Kia & Mich

Ha az embernek látványosan nincs semmi dolga az ír nyelvi szeminárium és a kelta történelem előadás közben, és ezt látványosan mások tudtára is adja azzal, hogy a tanárijában lebzselve édességet töm magába (a csoki növeli a boldogsághormonok számát), és még látványosan oda is figyel rá, ha egy ügyintéző látványosan pánikolva rohangál fel-alá a folyosón, akkor megkapja valami kínainak látszó (bár az lenne, ahhoz legalább konyít!) pénzügyi-matekos szemináriumi zh felügyeletét. Nem is tölthetném el attraktívabban a lyukas órámat, minthogy egy sor halálra vált arcú fiatal kockát bámuljak, akik a papírok fölé görnyedve stresszelnek. Ez kifejezetten a stréberek és magolósok szakja, ami annyit jelent, hogy még puskázni sem nagyon fognak. 90 perc töménytelen unalom vár rám, és még segíteni sem tudok azoknak, akik esetleg elakadnának, mert egy kukkot nem értek abból, ami a papírokon szerepel.
A papírokat lapozgatva libbenek be a terembe, anélkül, hogy felnéznék. Hallom, hogy egy perc alatt néma csend lesz, ami teljesen lesokkol a saját óráimhoz képest. Ott egészen addig zizegnek, amíg beszélni nem kezdek, hiszen a mi szemináriumaink sokkal lazábbak, beszélgetősebbek, mint egy jó kis délutáni dumaparti.
- Jó napot, hölgyeim és uraim! Amint látják, Miss Jablonsky lebetegedett, így én fogok felügyelni, míg írják a ZH-t. Ki is osztanám akkor a lapokat, öt kérdés, öt válasz, és ha kész vannak, már mehetnek is! - darálom, majd megállok a pódium közepén és felemelem a fejem, szembenézve a társasággal. Ahogy megpillantom Kiát, megmerevedek egy pillanatra, aztán folytatom az arcmustrát, mintha mi sem történt volna. Remek, miss durca is itt van, legalább végre tudok váltani vele két szót, mert akár akarja, akár nem, az egyetemen bizony tanár vagyok, és ezt ő sem másíthatja meg.
- Őszintén szólva egy kukkot sem értek ezekből, de önök minden bizonnyal igen, úgyhogy aggodalomra semmi ok. Akinek kérdése van, szóljon, szívesen eldiskurálok bárkivel az írekről és adok rá egy ötöst. - megjegyzésemet halkan morajló nevetés követi, miközben a sorok között járva kiosztom a lapokat. Leteszek egyet Kia elé is, látom, hogy majd megpukkad, és ez mosolyt csal az arcomra.
Visszalépek a pódiumra és felhúzom magam a tanári asztalra, majd a karórámra sandítva megadom nekik a jelet. Hallom, hogy a ceruzák és tollak máris izgatottan sercegni kezdenek a papíron.
- Jól van, kezdhetik! Jó firkálást mindenkinek!
Összefonom magam előtt a karomat és Kiát bámulom. Igen, végig. Remélem, annyira idegesítem vele, hogy egyszer csak felrobban, vagy füst tör ki a fülén, mint a rajzfilmfiguráknak. Ó, az vicces lenne... Az első húsz perc a legunalmasabb, de utána szép lassan elkezdenek leszállingózni hozzám az első stréberek, leadják a lapjaikat, én meg gondosan összegyűjtöm őket, megköszönve mindenkinek a részvételt. Persze vannak, akik kihasználják a megadott időt, melynek leteltét ugyanúgy jelzem.
- Köszönöm, akkor mehetnek is! Az eredményeket majd jövőhéten jelzem.Csak vicceltem, a nevükön kívül semmit sem értek ezekből, de van, akinek még azt sem. Joaquin? Ez létező név? - sorba kapkodom el a lapokat a kiszivárgó tömegből, és ahogy megpillantom Kiát, halkan megköszörülöm a torkomat. Hallom, hogy valaki kuncogva odasúgja Kiának, milyen dögös már ez a pasi az akcentusával. - Miss Nolan, maradna még kérem egy pillanatra?
Ő pedig természetesen marad, mi mást tehetne, úgyhogy kínos, feszengő csendben várjuk meg, hogy az utolsó diák is elhagyja a termet. Addig összerendezem egy kupacba a dolgozatokat, és a magammal hozott mappába teszem őket, aztán lekászálódok az asztalról és ledobom a helyemre.
- Csak szólni akartam, hogy hétvégén nem leszek otthon. Dublinba repülök továbbképzésre, lesz ott egy nagyszabású konferencia. Pénteken megyek, vasárnap késő este jövök. Hagyok majd otthon pénzt kajára meg ilyenekre. - Közelebb lépek hozzá, miközben beszélek. Valószínűleg azt várta, hogy lelkizni akarok, de azt már épp elégszer próbáltam a héten ahhoz, hogy belássam, semmi értelme. Nem fogok a történtekről beszélni, amíg ilyen gyerekesen nyomatja a hisztit... Majd ha megtanul felnőttként viselkedni és megérik rá, akkor megbeszéljük.

Kiara & Michael

Gyűlölöm, hogy nem gyűlöllek ..

És végig engem néz.
Tudom, mert a libabőr végigszáguld a hátamon és szünhetetlen bizsergésbe kezd a derekam, meg a tarkóm tájékán. Nem mondom, hogy nem idegesít. Határozottan többször el kell olvasnom minden kérdést és a válasz sem jön zsigerből, de nem azért, mert nem tudom, hanem azért, mert egyszerűen megőrülök tőle. Utálom ezt a nézést, ezt a felfújt viselkedést, ahogy ül az asztalnál, és ahogy összekulcsolja a kezét. Akaratlanul is egy film jut eszembe róla, és az abban mondott vers sorai és nem sok kell hogy el ne kezdjem szépen leírni a papíromra. Igaz, köze sincs a pénzügyhöz, így nem hiszem hogy megkapnám emiatt a megajánlott ötösömet -  mindenesetre arra jó hogy egy kicsit lenyugtassam magam Michaellel kapcsolatban.
Ujjaim a vers után sebesen dolgozni kezdenek a papírlapon, és szinte észre sem veszem, hogy milyen hamar letelik az a bizonyos másfél óra. Igyekszem kizárni a tudatomból, és valamelyest sikerül is. Csak akkor eszmélek rá a jelenlétére ismét, mikor már szinte csak ketten maradunk. Hívó szavára lever a víz, hiszen annyira nem akartam vele beszélni. Minden fontosabb annál mint hogy kettesben legyünk, mégis muszáj eleget tennem kérésének, hiszen jelenleg a tanárom. Ujjaimmal kissé idegesen túrom a fülem mögé a hajamat, ami csak most kezdett el igazán zavarni. Szemüvegemet a táskám mélyére süllyesztem, farmerkabátom ujját pedig feltűrom a könyökömig. Kezemmel átkarolom a táskám, majd magam előtt is összefonom azt. Nincs ám kedvem túl sok időt eltölteni vele, nem akarok értékes időt vesztegetni. Nem mintha lenne más dolgom, de sose lehet tudni. Lehet hogy a herceg vár rám fehér lovon az épület előtt, így pedig már érthető miért is akarok annyira menni.
- Igazán hálás vagyok, hogy szóltál. A pénz nem lényeges, van félre rakott pénzem. De ezt tudhatnád, hiszen már évek óta együtt élünk. A ruhámat sem a tiédből vettem, szóval megleszek. - húzom el a számat, és inkább nem is háborodok fel azon, hogy együtt élünk évek óta, és fogalma sincs arról, hogy mennyire spórolós vagyok. Igaz sokat utazik és nem is biztos hogy tudja hogy pénzért korrepetálok diákokat, de mindig is volt elrakva annyi, hogy ha szükség lenne rá, akkor megéljek belőle. Soha nem kértem tőle kajára, ruhára, semmire. Még a piperéimet sem az övéből vettem, mert ... mert ... a lelkem, az önérzetem nem engedte hogy azok után, hogy magához vett még ezzel is leterheljem. De hát úgysem számít. Úgysem sikerült hozzá olyan közel kerülnöm, hogy ilyen dolgok megmaradjanak a fejében velem kapcsolatban.
- És egyedül érkezel, vagy számítani kell valami nőcskére is? Mert gondolom egy ilyen konferenciára nem egyedül mész. Csak hogy feljön-e még hetyegni. Mert ha igen, akkor keresek addig egy barátot vagy barátnőt, akihez átcuccolhatok addig míg kiélvezitek egymást... - nézek rá szúrósan, és hiába jön hozzám közelebb igyekszem állni a pillantását és nem mozdulni. Nem hunyászkodhatok meg előtte, nem rettenhetek el!  

Kia & Mich

- Az én dolgom gondoskodni rólad, úgyhogy természetes, hogy hagyok otthon egy kis pénzt neked. Olyan, mintha bevásárolnék, csak épp nem lesz rá időm. - Persze, tudom, hogy önálló, de azért ha viszek haza kaját, sosem mond rá nemet csak azért, mert én vettem. Hülyeség ez az egész anyagiasság dolog, és ezzel is csak azt próbálja kifejezni, hogy haragszik rám. Tőlem aztán költse kenyérre a zsebpénzét, ha ettől neki jobb lesz... Nem változtat a tényen, hogy hagyok neki otthon, ha mégis úgy döntene, az enyémből menne  boltba. Ami enyém, az az övé is, és ebből sosem csináltam problémát, mindegy, mennyire igyekezett önállósodni mellettem.
Szúrós megjegyzése hallatán meglepetten felvonom a szemöldököm, és a mosolyt, mely szétterpeszkedik az arcomon, sietve elfojtom. Aranyos, amikor puffog, már amikor nem csinálja egy teljes hétig. Így azért kezd elég fárasztó lenni már, de az, amikor féltékenységi jelenetet rendez a maga durcás módján, kifejezetten szerethető része Kia jellemének.
- Woah, átmentél passzív agresszívba? Jól van. Természetesen nem egyedül megyek a konferenciára, viszek magammal néhány szakállas, koptatott farmernadrágos történelemprofesszort is. Esetleg ha ők jönnének fel hetyegni, ahhoz mit szólsz? - Nem bírom tovább uralni az arcizmomat, hagyom, hogy a vigyor szétterüljön a képemen. Megszoktam már, hogy nem szabad magamra vennem Kia támadásait, és általában az ehhez hasonló humorral mindig jól le tudom kezelni őket. Pont ezért vitatkozunk olyan keveset egymással, mert nem adok rá alkalmat, hogy ledobja elém a kesztyűt.
Visszalépek az asztalhoz, nem ülök fel rá ezúttal, csak nekitámasztom a csípőmet. Távolabbról fürkészem, látom rajta az elutasítás legmagasabb védelmi fokozatát. Nem akar beszélgetni és még csak azt sem akarja, hogy itt legyek és bámuljam. Pedig mi rosszat tettem? Visszautasítottam. Nem is véglegesen, csak annyit kértem, hogy aznap estére érjük be ennyivel. Különben is, attól még, hogy ő tanulni akar rajtam, nekem kötelességem a lábai elé vetnem magamat és bármit megengednem?
- Nem szeretnél beszélgetni egy kicsit? Hiányzik a társaságod. - végül csak ennyit mondok, mert ez tényleg igaz. Elég rossz érzés egy hidegháborús lakásba hazatérni, ahol egy fantommal élek együtt. Hiányoznak a megszokott "milyen napod volt?" beszélgetéseink, vagy hogy együtt tévézzünk a kanapén. Direkt azért vállaltam el ezt a továbbképzési lehetőséget, hogy ne kelljen otthon lennem, mert egy sértett Kiánál még az egyedüllét egy idegen országban is jobb. Talán ő is lehiggad kicsit, ha nem irritálom minden nap a jelenlétemmel, és lesz ideje kiereszteni a gőzt.
- Lesz még órád? - A karórámra sandítok. Van még egy kis idő a következő óráig, aztán még egy előadást tartok a gólyáknak, utána pedig végeztem. Nem tudom, lesz-e ma megbeszélés, de ha nem, egész korán szabadulok. Más esetben megkérdezném Kiát, mik a tervei, megvárjuk-e egymást, de most nem tudom, jó ötlet-e. Valószínűleg élből elutasítaná, hogy velem töltse az időt.

Kiara & Michael

Gyűlölöm, hogy nem gyűlöllek ..

Kijelentésére csak megforgatom a szememet, mert passzívan nem tudok mit kezdeni a helyzettel. Nem az apám, sosem volt az. A nevelőm, a férfi az életemben, a szerelmem és minden amit ez a pár szó csak megtestesíthet. De soha nem fogom apának hívni, és nem is akarom, mert nem akarom hogy pótolja őt, mert egyrészt nem tudná, másrészt inkább valami más kapcsolatot szeretnék a tanár-diák vagy épp a szülő-gyerek helyett. Olyan nagy kérés ez?
- Ez nem ugyanaz. - jelentem ki makacsul, és nem, nem akarom megkönnyíteni a helyzetét, se az enyémet, se senkiét. Sértett vagyok és a büszkeségem egyelőre még túlzottan dolgozik ahhoz, hogy félretegyem csak úgy.
Én nem akartam ezt az egészet, valami mást akartam. Azt akartam hogy valami megváltozzon. Nem az elutasítás a fájdalmas, és az, hogy tulajdonképpen nemet mondott. A legjobban az fáj, hogy még mindig nem tekint nőnek, még mindig csak a kislány Kiara vagyok, és talán soha nem fogok a szemében felnőni. Pedig én nem akarok semmi különlegeset, csak azt, hogy annak lásson ami vagyok. Vegye észre az árnyalatokat a szememben, a változást, azt, hogy nem vagyok egy gyermek többé. Lásson nőnek, kezeljen úgy, és ne hozzon fel semmilyen nőket, mert én azt biztos hogy nem bírnám elviselni.
- Megnyugtató, hogy nem kell nyögéseket hallgatnom. - szúrom közbe vörössé vált arccal, mikor a szőrös történelem professzorokról beszél. És nem bírom a szemében a vidámságot. Azt, hogy mosolyog rajtam, hogy viccesnek találja a megnyilvánulásaimat. Ettől egyszerűen csak végtelenül elszomorodom és bár megfogadtam még az árvaházban, hogy nem fogok soha sírni, most mégis érzem, ahogy a sós cseppek marni kezdik a szememet.
Sűrűeket pislogok, próbálva ezzel is elűzni a könnyeket, mert nem akarom, hogy lássa, mennyire magam alatt vagyok. Mert ez nem düh, ez mérhetetlen csalódottság és megbántottság, amit biztos hogy nem fog megérteni. Nekem pedig nincs szükségem arra, hogy szánakozzon rajtam, hogy azért legyen olyan amilyen, mert én éppen szenvedek.
Utálom, hogy itt áll velem szemben, az arcán az a mosoly és vidámság játszik, ami egész életét végigkisérte eddig. Utálom, hogy nem látja a kapálózásomat, és hogy helyből ignorál. Hogy vaknak tetteti magát, és hogy akkor is ilyen, mikor nem kellene így viselkednie. Utálom, hogy nem kattog azon, amit mondtam, hogy nem vetődik a lábam elé, hogy nem hiányzom annyira, hogy milliószor dörömböljön a szobám ajtaján. Utálom, hogy ahhoz folyamodik, hogy itt hívjon félre, ahelyett hogy férfihoz méltón megvárna a kanapén ülve és megrángatna, ha nem akarok vele kommunikálni. Utálom hogy mindezt annyira természetesen teszi, mintha ez lenne a normális, mitha máshogy nem is reagálhatna rám, és utálom azért is, mert épp ezekért a dolgokért szeretem. Hogy mindig mosolyog, és hogy azzal a hülye fejével két perc alatt képes kiűzni belőlem a feszültséget. Hogy mindenből viccet csinál, és hogy miután egy hetet duzzogtam, még mindig hiányol, pedig csak egy fruska vagyok, aki mindennél jobban vágyik a csókjára, az érintésére, és nem azért, hogy gyakoroljunk, hanem azért, mert ő is adni szeretné azt, amit csak adhat. És szeretem azért, mert gondoskodó, és mert még egy hét feszültésggel teli hét után is képes bevallani, hogy hiányzik neki a társaságom.
Ez pedig teljesen összezavar, összetör, összegyúr és átformál.
Nem igazán tudom mit kellene csinálnom, nem tudom hogy kellene reagálnom. Már minden elveszítette az értelmét, csak azt tudom, hogy a lelkemnek szüksége van a megkönnyebbülésre.
Íriszeimből lassan peregni kezdenek a könnyek. Először csak egy két csepp, majd a csepp folyóvá dagad és megállíthatatlanul áradásnak indul.
Nem tudok válaszolni a kérdésére, számat a zokogás görcsös rángatása húzza fintorra és mielőtt bármit is tehetne egy lépéssel közelebb kerülök hozzá. Homlokomat a válla alá fúrom. Nem karolom át, nem ölelem meg, egyszerűen csak leengedett karokkal állok, fejemet a mellkasának döntve és zokogok, mint egy kisgyermek. Vállamat a sírás remegteti, vázam meggyötörten rázkódik és ebben a pillanatban én vagyok a világ legszomorúbb, legelesettebb és legidiótább embere.
- Nem lesz több órám... - makogom két szipogás között majd kezemmel letörlöm az arcomra tapadt sós csíkot, mely egy kis szempillaspirál által felvitt festéket is hozott magával. Szétkenem az arcomat, de hát végül is mindegy... már mindennek úgyis mindegy..

Kia & Mich

Sosem akartam az apja lenni, egyrészt azért, mert huszonkilenc évesen nem éreztem magam még készen egy kamaszlány felnevelésére, másrészt pedig barátomként, testvéremként szerettem az apját, és jól tudom, hogy nem pótolhatja őt senki sem. Ezért egyfajta kölcsönös partnerség, baráti szimbiózis kialakítására törekedtem, ugyanakkor az apaság bizonyos aspektusait kénytelen voltam a vállamra venni: én férfi vagyok, ő lány, én felnőtt, ő gyerek. Egyértelmű, hogy gondoskodom róla anyagilag, támogatom lelkileg és megpróbálok betölteni mindenféle űrt a lelkében. Nem akartam soha az apja lenni, de ettől még atyai kötelességeimet felvállaltam vele szemben. Más kérdés, hogy ő nem igazán fogadta ezt el soha.
Aztán a létező legrosszabb dolog történik, ami csak egy félállásban szolgáló apa-pótlék és egy férfi életében történhet: Kia sírva fakad, és ez szilánkosra töri körülöttem a világot. Hiszen amit eddig megingathatatlannak hittem, az most remegni kezd, az erőd, melyet elképzeltem, kártyavárként ömlik össze. A gyomrom legérzékenyebb pontján markol belém a látvány, és halálra rémiszt, mert nem értem. Nem értem, miért sír, nem értem, mi a baj. Azt hittem, mérges és sértődött, amiért nem az történt, amit ő akart. Ezek viszont nem a frusztráció könnyei, és nem értem, mert nem látom ennyire tragikusnak a helyzetet. Puffog kicsit, na és? Hamarosan felenged és megbeszéljük. Ez volt a terv, és emiatt nem kéne sírnia, mégis megteszi. Át akarom ölelni és tudatni vele, hogy ennyire nem komoly a dolog, ez csak parázsvita, semmi tragikus vagy visszafordíthatatlan nem történt, mégis annyira lesokkol a látvány, hogy nem mozdulok egyből, csak állok és nézem, és próbálok hinni a szememnek.
Ahogy felém lép, ellököm magam az asztaltól, és amint feje mellkasomra omlik, karjaimmal bástyaként fogom körbe, magamhoz szorítva ölelem át, államat feje búbjának támasztva. S bár ő csak áll előttem, én szorosan átölelem, lágyan ringatva. Haját, hátát kezdem cirógatni, halkan suttogva csitítom, de nem szólok rá, nem mondok semmit, csak szilárdan tartom és hagyom, hogy kisírja magát.
- Jó - felelem a válaszára, hangomból azonban kikopott minden játék és vidámság. Komoly, mint amilyen csak ritkán szokott lenni. - Akkor megvársz a szobámban, amíg órám van, és utána együtt hazamegyünk.
Vagy még kitalálom addig, hogy hova. Lehet, hogy elviszem ebédelni, vacsorázni, hiszen rég mozdultunk már ki együtt, és úgy érzem, az most mindkettőnkre ráfér. De az teljesen mindegy, mit fogunk csinálni, a lényeg az, hogy együtt tesszük mindezt, és ez egyáltalán nem ötlet vagy kérés volt, hanem tényközlés. Megvár és megyünk, nem utasíthat vissza.
Két tenyerem közé simítom arcát, gyengéd határozottsággal megemelem a fejét, hogy a szemébe nézhessek. Hüvelykujjammal lágyan megcirógatom a járomcsontja alatt.
- Elkented ezt az izét a szemeden... - jegyzem meg, mielőtt közelebb vonnám magamhoz, hogy csókot nyomjak a homlokára. Nem tudom, mi mást mondhatnék, vagy mit kéne tennem. Összezavart az, hogy sírni láttam őt, és az a különös fájdalom még mindig szorongatja a bensőmet. Szeretnék mindent megadni neki, hogy elűzhessem a fájdalmát... Mindent, amit csak kér, függetlenül attól, hogy szerintem őrültség-e.
- Kiara... - Ennyit mondok csak, egész egyszerűen, ebben mégis ott van minden, telesűrítettem ezernyi érzelemmel, melynek javát én magam sem értem. Szomorúan cirógatom arcát, könnyáztatta szemeit fürkészve, majd közelebb hajolok hozzá, hogy lágy csókot leheljek az ajkára, ha nem tol el.
- Találd ki, mit szeretnél csinálni délután - Ez az én engesztelésem számára, egy felvezető gesztus, ugyanis a történtekről, erről az egészről beszélnünk kell. De nem itt és nem most, nem így.

Kiara & Michael

Gyűlölöm, hogy nem gyűlöllek ..

Vállaimon a világ összes bánata, gondja, baja, úgy dőlök a mellkasához zokogva. Fejemet befúrom kiugró csontjának apró gödrébe, és bár tudom, hogy nem lehet hülyeségeken gondolkodnom ilyenkor, hiszen az élet, és minden rossz, mégis úgy érzem, ezt az aprócska mélyedést pont az én fejemre szabták, és akkor is tökéletes lenne, ha elalvás előtt pihentetném rajta a kobakom... és ezen ábrándképen felbuzdulva ismét elerednek a könnyeim.
Nem fogom vissza magam, az elmúlt egy hétben így is milliószor kellett magamban tartanom azt a bizonyos feszültséget, melyet az utolsó komolyabb személyes kontaktunk óta magamba temettem.
Kitör belőlem, én pedig egyszerűen csak átadom magam neki. Hiszen nem az volt a baj, hogy leállított, hanem az, hogy tudom nagyon jól, nem tud velem mit kezdeni. Ez pedig a legrosszabb. Az elutasítás, hogy a szemében nem az vagyok, akit szeretnék hogy lásson! Nő vagyok, felnőttem, és nem vagyok a lánya, még akkor sem, ha kénytelen volt mellettem minimálisan megkomolyodni. Nem kértem hogy vigyázzon rám, mindig inkább én voltam amúgy is, aki leste a lépteit, és rajongásom az évek múlásával szerelemmé erősödött. Ez pedig, hogy kimondtam, úgy érzem egy olyan mély szakadékot húzott közénk, melyet nem akar átlépni, és ami lassan a mélybe ránt. Abban pedig nem vagyok biztos, hogy vajon a kezét nyújtaná-e a megmentésemre.
Ahogy átkarol nem bírom ki és visszaölelek.
Kezem a hátára simul, ujjaim görcsösen szorítanak rá ingére, és az alatta lévő kemény izmokra. Hagyom hogy elringasson, hogy csitítson, hogy keze lágyan cirógassa a gerincem vonalát, és bár azt hiszem hogy soha nem fogom abbahagyni a sírást, mégis pár perc alatt csillapul a hisztériám.
Szipogok párat, majd mikor megemeli az arcomat, elveszek lélektükreinek lágy csillogásában. Ujjaival az arcomat simítja végig, letörli a könnyeim által végighúzott fekete csíkot, és nem tudok mit mondani.
Belémfagynak a szavak.
Egyszerűen muszáj néznem őt, muszáj beinnom a látványát és ha nem zavarja, akkor jólesően megbámulom. Ujjaim beletúrnak a tarkóján lévő pihékbe, majd ellentmondást nem tűrő mondatára csak bólogatva felelek, és megadom magam neki.
- Oké, megvárlak. - felelem megadóan, majd szipogok még párat, és ezzel nagyjából egyenesbe kerülök. Tekintetemmel még mindig szemét pásztázom, így mikor lágyan szájon csókol kissé lefagyok. Íriszeim kikerekednek, nem is értem a reakcióját. Hiszen nem vagyunk ilyenben, és most mégis. Ad valamit magából, én pedig újabb könnyekkel áztatom el a ruháját. Annyira jólesik és annyira meghat, hogy mint egy fuldokló, úgy kapaszkodom belé. Törékeny érzelmeim egyetlen központja ő és annyira imádom.
- Mi lenne ha kajálnánk valamit a kocsiban? - kérdezem ártatlanul, majd várakozva nézek rá.

Kia & Mich

Nem akartam megríkatni, igazából sosem akarnám, hogy miattam sírjon. Megértem, illetve, talán szép lassan kezdem már érteni, hogyan érez, milyen gondolatok, vágyak hajtják, és remélem, hogy a nap végére ő is közelebb kerül majd hozzám annyira, hogy jobban átlássa, engem mi mozgat irányába, és mi nem. Nem akarom elhárítani magamról a felelősséget, nem szeretném hibaként kezelni ezt az egészet, sem problémaként, de meg kell értetnem vele, hogy attól még, mert ő erős érzéseket dédelget, én is érzek, és ha tőle eltérően, akkor azt el kell fogadnia.
Mégsem bírok ellenállni a vágynak, hogy megvigasztaljam, felszárítsam könnyeit és újra visszacsaljam a mosolyt az arcára. Ha ehhez pedig az kell, hogy megcsókoljam, hát megteszem, mert tudom, mennyit jelent számára a gesztus és remélem, elfogadja a békülésem jeleként. Más kérdés, hogy annyira nekem sem volt ellenemre a csók, én is ugyanúgy vágytam ajkai ízére, hogy így lophassam el rosszkedvét. Újból nekem dől, én pedig ismét magamhoz ölelem, hallgatva tompa beleegyezését az ötletembe. Még szép, hiszen nincs más választása!
- Jól van, akkor szedd rendbe magad és menjünk. - A kuckóm messzebb van, hiszen teljesen más tárgyakat tanítok, mint amelyekben ő érdekelt. Át kell mennünk az egyetem másik szárnyába, és talán nem szeretné, ha könnyesre sírt szemét látva azt gondolnák, bántottam. Idővel és zsepivel szolgálhatok számára, ha kell neki, hogy indulásrak készre rittyenthesse magát, ötletére pedig megadón bólintok.
- Remek! Veszünk valamit a mekiben és megesszük a kocsiban. Kimehetünk a város szélére, ha van kedved, fel arra a dombtetőre, ahonnét belátni a várost. Rég láttam már kivilágítva. - Hirtelen jön az ötlet, s kíváncsian lesem utána Kiát, mit szól hozzá. Elszakadni kicsit a város zajától és gyönyörködni a sötétedés után kigyúló fényekben... A legtöbb lány ilyesmire vágyik, nem?
Hónom alá csapom a mappát, és ha sikerült összekapnia magát, az ajtó felé terelem. Órára kell mennem, és szeretném őt előtte biztos helyre zárni, könyveim, feljegyzéseim és személyes tárgyaim közé, ahol biztos nem zavarja majd senki. Ha be is kopognak hozzá, nem kell ajtót nyitnia, hisz én úgysem vagyok ott, és valószínűleg engem keresnek. Utána pedig irány a kocsim...
Az ajtóban még visszafogom, szembefordítom magammal a karjánál fogva, hogy egymásra nézhessünk. Arcomon halvány, bizakodó mosoly játszik, miközben közelebb hajolok hozzá.
- Sajnálom a múltkorit... Nem bírom ki, hogy ne szólj hozzám még egy hétig - vallomásom őszinte, hisz bár elmenekültem a hétvégére, így is kész pokol kibírni minden egyes napot úgy, hogy nem beszélünk. Szeretném ezt helyrehozni. Inkább veszekedjünk vagy valami, még azt is jobban tudom kezelni, mintha nem szól hozzám.

Kiara & Michael

Gyűlölöm, hogy nem gyűlöllek ..

Jólesik a közelsége, és egyszerűen fogalma sincs, hogy mennyire vágytam rá az elmúlt egy hétben. Tudom, nem vagyok könnyű eset, és néha a hisztéria és a makacsság csak az, ami a barátom, de ... nem akarom elveszíteni. Az pedig hogy nem szóltunk egymáshoz, hogy inkább a saját világomba zárkóztam, ez volt a legmagányosabb dolog egész életemben. Hiszen mi lenne velem, ha ő nem lenne? Valószínűleg még mindig Angliában porosodnék egy árvaházban, vagy hát ott már nem, de akkor élném az életem egy lyukban, amit albérletnek neveznek. Nem akarnám azt az életet. Ő volt a jó döntés számomra, és bár tudom, hogy képtelen lennék elfogadni azt, hogy nem viszonozza az érzéseimet, biztos hogy nem élném túl a nélküle való létezést.
Kezemmel görcsösen markolok a hátába és ha lehetne úgy szorítanám magamhoz mind közelebb, mint azon az egy héttel ezelőtti éjszakán. Csókjától ellágyulok, könnyeim pedig ismét megindulnak. Szeretem őt, mindennél jobban, és nem tudom hogy élhetnék a társasága nélkül, a kedvessége nélkül. Mert ami történt közöttün az volt életem legszebb dolga, és a legjobb is, ezt pedig nem szeretném megengedni akárkinek, vagy bárki másnak. Nem akarok lemondani róla,szeretném hogy szeressen, és ha kell minden női praktikát bevetek azért, hogy végre nőnek lásson, és elnyerjem a szívét.
Lassan csillapszik a gyomromban a remegés, a könnyeim is elapadnak. Szipogok még párat, mielőtt tekintetemet ráemelném.
- Rendben! Így most jó? - kérdezem, majd letörlöm a festéknyomot az arcomról. Kezem fekete lesz a spiráltól, de nem zavar, az arcomnak kell rendben lennie. Nem akarok indiánként vonulni a folyosón.
- Asszem megleszek. És az nagyon jól hangzik, örülnék neki. Soha nem voltam még azon a dombon, amiről beszélsz. Nem volt ki elvigyen...- mosolyodom el haloványan, és bár nem látszik, de teljesen ellágyulok. A szívem kihagy egy ütemet, lehet kettőt is, mikor felajánlja ezt, és bár nem gondolom magam túlzottan romantikusnak, mégis nagyon örülök annak, hogy a kedvemért ilyenre is gondol. Biztos könnyű lenne levennie a lábamról, hiszen nem vagyok egy nehéz eset, és szerintem már nagyobb hiszti királynőket is ágyba csábított, én mégis azt akarom, hogy megmaradjak neki különlegesnek, akit egy ilyen helyre is el lehet vinni. És most, hogy ezt felhozza, azt érzem, hogy talán egy kicsit más vagyok mint az átlag, hiszen eddig tudtommal senkit sem vitt ilyen kettesben eltöltött piknikre.
Az ajtóban mikor megállít megtorpanok, majd kissé félve nézek rá,mikor maga felé fordít.
- Én még bírtam volna, de csak úgy, hogyha minden este sírva alszom el a hiányodtól. Tudod milyen makacs vagyok. És sajnálom. Én... nem akartam elrontani a hetedet. Annyira hülye voltam... - kérek ismét elnézést, majd ha elvezet az irodájába, akkor követem. Kezem a séta alatt a kezéért nyúl, megszorítom hatalmas tenyerét, és pont úgy kapaszkodom belé mint egy gyermek.
Randi a dombtetőn...
Erre a hírre pedig egy hét óta először elmosolyodom.

Kia & Mich

Sosem voltam az a különösebben érzelgős típus, aki a lelkével, meg a szívével gondolkodna, ezért most különösen meg kell erőltetnem magam Kia mellett. Mint a legtöbb férfi, én is ösztönlény vagyok, a logikát és a megérzéseimet követem, és néha ez a kettő kiüti egymást. Nem mindig tudom megmagyarázni a tetteimet, néha csak cselekszem, mert a zsigereimben érzem, hogy úgy lesz jó. Kiával is így vagyok. Nem tudnám behatárolni, miféle kötelék fűz hozzá, annyit tudok csupán, hogy teszem vele kapcsolatban, amit jónak látok. Például gyengéden megcirógatom az arcát, letörölve az utolsó  fekete maszatfoltot is róla.
- Tökéletes. - felelem gyengéd mosollyal, majd elhúzódom tőle. Az ajtó felé hívom, hogy ott még válthassunk aztán néhány szót. Mosollyal és biccentéssel tudatosítom bocsánatkérését. Örülök, hogy belátta, milyen hülyén viselkedett, de nem szeretném megerősíteni ebben. A béke olyan törékeny köztünk, a legkisebb szikra is lángba boríthatja.
- Fátylat rá, mit szólsz? Indítsunk tiszta lappal... - megcirógatom a karját, majd kilépünk az ajtón, magunk mögött hagyva mindent. A kezembe kapaszkodik, s bár nem támogatom az ötletet, hogy nyilvános helyen ilyen bizalmasan viselkedjünk egymással... Most az egyszer mégis szemet hunyok felette és megszorítom a kezét. Hiszen amíg velem van, soha semmitől nem kell félnie...

- ...nagy adag sültkrumplival, meg egy diétás kólát is. Köszi! - visszadőlök az autóba, miután leadtam és kifizettem a rendelést a srácnak, és előrébb gurulok a következő ablakhoz, ahol átvehetjük. A diétás kóla nekem szól, az utóbbi időben nem maradt annyi időm edzőterembe járni, és ha nem figyelek, könnyen elkezdhetek sörhasat növeszteni... Úgyhogy jobb, ha kicsit visszaveszek az egészségtelen kajákból. A fiatal lány az ablak túloldalán kiadogatja nekünk az enni- és innivalókat, melyeket tovább passzolok a mellettem ülő Kiának, aztán gázt adok és mehetünk is. Kikanyarodunk a főútra és kifelé tartunk a városból.
- Adj egy krumplit! - kérem őt, az utat figyelve hajolva hozzá közelebb, tátva a számat a falatért. Éhes vagyok, nem akarok addig várni, míg a dombra érünk, így remélem megszán és megetet, különben egész úton hallgathatja majd a gyomrom korgását. - Meg a kólából is, légyszi! - teszem még hozzá, ártatlan, kisfiús mosolyt villantva rá a kormány felett. Nem is olyan rossz érzés, ha az embert kiszolgálják.

Kiara & Michael

Gyűlölöm, hogy nem gyűlöllek ..

Nem igazán tudom mi a helyes, már ami kettőnk kapcsolatát illeti. Tudom, hogy mit érzek, hogy mit szeretnék, azonban abban is biztos vagyok, hogy még nem áll készen arra, hogy teljes egészében magamhoz láncoljam. Ezt pedig onnan tudom, hogy az elmúlt napok során tehetetlennek érezte magát. Nem akarom én elvenni a kedvét semmitől, nem akarom hogy a kettőnk közötti kapcsolat megváltozzon. Szeretnék az ő Kiája maradni, azonban azt viszont meg kell értenie, hogy ez számomra már rég több mint amit ő hinni vél. Szerelmes vagyok belé, szeretem minden porcikáját és talán pont amiatt alakult ki irányába ez a gyengéd érzelem, mert megismerhettem valódi énjét, azt, amelyiknek a létezéséről csak én tudok. Mert a sok nő, akiket a lakásunkra cipelt, az mind csak kirakat baba, ők soha nem fogják látni azt, amit én látok. A gondoskodást, a törődést, és épp emiatt olyan nehéz most.
Nem akartam megbántani a viselkedésemmel, azonban egy kicsit mégis akartam. Akartam hogy utáljon, hogy én utálhassam, hogy tudja, hogy mit veszíthet ha én nem vagyok ott neki. Hiszen én is annyira gondoskodom róla, ahogy ő rólam, és ennek hiánya talán kiválthatja az én hiányomat.
Ujjai lágyan cirógatják az arcomat, és képtelen vagyok arra, hogy elhúzódjak tőle. Minden érintése felér egy elektromos kisüléssel. A gerincem melletti rész lágy bizsergésbe kezd, és nem tudok arra gondolni, hogy milyen is az, mikor megcsókol. Ha rá gondolok a térdem meggyengül, hiszen mindenemet neki adnám, ha hagyná, ha végre megnyilna előttem!
- Akkor jó! - konstatálom a tökéletességre vonatkozó mondatát, majd elfordítom a fejem ösztönösen, hogy ne is nézzek rá. Nem azért mert nem akarok, hiszen órákon keresztül tudnám szemlélni az arcát, azonban muszáj kicsit kiszakadnom a bűvköréből. Mégsem teljesen.
Hiszen a folyosón már karjába kapaszkodva sétálok mellette, és úgy simulok kezébe, mintha csak ő lenne az élet, a külvilág pedig a halál.

- Diétás kóla? - nézek rá rosszallóan, majd megcsóválom a fejemet a rendelés hallatán. A következő ablakhoz gurulunk, majd átveszi az egyesével kiadogatott ételeket. Sietősen túrom fel a csomagokat, hogy rátaláljak a hamburgeremre, és hogy belenézzek, hogy tényleg sikerült e rendes salátával készíteniük rukkola helyett. Nem bírom a rukkolát. Ha valaki a halálomat tervezi, akkor persze nyugodtan adhat, én biztos hogy fájó gyomorral fogok fetrengeni napokig.
Amint kihalászom a kajám és leemelem a tetejét már csomagolom is vissza, minden rendben van. Kicserélték. A nagy kajálás pedig várhat a kilátóig.
- Ugye tudod, hogy amit a kólánál kihagysz cukrot, azt tulajdonképpen beviszed a krumplival meg a többi szeméttel? - nézek rá kérdőn, majd mikor nyitja a száját csak teletömöm azt krumplival. Ujjam a kólára siklik, jólesően megemelem, majd a szívószálat is felé tartom. Nem szeretem mikor vezetés közben eszik, vagy iszik, hiszen akkor sem figyel a környezetére, még ha azt is mondja.
- Salátát kellett volna rendelned, annak a szénhidrát tartalma jóval alacsonyabb, és lassabban felszívódó ráadásul. Tehát kevésbé leszel éhes... - mondom kioktatva, hiszen én már ennek a táplálkozási dolognak rég utánajártam. De egyébként szólhatott volna, hogy félti az alakját, mert akkor úgy csináltam volna kaját.
Közben lassan megérkezünk a kilátóba, ránk pedig csend telepszik. A lábaim előtt hever az egész város, fényeinek szikrázása csodálatos képet tár elém, én pedig ösztönösen oldom ki az övemet, nyitom ki az ajtót és pattanok ki a kocsiból. A mellettünk lévő kőből készült asztalra pattanok hogy még magasabban lehessek úgy nézem a csodálatos tájat és várost. Végre szabadnak érzem magam, kezem széttárom, és mint egy pillangó, úgy adom át magam az itt fennt lévő picit erősebb fuvallatnak. A szél lágyan borzolja a hajamat, összekuszálja a tincseimet én pedig a csodától megrészegülve szemlélem a tájat.
- Ez csodálatos! - suttogom majd gyermekien csillogó szemekkel, hálásan pislogok Michre. Milyen jó hogy van nekem!

Kia & Mich

Aranyos, amikor Kia az egészségem miatt aggódik, már ha nevezhető ez aggódásnak. Nem sok korombeli pasit ismerek, aki diétás kólát inna, hiszen az olyan "csajos" dolog, a legtöbb olyan nő hóbortja, akinek semmi baja az alakjával, mégis sanyarú diétákra kárhoztatja magát. De egyszer leerőszakoltak a torkomon egy pohár zéro kólát, és rájöttem, hogy kvázi ugyanaz, mint a rendes. Akkor meg már nem tök mindegy? A mekis eladók úgyis azt hiszik, hogy Kia rendelte azt, nem pedig én. Nem kell tudniuk és látniuk a különbséget.
- Pont ez a lényeg. Gondolj bele, hogy ha a kólát is teletömnék cukorral, kétszer annyi szemetet vinnék be... - Egyszerű matek az egész, abban meg ráadásul ő van otthon, nem pedig én. Rámosolygok, mielőtt tovább hajtanék, és ahogy teletöm sültkrumplival, elégedetten elnyammogok rajta. Az italt is elfogadom és megköszönöm, és így máris úgy érzem, kibírom, míg a kilátóhoz érünk - talán nem halok majd éhen.
Javaslatára azonban teljesen elszörnyedek, és úgy bámulok rá, mintha azt javasolta volna, húzzak magassarkút és masírozzak tütüben Manhattanben.
- Nem eszem salátát... - közlöm viszolyogva, beleborzongva már a gondolatba is. A diétás kóla megvetendő, de még elmegy... Viszont egy igazi férfi nem eszik nyúlkaját!
Hamarosan elérkezünk a kilátóhoz. A domb pont olyan, mint emlékeztem rá, csak a parkolási lehetőségek szerényebbek, úgyhogy végül csak felhajtok a fűre és leállítom a motort. Mosolyogva figyelem, Kia hogyan rohan előre, felfedezni a terepet; összeszedegetem a kajánkat, mielőtt követném őt. A fenekemmel lököm be a kocsi ajtaját, majd felzárkózom mellé pár szem krumplit majszolva, és lepakolok a kőasztalra, amin áll. Elgyönyörködöm néhány szívdobbanásnyi időre a látványában, ahogy a szél fújja a haját és a fények körbeölelik vékony alakját, aztán elfordítom a fejem, mert úgy érzem, illetlenség ilyen mohón bámulni valakit, aki ennyire szép.
- Ugye? Reméltem, hogy tetszeni fog - A kezem nyújtom neki, hogy lesegítsem az asztalról. Ha elfogadja, segítek neki lekászálódni, aztán helyet foglalok a pad egyik felén, és éhesen bontogatni kezdem a burgeremet. - Az egész város olyan kicsinek tűnik ilyenkor, hogy olyan, mintha a benne hagyott problémáink is összeszűkülnének. Itt fent, a világ tetején, mintha minden felett állnánk. - magyarázom a tőlem telhető legnagyobb átérzéssel, aztán vállat vonva éhesen a hamburgerembe harapok, mohón falni kezdem. Még csak azzal sem fáradozok, hogy a szalvétával megtöröljem a szám, úgyis maszatos leszek utána, sőt, sikerül a felsőmet is leennem. Francba!
- Szóval, ami kettőnket illeti... - kissé esetlenül, kelletlenül kezdek bele a témába, mert jól tudom, mennyire kínos mindkettőnk számára, és milyen nehéz rendesen megbeszélni. Nem is pontosan tudom, hol kéne kezdenem. - Azt hiszem, meg kéne beszélnünk, mit is várunk pontosan egymástól, vagy mire számítunk... És lefektetni ennek megfelelően néhány szabályt.
Én meg a szabályok! Tudom, röhejes. De úgy érzem, a kiegyensúlyozott életünk Kiával csak úgy tartható fent, ha bizonyos elveket és határokat előre lefektetünk, és ezeket semmiféle értelemben nem lépjük át.
- Kezdjük például azzal, hogy... Öhm... - zavartan megköszörülöm a torkom, és kicsit eltartom magamtól a szendvicset, míg próbálom kinyögni, amit akarok. - Szeretsz.

Kiara & Michael

Gyűlölöm, hogy nem gyűlöllek ..

- Ez hülyeség! - húzom össze a szemöldököm, és mivel annyira egyérteműen állítja a maga igazát, inkább nem világosítom fel arról, hogy valójában a kóla cukortartalma a legkevesebb a diéta szempontjából. A krumpliban lévő keményítő és szénhidrát, meg a majonéz, sajt, a buci... ez inkább képezi a lassan felszívódó szénhidrátok táborát, mint az az elhanyagolható tény, miszerint a kólában mennyi a cukor. De hát ha jobb hazugságban élni, és nem is foglalkozni a valósággal, én nem fogom felvilágosítani.
Megadó sóhajjal dugok krumplit a szájába, és a kólával is megkínálom. Kissé zavarbaejtő, hogy így a tenyeremből eszik, mert sajnos ezzel a dologgal kapcsolatban kissé másra asszociálok.
- Mi bajod a salátával? Akik edzenek is csirkét esznek köret nélkül, vagyis hát saláta körettel. Az a legegészségesebb! - mondom és kérdőn nézek rá. Nem értem ezt az elutasítást. Hiszen emlékeim szerint szereti a salátába illő dolgokat. Például a paradicsomot, a paprikát és a zöldeket is. És ha már ennyire tiltakozik el is döntöm, hogy akkor a napokban csak egészséges ételeket fogok készíteni, csak hogy kipróbáljuk hogy is tetszik neki a valóságban.
Eközben megérkezünk, én pedig egyszerűen csak elveszek a látványban. Mindig is imádtam azokat a helyeket, ahol gyönyörű a panoráma, itt viszont... nem értem miért nem jártam még. A kocsi ajtaja finoman csapódik be utánam, lábam a fa ülőkére téved, majd az asztalra állok és egyszerűen letaglóz a látvány, a világ szépsége. Kezem kitárom, akár ha madár lennék, és bármikor elrepülhetnék. Érzem az ujjaim alatt játékosan simogató szellőt, a hajamba belekapó légáramlatot. Mélyet lélegzem a szabadság részegítően mámoros pillanatából, és ha tehetném magamhoz ölelném a lábam alatt ébredező várost. Ebből a tökéletes pillanatból Mich szakít ki, és ránt vissza a valóságba. Kissé elkomorulva eresztem le a kezem magam mellé, majd veszem le a tekintetem a kilátásról. Fejem lekonyul, a lábam kezdem szemlélni, majd egy fél perc tétovázás után inkább lejövök a magaslatról. Kezem a kezébe kapaszkodik, segít, hogy ne veszítsem el az egyensúlyom, mert valljuk be, arra bármikor képes vagyok, majd mikor szilárd talaj van a lábam alatt, akkor elfoglalom a helyemet az asztalnál.
- Igen, csodálatos. Sosem voltam még itt, és nem is tudtam a hely létezéséről. - bólogatok, majd magam elé húzom én is a vacsorámat. Számba tolok két szem krumplit, majd nézem ahogy, rárepül az ételre. Milyen mohó. Komolyan, mintha már napok óta nem evett volna. Evett egyáltalán normális kaját mióta nem beszélünk? Mert nem hinném...
- Leetted magad... - húzom össze a szemöldököm ismét, majd odaadom neki a szalvétámat, hogy legalább a felesleget letörölhesse. Vagy lehet inkább nekem kellene. Kicsit közelebb hajolok, kezem a foltra simul, majd egy határozott mozdulattal letörlöm róla azt, hogy a lehető legkevesebbet igyon magába az anyag. Ujjaim alatt érzem szívének dobbanását, és kissé talán zavarba is jövök.
- Kész is... - mondom gyorsan, majd visszaülök a helyemre és a kólámba temetkezem. Hála az égnek a pohár pont akkora, hogy jótékonyan kitakarja a vöröslő fejemet. Ám hiába minden igyekezetem a témát nem engedi el. Ez pedig arra készteti a testemet hogy öngyulladásba kezdjen.
- Most komolyan szabályokat akarsz hozni azzal kapcsolatban, hogy hogyan érezzek? - horkanok fel, és a zavarom eddig tartott. Pillantásom szikrákat lövell Mich felé és inkább csak idegesen ráharapok még egy krumplira.
- Mit szeretnél, mit mondjak ezzel kapcsolatban? Hogy majd elnyomom magamban, hogy próbállak majd nem szeretni? Ígérjem meg, hogy találkozgatok másokkal, hogy adok esélyt a többi fiúnak? - szegezem neki a kérdések sokaságát, és inkább még nem ellenkezek túl látványosan. HIszen próbáltam. Próbáltam nem szeretni. De nem ment! És látszik, hogy nem volt még szerelmes, mert ha lett volna, akkor tudná, hogy ha szeretsz valakit akkor hiába akarod az érzést mással átélni, akkor sem fog sikerülni. Mert senki nem adhatja meg azt a szívdobogást mint Ő!
Nekem Ő kell, és más senki!

Kia & Mich

- A saláta nőknek való! - közlöm némi tétovázás után, azon töprengve, vajon mennyire hangzott hülyén és mennyire sértőn a kijelentésem, de nem szívom vissza. Nagyon ritkán látni olyan pasit, aki egy kiadós steak vagy valami öles kaja helyett inkább a salátát választaná. Ennyire egészségtudatos életmódra azért nem vágyom, bár különös csillogást félek felfedezni Kia szemében, mintha ő magában már eldöntött volna valamit ezzel kapcsolatban.. Hm.
- Én is csak nemrég hallottam a helyről, elég pazar. - biccentek elismerőn, miután már helyet foglaltunk és enni kezdtünk. Nem hiszem el, hogy képtelen vagyok normálisan enni! Természetesen mindig foltot kell hagynom a ruhámon, de szerencsére Kia nyomban a segítségemre siet, és egy határozott mozdulattal eltünteti a foltot. Megérzem a parfümje illatát, és ahogy vonásait fürkészem, eszembe jut, milyen volt pár órával ezelőtt, a teremben sírdogálva, és milyen volt ajkamat az övére szorítani. Szuper, nem is gondolhatnék jobbkor ilyesmire!
Támadó kérdésére csak látványosan megforgatom a szemem. Már megint kezdi! Rögtön szúr és harap és ugrik és karmol, ahelyett, hogy előbb rendesen végighallgatna. Pont ezért olyan nehéz vele a kommunikáció, mert a nők mindig mindent támadásnak vesznek, a legapróbb megjegyzéseinket is felfújják és kiforgatják, és a normális eszmecsere már a második vesszőnél meghalt.
- Nem, nem akarom megszabni, hogyan érezz. Azt szeretném megszabni, hogyan kezeljük az érzéseidet. Azt mondtad, tanulni szeretnél, engem szeretnél elsőnek, én pedig megígértem, hogy segítek neked. - emlékeztetem őt, bár kissé zavarba hoz a téma. Talán jobb lett volna, ha hagyom, hadd higgyen mást, és elfelejtjük ezt az egész ostobaságot ahelyett, hogy megpróbálom megbeszélni vele... De már belekezdtünk, szóval igazából mindegy is. - Annak mondjuk örülnék, ha találkozgatnál másokkal és adnál nekik esélyt, persze csak azoknak, akik neked is bejönnek, de nem várok el semmi ilyesmit. - teszem még hozzá, és egy kicsit elhallgatok, míg folytatom az evést. Krumplit tömök magamba, leöblítem pár korty kólával, aztán a szalvétába törlöm a számat, mielőtt folytatnám.
- Gondolkodtam a dolgon, és arra jutottam, hogy szívesen kitanítalak a... Tudod... Olyan dolgokból, ha még mindig ezt szeretnéd. De csakis az én tempóban, úgy és annyit, amennyit én jónak látok. - Ez lenne nagyjából az első és az egyetlen feltételem. Van még pár apróság, de talán ez a legfontosabb. Nem szeretném, ha megsértődne, amikor meghúzok egy határt. Szívesen adok neki magamból, de csak ha a saját szabályaim szerint tehetem. - És persze ezt az egészet titokban tartjuk, és csak akkor műveljük, ha senki más nem lát minket. - teszem még hozzá, hiszen elég csúnyán bajba kerülhetek, ha ez az egész kiszivárog, ezt pedig neki is meg kell értenie. Hogy a barátaival mennyit oszt meg, azt úgysem szabályozhatom, de szeretném, ha a lakásunkon kívül megmaradnánk a szokott, gyámsági kapcsolatban.

Kiara & Michael

Gyűlölöm, hogy nem gyűlöllek ..

Ez hülyeség.
Ki kellene mondanom, mégsem teszem, csak egyszerűen hagyom, hogy magába tömje a hamburgert, meg a krumplit, meg a lájt kólát.
A saláta nem nőknek való, a saláta az egészséges táplálkozásra vágyóknak való. Ő pedig azt hiszi, hogy a lájt kóla a hibás a felesleges kilókért. Hát jó. Egyetemi professzor, mégis néha olyan csökönyös, hogy inkább csak a szemem forgatom meg, ahelyett hogy felvilágosítanám. Ismerem már Micht tudom, hogy ha megtenném gyermekien dacossá válna, hiszen kettőnk közül sokszor, sok esetben én vagyok inkább az, aki a felnőtt, nem pedig ő.
Megforgatom a szemem, majd én is beleharapok a hamburgerembe. Sikerül nem leenni magam, azon pedig már meg sem lepődök, hogy Michnek nem. Előre hajolok az egyik szalvétámmal, majd egy határozott mozdulattal törlöm le a foltot arról az ingéről amit a legjobban szeretek.
És ha már ennyire belejöttünk a gondoskodásba a másikról a téma is efelé terelődik. Még jó hogy kiakadok. Ő képes nagyon egyedien értelmezni a dolgokat, már-már annyira, amennyire csak ő tudja. És tudom, hogy azt szeretné legbelül, hogy tegyük ezt az egészet meg nem történtté, vagy hogy felejtem el őt, azonban még mielőtt ezt kinyögné én már azonnal támadok, védekezek és hadakozok ellene. Mint egy igazi kamasz, holott azon már túl vagyok.
Így tehát mikor kifejti, hogy amúgy nem akar nekem semmit sem megszabni, egy pillanatra elfelejtek levegőt venni. A szemöldököm összeszalad, szám kissé elnyílik, úgy figyelem alakját velem szemben, és minden kimondott mondatát. Nem hiszem hogy jól hallottam. Szerintem álmodom, vagy valami bűbáj történhetett, mert ez nem igazán vall Michre. Hogy ő nem akarja megszabni hogy kit szeressek? És hogy nyugodtan szerethetem őt is? És ami még ennél is durvább, hogy azt mondja hogy megtanít mindenre?
Azt érzem, hogy menten lehullok a padról, amin ülök.
Fél kézzel tolok krumplit a számba, bágyadtan majszolom azt és közben úgy nézek a férfira, mintha még soha nem láttam volna belőlük egy egyedet sem. Ez új, ez a hozzáállás, vagy titkon határozottan tetszett neki, amit műveltünk, vagy elment az esze az elmúlt egy hétben, de azt biztos hogy valami történt.
Na nem mintha nem örülnék neki, mert hát valljuk be őszintén imádom és szeretem, és ez a legjobb hír a számomra, azonban mégis furcsa. Hogy lassan Mich nem a nevelőm lesz, hanem a barátom!
- Tehát akkor ... csak kérnem kell, hogy mondjuk mit mutass meg, és te elgondolkodsz rajta, és meg is teszed? - nézek rá ábrándos tekintettel, és le sem tudom tagadni mennyire örülök annak, amit most mondott. Szeretném szeretni, és azt is szeretném, ha ő szeretne, de azt csak úgy tudom elérni, ha végre kilép a komfort zónájából és észreveszi hogy nő vagyok, és nem a lánya.
- Jó hát nem gondoltam, hogy majd a barátaimat fogom ezzel terhelni, meg hogy majd mutogatlak a suli kívül. Megelégszem egyelőre azzal is, hogy csak a négy fal között közeledhetek hozzád. - mondom ki, majd iszok egy kortyot a kólámból.
- Egyébként akkor most itt is tilos? Csak mert ha már ilyen nyíltan megbeszéljük a dolgokat, azt hiszem most lenne az a pillanat, mikor szívesen megcsókolnálak... - suttogom vörössé vált fejjel.

Kia & Mich

Tudom jól, hogy egyikünk sem egyszerű eset. Számtalan remek tulajdonságom mellett tele vagyok idegesítő, furcsa, bosszantó szokásokkal, akárcsak Kia, aki a hét legtöbb napján egy földre szállt angyal, de aztán egyszer csak bekattan, és huss... Azt hiszem, pont ettől alkotunk olyan jó párost a gyakorlatban. Valahogy kiegyensúlyozzuk egymást, amiben én rossz vagyok, abban ő erősebb, a gyengeségeiben pedig képes vagyok erősíteni. Jobb napjainkon meglepően jól működünk együtt, csak hát vannak ezek a rosszabb napok...
- A múltkor tahó voltam - vallom be végül, kissé kelletlen sóhajjal, mert az önérzetem és az igazságérzetem még mindig kemény csatákat vívnak egymással és a józan eszemmel is. Erre a konklúzióra jutottam el a legnehezebben az elmúlt héten, és még mindig kételkedem benne, hogy teljes mértékben igaz-e, de szeretném, ha Kia hallaná. - Nincs jogom megszabni, kibe szeress bele, vagy kibe nem, és talán nem helyeslem teljes szívvel, hogy engem választottál, de nincs beleszólásom az érzéseidbe... Az egyetlen, amit tehetek, hogy hálás vagyok, amiért egy olyan lány, mint te, ennyire törődik velem. Úgyhogy nem, nem fogom megszabni, mit érezz. - közlöm végül, és kissé megkönnyebbülök most, hogy kimondtam. Nem tudom, Kia mit szól ehhez, talán számára teljesen egyértelmű volt mindvégig, fene tudja... Nekem kellett egy hét magány, hogy erre rájöjjek, nem úgy, mint nevelőapja, hanem mint férfi. Nevelőapjaként minden eszközt be kéne vetnem, hogy kiverjem ezt a hülyeséget a fejéből, de ő nem apaként szeret engem, hanem mint nő a férfit, tehát nekem is férfiként kell reagálnom a közeledésére.
- Látod, még egy olyan őskövület is képes fejlődni, mint én - bökök magamra a burgeremmel egy pimasz mosoly kíséretében, és míg válaszol, folytatom az evést. Látom, mennyire megdöbbenti, hogy nem a várt reakciót kapta tőlem, és ez elégedettséggel tölt el. Nem fordultam ki teljesen magamból, csak volt időm agyalni, és volt időm kiművelni magam a témában... Végül pedig erre jutottam. Megértem, miért vág olyan sokkos képet, én sem számítottam erre magamtól, de hát léteznek még csodák!
A kérdésére tétován ingatni kezdem a fejem, majd megadón rábólintok. Igen, végül is igen, működhet akár így is. Reménykedő pillantásom hamar mosolygósba fordul át, szarkalábakat festve szemem alá, amint rájövök, hogy tulajdonképpen tetszik neki az ötlet. Belement. Mintha még boldoggá is tette volna. Létezik, hogy végre találtunk egy járható ösvényt a kettőnk közti kommunikáció dzsungelében? Egek!
- Szerintem a csókolózás már profin megy neked - felelem a kérdésére, elfojtva egy sunyi mosolyt. Abba egyeztem bele, hogy tanítom, a csókolózásról pedig már mindent tud, ezért a frissen felállított szabályok értelmében nincs okom megcsókolni. Mégis megpaskolom magam mellett a padot, és kissé beljebb húzódom, hogy elférhessen mellettem. - Gyere ide!
Átvetem lábamat a padon és kifelé lógatom le, háttal fordulva az asztalnak, hogy az ölembe is ülhessen, ha akar. A szalvétába törlöm a kezem, míg átmászik, már ha egyáltalán átmászik, és karomat a dereka köré fonom.
- Szóval, mit szólsz? Elfogadhatóak a feltételeim? - érdeklődve húzom hátrébb a fejem, hogy jól láthassam őt. Szeretném, ha nem maradna bennünk tüske, és sikerülne feloldani minden feszültséget is.

Kiara & Michael

Gyűlölöm, hogy nem gyűlöllek ..

- Igen, az voltál. - helyeslek, mikor megállapítja, hogy mi is volt a problémám. Nem akarok én rosszba lenni vele, nem akarom megbántani azzal, hogy nagyon is bólogatok a szavaira, amiben éppen arról beszél, hogy milyen hibát is vétett a múltban, azonban nem tudom megállni hogy ne tegyem. Ilyen vagyok, egyszerűen csak szeretem tudatni másokkal, hogy mi az ami nem jó. Hiszen velem is tudatja mindig mindenki, nekem is kell formálódnom, és épp ezért szerintem jogosan várhatom el, hogy ha nekem muszáj, akkor másnak is muszáj legyen a dolog. Még ha az a másik fél Mich is.
- De miért beszélünk helyeslésről Mich? Ezt nem tudtam megérten a múltkor sem. Nem én döntöm el, hogy kit fogok szeretni! Nem a saját döntésem volt, egyszerűen csak belopta, beloptad magad a szívembe. Én nem akartam úgy rád gondolni, hogy közben jóleső melegség töltse el a bennsőm, ez csak úgy lett. Hidd el, ha választhatnék akkor lehet hogy nem téged választanálak. Vagyis, ne értsd félre, ezt azért mondom, mert tudom mennyire kellemetlen számodra, és én nem akarok neked kellemetlenséget okozni. Még ha nagy bajkeverő is vagyok kettőnk kapcsolatában. Csak én... hogy szerethetnék ki belőled, mikor te vagy nekem minden, az otthon, a család, a férfi? - kérdezem meg őszintén, majd mély levegőt veszek, és egy hatalmas sóhajtás után kissé suttogva kérdezek meg még valamit, amit oly nagyon nem merek a számra venni, hogy mikor megteszem, akkor a fülem tövéig elvörösödöm.
- Hogy szeressek ki belőled, ha hozzád foghatóval még sosem találkoztam? - nézek a szemébe, miközben ujjaimat morzsolgatom. Tudom, hogy nem lenne szabad ezt éreznem. Hogy ez nem normális, hiszen felnőtt férfi, de könyörgöm! Felnőtt nő vagyok. Vér szerint semmi nem köt hozzá, ő volt a megmentőm, a fogadott bátyám, még ha a gyámügy úgy is gondolja, hogy apámként állja meg a helyét, soha nem tudtam rá úgy tekinteni. Azért nincs köztünk olyan sok év, csak annyi, amennyi ideális.
- Nem is vagy őskövület! - mosolyodom el, és mikor azt mondja hogy menjek közelebb, azonnal el is indulok felé. Elhelyezkedik kényelmesen a padon, én pedig ha már így felajánlotta, akkor az ölébe helyezkedem el.
Jólesik a közelsége, az, hogy ennyire közel van. Hajának illatától elvarázsolódom, szeretem a samponjának szagát, és a bőréből felszálló aromát is, mely valami drága parfümmel elegyedve igazi amortentia számomra.
Mélyen beszívom illatát, majd mikor keze a derekamra simul, én is átkarolom. Ujjaim a tarkójára simulnak, finoman karcolgatják bőrét, tincsei alá kúsznak és mindezt csak azért, mert tudom hogy szereti.
- Ez most akkor azt akarja jelenteni, hogy adsz nekem pár hónapot. Ami csodás lesz, ami alatt mondjuk mindent megtanulok. Majd ezután a pár hónap után úgy döntesz, már mindent tudok, és kisétálhatsz az életemből. - állapítom meg szomorúan. Annyira melankólikus ez az egész, és annyira szörnyű belegondolni abba, hogy valószínűleg igazam van. Ha már mindent tudok, akkor már nem kell miért hozzám érnie, akkor már nem kell velem kedvesnek lennie. Hiszen a csókra is azt mondta, azt már megtanultam, és igaza van, új dolgokról volt szó. Tehát mikor már nem lesz új dolog, akkor enyém a világ, és az összetört szívem, amit majd jólesően bebugyolálok egy fehér vászon szalvétába, és amit eláshatok majd egy ismeretlen kert ismeretlen fája alatt. És akkor, akkor majd megszűnök szeretni, hiszen ha őt nem szerethetem tovább, akkor nincs miért élni, nekem senki nem lesz, akit legalább annyira kedvelnék majd mint őt. És most, itt ülve az ölében, hiába is tudom azt, hogy nemet kellene mondanom, hogy azt kellene mondanom, hogy viszlát Michael, hogy inkább nem érdekel az egész, mert könnyebb lenne innen felépíteni magamat, mint minden után, ami után nekem már az élet nem lesz többé élet... mégsem tettem. Nem tudtam megtenni.
Mert szeretem.
És mert mindig is szeretni fogom.
Akkor is, mikor már nem lesz szívem, amivel szerethessem.
- Legyen úgy, ahogy akarod... - mondom és nagyokat pislogok, hogy az öröm és hála, na meg a fájdalom és búcsú cseppjei ki ne follyanak a szememből.

Kia & Mich

Nem tudom, mit feleljek Kiának. Túl sokat kér tőlem, az érzelmeink, belső gondolataink felfejtésének olyan mélységét, melyhez nem értek. Egész egyszerűen az én agyam máshogy működik, és a lelkizésben nem vagyok jó. Szavak nélkül hagyott a monológjával, és fogalmam sincs, mit mondhatnék; gondolatok után kapkodok, mégis teljesen üres a fejem, és nem azért, mert ne váltott volna ki belőlem semmit. Épp ellenkezőleg! Érzelmek hadát zúdította rám, és fogalmam sincs, mit kezdjek velük. Furcsa melegség éget belülről, és attól félek, bármit is mondanék, megalapozatlan lenne. Elfogulatlan. Érzelgős.
- Nos... Akkor tényleg semmi jogom megszólni téged. - összegzem végül nagy nehezen a gondolataimat, és remélem, elnézi nekem ezt a közel sem kielégítő választ. Láthatja rajtam, hogy zavarba hozott, és hogy a bókja után egészen máshogy csillog a szemem, ahogy ránézek. Különlegessé tett azzal, hogy ilyen különlegesen tekint rám; melyik férfinak ne hízelegne, hogy nem tud senki máshoz hasonlítani, hogy én vagyok számára az első és egyetlen, a pótolhatatlan? Jól esik, még ha nem is vagyok hiú, cirógatja az önérzetemet.
Épp ezért ahogy az ölembe ül, közelebb vonom magamhoz, ölelésembe és lágy csókba húzva. Csókot lehelek a szájára, puhán ízlelve meg ajkait, miközben derekát cirógatom, azt a keskeny sávot édesgetve, ahol kivillan a bőr a ruhája alól (ja, nincs ilyen? Akkor egy kicsit csaltam...). Nem nyújtom túl hosszúra a csókot, de igyekszem közben éreztetni vele, hogy jól estek a szavai és hálás vagyok értük, érte, hogy itt van és tényleg ennyire szeret.
A következő szavaira kártyavárként omlik össze a világom. Egy hétig ültem ezen a terven. Egy teljes, nyomorult, rohadt hétig csak azért, hogy mint egy túlfújt lufit, egyetlen gondolattal kipukkassza. Halkan szitkozódom, hiszen ez nekem még eszembe sem jutott. A jelenre gondoltam, a jelen problémáját igyekeztem megoldani, és bele sem gondoltam abba az egyszerű kérdésbe, mi lesz, ha már megtanítottam neki mindent és véget ért a játszmánk.
- Hát most, hogy így mondod... Ez elég rosszul hangzik. - keserűen felsóhajtok. Nem akarom bántani Kiát, sem most, sem később. Teljesen igaza van abban, hogy ezzel csak tovább etetem a szerelmét, kihasználom őt, a magasba repítem, hogy aztán a földhöz vágjam és magára hagyjam. Ez így sokkal szemetebb dolognak hangzik, mintha most élből, kapásból elutasítom. De olyan jól esik a cirógatása a tarkómon és az, ahogy beleegyezik... Olyan lágy és kedves és törékeny és szép, és egy életre meggyűlölném magam, ha én tenném tönkre.
- Az istenit, Kia... - morgom, finoman az egyik alkarjára fogva. - Nem akarlak bántani. Nem akarok fájdalmat okozni neked sem most, sem később. Tudom, hogy számodra az egyetlen megoldás az, ha viszonzom, amit érzel, és ettől sarokba szorítva érzem magam... - Homlokomat az övének döntöm, igyekszem úgy összefoglalni, mit gondolok és érzek, hogy ne bántsam meg, de kellően részletes legyek.
- Mit tegyek, hogy ne okozzak neked fájdalmat? Hogyan kíméljelek meg téged saját magamtól? - kérdezem, pedig már tudom a választ. A karjára szorítok, közelebb vonom törzsét magamhoz, ahogy ajkai után kapok. Ez a csók más, mint az előző, nem hálás és nem becéző, hanem mohó és követelő, nyers és kétségbeesett. Keményen csókolom a száját, míg vörösre nem duzzad ajkaim nyomán, vagy míg el nem lök magától.

Kiara & Michael

Gyűlölöm, hogy nem gyűlöllek ..

Nem kérem, hogy viszonozza az érzéseimet, én csak azt kérem, hogy figyeljen és vigyázzon rám. Jó persze, a szívem és a lelkem legbelül vadul járja a tamtamot érte, és hazudnék ha azt állítanám nincs szükségem arra, hogy viszonzást kapjak azokért a gyengéd érzelmekért, melyeket táplálok az irányába.
És ha már ilyen szépeket érzek minden porcikájáért nem is rejtem véka alá, sőt mi több, ki is mondok minden bennem szunnyadó aprócsak gondolatfoszlányt, melyhez köze van.
Tényleg nem is tudnám elképzelni, hogy mást szerethetek valaha is. Hiszen tökéletes minden apró kis hibájával együtt. Hiszen évek óta elfogadom olyannak amilyen, és akaratlanul is eszembe jut Marc Darcy mondata Bridget Jonesnak... "kedvellek, úgy ahogy vagy". És ez igaz Michre is. Szeretem, úgy ahogy van. Minden hóbortjával, minden gyermeki viselkedésével és minden férfias viselkedésével együtt. Akkor mikor álmosan a kávéját követeli, mint a gyerekek a palacsintát, vagy épp akkor is, mikor fáradtan hazaesik a munkából, ám mégis én vagyok az első aki az eszébe jut. Hogy szerethetnék mást rajta kívül, vagy épp helyette? Az olyan lenne, mintha egy matematikai egyenletnek sehogy sem lenne megoldása. Értelmetlen...
- Ne is tedd, hiszen nem a dorgálásra vágyom... - suttogom a fülébe, miközben kezem lágyan cirógatja a tarkóját. Elmerülök ujjaimmal a tincseiben, és még ha nem is kapok ezért a figyelmességért semmit, akkor is jólesik ott matatni, mert tudom hogy szereti, és hogy ezzel jó érzéseket keltek benne. Szavaim hallatán az arca ellágyul, szemébe lágy fény költözik és esküszöm, szinte látom, hogy mennyire meg van hatódva attól, amit mondtam. Pedig én nem bókolni akartam, nem csak úgy bevágódni nála, én csak őszinte voltam és minden szavam igaz volt, melyet neki mondtam. Ez pedig tudom, hogy hízelgő, hiszen nekem is hízelegne, de hát arra még várnom kell. Lehet hogy életeket.
Keze lágyan simul a derekamra, szája a számra tapad, és van valami mennyei meghittség és gyengédség ebben az egészben, mikor összetapadunk. Odaadóan simulok a szájára, finoman ízlelem édes barlangját és a szívem olyan hevesen ver, hogy majd kiszakad a mellkasomból. Szeretem őt csókolni, és nem is akarom ezt tenni mással. Egyszerűen elképzelhetetlen hogy nélküle kelljen léteznem, még akkor is ha a szavai ezt sugallják. Kissé lehajtom a fejemet, mikor arról beszél, hogy játszunk a szabályai szerint, én pedig bár a legboldogabb embernek kellene lennem, mégis kénytelen vagyok összeszedegetni a darabkáimat.
Nem akarom elveszíteni, és bár tudom, hogy nincs más választásom, mint igent mondani, mégis félek, hogy nem fogok nála célt érni. Hogy jön majd valaki, aki izgalmas lesz, akit elvihet puccos rendezvényekre, aki nőiesebb nálam, és akit tényleg mutogathat - és nem csak úgy, mint a nevelt lányát.
Én azért messze nem ilyen vagyok.
Én nem vagyok szép, én nem vagyok az a divat maca akikhez szokott. És nem tudom, hogy tudnám végigasszisztálni, ha helyettem valaki mást árasztana el a tudásával.
- De én nem akarom hogy ezt érezd! Én csak... szeretnék elfogadni mindent, amit adni tudsz és nem várom, hogy hasonlóképp érezz. Nyilván örülnék de, tudom, hogy ez nem olyan dolog amit csak akarsz és lesz. Én sem tudlak elfelejteni, vagy épp elengedni azért mert kéred. Akkor is itt leszel a szívembe, ha én nem akarom... és ha Te nem akarsz, nem tudsz szeretni... én nem fogom ráderőltetni az érzést! - mondom komolyan a szemébe nézve és közben a szívem ezernyi darabra reped. Hiszen dehogynem, örömmel ráerőltetném, hogy igenis szeressen, pont úgy, ahogy én őt, azonban minden önzőségem a háttérbe szorul, ahogy belenézek a szemébe. Tudom, hogy nem akar rosszat, és tudom, hogy ha ezt tenném, ha kényszeríteném, kalitkába zárnám. Hiszen kit is szerethetne egy kalitkába zárt madár? Biztos nem azt, aki rabságra száműzte. Inkább választaná a szabadságot. Én pedig ez a szabadság akarok lenni Michael számára.
- Én szeretném ha magaddal ragadnál! Nem akarom hogy megkímélj! - mondom komolyan, majd kezem az arcára siklik, így kényszerítem arra, hogy a szemembe nézzen.
Valami villan az íriszei körül. Valami állatiasan nyers és oda nem illő.
A következő pillanatban pedig már húz is közelebb magához, én pedig levegő után kapkodok. Szám elnyílik, nyelvemmel utat keresek magamnak, hogy közelebb férkőzhessek hozzá. Ujjaim a tarkójába marnak, annyira szorítom, hogy az sem érdekel most, ha fájdalmat okozok neki. Egyetlen másodperc elegendő volt arra, hogy a kétségbeesésének őrülete rám is rámragadjon. Nem akarom elengedni, és akarom hogy bántson meg, hogy tiporjon el, ha neki úgy jó, mert én akkor leszek boldog ha ő az, és ha megkapatom belőle azt az egyetlen apró kis darabkát, amit adni tud.
Vadul csókolom, és egyáltalán nem szemérmesen. Azon már egy hete túl vagyunk, azóta már hozzászoktam a testéhez, a nyelvének játékához, már ha hozzálehet szokni valami olyan dologhoz, amiből csak keveset adnak az égiek.
El akarok veszni benne, nem akarom elengedni, így tehát a lábammal is átkulcsolom a csípőjét.

Kia & Mich

Sosem szerettem különösebben a matekot, de annyit tudok, hogy előfordul, egy egyenletnek nincs megoldása. Ritka az ilyesmi, de megesik, és erre legalább olyan nehéz rájönni, mint arra, hogy mégis mi a jó megoldás. Kicsit ilyennek érzem a Kiával való kapcsolatomat is, és ez nem nyugtat meg. Sorra hozakodok elő az ötleteimmel, és egyik sem jó, mindegyikben van valami hiba, én pedig nem tudom, hogy azért nem találom meg a mindkettőnk számára megfelelő megoldást, mert valamit rosszul csinálok, vagy mert egyszerűen nincs jó lépés. Azt mondja, nem akarja kierőszakolni a szerelmemet, más utat viszont nem látok, amivel megóvhatnám a szíve épségét. Ha nem most utasítom el, akkor később, és mindkettőbe bele fog halni egy darab a lelkéből. Csak úgy menthetem meg, ha bevallom azokat az apróságokat, melyeket még magam előtt is remekül titkolok. Hogy milyen gyönyörű, amikor sminketlen, kómás arcán, gyűrött, kócos haján megesik a reggeli fény, miközben a műzlijét ropogtatja. Hogy milyen élénken bizsereg a gyomrom, ahogy vékony ujjaival a tarkómat karcolgatja. Hogy milyen meleg, óvó érzések támadnak fel bennem, mikor a kanapén a vállamra csuklik a feje, és a film helyett órákig őt nézem, azt, ahogyan alszik. Erre van szüksége, még ha most azt is állítja, hogy nem erőszakolná ki belőlem, attól még sarokba szorítva érzem magam, hisz ha nem teszem meg, összetöröm a szívét.
Nem akarom bántani. Talán úgy lenne a helyes, talán gyámjaként ezt kéne tennem, de nem akarom. Nem vagyok hajlandó elutasítani... Ezért ha azt mondja, nem bánja a jövőt, amíg megadom neki, amit kér, akkor úgy is lesz. Még kitalálom menet közben, hogyan óvhatnám őt meg, de nem fogom már az elején összetörni. Adok neki egy esélyt, hátha az érzéseire magától talál valami gyógyírt, ha pedig nem, majd kitalálunk valamit... De őszintén szólva nem csak ő szorított sarokba, hanem én is magamat.
Mióta megízleltem a száját, állandóan csak őrá vágyom. Képtelen vagyok nem gondolni rá, az illatára, az érintésére, a csókjaira. Nem csak azért megyek bele a játékba, mert nincs más választásom, hanem mert akarom őt, akarom, hogy a mindene legyek, a legelső, és bár azért tanítom, hogy a jövőben ne legyen gondja más fiúkkal, valójában egyáltalán nem akarom, hogy legyenek mások. Én akarok lenni az egyetlen, és azt akarom, hogy a suhancok, akiket kiszemel, a nyomomba sem érjenek.
Elevenen kéne máglyán elégnem, ha bevallanám ezeket a gondolatokat, így hát nem teszem, csak megcsókolom, és ajkaimban, nyelvem játékában benne van minden. A kétségbeesés, mert nem akarom bántani, az ellenállhatatlan vonzalom, ami a karjaiba űz, és az a rengeteg szeretet, ami felgyülemlett az elmúlt években iránta. Még ha próbáltam is türtőztetni magam, vágyai hallatán elpattan az önuralmam. Nem akarok rombolni, nem akarom megtörni, de ha arra kér, ne finomkodjak, akkor nincs okom visszafogni magam. A lelkiismeretemet pedig azzal nyugtatom, hogy azt kötöttem ki a szabályban, csak olyan helyen fedhetjük fel a játékunkat, ahol senki nem lát minket. Nos, a kilátónál kettesben vagyunk...
Ujjaim derekába marnak, közelebb húzom magamhoz, egymásnak préselve hasfalunkat. A szenvedély elemi erővel söpör rajtunk végig, és már egyáltalán nem ellenkezem, hagyom, hogy elragadjon. Érzem a húzást a tarkómon, csókja vadságát, derekam köré kulcsolódó combjait, és más esetben biztos megmosolyognám, hogy a saját leckéimmel támad ellenem. Én vérteztem fel tudással, ő pedig rajtam használja. Csábít, mert csábítani tanítottam, és okolhatnám magam érte, de őszintén szólva elég szexinek találom. Kezem lejjebb vándorol, végigsimítok farmerbe bújtatott lábain, míg kezem a fenekénél köt ki. Megtartom magamon, és egyetlen mozdulattal átfordulok vele, egész egyszerűen felpakolom az asztalra, és a kaját vakon odébb söpörve elfektetem rajta. A csókot egy pillanatra sem töröm meg, nyelvemmel az övét becézem, kisajátítom a szája minden szegletét, hol harapva, hol szívva, hol csókolva. Törzséhez simulok az enyémmel, az oldalán végigsimítva marok combjaiba, szorosabban vonva magamhoz ölét, és lábai forró fogságában máris érzem, hogy a vágyam éledezik. Biztosra megyek, hogy ő is érezze, az aktust imitáló csípőmozgással dörgölöm hozzá merevedésemet az öléhez.
Feltöröm a csókot, pihegve, ajkain formálva a szavakat.
- Ne hidd, hogy nem vagy gyönyörű, vagy vonzó... Nem is értem, miért szorulnál leckékre, amikor olyan könnyen és gyorsan megbolondítasz... - Talán józan fejjel megbánom majd a bókot, de most szeretném, ha tudná, ha hallaná. Nem érheti nagy meglepetés, hiszen ő is érzi, mit váltott ki belőlem, felesleges lenne tagadnom, hogy csak a zseblámpa nyomja...
- Azt mondtad, majd mondod, mit mutassak meg, szóval... Mit mutassak meg? - suttogom, szavaimat csókok közé igazítva. Apró, szaggatott csókokat harapok a szájáról, az arcéléről, a nyakáról, fel-le kalandozok rajta, súlyom töredékével az asztalhoz préselve őt.

Kiara & Michael

Gyűlölöm, hogy nem gyűlöllek ..

Nem akarok több nőt látni mellette. Nem akarom, hogy másokat hozzon fel hozzánk. Nyugodtan akarom enni reggelente a műzlimet, néha összekapva vele, hogy miért eszi meg előlem mindet és hogy miért nem vett utánpótlást a boltban. Nem akarok kényszeredetten mosolyogni valami szőke luvnyára, aki épp akkor igazgatja magán a szoknyát, mikor kilépek a szombám ajtaján, és nem akarom látni Mich fejét sem, ahogy segélykérőn pillant rám, hogy mentsem meg a valagát, és a helyzetet ettől a nőtől.
Őt akarom, csak magamnak, és szeretném, ha ez kölcsönös lenne. Ha félne attól hogy elveszít, és nem azért, mert esetleg másik városban vagy épp államban kapok munkát, hanem hogy attól féljen, hogy majd jön valaki, aki jobb nála és én beleszeretek a jobba, abba a bizonyos másik lehetőségbe, melyet az élet nekem szánt. És szeretném ha viszonozná minden rezdülésem, az érzéseim, a vágyaim, de nem kötelességből, hanem azért, mert tényleg így diktálja a szíve.
És ha lehetne én tényleg úgy viselkednék vele, hogy közben meghagynám a szabadságát. Tudom, nem lehet egyszerű olyan kapcsolatban élni, amit nyiltan nem vállalhat fel az ember, de megtenném érte. Még két év és itt is nagykorúvá válok, akkor pedig már teljesen mindegy ki mit gondol. Most is felnőtt vagyok az Európában lévő törvények szerint, és ehhez mérten merek alkoholhoz nyúlni otthon. Na nem mintha sokat innék, de néha igenis segít.
Mert a sör bódulata csak jobbá teheti a világot az olyan helyzetekben, mikor meg kell fosztanom a társaságom tőle. Mikor nem engedhetem közel magamhoz. Mikor muszáj megtartanom azt a bizonyos három lépés távolságot. Mint az előző egy hétben is.
Annyira tahó volt, annyira bunkó, hogy kénytelen voltam magamba fordulni. Túl kellett lépnem azon amit mondott, és bár valahol megértem minden szavát és tettét, mégis annyira rosszul esett abban a pillanatban, hogy nem tudtam magam elhatárolni tőle, a megbántottságtól.
És tudom, hogy ezzel a viselkedéssel megbántottam, azonban abban is biztos vagyok, hogy pont emiatt fogja majd átgondolni kettőnk kapcsolatát, vagy épp azt, hogy mit is érez irántam. Mert szeretném ha gondolkodna rajta, ha nem lenne tabu ez a kettőnk közötti érzelmi téma. Nem csak ő, én is igyekszem megfelelően kezelni a helyzetet és bár nem vagyok túlontúl taktikus, most mégis igyekszem átgondolni minden tettemet. Mert muszáj helyzeti előnyt szereznem, muszáj elérnem azt, hogy szeressen! Nem törheti darabjaira a szívemet, nem kárhoztathat örök magányra! Erre pedig csak egy megoldás van, mégpedig az, ha engem szeret!
Minden önkéntelen amit teszek vele szemben. Én nem gondolok arra ő oktatott ki ebből a csábítás dologból. Nem jár ilyen a fejemben, nem gondolok ilyenre, egyszerűen csak teszem azt, ami jön belülről. Közelebb húzom magamhoz, a fejét még jobban az enyémhez szorítom, nyelvem pedig megadóan siklik a szájába. Lágyan simogatom, majd ahogy a vágy elhatalmasodik rajta, és ahogy bennem is eluralkodik nem csak a vágy, hanem az elvesztése iránti kétségbeesés még jobban hozzá préselem magam. A közelében kell lennem, éreznem kell minden porcikáját, a vágyát, azt, amit adni tud.
Egy hirtelen mozdulat csak az egész, annyira könnyed, hogy alig érzem és máris az asztalon találom magam fekve. Körül ölel minket a sötétség, a város csillogó fényei, a kocsi rádiójának halk zenélése, és persze a teste, ami mindennél jobban felhevít. Szája játékosan simogatja az enyémet, és vadságára hasonlóan felelek. Finoman harapom alsó ajkát, majd ha sikerül kissé ott tartanom meg is szívom azt. Ez nem volt benne a tanításba, viszont a dolog után olvasva arra is rájöttem, hogy talán ez is bevállhat. Most pedig kipróbálom ezt a számomra új dolgot. Közben keze a lábaimat simogatja, ölemet pedig elönti a nedvesség. A múltkor is pont ennyire voltam izgatott, pont ennyire voltam kiéhezve rá. A szavaira.
És amiket most mondd, azok mind olyan szavak, melyek elpattintják azt a vékony kis húrt bennem.
- Másokat nem tudok megbolondítani. Számukra szürke kisegér vagyok, voltam, és leszek... - suttogom a szájába, majd mikor azt mondja bármit megtesz, csak mondjam meg mit szeretnék átélni hirtelen nem tudok mit mondani a zavartól. Soha nem kértem semmit, soha nem kellett nyíltan beszélnem a dolgokról. A múltkor is csak azért, mert már volt a fejemben két sör. Bátrabb voltam. Most nem vagyok az. Nem tudom mit szeretnék. Őt szeretnék. Azt a belső remegést, amit kiváltott a múltkor, életem második orgazmusát, a csókját, a vágyait, és hogy én is adhassak számára valami maradandót, egy élményt, amit nem felejt el. Nem szeretkezni akarok az asztalon, nem kérem hogy itt vegye el a szüzességem, de szeretném ha bevezetne mindenbe, amit nem tapasztalhatok meg mással.
- Amit csak adni tudsz, azt szeretném. És hogy engedd hogy én is adhassak... - nézek a szemébe, majd száját csókra húzom.

Kia & Mich

Mégis ki tudná előre megmondani, mi számít jó és rossz döntésnek? Az ember persze igyekszik a saját megérzései szerint cselekedni, ám a végkifejletet úgysem látja előre. Azt gondoltam, jót teszek mindkettőnkkel, ha elvágom magam Kiától és véget vetek ennek az egésznek, mielőtt még elkezdődne... De most már nem vagyok benne biztos. Már semmit sem tudok, úgyhogy hagyom, hogy leperegjen rólam az összes elvárás és felelősség. Nem törődök azzal, mit kéne, mit szabadna, és mit nem. Férfi leszek, akinek a világon semmi oka nincs elutasítani a közeledését - leszámítva Kia korát, de ahogy előszeretettel hangoztatja, sok országban már nagykorú, és mivel ő is akarja... Most az egyszer azt teszem, amire kért, és nőként kezelem. Ha pedig ezzel követem el életem legnagyobb hibáját, hát Isten lássa lelkem, hogy megpróbáltam az ellenkezőjét is!
Nem ellenkezik, pedig nem túl elegánsan dobom fel az asztalra. Természetesen tudom, hogy nem valami illendő dolog, a hely és az idő sem alkalmas arra, amit csinálunk... Udvariasan, tisztelettel akarok vele bánni, de olyan nehéz, amikor ilyen mesterien szédít! Ennyire jó tanár pedig biztosan nem vagyok. Megtanítottam csókolózni, de arra nem, hogy az egész kisugárzásával elgyengítsen, hogy az ajkamat szívogassa, hogy édesen cirógasson a keze. Ezek Kia sajátjai, és pont ezektől olyan ellenállhatatlan. Be kellett volna zárnom az apácák közé, hogy fikarcnyi nőiesség se tapadhasson rá... De már késő.
- Kikkel vagy te körülvéve, neandervölgyiekkel? - méltatlankodom, összeszaladó szemöldökkel pillantva le rá. Kizökkent egy kicsit a válasza, hiszen hogyan láthatják szürke kisegérnek? Rendben, tény és való, hogy én is a vörös ruhájába szerettem bele elsőként, és nem egy figyelemfelkeltő lány, első pillantásra... De hogyhogy nem érzik mások, amit én?
Bár nem fogalmaz meg konkrét vágyakat, de ennyi iránymutatás elég. Jól emlékszem, hol hagytuk abba legutóbb, még épp csak kezdtünk belekóstolni az együttlétbe, és akkor nem is engedtem, hogy jobban hozzám érjen. Hiba volt, hiszen a saját testén túl az enyémet... Mármint, egy férfi testét is muszáj megismernie, függetlenül attól, mennyire kellemetlennek tűnt ez akkor számomra. Most józanok vagyunk ugyan mindketten, mégsem érzem azt, hogy nehezebben nyílnék meg előtte, sőt, mintha könnyebben menne már ez az egész, talán mert átgondoltam és beletörődtem abba, hogy így lesz a jó.
- Nos, itt vagyok... Mire vársz? - Játékos mosollyal fogom meg a kezét, és a kabátom alá, pólóm aljához húzom, felemelkedve róla annyira, hogy hozzám férhessen. Megtámaszkodom feje mellett, ahogy lehajolok hozzá, felelve csókjára, és csak akkor szakadok el tőle, mikor szánk már szinte zsibbad a folyamatos csatározástól. Felegyenesedem annyira, hogy rendesen végigmérhessem, tekintetem az övét keresi, szelíden rámosolygok.
- Bízol bennem, ugye? - sejtem, hogy igen, máskülönben nem menne bele ebbe az egészbe, nem akarná... Mégis szeretném tudni. Nem akarok soha semmi olyat tenni, amivel megijeszthetném, márpedig egy férfi vágya olykor igazán ijesztő tud lenni. Megérintem a nyakát, majd kezem elindul lefelé a testén, a vállán végigsimítva borítom be tenyeremmel a mellét, hüvelykujjammal kikeresve annak hegyét, majd már tovább is haladnak cirógató mozdulataim, át a hasfalán. Szétbontom ujjaimat a köldöke felett, az oldalára simítok, hátra egészen a derekáig, megemelve a csípőjét, és újra fölé hajolok, hogy ajkaimmal a pólóján át is csókokat lehelhessek kidomborodó mellkasára. Gyengéden engedem vissza az asztalra, kezem megint a hasfalán játszik, majd egyetlen rutinos mozdulattal lefelé veszem az irányt, ujjaim besiklanak a nadrágja alá, be a fehérneműje alá, céltudatosan merülök el forró párnái közt. Meglepetten érzékelem, hogy ő sem maradt közömbös a csókcsatánk közben, és ez kaján vigyort csal a képemre egyből. Középső ujjam máris fel-le kezd liftezni a nőiességén, finoman dörzsölve érzékeny forróságát, közben apró harapásokkal barangolom be a nyakát, fel a füle tövéig.
- Kapaszkodj belém! - súgom a fülébe, és ha engedelmeskedik, visszahúzom a nadrágjából a kezem, átfogom a derekát és ölbe kapom. A kocsi felé indulok vele, ha nincs ellenvetése, akkor elfektetem a hátsó ülésen, és bontogatni kezdem a nadrágját...

Kiara & Michael

Gyűlölöm, hogy nem gyűlöllek ..

- Csak éretlen kamaszokkal... - suttogom a kérdésére válaszul, és egyáltalán nem érdekel mit tesz velem, mert mindent akarok, amit csak adni tud. Nem vagyok tapasztalt, nem tudom, hogy mik azok, amiket elvár tőlem, nem tudom, mit is tehetnék, az azonban bizonyos, hogy rá vágyom, és igyekszem valami olyan dolgot megmutatni magamból, amihez még nem volt szerencséje. Honnan tudhatnám, hogy minden ember máshogy csókol, hogy mindenki máshogy simul az ölelő karokba. Nekem csak ő volt eddig, és megcsókolni is csak úgy tudom, ahogy jön belőlem. Úgy, és azokkal az érzésekkel, amiket kivált belőlem. És ahogy hozzám ér, mindennél jobban vágyom arra, hogy viszonozhassam a kedvességét. Ez lehet hülyeség, és lehet hogy a társas kapcsolatok nem is így működnek. Lehet nekem is önzőnek kellene lennem, és csak azt szem előtt tartanom, ami nekem fontos, vagy épp jó, azonban nem tudom vele ezt megtenni. A viszonzásra ugyanis pont ugyanolyan nagyon vágyom, mint az érintésére. Ez pedig valahol a világ legijesztőbb dolga.
Egy határozott mozdulattal fektet el az asztalon, én pedig igyekszem kizárni a külvilágot. A csillagos ég, a város lágy, sárgás fénye öleli körbe a testünket és ezt mindennél romantikusabbnak gondolom. Teste az enyémnek feszül, és ahogy csípője erősen hozzám simul érzem a dudort a kemény farmer anyagán keresztül is, ez pedig arra késztet, hogy önkéntelenül is felnyögjek alatta. Nem tudom milyen lehet, mikor két test összeforr, azt azonban tudom, hogy mire képes a testemmel, és ez egy olyan dolog, ami nagyon is izgalomba hoz.
Mint ahogy az is, ahogy felajánlja magát nekem.
Egy pillanatig megdermedek, hiszen most se nem ittam, se nem voltam olyan bátor, mint a múltkori alkalommal, azonban hajt a kíváncsiság, így mindenképpen igyekszem kevesebbet teketóriázni.
Kezem kissé remegve nyúl a pulcsija felé, a mozdulat tétova. Már elfelejtettem mit is kell csinálnom, csak halovány emlékeim vannak azzal kapcsolatban, hogy miket is szeret. A hasára emlékszem, úgyhogy első körben azt veszem célba. Ujjaimmal lágyan megsimogatom az oldalát, selymes bőrét körmöm karcolgatja. Nem okozok fájdalmat, csak azt a jóleső borzongást, mint mikor valaki olyan helyen érint meg, ami kiváltja belőlünk a libabőrt.
Végigszáguldok az oldalán, közben magam előtt tolom a nem túl puha anyagot, majd kezem a mellére siklik, hogy kicsit a mellbimbóival is foglalkozhassak.
Finoman csippentem ujjaim közé azokat, óvatosan morzsolgatom, és közben szememet le sem veszem az arcáról. Látni akarom, hogy tetszik e neki amit teszek, hogy élvezi e a mozdulataimat.
Kicsit közelebb kúszok hozzá, és ha hagyja, akkor felülök az asztalon, de csak annyira, hogy közelebb kerülhessek hozzá, és hogy ebben a furcsa görnyedő pózban anyagokkal körülölelt, meztelen bőrére csókolhassak.
Szám finoman érinti meg a bőrét, majd ahol megérintem, kissé a nyelvem is kidugom. Parfümjének kesernyés íze a számba tolul, orromba pedig a mindennél jobban imádott illata. Örökké tudnám magamon viselni az aromáját!
Vadul megcsókol, nyelve az enyémet keresi, és a csókunk most nem lágy, hanem sürgető. Keringőre hív, és olyan dolgokat ígér, melyek után azóta vágyakozom, mióta először megérintett.
Szám zsibbad a csókolózástól, kérdésére pedig felelet helyett csak bólintok. Szemem csillog a vágyaktól és az iránta érzett szerelemtől, így nem is tiltakozom, mikor hozzám ér.
Újból az asztalon fekszem, keze a nyakamra téved, ujjait pedig a szája követi. Olyan, mintha millió keze lenne, mindenhol az érintését érzem. Tenyere a mellemre siklik, majd onnan a hasamra, és mikor szája a mellemhez ér, ujjai ekkor vesznek el a nadrágomban.
Már tudom mi következik, mégsem vagyok felkészülve rá.
A gyönyör, a kéj hullámzik a testemen, és bár ez még nem az orgazmus, mégis annyira intenzív, hogy hangosan felnyögök. Ujjai megtalálják azt az érzékeny pontot, amit a múltkori alkalommal is, majd sürgetően simogatni kezd, én pedig szinte zihálok és vonaglok a kezei alatt. Oly kevés kellene már a mindent elsöprő gyönyörhöz!
Mikor arra kér hogy kapaszkodjam, átölelem a nyakát, és ez a mozdulat kissé kiragad az előző izgalomból. Van kábé fél másodpercem arra, hogy a szívverésem normális tempóra állítsam, és hogy lenyugodjak annyira, hogy tényleg részese lehessek annak, ami történik.
A kocsi ajtaja kinyílik, én pedig hamar a hátsóülésen találom magam. Mich elém térdel majd sietős mozdulatokkal kezdi kibontani a nadrágomat. A keze szorgosan bontogat és nem is kell sokat várni arra, hogy egy szál bugyiban találjam magam előtte. Lehet hogy a múltkor volt már köze hozzám, hogy engedtem mindent amit csak szeretett volna és persze én is szerettem volna, azonban akkor mégsem ugyanez volt a helyzet. Nem volt hozzám ilyen közel, nem látta a testemet ennyire nyíltan, és tudom hogy hülyeség most mégis zavarba jövök.
Lábam szégyenlősen simul egymáshoz, kezem a nőességemre siklik, hogy ezzel takarjam el magam, hiszen nem vagyok biztos abban, hogy látni akar, vagy hogy egyáltalán tetszeni fogok neki. Még ha nem is én, de az a bizonyos részem. Hiszen honnan kéne tudnom, számára mi a vonzó, és lehet hogy más nők alfele sokkalta vonzóbb számára. Elvörösödöm a gondolatmeneten, és azon, hogy ilyen közel van hozzám és inkább várok.
Mert nem tudom most mi következik.
Bízok benne, ez nem kérdés!
De a helyzet akkor is kínos!

Kia & Mich

- Nem ugyanaz? - súgom vissza, elfojtva mosolyomat, mielőtt még átadnám magam neki és mindannak, amit kínálni tud. Egy pillanatra azért megijeszt a tétovasága, eszembe juttatja, hogy talán múltkor minden egyes vakmerő döntése az alkoholnak volt köszönhető, most pedig talán már nem is, vagy teljesen máshogyan akarja... Úgyhogy lemerevedek arra a pár pillanatra, míg végre hozzám ér, és megérzem kutakodó ujjait a hasfalamon. Megkönnyebbülten felsóhajtok, és a szemem behunyva tapadok vissza ajkára, míg a jóleső borzongás felfut körmei mentén a bőrömön, végigzongoráztatva gerincemet. Elmosolyodom, ahogy a mellkasomra vándorol a keze, van abban valami aranyos, ahogy ott kényeztet, és persze jól is esik, érzem, hogy így még nehezebb uralkodni a vágyaimon, és nadrágom szűke is egyre kellemetlenebbé válik. Ajkai bőrömet érintik, és ettől apró kis hőbombák robbannak fel bőrömön, elönt a forróság és tarkójára marok, egyrészt hogy megtartsam és ne kelljen görnyednie, másrészt hogy még véletlenül se hagyja abba édes csókjainak szórását.
Szánk vadul tépi egymást, kezem máris tiltott helyeken jár, nyögései azonban bátorítanak, így nem visszakozom. Ott hagyom a kaját, a látképet, ott hagyok mindent és a kocsihoz cipelem, mert hát mégsem kéne a nyílt ég alatt, az asztalon... Így azért egy fokkal más, jobb, bár látom rajta, hogy még így is zavarban van. Nem azt mondom, hogy az autó a világ legkényelmesebb helye, főleg nekem nem, ahogy előtte térdelek, de az ő arca másról tanúskodik. Nem a hely zavarja, hanem inkább ez az egész helyzet, és kislányos zavara, bátortalansága megmosolyogtat, hiszen köze sincs ahhoz a pimasz vakmerőséghez, amit múlt héten produkált. Végig az arcát figyelem, miközben lehúzom róla a nadrágot, majd lábain végigsimítva felhajolok hozzá, csókot lopva. Térde a mellkasomnak feszül, és máris visszaereszkedek elé, ajkaimmal becélozva nőiességén nyugvó kezét. Apró puszikat hintek az ujjaira, nyelvem hegyével finoman ostromolva, és kihasználok minden kilógó felületet a fehérneműjéből, hol érinthetem. Két kezemmel közben combja két oldalát simogatom, hagyok neki egy kis időt, mielőtt a szemébe nézve térdére fognék, hogy lágy határozottsággal széthajtsam őket, ha nem tiltakozik.
- Gyönyörű vagy, Kia! Nincs mit szégyellned. Álomszép vagy.... és itt is - lehelek újabb puszit a kezére, majd a karján végigsimítva a csuklójára fogok, gyengéden fejtegetem le a kezét. Ha hagyja, hogy feltáruljon előttem, akkor lehúzom róla a fehérneműt is, majd karomat alulról körbefonom combjai körül, fejemet közéjük fúrom, hogy nyelvemmel fedezzek fel mindent, mit kezem érintett már. Borostám finoman dörzsölheti pihéit, ahogy nyelvem elmerül a párnák közt, beleszánt forróságába, felfedezve, megízlelve és kitöltve minden pontját. Szám rátalál legérzékenyebb pontjára, nyelvem hegyével körzök, liftezek rajta, ajkaim közé szívom, morzsolgatom, szopogatom, és amíg leköt a kis gomb izgatása, mutatóujjammal lejjebb izgatom, dörzsölöm, cirógatom, hol intenzívebben, hol lágyabban. Ujjam hegye betéved egészen nőiessége bejáratáig, de nem szakítja át a határt, épp csak izgatja annak környékét.
Azt akarom, hogy elélvezzen, hogy az orgazmus megfeszítse az egész testét, és nem is állok le addig, tempómat sóhajaihoz, nyögéseihez igazítom, hol gyorsítok, hol lassítok, hol lágyítok, hol durvábban kényeztetem. Szabad kezem elvándorol combjáról, felkalandozik egészen a mellkasára, be a póló alá, és a melltartó alá csusszanva mellére simítok, kiszabadítom fogságából az egyiket, hogy tenyeremben masszírozhassam.

Kiara & Michael

18+

Nem akarom hogy hezitáljon velem kapcsolatban, mégis látom és érzem a tétovázást mikor én is ezt teszem. Szeretem, hogy úriember, és nem is kell mondania, látom ahogy millió érzelem fut végig az arcán, és ezek közül az egyik az aggódás azzal kapcsolatban, hogy vajon tényleg készen állok e rá.
Készen állok, ennél készebb már nem is lehetnék. Egyszerűen csak egy kis idő kell, hogy összeszedjem a gondolataimat, hogy félre tudjam tenni a zavaromat. Mert bár itt is jön minden magától, azért az egyhéttel ezelőtti dolgok mégis könnyedebben történtek meg, mint most ez. De nagy valószínűséggel azért is vagyok ilyen kis gyámoltalan, mert még mindig rányomja bélyegét a viselkedésemre a múlthét örlődése, és az, hogy nem szóltunk egymáshoz. Szükségem van a békességre, arra, hogy minden rendben menjen vele, és most ez az a pillanat, mikor el kell felejtenem mindent, ami bántott, vagy épp amin akkor nem tudtam túllépni. Új nap van, új éjjel, és ez valami teljesen más és különleges jövőnek a kezdete. Ez pedig aranyba vonja a lelkemet, felragyogtatja, mintha csak a felkelő nap sugarai simogatnák.
Ujjaimmal lágyan simítok végig a hasfalán, nyelvem kóstolja bőrét és ha ez nem lenne elegendő, akkor a száját is pont ugyanolyan lelkesen ízlelem. Nem tudok betelni a csókjával, simogató kezével, ujjaival, melyek elvesztek valahol nagyob mélyen a nadrágomban, és nem tudom, hogy mennyire örül a sóhajaimnak, azonban sikerül kicsikarnia belőlem nem is egyet. Úgy játszik a testemmel, mintha én lennék a számára készített hangszer. Akarom, hogy gyakoroljon rajtam, hogy neki muzsikáljak és nyögéseim az első akkordok, melyeket előcsalogatott belőlem.
A nyakába kapaszkodom, úgy visz át a kocsihoz.
A hátsó ülés egész kényelmes, bár tény, fekve még nem próbáltam. És így sem, hogy tökéletes teste az enyém előtt térdel. Olyan közel van, hogy érzem a bőréből felszálló meleget, leheletének cirógatását és ez a közelség teljesen zavarba hoz. Finom mozdulattal fejti le rólam a nadrágot és hajol közelebb hozzám, én pedig szégyenlősen takarom el magam, miközben arcomon a vörösség elmélyül.
Mindig is olyan nagyra voltam az önbecsülésemmel, az önérzetemmel. Minden helyzetre van valami frappáns válaszom, most azonban pont úgy fekszem előtte mint egy megszeppent fruska. Elszállt minden bátorságom, hiszen szeretnék neki megfelelni, csak nem tudom mi is az, ami számára tökéletes. Soha nem nézegettem magam, ha mégis akkor is csak öltözésnél szemléltem meg a testemet, vizslató, kutató pillantásokkal soha nem illettem önmagam, hiszen tisztában voltam azzal, hogy pont ugyanolyan átlagos testem van, mint rajtam kívül még jó pár millió amerikai nőnek. Nem vagyok gyönyörű, kifejezetten kívánatos sem, mégis most úgy érzem, hogy akar engem. Tekintete megvillan, és mikor elsuttogja a bókjait az arcomon lévő vörösség még jobban lángba borul. Nem tudom mit lát rajtam szépnek, mit lát bennem gyönyörűnek, azonban édes szavai eloszlatják a félelmemet, és már nem markolom a tenyeremet olyan görcsösen az ölemen.
Keze a combomat simogatja, szája puhán lop csókot minden porcikámról, és tudom, hogy beszéltünk arról, hogy olyan helyeken is megcsókolják egymást a szexben, ahol én nem is igazán gondoltam, most azonban mikor olyan közel vagyok ennek a dolognak a kipróbálásához kissé megilletődöm.
Ettől függetlenül hagyom, hogy keze elvegye ujjaimat az ölemről, és hogy lehúzza rólam az utolsó ruhadarabot is, ami testem azon részét takarja.
Hangosan felsóhajtok, hiszen élvezek minden érintést, és nem tagadom, tetszik az arcára kúszó vágyakozás és elhatározás, mely annak szól, hogy örömet szerezzen. Karja átkarolja a lábamat, ellenállás nélkül engedek kérlelő mozdulatának, majd ahogy elhelyezkedik a lábam között a szemem előtt csillagok milliárdja robban.
Nem tudom mit érzek intenzívebben, csiklandozó borostáját, vagy nyelvének játékát puha ajkaim között. Teljesen elvarázsol, letaglóz, és mikor játékosan cirógatni kezdi a még felfedezésre váró aprócska gombot, testem azonnal ívben megfeszül. Számból állatias hörgés szakad fel, képtelen vagyok visszafogni magam, és őszintén szólva nem is akarom. Cirógat, elveszik bennem, hol erősebben, hol lágyabban, ujját is érzem, bár inkább nyelvének játéka az ami lefoglal, és az az, ami minimális idő után elrepít a csúcsra.
Az orgazmus rázza a testem, ölem hullámzik, és önkéntelenül is a hajába túrok, és szorítom a fejét magamhoz, hogy még a száján élvezhessem ki azokat a bizonyos kéjes rezdüléseket. Közben a keze a mellemet simogatja, ám erre egyáltalán nem tudok figyelni, valami más az ami leköt.
Egyrészt az érzések hada, melyeket kiváltott belőlem, másrészt a pihegés ezután a szédületes élmény után, harmadrészt pedig a vágy, hogy viszonozzam azt, amit az előbb tőle kaptam. Hiszen ez volt a második alkalom, amikor ilyen magaslatokba juttatott, nem szeretnék az adósa maradni.
- Mich! - szólalok meg miután elengedtem fejét. Közelebb húzom magamhoz, száját lágyan csókolom meg és egyáltalán nem tartom undorítónak hogy hozzáérjek azok után, hogy egy perccel ezelőtt még rejtett tájakon csókolgatott.
- Szeretném viszonozni! Kérlek, engedd meg! - nézek a szemébe könyörgőn, és bár nem tudom mit kell tennem, de abban biztos vagyok, hogy neki is hasonló lehet egy ilyen élmény, attól függetlenül hogy deréktól lefelé nem vagyunk egyformák. Kezem a nadrágjának gombjára simul, egy hirtelen mozdulattal pattintom ki azt, majd ha tiltakozik, ha nem, kezem kígyó módjára kúszik a nadrágjába csak azért, hogy immár tenyerembe vegyem régóta ágaskodó férfiasságát. Szám elnyílik a csodálkozástól, hiszen igaz láttam a múltkor teljes életnagyságban, azonban kitapintva a lüktető, sima bőrt azért mégis más. Ujjaim finoman cirógatják, és csak azért simogatom le és fel, hogy bejárjam nagyságát, kitapasztaljam valódi méretét. Ha még tudnám mit is kell csinálnom... az neki is sokkal jobb lenne...