Három hét. Huszonegy teljes nap. Ennyi jutott belőled, mielőtt ismét félredobtál. Hosszú ismeretségünk alatt ez már sokadszor fordul elő, és én még mindig képtelen vagyok akár csak óvatosan is, akár csak tétován is, akár csak félmondatokba burkoltan is, de nemet mondani neked, ha felbukkansz és a hazugságaiddal magadhoz húzol. Szoktattam magam sokáig a gondolatához a hiányodnak, de mindez önámítás volt csupán. Tudtam, hogy ha egyszer is meghallom a telefon túloldalán a hangod, elsodor a múlt összes szép emléke. Én pedig bolond módon megint hinni fogok neked. Menthetetlen naivitással.
Most megint elmentél, megint csend van mögötted és úgy jár át a magány nélküled, akár a lakatlan házat a nyári huzat egy csöndes délutánon. Tudod, hogy rettegek a magánytól, tudod, hogy nem vagyok képes feldolgozni, megbirkózni vele, nem tudom hogyan kezeljem az egyedüllét fájó hűvösét, hogyan legyek meg úgy a napokban, hogy nem vagy ott. Őszintén szólva még azt sem sikerült megértenem, vagy egyáltalán felfognom, hogy miért bukkantál fel újra? Miért zavartál össze?
Azt mondtad, hogy mégsem megy, hogy már sokadszorra szaladunk neki ennek a semmilyen kapcsolatnak, sokadszorra adunk neki esélyt, de valahogy mégsem olyan, amilyennek lenni kellene. Mondd, milyennek kellene egyáltalán lennie? Sosem adsz magyarázatot erre, ahogy most sem adtál. Egyszerűbb tovább állni, és hiába hívlak fel már lassan második napja, nem válaszolsz. A hangpostád semleges géphangja válaszol. Lassan feladom. Vagy már fel is adtam csak még az utolsó reményeim nem engedik ezt elfogadni. Mit akarok még egyáltalán tőled? Nekünk nincs közös jövőnk, soha nem is volt, azt hiszem én láttam bele többet. Sokkal többet, mint szabad lett volna.
Ha dolgozom egy kicsit mindig sikerül elfelejtenem a mindennapi gondokat. Olyankor mások problémáival törődöm, mások igényeivel, mások egészségével. Kizárom a magánéletem, legalább arra az időre. De ez csupán huszonnégy óra, mely után megint ott találom magam egyedül, a csöpp lakásom csendjében. Nem tudok megválni az emlékeinktől. Pedig már ideje lenne. A fogkeféid még mindig katonás rendben sorakozva várnak vissza a fürdőszoba polcon. Egy nap majd….hitegetem magam….egy nap majd kidobom őket, a gondolatával is együtt annak, hogy valaha bízni tudjak benned.
A telefonom híváslistáját böngészem. Péntek este van. Azon ritka péntek esték egyike, amikor nem dolgozom, amikor éppen szabad lennék. Felhívok pár nevet. Barátokat, barátnőket, kollégákat, akikkel kicsit ki lehetne kapcsolódni, de mindenkinek van programja. Olyan, amibe már nem férek bele. Vagy talán mégis, ha odamegyek. De nem merek. Félek, hogy megint visszaesek. Nem megoldás az alkohol. De talán most mégis. Csak most az egyszer. Mindig így kezdődik, és mindig te vagy az ok. Vagy lehet csak a kifogás. Tulajdonképpen a végeredmény szempontjából olyan mindegy.
Végül nem csatlakozom egyetlen társasághoz sem. Azt hiszem kicsit talán tartok attól, hogy elveszítem a kontrolt önmagam felett, és nem feltétlenül szeretném, hogy lássák azt az oldalamat, amelyet olyan eszeveszett módon igyekszem mindenféle módon leplezni. Egyedül indulok hát neki a péntek éjszakának, remélve, hogy néhány helyen megfordulva, néhány italba belefojtva azt a közönyt, amellyel a kapcsolatunkat kezeled, sikerül túllépnem rajtad. Ezúttal végleg. Szeretném, hogy végleg. Elloptad a  nevetésem, elloptad a mindig gondtalan jókedvem, tudod? Mindenem tolvaja vagy te….mindenem, ami jó bennem.
Hűvös szél csapja meg az arcom, amikor este kilenc körül magam mögött hagyom a lakásomat, és egy taxit csípek el, nem sokkal a bejárat mellett. Bemondok egy helyet, inkább csak megszokásból, vagy talán azért, mert tudom, hogy ott elég drága az ital ahhoz, hogy ne akarjak mértéktelenné válni.Homlokom a taxi ablakához illesztem, és hagyom, hogy a fények végigkússzanak az arcomon. New York vibráló, pezsgő hangulata valahogy lassan átragad rám. Az első helyen végül kiszállok, és úgy tervezem, hogy egy pohár ital mellett elüldögélve számot vetek. Mindennel, ami nyomasztott az elmúlt időkben. Túl fogok lépni ezen. Csak egy kis erő kell. Csak a kezdő lépés. Indok és ok, hogy megtegyem. Hogy elfelejtselek.
Negyed óra és egy pohár italt követően indulok a következő helyre, de ott sem időzöm sokat. Végül nagyjából tizenkettő magasságában, és jó pár pohár után érkezem meg egy elegáns, impozáns, mégsem túl drága szórakozó helyre. A gyomromban érzem a zene lüktető ritmusát, egy láthatatlan kéz pedig a kezemre kulcsolódik,és befelé húz. A fejemben az ital okozta jókedv hadakozik az általad gerjesztet melankóliával, mely egy keserédes mosolyba testesül meg. Végül befelé indulok. A kabátom leadom oldalt a ruhatárnál, majd a pult felé igyekszem. Valami erőset rendelek kezdésnek, olyat ami kellően végigégeti a torkom, hogy aztán majd a táncparketten, ahol már szinte egybeolvad az embertömeg a latinos zenére kicsit én is képes legyek még jobban elengedni magam. Fejemben az alkoholos mámor lassan szétomlik, mint az olvad karamell, a testem egyetlen engedelmes rongyként mozdul a zene ütemére. Ott ülve válok eggyé a dallamokkal. Újabb körhöz intem oda a pultost, ezúttal közepes pohárral rendelve valamit, ami tovább lesz képes lazítani. Tekintetem összeakad valakivel ott a parketten. Féloldalas mosolya hívogató, de én csak a fejem rázom. Vállat von, és tovább indul. A fények az üveglapon ritmusra járnak, egyre több ember csatlakozik a táncolókhoz. Kezemben az új pohárral én még várok. Megzörren a telefonom.Egy üzenet érkezik tőled. Egy rövid és lényegre törő: “Ne hívogass! Ez nekem nem megy. Sajnálom.” Fintorba fut a szám, ahogy elsüllyesztem a táskámba a telefonomat, és intek a pultosnak, hogy a korábbi erősből még kérek, méghozzá mindjárt duplát.
Már tudom, hogy elvesztem. Már tudom, hogy egy időre ismét elvesztettem azt a küzdelmet, amit korábban olyan sokszor, újra és újra megnyertem. Olyan vagyok mint az anyám. Vagy rosszabb. Neki legalább volt mentsége. Nekem csak kifogásaim vannak. Az italom késik. A pultost keresem a tekintetemmel, ő azonban eltűnt. Fejem forgatva tovább keresgélek, amikor a parkett irányából közeledve valakivel összeakad a tekintetem. A füstös homályon át, a vörös és zöld fények váltakozó tengerében is látom, hogy megtorpan. Zsebredugott kézzel megmeredve abba a másodpercben amiben meglátott engem. Rámzuhan a messzi, nagyon távoli múlt egy apró kis szelete. Azok a szemek, amelyeket egykor olyan közelről láttam milliószor. A tekintet, amelyben számtalan ígéret lakozott, és amely mögött szavak is rejtőztek: “Én mindig itt leszek, Mira.” És a tekintet, amely mégis a semmibe veszett. Eltűnt. Soha többé nem láttam. Az arc változott. Egy keveset, mégis felismerem azt a semmihez sem fogható büszke tartást, a felszegett állat, a csodálkozó pillantást, amely elárulta: ő is felismert. Lecsusszanok a bárszékről, és elindulok a táncparkett irányába. Körülöttem egyetlen állandó, és majdhogynem lényegtelen tömeggé válnak a táncoló emberek. A járásom már kissé bizonytalan, bár igyekszem korrigálni, nem túl sok sikerrel. Még mindig ott áll, mintha arra gondolna, hogy csupán a képzelete játszik vele, hogy én nem lehetek itt. Vagy nem most. Vagy lehet, hogy soha….nem számított rám. Én se rá. Olyan sok éve már….
Egy karnyújtásnyira állok meg tőle, és szótlanul csak nézem őt, próbálva rájönni, hogy vajon miért itt és miért éppen most találkozunk újra? A sors, amely eddig olyan cudarul keverte életem lapjait, most úgy gondolta megtoldja még pár fájdalmas fejezettel onnan a régmúltból? Már nem voltunk gyerekek, de felnőttek sem még. Épp csak túlhaladtuk a kamaszkort, és tele voltunk tervekkel, amelyekkel majd megváltjuk a világot. Mint mindenki ennyi idősen. Aztán én elvesztem a világmegváltó tervekben, ő pedig eltűnt. Még egy lapot sem küldött többé soha. Pedig vártam. Olyan sokszor.
Közelebb lépek, hogy a zene üteme ne nyomja el a hangom, amikor megszólítom. A szavak már nehezen jönnek, a pillantásomban mégis tengernyi kérdés.
- Frank? Újra New Yorkban? - lehet el sem ment, csak én hittem azt. Lehet csak másik városrészben élt. Vagy mindig a közelemben volt, de mégsem akart találkozni velem. Pedig azt ígérte ő lesz az iskolai bálon a kísérőm. Végül nem lett. És a táncunk is elmaradt. Akkor.Nem kérdezem meg, hogy emlékszik e rám…..hiszen látom rajta, hogy felismert. De hogy miképpen gondolt rám annyi éven át, mióta nem látott, azt csak ő tudhatja. És a fejébe én nem láthatok bele.  

New York.. A gyonyoru varos, melyhez oly sok emlek kot. Emlekeztet arra a gondtalan, boldog, fiatal sracra, aki egykor voltam. A csaladra, amelyik idovel teljesen szethullott. Vegul pedig arra a csodas nore, akinek sajnos jo par evvel ezelott tavoznia kellett az elok sorabol. Barmit megadnek azert, hogy ujra lathassam, legalabb nehany pillanat erejeig, de jol tudom, ez nem igy mukodik. Az elet ennel sokkal kegyetlenebb, es senkit sem kimel.
Azt hittem, sokkal konnyebb lesz a visszateres, de tevedtem. Itt elni joval nehezebb, mint gondoltam. Hogy megkonnyitsem a helyzetemet es eltereljem a gondolataimat, kenytelen vagyok munkaba temetkezni. Papirmunka.. ruhellem, de megsem biznam masra. Nincs szuksegem meg egy alkalmazottra, aki helyettem vegzi el a piszkos munkat.
A telefonom epp akkor szolal meg, amikor vegzek a huzos, mar-mar fajdalmasnak mondhato meloval. A kijelzon egy regi barat neve virit, akivel nehany napja a Central Parkban futottam ossze es akivel szinte azonnal szamot csereltunk. Nem varakoztatom, egybol fogadom a hivast.
- Keszulj Frank, ma este bulizni megyunk. - ter egybol a lenyegre.
- Akarod mondani, bulizni mesz. - vagom ra, meg mielott atgondolhatnam a dolgot.
- Ne csinald mar, haver. Meg kell unnepelnunk a visszateresed. A regi bandabol ugyan nem tud mindenki eljonni, de nehanyan mindenkepp ott lesznek. Ne csessz ki velunk. - szavai hallatan csak nagyot sohajtok. Lassan beindulnak a fogaskerekek. Szuksegem van nekem a regi bandara? Egyaltalan nem vagyok benne biztos, hogy erre vagyom, sot..
- Rendben, de nem maradok sokaig. - megyek bele vegul, mert jol tudom, addig ugysem szabadulok tole, mig ra nem bolintok a csodas, visszautasithatatlan ajanlatara.
- Akkor este. A cimet nehany percen belul elkuldom. Szevasz. - es mar bontja is a hivast. Talan jobb is, meg a vegen megis lemondtam volna.
Felallok kenyelmes szekembol, zsebre vagom a keszuleket, majd kisetalok az irodambol.
- Tovabbi jo munkat! - koszonok el az alkalmazottaktol, miutan lesetaltam a lepcson. Ezt kovetoen bepattanok a fekete Maseratimba, begyujtom a motort es meg sem allok hazaig. Otthon Busty azonnal letamad, mintha legalabb evek ota nem latott volna.
- Jol van nagyfiu, adj nehany percet es indulunk. - simogatom meg, aztan igyekszem minel elobb sportos szettre valtani. Gyorsabban menne, ha Buster nem lenne folyton mellettem, hogy surgessen, de O mar csak ilyen. Amint elkeszultem, kisetalunk az ajton, majd gyorsabb tempora valtunk. Legalabb masfel orat futunk, mire sikerul teljesen kiszelloztetnem a fejem. Ekkor nem csak en, de mar Busty is kezd faradni, ugyhogy visszabb veszunk, es kenyelmes tempoban setalunk haza. Kozben az okosoramra pillantok. Lassan ideje lesz keszulodnom az estere, bar legszivesebben azonnal felhivnam azt az idiotat, hogy "sajnos" megsem tudok elmenni, de erot veszek magamon, es amint hazaertunk, keszulodni kezdek. Johet egy gyors zuhany, okosora helyett egy Rolex, a sportos szettet pedig elegansra cserelem, ami mellesleg sokkal jobban illik hozzam. Sotetkek oltonynadrag, feher ing es egy szinten sotetkek zako. Az egyelore meg nedves hajamat egyik kezemmel egyszeruen csak hatrafesulom, fujok magamra egy keveske parfumot, es mar indulhatok is. Meg egyszer el kell olvasnom az uzenetet, mert mar reges reg elfelejtettem a club cimet.
- Hamarosan jovok, pajti. - pillantok le huseges tarsamra, majd mely levegot veszek es kilepek az ajton. Bepattanok a kocsimba es nagyjabol husz perc alatt meg is erkezek a megbeszelt helyre. Kell nehany masodperc, mig kiszurok egy szabad helyet, aztan egybol le is csapok ra, mielott meg mas megtehetne. Amint leparkoltam, igyekszem lelkiekben felkeszulni erre az estere. Azt hiszem, nem jartam sikerrel, de mar biztosan nem fordulok vissza. Kiszallok a kicsikembol, a kulcsait a zsebembe csusztatom, aztan szemeimmel keresgelem az ismeros arcokat. Egyelore sehol senki, en pedig nem fogok kint dekkolni.
Kitarto baratomnak dobok egy gyors uzenetet, hogy a barpultnal varom majd oket, aztan besetalok a hatalmas epuletbe, ahol hangos zene es nagy tomeg fogad. Lassu, kenyelmes leptekkel es zsebre dugott kezzekkel igyekszem eljutni a pultig, am egyszer csak megtorpanok. Mira? Nem, ez nem lehet. Meg mindig New Yorkban el? Mi pedig pont itt talalkozunk?! Furcsa erzes kerit hatalmaba. Azt sem tudnam megmondani, hogy kellemes-e vagy inkabb az a fajta, melytol legszivesebben szabadulnal. A szivveresem abban a pillanatban gyorsul fel, amikor felem kezd el setalni. Megis mi a fenet mondhatnek neki ennyi ev utan? Idejet sem tudom, mikor talalkoztunk utoljara. Szep lassan vegigfuttatom rajta a szemeimet es megallapitom, hogy meg mindig ugyanolyan gyonyoru, mint egykor volt. Nem valtozott sokat, inkabb csak noiesedett. Egyre csak kozeledik, en pedig meg mindig nem talaltam ki, mivel indithatnek. Miutan elkoltoztunk, nem is kerestem. Egyszer sem hivtam, erre pedig nincs jo mentsegem.
Amint megall elottem, a szemeit kezdem el furkeszni. Szora nyitnam a szamat, am megeloz.
- Igen, visszakoltoztem. - hat ez nem sok, de hirtelen ennyi tellett tolem. Kell meg nehany masodperc, mig osszekapom magam.
- Na es veled mi a helyzet? Egyedul vagy itt? - vagy esetleg itt van a baratja is?! Regen szinte mindent tudtunk egymasrol, most azonban ket idegen all egymassal szemben. Az eg vilagon semmit nem tudok az eleterol. Hogy mik tortentek vele azota, hogyan alakult az elete.. Szeretnek valtoztatni ezen, azt hiszem.

A latin zene kellemes ritmusa tökéletes elegyet alkot az elfogyasztott alkohol mennyiségével. Pedig már abban a pillanatban ezerszer fogadalmat teszek, hogy megállok majd amikor úgy érzem elértem azt a bizonyos határt, a harmadik után tudom, hogy nem fogok megállni. Túlságosan szükségem van arra, hogy kicsit kimossalak a fejemből. Hogy ne kelljen önmagammal szemben szégyent éreznem azért, mert úgy hittem neked, mint egy buta kisgyerek a mesék számtalan titokzatos lényében. Ennyi idősen fel kellene már ismernem a hazugságot, a megtévesztést, vagy éppen azt, mikor próbálnak csupán egy időre kihasználni, de úgy tűnik, hogy ebben nem fogok tudni már változni. Azt sem tudom megmagyarázni miért akarlak elérni telefonon. Talán nem is a találkozás lenne a lényeg, nem is az, hogy meggyőzzelek bármiről. Én egyszerűen csak magyarázatot akarok kapni arra, hogy miért? Miért volt erre szükség? Szeretnék túllépni. Szeretném az életemet rendezni, végre lezárni mindazt ami még hozzád köt. Szeretnék megválni a tárgyaktól, amelyek rád emlékeztetnek….de ez úgy nem megy, hogy képtelen vagyok a reménytől megszabadulni, hogy talán újra és sokadszor majd sikerülni fog. Veled.
Nem tudom mi volt előbb: hogy csalódtam benned, ezért újra a lejtőre kerültem, vagy a lejtőre kerültem és te csalódtál bennem. Azt mondod nem tudod elviselni, hogy ilyen vagyok. De akkor milyen legyek? Én változnék, hidd el, csak áruld el hogyan? Milyen legyek, mondd? Lennék valaha elég jó neked? Mikor veled voltam, én tiszta voltam, és tudtam, hogy az is tudnék maradni. De látod elég egyetlen rossz lépés, egyetlen hiba, és máris megint zuhanni kezdek. Végtelen spirál ez az egész és te nem vagy velem, hogy segíts. Elengedtél. Meglehet azért fáj most az egész annyira, mert úgy érzem, ez végleges. Nem lesz több próbálkozás, nem lesz több újrakezdés.
Sötétség van mögöttem, és előttem is. Csupán foszlányokban sejlik fel egy lehetségesen szép jövő, éppen úgy, akár a színes fények a szórakozóhely ringató zenéjének vérpezsdítő ritmusára. Talán táncolni is fogok ma éjjel. Lehet máskor is szoktam táncolni, nem tudom. Néha elveszítem a kapcsolatot a külvilággal, és ritkán emlékszem hogyan jutottam haza. Legtöbbször másnap reggel találom meg számtalan elhasznált rúzsfoltos zsebkendő társaságában a taxis számláját, aki hazahozott. Néha vadidegenek mellett ébredek, akiknek a nevére sem emlékszem, néha a tekintetük is ismeretlen, pedig előző éjjel minden bizonnyal tökéletesnek találtam. Annak kellett találnom, ha elmentem velük. Néha a szoba, vagy a hely is ismeretlen, ahogy olyan reggeleken én magam is ismeretlen vagyok saját magam számára. Szinte bizarr módon nevetséges, hogy amikor tükörbe nézek, milyen távolinak látom azt a lányt, aki itt nőtt fel, aki tele volt számtalan tervvel arra vonatkozóan, hogyan fogja majd jobbá és szebbé tenni az életét. Buta kis tervek, a múltban rekedve, számtalan olyan emlékkel, amelyek felidézésére képtelen vagyok. Pedig fontosak voltak. A lényegtelen dolgok terpeszkednek a helyükön, de nem tudok azoktól sem megválni. Takarítani kellene az életemben, a lelkemben, a fejemben. Lehet valamiféle isteni szikrára várok…..ami úgy tűnik nem sokkal később és jó pár pohár után meg is érkezik.
Először nem hiszem el amit látok. Hogyan is lehetne valóságos több évnyi távolságból az ismerős, bár kétségtelenül férfiasabb vonások tulajdonosa? A tekintete mélyén rejlő kíváncsi szomorúság, melybe mindig képes volt elrejteni egy sóhajtásnyi mosolyt, lehetetlenség lenne bármivel is összetéveszteni. Bár a félhomály eltakarja, és csak a színes fények tarka tengerében látszik felbukkanni, tudom, hogy nem illúzió, és nem is az elfogyasztott alkohol mennyiségének hatására létrejövő látomás.
Akár a lepkét a halványkék lámpafény, úgy vonz engem is közelebb magához. Zsebredugott kéz, hanyag elegancia. A rövid nadrágos kisfiút, a farmerkabátos kamaszt, a tétován elegáns fiatal felnőttet váltotta az a férfi, aki most velem szemben áll: a megkapóan vonzó. Évek múltak el, és nekem mégis olyan mintha soha nem ment volna el. Mintha csak pár óra telt volna el a legutóbbi találkozásunk óta, csak ebben a pár órában lepergett több mint egy évtizednyi élet.
Megállunk egymással szemben, és én először nem is tudom mit mondjak. Köszönjek? Kérdezzek? Vagy egyszerűen csak álljak ebben a zajos, zenétől átitatott, mégis saját kis csendünkben és várjak arra az első mondatra? Tőle. Végül mégis megszólalok. Meglepettségem nem leplezem. Nem is akarom leplezni. A rövid kérdés mögött annyi minden van, amely csak bennem kavarog. Hogy merre járt? Hogy miért ment el? Miért nem árulta el nekem? Attól félt tán, hogy megbánt vele? Meg is bántott volna, de elviseltem volna, ha megígéri, hogy visszajön. Aztán az jut eszembe, hogy lehet nem tudta volna megígérni. Lehet egyszerűbb volt neki csendben távozni. Végülis sosem tettünk egymásnak komoly ígéreteket. Gyerekek voltunk. Kamaszok, akik először próbálták megérteni a maguk helyét a világban, éppen ezért nem tudtuk még a másikat hova helyezni. Az érzéseink akkoriban felfokozottak voltak, és azt hittük majd elmúlik. De van ami nem múlik el, csupán szunnyad. Ott mélyen legbelül, várva a másikra.
- New York-tól nehéz elszakadni, nem igaz?- könnyednek próbálom, hogy hasson a kérdésem, még a hangom valamiféle játékosságra vált, de valójában csak keserűséget érzek azért, hogy visszajött és nem keresett. Aztán az jut eszembe, hogy lehet keresett, csak én éppen az életemért küzdöttem a merénylet után. Bár azt sem tudom mikor tért vissza. Ostoba vagyok….miért éppen én lettem volna az első gondolata?
- Mint látod, nekem sem sikerült. Én még mindig itt vagyok.- vonom meg a vállaim, és finoman tárom szét magam mellett pár másodpercre a kezeimet, és valamiféle mosolyt is sikerül az arcomra varázsolni, de ebben a mosolyban is rejtőzik valamiféle szomorúság.
A kérdését követően körbepillantok sietősen, majd könnyedén a pult felé legyintek a kezemmel, visszafordulva felé.
- Egyedül. Jobban mondva a poharak társaságát élvezem, de a pultos jó ideje eltűnt, és kezdem azt gondolni, hogy a föld nyelte el, szóval jelen pillanatban teljesen egyedül vagyok….igen…- bólogatok sietősen és gyorsan, sokat egymás után.
- Mármint, most éppen nem, mert mi összefutottunk, és….- zavarodottan mutogatok a szavaim mellé a kezeimmel, melyeket végül leejtek magam elé, és összefűzöm őket. A fejem egy pillanatra lehajtom és egy mélyet sóhajtok. Mira, az ég szerelmére, szedd már össze magad! Felemelt fővel nézek immáron rá, bár azt hiszem az eddigi alkoholmennyiség nem teszi éppen könnyűvé ezt a társalgást. Lehet mégis jobb, hogy az a bizonyos negyedik kör késik. Még jobb ha meg sem érkezik.
- És veled? Barátok? Régi cimborák, vagy újak? Féltékeny barátnő….menyasszony….feleség?- sorolom egymás után, a végére hagyva a lényeget, mégis úgy teszek, mintha mellékes információ lenne. Aprót még kuncogok is a végén, bár ez sokkal inkább groteszk módon hat, figyelembe véve az aggódón összehúzott szemöldököt. Hiszen fogalmam sincs miért esne rosszul bármelyik opció, így váratlanul.
Aztán hirtelen billenek egyet, amikor egy táncos pár gyakorlatilag úgy ütközik nekem, mint valami elszabadult, összekötött tekegolyó pár, és nemes egyszerűséggel Frank karjai közé löknek. Két kezemmel a karjai után kapok, és a felkarjára sikerül rámarkolnom, a testem pedig előre bukik, a fejemmel egyetemben, ami nekiütközik a mellkasának. A pár nevetve táncol tovább mintha mi sem történt volna, bár igazából ekkor realizálom, hogy mi vagyunk rossz helyen, hiszen ez a tánctér. Még ha a széle is, de akkor is az.
- Úgy tűnik errefelé nem éppen biztonságos a táncolók között az ácsorgás…..van kedved esetleg….már ha nem sietsz, vagy ilyesmi….- mutatok először a tánctér felé, majd a pult felé, hogy eldönthesse melyiket szeretné. Vagy szeretné bármelyiket. Velem.  

Sosem szerettem bucsuzkodni. Sokkal konnyebb volt ugy elmenni innen, hogy az eg vilagon senkivel sem kozoltem, holnap mar nem leszek itt. Ugyan mennyivel lett volna konnyebb vagy epp kellemesebb, ha a hozzam kozel allo embereknek bejelentem a nagy hirt, aztan csak nezem a sajnalkozo tekinteteket?! Egyaltalan nem konnyitette volna meg a dolgot, sot.. Pont ez az oka annak, hogy nem koszontem el Miratol. Nem akartam, hogy miattam szomoru legyen, bar valoszinuleg igy sem csattant ki a boldogsagtol, mikor megtudta, mar nem tartozkodom a varosban. Sajnalom, Miranda. Fogalmad sincs, mennyire. De nem tehettem semmit.. Legszivesebben nem mentem volna sehova, sosem hagytam volna el ezt a varost, ahogy teged sem. Nem az en almom valt valora, amikor Miamiba koltoztunk. Szeretnem, ha ezekkel tisztaban lennel, ha nem kene magyarazkodnom. Sokkal konnyebb lenne, nem igaz?
Azonban egyelore semmirol sem tudsz. Az okrol, amiert elkoltoztunk, amiert nem koszontem el vagy amiert sosem kerestelek.. Talan ha szeretned, idovel mindez valtozhat. Viszont nem csak te csobbantal egyet a tudatlansag sos es mely tengerebe. Melletted uszom en is, megannyi kerdessel a vak homalyban. Oszinten szolva azt sem tudnam, hol kezdjem. Mik tortentek veled azota, hogy tavoztam es magadra hagytalak? Miert vagy most egymagad? Miert nincs melletted senki es miert kell egyedul szorakoznod? Mi van a csaladoddal? Boldog vagy, meg van mindened, amire vagytal vagy talan epp ellenkezoleg? Nem, ezekre nem kaphatok valaszt egy zajos szorakozohelyen. Meg kell adnunk a modjat, addig pedig tovabb uszom a suru kodben.
- Nem csak New Yorktol. - szam sarkaban immar egy halvany mosoly bujkal. Ugy porog le elottem nehany szep, kozos emlek, mint egy hosszu, lebilincselo film, mely a vegere mely nyomot hagy benned. Volt benne valami, ami megerintett, ami egy ideig meg biztosan nem megy ki a fejedbol. Vajon te is emlekszel meg a kozos filmunkre? Volt annyira fontos, hogy az ido mulasa se tudja elmosni azokat?
Vegul megkoszorulom a torkom, kozben igyekszem kiverni a fejembol a multat, helyette pedig a jelenre koncentralni.
- Tul nehez. - teszem hozza. - Ezert is vagyok ujra itt.. - vonom meg hanyagul az egyik vallam, mikozben tovabbra is a no szemeit furkeszem.
- Egy percig se band.. - probalom nem eszrevenni a hangjaban rejtozo szomorusagot, de nem megy. Megis mit mondhatnek vagy tehetnek azert, hogy ez valtozzon? Azt hiszem, jelenleg semmit.. Tehetetlen vagyok.
Ahogy a pultost emliti, egy pillanatra leemelem rola a tekintetem es a barpult fele nezek, vegul visszaterek a gyonyoru, ismeros szemparhoz. Zavarodottsagan akaratlanul is elmosolyodok. Na nem mintha en cseppet sem lennek zavarodott, csak valoszinuleg jobban leplezem.
- Es mar nem vagy teljesen egyedul.. - fejezem be helyette a mondatot, mikozben arcomon meg mindig ott diszeleg egy mosoly.
Hazudnek, ha azt mondanam, meglep a rengeteg kerdes. Nekem is lenne legalabb ennyi - vagy talan meg tobb is -, de igyekszem turtoztetni magam. Egyelore.
- Feleseg. - valaszolom komoly hangon, komoly arccal. - Az elmult harom evben nem sok idonk volt szorakozni. Ott volt a rengeteg munka, a gyerek.. - veszek mely levegot. - Most viszont le tudtuk passzolni a kis.. - kell nehany masodperc mig beugrik egy random nev. - Mattet. - bologatok. - Kihasznaljuk ezt a kis idot. Most hogy kerded, nem is tudom hol marad mar Lore. - nezek korul, mintha szemeimmel az asszonykat keresnem, mikor pedig visszafordulok Mirahoz, szeles vigyor virit a kepemen. - Csak regi cimborak. Tudtommal se baratno, se menyasszony es foleg nem feleseg. - persze sokan vannak, akik ebben a korban mar reg elkoteleztek magukat, de en nem sietek.
- Na es te miert vagy egyedul? A baratodnak nem kene melletted lennie? - dobom vissza a labdat. Epp, hogy sikerul feltennem a kerdest, mar utkozik is nekunk egy idegen paros, ami nem tul meglepo, tekintve, hogy nem a legjobb helyen alltunk le csevereszni. Kezeim automatikusan Mirara siklanak. - Minden rendben? - pillantok le ra kisse aggodo tekintettel. Ha nem mi acsorognank rossz helyen, ezt valoszinuleg nem hagynam szo nelkul, de igy semmit sem tehetek.
Szavait hallva legszivesebben azonnal meghivnam egy italra, de ekkor ugranak be azok a bizonyos regi cimborak es az, hogy barmelyik pillanatban megjelenhetnek. - Mi lenne, ha mashol innank egyet? - dobom fel az otletet. Vegul ugy dontok, ugy fair, ha magyarazatot adok arra, miert tartom jobb otletnek a tavozast. - A regi - mellesleg kozos - baratok ma szeretnek megunnepelni a visszateresemet.. En pedig inkabb veled tennem ezt, kettesben. - vallom be oszinten. - Kocsival korulbelul fel oranyira van a barom.. Sokkal nyugisabb hely, mint ez.. - remenykedem benne, hogy belemegy es nem dont inkabb a maradas mellett. - De ha szeretned, mehetunk mashova is.. - barhova. Nekem igazabol mindegy, hol vagyunk. A lenyeg O, semmi es senki mas. - Mit szolsz? - varom kivancsian a valaszat. Kozben azt is remelem, hogy nem erkeznek meg azok az idiotak. Biztosan gyozkodnenek, hogy unnepeljek veluk, ahogyan azt megbeszeltuk, es ne hagyjam cserben oket. Amennyiben lelepunk innen, az lesz a legjobb, ha meg a telefonomat is kikapcsolom. Igy nem zavarhat senki. Miran mulik, mihez kezdunk.

Ha egy ajtó bezárul - tartja a mondás - akkor egy másik majd kinyílik. Az utóbbi időkben szinte kizárólag folyamatosan bezáruló ajtókat láttam. Te pedig gondoskodtál róla, hogy még azelőtt bezárd az orrom előtt, hogy meglátnám a túloldalon a napfényt, vagy a szemem hozzászokna a ragyogáshoz. Ha valakit ki lehet használni, akkor azt ki is fogják. Valahogy a hozzám hasonlóak bevonzák a hozzád hasonlókat, akiktől utána képtelenek vagyunk megválni. A magánytól való kényszeres rettegés majdhogynem tehetetlen ostoba marionetté silányít. De most megfogadtam, hogy többé nem engedem, hogy ujjaid köré kötelet csavarj, hogy engem köss a végére. Most erős leszek és nem engedlek vissza többé az életembe. De tudod…..ez nem ilyen egyszerű, mint ahogyan én azt elképzelem. Elég csupán a fürdőszobába besétálni, elég a holmik között véletlenül ráakadni valamire, ami a tiéd volt, elfog a kétségbeesett bizonytalanság: lehet mégsem leszek rá képes. Gyenge akaratú voltam mindig is. Anyám hiánya, az örök várakozás, hogy talán egyszer váratlanul majd visszatér az életünkbe állandó és naív reménykedővé avanzsált. Pontosan olyanná, akinek az életéből ki lehet lépni, de a nyomait örökre ott felejti a lelkemen.
A barátokat, akik a részesei voltak az életemnek, akik meghatározták a gyerekkoromat, akik ott voltak velem a felnőtté válás rögös útján, nehéz lenne csak úgy elfelejteni. Talán ők azok akikre akkor is emlékeznék, és szinte azonnal felismerném őket, ha az eltelt tíz vagy éppen tizenöt évben alaposan megváltoztak. Az idő mindannyiunkat megrág, mindannyiunkon hagy magából valamit, ami tör a vonásokon, a finom mosolyon, vagy éppen a lelkünkön, mely az íriszeinkben is láthatóvá válik. Vannak akiket nem csak azért nem lehet elfelejteni, mert egykor egy ideig közösen haladt velünk az idő, hanem mert olyasmit adtak nekünk, amelytől mások lettünk. Jobbak talán….azt hiszem.
Frank felbukkanása a múltból azt hiszem kicsit olyan mint egy lassan nyíló ajtó.Amely lehet, hogy délibáb, lehet csupán én ragadtatom hirtelen és a boldogság felett érzett, bár talán a meglepettség miatt nem mutatott érzelmek közepette túlságosan messzire magam. Hirtelen meg sem tudok szólalni. Leginkább azért nem mert, azt hiszem számtalan alkalommal elképzeltem, azóta, hogy szinte szó nélkül kisétált az életemből, és soha többé nem keresett, hogy mit fogok tenni majd ha újra látom. Minél több idő telt el, annál inkább haloványabb lett bennem ez a fantáziakép, és a végére már azt hiszem magam sem tudtam igazán mit is tennék. Leginkább azért mert túl sok idő telt el, és túl sok minden történt. Most mégis mondani kellene valamit. A zene vontatott ritmusán át, az erősödő majd elhalványuló fények között, a táncoló emberek között álldogálva, valahogy mégis megnémulok az első pillanatokban.
Megváltozott. Vagy nem is ez lenne a legjobb szó rá. Felnőtt. Ahogy én is. Az talán az én múltba kapaszkodó fantáziám megmosolyogtató hozadéka, hogy mégis meglátom a vonásai mögött az egykori kisfiút, a kamaszt. Azt akivel az utolsó találkozásunk alkalmával úgy hittem nem véget ér valami, hanem hamarosan elkezdődik. De végül nem jött el. Másnap és azután sem. Egy ideig nem mertem keresni, nem mertem kérdezni. Azt mondták, hogy nem valószínű, hogy vissza fog jönni, és azt is, hogy talán soha többé. Nem akartam elhinni, hogy engem csak így itt tudott hagyni. Végül elfogadtam, hogy megtette. Fájt. Nem haragudtam rá, ma sem haragszom. Csalódott voltam. Most mégis át akarom engedni magam az örömnek. Annak, hogy újra itt van, noha fogalmam sincs, hogy jelenleg az élete milyen állomásán ácsorog. Hiszen meglehet, hogy révbe ért. Boldog, vagy azt gondolja, hogy boldog. Miközben nekem semmi nem sikerült azokból az álmokból, amiket olyan kitartóan dédelgettem ismeretségünk hajnalán. Tengernyi bennem a kérdés, legszívesebben szabadon engedném mindet, egyszerre, egy szuszra, egy levegővel kimondanám őket, azt sem bánnám, ha csak egy mosollyal intézné el, és nem válaszolna egyre sem. Helyette marad a kíváncsiság okozta feszítő érzés.
Halk sóhaj hallatszik, amikor a kérdésemre feleletet ad, és amelynek mélyebb vagy általam mélyebbnek gondolt értelmétől nem tudok elszakadni. Ugye hiányoztam? Annyira amennyire ő nekem? Vagy jobban?
Tapogatózunk a tétova szavakkal, én a félmondatokkal, amelyek közül egyet ő fejez be. Mint régen. Ezen mosolyognom kell. Lehajtom egy picit a fejem, és egy őszinte, csak neki szóló mosoly fut ajkaimra. Lassan pillantok fel újra rá.
- Igen…most már nem vagyok.
Nem akarom faggatni, nem akarom kérdésekkel megrohamozni az első pillanatokban, de a felbukkanása, annak az ajtónak a lassú nyílása, a benne beáramlani kész napfény lehetősége egyszerűen nem enged. Egykor minden összekötött bennünket, az utolsó rezdülését is ismertük a másiknak, mostanra a régi emlékekből próbálunk hidat építeni a másikhoz. Nem tudom mi lenne a jó válasz: hogy az életében nincs jelenleg senki, vagy azt, hogy megtalálta a boldogságot. Az előbbi lenne talán a legönzőbb mégis legőszintébb gondolatom, az utóbbi az alázatosabb. Nem akarok alázatos lenni. Mégis amikor kiejti a száján, hogy felesége van, láthatóan egy másodpercre leolvad a mosoly az arcomról. Helyére valami különös csalódottság ver tanyát. Másodpercekkel később a régi barát, akinek egykor fontos volt az ő boldogsága, mégis visszacsempészi azt a mosolyt, amelybe talán egy leheletnyi költözik abból a bizonyos keserűségből.
- Ó….a kis Matt…- ismétlem utána, hiszen úgy tűnik nem csupán megtalálta a számára immáron legfontosabb nőt, hanem gyermekük is született. Próbálom legyőzni a gombócot a gyomromban, és esküszöm, hogy nem szeretném ezt érezni, ami jelen pillanatban végigfut a gerincemen, és az agyamban megszülető gondolatként felvillan, hogy mennyire pokolian erős fájdalmat érzek ezektől a szavaktól. Elment egykor, és úgy tűnik végérvényesen hátrahagyott mindent ami mi ketten voltunk. Tulajdonképpen én is megpróbáltam a gyermeki érzelmeken túllépni. Én azt gondoltam sikerült, valójában sosem tudtam kizárni őt az életemből. Talán azért, mert olyan lezáratlan maradt. Olyan befejezetlen. Talán nem is akartam volna lezárni. Talán jó volt reménykedni még.
Miközben körbenéz, én nem követem ebben. Őt figyelem. Kitartóan, majdhogynem rezzenéstelenül, hogy talán most majd elnézést kér, és elmegy megkeresni a feleségét. Lore….a név, amely immáron összekapcsolódik vele.
Értetlenül figyelem a csibészesen pimasz mosolyát, amikor visszafordul felém, és még a szemöldököm is összevonom. Aztán meghallom, hogy valójában senki nincs az életébe, és csupán a barátaival jött megünnepelni a visszatérését. Megkönnyebbült sóhaj lesz az árulóm, hogy tulajdonképpen mennyire a szívemre vettem a korábbiakat, pedig jogom se lenne hozzá. Sok év telt el, és talán oka volt annak, hogy nem keresett ezidő alatt. Nem felejtette el, ebben biztos vagyok. A pillantása, az ahogy rám néz tökéletesen elárulja mindezt a számomra. De akkor mégis mi történt?
- Óóóóó teeeeee! Frank Larkin, még mindig rémesen rá tudsz szedni!- morgolódom tréfásan, az egyik kezemmel legyintek felé. Aztán az utolsó kérdésére már nem tudok felelni, mert kis híjján elsodornak a parkett szélén, és a lélekjelenlétemnek, meg Frank stabil fogásának köszönhető, hogy nem billenek fejjel előre.
- Persze….csak…a táncoló tömeg úgy tűnik extázisba jött az újabb vérforraló ritmusoktól.- jegyzem meg mókázva, miközben visszanyerem az egyensúlyom, és elsimítom magamon a ruhát, megigazítom a hajam.
- Szóval legyek alibi, amiért sikerül meglépned a közös barátokkal való ünneplés elől?- kérdezem tőle továbbra is mosolyogva, láthatóan nem rosszindulatú a kérdésem sokkal inkább csipkelődő, kicsit talán revansot is veszek a korábbi rászedésem miatt.
- Nem is tudom….igazából….- teszek úgy mintha elgondolkodnék, aztán a válla felett megpillantok két ismerős alakot. A középiskolából rémlenek, nagyon sokat lógtak együtt Frankkel akkoriban, és ezáltal velem is. Igaz, azóta én velük külön nem találkoztam. Miután ő elment, valahogy a barátai engem sem kerestek. Talán nem akartak helyette magyarázkodni, pedig nem is kellett volna. Az egyiküket mégis felismerem.
- Ha jól látom, akkor ezt nagyon gyorsan el kell döntenem, mielőtt Pank és a másik barátod ideér. Észrevettek bennünket.- nézek vissza Frank-re, majd egyszerűen a kezemet a kezébe fűzöm, és megfordulva kezdem nevetve magam után húzni. Remélhetőleg követ.
- Gyere! Szökjünk meg előlük, mint régen. A bejáratig kövess!- nevetve nézek vissza a vállam felett, a kezét szorítva, kicsit gyerekes bolondozással futva, az alkoholtól kissé spiccesen. Kerülgetem az embereket, a székeket és asztalokat, a díszítő elemeket, az otthagyott, árván álló bárpuffokat, vagy éppen a táncoló párokat. A kezét nem eresztem akkor sem, ha éppen valaki utunkat állja. Néha fel kell emelnünk így összefűzve, mintha egy óriási boltívet alkotnánk. A bejárati ajtót kitolom magunk előtt. A hűvös éjjeli szél az arcomba csap, és nevetve hunyom le a szemeimet, kissé kapkodva támasztom arcomat neki ennek a lágy hűvösnek. Aztán a tekintetemmel megkeresem őt magam mellett. Ekkor engedem el végül a kezét.
- Én taxival jöttem ide. Ha iszom sosem vezetek. - és alapvetően mostanában jóval többet iszom a kelleténél…..teszem még hozzá magamban, aztán kérdőn nézek rá.
- Fogjunk egy taxit vagy te kocsival jöttél?  Egyébként…..mióta van bárod? - állok mellette, és két karommal átölelem magam fázósan. Ekkor döbbenve rá, hogy a kabátomat bent felejtettem a ruhatárban…..basszus!

Tudhattam volna, hogy nem lesz itt olyan konnyu dolgom, mint szerettem volna. Talan ha sejtem, mivel jar majd, akkor is ez a rogos ut nyert volna, nem pedig Miami. A hely es elet, mely nem is allhatna tavolabb tolem.
Hamar ra kellett ebrednem, hogy New Yorkban elni nem olyan egyszeru. Millio emleket hoz magaval. Hol kellemeset, hol pedig egy ritka lehangolot, melyet bar elfelejthetnel. Szerencsere azonban itt nincs annyi az utobbibol, mint a csodas Florida allamban.
Szinte mar el is felejtettem, milyen volt az a gondtalan, fiatal kolyok, aki egykor voltam, nem beszelve a csaladomrol. Minden tul szep volt ahhoz, hogy igaz legyen es hogy orokke tartson. Az elet egyszeruen nem lehet ilyen zokkenomentes. Helyette inkabb elobb vagy utobb, de mindenki szarnyat kimeletlenul es alaposan megtepazza vagy le is szakitja azt. Ahogy a mondas tartja: mindenkinek megvan a maga keresztje. A kerdes mindig csak az, hogy vajon mi lehet a tied?!
Barmennyire is szeretnek az a tinedzser fiu lenni, aki nem ismert lehetetlent, mar nem megy. Ahhoz tul sok minden tortent velem, velunk. De mindennek megvan az oka, nem igaz?!
Titkon, melyen a tudatalattimban azt hiszem mindig remeltem, hogy egyszer meg keresztezodhetnek utjaink. Addig is, olyan melyre astalak, amennyire csak tudtalak. Es tessek, most megtortent, en pedig alig tudom elhinni, hogy itt all elottem az a lany, akit szivesen megtancoltattam volna a vegzos balon. Csak gyonyorkodtem volna az elbuvolo mosolyodban, miutan megpordultel es melyen a szemeimbe neztel. Mi tortent volna velunk, ha itt maradok? Meg annal is kozelebb kerulunk egymashoz? Vagy talan idovel eltavolodunk, ahogy az lenni szokott?! Azt hiszem, ezt mar sosem tudjuk meg. De azt meg kiderithetjuk, mik lehetunk a jelenben es a jovoben.
Meg egy idore le kell nyelnem azt a tucatnyi kerdest, mely legszivesebben azonnal felszinre torne, utana pedig neman hallgatnam a valaszaidat. Meg mindig fontos vagy nekem. Akkor is, ha mar nem az az ember vagy, aki egykor voltal, hisz en is rengeteget valtoztam, ahogy mindannyian. Tudni akarom, mik tortentek veled, mig tavol voltam toled. Mindent tudni akarok.
- Es mar nem is leszel. - ez egy igeret, amely nem csak a ma estere szol. Termeszetesen ha o nem szeretne, semmikepp sem eroltetnem a dolgot, de amennyiben igen.. nem hagynam el ujra. Itt vagyok es itt is leszek. Szamithatsz ram, igerem. Tobbe nem lecelek le szo nelkul. Ha megis hivna a kotelesseg, magammal vinnelek, de semmikepp sem hagynalak cserben.
Latom, ahogy egy rovid idore lefagy az a bizonyos mosoly az arcarol, en pedig igyekszem tovabbra is komoly maradni es nem lebukni. Mar tudom, nem boldogitana a tudat, hogy csaladom van. Nem tagadom, en sem orulnek neki, ha perceken belul megjelenne egy vedelmezo ferj az oldaladon.
- Nagyon jo gyerek. Sokkal jobb, mint en voltam. - teszem meg hozza egy halvany mosollyal az arcomon. Ha az ember a gyerekerol beszel, jo esetben nem fapofaval teszi azt.
Mosolyom egyre csak szelesedik, miutan vegeztem az en Lorem keresesevel es vegre visszafordultam Mira fele. Figyelmem tovabbra is az ove. Csakis az ove, senki mase.
- Nem volt nehez dolgom.. - vonom meg vallaimat. Mosolyom csak akkor kezd ujra halvanyulni, mikor feltunik, hogy nem valaszolt az egyik fontos kerdesemre. Nem tehetem fel ujra, meg nem. Bar ugy tunik, megkonnyebbult, amikor megtudta, hogy nincs sem felesegem, sem pedig gyerekem, mi van, ha neki megis van valakije?! Lehet, hogy csak osszevesztek, ezert van most egyedul. Mira gyonyoru no, siman meglehet, hogy valaki varja otthon. Az lenne a meglepo, ha hozzam hasonloan neki is maganyosan telnenek az ejszakai. Csak elfelejtettel valaszolni vagy inkabb csak nem szerettel volna?! Nagyfiu vagyok, el tudnam viselni, ha nem lennel egyedulallo. Nem lenne kellemes erzes, de elfogadnam.. azt hiszem.
Szavai hallatan sikerul szinte mindenrol megfeledkeznem es ujra csak a most erdekel. Mar nem agyalok, nem fantazialok, csak rad figyelek.
- Szoval igen.. Tokeletes alibi lennel. - mosolyodom el, mikozben jol tudom, hogy hamarosan bele fog menni. Tetszik, ahogy csipkelodik kicsit, akarcsak regen. Remelem tudod, hogy ez mindig is tetszett benned, Miranda.
- Igazabol...?! - varom a valaszat, kozben az oramra se kell pillantanom, igy is tudom, elegge surget az ido. A barataim barmelyik atkozott percben itt lehetnek, en pedig mindenre vagyom, csak arra a fantasztikus meglepetesre nem.
Ahogy mogem pillant es elidoz kicsit, sejtem mit lathatott. Vagy inkabb kiket. Ha meg akarok szabadulni toluk, azonnal cselekednem kell, kulonben veluk tolthetem az ejszakat, unalmas sztorikat hallgatva.
- A francba. - nezek a barataim iranyaba, akik valoban kiszurtak. Jobban orultem volna neki, ha ez csak egy artatlan vicc lenne, de sajnos nem az. Tenyleg itt vannak es tenyleg eszrevettek. Mire eszbe kapok, mar szeles mosollyal a kepemen sietek a no utan. Nehany percig mintha azok a fiatalok lennenk, akik voltunk. Mintha nem telt volna el jo par ev..
Kezeit nem eresztem, meg akkor sem, amikor sikeresen nekiutkozok valakinek. Gyorsan elnezest kerek, kozben tovabb haladok.
- Remelem nem kovetnek minket. - ez az elso gondolatom, amint kierunk az epuletbol. Na jo, talan a masodik. Kisse csalodott voltam, amikor keze elvalt az enyemtol, de ennek nyoma sincs az arcomon, sem pedig a hangomban.
Felesleges feltennem a koltoi kerdest, miszerint fazik-e, hisz rohadt hideg van. Inkabb szo nelkul megszabadulok a zakomtol, majd atnyujtom neki. Nagyobb szuksege van ra, mint nekem.
- Nincs idonk taxira, siessunk a parkoloba es izzitsuk be azt a motort. Kis szerencsevel nem varnak majd ott a fiuk.. - oszinten remelem, hogy igy lesz. Most en nyulok a kezeert es ha csak nem huzza el, sietos leptekkel haladunk a parkolo iranyaba. - Nem fazol? - lesek Mirara. Szivesebben adtam volna oda a kabatomat, de azt sajnos a kocsiban hagytam.
- Alig nehany hete.. - valaszolom kisse tomoren.
- Anyamek regi barjat vettem vissza. - teszem vegul hozza. - Emlekszel meg ra? - fogalmam sincs volt-e ott azota, hogy elkoltoztunk.
Amint megpillantom a fekete Maseratit, mar nyulok is a nadragom zsebebe, hogy egy gombnyomassal kinyissam az ajtokat. - Na hova menjunk? - kerdezem, mielott meg beszallnank a jarganyba. Termeszetesen kinyitom elotte a kocsi ajtajat, hogy mielobb beulhessen az anyosulesre, miutan pedig kovettem a peldajat, mar inditom is be a motort, majd bekapcsolom a futest. En nem fazom, de tobb is rajtam a textil, mint Mirandan.

Néha arra gondolok, hogy bizonyos emberekkel, akik az életemből egy időre eltűntek, mennyire jó lenne ott folytatni ahol abbamaradt. Mint egy könyv amelyet egy apró cetlivel megjelölünk, hogy ne felejtsük el hol tartottunk benne, és bármikor is vesszük elő, a történet ott folytatódik, ahol mi abbahagytuk. De persze az élet nem ilyen. Nem ilyen egyszerűen működő. Az életünk lapjait nem lehet megjelölni, nem lehet visszalapozni, és akár újraolvasni, vagy egy félbehagyott oldalon megint folytatni, mert ezek a könyvek örökké változnak. Amit egyszer megírtunk a lelkünk tárolja tovább, az emlékeink között lesz fellapozható, egy-egy szeletére talán tűpontosan emlékszünk is, de ezen kívül semmit nem tehetünk vele. A továbbiak pedig változnak. Velünk együtt.
Vannak elválások, elszakadások, távolságok, amelyek azért jönnek létre, mert céljuk van vele az életünknek. Talán nem becsültük eléggé, talán nem láttuk meg benne a lehetőséget, talán nem kaptunk utána két kézzel ahogy kellett volna. Vagy egyszerűen csak egy időre el kellett halványulniuk, hogy később, évekkel később új értelmet nyerjenek.
Frank mindig is különleges volt a számomra. Voltak barátok, fontos személyek az életemben akik szerettek. Voltak akik megbecsültek, voltak akik segítettek, voltak, akik nem ítéltek el, amikor  a legnagyobb baklövéseket követtem el. Voltak akik csendesen lépkedtek mögöttem, hogy ha szükségem van rájuk, akkor a karjukat nyújtsák támaszétkul, nem várva semmit cserébe. De olyan, aki igazán ismert volna, aki tudta, hogy ki rejtőzik ott legbelül, csak egyetlen ember volt az apámon kívül: Frank. Pont ezért fájt nagyon, amikor többé nem hallottam róla. Egy ideig hazudtam magamnak. Azt gondoltam, hogy úgy kellett elmennie, hogy nem tudott már értesíteni, hogy majd írni fog, legalább egy lapot küld, vagy egy üzenetet, esetleg a közös barátokon keresztül a mi titkos nyelvünkön üzeni meg, hogy jól van és hamarosan jelentkezni fog. Hónapok teltek el ebben az önámításban, de lehet, hogy talán több is, és képtelen voltam elfogadni a tényt: Frank úgy ment el, hogy nem is szándékozik velem tudatni miért, vagy azt, hogy visszatér e egyáltalán. Aztán jöttek a dühös hónapok, az elkeseredett hónapok, a megbocsátani soha nem leszek képes hónapok, és évek múltak el úgy, hogy bár szerettem volna azt mondani, hogy bármikor is bukkanna fel nem lenne már rám hatással, tudtam, hogy ez nem így van. Az ember nem képes kibújni az érzelmeiből, mint egy feleslegessé vált kabátból. Ezek az érzelmek egyek voltak velem, ezek az érzelmek én voltam….MI voltunk.
Aztán egy idő után már nem voltam dühös, már csak ostoba és bolond bizakodó voltam, aki hitt abban a rendíthetetlenül lehetetlen csodában, hogy egyszer megint felbukkan majd a múltból. Ahogy hittem ugyanezt az anyámról, bár soha többé nem jött. Ma már talán inkább abban bízom, hogy nem is fog jönni. A feledés, az arctalan emlékek róla olyan kéreggé szilárdultak bennem, amit nem szívesen kaparnék fel újra.
Most Frank mégis itt van, és nekem kell egy kis idő, hogy ezt el is higgyem, és ne csupán a legurított italok egyik könnyed és szinte már spicces állapotba repítő hatása miatt képzeljem őt magam elé. Közelebb lépve megcsap az illata. Nem az amit a parfümök, vagy az arcvizek okoznak, az a könnyű szellő, mely akárkié lehetne. Hanem az aki ő. A reggeli nyarak frissen kaszált fű illata, a háztetők felett gomolygó hajnali pára ködös illata, az őszi esték füstös aromája. A tavaszi hárslombok nevető, bódító zamata. Az évszakok ölelkezése, amelyben az övé voltam…..és az övé maradhattam volna, ha kellek neki. Miért nem kellettem?
Ígéri, hogy nem leszek egyedül. Ma este biztosan nem, hiszen nem is kell kérnie, valahogy magától értetődő, hogy vele akarok lenni. Megtudni tőle, hogy mi történt vele, hogy hol volt eddig, és leginkább azt, hogy miért így és miért ebben a formában találkozunk, hogy miért nem keresett fel, amikor a városba jött.
Már majdnem elhiszem, hogy van valaki más az életében, megnősült és gyereke is van, már majdnem elhiszem, hogy nélkülem lett boldog…pedig nem kellene önzőnek lennem, elvégre én sem fogadtam társtalanságot. Örülni szeretnék annak, hogy révbe ért, és a mosoly, amelyet olyan nagyon próbálok igazivá tenni, már majdnem sikerül, amikor felismerem, hogy rászedett. Vele együtt nevetem el magam, játékosan megdorgálva. Nem volt nehéz dolga….valóban nem.
- Nem volt nehéz bizony. Bár ezzel soha nem volt problémád. Akkor sem amikor almát csentél nekem a menzáról. Egek, mai napig képtelen vagyok megérteni, hogyan tudta neked elhinni Mrs Patkins azt a rengeteg sületlenséget amit összehordtál?- nevetek kicsit megkönnyebbülten, kicsit meg elúszva a régi emlékek simogató hullámai között. Képes volt a pulóverében hozni nekem a szokásos konyhai fejadagon kívül még hat piros, mosolygós almát, csak mert annyira ízlett, és nem járt volna több. Ő azonban mindent összehordott a konyha könyörtelen úrnőjének, Mrs Patkins-nak, aki végül a kezébe nyomott hat gyümölcsöt. Nem tudom, hogy a meggyőző ereje volt nagyobb, vagy az öreglány szabadulni akart végre tőle.
A véletlen, meg néhány ügyetlen táncosnak hála a karjaiba perdülök, és a közelsége újra megszédít. Vagy tényleg többet ittam a kelleténél? Nem, még nem….talán szerencse, hogy ma valahogy nem forgott úgy a pohár a kezemben, mint mostanság megint többször.
Szívesen leszek alibi, szívesen leszek bármi. Tulajdonképpen a mi könyvünk lapjait egykor megjelöltem, és bár tudom, hogy elsárgultak azok az oldalak, és tudom, hogy már a betűk is elmosódtak az évek alatt, nem számít. Az a lényeg, hogy ma este tovább írhatjuk. Lehet csupán egy pár oldalt, lehet, hogy egy kicsivel többet, de bármennyi is jut én boldog leszek tőle.
Megmentem őt a barátaitól, akiknek egy részét én is ismerem. Lehet, hogy meg is láttak minket együtt, az is elképzelhető, hogy Pank meg is lepődött, vagy éppen nem hitt a szemének. No igen….a véletlen, vagy éppen a sors kusza hálójával bűvészkedő kacagó nagyasszonya úgy tűnik ma szokatlanul mókás kedvében van.
Kapaszkodom a kezébe, miközben a bejárat felé futunk, nekiütközve embereknek, kicsit a falakat súrolva, és időnként hátrapillantok, noha a kezének érintéséből tudom, hogy ott van mögöttem. Hallom a lélegzetvételét, és időnként a nevetését is.
Odakint az esti szél, a manhattani kábult, városi levegő az arcomba mar. Kezeimet nem akarom kifűzni az övéből, mégis megteszem.
-  Én is nagyon remélem. Egyrészt, valószínű nem lennének boldogok, hogy elraboltalak tőlük, másrészt minden bizonnyal szó szerint visszacipelnének.- a biztonság kedvéért még visszakukucskálok a szórakozóhelyre, de nem látok senkit, aki a bejárat felé tartana.
- Egy kicsit, de nem gond. A kabátom bent maradt, de én most vissza nem megyek érte. Majd holnap visszajövök. Igazolvány ellenében kiadják.- legyintek könnyedén, hiszen nem számít most egy kabát, mikor itt van ő. Annyi év után.
- A Grand Army-t?- nézek meglepetten rá, miközben a taxi ötletét általa elvetve a parkoló felé tartunk, ahol minden bizonnyal a kocsija is áll.
- Voltam ott pár éve néhány alkalommal….- félve ismerem be, és talán a hangom mélyebb, kissé bűnbánóbb tónusa elárulja, hogy volt időszak, amikor meglehetősen sok időt töltöttem ott, bízva a felbukkanásában. Persze ez is, mint minden olyan húzásom meglehetősen gyerekes volt, és nevetséges. A látogatások egy idő után elmaradtak. Nem feladtam, sokkal inkább beláttam, hogy olyan dologban reménykedem, amelyre valóban kicsi az esély. Pedig úgy tűnik csak az időzítés nem volt megfelelő. Hálásan biccentek, amikor kinyitja nekem a kocsi ajtaját, és megvárja, amíg elhelyezkedem az ülésen. Sietve jártatom végig a tekintetem az impozáns kocsibelsőn, amíg ő megkerüli a járművet és beül a vezetőülésre. A kocsi jólesően dorombol alattunk, amikor beindítja, és megérzem a lassan beáramló levegő langyos simogatását. Kell is, hogy felmelegedjek, ha már voltam olyan ostoba, hogy kabát nélkül, spontán és egy eszement kamasz módjára rohantam ki. A korábban feltett kérdésére akkor adom meg a választ amikor már ő is beszáll.
- Nem úgy volt, hogy a Grand-ba megyünk? Vagy legalábbis ezt ajánlottad fel. De ha ott is hasonló a nyüzsgés, akkor mehetünk valami csendesebb helyre. Persze ha emlékeim nem csalnak, ott voltak a szatén szobák….azok megvannak még?- fordulok érdeklődve oldalra, kissé megtámasztva az alkarom az ülés oldalán. A szatén szoba kifejezést a vendégek találták ki ezekre az elszeparált, apró, szobákra emlékeztető boxokra, amelyek egyik jellegzetessége a szatén kárpit volt, amellyel az elválasztó elemeket bevonták. Egészen kellemes, és meghitt jelleget kölcsönzött ezeknek a személyes kis tereknek. A zene, és némi alapzaj beszűrődött, a nyitott volta miatt, de az ember mégis tudott beszélgetni, és nem érezte úgy, hogy mindenki őt figyeli. Volt valami könnyed intimitása is ennek az egésznek. Ha belegondolok, hogy az első majdnem csókunk is az egyik szatén szobában csattant el, és valószínű meg is történt volna, ha Frank édesanyja nem kezdi éppen akkor és nagyon bőszen keresni a fiát.
Amikor elindul végül a kocsival - bárhova is tartsunk végül - akkor eltelik öt perc, én pedig annyira szeretném azt a bizonyos kérdést szabadon engedni végre amely egyre feszesebben szorítja a torkom, és fájdalmasan feszül neki a mellkasomnak.
- Mikor…..mikor jöttél vissza? Terveztél megkeresni, vagy ennek a véletlennek köszönhetjük, hogy újra találkoztunk?- szeretném azt gondolni, hogy meg akart keresni….hogy látni akart, csak talán éppen úgy, ahogyan én, benne is számtalan kérdés volt a múltunkkal kapcsolatban, amit félt közénk szabadítani. Tudta, hogy ha újra látjuk egymást, válaszokat illene adni nekem, csak talán fogalma nem volt róla, hogy mik legyenek azok a válaszok.

Bar mindig akadtak huseges, szorakoztato barataim, akik ha szerettem volna, szivesen meghallgatnak, en megsem osztottam meg veluk a csaladi gondokat. Ez egy olyan erzekeny tema, amelyrol nem szivesen beszel az ember, nem osztja meg akarkivel. Igy hat nem meglepo, hogy sokan csak egy tokeletes csaladot lattak. Egy kedves, odaado anyat es egy kicsit szigoru, de jolelku apat, aki barmit megtenne egyetlen fiaert. Hat akarhat egy gyermek ennel tobbet?! Hisz annyi elcseszett csalad akad, ahol jobb nem belegondolni, mik tortennek nap mint nap. "Akkora mazlista vagy, haver." - hangzott el gyakran, en pedig egy oszintenek tuno mosollyal az arcomon csak neman bolintottam.
Akkor meg nem gondoltam, hogy a problemakat valakivel megis megosztom majd, de miutan Mira is meselt, ugy gondoltam, en is tartozom ennyivel. Es oszinten, jol is esett vegre kimondani, hogy kozel sem olyan tokeletes a csaladom, mint amilyennek tunik. A nagyszuleimet sosem lattam, ha pedig roluk kerdeztem, hazugsagokkal etettek. Apamban oriasi feszultseg uralkodott, mely minden aldott nap belulrol emesztette. Hiaba szerette volna elnyomni, letagadni, ez egy ido utan mindenkit tonkretesz. Miutan tudomast szereztem arrol, milyen is az apja, kezdtem megerteni, miert ilyen az enyem. Azt hittem tanul belole, hogy sosem lenne olyan, mint az oreg Larkin, de tevedtem. Pontosan olyanna valt, mint az az ember, akit csak koporsoban lattam.
Anyam mas.. teljesen mas. Sokkal jobb eletet erdemelt volna es azt kivanom, bar megadhatnam neki. Sosem feledem a mosolyt, mely a legszornyubb napokon is megnyugtatoan hatott ram. Akkor is kedvesen mosolygott, amikor tudta, mar nincs sok ido hatra. O valahogy sosem vesztette el a remenyt. Probalt boldog lenni egy olyan ferj mellett, akin senki sem segithet. Talan utolso percig hitte, hogy neki menni fog, hogy o majd megis megvaltoztathatja Tomot. Bar ne lettel volna ilyen naiv, Emily.. A naiv embereket konnyen elsoprik. Olyan konnyu celpontok, hogy meg csak kihivast sem jelentenek. De nem gond, ennek igy kellett lennie, hisz allitolag minden okkal tortenik az eletunkben. Legalabbis szeretjuk ezzel nyugtatni magunkat. Nekem is okkal kellett veluk tartanom, majd okkal tertem vissza, pontosabban menekultem vissza. Ott hamar megfulladtam volna, igy hat nem volt mas valasztasom. En nem leszek olyan, mint az apam. Akkor sem, ha nem rendelkezem majd akkora vagyonnal. Mindez nem szamit. Sosem voltam torteto. Olyan, aki barkin atgazol, csak hogy elerje celjait. Kevesebbel is beerem, csak vegre boldog legyek.
Azert annak ellenere, hogy nem voltunk tokeletesek, hazudnek ha azt mondanam, itt nem akad nehany szep emlek. Elfogadtam, hogy apam olyan, amilyen, ezt kovetoen pedig konnyebb volt elviselni es normalisnak gondolni azt, ami nem igen mondhato annak. Szeretve voltam es szerettem. Sok mindent megkaphattam, amit masok nem, igy hat a hibak ellenere is szerencsesnek mondhattam magam egeszen addig, amig el nem tunt a legkedvesebb mosoly. Mar nem akartam megerteni Thomast, sem pedig elviselni. De foleg nem akartam egy altala kijelolt uton haladni. Ezt mar korabban is ereztettem vele, de ugy latszik, nem fogta fel. Mar ezt a fejezetet is lezartam, most pedig johet egy erintetlen, tiszta lap. Egy uj, magaval ragado tortenet, melyet en irok, nem pedig masok.
Azt tudom, az elmult evekben mik tortentek a csaladommal, de vajon mi van Miranda szuleivel?! El meg az apja, aki mindig tamogatta? Esetleg az az anyanak nem nevezheto no is felbukkant a multbol? Vagy meg mindig csak var ra, valaszokat remelve?! Ram is vart? Egy ideig biztosan..
- Az oreglany sem tudott ellenallni nekem. - huzodik feloldalas vigyorra a szam, mikozben egyik vallamat hanyagul megvonom.
- De azert bevallom, neha megizzasztott. - Mrs Patkins nem arrol volt hires, hogy konnyen raszedheto lenne, igy hat minden alkalommal elo kellett kapnom a nagydumas enemet. Annyi suletlenseget hordtam ossze, hogy vegul mindig elertem a celomat, igy boldogga teve Mirandat. Neha meg az en adagomat is neki adtam. Persze ha nem fullentem azt, hogy en mar reg megettem az almamat, talan nem fogadja el azt a pluszt is. Az o boldogsaga az enyem is volt. Megerte lemondani a reszemrol, ahogy a Mrs Patkinsnek valo kamuzas is. A lenyeg az volt, hogy elerjem azt a szeles, oromteli mosolyt, mely az egesz napomat feldobta.
Visszaemlekezve azokra a szep idokre, a feloldalas vigyor, szeles mosollya alakul.
- Megerte.. - mondom ki vegul hangosan is. - Boldogga akartalak tenni.. - es ez az a pont, amikor megallok, nem ragozom tovabb. Ezt te is tudod. Mindketten tudjuk, mi volt a celom, igy kar belemenni.
Kicsit meg orulok is, amikor nehany idegennek koszonhetoen a karjaimban kot ki. Nem csak a kozelsege miatt, hanem azert is, mert igy megszabadulok a kinos pillanatoktol.
Gyorsan telnek a percek, hirtelen teremnek ott a barataim, akik elol maris ugy menekulunk, mint valami gondtalan kamaszok. Ha mara valtoztunk is, valahol melyen ott rejtoznek azok a fiatalok, akik egykor voltunk es akiket ha csak nehany percre is, ujra lathattam. Aztan arcon csap a hideg levego, ismet a komoly Frank Larkin vagyok, aki igyekszik ellazulni es nem tul komornak tunni. Mira tarsasagaban ez szerencsere konnyen megy, mint mindig.
- Abban biztos vagyok, hogy nem hagynanak lelecelni, ugyhogy jobb, ha minel elobb elindulunk. - kozben pedig remenykedem abban, hogy nem varnak majd a jarganynal.
- En pedig a kocsiban hagytam.. de ott majd nyugodtan felveheted, mig felmelegszik az auto. - mosolygok a nore, mikozben legszivesebben az ismeros szemparban gyonyorkodnek, de haladnunk kell, igy kezet megragadva sietos leptekkel tartunk a parkoloba.
- Ha gondolod, holnap szivesen elkiserlek majd. - elvegre az en hibam, hogy olyan sietosen tavoztunk. Miattam felejtette ott a kabatjat es azt is nekem koszonheti, hogy most nem mehet vissza erte. Ez a minimum, amit megtehetek.
- A Grand Armyt. - ismetlem utana vigyorogva. - Meglep? - teszem fel a kerdest, mikor epp megpillantom a fekete autot. Mar csak nehany meter van hatra, es senki sem var a parkoloban. Mazli.
- Baratokkal? - artatlannak tuno kerdes, a valasza megis sok mindent elarul majd. Addig inkabb nem fantazialok arrol, vajon miert latogatta meg szuleim egykori barjat. Ugyis hamarosan valaszt kapok, legalabbis remelem.
- Ha meleged van, a zakot nyugodtan dobd hatra. - oda, ahol a kabatom is hever. A valaszat inkabb nem varom meg, nem kisertem a sorsot, helyette minel elobb kifarolok, hogy haladhassunk, mindegy hova.
- Persze. Nem valtoztattam semmin.. - huzodik halvany mosoly az arcomra, mikozben egy pillanatra a nore lesek, majd ujra az utat figyelem. Minden a regi, egy kis felujitassal.
Vajon emlekszik, mi tortenhetett volna az egyik szaten szobaban egy nyari napon, ha anyam nem zavar meg minket? Vagy ezek az emlekek mar csak az en fejemben leteznek?! Utalom, hogy varnom kell azokkal a kerdesekkel es nem tehetem fel oket most azonnal. Az osszeset, egy szuszra kimondanam, utana csak hallgatnek. Ot hallgatnam.
- Akkor marad a Grand Army. - es mar fordulok is jobbra, hogy roviditsek kicsit. Biztosan ott is lesznek jo paran, de azert nem ennyien, raadasul joval nyugodtabb hely, mint ez. Nem uvolt hangos zene, nincsenek vedelo, tancikalo fiatalok.
Hogy ne legyen tul nagy csend, bekapcsolok valami zenet. Nem szamitok kerdesekre, igy mondanom sem kell, mennyire meglepett. Azt hittem, var meg veluk. Tevedtem. Szigoruan csak az utat figyelem, na nem mintha neha ne tudnek Mirara pillantani. Kell egy kis ido, mig osszeszedem a gondolataimat.
- Nehany hete.. - maximum masfel honapja, de tul sok dolgom volt a Grand Armyban. Eloszor meg kellett gyoznom az akkori tulajdonost, hogy lemondjon a helyrol, majd kicsit felujitani, aztan meg lakast is szereznem kellett. Olyan rohadt gyorsan teltek a napok.. csak mostanaban kezdett lassulni az ido. A masodik kerdes hallatan akaratlanul is elmosolyodok. Hogyne gondoltam volna ra.. Mar akkor eszembe jutott, amikor megfogant az otlet, hogy elhagyom Miamit, majd mindent hatrahagyva ide koltozom.
- Meg szep, hogy tervben volt. De elotte meg el kellett inteznem nehany fontos dolgot.. - azt mar nem teszem hozza, hogy ossze is kellett kapnom magam. Tudtam, hogy kerdesei lesznek, en pedig nem igazan tudok mindegyikre kielegito valaszt adni. Abban sem voltam teljesen biztos, hogy nem zavarna el, hisz egykor csak ugy itt hagytam, minden szo nelkul.
- Vedd fel a kabatot.. - szolalok meg ujra, mikor leparkolok a Grand Army elott. Azt hiszem, most kifejezetten jol fog esni a hideg levego. En a zakomert nyulok hatra, miutan leallitom a motort es kihuzom a kulcsot, aztan mar szallok is ki. Megkerulom az autot es kinyitom Mira elott az ajtot. - Gyere. - nyujtom fele az egyik kezemet.