Nem mondhatom azt, hogy nem voltak kezdeti súrlódások. Talán nem fogtam kellően szoros pórázon, talán az iskolai élet az osztálytársai révén meglebegtette a szeme előtt, hogy milyen is az, amikor az embernek nincsen előre elrendelt sorsa. Szerencse, hogy időben rájött arra, hogy ez az erkölcstelen hippi élet, a művészetek és a szabadbölcsészet nem méltó a mi családunk nevéhez! A maga nemében lázadó tinédzser volt, erőteljesen küzdött a tisztességes munka ellen, de idővel benőtt a feje lágya. A szeleburdi kölyökből érett, felelősségteljes felnőtt lett, ha úgy tetszik, a családi biznisz kiemelkedő gyöngyszeme. Sokban hasonlít rám: igazi vezetőegyéniség, ambiciózus, nagy álmokkal és nagy tervekkel, kreatív, újszerű gondolatokkal, amiket kivétel nélkül meg is valósít. Neki köszönhetően virágzik világszerte a Cherry Blossom.

Érdekes kettősség lapul meg benne. A kinézetében, a külvilág felé tanúsított viselkedésében leginkább a kimért, precíz férfit mutatja. A munkájában nem ismer könyörületet, megállás nélkül hajtja magát, de ha egyszer kikerül a folyamatosan őrlő gépezetből, egy egészen más oldalát ismerheti meg az, aki közel áll hozzá. Szereti a viccet, szereti a szórakozást, épp, ahogy szereti a pénzt, és szeretné a fiatal multimilliárdosok életét élni. Hiába is tagadná, látszik rajta, amivel ő is évek óta küzd: kalickába taszította magát, aminek zárjára ő maga fordította rá a kulcsot, és hajította el azt magától. A kapcsolata már rég megromlott, de ő tovább fut azután a szekér után, ami nem fogja őt felvenni, pedig mindene megvan egy boldog élethez: pénz, luxus, sárm. És mindezt ő is nagyon jól tudja magáról, és ha kell, ki is használja ezek előjogait, de a végén mindig megtorpan, mert igyekszik hű maradni a feleségéhez.

Mr. Choi nagyon jó hozzánk. Talán legtöbbször nem ez vehető le marconának tekinthető ábrázatáról, de az évek alatt megtanulhattuk, hogy szimplán csak olyannyira elfoglalt, és a gondolatai annyi irányba cikáznak, hogy az idegközpontjának azt a részét, ami a mosolygást szabályozná, átcsoportosította egy hasznosabb cél szolgálatára. A felszín végett legtöbben zsarnok, rátarti főnöknek mondanák, de mi, a hotel dolgozói tudjuk, hogy ez távol áll a valóságtól. Fáradhatatlanul végzi a munkáját, azonban még így is kerít alkalmat arra, hogy személyes kapcsolatot építsen ki a szálloda minden egyes alkalmazottjával. Mindenkit névről ismer, még minket, takarítókat is, mindenkiről igyekszik behatóan tájékozódni, emellett pedig törődik a jólétünkről, heti rendszerességgel kéri ki a véleményünket a munkakörülményekről, az elégedettségünkről. Ugyanakkor nem fukar, meglehetősen bőkezű, de nem csak velünk, legjobb tudomásunk szerint egyéb segélyszervezetek is támogat, de hát igaz ami igaz, ami pénzt felajánlj, az náluk otthon csak wc-papírnak lenne elég.

Könnyen szerethető… talán túl könnyen is. A legtöbben azt hiszik, hogy csak a pénze miatt mentem hozzá, de voltaképpen az a legutolsó indítékom volt, amikor igent mondtam neki. Régen törekedett arra, hogy elválassza a munkát a magánéletétől, és meg kell hagyni, sokáig remekül működtek a próbálkozásai. Iszonyatosan nagy szíve van, éppen csak nem tud rangsorolni, nem tudja felmérni, mi neki a legfontosabb, ami talán a legnagyobb hibája. Heves, legtöbbször karakán, hogyha sértve érzi magát, ha úgy gondolja, valaki megkérdőjelezi őt, holott nem látja be, hogy amilyen rendezetten vezeti a szállodát, olyan kaotikus az életvitele, és a gondolatainak túlnyomó része. Szeretném azt hinni, hogy amint megnyílik a manhattani telephely, a helyzet javulni fog, talán újra az én egykor volt, odaadó férjem tud lenni, de talán ez a házasság már régen kisiklott… attól tartok, hogy az ő igazi házastársa mindig is a hotel lesz, és ebbe az életvitelbe egy „harmadik kerék” már nem fér bele. Sürgősen változtatnia kell a mentalitásán, mert ha így halad, nem csak engem, de minden más emberi kapcsolatát is elveszti.

20 évvel ezelőtt

Akkoriban már az is nagy szám volt, hogyha az apám gardedám nélkül leeresztett boltba. Az viszont, hogy az iskola segítségével indítványozott cserediák program általa is elfogadást nyert, mindnyájunkban meghökkenést keltett. Magam se tudom, hogy azon az estén remegtem jobban, mikor a beleegyező nyilatkozatot az orra alá nyomva ráfirkantotta a jobb alsó sarokra a kézjegyét, vagy mikor a franciaországi Párizsban leszállt a gép, és a mozgólépcsőn lefelé tartva megláttuk a befogadó családomat. Mondhatni idilli volt a kép: középkorú házaspár, egy nálamnál idősebb fiúval és egy tőlem fiatalabb lánnyal. Boldog család képét keltették, és utólagos belátással tudom mondani, hogy azt meg is tartották a velük töltött egy év alatt. Ellenben mi… apám tetőtől talpig elegánsban, anyám szintúgy kikenten tipegett mellettem. Kurta-furcsán váltottak pár szót, mint felnőttek a felnőttekkel az egyezményes angol nyelven, majd rám szegeződtek a tekintetek.
- Mennünk kell, a gépünk fél óra múlva indul –apám sietősen tekintett az órájára, majd anyám irányába tartva azt megkocogtatta az üveget, jelezvén, hogy nincs idő a hosszas búcsúzkodásra.
- Legyél jó, Dae Won, fogadj szót, ahogy illik, pont úgy, mint ahogy apád szavaira szoktál hallgatni –anyám kézbe vette az arcomat, bátorítóan nyomott egy puszit a homlokomra, majd az apám által az orra alatt elmormogott „gyerünk már” után hátrébb lépett. Apa a kezét tartotta felém, lagymatagon megszorította azt, és már pördült is, hogy megragadja édesanyám karját, és azzal elvezesse a visszafelé tartó mozgólépcső irányába. Egészen addig néztem őket, míg el nem tűntek a felsőbb szinten… ha nem akarnám magamat becsapni, talán még azt is elismerném, hogy akkor, ott egy könnycseppet is elmorzsoltam a szemem sarkában.
- Mit mondott anyukád, hogy hívnak? –bökte felém a kérdést az idősebb gyerek, Sébastien. Az angol éppannyira nem volt az erőssége, mint nekem, így csak a második visszakérdezés után érthettem meg a szavait.
- Choi Dae Won –széles mosollyal bólintottam, noha a vigyor egyhamar lefagyott a képemről, mikor értetlen szempárok hada meredt felém. Már-már láttam a fejük búbjánál kirajzolódó kérdőjeleket.
- Nem tudunk valami egyszerűbbet kitalálni? Legyen mondjuk… -tanakodva dörzsölte a nyomokban szakállkezdeményről tanúbizonyságot nyújtó állát, míg magához ragadta az egyik poggyászomat. – Devon?

15 évvel ezelőtt

Apám mindig is domináns, karakán férfi volt, ezt kár volna tagadni. Amit akart, azt rendre megszerezte, legyen szó pénzről, hatalomról, politikai befolyásról, vagy éppen hús-vér emberről. Mindig is, rendíthetetlenül vallotta azt, hogy „pénz beszél, kutya ugat”. Márpedig neki temérdek pénze volt, az osztásnál sorban álló emberek pedig épp olyan hűséggel viseltettek iránta, mint egy-egy jól nevelt pudli. Mi tagadás, nála nem értett jobban senki ahhoz, hogyan kell megszelídíteni a szavainak ellenszegülőket úgy, hogy az legközelebb csak fülét-farkát behúzva iszkoljon el az ellenkező irányba.
- Mit mondtál? –fogai közt szűrte a szavakat, szemeiben izzott a düh, dús, rendezetlen szemöldöke rosszalló ívben kunkorodott a homlokán. A passzív-agresszív magaviselet soha nem volt a sajátja, ha kellett, fizikai fellépésben félemlítette meg az ellenségének kikiáltott egyedet.
- Nem szeretnék dolgozni… -pihésedő bajuszom alatt artikulálatlanul motyogtam a szavakat egyenest a szobafiúk által hordott cipő orrának. Nem kívántam felnézni a fekete szemekbe, amikben csak néha csillant kedélyes, szeretetteljes fény. Legtöbbször akkor, mikor a szavai szerint cselekedtem.
- Mit képzelsz, ki vagy te? –mellkasomra bökve szúrta felém a kérdést, mutatóujjával felpöccintette az államat, érzékeltetve, szemkontaktust kíván. Mit kíván, követel! – Azt hiszed, te irányítasz? Azt hiszed, hogy az van, amit te akarsz?! –szüntelenül, ujjhegyével ostromolta a szegycsontomat. Kedvem lett volna szétterpeszteni a tenyeremet a sebzett felületen, de tudtam, azzal rögtön elvesztettem volna a csatát. – És mit akarnál csinálni, hm? Kóvályognál és lézengenél a városban, mint azok a semmirevaló „barátaid”, mi?! Hagyod, hogy haszonélvezői legyenek a pénzednek… hogy neveltelek én téged?! –tekintetében egyszerre izzott fel a haragvás és a csalódottság egyvelege. Mert bűntudatot, na azt mindig is tudott kelteni…
- Én nem… -kiszáradt nyelvemmel nedvesítettem be felrepedezett ajkaimat. – Én nem akarok lézengeni. Tanulni szeretnék, jó jegyeket szerezni.
- Tanulni, mi? –gunyorosan horkantott fel. – Ebben a világban senkit nem érdekel, hogy milyen az iskolai teljesítményed. Jegyezd meg: itt minden a pénzen múlik! Márpedig a fiamként alanyi jogod van rá. Hisz nézz csak körbe! Ez itt, ez a birodalom mind a tiéd lesz! És ha akarod, még több is… -jelentőségteljesen ejtette tenyerét a vállamra, hangja egészen ellágyult, ahogy vonásai se voltak olyan marconák, mint azelőtt. – Ahhoz viszont ismerned kell a hely minden szegletét, úgyhogy menj, láss munkához!

10 évvel ezelőtt

- Gyere be! –kinyílt az ajtó, melynek szűk résén apám ábrázata tűnt fel. Haptákba vágva magam pattantam fel a fal mentén sorakozó székek egyikéről, majd metsző tekintetének kereszttüzében égve haladtam végig a nyílászárótól az asztaláig tartó, akkor meglehetősen hosszúnak tűnő úton. – Ülj le –fejével bökött a lábamnál lévő székre. A felajánlást egy tiszteletteljes bólintással háláltam meg, míg hüvelykujjaimmal malmozva helyezkedtem el a felkínált helyen. Az apa-fia viszony egy sajátos formáját testesítettük meg. Soha nem tudta, hol van a határ a beosztotti státusz, valamint a vérkapcsolat között. Ugyanúgy hivatott, mint bármely más alkalmazottját, de a téma hangvétele mindig személyes volt.
- Tudod, régóta folynak a tárgyalások a nemzetközi terjeszkedésről. Most végre révbe ért ez az éveket felölelő vita –óvatosan tette le a tollát az asztalára, ujjait összefűzve könyökölt grandiózus székének karfájára, lábával ide-oda illegette magát.
- Igen? –halovány mosollyal kérdeztem vissza, próbálva minimális érdeklődést mutatni az irányába.
- Igen. Az első célállomás Tokió lesz, aztán Párizs. Egyelőre ennyi van kilátásban, Párizzsal akarjuk tesztelni, hogy mennyire nyitott a nyugat a hotelre, ezzel kapcsolatban már zajlanak az egyeztetések. Igyekezni fogunk megtartani a fő profilját a Cherry Blossomnak, de törekszünk arra, hogy az adott ország eszméivel megegyező léptékű legyen, idomuljon az ottani környezethez, amihez a megfelelő igazgatókat szükséges kiválasztanunk –mellkasa előtt összefonva karjait támaszkodott meg az asztalon. – Te fogod elindítani a két szállodát.
Szemöldökeim egészen a hajtövemig szaladtak kijelentése nyomán. Ajkaim egy pillanatra elnyíltak, majd hangadás híján összezártam azokat, míg összeszedtem a gondolataimat.
- Mind a kettőt?
- Igen. A tokióit a nagybátyád fogja átvenni, ha elvégezte a katonai szolgálatát, de addig is kell egy vezető, akiben megbízhatok. Másfél év múlva pedig elindítjuk a párizsi építkezést is, ahol te fogsz rendelkezni minden felett. Húzzunk valami hasznot is abból, ha már kint éltél éveket.

5 évvel ezelőtt

- Mi a… -ajkaim artikulálatlanul formálták a szavakat. Még a felkelő Nap első sugara se nyaldosta a szoba ablakkal szemközti falát, de a telefonom már őrült hangerőn kísérelte meg kiverni az álmot a szememből. Drága nejem békétlenül nyitogatta a szemét karjaim közt, de végül megállapodott a takaró, és a fejére húzott párna takarásában, hogy ezzel szigetelje el magától a mobilom éktelen zajongásának hangját.
Tenyerem koordinálatlan mozgásának hála akadt bele az éjjeliszekrényen sorjázó könyvek és bögrék képezte kupacba, mígnem kitapogattam a telefont. Mindenekelőtt kívántam volna azt a szoba egy távolabbi szegletébe hajítani, de a nem belföldi szám túlontúl felkeltette az érdeklődésemet ahhoz, hogy mindezt megtegyem.
- Ki az? –hallottam a párnába fojtott hangot, míg felkönyökölve, erőteljesen hunyorítva igyekeztem tájolni a számok között.
- Fogalmam sincs –lábaim tompán érték a talajt, ujjaim tanácstalanul borzolták fel amúgy is rendezetlen tincseimet a tarkómon.
- Az isten szerelmére, akkor nyomd már ki végre! –a parancs egyértelmű volt, mégis ellöktem magam a kényelmes matractól, és magamra penderítve a fekete köntöst csoszogtam ki az ajtón, ezzel egyidejűleg vállammal szorítva a készüléket a fülemhez.
- Igen?
- Jó napot! Kim Ji Hwan vagyok a Seoul National University Hospital belgyógyászati osztályának főorvosa, és Choi Dae Won-t keresem.
- Én vagyok az. Miben segíthetek? –hangom egyre inkább teljesített pozitív irányban a megilletődöttség skáláján, a mellkasomban pedig tagadhatatlanul, egyre gyorsabb ritmust vert a szívem. Tudtam, hogy víz kell…
- Alig egy órája az unokaöccsét, Kim Tae Oh-t akut veseelégtelenséggel szállították kórházba, és a papírjain magát tüntette fel értesítendő családtagnak, arra az esetre, ha bármi történne vele. Esetleg be tudna fáradni hozzá? –leforrázottan álltam a kérdés előtt. A pohárba ömlő víz már túlcsordult annak üvegfalán, a hideg folyadék gyorsan eredt az ujjaimra egyenest a csapból.
- Jelenleg Párizsban tartózkodom, de azonnal intézkedek!

Napjainkban

- Nem érted, hogy nem érek rá?! –ingerülten emelem meg hangomat, magamra haragítva ez által a homlokát erőteljesen ráncoló idős nénit, aki puffogó viperákat megszégyenítő hanghatásokkal értékeli az iménti performanszomat. Valamely okból kifolyólag soha nem voltam az idős emberek kedvence, holott tartom magam az ideámhoz, hogy kifejezetten önzetlen és segítőkész felnőtté cseperedtem az évek során. Talán az ilyetén kitöréseim formálták bennük ezt a véleményt?
- Mi az, hogy nem érsz rá?! Soha nem érsz rá, amikor én kereslek! –ajkamra harapva fojtom magamba a kikívánkozó indulatot. Édesanyám mindig arra tanított, hogy a keresetlen szavak leküzdése érdekében vegyek egy mély levegőt, és számoljak el tízig… ha nem elég, húszig.
- Már ne is haragudj, de hogy érnék rá? Te is tudod, hogy dolgozok! –lábam türelmetlenül dobog a járda kövén, halk, ritmustalan kopogásokat idézve ezáltal, noha a hang ahogy megszületik, úgy el is hal a New York-i forgatagban.
- Dolgozol, mi? Az utcán?! Tudod, hogy kinek hazudj, Dae Won! –rikkantja a fülemre az első gondolatot, ami éppen az eszébe jut. Persze, mert a taxisnak feltétlen a zebrán áthaladva kellett dudálnia, mi?
- Hogy jössz te ahhoz, hogy megkérdőjelezd, hogy én mit csinálok? Ha tudni szeretnéd, most megyek megnézni az egyik lakberendezőcég által tett referenciát, mert baromira nem mindegy, hogy milyen minőségű lesz a járólap a szobákban –a lámpa mindeközben zöldre vált, én pedig úgy lövök ki a tömegből, mintha egy NASA által működtetett rakéta indult volna meg a horizont felé. Na nem akkora tempóval, hanem akkora tűzzel és indulattal.
- Hogy beszélsz velem! Mi az, hogy „hogy jössz te ahhoz”?! Tudtommal a feleséged vagyok, nem egy huszadrangú munkásod, úgyhogy igenis jogom van tudni, hogy mit csinálsz!... Hogy jössz te ahhoz… hihetetlen… -piszmogja az orra alatt, a szavai azonban már-már kivehetetlenek az egymásnak ütköző lábasok ütötte zaj végett. Ha lenne időm meghalni, valószínűleg most megtorpannék a gyalogosátkelőn, és széttárt karokkal várnám a sorelsőséget nyert BMW-t. Nem tudom, hogy kinek a szerencséje, hogy nincs lehetőségem ilyen pitiáner ügyekre: az enyém, vagy a társadalomé.
- Mondd, mi olyan eget rengetően fontos, hogy nem várhat addig, amíg hazaérek? –hangomban leginkább már a fáradtság sajátos orgánuma figyelhető meg. Lesújtó erővel tud hatni a macska-egér harc sehova nem vezető vitája.
- Jones-ék meghívtak minket vacsorára. Fontos lenne, hogy el tudj jönni… hétre foglaltak asztalt a Ko-ba.
- Nem fog menni. Estig dolgozom, valamikor tíz után fogok hazaesni.
- De…
- Nincs de! Jones-ék tudnak várni, majd legközelebb elmegyünk. Ígérem…