Sietve haladok végig a bíróság hosszú folyósólyán, miközben semmi másra nem tudok gondolni, csak arra, hogy nem cigiztem körülbelül két órája. Ez pedig egy magamfajta függőnek igencsak hosszú idő. Nem nézek hátra, nem érdekelnek a körülöttem lévő emberek, csak igyekszem minél előbb kikeveredni innen. Egy év felfüggesztést és 90 óra közmunkát kaptam, ami bár jobb, mint a börtön, de akkor sem értek vele egyet. Részegen vezetni, jogosítvány nélkül, és ellopni egy vén nyanya táskáját, még mindig nem akkora bűn, mintha mondjuk megöltem volna valakit. Mindenből csak akkor lesz nagy dolog, ha az emberek felfújják a dolgot. A rendőrök pedig csak teszik a dolgukat, de... kérdem én, hogy ki bünteti meg Őket? A legtöbben azt hiszik, hogy amiért egyenruhát viselnek és rendőrautót vezetnek, mindent szabad nekik, és senki nem ismeri be, hogy köztük több a bűnös, mint köztünk, akiket néhány rossz lépés miatt, rögtön bűnözőnek titulálnak. A kijárathoz érve, megkönnyebbülve fújom ki a levegőt, mielőtt azonban kiléphetnék, valaki megragadja a karomat. Dühösen nézek a bátyámra, akiről mindeddig meg is feledkeztem. Unottan nézek rá, és semmi mást nem látok rajta csak a haragot és a szánakozást. Pont, mint amit az apánkon láttam.
- Ezt most megúsztad, de nem tudlak mindig megvédeni, Free! Össze kell szedned magad. - szólal meg, én meg elfordítom róla a tekintetemet. Mivel ügyvéd, gyakran kihúzott már a bajból, amiért igazán hálás vagyok, de gyűlölöm, amikor a sarkamban lohol, és próbál megváltoztatni. Ne most akarjon a védelmező bátyus szerepébe bújni, hanem akkor kellett volna, amikor az apánk gyötört otthon. Amikor elküldött lopni, és ha nem vittem haza pénzt, megvert. És akkor is, amikor az anyánk öngyilkos lett, csak azért, mert nem bírta elviselni az apánk zsarnokságát. Nem most kéne hősködni, hanem eddig kellett volna.
- Jó, majd igyekszem. - köpöm oda félvállról, és próbálok szabadulni a szorításából, de nem enged. Sóhajtok egyet, és ismét rá nézek, a pillantásunk találkozik. Aggódva figyel, mire felnevetek. Felvonja a szemöldökét, de még mindig nem ereszt el, én pedig tudom, hogy itt még nincs vége. Újra meg újra el fogja mondani a sajátját, én pedig bólogatni fogok annak reményében, hogy minél hamarabb megszabadulhassak tőle és ettől a helytől.
- Úgy akarsz járni, mint az apánk? A hátralévő életedet börtönben szeretnéd letölteni? Mert, ha nem, akkor normális életet kell élned. Kaptál még egy esélyt, ne baltázd el. - ismét leveszem róla a tekintetemet, mire végre elenged, így hátrálok egy lépést és ismét sóhajtok egyet, csak azért, hogy észrevegye, hogy mennyire unom a szónoklatát.
- Ne hasonlítsd engem össze az apánkkal! Mit akarsz tőlem? Hogy megköszönjem, amiért kihúztál a bajból? Hát, kösz. Valóban nagyon boldoggá tettél vele. De ideje lenne végre feladnod! Nem tudsz megmenteni, mert nem akarom, hogy megments! És, ha most megbocsájtasz, dolgom van. - nem várom meg a válaszát, kilépek a bíróságról, miközben a táskámból előkotorászott cigimet meggyújtom. Elég hosszú volt ez a mai nap, igazán nincs szükségem a testvérem társaságára.