A családom:
  Eleonore Lassen
Amióta csak az eszemet tudom, mindig ketten voltunk. Anya és én.
Anya fiatalon szült engem, akkor mikor más még bőven keresi önmagát, a helyét a világban, egyetemre jár, gondtalan az élete, de neki hirtelen fel kellett nőnie a feladathoz, ahhoz, hogy édesanya legyen.
Értem lemondott az álmairól, arról, hogy híres énekesnő legyen. Otthagyta az egyetemet, és munkába állt. Azért, hogy nekem mindenből a lehető legjobbat adja, néha képes volt egyszerre több munkátis vállalni.
Hihetetlenül erős, kitartó és okos nő volt. Mindenkiben csak a jót látta, erején felül próbált minden rászorulónak segíteni, még azokon a napokon is, mikor mi is szűkösen éltünk.  
Neki köszönhetem azt is, hogy balerina lettem. 6 éves voltam, mikor karácsonykor elvitt a Diótörőre. Ahogy elkezdődött a darab, megszólaltak a nyitó akkordok, majd elhúzódott a függöny, és a balerinák kecsessen bellibbentek, azonnal szerelembe estem az egész színházba, éreztem, hogy ez vagyok én. Egy hónap rábeszélésembe telt, mire elmentünk egy táncstúdióba, és elkezhettem balettozni.

   Pascal
Az apámról sohasem beszéltünk, anyu egyetlen dolgot sem volt hajlandó róla elmondani, ha pedig kérdeztem mindig elterelte a témát.. Mindig is egy titokzatos ember volt számomra. Kisgyerekként csak elképzelni tudtam, hogy milyen lehet, ha van egy apukád.
Ezért is jöttem New Yorkba, hogy megtudjam kettejük kapcsolatáról az igazságot.

Pár dolog rólam:
- Makacs vagyok, mint az öszvér. Ha egyszer valamit a fejembe veszek, akkor addig nem tágítok mellőle, míg azt véghez nem viszem. Legyen szó akár egy új balett lépésről, vagy egy új idegen nyelvū rap szöveg megtanulásáról 10 perc  alatt.

- Hűséges vagyok. Kevés barátom van, mivel nehezen bízok meg az emberekben, de ha egyszer a bizalmamba fogadok valakit, az ott is marad. Tegyen bármit is, én kitartok mellette jóban-rosszban.

- Szeretem a Holdat, és minden vele kapcsolatos dolgot. Kiskoromban úgy gondoltam, ha  hiányzik apa, vagy egyszerūen csak valami gondom  van, esténként elég feltekintenem a Holdra ō máris tudja, hogy rá gondolok, és meghallgatja minden panaszom. Amióta anya elment, a csuklómra tetováltattam egy kis félholdat, így bármikor rápillantok, tudom, hogy ō ott van velem, és mindenben támogat.

- Legnagyobb álmom az, hogy egyszer egy nagy múltú balett társulathoz szerzōdhessek.

- Balett mellett másik nagy szenvedélyem a fényképezés. Szeretek megragadni egy pillanatot, egy érzést. Fōleg portrékat, valamint  táncosokat fényképezek.

       Óriási gombóccal a torkomban, könnyektől homályos tekintettel néztem, ahogy alattunk a fényárban úszó város egyre kisebb és kisebb lesz. Éreztem, hogy minnél nagyobb gyorsaságot érünk el, testem annál erőteljesebbem nyomódik bele a már kényelmetlenre koptatott ülésbe. Egyre jobban kezdett úrrá lenni rajtam a pánik. Gondolataim gyorsan cikáztak, fejemben egymás után villantak fel képek légörvényről, zuhanó repülőről, a hideg óceánba lebegő élettelen testekről. Ez volt életem első repülése. Nyomasztó gondolataimból a balomon ülő idős néni rángatott ki, ahogy megfogta a kezem, hogy csak rá figyeljek. Megkérdezte, hogy minden rendben van-e, de én csak a fejemet ráztam. Körülöttem már régóta semmi sincs rendben. Éreztem, ahogy a könnyek utat törnek maguknak, és elkezdenek patakokban lefolyni az arcomon. Rég nem sírtam. Pontosabban hét hónapja. Utoljára azon az estén sírtam, amikor elkezdődött ez az egész, az, aminek következében most úton vagyok, New Yorkba.
    Hét hónappal ezelőtt, egy átlagosnak induló vasárnap este, mikor anyával épp nyálas, klisékkel teli, romantikus film maratont tartottunk, a semmiből rohama lett. Mivel ilyen még sohasem fordult vele elő, azonnal mentőt hívtam, bevitték a kórházba. Emlékszem, ahogy a mentőben rám mosolygott, és azt mondta: "Semmi baj, kicsim. Minden rendben lesz!". Amint beértünk a kórházba, vizsgálatok egész hada várt rá. Egész éjjel ott ültem a hideg váróban, néztem, ahogy az órán lassan vánszorognak a percek, de senki nem tudott semmit sem mondani biztosra. Már tudtam, hogy nagy a baj. Másnap délutánra az orvosok megállapították, hogy utolsó stádiumban levő agydaganata van. 5 hónapot jósoltak neki, ha szerencsénk van megélheti a 6-ot is. Mindkettőnket lesokkolt a hír. Anya mindig erős, vidám, élettel teli nő volt. Ennek nem szabadott volna megtörténnie vele. Pont velünk. Még annyi célja volt az életben, annyi dolog, amit véghez kellett volna vinnie, annyi pillanat, amit át kellett volna élnie. Túl fiatal volt a halálhoz. Mindenki túl fiatal hozzá.
    Az első hetekben teljesen magába zuhant, bezárkózott a szobájába, nem akart senkivel sem beszélni, még velem sem. Végül erőt vett magán azért, hogy legalább azt a kis időt kihasználjuk amink együtt van hátra. Egyik délután összeírtunk egy listát dolgokról, amiket még meg szeretnénk közösen tenni. Ez az utolsó 6 hónap volt életem legszebb, de egyben legszomorúbb időszaka is. A kedvéért próbáltam erős maradni, tartani magam, de belül nagyon fájt. Féltem mi lesz azután, hogy elmegy, nélküle mihez fogok kezdeni.
Az utolsó napját az ágyában feküdve töltöttük,  palacsintát ettünk, történeteket mesélt a kislánykoráról, a nagyszüleimről, átlapoztuk az összes családi albumot, de legtöbbször csak aludt. A halál is álmában érte.
    A temetése csendes volt, csak hárman voltunk jelen: a helyi pap, édesanyám legjobb barátnője, New Yorkból és én.
Alicia néni a temetés után egy hétig maradt velem, mindketten össze voltunk törve,  szükségünk volt a másikra. Bár volt időnk felkészülni az elvesztésére, igazán együnk sem tudott rá. Naponta többször is elindultam a szobája felé, hogy megkérdezzem nincs szüksége-e valamire, vagy eszembe jutott, hogy be kellene vennie az orvosságait, majd pillanatok múlva szívenszúrt a felismerés, hogy már nincs köztünk. Alicia néni felajánlotta, hogy költözzek hozzá New Yorkba, s én éltem is a lehetőséggel. Ahhoz, hogy teljesen el tudjam engedni anyát, még meg kell tudnom az igazat, azt, hogy miért is alakult az életünk úgy, ahogy. Meg kell ismernem egy számára valamikor nagyon fontos embert, az első és egyben utolsó szerelmét. Az apámat.
     A pilóta hangjára ébredtem, próbáltam elgémberedett végtagjaimat kinyújtani, már amennyire a szűkös hely engedte. 15 perc és  megérkezünk. A leszállás zökkenő mentesen lezajlott, viszonylag gyorsan túljutottam a kötelező ellenőrzéseken. A reptér túlárazott cukrászdájában vettem pár színes, pisztácia ízű macaront, majd fogtam egy taxit, és elindultam a Central Park felé.
    Ahogy beértünk a városba csodálattal néztem a nyüzsgő utcákat, a különböző stílusú járókelők kavalkádját, a magas épületeket. Ennyi elég is ahhoz, hogy teljesen magával ragadjon a város. A Central Parkba érve megkerestem a Gapstow hidat. Leültem vele szembe egy padra, magam elé húztam a hátizsákom, elővettem az előre megvásárolt macaronokat és egy fekete bőrkötésű füzetet, ez anya naplója volt abból az évből, amikor New Yorkban volt cserediák. A szobájában találtam egy fiókba rejtve. Ahogy kinyitottam a lapjai közül egy gyűrött, megviselt fotó pottyant ki. A fotón anya és egy fiú volt látható, a híd előtt álltak. Ő a fiú mellkasának dőlt, a fiú hátulró ölelte át, mindketten boldogan mosolyogtak a kamerába. A fotó hátuljára csak ennyi volt írva: "Életem legszebb hónapjai emlékére. Sohasem feledlek. A Te szerető, Pascalod.". Igen, ez a fiú apa volt.
    A macaronok közül találomra kiválasztottam egyet, behunytam a szemem, magam előtt láttam anyát, ahogy, mint minden évben a szülinapomkor, most is torta helyett átnyújtja nekem a macaronokat és csak annyit mond: "Boldog szülinapot, édesem! Kívánj valamit!" és én, mint mindig most is csak azt az egyet kívántam, hogy bárcsak találkozhatnák az apámmal..