Carter szerint egy segg. De, Carter csak a teremből ismeri, ahol tényleg egy segg. Amolyan világi bunkó, akinek a szalmaszál a szája sarkából lóg, és szappannal kellene kimosni a száját, mert képtelen káromkodás nélkül végigvinni egy mondatot. Aki miatt átmész esténként a túloldalra, pedig ő igazából az a srác, akire rábízhatod az italod.

Az apja szerint reménytelen eset. Büszke ugyan rá, amiért az esze a helyén van, de elmondása szerint túl sokat foglalkozik azzal, amit a szíve súg neki, ez pedig túl messzire sodorja attól, amivel valójában foglalkoznia kellene, érzékeny és hallgatag. Túl csendes, és képtelen magát érvényesíteni. Nos, ilyen volt. Másfél évvel ezelőttig, míg vissza nem tért a cserediák programról. Ezek után a feje tetejére fordult. Hangossá vált. Visszaszólt. Edzeni kezdett, és vett magának egy olyan motort, amitől az édesanyjának biztosan kihagyott egy ütemet a szíve. Lányokkal tért haza, akiket szülei többet sosem láttak, aztán mikor egyikük állandó vendéggé vált Han szinté szellemmé alakult.

Én már százszor kértem, hogy adja el azt a micsodát! Han édesanyja utálja a Harleyt. Utálja, hogy a garázsban áll, utálja a hangját, utálja a fia bőrdzsekijét, és ki nem állhatja a lányt, aki képes lenne acél kesztyűben virágot ültetni, utálja, hogy Han csak lézeng, mint akinek lerombolták a világát, és utálja magát, amiért nem tud segíteni a fián. Han jószívű és kedves. Ennyit mondott róla, de a szemében ezernyi érzelem tükrözte, hogy mennyire félti ezt a kedves fiút, aki talán sosem fogja kiheverni az első szerelmét - akármennyire nyálasan is hangzik ez. Oh, és. Igen. Utálja azt a durva sportot is!

Ha végre visszamegy Amerikába, enyém lesz a szobája. Kell a hely, az enyém a kisebb, pedig tele vagyok cucokkal. Neki meg csak egy ágya, meg az a nyamvadt gitárja van. Han húga szomorú. De a szomorúság megélése helyett a bátyja vérét szívja és úgy tesz mint aki nem hal bele, hogy a fiú ismét elhagyja. Különleges a kapcsolat köztük. Han érti, hogy a civakodás mögött a szomorúság áll. A húga pedig érti, hogy a szellemmé válás oka a lány, akit a bátyja túl későn kapott meg ahhoz, hogy meg tudja tartani.
Nézem őt. Nézem, ahogy az anyámmal beszélget, miközben apró kis kezein citromsárgán virít a vastag kesztyű, hogy a rózsa tövise ne okozhasson fájdalmat neki.
Figyelem, ahogy nevetnek, ahogy anyám a vállára simítja a kezét, ahogy a húgom limonádét nyújt felé. Három gyönyörű és csodás nő. Szerencsésnek kellene éreznem magam, de képtelen vagyok rá. A fehér borítékot szorongatom a kezemben, és a gombóc a torkomban akkora, hogy attól félek perceken belül elzárja a légcsövemet. A mosogató szélét markolom, az ujjbegyeim hófehérre színeződnek.
Rám néz. Apró, félszeg, ártatlan mosolyt küld felém, a gyomrom pedig felkavarodik, mert nem vágyom másra, csak hogy az a mosoly másé legyen. A kesztyűk lekerülnek a kezeiről, figyelem ahogy lassú, megfontolt léptekkel halad felém, tárja az ajtót és már előttem is áll, puha keze az arcomra simul, de a szemeim nem az érintés finomsága miatt csukódnak le - rá gondolok. Mikor újra kinyitom őket, és a szemébe nézek kérlelést látok, de ő az enyémben csak üres ígéretekkel találkozhat. Ígérettel, melyben esküszöm neki, hogy csak ő lesz nekem, mégis minden alkalommal a fekete tincsek helyét a fejemben a vörös szín váltja fel, és olyankor úgy érzem megfulladok. Megfulladok a világban, amiben élek. Ki akarok törni. Elmenni, és soha többé vissza sem nézni, és a kezemben szorongatott, rongyosra gyűrt levél lehet az esélyem - de, mire? Arra, hogy újra lássam Őt? Talán apám korholó tekintetetében kellene megbíznom; ahogy elhalad mellettünk, hallani vélem a gondolatát. A gondolatát, melyben megszid és megvádol, mert jobban ismer engem, mint a saját tenyerét.

"- Miért pont New York, fiam? Idehaza is remek lehetőségek állnak előtted - képtelen vagyok választ adni. Az a város vonz, magával ragad és teljesen megszédít.
- Ez egy nagyon jó lehetőség - a vállamat rándítom, mintha csak ennyi lenne az egész. De, a tekintete szinte ordít velem, ahogy közelebb hajol, hogy a következő mondatát csak az én füleim hallhassák - Felejtsd el végre azt a kislányt."

Az emlék tornádóként seper végig az egész testemen. A rajtam csüngő lány pedig az idegszálaimat kezdi kapirgálni. Azt kérdezte, elolvastam már-e a levelet, de a hangjában nem az érdeklődés bújik meg, sokkal inkább a dac és a fájdalom. Az irat, ami nekem a szabadságot jelenti, számára valaminek a vége lesz. Vége az öt hónapja tartó színjátéknak, az öt hónapja tartó sakk játszmának, amiben folyton vesztésre áll, mert képtelen a kapcsolatunkat a helyén kezelni - mikor akart engem, nem mondtam nemet. De, tudta jól, hogy a testemnél és az időmnél többet képtelen vagyok adni neki. Tudta, hogy jól fogok bánni vele, és talán azt remélte, ha elegendő időt hagy nekem, a szívemet is megkaparinthatja. Túl szomorú, hogy mennyire rosszul gondolta.
- Nyisd ki! - hangja parancsoló volt. Minden idegvégződésem felélénkült, ahogy biccentettem egyet mielőtt tépni kezdtem a papírt. Bárgyú mosoly kúszott az ajkaimra, miközben az ő szemében könnycseppek gyűltek. Tudta, hogy ez számára a végét jelenti valaminek, ami sosem volt az övé. Számomra pedig a folytatást jelentette.
- Ugye bent vagy? - a húgom magasan csiripelő hangja üti meg a fülem, és amikor felnézek nem egy, hanem rögtön négy kíváncsi szempár pislog rám, hogy mondjak végre valamit.


- Jó napot, Mr. Foster! Igen, tudom, hogy hetek óta nem jelentkeztem, de... Igen. Nem, vele már nagyon rég nem beszéltem... Nagyon hálás lennék érte - még mormog valamit, én lefirkantom, az információk fejvesztve szaladnak a vonal túlsó oldalára és vissza, Jadie nevének említésére pedig minden porcikám összerezzen. A gondolatot forgatom magamban, a nyelvem hegyén van a kérdés, hogy mégis mi van a kis vörös ördögömmel, de a valóság ott kondít fejbe, hogy nem az én vöröském, és az a legjobb, ha nem is lesz az enyém. Barátok, Han. Barátok.