Florian alapvetően egy elég csendes, kissé elvontan gondolkodó ember. Nem érdekli alapvetően mások véleménye, rendkívül makacs. Külsőre sokan hidegnek vagy legalábbis mogorvára tartják, pedig ha valaki megnevetteti, azt könnyen a bizalmába fogadja. Egész egyszerűen két arca van: a morcos és a barátságos.
A fogápolással szeret a leginkább törődni, ez teszi ki a szabadidejét is, időnként elmegy egy-egy kiállításra. A művészet, különösen a klasszikusok nagyon vonzák. A szépség minden formája képes magával ragadni. Talán azért, mert a művészet színes és élettel teli, magát pedig mindig kicsit szürkének és unalmasnak gondolta.

legnagyobb vágya: hogy elfelejtse a múltját és fejlődjön szakmai téren, hogy saját rendelője legyen. A szakmai céljai azok, amik lényegében el tudják terelni a figyelmét a történtekről.

legnagyobb félelme: hogy az unokahúgát megtalálják és hozzá kapcsolják a gyilkosságot. Nem lepné meg, igazából fel is készült rá - vagy legalábbis megpróbált -, hogy előbb-utóbb a rendőrség rátalál a megfelelő nyomokra és rács mögé kerül. Valójában erre nem tudott rendesen felkészülni, csak igyekszik elhinni magáról, hogy erős.


Ó, alkonyoknak könnyű vétkei:
semmittevés és pillanatnyi csönd;
az álmos hegyek fejére lassan
az este ringató folyókat önt.

A hópelyhek apró, fehér nyomot hagyva csapódtak az ablaknak. Ebben a szobában nőttem fel, minden karácsonykor innen bámultam ki az ablakon és vártam, hogy essen a hó... de szinte mindig hiába. Pedig egészen kiskoromban, egy másik szlovák kisfaluban, a nagyszüleim házánál időnként térdig érő hó is hullott. A nagyapám hatalmas lapáttal kotorta félre, mintha az segíthetne a folyamatosan szakadó áldásban.
Megköszörültem a torkom az emlékekre. Egy határral odébb voltam, mikor a nagyapám meghalt, s állandóan rágott a bűntudat, hogy miért nem voltam vele többet... miért nem hívtam fel. Csakhogy éltem a magam életét, mintha már nem is az a falusi kissrác lettem volna, aki mocskos lábbal, piszkos kézzel járta a környék beli erdőket, hogy békára vadásszon. Nem. Én engedtem a város élet csábításának, a fiatal szerelemnek, a fényeknek, a nagyvilágnak. Eszembe sem jutott a kisfalu, ahol felnőttem. Még a szüleim is csak módjával...
Ezért is volt olyan nehéz megölnöm a hátsómon itthon. Állandóan mehetnékem volt, hol egy barátomhoz, hol a bátyámhoz, hol a húgomhoz, de itt nem tudtam megülni. Mindennek olyan otthon illata volt. Kellemetlenül tobzódtak bennem az emlékek, éreztem, ahogy mind jobban kavarognak és nem tudta semmi sem elnyomni.
Hangos sóhajjal simítottam a tenyeremet a mellkasomra, majd léptem hátrébb az ablaktól. Megint az a szorító érzés volt. Erről nem beszéltem itthon, nem akartam megijeszteni őket. Az élet sok változással járt. Először is, azzal, hogy már majdnem diplomás fogorvos lettem számos stressz járt... állandóan levegőért kapkodtam, mintha valaki víz alá nyomta volna a fejemet. Ezen pedig a srác sem segített, akivel együtt éltem. Egy német cserediák volt. Nem sok közös volt bennünk, de ő jól nézett ki, én pedig felfigyeltem rá. A kevéske nyelvtudásommal egészen elvoltam vele, aztán valahogy igényt tartott a társaságomra. Megkedveltem, de állandóan veszekedtünk. Hát ezért jöttem haza. Nem akartam ott lenni Budapesten, az albérletben összezárva vele. Féltem, hogy rosszul leszek és majd megint gyógyszereket kell szedni, pedig már eljutottam arra a pontra, hogy kezdtem jobban érezni magam.
- Flor! Flor! - Az ajtó hirtelen csapódott ki, én pedig akkorát ugrottam, hogy még azt is elfelejtettm, hogy egy pillanattal korábban majdnem pánikrohamot kaptam.
- Juliana? - pislogtam, ahogy megpillantottam a húgomat. Meglepett, hogy ennyire remeg, az arca falfehér volt. Még sosem láttam ilyen állapotban... pedig még akkor is ott voltam, amikor először hagyták el.
- Kérlek, segíts... kérlek! - Üvöltözte, s csak azért nem verte fel az egész házat, mert a szüleink éppen nem voltak otthon. Hagytam magam szó szerint kirángatni a házból. Márt nem tehettem. A húgom ugyanis egy értelmes szót sem tudott kinyögni, csak sírt és remegett. Lényegében azt sem tudtam hogyan van talpon.
Hosszú percekig néma csendbe haladtunk. Néha-néha felzokogott... aztán a házuk mögötti erdőhöz értünk. Először a férjét, Davidot pillantottam meg, ahogy valami felett áll. A keze vöröslött a vértől... és akkor megláttam a kislányt... az unokahúgomat, Cecíliát. Az ő arca is fehér volt, de ahogy közelebb mentem, megéreztem az erős vérszagot, a fejecskéje egyik oldala sérült meg.
- Mi a szar... mi a szart műveltél? - kiáltottam a sógoromra. Szinte azonnal tudtam, hogy ő volt. Mindig is gyűlölte, hogy a húgomnak mástól volt gyereke és Julival is gyakran viselkedett erőszakosan. - Hívd a rendőröket! - Pillantottam a húgomra.
- Baleset volt... Flor... kérlek... - dadogot a testévrem, de a férje kezében már ott pihent a pisztoly. Tudtam, hogy a fickó rendőr, könnyedén juthatott ilyesmihez... de ahogy felém fordította, nem tudtam megérteni, miért adták egy ilyen állat kezébe azt.
- Ez most komoly? - Néztem vissza a húgomra. - Mi a szart akartok tőlem?! - háborodtam fel. Még fel sem tudtam fogni, hogy ez itt az unokahúgom holtteste.
- Húzd ki a fogait! - parancsolt rám David, majd egy mozdulattal fogott vett elő a zsebéből és a lábam elé dobtam a hóba. Itt a fák között a fehér takaró csupán foltokban ült meg.
- Látom felkészültél... - Jegyzetem meg ingerülten. Nem akartam még véletlenül sem lehajolni az egyszerű, szerszámos ládából előkapart fogóért. - Túl sok krimit néztetek... - Nyeltem egyet, ahogy David közelebb lépett és egyenesen a homlokomnak nyomta a pisztolyt. - Ettől még tudják azonosítani, DNS meg minden. - Ellenkeztem, de én is úgy kezdtem el remegni, mint a húgom.
- Csináld! - Emelte meg a hangját és még jobban a bőrömbe nyomta a pisztolyt. Végig a fejemnek szegezte, ahogy dolgoztam... de arra, hogy mi történt igazából nem voltak hajlandóak válaszolni.
Hát ez volt az utolsó karácsonyom odahaza...

Régi halottaimnak húsa fű,
fű és virág s mindenhol meglelem;
vékony illatukkal álldogálok,
s oly megszokott immár a félelem.

Évek teltek el csendesen. Nem mentem haza, Amerikába kerültem ösztöndíjasként. Hamarosan pedig elég pénzem lett, hogy New Yorkba költözzk és egy tanárom magánparkszisában dolgoztam kezdő fogorvosként. A Dental+ egy közepesen híres fogászat volt. Csak úgy az utca ember nem sétált be, annál kicsit gazdagabb rétegett láttunk el, kivéve ha éppen akciók voltak. Egyszóval szinte állandó teltházzal dolgoztunk. Nem volt időm magánéletre sem. Ezért haza sem telefonáltam sűrűn, anyám pedig egy idő után leszokott arról, hogy csomagokat küldjön. Ezért is lepett meg, mikor márciusban anyám munka közben telefonált.
- Florian... végre! Már háromszor hívtalak! - Üvöltötte bele anyám a telefonba.
- Nyugi, anya... mi a baj? - kérdzetem rekedten, természetesen szlovákul, ahogy jeleztem a páciensemnek, hogy bocsásson meg és kisétáltam a folyosóra. Szerencsére az asszisztensem addig kézbe vette a dolgokat. - Épp dolgozom.
- Nem érdekel! Az az idióta megölte a húgodat! - Magyarázta szinte sikítva, én meg úgy éreztem most ájulok el. Pontosan tudtam kit ért idióta alatt, megremegett a kezemben a telefon. Neki kellett támaszkodnom a falnak. - Flor... azt írta a levélben, amit hagyott, hogy téged is meg akar ölni.
- Hagyott egy levelet? - kérdeztem remegő gyomorral. Nem ez volt a legfontosabb kérdés, inkább csak visszakérdeztem. Ezután alig értettem meg, amit mondott... temetés... egy hét... David még menekül... a levélben azt írta, hogy én tűntettem el az unokahúgom holttestét... nem vették komolyan. Anyám szavai egyetlen masszának tűntek, ahogy lezsibbadt az agyam. Iszonyatosa menekülhetnékem volt. Csak el akartam bújni valahova, levegőhöz jutni és kitalálni valamit. Még is felvettem a szokásos arckifejezésemet és visszasétáltam, hogy betömjek egy fogat.