Nem hiába lettem rendőr. Még a nevem is ezt jelenti, úgy értem a kínai nevem, amit apa adott. Már születésemkor is azt akarták a szüleim, hogy olyan erős, céltudatos és bátor legyek azt hiszem. Ezért döntöttem úgy, hogy a gyengéket akarom védelmezni és rendet akarok teremteni a városban. Nos, ez tulajdonképpen majdnem sikerült... Na jó, közel sem vagyok. Elvégeztem a rendőr akadémiát, végre fel is vettek, de egyenlőre csak újonc vagyok, nyilván. Így kevesebbet kell fizetniük és van, aki hozzon kávét. Persze szoktam menni az irodán kívülre is, de messze nem annyira izgalmas ez a munka, mint gondoltam. De majd az lesz! Hogy miért vagyok még bátor? Nos nem mondom, hogy egy horror film nem tud megrémiszteni, mert az a világból is ki tudna kergetni, de ha mások épségéről van szó, akkor más a helyzet. A suliban is volt olyan, hogy bár kisebb és gyengébb voltam, ha valakit ok nélkül bántottak, akkor odaálltam, hogy inkább engem verjenek el. És persze jól el is páholtak, nem kellett könyörögni nekik, de legalább engem és nem a barátaimat. Most valami hasonló helyzet alakulna ki, ha az öcsémről lenne szó, mivel jelenleg ő az, akire a leginkább vigyáznom kell...

Nem csak a házon belül szeretem, bár ott is már megszoktam, hogyha mosogatni kell, akkor nem kérdezek, csak megcsinálom, valamint a takarítást is és rendrakást. Apa régebben nem ért rá ezeket elintézni, így én tettem meg, anya pedig... Nem volt ott. De alapból nem erre gondolok. Szeretem, ha az életben is rendben vannak a dolgok. Ha nincs igazságtalanság, lopás és hazudozás. A bűnt semmilyen mértékben nem pártolom és legszívesebben minden egyes embert felelősségre vonnék, aki akárcsak egy picit is sérti a szabályokat. Ezeket anno azért állították fel, hogy kordában tartsák az olyan embereket, akik nem képesek a normák alapján viselkedni és bármire képesek, hogy elérjék a céljaikat. De valakik a tiltások ellenére sem képesek leállni, így őket el fogom kapni. Majd egyszer...

A családom iránt a legnagyobb. Főleg apa felé, hiszen ő volt ott nekem mindig. Nem túlzok, ha azt mondom, hogy ő nevelt fel, egyengette az utamat és mutatta be nekem a rendőr lét szépségeit. Persze sok hátránya is van, de mivel se saját családom, se barátnőm, így én még könnyedén elboldogulok. Meg persze egy újoncnak amúgy sem adnak valami sok és pláne nem halálos munkákat. De rajta kívül még ott az öcsém, akiért teljesen odáig vagyok. Bár olyan hű de nagyon sok időt nem töltöttünk el együtt eddig, de mikor először megismerkedtem vele már tudtam, hogy nagyon fogom imádni. És most is még mindig szeretem, de látszik, hogy most van azon időszakban, amikor mindent ki akar próbálni. Anya pedig... Én nagyon szeretem őt elvégre ő az anyukám, miatta is élek. De nagyon sokat róla nem tudok mondani...

Amit a saját anyámtól kapok. Bárkitől, de tényleg akárkitől jobban el tudnám viselni, mint a családomtól. És lám, pont az egyik szülőm az, aki négy éves korom óta látni sem akar, nem veszi fel nekem a telefont és még csak az öcsémet se hagyta, hogy megismerjem az elején. Az nem számított soha, hogy az emberek mit gondolnak rólam, hogy néhány barátom elhagyott, mert úgy gondolták, hogy munkamániás vagyok... semmi sem zavart. De az igen, hogy a nő, aki miatt élek az elhagyott. Mert hogy apát otthagyta, az egy dolog, de egy kisgyereket is. Én nem kellettem neki, csak az öcsém, aki pont a válás előtt született. Arra pedig, hogy miért tette ezt csak ennyi mondott: "Pont olyan vagy, mint az apád..."

Röviden tömören, apámmal éltem négy éves korom óta itt Amerikában, mert nem sokkal az öcsém születése után a szüleim elváltak és anya lelépett a fene se tudja, hogy hova. Ezután nem tudtuk elérni őket, pedig én is és apa látni akartuk a kisebbik Li-t. De ha nem lenne elég, hogy a családi életem egy kisebb romhalmaz, akkor még ott a tény, hogy sem a munkámban, sem a magánéletemben nem vagyok sikeres. Egyenlőre csak könnyebb ügyeim vannak a rendőrségen, így nyilván nincs semmilyen olyan izgalmas munkám, mint amilyenről álmodtam. Arról nem is beszélve, hogy a csajokkal sincs szerencsém. Úgy értem felszedni még fel tudom őket, de megtartani már nehezebb. És nem tudom, hogy mit csinálok rosszul…

Hogy nem vagyok az a gyerek, akire mindenki vágyott. Apám talán mást mondana, de csak azért, mert én voltam az egyedüli, aki megmaradt neki anno és én akartam ugyanazt a munkát végezni, mint ő. Mégsem tudok olyan jó lenni. Bár szerinte jó úton haladok, mégsem érzem azt, hogy erre nagyon büszke lehetnék. Arról nem is beszélve, hogy az eszemmel sem tűnhetek ki. A vizsgáimon átmentem, ami ahhoz kellett, hogy idáig eljussak, de sose voltam jó például bioszból, vagy földrajzból. Nem voltam kitűnő tanuló, így sokszor kinevettek miatta. Arról nem is beszélve, hogy apa szülei még csak-csak beszélnek rólam, de inkább az öcsémről kérdeznek, ha szóba jönnek az unokák. A család másik felének pedig már régóta tudom, hogy szégyent okoztam, ezt nem is kell vitatni. Bár néha úgy érzem, hogy inkább az egész családra csak bajt hozok az ügyetlenségemmel.
Hogy milyen is számomra egy tökéletes család? Természetesen áll egy kínai származású apából, akinek bőven vannak amerikai felmenői, egy kínai anyukából, és két fiúból. A szülők mindennél jobban szeretik egymást és sose hagynák el a másikat. Az a tipikus tökéletes pár, akit egymásnak teremtettek. Nekik lenne egy gyerekük, aki sokban hasonlít az apjára, de azért az anyjától is örökölt pár jó tulajdonságot, majd mikor ő négy éves elmúlt már, születik egy kistesója, akit a világon mindennél jobban szeret a bátyus, és mindig vigyázni fog rá…

Pont olyan vagy, mint az apád!
Ez volt az utolsó mondat, ami anyám mondott nekem. A következő reggel már el is ment és az öcsémet is elvitte. Sose értettem, hogy miért váltak el apáék. Mondjuk négy évesen nem is túl sok minden van, amit megért az ember magyarázat nélkül. Pláne én nem. Nehezen fogom fel azokat a dolgokat, amikhez nem adnak magyarázatot. De hiába vagyok már 20 évvel idősebb, még most se tudom mi volt az oka annak, hogy szétmentek. Számomra ez úgy nézett ki, hogy egyik nap még együtt játszottunk társasjátékot, másnap pedig anya összepakolt és azt mondta, hogy a bíróságon találkoznak legközelebb apával. Én pedig csak álltam a szobám ajtajában és nagy szemekkel néztem a veszekedést.
Ezután nem sokkal meg is lett az ítélet, hogy én apánál maradok, a tesóm viszont anyuval megy. Közösen egyeztek bele ebbe, így nagyon semmiről sem kellett vitatkozni. De mikor vége lett ennek az egész cirkusznak nem bírtam ki és csak azért is odamentem a nőhöz, hogy miért hagyj el minket. Erre kaptam azt a választ, amit. Szóval ez az én hibám? Azért megy el, mert nem szereti, hogy apára hasonlítok? De ha apát szereti, akkor miért nem jó, hogy olyan vagyok, mint ő? Ezeket a kérdéseket tettem fel magamban és a mai napig úgy vagyok vele, hogy nekem is van közöm ahhoz, hogy anya elment. Nem mondom, hogy teljesen az én hibám, hiszen egy négy éves gyerek ugyan mi olyat tehetne, ami miatt elhagyja valaki a férjét?
Nem tudom, hogy hova ment, az apám sose mondta el. Próbáltam néha hívni, hátha felveszi, hátha beszélhetek vele, de semmi. Míg nem, amikor kilenc voltam nem kaptunk egy hívást. ”Apukámat akartam hívni ott van?” Először nem akartam hinni a fülemnek. – Wen-wen?- kérdezek vissza halkan. Lehetséges lenne, hogy a kisöcsém hívott volna fel minket? Ekkor hallottam életemben először a hangját. Egyszerre voltam boldog és meglepett. Anyu megengedte volna neki, hogy felhívjon minket? Ez azért érdekes lenne, mivel ő maga sem beszél velünk, így nem gondolnám, hogy ez egy logikus döntés. De persze mit sem számított ez akkor. Egyből bemutatkoztam és mondtam neki, hogy apa csak egy óra múlva ér haza, addig esetleg beszélgethetnénk. Így legalább volt egy kis lehetőségem ismerkedni vele. Ha már egyszer úgy rendesen sose találkoztunk. Miközben hallgattam pedig elképzeltem hozzá egy arcot. A fejemben egy aranyos kissrác arcát jelenítettem meg, aki nálam nyilván alacsonyabb, de azért hasonlít rám.
Bár a valódi külső felfedéséig még volt pár év hátra, nekem pedig nem volt időm folyton azon agyalni, hogy mikor látom őt, vagy vajon mennyire jönnénk ki, ha egyszer úgy esik, hogy meglátogat. Mert hát ezek után már muszáj lett volna neki. De nálam is ment tovább az élet, iskolába kellett járnom és nagyon keményen tanultam. Sajnos én sose voltam olyan jó tanuló. Illetve a logikus tárgyakat mindig is szerettem, de azokat, amiket magolni kellet sajnos nem sikerült jól teljesítenem annyira. Így rengeteg időt töltöttem a tanulással mindig. Szerencsére sikerült azért elég jóra felhúznom az átlagomat. Ellenben ha valamiben igazán jó voltam, azok a sportok. Nyilvánvalóan hajtottam is arra, hogy ezek jól menjenek, hiszen a jövőm érdekében olyan fizikummal is kellett rendelkeznem, amivel nem csak öt métert tudok futni, hanem azért többet például. Ami viszont mindenkit meglepett, még engem is bevallom, hogy táncolni is szerettem. Azt hiszem ez az egyetlen dolog, ami anya művészi vénájából megmaradt nálam. 7 évesen kezdtem el táncolni és egészen addig, amíg nem fejeztem be a középiskolát jártam is rendszeresen oktatóhoz. Most már nem űzöm, de ennek ellenére néha nem tudok parancsolni magamnak és otthon csak azért is táncra perdülök. Persze azt pontosan tudtam, hogy rendőr akarok lenni, de nem akartam, hogy azt higgyék, buta vagyok vagy lányos, amiért nem vagyok éltanuló és szeretek táncolni. Legfőbbképpen apára nem akartam szégyent hozni. Így telt el az egész általános és középiskola. Több időt töltöttem az olvasással és memorizálással, mint bármi mással. De utána bejött a suli melletti munka is, mert hát nem akartam apa pénzén élni. Hiába esett jól, hogy próbál segíteni boldogulni, azért jobb szerettem volna a saját lábamra állni.
Húsz éves koromban pedig végre elérkezett a nagy pillanat és láthattam a kisöcsémet. Bevallom sokféleképpen képzeltem már el, de mindegyiket felülmúlta! Kinézetileg is sokkal aranyosabb volt, mint amilyet elképzeltem és személyiségileg is teljesen más volt. Ő sokkal okosabbnak tűnt nálam, hatalmas volt a tudása, és úgy tűnt a memóriája is igen jó, mivel mindenre emlékezett, amit eddig meséltem neki. Egyszóval lenyűgözött a srác, és ha lehetett, akkor csak még jobban imádtam, mint eddig. Eleve oda meg vissza voltam a tudattól is, hogy megismerhetem végre a tesómat, de ami ezek után jött az csak még jobban feldobott.
Nem volt elég nekem, hogy rendszeresen meglátogatott minket apuval, de végül ideköltözött. Egészen pontosan hozzám, mivel én már 21 évesen elköltöztem otthonról. Szegény apát kicsit megrendítette, de én önálló életbe kezdtem. Aztán utána azt hiszem, hogy egyértelmű volt, hogy Wen velem fog lakni. Bár nekem is össze kell egyeztetnem a munkámat azzal, hogy vigyáznom kell a testvéremre, de szerencsére kapok ehhez segítséget, meg mivel egyenlőre csak újonc vagyok, így nyilván kevésbé vagyok elfoglalt. Ami meglepetésként ért, hogy anya egy teljes használati útmutatót adott az öcsémhez. Abból aztán tényleg megtudhattam, hogy milyen is Wen, mert álmomban sem képzeltem volna, hogy ennyi gondja van, és ennyire felügyelni kell majd. De persze mindennek eleget akarok tenni, nem fogom hagyni, hogy visszavigye, így igyekszem minél jobb bátyus lenni. Bár a főzős résszel és az állandó felügyelettel less némi gond, de majd megkérem a szomszéd srácot, hogy ügyeljen rá.
Így 24 éves koromra az életem egy jelentős része még mindig kicsit romokban van. Már olyan szempontból, hogy nem vagyok még rendőrként is csupán újonc, de legalább van munkám és fizet annyit, hogy megéljek belőle. Mondjuk… kapunk némi kiegészítést, mert egy ekkora lakást fenntartani és főzni kettőnkre azért nem lehet annyira olcsón kihozni. Plusz a lányokkal sem jön össze mostanában, így a szerelmi életemnek is lőttek, vagy legalábbis bajos lesz bárkit is találni magamnak, aki nem akar egy éjszaka után kidobni. De legalább a családom valamelyest újra együtt. Ha mást nem is, legalább a kistesómat visszakaptam és talán végre less lehetőségem beszélni újra anyával majd, mikor ellenőrizni akarja, jól végzem-e a rám szabott feladatokat.