Lassan, hosszan nyújtózom el a székemben, gondosan ügyelve rá, hogy az egyensúlyom megmaradjon, miközben próbálom az örökké visszatérő csomókat meglazítani a hátizmaim között. Az ülő munka hátrányai, hiába próbálok rendszeresen masszázst beszorítani a programomba és jógázom minden reggel, ezek az izmok a hosszú órák alatt bemerevednek. És még könnyen ki sem lazulnak, mert én túl hiú vagyok az egyetem épületén belül alacsony sarkú cipőben közlekedni. Pedig a legtöbb lépést egy nap alatt itt teszem meg és az a plusz öt-tíz centi ugyan csodát tesz a testalkatommal, de nem a legegészségesebb. Mégis, ez az egyike azoknak a dolgoknak, amikben nem engedek, hiába az egészség mániám. Szeretek úgy kinézni, hogy az egyértelművé tegye a rangomat és a szerepemet ebben az egyetemen ennek pedig része az elegáns viselet és a hozzá illő cipő valamint táska. Hogy ezen kívül csalok? Még szép. Nem csak egy pár tűsarkú van az irodámban, a nagy iratszekrény alsó fiókja tökéletes hely két extra pár tárolására, amelyek közül az egyik nagyobb méret a kedvencemből és délutánra gyakran felcserélem őket. Meg van ott egy sportcipő is, valamint a hideg idő érkeztével bekerül egy sál is. Ezen kívül tartok zselé párnákat, ragtapaszokat, kisebb hűtő- és melegítő párnát, pótharisnyát, köröm reszelőt. Bármit, amire egy nőnek napközben szüksége lehet és túl lusta vagyok a táskámban hordani a tablet mellett. A munkámmal járó tágas irodát maximálisan kihasználom, és bár alapvetően mnimalista és fehér szín dominál benne, mindig van elég hely egy újabb ötletemnek. Két a berendezéshez illő szekrény nyitott részekkel a könyveim és zárt fiókokkal az iratok számára, egy kisebb dohányzó asztal fotelokkal és mellé egy teakonyha rész. A sarokban egy kis illatosítónak hála éppen enyhe fahéj és narancs aroma tölti be a teret. Hét közben napi tíz órát töltök ebben az épületben és nem félek úgy berendezni, hogy az megnyugtasson két előadás és megbeszélés között. Főleg, mivel az utóbbiak még mindig nehezen alakulnak, ha valaki megpróbálja a korát elővenni ütőkártyának, mikor elutasítom az ötletét. Nyilván való, hogy nem érem el a többi szak dékánjainak átlag életkorát, egyértelműen nő vagyok és biztos vagyok abban is, ha nem tudná mindenki, hogy amióta helyettesként a harmincas éveim elején elkezdtem itt dolgozni, mindent csináltam már, akkor lenne még néhány fennakadás. Akkoriban én is másképp képzeltem az életemet, mondhatni teljesebbnek. A sors közbe lépett, fel kellett nőnöm, készen kellett állnom átvenni év közben a főnököm helyét a semmiből és később foggal-körömmel harcolni érte. Megmutatni, képes vagyok megcsinálni, képes vagyok jól csinálni és nem fogok meghátrálni. Amikor pedig valaki segítséget kért tőlem, akkor figyeltem. Az irodájára, a könyveire, a kényelmi tárgyakra és néha a böngészési előzményekre is. Pontosan tudom, ki milyen ajándéknak örül, hogy hívják a párját és a gyerekeit, és igen, a titkos érdeklődését is néha. Bár az utóbbit soha nem mondom ki hangosan és még nem kellett használnom. Egyelőre elég, hogy szerethető és figyelmes vagyok, a munkában pedig pontos, precíz és előítéletektől mentes. Az utóbbi néha hátrány is tud lenni.
Éppen egy pillanatra hunynám le a szememet és nyomok el egy apró ásítást, mikor a szobát betölti a kopogás hangja. Valaki beszélni akar velem. Ilyenkor? Csak egy pillantás kell, hogy megállapítsam, már elmúlt hét óra, régen vége a diákfogadásnak, így nyilván valóan valamelyik kollégám is. Végig nézek magamon, a fülem mögé simítom a hajtincsemet a szemem mellől, helyre igazítom a fehér blúzomat, mielőtt túl sokat villantanék és máris megadom az engedélyt a belépésre. Közben pedig készen állok felugrani, ha valakinek szüksége van a segítségemre is. Ami nem történik meg, ezek szerint még nem a begyűjtött papírokat hozták, amelyekkel a jövő hét végére kellene végeznem. Igen, a dékán asszony a múltban él és szereti papíron megkapni a dolgokat. Azt nehezebb hamisítani...
- Szép estét neked is, Maximilian, miben segíthetek? - hagyják el a számat az egyszerű szavak, gördülnek le a nyelvemről majdnem csábítóan, miközben végig nézek az egyik viszonylag új tanáron a szakomon. És be kell vallanom, van mit néznem rajta, kezdve a karakteres vonásaival és lélekbe hatoló pillantásával, folytatva a vékony, izmos alkatával. Amit csak sejtek, hogy ott rejtőzik a ruha alatt, még nem volt szerencsém hozzá. De sokat elárul arról, mennyire megkapónak tartom a vonásait, hogy egyáltalán belegondolok a dologba. Ami után jönnek az olyan veszélyesebb mezőkre vezető gondolatok, amelyek a "ha nem lennék a főnöke..." résznél kezdődnek. És itt el is kapom őket, beletuszkolom egy dobozba az agyam mélyén, így mire elárulja, mit szeretne tőlem, már sokkal összeszedettebb vagyok. Meg talán kicsit egyenesebben is ülök, de az írható a koncentrációm számlájára is.
- Oh, igen, a történelemre szeretnélek téged választani és hagytam egy üzenetet már a vezetőnél, de még nem kaptam választ tőle. Az időt elnézve ma már nem hiszem, hogy fogok - pillantok az órára a gépemen, még egyszer, így is elszakítva a szemeimet az arcától. Meg persze így van esélyem az emaileket is ellenőrizni, mert lehet, hogy ott küldtek valamit. A telefont jobban szeretem én, de azt nehezebb vissza keresni, így lassan mindenki átszokik a digitális világra. - Lelkesedni valószínűleg idén sem fognak, de már most kisebb ellenállásba ütköztem - legalábbis nem kaptam még telefonhívást egy kiabáló másik féltől, sem elejtett megjegyzéseket arról, hogy ki a kis kedvencem vagy mennyire lehet jó tanár az alsógatyamodell. Ami mind megtörtént már legalább egyszer és nem áll szándékomban mesélni róla a másik érintettnek. Egyik oldalról nem éppen professzionális és én sem tudom bizonyítani, hogy elhangzott, másik oldalról pedig szerintem kap ő is elég nyomást a többi kollégától, hogy bizonyítsa, méltó az állásra és itt lenni. Pedig biztos vagyok benne, hogy amikor felajánlottam a lehetőséget neki, nem volt egy kis kedvenc jelölt iskolán belül, akinek a lábujjára tapostam volna vele. Egyszerűen az önálló döntés nem a kedvencük ezen után véleményem szerint.
- Mit szólnál egy teához? Én éppen csinálni akartam magamnak egyet. Borsmenta? - szeretem a teákat, tartok jó néhány fajtát és ugyan nem vagyok teljesen biztos benne, hogy ez a kedvence, de úgy emlékszem, láttam már kortyolgatni. Magamnak úgyis valami nyugtató fajtát akartam, amely nem kábít be és ez rajta van a rövid listámon. Közvetlenül a gyömbéres-kurkumás után.