• Lételeme az utazás, a világlátás
• Adrenalinfüggő
• Rosszabb napjain egy bunkó, szarkasztikus paraszt, jobb napjain egy életvidám, mosolygós mintapolgár
• Inkább főz magának és eszi meg a lejárt, de még nem penészes kenyeret, minthogy rendeljen
• Van egy fehér 2017-es Honda Civic Type R típusú autója, és egy 2015-ös Honda CBR250R típusú motorja – mindkettőt szponzoroktól köszönheti
• A fal-, hegy-, jégmászás tartoznak a legnagyobb szenvedélyei közé
• Inkább él rövidebb, de tartalmasabb életet, semmint hosszút és unalmasat – ez a mottója; ettől függetlenül nem akar korán elpatkolni
• Egészségtelenül féltékeny a mostohatestvérét megkörnyékező férfiakra, és próbál is tenni az ellen, hogy az udvarlásból több legyen
• Frusztrálja, mikor Madison teszi meg mindezt
• Szeret viccelődni, és azt mutatni, mennyire hidegen hagyja minden, mindenki, és hogy mennyire nem veszi komolyan az életet – a valóság azonban az, hogy pénzügyeiben próbál egészséges határokon belül a lehető leggazdaságosabb lenni, és kész tervei vannak a jövőjét illetően
• Nem mereng túl sokat a múlton, egy lezárt könyvként tekint a New York előtti életére
• Kissé hirtelen haragú, és indulatos, de ezeket hellyel-közzel tudja kezelni – vagy legalábbis tudja, hogy mivel lehetne; vagy kivel
• Nem áll messze tőle se a drog, se az alkohol, se a hajnalig tartó dáridózás, se a szerencsejátékozás – de mindet csak mértékkel
• Az egyetlen drog, amibe bárhol, és bármikor képes lenne elveszni, az a féltestvére, Madison
• Őt magát nem érdeklik a társadalmi normák, mint civil embert, csupán úgy, mint szponzorált versenyzőt, és hogy ez milyen hatással lenne a karrierjére – és mivel nem tudja fékezni a vágyait, ezért inkább addig utazik, versenyez, csinál tartalmakat, míg van rá lehetősége 


Sok olyan dolog van, amit nem tudunk befolyásolni, akármennyire is szeretnénk. Az egyik legfontosabb a család. Nem tudjuk megválasztani, hogy ki az apánk, ki az anyánk, vagy ki a féltestvérünk. A genetika nem hazudik, nem ámít, csak a tényeket vetíti elénk. Az egyetemi éveimet ennek a tudományos ágazatnak a minél részletesebb megismerése vezérelte, mikor még a leghalványabb fogalmam sem volt arról, hogy van egy mostohatestvérem. Érdekelt ez az irány, megvolt a lehetőségem választani, én pedig kérdés nélkül indultam az utamra. Másfél évet töltöttem az egyetemen, többnyire még csak alapozó tárgyaim voltak, mikor egy borús téli éjszakán megcsörrent a telefonom: édesanyám volt az. Mikor vele beszéltem, mindig mosolyra fakadt az arcom, és őszinte boldogság járta át az egész lényemet. Ő volt a mindenem, az egyetlen családom, aki amit csak tudott, megadott nekem, és még többet is. Igazán szerencsésnek mondhatom magam, hogy ilyen édesanyával örvendeztettem meg, aki még egyedül is jobban helyt állt a nevelésemben, mint mások, akiknek mindkét szüleje jelen volt az életükben. Ahogy mindig, most is mosolyogva vettem fel a telefont, készen állva, hogy a kint lassacskán eleredő esőt bámulva beszélgethessem át vele az elmúlt pár nap történéseit. Nem beszéltünk minden nap, de mikor igen, akkor minden részletet kiveséztünk, hogy vele mi történt, vagy hogy velem. Hallottam már sokszor, hogy én vagyok anyuci pici fia, merthogy egy-két bulit is képes voltam kihagyni, csak mert vele már nem beszéltem egy hete. Lehet volt benne valami, de ez aligha érdekelt engem. Úgy éreztem, hogy ha már ennyi mindent megadott nekem, ez a legkevesebb, hogy időt szakítok rá, amikor csak tudok, nem pedig akkor, amikor kedvem tartja. A hívása oka azonban közel sem volt olyan vidám, mint a kezdeti mosolyom. A terveim pedig valahol ennél a telefonhívásnál kezdtek el szépen lassan, dominó módjára megborulni.
Az utolsó heteiben nagyon sok mindenről beszéltünk. Beszéltünk az apámról, akiről csak halvány emlékeim vannak, beszéltünk a közös terveinkről, amelyeket mindketten tudtunk, hogy nem fognak bekövetkezni, illetve beszéltünk valami olyasmiről is, amihez eleinte nem nagyon tudtam mit hozzáfűzni. Rám zúdít egy ilyen infót, de többet nem ad meg nekem. Tudtam, hogy ha többet meg akarok tudni a húgomról, akkor meg kell keresnem azt az embert, akivel már alig tartom a kapcsolatot, és nem is terveztem felvenni. Nem tápláltam túl szép érzéseket felé, még annak ellenére sem, hogy állandóan, becsületesen küldte anyámnak a gyerektartást, és gyerekkoromban mindig jött meglátogatni a nagyobb ünnepekkor. Ha meg akartam ismerni a húgomat, akkor ő volt a hozzávezető út – arra viszont nem álltam készen, hogy újra beszédbe elegyedjek vele.
Nem az édesanyám halála előtti napok, nem a halála órái, hanem az azt követő első napfelkelte volt a legnehezebb. Úgy felébredni, hogy tudom, már nem várja senki a hívásomat, nem fog senki sem hazavárni egy forró vasárnapi ebéddel, és nem lesz senki, aki segítsen az élet összes olyan területén, amelyhez még kora huszonévesen parányi affinitásom sem volt. Félelemmel teli érzések keringtek bennem, és ólmozott súlyként telepedtek rám a gyász szakaszai. Menthetetlenül egyedül éreztem magamat, és nem láttam a kiutat ebből az útvesztőből. El kellett hagynom Newportot, mert az egyedüli, ami ehhez a helyhez kötött, az a nevemen maradt családi házunk. Mielőtt elmentem volna, kicsit rendbe szedtem a helyet, és úgy döntöttem, kiadom annak, akinek szüksége van rá. Áron alul kínáltam, nem különösebben érdekelve, hogy éppen csak lesz profitom belőle.
Visszaköltöztem a kollégiumba, és úgy döntöttem, folytatom a képzésemet. Szerencsére nem iratkoztam ki onnan, csak passziváltattam az elmúlt félévet, az azt megelőző szemeszter utolsó vizsgáit pedig nem fejeztem be, így végülis egy év csúszással, de ugyanott tartottam, mint mielőtt édesanyám bejelentette a betegségét. Visszatértem, és próbáltam onnan folytatni, ahol abbahagytam. Még ha ilyen egyszerű lett volna.
A következő években szépen, fokozatosan kezdtem el leépülni. Az egyetemről kibuktam, a kapcsolataim sorra zárultak le, és fogalmam sem volt, mit kezdjek az életemmel. Két év telt el anyám halála, és a rám zúdított információja óta, engem pedig azóta sem hagyott nyugodni a gondolat, hogy van egy féltestvérem. 27 hónap, rengeteg szenvedés, és ahelyett, hogy láttam volna a fényt az alagút végén, csak a sötétség fojtogatását éreztem a nyakam körül. Eldöntöttem hát, hogy felkeresem, és szembesítsem mindazzal, amit ő, az apja, az anyja, mindenki okozott nekem – belátom, az elkeseredettség, és a düh vezérelt ekkor, nem a racionalitás. Ezt csak tetézte, hogy végső tanácstalanságomban muszáj voltam az apámhoz fordulni.
Megfáradtan pakoltam össze egy-két táskányi csomagot, majd foglaltam szállást egy Providence-béli párcsillagos hotelba, készen állva arra, hogy mindent rázúdítsak arra az ártatlan tizenhat éves lányra. Ott voltam tehát Providence-ben, alig húsz évesen, testemben-lelkemben zavartan, tervek vagy különösebb célok nélkül. Ideges voltam, szomorú, és ezt úgy éreztem, valakin le kell vezetnem. Tudtam, hogy hol találhatom meg a lányt, akinek a világon a legkevésbé volt köze ehhez az egészhez, és tisztában voltam azzal is, mivel fogok elé állni. Szilárd elhatározással botlottam bele véletlenül, készen állva arra, hogy mindent rázúdítsak - ehelyett ő zúdított rám egy halom lexikont. A dühöm rövid ideig lobbant csak fel, és abban a pillanatban kezdett halvány foszlásnak indulni, mikor első kézből tapasztalhattam meg azokat az elbűvölő bociszemeit, azt a kedves, zavart mosolyát, és azt őszinte bocsánatkérését. Én mentem neki, abszolút szándékosan, mégis ő volt az, aki elnézést kért a figyelmetlenségéért. Segítettem neki összeszedni a könyveket, majd a kíváncsiságtól vezérelve beszélgetni kezdtem vele. Nem értettem, hogy egy tizenhat éves miért olvas ilyen könyveket, szóval érdeklődéstől túlfűtött kérdésekkel kezdtem el bombázni. Mire észbe kaptam, már másfél órával későbbre járt.
A következő találkozás idején ismét nagy elhatározással léptem be a könyvtár ajtaján, majd indultam el a megkeresésére, de ahogy korábban, most is kudarcba fulladt az összes próbálkozásom. Nem tudom, mi lelt engem, de képtelen voltam letámadni. Mindig azt mondtam magamnak, miután kiléptem a könyvtár ajtaján, hogy „majd legközelebb”. A legközelebb ezen formája sosem érkezett el. Ehelyett elkezdett érdekelni, és meg akartam ismerni. Nem csak a terveit, a magánéletét is. Hosszú hónapokba telt, rengeteg erőltetett kedveskedésbe, de szépen lassan elkezdett beavatni az élete apróbetűs részébe is. Amit viszont ott találtam, az még engem is megdöbbentett.
Úgy éreztem az anyám halálát követő két évben, mintha a világmindenség fogott volna össze ellenem. A sok jót, amit tőle kaptam, azt most visszafizeti az univerzum azzal, hogy a következő 20 évem szenvedéssel fog telni. Sosem voltam hívő, sem spirituális, de menthetetlenül próbáltam valami fogódzkodót találni, amivel meg tudnám magyarázni. A legrosszabb ebben az, hogy közben figyelmen kívül hagytam a többi embert, és elutasítottam minden felém nyújtott segítő kezet. Annyira be voltam rögzülve a saját problémáimba, hogy észre sem vettem ezeket. Madison azonban ráébresztett valamire: van annál rosszabb is, mint amit én átéltem. Tizenhat évesen olyan akaraterő, elhatározottság volt benne, ami belőlem akkor és ott, 23 évesen, hiányzott. Nem tudja, és lehet fordítva érzi a helyzetet, de nem én segítettem neki, mikor az életébe kerültem, hanem ő nekem.
Örökké viszont nem élhettem a megtakarításaimból, ahhoz sajnos kellően végesek voltak. Találnom kellett valami munkát, de nem tudtam, hogy mi legyen az. Ahogy egyre gyakoribb látogatójává váltam Providence-nek, elkezdtem egy falmászó terembe járni, amit nagyon hamar megszerettem, még hamarabb belejöttem. Pár hónap után, míg mások hevederrel és rögzítőkötelekkel, addig én saját felelősségre ezek nélkül másztam meg a nagyobbnál nagyobb magasságokat. Volt abban valami félelmetesen eksztatikus, ha arra gondoltam, hogy elég egyszer rossz helyre tennem a kezemet, vagy vesztenem a fogásomból, akkor le is zárulhat az én történetem. Olyan adrenalinnal töltött el minden megcsúszásom, ami jobb érzés volt bárminél, mint amit korábban tapasztaltam. Elfeledtem a dühömet, a gondjaimat, ott csak arra kellett fókuszálni, hogy megmásszam a következő métert, majd az azt követőt, és odafigyeljek arra, hogy ne zuhanjak a bénulásba. Még pár hónap, és jó pár ajánlás után végül egyértelművé vált, hogy nekem szükségem van erre a hatalmas adrenalinlöketre, máskülönben egy megveszekedett fasz vagyok.
Eleinte versenymászó lettem, később pedig jött szépen sorjában minden más. Motocross, snowboard, bázisugrás, minden ami szem-szájnak ingere. Sajnos itt már nem tehettem meg, hogy megfelelő védőfelszerelések nélkül űzzem ezeket, mert már ebből éltem – aztán a szponzorok jobban fizetnek a jelenlétért, mint a betegszabadságért, a versenyeken való részvétel és dobogós pozíció pedig pláne nyereségesebb.
Ami egyben átok és áldás, hogy így sokszor kell elutaznom akár hetekre. Madisonnal az évek egyre közelebb hoztak egymáshoz, az édesanyja halála pedig egy olyan lehetőséget biztosított nekünk, amivel kénytelenek voltunk élni. A még mindig nevemen lévő házat kiadóból eladó státuszba tettem, itt viszont már nem áron alul, hanem afölött hirdettem. Tudtam, hogy ha valakinek kell, megveszi ennyiért, ha meg nem kel el pár hónapon belül, akkor az alkudozással sem fogok rosszul járni.
New York... Annyi pénzünk bőven volt, hogy tudjunk egy közös albérletet fizetni, de azért jobban vágytam volna egy saját placcra. A baj ott volt keresendő, hogy amennyiért Newportban árulnak egy kertes házat, addig New York szívében ezért maximum egy közepes méretű panellakást tud az ember megvenni, azt is csak a jobbik esetben, ha szerencsénk van.
A régi ház egyébként hamar gazdára lelt, ráadásul nem is kellett túl sokat lecsippenteni a kínált árból. Mindezek ellenére inkább úgy döntöttem, hogy gyűjtöm még a magam kis pénzét, és majd csak akkor fektetem ingatlanba, ha megtalálom a megfelelőt, és a keresetem is meglesz hozzá. A versenyekből származó szponzorok ebben az időben kezdtek el jelentkezni, és eltökélt voltam, hogy minek jobb ajánlatokat harcoljak ki magamnak.
A Madisonnal való együttélés... Nos, más volt. Addig még képes voltam rá úgy tekinteni, mint valami távoli rokonra, a közös lakás azonban hamar megváltoztatta az erről alkotott véleményemet. Akármikor megjelent frissen a fürdőből, törölközőbe burkolt testtel, nem arra gondoltam, hogy menjen már, és kapjon magára valamit, hanem hogy maradjon minél tovább, illetve hogy legszívesebben kibontanám azt a gyenge csomót is, ami rajta tartotta azt a rövid pamutanyagot. Rosszul éreztem magam, hogy ilyen gondolataim támadtak iránta, de akárhogy is próbáltam harcolni ellene, nem tudtam. Akartam őt, vágytam rá, és utáltam magam emiatt. Más nőkkel próbáltam elterelni róla a gondolataimat, de mindhiába. A próbálkozással viszont nem álltam le, és úgy hittem, előbb utóbb sikerül elfelednem őt. Aztán... Fél éve csaptunk egy túlságosan mámorosra sikeredett estét.
Ekkor veszett el az utolsó kételyem, hogy nem leszek képes rá testvéremként tekinteni, és őt is mindenáron arról akartam meggyőzni, hogy ebben nincs semmi rossz. Összeköt minket a vér, ez tény, de nem nevelkedtünk együtt, és kétségtelen, hogy többet is érzünk egymás iránt, mint csupán testvéri szeretetet. Nem vagyok rá feltétlenül büszke, de mögöttes, önös érdekeim voltak ezzel, ahogy telebeszéltem a fejét. Fogalmam sincs, hogy álltam ehhez az egész helyzethez, csak egy valamiben voltam biztos: kell nekem még egy éjszaka tőle. Vagy kettő. Vagy száz. Nem elégedtem meg ezzel az eggyel, illetve tudnom kellett, hogy az ő részéről csak a pirula miatt töltöttük együtt az éjszakát, vagy ennél azért komplikáltabb-e a helyzet. Nekem egyértelmű volt, így inkább az ő véleményét szerettem volna megismerni – és szégyen, nem szégyen, valamelyest befolyásolni is a döntését. Voltak már nők az életemben, és tudtam, hogy lesznek is még, de Madsre mindig úgy tekintettem, mint egy el nem érhető kincsre, egy olyan drogra, amelybe muszáj lenne legalább egyszer belekóstolnom. Miután megtörtént, máris a függőjévé váltam. Az első közös, józan éjszakánk után pedig tudtam, ezen semmilyen kúra vagy terápia nem segíthet. Jogosan merülhet fel a kétely, miszerint azon az ominózus éjszakán szándékosan kevertem-e úgy a lapokat, hogy megtörténjen, ami megtörtént, de bárkire és bármire meg mernék esküdni, hogy erről szó sincs. Szerettem volna, ha jól érzi magát, ha kipróbál valami újat, elrugaszkodik kicsit a megszokott életvitelétől – ami végül is megtörtént, még ha nem feltétlenül olyan módon, mint azt elképzeltem. Magam alatt vágtam a fát, ami menthetetlenül beterített. Akkor még abszolút a jó szándék vezérelt. Az utána követő napokban már annál kevésbé. Az addig jól ismert szabadságunkat, mindezek ellenére, képtelenek voltunk feladni. Neki is szüksége volt másokra, nekem is. Ha jött egy lány, akinél volt esélyem, szívesen és gond nélkül repültem rá, ha viszont Madisont környékezte meg valaki, máris úgy éreztem, mintha a saját tulajdonomat vennék birtokba – és tudom, hogy fordítva is ugyanez a helyzet. Azt is tudom, hogy nem egészséges, amit művelünk, de lehetőségünk sincs ezt tovább gondolni, mert mindig sikerül valamivel a másikba fojtanunk a szót. Neki elég, ha leveszi a felsőjét, nekem elég, ha a megfelelő helyen csókolom meg őt. Biztos vagyok benne, hogy az anyáink szinkronban forognak a sírjukban, de ha egyszer nem tudunk parancsolni a vágyainknak, a szükségleteinknek, akkor mit tudnánk tenni? Egyáltalán akarunk mi?