoltam belőle, mert éreztem, hogy száradni kezd a szám.Halk sóhaj hagyta el az ajkam, amikor megint Lucian-re néztem.
- Az igazat megvallva olyan részegen mentem haza, hogy még annak is örülhetek, hogy nem máshol kötöttem ki, mondjuk a világ végén.De mindennek ára van. Annak is, hogy az ember lezárja a múltja azon részét, ami az utóbbi időben meghatározta.Tudod szivi, én nem voltam mindig ilyen, amilyen most vagyok, és illetve amilyen voltam….- helyesbítettem ide-oda ingatva a fejemet, majd egy lassú sóhajtás után folytattam.
- Kurva melós valaki olyannak látszani aki nem vagy, mert időközben már képtelen vagy kiszállni ebből a szerepből egészen addig amíg nem jön valaki, és a sokadik, élettől kapott pofon után egy nap felébredsz és rájössz, miatta érdemes lenne….újra olyannak lenni, amilyen voltál….tudod…-megmarkolom a szalvétát, mintha az egyetlen kapaszkodóm lenne ebben a helyzetben.Szeretném elmondani neki, hogy mennyire nehezen viseltem ezt a három hetet. Hogy már abban a pillanatban bántam mindent, hogy akkor visszatértünk Vegasból. Hogy soha többé nem akarom érezni ezt a gyomromban összeszorító érzést, hogy nem bírok ki még egy pillanatot sem nélküle, nemhogy további napokat.
- Eszeveszett módon hiányoztál…és nem…nem csak a szex miatt….na jó, amiatt is.- mosolyogva hajtom le a fejem egy pillanatra, mint valami ostoba iskolás lány, aki most vallja be a két osztállyal feljebb járó John-nak, hogy a suli első napjától totál bele van esve.
-....hanem úgy igazán.- nézek rá ismét, hogy a szavaim még inkább megértésre találjanak elsimulva a lélektükreiben.
- Nem állítom, hogy jó leszek és tökéletes.Csak azt, hogy a múltam már nem lehet akadály. Azt lezártam.Végleg.- előre nyúltam, hogy egy combot elvegyek a pecsenyés tányérról, meg az igazán illatos mártásból néhány kanállal merjek a tányéromra, mielőtt az éhségtől tényleg lefordulok itt a székről.
- Leszámítva azt, hogy rád még mindig próbálnak tapadni a nők, mesélj! Hogy teltek a napjaid a kábulatban, amikor gyakorlatilag olyan szinten képes vagy kiütni magad, hogy azt sem veszed észre, hogy holmi kurvák bemásznak melléd az ágyba?- közben megkóstoltam a mártást és a gyönyörűségtől kéjesen nyögtem fel, szemeim lehunyva élveztem ki a teljes ízorgiát a számban.
- Úristen, bébi! Ez valami veszedelmesen finom! Atyaisten!
Tényleg az volt, és ez a faszi az én kedvemért alkotott tökéleteset. Imádom!


Öltözet

Van az a momentum az ember életében, amelyet csak úgy szoktak emlegetni, hogy: "az arany pillanat". Ez nem olyami, ami mások számára szemmel látható, nem lehet lefotózni, semmilyen módon megörökíteni a telefon kamerájával. Ennek tanúi egyedül mi lehetünk, a mi lelkünket világítja be, és vakít el minket ragyogásával. Egyetlen villanás, talán csak egyetlen másodperc, amikor azt érezzük: IGEN, EZ AZ. Mámorító, észvesztő, felülmúlhatatlan varázsú érzés - pont úgy, mint a szerelem. Az igazi, valódi szerelem. Az, ami nekünk, közöttünk van. Mert ez valóságos, mindent elsöprő, tudom és érzem egyszerre. Azt hiszem, az életben talán nincs nagyobb ajándék, mint találni egy olyan embert, aki ismer minket: nem csak a szép oldalunkat, hanem hibáinkat is, és elfogad velük együtt. Nincsenek illúziói, tudja milyen sérüléseket, milyen múltat cipelünk a hátunkon, hogy mi formált bennünket olyanná amilyenek vagyunk, de ezzel együtt is elfogad és szeret. Könnyű úgy boldognak lenni, ha minden szép és jó. Ezzel szemben a valóság mindig akkor ütközik ki, ha valami nem úgy alakul, ahogy várjuk. Ha ilyenkor is képesek vagyunk átölelni a másikat, akkor túl tudunk jutni bármi akadályon, és nem lesz olyan, ami elválaszthat bennünket egymástól. Még egy ágyamba orvul bemászó nő sem - bár ez esetben csakugyan teljes mértékben ártatlan vagyok.
Miss Rosewood szavaitól hülye mosoly ül ki az arcomra, úgy festhetek jelenleg, mint Vigyor Kandúr, miközben a fejemet ingatom. Mikor éreztem így magam utoljára, ilyen könnyednek, ilyen reménnyel telinek? Éreztem valaha egyáltalán? Izgatott vagyok miattunk, a jövőnk miatt. Várom hogy lássam, hová, merre tart a kapcsolatunk. Várom az új kezdetet - valamit, aminek a ma estével jön el az ideje. Nem voltak még soha normálisnak mondható, pláne komoly kapcsolataim, ő az első, ennél fogva nem is tudom, hogy egy ilyen kapcsolatban hány hullámvölgy és hány kezdet lehet. Nekünk sok van, de bízom benne, hogy több már nem lesz, egyszerűen azért, mert nem lesz rá szükség. Nem hagyjuk el egymást, és nincs innentől kezdve semmi olyan, ami képes lehet éket verni kettőnk közé.
- Azokban a régi agyament filmekben a ninják is a föld alatt közlekednek - jegyzem meg mosolyogva. - Az előbbi akciójeleneted alapján inkább annak neveznélek. A vakond jelző meg szerintem a lányt illeti - mutatok a lift irányába, amerre a betolakodó távozott, Blan jelentős és hathatós közreműködésével. - Legalábbis fix hogy megpróbál alagutat fúrni a Sinner padlójába, egészen a parkolóig - nevetek fel hangosan, ahogy lelki szemeimmel látnom magam előtt a jelenetet. Mellesleg megérdemli. Ha egy fickó rámászik egy nőre annak akarata ellenére, azonnal erőszakról üvölt mindenki, teszem hozzá jogosan. Fordított esetben is létezhet ilyesmi, akármilyen nehéz is elhinni. Végeredményben örülhetek hogy álmomban nem nyeletett le velem egy csodatévő, fickósító kék bogyót, aztán nem kötözött az ágyhoz hogy kiszolgálja magát. A puszta gondolat is hajmeresztő.
- Hé! - ébredek fel a nem túl szívmelengető révedezésből, és félig komoly, félig megjátszott felháborodással meredek Miss Rosewoodra, majd az egyik kezemen számolni kezdek, az ujjaimat is segítségül hívva hozzá. - Egy: nem gyaláztam meg a konyhámat! Nem nagyon - teszem hozzá kissé csendesebben. Az alkalmazottaim eltakarították a romokat, ami a művészetem után maradt. - Kettő: már régóta nem forgolódom mindenféle nők lábai között. Három hete meg aztán végképp - ja, ismerve önmagamat meg az előéletemet, ezért már legalább kitüntetés járna. - Három: soha nem terrorizálom a dolgozóimat. Soha - teszem hozzá nyomatékosan, és ez nem csúsztatás vagy finomítás. Meg merem kockáztatni a kijelentést, hogy talán sehol máshol nincs a személyzet úgy megbecsülve, emberszámba véve, ennek okán megfizetve, mint nálam.
Nem taglalhatom tovább a témát, igaz nem is szeretném, mert Miss Rosewood a vacsora után kiált. Nem tart sokáig, hogy helyet foglalhassunk a terített asztal mellett, és remélem hogy sem az étel, sem a beszélgetésünk nem fog olyan irányt venni, amit nagyon nem szeretne egyikünk sem.
Végül én teszem meg a kezdő lépést, óvatosan tájékozódva a parti lefolyása felől. A válaszra, ami elsőként érkezik, csak csodálkozva felvonom a szemöldökömet. Ez a vélemény olyan mértékben nem illik Blan-hoz, mintha én holnap beállnék valamelyik szerzetesrendbe. Aztán mikor módosít a mondókáján már hangosan elnevetem magam. Igen, ez az igazi Miss Rosewood, pontosan olyan, amilyennek én ismerem... és amilyennek szeretem.
- Kezdem bánni, amiért nem voltam ott, és nem láthattam ezt személyesen - vigyorgok miközben felpukkantom a pezsgőt. Igaz Lance nevének a puszta említésére is gőz tör fel az orrlyukaimból, mint egy bikának, csak akkor csillapodom le mikor Blan gyorsan közli velem, hogy az öklöm lenyomata lehet, hogy annak a patkánynak a képén már nem látszik, de az agyába beleégett.
- Még azt se nagyon kellett volna - dünnyögöm magánvéleményként arra az apró puszira. Féltékeny vagyok, ez a piszkos igazság. Ez egyrészt különös, másrészt kissé mulatságos, de ettől még tény. Miss Rosewood hozzám tartozik, és szerintem a pokolbéli sátánt is tökön rúgnám, ha a barátnőmre szemet merne vetni. De jó, egye fene, ha ennél többet senki nem enged meg magának, hajlandó vagyok megfékezni a zöld szemű szörnyet, elvégre mégsem zárhatom Blan-t üvegbúra alá, mint a virágot a Szépség és a szörnyetegben.
Épp önteni akarok a pezsgőből, mikor egyszer csak azt látom, hogy Miss Rosewood gyűrögetni kezdi a szalvétáját, és hebeg-habog hozzá. Néhány pillanatra megáll bennem a szívverés, mert arra gondolok, édes isten az égben, vajon mit művelhetett? Gyorsan meg is nyugszom azonban rájőve, hogy semmi ilyesmiről nincs szó. Sokkal inkább arról, hogy ő is - akárcsak én - olyan érzések szavakba öntésével küszködik, ami egyikünknek sem megy túlságosan könnyen. Irgalmas ég, ez a nő egyetlen mosolyával, egyetlen mondatával vagy gesztusával is térdre tud engem kényszeríteni. És még ő ideges?
A vallomása viszont - mert ez az, tagadhatatlanul - olyan érzéseket kelt bennem, amitől megremeg a térdem, és utána szépen sorban lúdbőrözni kezd minden porcikám, jó értelemben természetesen. Néma csendben hallgatom a szavait, és mikor végére ér a mondandójának, majd enni kezd, én csak csendben nézem, míg összekaparom magam annyira, hogy a gondolataimat úgy tudjam megosztani vele, hogy ne legyen sem félremagyarázható, sem olyan, mintha egy komplett idióta szónokolna.
- Te is hiányoztál. El sem képzeled, hogy mennyire - ismerem be olyan csendesen, hogy én is alig hallom a saját hangomat. - És hogy mit csináltam? Pontosan azt, amit mondtál. Ittam, sűrűn és sokat. Gondoltam, így talán... - hallgatok el néhány másodpercre, keresgélve a szavakat. - A hiányod egyszer úgy égetett belül, mint a legvadabb whisky, máskor meg olyan űr volt bennem, mintha egy szörnyeteg kitépte volna a szívemet, mint egy horrorfilmben. Az elmúlt három hétben sötétségben éltem. Olyan volt, mintha soha többé nem jönne fel a nap - rázom meg a fejem lassan. Nem akarok még egyszer találkozni ezzel az érzéssel. Ilyen reményvesztett lehet a pokol.
- Nem kell, hogy tökéletes légy - kapom fel aztán a fejem Blan szavaira. - Én sem leszek az, de erre nincs is szükség. Tőled sem ezt kérem. Csak azt, hogy... most már maradj velem - suttogom. - Mind a ketten lezártuk a múltat, és most dobjuk messze a kapujának a kulcsát, hogy akkor se találhassuk meg, ha valaha keresnénk. Ennyi az egész. Innentől tiszta lap... ha te is úgy akarod - még nem nyúlok az étel után. Nem tudnék enni, amíg ez a gombóc itt van a torkomban. Csak akkor tűnik majd el, ha Miss Rosewood is úgy gondolja a jövőnket, ahogy én. Szükségem van rá. Hogyan éreztessem még, hogy mennyit jelent nekem? Most tele vagyok mindenféle kavargó érzelemmel, de... a lényeg, hogy ő itt van. Velem van, és eszik. Büszkén kihúzom magam dicsérő szavai hallatán. Biztos nevetséges vagy gyerekes vagyok, de a fenébe is, most életemben először tettem olyasmit, amire más nem vehetett volna rá. Amit senki másért nem tettem volna meg. Lehet, hogy nem vagyok a szavak embere, de a gesztusaim beszélnek helyettem. Blan, kérlek.... ugye te is megérted és érzed ezt?


   

Szókimondó szövegezés

Azt hiszem a nagy szerelmek sosem születnek. A nagy szerelmek egész egyszerűen léteznek. Mindig is ott vannak, talán csak az utak nem találkoznak egy ideig, pusztán párhuzamosan haladnak, hogy végül keresztezzék majd egymást.Amikor még egész kislány voltam hittem az ostoba mesékben. Hittem abban, hogy egy napon valaki majd az én mesémet is együtt írja velem. Hittem abban, hogy létezik a világon valaki, aki pontosan ugyanígy érez, és egy napon majd rám talál. Később álomesküvőről, sírig tartó boldogságról is ábrándoztam, noha tökéletesen tisztában voltam már akkor is azzal, hogy természetemnél fogva talán mindig is alkalmatlan leszek rá. Én nem tudok belesimulni valakinek az életébe. Én nem tudok csak betörni, felforgatni azt, nagyjából mindent elbaszni benne amit csak lehet, majd azon zokogni, hogy miért történt minden rosszul? Hát talán azért, mert képtelen voltam arra, hogy a szívem után menjek. Sokkal inkább vitt a vérem, az örökké sóvárgó természetem, amely szüntelen az újdonság varázsa kábulatában élt. Minden csak addig kellett, ameddig felhőtlenül tudtam élvezni….a szürkeség megölte az érdeklődésem.Ez hatványozottan igaz volt a férfiakra éppen úgy a későbbiekben, mint a barátságaimra. Nem voltak igazi barátaim, mert sosem tudtam igazán bízni senkiben, és mert sosem tudtam hosszú távon elképzelni magam senki mellett.
Eljött meglehet a változás ideje. Fáj már az örökös harc, leginkább önmagammal. Fáj és kimerít, hogy hadakozzak az érzéseimet szembeállítva a racionalitással, vagy éppen a korábbi életmódommal. Belefáradtam abba, hogy meneküljek, vagy éppen kifogásokat keressek arra nézve, miért nem tudok megállapodni valaki mellett.De kicsit tétován mozgom ebben az egészben. Még nem tudom, hogy amit teszek az vajon előremozdítja a kettőnk kapcsolatát, vagy éppen hátráltatja azt. Nem tudom, hogy azt a Blanche-t akit mélyen legbelül rejtegettem idáig vajon ugyanúgy tudná szeretni, ahogy a konok, önfejű, haragos, dacos, szarkasztikus, csípős nyelvű nőt, akit megismert? Mikor elindultam ide, tudtam, hogy elő akarom hozni, hogy meg akarom mutatni másra is képes vagyok, mint örökké ellenállni, örökké dacolni és harcolni vele. Másra is jó vagyok mint arra, hogy néha felbukkanjak az életében, hogy minden úgy maradhasson ahogyan eddig volt. Mikor az ember megérzi, hogy valami sokkal magasztosabb, sokkal jobb is születhet ebből az egészből, akkor hirtelen elbizonytalanodik. Nem abban, hogy az egész valóban jó lenne neki, hanem abban, hogy megérdemli ezt vajon?
Az elmúlt hetek bebizonyították számomra, hogy jobban szükségem van Lucian-re mint eddig bárkire bármikor az életemben. Olyan lett számomra, mintha egy mély, hosszú álomból ébredve megpillantanám orcájában a valóságot.Önmagunkat szemléljük a másik lélektükreiben, hol elrejtőzni vágyunk. A mindennapi gondolataimba belemászott. Néha arra eszméltem,hogy már hosszú percek óta az ő nevét mantrázom magamban némán, miközben a kezemben tartom a telefont, azon morfondírozva, hogy felhívom.Sutba dobtam volna a megállapodásunkat, hogy elmondjam neki: nincs szükségem olyan hosszú időre, hisz már így is tudom mit akarok.Már akkor tudtam, amikor Vegas után leszálltunk a repülőről és egyetlen csók nélkül búcsúztunk. Felajánlotta, hogy hazavisz de én akkor taxival mentem inkább. Nem akartam magam a további közelségével kínozni, melyben mégis oly távol volt tőlem, mint addig soha máskor.
Aztán jöttek a hétköznapok, a készülődés az istenverte partira, amelyet fontolgattam is, hogy lemondok. Bár ahhoz nem volt köze Lucian-nek. Ahhoz nekem volt közöm. Azt hiszem kellett egyetlen éjszaka, egy mámoros, alkohol gőzben fürdő éjszaka, hogy rádöbbenjek, csak úgy kezdhetem az életem tiszta lappal, ha egyik napról a másikra lezárom a múltat. Mindenféle magyarázat nélkül, mindenféle válasz nélkül.
Persze a partira végül elmentem, bár nem tudom mi a fasznak, elvégre rossz szájízzel és meglehetősen illumináltan (értsd: be voltam állva mint a gerely) távoztam végül. Ellenben azt hiszem sikerült életem egyszerre legjobb és legszarabb formáját hoznom, ami lássuk be nagyon frankó teljesítmény, ha azt vesszük, hogy ez a kettő nálam többnyire két külön alkalommal szokott működni.
Valahol titokban abban reménykedtem, hogy Lucian is éppen olyan pokoli módon szenved ettől az egésztől ahogy én. Hogy neki is olyan kibaszottul fáj a hiányom, mint nekem az övé. Valahol titokban reménykedtem, hogy talán ő fog hamarabb felhívni, hogy hagyjak ott mindent amit éppen csinálok, és jöjjek el….persze marhaság volt ezt gondolni, elvégre megállapodtunk, és tudtam, hogy hagytam benne olyan maradandó élményt az egész vegasi esküvő kizsarolt ötletével, hogy valóban szüksége legyen arra a pár hétre nélkülem. Persze sok dologra számítottam a mai nappal kapcsolatban. Egyrészt azt hiszem volt bennem valami olyasmi, talán egy mámorittas éjszakán elrévedezve a maradék lőrét lötyögtetve az üveg alján, hogy valami romantikus estét tervez az újra találkozásunk örömére. Persze nem tudom miért is gondoltam ilyesmit, elvégre nem lehetett benne biztos hogyan is döntök végül…mondjuk ettől még ezt gondoltam.A másik énem viszont rettegett, hogy megérkezem, és tulajdonképpen egy ellenem minden szempontból felvértezett Lucian fogad majd. Hatástalan leszek rá.Mindenféle szempontból.
Mondjuk legkevésbé a kurvára voltam felkészülve akit az ágyában találtam,de talán ez még nem is hatott volna annyira a meglepetés erejével, mint az, hogy saját maga készített vacsorával fogad, és persze hozzám hasonló gyomorgörccsel. Meg valamiféle ostoba feszengéssel, hogy mégis miképpen kezdjünk hozzá, elég magasról és elég vehemensen indított veszekedésünket követően, némiképp békülékenyebb hangnemre váltva.
Persze tudom jól, látom rajta, hogy nagyon is érdekli, hogy mi történt azon a partin ami miatt tulajdonképpen befuccsolt a hawai-i utunk, ami miatt Vegasban egy fél estét töltöttünk, és amely miatt gyakorlatilag már másnap a new york-i esős utcákat jártunk, egymás nélkül. Az a parti, aminek le kellett zárnia egy fejezetet az életemből és amely le is zárta azt.Mondhattam volna olyan baromságokat, amelyekkel csak még jobban felpumpálom a vérnyomását, de nem ez volt a célom. Őszinte akartam lenni vele, még ha ezen tulajdonságomat kicsit még magamnak is ízlelgetnem kellett.
- És melyik részét bánod pontosan? Amikor nagy nehezen rávettem magam egy sznobizmust tökéletesen kimaxolt slow fox-ra egy trottyos gatyás öreggel, aki mindezek mellett egy rémesen színezett parókát hordott, és úgy nézett ki mint valami elcserélt fejű próbababa a Harper’s kirakatában, vagy azt, hogy nem láttad milyen az amikor másodpercenként lekapkodok valamelyik csirkelábú pincérnek a tálcájáról egy pohár pezsgőt, hogy azt magamba döntve elviselhetővé tegyem az estét?- döntöm oldalra a fejem, őt nézve pimasz vigyorgással, és majdnem egy szusszra kipréselve magamból ezt az apró monológot.
- A trottyos gatyásnál nem tudtam eldönteni, hogy a háromnegyedes lépések majd felénél éppen nagyokat szellent, vagy a cipője nyikorog. Még a hangos zenén át is hallottam az aláfestő effekteket. Atyaisten, de kurva idegesítő volt!- forgattam meg a szemeimet egy nagyot szusszantva, mert eszembe jutott, hogy alig vártam, hogy végül megszabaduljak a vén fószertől.
A dünnyögésére Lance kapcsán nem tudom megállni, és elnevetem magam, még a fejem is hátradöntöm egy pár másodpercre, aztán mikor visszatekintek rá továbbra is bazsalogva csóválom meg a fejem, a nyelvem kidugva ajkaim között, végignyalva az alsó ajkam. Az orrom mozgatva, hunyorogva “csúfolódom” vele
- Egy puszi….jesszus Lucian! Millió embert puszilgatok össze! És fogok is, mert szeretem ezt a fajta közvetlenséget, és erről nem fogok lemondani! Másodsorban elépszetően jóképű, sármos férfiak szájában szokásom turkálni, miközben ők kilógó nyálszívóval ki vannak nekem szolgáltatva. Hidd el bébi, hogy van az a szint és helyzet, amikor semmi izgalmas nincs abban ha a szájjal kerülsz közelebbi kontaktusba.- fejezem be végül, és mesélem el, hogy tulajdonképpen hogyan végződött az egész,és miért lettem más ember utána. Ha jobban belegondolok nem a parti miatt. Csak egy hely volt, egy esemény. De bárhol máshol is megtörténhetett volna, hogy rájöjjek: szükségem van rá! Rá van szükségem. Pokoli ezt az ürességet érezni. Hozzám tartozik, és én hozzá akarok tartozni.
Ujjaim pótcselekvésként a szalvétába kapaszkodnak. Laposan felpillantok, és látom amint a pezsgős üveg megáll Lucian kezében. Tekintetét az enyémbe fúrja, és figyel. Vár. Vagy talán éppen olyan gombócot igyekszik visszanyelni, ami az én torkomat is kaparja. Idegesség.Méghozzá ezerszeres. Nem csak azért mert ezt érzem, hanem mert tudom, hogy a ma este sorsfordító.
Hallgatom őt, aláfestése a pezsgős üvegből végül kiloccsanó pezsgő zamatos zizzenésének a pohárban. Csendesen koppannak közöttünk a szavai. A hiányom említésére a szívem már egészen a torkomban zakatol. Két kezem az asztal lapjára teszem, és a könyökömön megtámaszkodom, az ujjaim összefűzöm és az állam megtámasztom összefonódó kézfejemen. Lágyan elmosolyodom, és figyelem őt, miközben a háttérben Whitney egy új dalba kezd bele.Ez még inkább kiszélesíti a mosolyom, hiszen a szövege pontosan ehhez a helyzethez igazodik. Ó hát nem véletlenül tartom én ezt a nőt a romantika koronázatlan királyőjének.

And I believe in dreams again
I believe that love will never end
And like the river finds the sea
I was lost, now I'm free
Cuz I believe in you and me.

Csak az ajkaim mozognak annál a pár sornál, de a szemeim ragyogása, azt hiszem még árulkodóbb lehet a számára.Végül lehunyom a szemeim néhány másodpercre, majd bólintok egy aprót, ahogy újra kinyitom azokat.
- Sosem volt erősségem a költői hasonlatok, meg az effélék. Ismersz, hogy elég nyers vagyok. Anyám szerint úgy káromkodom, hogy azt bármelyik délről szalajtott texasi redneck megirigyelné, rosszabb esetben ő szégyellné magát miatta…..de az igazság az Lucian Harris, hogy kibaszottul szeretlek. Nem tudom ezt szebben vagy költői szavakkal neked elmondani. Mondhatnám, hogy annyira szeretlek, hogy ha ez a kaja, ami nem mellesleg mennyei, de tényleg ehetetlenül szar lenne, akkor is megenném. Csakhogy lásd, én is képes vagyok apró áldozatokat is hozni érted.- nem komolytalankodom el a dolgot, de tényleg nem szokásom túlságosan szépen, vagy túlságosan cizelláltan fogalmazni. Bár azt hiszem a lényeget így is pontosan érti. Innentől bármit is csinál, tulajdonképpen akár meg is csalhat, bár köszönet nem lesz benne, hogy mennyire ki fogok vetkőzni magamból, vagy túlságosan hű leszek magamhoz, ha a tudomásomra jut….szóval bármit is csinál…úgy ahogy van kell nekem. Azt hiszem most már én is képes vagyok érte harcolni, képes vagyok arra, hogy a világot is lángokba borítsam csak miatta. Újabb falatokat tűntetek el az ajkaim között, mindegyiket halk, morranó, dicsérő, élvezetet megjelenítő hangokkal kísérem.
- Tiszta…abszolút tiszta. És ne haragudj, de ez az ízorgia….nem tudom, hogy ez milyen fűszer….talán bazsalikom és egy csipet curry….vagy rozmaring? Nem tudom. Furcsa, de mennyei! Hmmm….- hümmentek újra és újra, gyakorlatilag pillanatok alatt tüntetve el a tányéromról az ennivalót. Tényleg éhes voltam, úgyhogy nem foglalkoztam holmi illendőséggel, vagy lassú evéssel.Pedig a szakmámból kifolyólag nekem szokásom állandóan elmagyarázni a pácienseknek a helyes rágást. Most mégis én vagyok, aki mohón tünteti el a tányérról az ételt.Még két perc és az üres tányért is befalom. A pezsgős pohárért nyúlok, hogy leöblítsem. Mikor felpillantok, azt veszem észre, hogy Lucian alig evett valamit a saját tányérjáról, ellenben hatalmas mosollyal engem figyel, amint éppen eltűntetek mindent, amit kiszedtem magamnak. Egy nagyon gusztusos, szaftos húsdarab hívogatón meredezik a tányérja közepén. Szabad kezemmel a villám után nyúlok, és arrafelé mutogatok, mint egy éhenkórász kisgyerek.
- Azt még megeszed? Vagy tervezted megenni? Nem? Édes vagy, akkor köszönöm.- darálom gyakorlatilag egymás után a mondanivalómat, és meg sem várom mit válaszol, egész egyszerűen lazán kiszolgálom magam. Átnyúlok mindenen és a villámat beleszúrom a húsfalatba és ajkaim közé emelem.Önelégült mosollyal rágcsálni kezdem.
- Lesz desszert is ugye? - na ja, nem mintha nem éppen alig tíz perce tömtem volna degeszre magam, és ahogy ez eljut az agyamig nevetnem kell saját magamon.
- Ugye szeretni fogsz akkor is, ha úgy fogok kinézni a finomabbnál finomabb kajáktól mint azok a meleg levegős óriási felfújt babák a benzinkutaknál?- dőlök végül hátra a maradék pezsgőmmel. Azt hiszem látja rajtam  látnia kell, hogy régen érzett boldogság ül meg most a vonásaimon.





Öltözet

Csak egy gyerek képes tiszta szívvel, romlatlan hittel elfogadni a csodák létét, és várva a beteljesülésüket. Hol, hogyan és miért veszítjük el ezt a képességünket? Nem tudom, de sajnálom hogy a felnőtté válás küszöbén úgy tesszük le ezeket a tulajdonságunkat, mint egy addigra nehézzé vált, és ezért kellemetlen terhet. Pedig azt hiszem, a csodák továbbra is léteznek az év minden napján, csak vakok vagyunk ahhoz, hogy észrevegyük őket. Én például sokáig nem figyeltem fel rá - éveken át. Holott ott volt előttem, ha nem is minden nap, de mindig megmutatta magát: ott volt a csoda a nevetésében, az évődésében, a rám figyelő tekintetében, ahogy a csókjaiban, az egész lényében és jelenlétében is. Csak akkor értettem meg mit is jelent nekem valójában, amikor csaknem elvesztettem.
A Kis herceg gyerekkorom egyik legmeghatározóbb könyve volt, még úgy is, hogy akkoriban nem sokat értettem belőle. Persze, tetszett a történet, a másik bolygóról idepottyant kisfiú ismerkedése a Földdel, a különféle emberekkel, és különösen tetszett barátsága a róka, és szeretete a rózsa iránt. És gyűlöltem a kígyót, amely végül elhozta a történet szomorú végét... Holott a kígyó mondta ki a könyv egyik legnagyobb igazságát: az emberek között is egyedül van az ember. A legszebb és legmélyebb titkot pedig a róka tartogatta: az élet értelme a szeretetben, és a gondoskodásban rejlik. A kapcsolatteremtésben, a kapcsolódásban és a mások felé tanúsított figyelemben. Akkor is, ha ez néha nehéz, vagy ha fogalmunk sincs, hogyan csináljuk, mert másképpen éltük az életünket, a magány és felületesség börtönében. De majd egyszer jön valaki, aki szétveri ezeket a falakat, kivezet a fényre, és megmutatja, mennyivel szebb a világ azon a bizonyos rózsaszín szemüvegen át...
Ahhoz persze, hogy mi ketten idáig eljussunk túl kell esni az ismeretlen nő okozta közjátékon, ami azért az erőteljes kivégzés lehetőségét hordozza magában, ismerve Blan habitusát. Szerencsére gyorsan sikerül megoldani a helyzetet, és megnyugtató módon: a nő távozik, én pedig fellélegzem, mert Miss Rosewood hisz nekem, és a balhézás helyett a vacsorára helyezi a hangsúlyt. Éhes lehet - hogy  a főztömre, vagy rám, esetleg az igazságra és a mögöttünk lévő három hét tisztázására, nem tudom. Talán mindre egyidejűleg. Ez utóbbira én is, méghozzá mindennél jobban, mert ez a pont fogja eldönteni, innentől hogyan és mint tovább visz az utunk, és főképpen, hogy együtt fogunk-e járni rajta.
Amíg a pezsgőt bontogatom, hallgatom Blan beszámolóját az estéről, és amikor mesélni kezd a táncpartneréről nem tudom megállni, tenyerembe temetem az arcomat, és magamban remekül szórakozom Miss Rosewood tortúráján, teljes mértékben megértem, ha ennek a sokknak a feldolgozásához sűrűn a pohár fenekére kellett néznie.
- Valahogy mindkettőt sajnálom - jegyzem meg vigyorogva, bár ha nagyon gonosz lennék hozzátehetném, hogy ő akart mindenáron ott lenni azon a partin, szóval ne panaszkodjon. Mégis visszanyelem ezt a megjegyzést, két okból kifolyólag. Egyrészt mert felfogom, és megértem - még ha nehezen is - hogy a múltja lezárásához egyszerűen szüksége volt erre. Másrészt azért, mert Lance nevének felemlegetése kiűz minden más gondolatot a fejemből. Nem tehetek róla, de nem bírom a fickót, és ez nem fog változni soha amíg élek, amiben jelentős része van annak az ominózus estének is, mikor az orra az öklömmel ismerkedett, nemes egyszerűséggel azért, mert rá mert tenni a mocskos mancsait a nőre, akit szeretek.
- Nem - rázom meg aztán a fejem határozottan. - Millió embert puszilgattál össze. Múlt időben. Ami a nőket illeti, egye fene, azt nem bánom. De férfiak tekintetében innentől maximum egy ölelés - emelem fel a mutatóujjamat mondandóm nyomatékosítása érdekében, és nem viccelek. Nem akarom én megszabni, hogy Blan mit tehet meg mit nem, de ha fontos neki a lelki békém, akkor megérti ha nem szeretném ha más, idegen pasasokat csókolgatna. Még arcon sem.
Tölteni készülök a gyöngyözően habzó italból, de kezem megáll a poharak felett ahogy pillantásom találkozik Miss Rosewood tekintetével, a szívem pedig akkorát dobban hogy szerintem még a város másik végén is hallják a népek. Csak figyelünk némán egymásra, miközben Whitney hangja betölti a teret, és szinte ő beszél helyettünk, ő mondja el azt, aminek a megfogalmazására képtelenek vagyunk, mert azt amit érzünk, szavakkal talán nem lehet kifejezni. Blan mégis megpróbálja, és le kell hogy rakjam a pezsgőt, mert az ujjaim egyrészt megremegnek, másrészt úgy érzem kifut belőlük minden létező erő. Bomba robban a mellkasom közepén, perzselő, de ez a tűz ezúttal nem pusztít, hanem épít és gyógyít. Beheged tőle minden seb, amit ismeretségünk évei alatt bármikor is téptünk egymáson.
Nem eszem, nem vagyok rá képes, mert a gombóc még most is ott ül a torkom közepén, de ezúttal nem a félelem vagy izgatottság az oka, hanem a boldogság. Így hát csak mosolyogva nézem ahogy Miss Rosewood úgy csap rá az én adagomra is, mint egy kiéhezett teherhordó.
- Csak az én formám lehet, hogy nyakig és halálosan beleszeretek a város legszebb, legnagyobb szájú, legkiborítóbb, legidegesítőbb, legforróvérűbb és legfalánkabb nőjébe - vigyorgok. - De tudod mit szivem? Ünnepélyesen megígérem neked, hogy akkor is imádni foglak, ha úgy meghízol, hogy egy dinnye lesz beékelve a lábaid közé - teszem hozzá, aztán végre sort kerítek arra is, hogy kitöltsem a pezsgőt, és mikor Blan immár ismét üresre varázsolja a tányérját hátradől, kezében az itallal, és onnan figyel rám. A saját mosolyomat nem láthatom, de azt hiszem az övé pontosan tükrözi az enyémet.
Gondolkodom. Az elmúlt három hetet nem csak és kizárólag piálással töltöttem, hanem valami mással is. Valamivel, ami Miss Rosewood-hoz köthető, és amiről per pillanat nincs tudomása, és fogalmam sincs, mikor lenne alkalmas a pillanat hogy meg is mutassam neki az ügyködésem eredményét. Talán szentimentalizmus részemről amit műveltem, de ha már fizikailag nem volt mellettem, szükségem volt valami másra, hogy betöltsem azt a jeges, reménytelen űrt, amit a hiánya okozott az életemben. Hogy átadom-e neki egyáltalán, a mai este eseményeinek függvénye volt - de ha már helyreállt a béke, lehet nem lesz jobb pillanat a mostaninál.
- Van számodra valamim - kelek fel, majd nemsokára egy jókora, bőrkötéses albummal térek vissza. Manapság, amikor már a telefonok képesek megörökíteni minden momentumot talán kissé idejétmúltnak tűnik egy fotókönyv, de ez mégis kézzelfoghatóbb, mint a virtuális tér. - Lehet, hogy ez nevetséges - motyogom kissé mentegetőzve - de szükségem volt rá. A túléléshez, tudod... - ereszkedem vissza a székembe. - Egyszerűen tudni akartam, és veled is tudatni... ha még lesz rá alkalom... és úgy érzem, most van - hát ezt a szónoklatot nem fogják retorikai díjjal kitüntetni, az fix, így inkább elhallgatok, mielőtt tönkreteszem a jelenetet, és átnyújtom az asztal felett az albumot.
- Nyisd ki - suttogom összevissza dobogó szívvel. Vajon mi lesz a reakciója?
Csendes surranás hangzik fel mikor Blan fellapozza az első oldalt, majd sorban a többit is, és szembesül a képekkel, amiken ő van. Néha az én társaságomban, de a legtöbbször egyedül. Ül a Sinner pultjánál, vagy éppen táncol a parketten, boldog és felszabadult nevetése szinte hallható még a fotókon is. Aztán jön sorban a többi kép: ahogy fekszik és alszik az ágyamban, angyali békével az arcán, ahogy bolondozik Vegasban, ahogy mámorosan issza magába Hawaii partjain a napfény és a levegő illatát. Fotók, amiken ott van a zuhanyzómban, a teraszon, vagy az ölemben, néhol alig-ruhában, néhol vadítóan szexi öltözékben - egy élet, szinte csak képekben, majdhogynem attól a naptól kezdve, hogy megismertem őt. És nem csupán fotók sorakoznak a könyvben, hanem apró mondatok is, megjegyzései a közös utunk mérföldköveinek. Az első oldalt az a kép foglalja el, ami csupán véletlenszerűen készült azon az estén a Sinnerben, amikor társaságává váltam, életemben először látva őt, és alatta csak két mondat:
"Ma ismertelek meg. A kaotikus, mégis nyugodt életem kezdete volt ez". A Vegasban készült képünk alá ezt írtam: "ma döbbentem rá, hogy tiszta szívemből szeretlek. Azt kívánom, hogy te is így érezz irántam". A soron következő oldalon változik a szöveg. "Végre képes voltam beismerni önmagam előtt is, hogy elraboltad a szívemet. Soha nem akarok lemondani rólad, mert veled vagyok teljes". És így tovább, és így tovább. Minden kép, minden oldal egy emléket hordoz, és mindegyik az agyamba van vésve. Az utolsó oldalon nincsen fotó. Csak a szöveg, ami azt hiszem, többet mond minden szónál, amit képes lennék kiejteni a számon.
"Gyönyörűségem. Szépséges csábítóm. Kedvesem. Az én Blan-om. Mostantól az enyém vagy. Mindig szeretni foglak. És tudom, hogy rendben leszünk".
Tompa, alig hallható puffanással bezáródik a könyv. Csend van a penhouse-ban, csak Whitney hangja zeng lágyan és halkan a háttérben, amikor Miss Rosewood-ra nézek, és felteszem a végső, mindent eldöntő kérdést.
- Ugye rendben leszünk?

Szókimondó szövegezés

Mindennek megvan a maga ideje. Lehet a dolgokat sürgetni, vagy éppen késleltetni, de valójában minden pontosan akkor történik velünk, amikor történnie kell.Életem első évtizedében még bátran hittem ebben az egészben. Hittem a csodákban és abban, hogy egy napon majd velem is megtörténik, miközben esetleg egy fagylaltot eszem a nyolcvankettedik sarkán. Tudod, olyan hülye színes cukorral leszórva, tengernyi bűnös csokoládépehellyel.Vagy akkor, amikor a vadonatúj cipőm sarka a legrosszabb pillanatban törik ki, és ott áll majd az a férfi velem szemben, szügyig mosollyal az arcán, elbűvölő pillantását csak nekem ajándékozva, arra várva, hogy a béna esésem közepette elkapjon. Megtartson. Tán örökre a karjába zárva. Életem első évtizedének végére tele voltam gyerekes, kiskamaszos rózsaszín álmokkal, amiket aztán valamikor a tizenhetedik születésnapom környékén vágtam ki a kukába a szüzességemmel, meg a naív hitemmel együtt, hogy az én időm majd eljön valamikor. Az az idő amikor pontosan ott leszek majd ahol lennem kell, pontosan azzal, akivel egymásnak rendelt bennünket a kurva karma.A hitem megmaradt valahol mélyen legbelül, lehet tán ostoba módon vágyakoztam arra a lelkületre, arra az ártatlanul reménykedni tudó kislányra, aki dédelgette az ostoba kis álmait. Aztán a pénz, a ragyogás a luxus mámora úgy magával ragadott, hogy egy időre nem is tudom, meglehet el is veszítettem azt a darabot magamból. Nem a remény hiányzott, hanem az akarat arra, hogy reménykedni merjek.Rombolni egyszerűbb volt. Hátrahagyni az érzelmek nyamvadék hulláit, levetett szeretőket az olcsó motelekben, vagy a ragyogó szállodák pompájában, a lambériát karmolva a hamis és talmi gyönyör közepette. Kerültem a férfiak direkt pillantásait szex közben. Mindig lehunytam a szemeim, mert nem akartam, hogy meglássanak. Nem akartam mutatni magamból semmit, az égvilágon semmit, csak azt amit akkor és ott pőrén megkaptak belőlem. Egy lihegő húst, akit maguk alá darálnak kíméletlen gyönyörbe fullasztva. A szex volt az egyetlen, amelyben el tudtam rejtőzni, a lehunyt pillák mögött tétován feljajjdulni, és aztán zokogó nevetést mímelve elmenni, mintha semmi más nem maradt volna az életből, csak a kiürült pezsgős üvegek, a rúzsfoltos pohár, meg egy félbetépett szobaszervíz kupon. Úgysem lesz felhasználva. Csak éjjelek voltak és a derengő hajnalok, a nappal valósága pedig minduntalan megmutatta ki is vagyok valójában: egy pénzéhes ribanc, aki fél érezni.
Aztán szabadon engedtem. Mint ahogy a gyerek nevetve, kacagva ereszti szélnek a pitypang illékony kis ernyőit, még tán fújni sem kell, a fellebbenő fuvallat belekap és viszi. Bámulsz utána. Csodának véled. A saját idődnek, hogy pontosan ott vagy ahol lenned kell. Én is ebben hittem, ebben akartam hinni. Olyan nagyon kapaszkodni akartam belé, hogy szinte megremegett a világom. Az a világ, melynek hamis falai mögül kandikáltam ki, és próbáltam elérni Őt. Őt, aki mindent feladott volna értem. Mindent, amiben korábban hitt, mindent, ami fontos volt számára. Képes volt egy órásit fordítani az életén, csak miattam. Miattunk.
Elrontottam. Újra és újra képes voltam elbaszni az egészet, holott gyakorlatilag vörös szőnyegen gurult elém a csoda, a szerencse, minden amire egy nő csak vágyakozhat, amit egy nő csak remélhet.
~Mikor azt hiszed, hogy vége, akkor kezdődik el igazán.~
Ez volt Rosemary nénikém egyik kedvenc mondása, igaz ezt ő többnyire arra alkalmazta, amikor éppen elvált az aktuális férjétől, és hozzá készült menni a következőhöz.Bár azt hiszem ez egy olyan mondat, ami jelen pillanatban az életemre tökéletesen igaz. Hawaii, majd Vegas után szentül meg voltam róla győződve, hogy nem fog elkezdődni semmi. Hogy ott ér minden véget, aláhullva a semmibe, a new york-i betondzsungelben rekedve, az ősz-ette fák kopár lombjai között. Valami, ami el sem igen kezdődött még csak félig sem, nemhogy igazán.Pedig szerettem, esküszöm, hogy kurvára szerettem, és el akartam neki mondani, de azt hiszem akkor, visszatérve a szavak csak üresen hulltak volna le kettőnk közé, mint a zuhogó eső, amely felmosta a várost, és vele együtt az én hitemet is abban, hogy ezt vissza lehet hozni még.
Most mégis itt vagyunk. Magam mögött hagytam a Rosewood famíliát, magam mögött hagytam az életem egy részét, azt az életet, amelybe saját magamat hajszoltam bele. Egy évtizednyi hazugság, leginkább saját magamnak. Hogy mit sajnálok a legjobban? Az időt. Az elvesztegetett elpocsékolt időt, amely nem pótolható.
- Óóóóó épp csak megszáradt a tinta a békülési paktumon, Mr Harris máris feltételeket szab? Azért gondolom az ellen nincs kifogásod, hogy az unokaöcséimet végigpuszilgassam. Meglehetősen idétlenül venné ki magát, ha közölném a nyolc éves Benivel, hogy mostantól nem kap puszit tőlem, mert az a csúúúúúúúnya fekete hajú bácsi réééééémesen féltékeny lenne rá.- mímelem mosolyogva, és csúfolódva, kifejezetten és szándékosan kapaszkodva bele, és forgatva ki a szavait. Értem mire gondol, és valahol talán meg is értem. Nem tudom mennyire leszek képes tartani magam hozzá. Persze be kell látnom, hogy van realitás alapja a kérésének, elvégre alig egy órája én magam is gyakorlatilag lángba tudtam volna borítani az egész kócerájt, amikor azt a nőt megláttam az ágyában. Igen….határozottan és igen kegyetlenül féltékeny vagyok.Ha az enyém ez a faszi, akkor legyen teljesen az enyém. Nem osztozom. Azoknak az időknek vége….
- Jól van….ám legyen!- emelem fel a két kezem megadóan, és csóválva a fejem, derűsen elmosolyodom. Komolyan belemegyek egy ilyenbe? Hát hol a fehérmájú, minden faszit megmászó Blanche Rosewood? Oh igen, volt ilyen egyáltalán?
Sok dolgot tudtam Lucian Harris-ről. Tudtam például, hogy kifinomult ízlése van a ruhák terén, bár a színválasztékban még lehetne min változtatni. Hogy odáig van a hányadék hawaii mintás ingekért, hogy remekül táncol, hogy olyan a mosolya, hogy attól olyan szinten benedvesedik az ember lánya, mint egy zárlatos mirelithűtő, nyáron negyven fokban. Hogy fantasztikusan zongorázik, hogy pazar az italválasztéka, és rémesen pontatlan, ha előre megbeszélt találkozóról van szó, kivéve ha az üzleti ügy. Tudom róla, hogy pocsék fényképeket készít telefonnal, ellenben a hagyományos gépek külön életet élnek a kezében.Hogy imádja  Kisherceget, és Jim Morrisont. Tudom róla, hogy akkor is talpig úriember, ha éppen a picsába küld el valakit, és kíméletlen a jobb egyenese (erről Lance azt hiszem mesélni tudna)....szóval sok dolgot tudok róla. De azt, hogy ilyen vacsorát össze tudjon hozni, na azt még én sem gondoltam volna. Szó szerint ízbombák robbannak a számba, és őszintén szólva egy ideig, egy egészen rövid ideig az étel jobban leköti a figyelmem, mint bármi mást. Ennek azért némiképp alapot ad, hogy valóban olyan éhes voltam, hogy még azt a rémes csillárt is fel tudtam volna falni, ami penthouse közepéről lóg le és leginkább egy vámpírfészek visszamaradt díszletére hasonlít.Néha a frász kerülget, ha ránézek.
- Így jártál! - vonom meg a vállam könnyedén, és egy félmosolyba görbül a szám.
- Kell neked a Sinnerben hajnalonként holmi elázott, depressziós, fehérmájú spinéket összeszedni, akit aztán két lábbal nem lehet az ágyadból kirugdalni.Meg most már a szívedből sem.- bökök a villámmal a levegőben az asztal túloldala felé a szívére mutogatva.Miután gyakorlatilag mindent felfalok, amit elém halmozott, sőt még az ő tányérjáról is kieszem a maradékot, mint valami éhenkórász, úgy érzem, hogy az agyam, és a gyomrom nagyjából egyensúlyba került.Éhesen elég nehéz az embernek komoly dolgokra koncentrálni.
Magasba szalad mindkét szemöldököm, amikor feláll a vacsora asztaltól, és azt mondja van számomra valami.Félrebillen a fejem, és úgy figyelem minden lépését, amikor elmegy, és még akkor is arrafelé nézek, amerre távozott, visszatartott lélegzettel, zavarodottan, idegesen, és roppant izgatottan, amikor egy időre szem elől tévesztem. Nem sokáig kell várnom. Nemsokára újra megjelenik, és hoz valamit a kezében. Először könyvnek vélem, ám amikor átadja, néhány sietősen összedobált mondat kíséretében, végigsimítok rajta a kezemmel, rájövök, hogy ez nem könyv. Attól sokkal személyesebb, és sokkal intimebb holmi. Valami, amivel törődtek, amire gondosan odafigyeltek, amikor kiválasztották. Ő választotta ki, nekem.Őszintén ellágyulnak a vonásaim, amikor arra biztat, hogy nyissam ki. Veszek egy mély lélegzetet, és a zavaromat oldani próbálva szellemeskedni kezdek. Ez inkább tényleg azt hivatott egy kicsit leplezni, hogy egyszerre meghatott és egyszerre meg is lepett ez a különös ajándék.
- Túléléshez mi? Remélem nem rólam vannak benne vállalhatatlanul szemérmetlen….mondjuk ki nyíltan, kurvás fotók. Lenne miből válogatni, tekintve, hogy meglehetősen pezsgő volt a szexuális életünk korábban….na nem mintha ez a mostani…- ebben a pillanatban nyitom ki a könyvet, és tulajdonképpen majdnem sikerül is beletenyerelnem a valóságba. Valóban fotók vannak benne. De ez most más. Most egészen más. A mi történetünk van benne, mint egy film kiragadott, legsikeresebb jeleneteinek montázsa. Némelyik fotónál elérzékenyülök, némelyiknél meg elnevetem magam, mert eszembe jut az a nap, vagy éjjel. Még szinte érzem az illatokat, vagy hallom a hangját, ahogy beszél hozzám.Újraélem a mámort, a csodát, az észvesztő szédülést, a ragyogást, a pompát, a zuhanást, az ölelkezést….újraélem azt az érzést, ami szépen lassan körbeszövi a szívemet, mint egy semmiből nőtt szederinda.
Elakad a szavam, és egy jó ideig hol a fotókat nézem könnybelábadt szemekkel (nem fogok zokogni, csak elérzékenyültem, na!), hol rá pillantok mosolyogva a könnypárán túl.
Az utolsó fotón végigsimítok.Amelyen közösen vagyunk, és emlékszem, hogy a repülőn készítette rólunk a stewie, amikor Hawaii-ra tartottunk.Felnézek rá, és eszembe jut az a pillanat, amikor a kép készült. Egy másodpercbe sűrítve a boldogság ígérete.
Amikor azt hiszed, hogy vége, akkor kezdődik el igazán. Én úgy érzem, hogy most kezdődött el igazán. Hogy mi is pontosan? Az idő aminek pontosan most kellett eljönnie. A hely, ahol lennem kell, a férfi akivel lennem kell.
A kérdése ott marad megválaszolatlanul. Halkan zárom össze a könyvet, nyekken a bőr, amidőn az asztalra helyezem. Egyetlen hang nélkül sétálok át a nappaliba, a zongorához, ahol a táskámat hagytam korábban.Halkan kotorászok benne, majd kiveszem azt a gyűrűt a dobozzal, amire megkért, hogy hozzam magammal, ha három hét múlva visszajövök ide. Visszasétálok hozzá, és a gyűrűs dobozt óvatosan a fotóalbum tetejére helyezem. A gyűrűt amit még sosem hordtam, ami mégis szimbóluma lett a kapcsolatunknak.Jobb kezem emelem és ujjaim lágyan az álla alá helyezve magam felé fordítom a fejét. Lassan leereszkedem lovagló ülésben, vele szemben, a combjára. Hagyom a kezem lehullani, és a vállára simítani. Előre billen a fejem, és a homlokom a homlokának döntöm. Ajkaim közül kiszökő párában fürödnek a szavaim. Lassúak, rekedtek, őszinték.
- Rendben leszünk, bébi. Sosem voltunk még ilyen rendben.
Alsó ajkam karistolja az alsó ajkát.
Ugye érzed bébi, hogy még a sóhajom is szeret téged?  





Öltözet

Egész életemben utáltam a telet, a hideget, és ezen még az sem segít, amikor mások azon lelkendeznek, hogy milyen szép a havas táj. Mi a franc szép abban, hogy egy csomó meleg ruhát kell magamra szedni, hogy hetekig a szürkeségben élek, és még a Napot is csak hébe-hóba látni? Most mégis hiába köszöntött be az őszi köd, a hűvös, esős reggelek, a korai jeges fuvallat ígérete, én valami nagyon különleges meleget érzek magamban. Hogyan teheti valaki ennyire mássá és széppé azt, amit eddig gyűlöltem? Hogyan láthatok másképpen mindent csak azért, mert az ő jelenléte beragyogja az egész világot? Nem egyetlen estére, vagy éjszakára - nem, ennél sokkal többre. Bízom benne, hogy az örökkévalóságig. Ahogy megjelenik úgy érzem, hogy kicsúszom a fagy jeges vasmarkából, langyos szellő száll át a levegőn, és virágok nyílnak a lába nyomán, mintha ő lenne a tavasz és nyár nevető, áldást hozó tündére. Pedig semmit nem csinál, csak egyszerűen itt van velem, de ez mégis több, mint amiről valaha is álmodhattam volna. Boldoggá tesz azzal is, ha csak rám pillant, és a nevetésétől szárnyakat kapok, a lelkem pedig körbeszárnyalja az univerzumot, méghozzá legalább háromszor. Pedig féltem. Istenem, mennyire féltem, még ha nem is mutattam senkinek. A jövő azért ijesztő, mert nem láthatjuk előre a történéseit, és nem csupán rajtunk múlik a végkifejlete. Ez a mostani találkozásunk pedig két lehetséges véget hordozott magában: vagy a pokolra szállás, vagy a mennybementel lehetőségét. Őrjítő belegondolni, milyen sokszor elrontottuk már... nem direkt, nem akarat által vezérelve, hanem mert nem mertük átlépni a saját határainkat, és két elveszett lélek voltunk, akik nem tudják, hogyan szeressenek jobban valaki mást, mint ahogy önmagukat szeretik. Olyan lassan közeledtünk egymáshoz, mint a Róka és a Kis herceg, mígnem megszelídültünk. Már bízunk a másikban, már nem rohanunk el vélt vagy valós sérelmek miatt, és nem romboljuk le magunk körül amit eddig megteremtettünk. Pedig néhány hete még azt hittem, minden elveszett, és most úgy érzem magam, mint aki megkapta a világ legnagyobb gyémántját. Másnak ő talán csak egyetlen nő a milliónyi közül, de számomra ő az a bizonyos egy a millióból.
Ülünk egymással szemben a vacsoraasztalnál, a hátunk mögött hátrahagyott kétségekkel, tévedésekkel, a múltunkkal, amelyre soha nem tekintünk vissza többé. Az ablak szélvédője is azért nagyobb, mint a visszapillantó tükre, hogy a jövőt lássuk magunk előtt...  Most minden olyan békés, olyan nyugodt, olyan bensőséges, hogy azon kapom magam, szívesen így maradnék Blan-al, ebben a megfoghatatlanul lágy kettősben, egészen az idők végezetéig.
Önkéntelenül is megforgatom a szemeimet, mikor Miss Rosewood csakazértis beleköt a szavaimba. Úgy tűnik, sok minden változott, de azért nem minden, és örülök ennek. Egy száz százalékban más Blan talán csalódást okozna, de most, ezzel a pimasz kis szájalásával megnyugszik a lelkem, és mélységes belső megelégedéssel tölt el.
- Felhívnám rá szíves figyelmedet, hogy ezt a bizonyos paktumot mindketten aláírtuk, és talán nem az egyoldalú felrúgásával kellene ünnepelni új szintre emelt kapcsolatunk kezdetét. De hogy lásd, hajlandó vagyok kompromisszumokra, egyezzünk meg abban, hogy 14 év alattiakat fiúkat csókolgathatsz. E fölött a kor fölött kizárólag akkor, ha rokoni szál fűz hozzájuk - szögezem le, és ebben aztán már tényleg nem tűrök kibúvót. Alighanem Miss Rosewood is rájön erre, kissé elrévedt pillantásából arra következtetek, hogy talán elgondolkodik rajta ő maga hogyan reagálna fordított helyzetben, így csak elnéző mosollyal csóválja meg a fejét. Aztán le is zárja a témát, helyette secperc alatt eltüntetni nemcsak a saját tányérjának választékát, hanem az enyémet is, majd úgy dől hátra, mint aki a világ legjobb fogását élvezhette. Ebben mondjuk meglehetősen kételkedem, de az eredményt látva annyira mégsem lőhettem mellé.
Látom Blan arcán, hogy a kellemes emésztés állapotába esett, ennél fogva csak kissé tunya csodálkozással bámul utánam amikor egyetlen mozdulattal talpra szökkenek, és belengek valami meglepetést. Mire visszaérek, az arckifejezését felváltja az izgalom és némi zavarodott idegesség, mintha valami olyasmire számítana, amitől félni kell. Akkor is elég értetlenül néz rám, mikor pár szánnivaló mondattöredék végén kezébe nyomom a bőrkötésű mappát, és dobogó szívvel várom, hogyan fog reagálni rá, és amit olyan rendszertelenül pumpáló szívvel állítottam össze, mert nem tudtam, lesz-e még alkalom rá hogy átadjam neki, vagy megmarad egy gyönyörű, viharos, és ki sem bontakozott szerelem szomorú mementójának.
Halkan reccsen a bőrkötés, napvilágra kerülnek a képek és a hozzájuk kapcsolt érzések, gondolatok. Nem tudom hogyan fog Blan reagálni, mert sosem szerette a csepegősen romantikus, vagy giccses dolgokat - ilyen téren meg, mármint hogy mi tartozik oda, nem látok bele a női fejekbe - mindenesetre a mondat közepén elakad a hangja és bámulja a fotókat, mint aki még sosem látta a technika ezen vívmányát. A feszült várakozástól kiszáradt torokkal nézem ahogy szemügyre veszi kapcsolatunk boldog pillanatainak lenyomatait a lapokra simítva, és látom, ahogy ajka óhatatlanul is megremeg, szemei pedig könnyfátyolon át ragyognak rám mikor egyszer-egyszer felpillant, még az apró nevetése mögött is ott rejlik a meghatottság összes jele, egészen addig míg az utolsó lapon meg nem csillan a csillár lágy, meleg fénye.
Megnyekken az asztal, a bőrkötés hozzáér ahogy Blan lerakja a kezéből, és közénk telepszik a csend. Mit fog vajon mondani ezek után? Fog bármit is egyáltalán? Kikerekedett szemmel nézem ahogy egy hang nélkül felkel, és a táskájához sétál. El fog menni? Mindezek után most el akar menni? De mégis, miért?
Egy tornádót megszégyenítő szusszantással fújom ki a levegőt, és leeresztem a vállaimat amikor látom, hogy esze ágába sem jutott ilyesmi. Mindössze magához vesz valamit, és csak akkor ismerek rá mi az, amikor az album tetejére rakja, finoman, mintha a világ legnagyobb kincse lenne a kezeiben. A gyűrű van benne, a gyűrű, amit neki vettem, amit Hawaii-on nem volt alkalmam odaadni - legalábbis nem abban a formában, ahogy eredetileg elterveztem, és amely meglehetősen hosszú, viharos utat járt már meg közöttünk. Akkor fordítom el tekintetem a vörös bársonnyal borított dobozkáról, mikor Miss Rosewood óvatosan az állam alá nyúl, és felemeli a fejem, hogy egymásra nézhessünk, és hátradőlök hogy kényelmesen elférhessen rajtam, a combomra ülve, pontosan szemben velem. Homloka az enyémnek simul, mintha eggyé válnánk, és ez lenne a kapcsolódási pont, ami szétárad az egész testünkön: a szívünkön, az ereinkben, a gondolatainkban, érzéseinkben. Lehelete forrón pihen meg a számon mikor végre megszólal: és ebben a két mondatban ott van a világ minden ígérete, és lehetősége. Ott van benne az egész szerelmünk.
- Ha elhagynál, magányosan halnék meg, mert nekem soha többet nem kell senki más - suttogom válaszul az ajkaira.- Nem akarlak elengedni. A te helyed itt van mellettem, bennem - teszem egy másodpercre a szívemre a kezem - ahogy az én helyem is ott van nálad, jó helyen. Olyan vagy, mint a kinti téli fagyos hideg után a kandalló melege, vagy mint egy puha, süppedős fotel, amelyben komfortosan és biztonságban érzem magam. Olyan sokáig vártunk egymásra, hogy többé egyetlen percet sem akarok elvesztegetni. Kellesz nekem Miss Rosewood, annyira, hogy azt el sem tudod képzelni. Ha kellene, bármit megtennék, bármiről lemondanék érted. Életem első szerelme vagy, és szeretném, ha az utolsó is lennél. Olyan akarok lenni majd egyszer veled, mint azok a párok, akiknek a haja már ősz, és meggörbül a hátuk a kortól, de még mindig kézen fogva járnak - dörgölöm az orromat Blan orrának mosolyogva. - És csak bízom benne, hogy te is ezt akarod. Engem, úgy ahogy vagyok. Nem ígérem, hogy tökéletes leszek neked, de azt igen, hogy minden erőmmel igyekezni fogok, hogy sose csalódj bennem - veszek hatalmas levegőt, és úgy érzem magam mint egy toronyugró, aki nekikészül a mindent eldöntő fejesugrásnak az olimpián. - Most már csak egyetlen dolgot szeretnék tudni - nyúlok a dobozkáért, felpattintom a tetejét, a fény ezernyi sugárral szikrázik fel a kövecskéken, én pedig felteszem azt a kérdést, amire eddig soha nem tartottam magam képesnek. - Blanche Prestin, valaha volt Miss Rosewood.... lennél a feleségem?
 

Szókimondó szövegezés

Két évvel ezelőtt tökéletesen padlón voltam. Úgy sétáltam be a Sinner ajtaján, hogy aznap este minden gondomat, minden problémámat, minden magány felett érzett kínkeservemet belefojtom néhány pohár italba, egy férfi sóhajainak párájába, egy éjszakába, amely végtelen lesz és talán soha véget nem ér majd. Két évvel ezelőtt azt hiszem egy álomba zuhantam, amelyből azóta sem ébredtem fel. Talán mert el sem mertem hinni, hogy másféle álom is lehet az enyém. Mióta az eszemet csak tudtam, egy olyan életet éltem, amelyben elhitették velem, hogy önmagamért nem fognak szeretni. Hogy valamivel bizonyítani kell. Erősnek kell tűnni, legyőzhetetlennek, lelkileg meg nem ingathatónak.Stabilitásra vágytam a rohanó, és minden szempontból hedonista kamaszévek után, és azt hiszem a munkában és Benton mellett, aki anyagilag mindezt meg tudta adni nekem úgy hittem meg is találtam. Nem voltam szerelmes. Soha. Egy pillanatig sem. De azt gondoltam, hogy nem is szerelemre van igazán szükségem, hanem egy biztos és minden szempontból kiszámítható háttérre. Kellett az arany színű bankkártya, az állandó és vég nélküli csillogás, amiben elvakultam a valódi értékek iránt. Becsaptam magam, a volt férjemet, tulajdonképpen az egész világot azzal kapcsolatban, hogy ez nekem így tökéletesen megfelel. Nem felelt meg. Mégsem mozdultam. Nem a félelem nem engedte sokkal inkább az, hogy fogalmam sem volt arról hogyan kell másképp. Ahogy arról sem, hogy a valódi boldogságot nem ékszerekben, nem egy vaskos bankkártyában mérik, vagy éppen abban, hogy nem okoz gondot bemenni az Upper Hill bármelyik boltjába,és megvásárolni azt ami éppen megtetszik.A boldogságot abban mérik, hogy mikor tudunk valakit meghallgatni. Meglátni mikor van ránk igazán szüksége. Meglátni mennyire szomjazik az őszinteségünkre. Azt hiszem fogalmam sem volt arról, hogy szexbe fojtott hajnalokat hogyan lehetne megőrizni egy meghitt, reggeli ébredésben. Menekültem a nyugalom elől, mert nem tudtam vele mit kezdeni. Nem tudtam mit kezdeni azzal, ha valaki törődni akart velem. Nem tudtam mit kezdeni azzal, ha valakinek kellettem akkor is amikor nem voltam tökéletes, amikor nyűgös voltam a reggeli kávé előtt, amikor Whitney-t énekeltem tusolás közben, amikor másnaposan vedeltem a kólát meg a citromos pehelycukrot tömtem magamba.Akkor is amikor egy probléma foglalkoztatott egy pácienssel kapcsolatban, és napokig képes voltam azon pörögni. Úgy hittem, hogy egy olyan világban amely kizárólag a tökéleteset tudja elfogadni, abban a világban nincs helye az apró hibáknak. Mindezek mellett ott volt a játékfüggőségem, amely az évek során egyre inkább súlyosabbá vált. Kemény és komoly összegek repkedtek a fejem felett, és időnként olyan adósságba hajszoltam magam, amelyből a kiutat sokszor éppen Lucian jelentette. Voltak helyzetek, amikor ő segített ki, mert Benton éppen bezárta az orrom előtt az ajtót, azon a héten már másodszor. Akkor gyűlöltem, ahogy az egész Rosewood famíliát, amely soha nem fogadott be. Számukra mindig is egy út széléről felszedett kis senkiházi voltam aki a steak villát nem tudja megkülönböztetni a süteményes villától, és akinek a hegedű csak egy újabb vonós a sok közül. Nem voltam sznob, ez tény, ugyanakkor valóban voltak dolgok, amelyekben sosem vehettem fel velük a versenyt. Igaz nem is akartam.
Aztán az életem egyik leginkább kiszolgáltatott és legzűrösebb időszakában felbukkant az életemben Lucian. A férfi, aki mindig ki volt tömve pénzzel, és aki hajlandó is volt adni belőle, igaz megkérte az árát. Időnként egy ócska ribancnak éreztem magam, aki a kamatokért cserébe szétrakja a lábát, de a rohadt életbe is! Élveztem vele minden pillanatot. És néha jó volt a gondolattal eljátszani a penthouse émelyítően füstös éjjeli csendjében, hogy talán maradhatnék még. Egy pár órát. Csak egy keveset. Csak megcirógathatnám az arcát, talán hozzá bújhatnék….ó képtelenség! Egészen egyszerűen nem rám vallottak ezek a gondolatok, de azt hiszem ezek voltak azok a percek, amikor a szerelem birtokba vette a szívem, a lelkem az egész lényem, és örökre ehhez a faszihoz láncolt. Nem érzem rabságnak, inkább hazatérésnek. Amikor egész életedben kóborolsz, amikor egész életedben arra vársz, hogy megszülessen a tökéletes másodperc: az érzés, amikor rádöbbensz, hogy a lelked és a tested isteni harmóniában van egy olyan társ mellett amilyet sosem kerestél, mégis rá volt szükséged.
A mai este úgy indult, ahogy tulajdonképpen az egész kapcsolatunk. Meglehetősen zűrösen, meglehetősen viharosan. És éppen úgy folytatódott is. Némi csendre volt szükségünk, némi megnyugvásra, egy csipetnyi türelemre, hogy odafigyeljünk a másikra. Hogy ne elbeszéljünk egymás mellett, hanem megbeszéljük a dolgokat.Nekem volt erre jobban szükségem azt hiszem, hogy mindig is én voltam az, aki mindenféle közeledés után taszított egyet rajta. Én voltam az aki képes volt a legszebb pillanatainkat is szétbarmolni.Aki nem tudott sosem elég türelmes lenni, nem tudott megalkudni sem, nem tudott áldozatot hozni.Jobban visszagondolva az út, amelyet eddig megtettünk, hogy eddig eljutottunk, és egyáltalán itt ülünk ebben a szokatlan meghittségben neki köszönhető. Ha rajtam múlna, valószínű még mindig Vegasban vagy Renoban múlatnám az időt. Talán peregnének a kezeim közül a dollárok, talán még nagyobb adósságot halmoztam volna fel. Lehet, hogy hozzámentem volna, valami lecsúszott drogoshoz, akivel éppen együtt csaptuk meg a jackpotot egy huszadrangú kaszinóban.Egy meredek lejtő végén egyensúlyozva pillantok vissza, és veszem észre, hogy Lucian fogja a kezem. Akkor sem engedte el, amikor megaláztam őt, amikor olyan helyzetbe hoztam, amelyben fordított esetben azt hiszem szembe köptem volna magam. Akkor sem engedett el, amikor ostoba módon bele akartam hajszolni egy esküvőbe, aminek nagyjából semmi értelme nem volt, csak egy tíz éve érlelgetett bosszú. Időt adott nekem. Csendet. Ebben a csendben hallottam meg a szívverésemet, amely mindegyre azt dobogta, dübörögte egyre veszettebb ritmusban, hogy szeretem őt. Keserű a lélegzet, amelyre nem felel a sóhaja. Gyülölt minden óra, amelyben nem érzékelem a jelenlétét, amelyben legalább egyszer ne hallanám a hangját. Odáig vagyok a fanyar humoráért, az érces, bőrsimogató hangjáért, a játékos ujjaiért, azért ahogy beletúr a hajamba. Mámorban úszom a csókjának láza alatt. Belebetegszem abba a tudatba, hogy voltam olyan ostoba, hogy majdnem hagytam elhalni ezt a nehéz sorsú, mégis ebben a gyötrelmében is csodálatos kapcsolatot.
Túl a vacsorán, túl az egész nap okozta fáradtságon és izgalmon. Túl azon, hogy immáron sokadszor, de talán a mai napon a leginkább őszintébben végre beszélni tudtunk egymással, túl azon, hogy bebizonyosodott képtelenek vagyunk egymás nélkül létezni. Zuhanni kezdünk a másik nélkül, és azt hiszem megszűnnénk, úgy igazán. Ismered azt az érzést, hogy a saját léted bizonyítására egész egyszerűen szükséged van a másikra? Igen, ez az a szerelem, amelyet Lucian iránt érzek. Beleolvadtam a világába.Észrevétlenül két éven át süllyedtem, hogy végre hajlandó legyek felismerni, hogy már semmi más nem számít, csak az, hogy vele legyek.Áldozatot kell hozni? Nem csupán megtenném, hanem meg is akarom tenni.
A penthouse fényei most mások. Vagy csak én látom annak. A korábbi arany fénybe valami csillogás vetül, mintha a boldogságunk apró ezüstfonala nevetve tekeregne körbe. Otthonná válik hirtelen a hely, amely korábban olyan sok minden mást befogadott. Most csak ketten létezünk benne. Ez a világunk, a végtelen univerzum egy apró szelete, melyet olyan drágán mért nekünk a sors, mégis talán pont ezért becsüljük meg igazán.
Hallgatom ahogy beszélni kezd hozzám, pillantásom az övébe veszik el. Tekintetének fénye olyan, mint egy ékszeresdoboz mélyén lapuló, pazar, szurokszín drágakő.Elhajlik rajta a szűrt lámpafény.Szívére simuló keze felé hajolok, hogy egy apró, jelentőségteljes csókot leheljek a kézfejére, majd egy halovány mosollyal továbbra is vonásait fürkészem és hallgatom őt. Nem akarok közbeszólni, noha valahol a mondandója közepén egy apró kuncogást megejtek, amikor arról beszél, hogy velem akar megöregedni.Orra az orromhoz ér, és halkan nevetem el magam, a szám hozzáér az övéhez, andalító, de rövid csókra invitálom.Szusszantása az arcomat csiklandozza, és amikor elhúzódik én is hasonlóképpen teszek. Szemeimmel követem a mozdulatot, amint oldalra nyúlva leemeli az album tetejéről a dobozkát, és felnyitja. A gyűrű, amely hosszú utat megjárt. Amelynek története van, amely azt hiszem nem is szimbolizálhatna bennünket tökéletesebben. Számtalan vihara a kapcsolatunknak, amely csupán néhány apró sóhajtásnyi pihenést hagyott, majd újra tombolni kezdett, és úgy tűnt sosem ér véget. Én gerjesztettem.
~....lennél a feleségem?...~
Fordul a világ. A szívem zakatolása egy másodpercre abbamarad, hogy egy hatalmas, bordaszakító dobbanással induljon újra.Szemeim elkerekednek, és meg mernék esküdni, hogy az orcám két oldalán egy hatalmas forró pír jelenik meg.Beszívom a levegőt, majd lassan kiengedem összeszorított ajkaim között.Olyan az egész mint egy álom, amelyből nem akarsz felébredni. És én tényleg nem akarok. Ha ez nem a valóság, akkor pokolba vele, akkor is erre van szükségem. Komolyságom az arcomról egy csapásra olvad le, vonásaim szinte másodpercek alatt válnak rajongó módon boldoggá, szinte földöntúli öröm amit Lucian láthat rajtam. A fejem rázom némán, aztán bólogatok hevesen, aztán megint rázom és megint bólogatok. Párásak lesznek a szemeim….istenem, de kurvára utálom amikor ilyen érzelgős vagyok! De most az vagyok a francba is! A faszi, aki számomra a mindent jelenti, a létezésem, a levegőm, a világom, a múltam és a jövőm, minden amire egész kurva életemben vártam éppen most akarja megkérni a kezem, és nem tudom hogyan mondjam neki, hogy IGEN! Igen bébi, még ezerszer és még azon túl is igen.
Talán valami frappáns, Blanche féle válaszra számít, és én is arra számítok magamtól, de nem ez érkezik. Ez valami olyasmi, amit nem lehet elviccelni, nem lehet elkomolytalankodni, ugyanakkor nem szokásom a tökéletes elérzékenyülés. Egyébként is, már gyakorlatilag rongyosra áztatta a könnycsatornáimat belülről az ajándékával. Beszívom megint a levegőt, kicsit bent tartom, aztán kifújom. A gyűrűt nézem, majd őt, majd megint a gyűrűt és megint őt. Fél másodperc alatt járja be a pillantásom ezt az utat, végül rajta állapodik meg a két lélektükör.
- Huhh, baszki! Ez….erre mindenki csak egy szóban válaszolna….vagy mellényzsebből előkapna valami Coelho idézetet, ami kellően szentimentális és csöpögős, hogy aztán lehessen vele villogni instagramon…..vagy ilyesmi….- Blan az ég szerelmére vakard már össze a gondolataid! Szereted, kibaszottul szereted, vele akarod leélni az életed, mellette akarsz trottyos öregasszony lenni, aki félóránként jár a rötyire, és kiváltja neki a gyógyszert a prosztata problémáira….tengernyi gyereket szülnél neki, hogy aztán legyen egy kosárnyi unokátok….hosszú életet vele szexben és örömben (mondjuk a kettő nem zárja ki egymást, sőt!) és még milliószor akarsz dugni vele nagyjából a világ össze létező helyén, ahova csak alkalmatok lesz eljutni….szóval Blan, kapd össze magad!
- Egyszer azt mondtad, hogy a kedvenc meséd egykor a Kisherceg volt….nekem nem. Én….és most tudom, hogy ki fogsz röhögni, szóval ha így is van, akkor csak egy kicsit nevess ki, szóval az enyém a Micimackó volt. Imádtam az egész degenerált elbaszott társaságot úgy ahogy volt!- valószínű lövése sincs hova akarok ezzel kilyukadni, a hangom amúgy is összevissza csuklik, mint valami mutáló kamaszfiú.De el fogok jutni a lényegig, esküszöm.
- De leginkább azt a sok életbölcsességet szerettem amit Milne elrejtett a könyvében. Amit sokáig gyerekként annyira imádtam, és amit később felnőttként majdhogynem megvetettem, végül azt hiszem nálad nyertek újra értelmet.- egy pillanatra elhallgattam és megköszörültem a torkom, majd némiképp mélyebb, halkabb, lágyabb hangon folytattam. Szinte duruzsoltam neki.
- Ha te száz évig élsz, én száz egy mínusz egy napig szeretnék élni, hogy egy napot se kelljen nélküled élnem. Igen…..Lucian Graham Harris.Lennék a feleséged! Bármikor, akármikor, akármeddig….száz mínusz egy napig!- átöleltem a nyakát, és hozzábújtam. A fejem a vállgödrébe fúrtam és szabadon engedtem azt amit gyakorlatilag közel tíz éve nem tettem. Férfiért pedig utoljára tizennyolc évesen. A könnyeimet.




Öltözet

Azt mondják, a szerelemnek sok fajtája létezik: az első, a beteljesületlen, a lángoló, a plátói, az érett szerelem, és még folytathatnánk. Kimaradt azonban a felsorolásból egy, amit talán egyenesen nekem tartogatott a sors, vagy karma, hívjuk bármiképpen: ezt pedig az eleve elrendelt szerelem. Különös és kissé talán ijesztő elsőre érezni azt a furcsa és megmagyarázhatatlan kapcsolódást, amikor valaki olyannal találkozunk, akivel azt érezzük, mintha villám csapna belénk, annyira intenzív az emóció, hogy feje tetejére áll tőle a világ. Az a fajta szerelem, amit nem lehet a fenn felsorolt kategóriákba szorítani, mert vele megélhetem egyszerre az összeset. Mellette azt éreztem, nem félek semmitől, meg tudok nyugodni, fel tudok oldódni az ölelésében. Ő az, akivel valahogy minden olyan egyértelműnek tűnik, hogy azon kapom magam, nem is értem hogy nem vettem észre a nyilvánvalót olyan sokáig. Ő az, akihez képes vagyok idomulni, megérteni és elfogadni a hibáit, mert eltörpülnek amellett a sok dolog mellett, amik a személyiségében mindig is lenyűgöztek és rabul ejtettek. Tudat alatt azt hiszem mindig szerettem, akkor is, amikor a legkevésbé volt szerethető, és most ha rá nézek, ott van annak az érzése, hogy hazaérkeztem, oda, ahol a jövőm minden egyes napján lenni akarok. Vele, mellette. Ha elveszíteném, belehalnék. Na nem olyan filmesen, olyan drámaian, hanem úgy mint egy fa, amelynek elvágják a gyökereit, és végül elenyészik, elszárad. Semmivé válnék nélküle, ezért teszem fel neki azt a kérdést, amelyről azt hittem, életem folyamán sosem fogja elhagyni a számat. Boldoggá akarom tenni őt, úgy ahogyan a puszta jelenlétével ő tesz boldoggá engem.
De most még várok. Várom hogy Blan végiglapozza az albumot, és arcából, pillantásából igyekszem kitalálni mi lesz a reakciója. Ismerem őt, és tudom, hogy néha milyen kiszámíthatatlan, milyen szélsőséges tud lenni a viselkedése: egyformán számíthatok könnyekre, de akár csípősen piszkálódó megjegyzésekre is, épp ezért elmondhatatlan megkönnyebbüléssel sóhajtok fel, mikor esze ágában sincs gúnyt űzni sem belőlem, sem a kissé ügyetlen, mégis szavak nélkül ezernyi mindent elmondó ajándékomból. Helyette odatelepszik az ölembe, miközben egy apró tárgyat tesz az asztalra, az album tetejére, mintha csak megpecsételné azt, amit szavakkal képtelen voltam kifejezni. Fogalmam sincs hogyan vagy honnan, mintha valami varázslat hatása alatt állnék, törnek fel a gondolataim a lelkem mélyéből. Lefestek egy jövőt, kettőnk jövőjét, ami közös lehet, hosszú és a halálunk napjáig tartó, ha ő is akarja. Vajon akarja? Készen áll rá, hogy feltegyük a koronát az őrült, zilált, kaotikus, mégis mesébe illő szerelmünkre?
Elhangzik a kérdés, és már azelőtt tudom rá a választ, hogy az hallható formába öntve hangzana el ajkairól. Úgy ragyognak fel a szemei, minden egyes arcvonása, mintha hirtelen lámpást gyújtottak volna a koponyája mélyén - a tiszta, földöntúli boldogság, a beteljesült álmok és vágyak szikrázása ez. Egyszerre sír és nevet, a fejet csóválja majd bólogat, és ezt megismétli néhányszor - ha nem tudnám hogy kevés rá az esély, azt hinném sokkot kapott az események ilyen fordulata nyomán. Más körülmények között biztos nem állnám meg csipkelődés nélkül az emóciócunamit, de most csak várok türelmesen amíg úrrá lesz a gondolatain, meg az érzelmein. És ami azt illeti, meglehetősen sajátságos, rá jellemző módon teszi ezt meg...
- Micimackó? - visszhangzom, és beleharapok a számba, hogy elfojtsam a feltörni kívánkozó nevetést. Nem gúnyos, inkább jókedvű nevetés ez, mégis visszatartom, nem illik a pillanathoz. Igaz, az a szóáradt sem, amivel a kérdésemre adandó választ Miss Rosewood körbejárja. Te jó ég, ránk soha senki nem fogja mondani, hogy átlagos pár vagyunk, elvégre még ezt sem vagyunk sem hajlandóak, sem képesek úgy csinálni, mint bármelyik más átlagember.
Végül igen... megszületik a válasz, és az arcom ragyogása most pontosan a tükre lehet az övének. Mintha atombomba robbanna fel a lelkem mélyén, tüzével végigperzselve minden létező porcikámat, egészen az ujjam hegyéig. Sosem hittem benne, hogy lehet táncolni a boldogságtól, vagy farkasként üvölteni világgá az erkélyről az öröm okát, de most nem sok választ el az efféle reakcióktól - talán egyedül az, hogy Miss Rosewood olyan kényelmesen ül az ölemben, hogy nincs kedvem lepottyantani onnan. Nem is tudnám, mert a vállamba fúrja az arcát, és noha nem látom, de ingem egyre nedvesedő anyagán érzem, hogy ezúttal szabad folyást enged a könnyeinek, mintha csak lemosná vele a múltját, és megtisztítaná a jövőnk útját.
- Micimackó? - ismétlem újra, szorosan átkarolva őt, és immár nem állom meg hogy ne kezdjek el kuncogni. - Édesem, én abból egy dolgot tanultam meg: ne írj mesekönyvet bemindenezve, mert a karaktereiden is látszani fog a hatása. Hopp, még egyet tanultam: ha dagadt vagy, ne mássz be mindenféle lyukba, mert beragadsz, és szárítónak használják a lábaidat meg a hátsó feledet. De tudod mit? - húzom kicsit arrébb a vállamat, hogy Blan kénytelen legyen a fejét felemelni és rám nézni. Össze kell szednem magam, mert szinte a szavamat veszi mennyire gyönyörű most, ahogy az arcát csíkozó könnyein keresztül sugárzik rám a mosolya. - Szóval egyezzünk meg. Legyen hát száz év, de nem lesz mínusz egy nap. Plusz egy nap sem. Mert ha te mész, akkor perceken belül követni foglak. És nem saját kezűleg, hanem a lelkem által. Az fog vezetni utánad. Nem tudom, hová kerülünk majd, de ott már a miénk az örökkévalóság. Egész jól hangzik, nem? - nyomok lágy csókot az ajkára, aztán rájövök, hogy valami még hiányzik ahhoz, hogy hivatalossá legyük a dolgot.
A gyűrűért nyúlok, kiemelem a dobozából, és még mielőtt felhúznám Miss Rosewood ujjára, végigcsókolom vékony, finom ujjait. Szikrázik, villog a fehér aranyba foglalt gyémánt a lámpafényben - olyan szikrázó, mint a jövendő.
- Ön most már végleg az enyém, Miss Rosewood.... Mrs. Harris - barna szemeim összefonódnak a kékkel, és bársonyként simogatják egymást. Mondhatnék most nagy szavakat, de nem tudok mit. Egyszerűen azért, mert amit mondanék, azt már úgyis tudja. Tudjuk mindketten. Csak egyetlen szót képes megformálni az elmém, de ez néha több egy egész szónoklatnál.
- Örökké.