Egy dolgot nyugodtan kijelenthetünk Greta-ról: a külsejét leszámítva semmiben sem hasonlít az édesanyjára, és vajmi keveset örökölt apja törtető, az üzleti világban elengedhetetlen cápa természetéből. Ellenben mindent örökölt anyai nagyszülei vérükben buzgón csordogáló földimádatából, az ír emberekre szinte születésük jogán jellemző, majdhogynem kötelező vidéki élet iránti megszállottságából. Nyugodtan elmondhatjuk, hogy Greta arra született, hogy távol éljen a várostól, megbújva valahol az ír lankák, roppanó jégkék vizek, és az elnyúló messzi zöld táj ölelésében.
Aoife mindig ragyogott, lenyűgöző szépségével a dublini társasági élet elismert és felkapott személyisége volt. Nem csupán műveltsége és lehengerlően kedves társalkodó stílusa tette őt könnyen barátkozó emberré, hanem megkapó szépsége, melyet egyetlen leánygyermeke, Greta is örökölt. Örökölte még tőle a könyvek és versek szüntelen imádatát, a nagy angol versek és drámák ellenállhatatlan szeretetét, és a betegségekkel szembeni szívós ellenállását. Gyermekkorában az orvos csak a nevét ismerte, de arcot nehezen tudott volna társítani a kislányhoz. Örökmozgó volt, és idejét szívesen töltötte a szabadban, távol a házban örökké hallható társasági zajtól.
A földbe akkor szeretett bele, amikor első alkalommal, olyan hat évesen nyaralt nagyszülei blessingtoni farmján.
Még csak a bekötő útra kanyarodott rá az öreg vajszínű Rover, amikor orrát az üvegre tapasztva, szinte levegőt sem merve venni csak bámulta a messzire nyúló mezőket, a távolban apróvá zsugorodott tavaszi lombjukkal büszkélkedő fák koronáit. Greta már akkor tudta, hogy ilyen helyen akar majd élni. Hogy itt akar majd élni.
A szülei nem ilyen jövőt szántak neki, és nem is ilyen irányba indult el egykor. Anyja szerette volna, ha a későbbiekben a kifutók világában érvényesíti a szépségét. Apja kifejezetten óvta volna a rivaldafénytől, ugyanakkor boldoggá tette volna, ha a lánya minimális érdeklődést mutat a közigazgatás, vagy a jogi pálya iránt.Greta azonban semmi mást nem akart, csak a blessingtoni naplemente ezerféle narancsban, vörösben, hirtelen sárgában úszó, horizonton átívelő élményét minden reggel. Vadvirágokat szedni csokorszám a mezőn, felülni Sütőtökre és kivágtatni a világból is. Vidékre vágyott, oda ahol a nagyszülei is éltek. A szülei eleinte hallani sem akartak róla. Tinédzser kori hóbortnak véltél, ám úgy tűnt ez tartósnak bizonyult. Húsz évesen végül beiratkozott a Trinity College gazdasági és mezőgazdasági ágazatára, ahol végül huszonöt évesen diplomát szerzett agrármérnökként. Jelentkezett egy dublini szépségversenyre is, ahol nem ő lett ugyan a királynő, de a közönség szimpátiáját elnyerve végül a legtöbb szavazattal ő lett a könzönségdíjas.Valóra váltotta némiképp anyja kifutókról szőtt álmait, apja diplomát vizionáló elképzelését, így huszonhat évesen úgy döntött, hogy ideje a saját álmaival is törődni: leköltözött Blessington-ra, a nagyszüleihez.
És hogyan kerül egy ízig-vérig vidéki ír  lány New York-ba? Ösztöndíjjal. A Derry-ösztöndíj minden évben tíz pályázónak biztosít lehetőséget arra, hogy tudását egy éven át az Egyesült Államokban csiszolhassa még tökéletesebbre. És egy ilyen ösztöndíjat nyert el nemrégiben Greta is.
Faye sietősen kötötte össze ezüst tincseit egy szoros, kikezdhetetlen kontyba a feje tetején. Végigsimított hófehér, épp egy órája cserélt kötényén, melynek elülső zsebén egy általa készített négylevelű lóhere hímzés díszelgett. Az emelet irányából öles, kimért, lassú léptekkel baktatott lefelé Niall, a férje. Frissen mosott, kávébarna öltönyében úgy festett, mint ahogyan indulni szokott az évenkénti kétszeri állatvásárra a Liffey partjára. Cirmos ősz haját hetykén pomádézta hátra, friss arcszesz illata lengte körül, hiszen alig két órája beretválkozott.
Azt gondolhatná bárki, hogy valami különleges alkalomra készülnek, vagy megy valahova a Boyle házaspár, a blessingtoni Boyle farm tulajdonosai, azonban sokkal egyszerűbb oka volt ennek a minden szempontból különleges alkalomnak. Látogatóba érkezett legidősebb unokájuk, legkisebb lányuknak, Aoife-nek a gyermeke, mielőtt maga mögött hagyja a smaragd kontinenst, hogy egy évre az Államokba költözzön.
Greta, mióta az eszét tudta ezen a farmon érezte a legjobban magát. Ez volt a mindene, és jobban ismerte az utolsó gödröt, az utolsó bokrot, törött kerítésdarabot a farmon mint bárki más. Mindössze kilenc éves volt, amikor Niall-al együtt nagyjából tizenhat órát virrasztott Zivatar mellett, mire a kiscsikó megszületett. Greta számára ez a hely volt az a hely, ahonnan az ember már csak egy lépéssel van távol a mennyországtól. vagy az is lehet, hogy a blessingtoni farm maga az édenkert. Számára legalábbis az volt.Az egyetem után bejelentette, hogy a nagyszüleihez költözik, és a továbbiakban itt szeretne élni, semmint Dublinban. Képtelen volt tovább a városban maradni. Megvalósította ha csak némiképp is, de szülei vágyait: egy szépségverseny közönségdíját elhozta és az anyjának adta, hogy kezdjen vele amit szeretne, és a bekeretezett diplomája is apja dolgozószobáját díszíti, mert a lányt, igazából nem érdekelte sohasem. Jó gyerek volt, mindig igyekezett mindenki kedvében járni, ugyanakkor soha nem felejtette el, hogy ő mit szeretne. Tudta, hogy el fogja érni egyszer majd amiről álmodik, csak neki ehhez kerülőutakat kell bejárnia.
Odakint a bekötő úton már feltűnt a sötét színű Bentley, Sean Barry igazán mutatós, bár nem feltétlenül az efféle utakra tervezett autója. Faye a gangra sietett, és onnan nézett a távolba, tenyeréből napellenzőt csinálva, az erejéből veszítő, de még mindig kitartóan sütő délutáni nap ellen. Niall követte őt, és dolgos, hatalmas kezeit gyengéden helyezte a felesége vállára. Ő maga is a távolt kémlelte, legalábbis a szemeivel, de a gondolatai valahol egészen máshol jártak. Reszelős, whisky-n edződött hangján szólalt meg. Csendesen, mégis határozottan.
- Nem tudom, hogy jól döntöttünk e amikor beleegyeztünk, hogy Greta ideköltözzön. Tudod jól, hogy Aoife soha nem szeretett itt élni, az első adandó alkalommal elköltözött, és a legidősebb fiunk is inkább a városi létet választotta. Nem tudom hol rontottuk el a nevelésüket, Faye.
- Sehol, darling, sehol.- felelte mosolyogva az asszony, fátyolos, időrágta kék tekintetét le sem vette a közeledő autóról.
- Csupán az élet ugrott egy generációt, és mindazt amit nem tudtunk mi átadni a gyermekeinknek, a legidősebb unokánk kapta meg. Ennyi történt, semmi más. Nem szabad túlgondolnunk.- mosolyodott el bölcsen az asszony és kezét a férje kézfejére simította, megszorítva azt.
- Látod Faye Duncan? Már akkor tudtam, hogy te vagy a nekem való asszony, amikor a blessingtoni St.Patrick napi mulatságon az egyetlen lány voltál, aki nem volt hajlandó táncolni velem. Azt mondtad, hogy egy Boyle sosem tudja hol a határ, ha a szép lányoknak való udvarlásról van szó. Pedig akkor este én csak neked akartam udvarolni.
- Lódítani még mindig nagyon tudsz, Niall.- nevetett az idős asszony, és fejét megbillentve orcájának egy részét a férje vállán pihenő kézfejére engedte simulni.
A Bentley lassan araszolt végig a főépületig, az immáron szürke murvával behintett úton. Odaérve a Barry család mindhárom tagja, egymás után szállt ki. Greta boldogan futott fel a kis gondozott apró pázsiton, amely egyenesen a három lépcsőfokhoz vezetett, hogy mihamarabb átölelje a nagyszüleit. Sean és Aoife kissé távolabb, lemaradva tőle követték.
- Boldog lennék, ha ezúttal nem vesznél össze apámmal. Nem az ő ötlete volt, hogy Greti ideköltözzön. A lányunk akarta. Én pedig tiszteletben tartom ezt. Jó lenne ha te is elfogadnád.
- Ahogy elfogadtam az összes ismert vagy éppen nem ismert szeretődet, drágám? Hátpersze, ahogy óhajtod.
Aoife nyelt egy nagyot, de inkább nem mondott semmi többet. Nem akarta azzal kezdeni az ittlétüket, hogy még azelőtt összeveszik Sean-al, hogy egyáltalán átlépnék a szülőháza küszöbét.

“Kedves Dylan
Személyesen akartam hozzád elmenni, és nem csak email-ben elbúcsúzni. Vagy hát ez nem is annyira búcsú, mert hiszen nem örökre megyek el, meg aztán a mai világban már létezik számtalan módja annak, hogy ne csak halljuk, hanem lássuk is egymást. Remélem, hogy a vizsgáid sikerülni fognak, és megkapod azt az állást amiről annyit meséltél. Szerintem te leszel Wicklow megye legjobb állatorvosa. Majd egyszer. Mert azt is tudom, hogy ehhez rettentő sokat kell még tanulnod, és számtalan helyen megfordulnod. Boyle nagypapa azt mondta, hogy ha van kedved, akkor jövő nyáron pár hónapot náluk is eltölthetsz gyakorlat gyanánt, már persze ha nem jelent gondot, hogy ezzel egy időben akár velem is összefuthatsz majd. Persze beszélek butaságokat, hogyan is jelenthetne, hiszen barátok vagyunk.
Múltkor Woodendben jártam egy hamisítatlan kenguru farmon. Skipper a legbájosabb kenguru akivel valaha találkoztam. Odavan a mézes gumicukorért, és az áfonyáért. Küldök képet is. Cukik vagyunk, nem?

Anya amúgy üdvözöl, és megkért, hogy mielőtt elutazom, feltétlenül küldjem el neked az új telefonszámát. Mondjuk nem értem miért nem ő maga küldte el, elvégre tudja a címedet, meg a telefonszámodat. na mindegy, elküldöm. Ja és valószínű karácsonyra mindenképpen hazajövök, de már nem Dublinba, hanem Blessingtonba, a nagyiékhoz. Odaköltözöm. Pontosabban két évre Amerikába, de ha visszatérek, akkor oda fogok visszatérni. Hiszen ismersz. Én mindig is vidéki lány maradok.
Ölel
Gréti-Méti”

Aoife a fésülködő asztalnál ült, és a hajkefével sokadszor futott át kávészínre festett tincsein. Hosszú, dús haja volt, amiben időnként már megjelentek az ősz hajszálak. Ő pedig képtelen volt elviselni, vagy éppen feldolgozni az idő múlását. Ő örökifjú. Lélekben legalábbis. Soha nem volt képes elfogadni, hogy a világ körülötte változik, és vele együtt ő maga is. Ellene pedig mindig úgy küzdött, hogy nálánál jóval fiatalabb szeretőket tartott. Aoife nem volt rossz ember, nem volt rossz anya, nem volt igazából annyira rossz feleség sem, csak éppen nem tudta feldolgozni azt amit az emberek többsége méltósággal és egyenesen fogad. Pedig szép volt. Megkapó, ragyogó és roppant művelt.A telefonja megcsörrent, ő pedig mosolyogva nyúlt érte. Sejtette, hogy ki lesz aki keresni fogja. Jobban mondva remélte.
- Hello, Dylan, darling.
Csilingelte lágyan, búgó altja olyan volt mint az ír vidéket áztató, koppanó eső monoton dobolása.

-Halló, te vagy az Erin? Igen, én…..Greta….mondom Greta. Barry. Figyelj, nagyon rosszul hallak, de kellene a cím, mielőtt becsekkolok.Annyira emlékszem, hogy a lakás Queens-ben van, de ha éjfélkor landol majd a gépem,nem szívesen ébresztenélek fel, hogy mit mondjak a taxisnak. A csomagok majd jönnek utánam elvileg másnap délelőtt. Ha nem nagy kérés, akkor egy napi kajával feltöltenéd a hűtőt? A többit majd én elintézem, de magamat ismerve rettentő fáradt leszek, és kell pár nap ahhoz, hogy mindent megszokjak. És Erin….ahha, még valami van. Csak egy apróság. Neked vannak mindenféle jó ismerőseid az ír közösségekben. Ki tudnál nekem deríteni valamit egy bizonyos Aidan Guinness-ről?Ahha….nem a nevén kívül nem tudok róla semmit. Nem...semmi extra, csak amit tudsz, bármit. Persze….örök hála. Most lerakom, mert rohannom kell.