Tősgyökeres amerikai patrióta családból származom. Ezelőtt negyvenöt évvel láttam meg a napvilágot New York-ban pufók arcú, lenszőke hajú, és világítóan kék szemű gyermekként, szüleim nem várt gyermekeként. Nem várt...de nem azért mert annyira fiatalok lettek volna, hanem éppen ellenkezőleg. Az édesapám – isten nyugosztalja – már közel járt az ötvenhez, az anyukám is bőven elmúlt harmincöt. Már letettek róla, hogy valaha gyermekük szülessen, amikor egy októberi délelőttön megérkeztem én. Mint egyetlen és kései gyermek, természetesen mindenből igyekeztek számomra a legtöbbet megadni, de mégis odafigyelni arra, hogy ne essenek túlzásokba. Édesapám a new york-i egyetem díszdoktora volt, arany diplomával is rendelkezett, mint az egyetem egykori tanulója majd később megbecsült oktatója, aki amerikai történelmet tanított. Az édesanyám, aki lassan betölti a nyolcvanadik életévét, és olyan kicsattanó életerőnek örvend, a new york-i filharmonikusok hegedű virtuóza, a mai napig szívszorítóan csodálatosan játszik zongorán, hárfán és hegedűn egyaránt. A zene a vérében van, azt mondtam mindig, hogy muzsikából van a lelke.
Nyugodt, kiegyensúlyozott gyerek voltam, aki könnyen teremtett barátságokat kedves és nagyon előzékeny, udvarias stílusával. Apukám fontosnak tartotta, hogy igazi, hamisítatlan amerikai lady-t neveljen belőlem, aki megállja a helyét egy nívósabb eseményen éppen úgy mint egy átlagos baseball meccsen a stadionban, amit nem mellesleg élete végéig imádott, és soha ki nem hagyott volna egyetlen mérkőzést sem.
A diplomámat a baltimore-i Johns Hopkins University magánegyetemen szereztem, és a rezidensi éveimet  a new york-i  Mount Sinai Medical Center-ben töltöttem, itt is szereztem meg a szakvizsgámat 2005-ben mint traumatológus. A sikeres szakvizsga után állást ajánlottak és el is fogadtam. Bár talán nem szabadna kihagyni a felsorolásból azt a tényt, hogy még  a gyakornoki éveim alatt ismerkedtem meg a későbbi férjemmel, akivel 1998-ban  összeházasodtunk. Mark Keller, az általam ismert egyik legemberségesebb és legkitartóbb orvosok egyike, a Mount Sinai megbecsült onkológusa, és az egyetem remek vendégelőadója, akárcsak jómagam. Igaz, az oktatást, már három éve befejeztem, de még mindig vannak egykori diákjaim, azóta orvosokká lett kis csibéim akik visszajárnak hozzám, akár egy jó kávéra, akár csak arra, hogy pár kedves és biztató  szót halljanak tőlem. A pozitív hozzáállás híve vagyok, de erről majd később ejtek szót. 1999-ben megszületett a lányunk Marianne, aki jelenleg kiváló iskolai eredményekkel kápráztat el bennünket, valamint tagja az iskolai futócsapatnak. Oceonográfusnak, tengerbiológusnak készül. Mérhetetlenül büszke vagyok rájuk, a családomra, a két legfontosabb emberre az életemben.
A házasságom mindig is tökéletesnek volt mondható, noha azt csak mi tudtuk, hogy mennyit kellett ezért megszenvedni, mert az együtt töltött éveket sosem adják ingyen, sosem ajándékba kapjuk, ahogyan a tudást sem. Mindenért meg kell szenvedni. Marianne gyönyörű és csodálatos gyermek, anya nem kívánhatnak tökéletesebbet nála. Tudom, hogy mindenki szépnek és hibátlannak látja a saját gyermekét, de ő valóban az. Megvannak a maga ifjúkori lázongásai, de igyekszem elfogadni, és anyaként mindig figyelni rá. Fogni a kezét, de tudni, hogy mikor kell elengedni, ha kell.
Azt vallom, hogy jó orvos az lesz aki nem felejti el honnan jött, hol jár jelenleg és merre tart. A jó orvosnak vannak céljai, de soha nem felejt el embernek maradni. A jó orvos nem felejti el az esküjének szövegét:
„ ....mindig minden körülmények között, a legvégsőkig(...) az ember élet védelmében(...) embernek maradni minden körülményben”

Hármas hitvallásom

Család

Alappillér, kohéziós erő, maga az élet, valami amiért érdemes nap mint nap elkezdened a munkát, a család, amiért érdemes küzdeni. Nem csupán a sajátodért, hanem mindenki más családjáért. Hiszen tartozni minden ember tartozik valahová. Számomra ők jelentik a világmindenséget. A férjem akivel immáron több mint negyedszázada élek együtt. A kezdeti nagy lángolásunk mostanra az egymás iránt tanusított megbecsüléssé, szeretetté és tiszteletté szelidült. Nincs férfi a világon, akit jobbnak vagy különbnek látnék nála. Soha nem is volt. Ha lehet ilyet mondani, a szívem mélyén nem szűntem meg őt azzal a határtalan szerelemmel szeretni mint egykor, ha ránézek még mindig elgyengülnek az arcvonásaim. Ismerem őt, ismerem az utolsó lélegzetvételét is, szinte tudom hogyan és hányszor rezdül a szempillája, hogy mikor és mennyi ezüst tincset rajzolt már a hajába az idő. Tudom, hogy a tojást rántottaként nem szereti, hogy a narancslevet csak hidegen, hogy utálja a baseballt, ellenben kedveli a kosárlabdát, és nagyon szereti Victor Hugo könyveit. Marianne...aki a mi életünk folytatása, a lányunk, a büszkeségünk, akit ha átölelek, még mindig az orromban érzem a finom tejes babaillatát. Az akihez éjjel óránként keltem fel, mert hasfájós volt, aki hamarabb tanult meg beszélni mint járni, aki kamaszkorától bolondult a vízért ( amitől én mindig féltem) akire soha nem akartuk a saját életpályánkat ráerőltetni....aki remélem boldog felnőtté válik majd. A közel nyolcvan éves mama, aki mai napig aktívan zenélget, sőt van egy operája, amin nagyjából harminc éve dolgozik, talán egyszer még be is fejezi. Számomra ők a családom, minden ami az életben számít, akikre építek, akik nélkül el sem tudnám képzelni az életemet.
Ez így jó és így tökéletes egyszerre.

Munka

Amit minden kiscsibémnek tanítani szoktam: „Ne tökéletes orvos akarj lenni, hanem jó orvos. Hiszen a beteg nem azt fogja mondani, hogy tökéletes vagy, hanem, hogy jó...jó abban amit csinálsz. Azért lesz neked hálás, ha kedves vagy hozzá, ha emberséges, és nem azért, mert adott helyzetben a legjobb döntést hoztad. Ki dönti el ugyan, hogy mi a legjobb? Mint minden döntés, ez is szubjektív. Ott ahol lelkekkel foglalkozunk nap mint nap, nem lehetünk objektívek, mert akkor elveszítjük az emberségünket. Légy olyan orvos, amilyen embernek is szeretnél lenni.”
Mindig is ezen hitvallásom szerint végeztem a feladataimat, ezen gondolatok mentén igyekeztem tudásom és emberségem legjavát adni, mindig is az volt a célom, hogy ne csupán úgy távozzanak a betegek az osztályomról, vagy a kórházból, hogy a testük gyógyult, hanem úgy, hogy a lelkük is. Hogy amikor kilépnek a kapun, és visszapillantanak, ne átok legyen számukra a nevem. Nem vagyok naív, tisztában vagyok az árnyoldalakkal, tisztában vagyok azzal, hogy bizonyos helyzetekben hiába próbálunk meg mindent, egyszerűen a tudásunk, a jelenlegi ismereteink végesek. A halál ott ólálkodik a közelünkben, nap mint nap, és vannak helyzetek, amikor le is csap.  Ezt nem lehet megszokni, évek hosszú során sem lehet megszokni, a baleseti sebészet pedig különösen olyan terület, ahol sokkal gyakrabban előfordul. Olyan, hogy edzett lélek nincs. Olyan, hogy ki tudod mondani szenvtelenül, hogy valaki elment....nincs. Aki minderre képes abban egy szemernyi jó érzés sincs. A gép sípoló hangja közepette még évek múltán sem lehet egyetlen hang megbicsaklás nélkül kimondani, hogy nincs tovább.
Ne tökéletes akarj lenni....csak jó.

Jövő

A jövő generációja, a feltörekvő orvosnemzedék. Sokan, a jelenlegi szakorvos kollégák közül szeretik elfelejteni, hogy egykor ők is bejárták ezt az utat. Egykor ők is összekeverték a tűket gyakornoki éveik elején, egykor ők is ültek órákig a beteg mellett, az ágyra borulva, sokszor éjszakába nyúlóan, amíg a vérátömlesztés zajlott, hogy a rázkódó reakciók láttán azonnal beadják a kalciumot a betegnek. Mennyire hittünk abban, hogy akkor és ott az a legfontosabb feladat a számunkra, mert egy tévedés, vagy éppen nem időben történő cselekvés hatására meghalhat a beteg. A rezidensi éveiket is elfelejtik sokan, amikor az osztályok között rohangáltunk, néha azt sem tudva, hogy hány helyen legyünk egyszerre, hogy mindenkinek meg tudjunk felelni, hogy mindenki számára jól végezzük el a ránk bízott feladatot. Figyelni, hogy olyan eseteknél legyünk jelen, amelyet még nem láttunk korábban és nem is biztos, hogy újra lesz rá alkalom. Amikor hajnalban csak azért visszarohanunk a kórházba, alig három órás alvás után, hogy egy ritka műtétnél ott legyünk újabb hosszú órákat töltve talpon. Az elhivatottság olyan mint egy törékeny kis virág: dédelgetésre, gondoskodásra szorul, hogy később szirmot bontson és teljes pompájában mutatkozzon meg. Talán pontosan ezért, és ezen alapelvet követve azt hiszem alapvető dolgok mindenképpen bevezetésre kerülnek az osztályon. Az új kollégák ugyanolyan orvosok mint mi, csak még az útjuk elején járnak. Segíteni kell őket ebben és nem hátráltatni. Én hiszek a pozitív nevelés hatásában. Ahogyan úgy vélem az életben, a lányom esetében is működött, működni fog a kollégákkal szemben is. És amennyiben az időm engedi és találok egy igazán kiragyogó tehetséget, aki mellett nem lehet elsétálni, akkor vele szemben különös figyelmet fogok tanúsítani.
Mert aki jó...aki igazán jó....az idővel úgyis tökéletes lesz.