Bob alapvetően egy ugyanolyan egyszerű ember, mint a neve is mutatja. Ha nem lenne ilyen egyszerű, még az is lehet, hogy Bobnak becéztetné magát, hanem Robbie-nak. Ha sokkal igényesebb lenne, mint amilyen, akkor pedig Robert lenne. Sőt, ha pedig nagyon fontos, elegáns, igényes ember lenne, akkor egyenesen Mr. Abernethy. Amúgy pedig, ő csak Bob, és kész. Nem vár semmivel sem többet senkitől, nem is nagyon szeretne több lenni sem, ez valahogy sosem volt célja az életben. Így aztán, azt kapod, amit vársz, amikor meghallod a nevét. Minden bizonnyal mindenkinek vannak ilyen nevek, amiket ha meghall, elképzel egy figurát, mi is társulhat hozzá. Ha pedig megkapja hozzá a kinézetet is, akkor, ha tényleg jó emberismerő, akkor talán még kapizsgálhatja is, hogy miről is szólhat a fáma. Sokat el tud mondani pár alapvető jellemvonásról az, hogyan is becézteti magát az ember.
Nos, Bob pontosan az a figura. Egy végtelenül egyszerű, tipikus konzervatív apuka. Na, persze nem úgy konzervatív, hogy a választáson Trumpra szavazott, de nem is szavazott a demokratákra sem, szimplán kiválasztott egy szimpatikus harmadik pártot, és arra nyomta a szavazatát, hogy semmit se érjen. Nem a legszimpatikusabb tulajdonsága ez, annyi bizonyos. Mindettől függetlenül minden egyébben úgy működik, mint az a régi vágású apuka, még akkor is, ha nagyon küzd minden ilyen jellegű sztereotípia ellen. Ő az az ember, aki dolgozik, aki hozza a pénzt. Aki hazamegy, ordibál párat a gyerekekkel, nevelő célzattal, minden létező sérelmet meghallgat, amit szeretnének elpanaszolni, dönt pár dologban, amihez éppen kedve van, a többit pedig elnapolja. A végén pedig mindennek kényelmesen a kezébe vesz egy doboz sört, de annál jobb, ha rögtön kettőt vagy hármat, benyomja a tévét, és nézhesse, miközben a szerzett zsákmányt módszeresen lehörpinti. Aztán odamegy, megkérdezni a gyerekeket, hogy megcsinálták-e a házit, és ha épp olyan kedve van, korai takarodót fúj. Az a fajta, aki amúgy a tűzbe menne a kölykökért, de azért az jobb, ha erre nem jönnek rá, mert még a végén valóban gyújtanak egy tüzet, és biztatják, hogy akkor menjen belé.
Mindettől függetlenül egyetlen elvárása volt magával és az apasággal szemben. Az, hogy ott van. Igaz, néha nem jön össze a dolog, és a fenti tervnek annyi – pláne egy nagyobb projekt esetén, ami azért sokszor előfordul, nagy szerencsére -, de attól még amennyi időt csak tud, igyekszik otthon lenni. Most már persze kevésbé, mivel a gyerekek is egyre kevesebb törődést igényelnek, felnőttek szinte, de régen azért tényleg próbálkozott. Ha kellett, azért oda lehetett menni, és kérdezni tőle. Maximum morgott, hogy nincsenek üvegből, nem látja tőlük a képernyőt. A ház hőmérsékletére alaposan figyel, és minden apró kis termosztátállítást azonnal érzékel, mintha csak lenne valami hatodik érzéke ehhez. Ez pedig újabb ordibálási indítékot jelent. A hangját nagyon is szereti hallatni.
Makacs, mint az öszvér, ha a fejébe vesz valamit, meggyőzhetetlen, hogy az másként van. Még akkor is állítja a hülyeséget, amikor ezer bizonyítékot elé tesznek, és másnap úgy megy oda hozzád, mintha amúgy ő maga nézett volna utána, és kegyet biztosít, hogy bizony, így van. Ugyanez meglátszik azon is, hogyha a fejébe vesz valamit, azt bizony véghezviszi, minden áron, és ha hülyeség, erre pedig utólag jön rá, sajnos akkor sem képes beismerni, hogy erre kár volt időt/pénzt/energiát pazarolni. A nejének anno sikerült néha áttörnie ezt a dolgot, és még ha morgott is miatta, amiért nélküle döntött, vagy pedig csak közölte, hogy ez lesz, és pont (mely aduászt azért Bob is elég gyakran kijátszotta), azért elfogadta. Jobb a békesség, mint az örökös harc a párkapcsolatban, abból csak a baj van, ha nem tartja ehhez magát, és úgyis boldogtalanság lenne a vége.
Megfontolt, az a fajta, aki inkább félrevonul átgondolni mindent, és addig jobb, ha hozzá sem szólsz, nem kéred ki a véleményét a dolog iránt. Amúgy is általános, hogy szinte rá van írva, mikor van abban a fázisban, amikor nem érdemes kérdezgetni, nem érdemes tőle többet elvárni, minthogy az alapvető létfunkcióit betöltse. Persze, mivel éhen halni nem szeretne, így a munkáját persze közben is elvégzi, de az biztos, hogy nem a legjobb társaság ilyenkor. Amikor meg olyanja van, akkor nagyon is jó társaság, jó meglátásokkal, figyelmes, és meghallgat, de különösebb hegyi beszédet kár tőle várni. Nem az erőssége a vigasztalás, a biztatás, inkább csak ott van melletted, mint az a gerenda, ami megóv attól, hogy rádszakadjon a tető.
Az utóbbi időben mindezek, bár gyökereiben persze nem változtak, de azért pár változás bekövetkezett az életében. A neje halála után még inkább magába forduló lett, mely bár már kezd oldódni, de attól még megvan benne. Jobban beletemetkezett a munkába. Valamint kezdenek kijönni még jobban az életét körülvevő apró hiányosságok; ezeknek korábban tökéletes komplementje volt Marge, de így, hogy már nincs, egyedül kell helytállnia. Iszonyatosan rendetlen. Fingja sincs, hogyan kell háztartást vezetni. Sodródik az árral, majd lesz valami alapon, mely egy pontig egész szép hozzáállás, de azért tartósan elég idegesítő, még maga számára is. Egyszerűen csak kevesebb a motivációja bizonyos dolgokra. Ez például az igényességén is meglátszik. Nem foglalkozik azzal, ha összemossa véletlenül a fehéret és a pirosat – bár ez már nagyon ritkán történik meg, szerencsére, eleinte nagy bajban volt vele. Persze, a hibáját nem vállalja fel továbbra sem, így felveszi simán az így készült rózsaszín felsőt, mintha jól állna neki – nem áll jól.
Az ideje nagy részét otthon a kutyájával szereti tölteni. Pontosabban a gyerekek kutyájával, és kitartóan állítja, hogy ez az ő ebük, nem az övé – ismét egy bizonyíték a makacsságára. Ott van vele mindenhol, követi, sőt, Bob az ölébe is veszi, pedig amúgy biztos volt benne, hogy erre semmi szükségük, és nem kellene örökbefogadniuk egyet. Aztán nézzenek csodát… végül csak a szívébe zárta. De ezt továbbra sem vallaná be. Persze, hogy nem. Iszonyatosan sok cigarettát szív el, szinte állandó kísérője a masszív dohányszag. Egy ideje azzal sem fárad, hogy kimenjen a lakásból, a nappali folyamatosan füstben fürdik.
Ettől függetlenül, ha megkérdezed, azt mondja, minden oké. De inkább csak ne kérdezd, mert… nem nyilvánvaló?


- Mit szólsz? Fasza, mi?
- Micsoda? Ez?
- Mit gondolsz, miről beszélek? A két szép szemem is fasza, de most kivételesen erre gondolok.
- Sok minden jut eszembe erről, csak az a szó nem, hogy fasza.
- Csak nincs ízlésed.
- Nem én hordok ilyen szarokat. Már van ezer ilyened, minek még egy?
- Sosem elég, kiemeli a szép szemem.

Amúgy nincsenek szép szemeim, vagy hát, nem különösebben szebbek, mint másé, de attól még, ha sokat mondogatod, hogy azok vannak, az emberek elhiszik egy idő után. Vagy éppenséggel ugyanúgy leszarják, mint első alkalommal, amikor mondod. Nálam minden bizonnyal utóbbi lehet érvényben, de hát, az ő veszteségük, nem az enyém, nem? Ellenben, Dave-nek természetesen nincsenek se szép szemei, se jók, ha nem látja a szépséget ebben az ingben, amit most kiválasztottam. Az emberek nagyon alábecsülik a hawaii ingeket, én azt mondom. És még ezer más dolgot, de most ez az egy jut eszembe, mert jelenleg csak ezzel kapcsolatban élhetek át megint meg nem érdemelt megvetést. Milyen szerencse, hogy ezek a dolgok egy fikarcnyi hatást se gyakorolnak már rám.

- Ez remélem tudod, hogy nem válasz – hívja fel rá a figyelmem, én meg vállat vonok, mert nem tudom, mi egyebet felelhetnék még erre. A pénztárhoz megyek inkább, és megveszem az inget, robot módjára, addig sem kell hallgatnom, hogy erre semmi szükségem az életben. Az eladó előtt legalább nem fogja mondani Dave, remélem.
- Amúgy is, mi a rák van? Totál magadba vagy fordulva – kérdezi, cseppet sem finomkodó stílusban. Nem mintha amúgy finomkodtunk volna életünk során bármikor egymással. Az nem lenne ránk jellemző.
- Semmi, mi lenne? – kérdezek vissza. Sajnos, tudom, hogy a figyelemelterelésem cseppet sem lesz hatásos. A testvérem ismer azért, mint a rosszpénzt, én meg amúgy sem vagyok az a fajta ember, aki jól tudna úgy tenni, mintha nem lenne semmi az ég egy adta világon. Maximum baromira makacs vagyok, és nem mondom el, az emberek meg egy idő után megunják a kérdezgetést. Ha már az egyik taktikában szar vagyok, akkor legalább egy másikat tökélyre fejlesztettem.
- Kár úgy tenned, mintha semmi sem lenne, ismerlek – hívja fel rá a figyelmem, mintha nem ugyanerre a következtetésre jutottam volna az előbb. Felkapom a táskát, majd szótlanul megyek tovább, kifelé. Dave szerencsére nem erőltet semmit különösebben, maximum a testbeszédével, de mivel kurvára cigizhetnékem van, így nem fordulok hátra, és nem láthatom, valóban így van-e. Kint azért köhintek párat jó dohányos módjára, és előveszem a cigit. Nyújtom felé a dobozt, amiből ő is vesz egy szálat. Meggyújtom előbb az övét, majd az enyémet is, és érzem, ahogyan a nikotin, meg minden egyéb szar lekerül a tüdőmbe. Mindjárt jobb.
- Marge terhes – jelentem be egyszerűen. Biztosan vannak emberek, akiknek ez ennyire egyszerűen történik, és nem agyalnak ennyit rajta, mint én teszem. – Nem akartuk elmondani, még korai hirdetni, nemrég tudjuk mi sem, de attól még ja, szóval ez van – közlöm, sokkal tényszerűbben, mint képzeltem, hogy valaha is be fogom jelenteni.
- De hisz ez kurva jó, Bob, gratulálok! Mi a pöcs bajod van akkor? – lök meg egyből, amire egy kicsit megingok, de hamar visszanyerem az egyensúlyom.
- Passz. Semmi? – inkább kérdezem, mint mondom. Szívok még egyet a cigiből. – Nemt’om – pontosítok, ha nem lenne elég egyértelmű a dolog, és ezzel sokkal konkrétabbá tettem volna az üzenetet számára. – Félek? Asszem. – Még egyet szívok a cigiből, ami szerintem rohamos sebességgel fogy. Szélben nem szívom el ilyen tempóval. Sebaj, majd… maximum még egyet előszedek, nagy baj nem lehet.
- Mitől? Minden oké lesz, ne parázz már ilyeneken.
Irigylem az optimizmusát, de jelenleg nem érzem úgy, hogy helye van a beszélgetésünkben. – Passz. Apa sem volt jó apa, meg nem értett semmihez se. Én meg lószart se értek a genetikához, de mi van, ha ez öröklődik? Amúgy sem érzem úgy, hogy szétvetne minket a pénz. Az egész olyan gyorsan, hamar jött.
- Ne idegesíts már, két éve házasok vagytok, mégis mikor lenne neked kellő időben ez? – csak megvonom a vállam a kérdésére. Ki tudja, mikor lenne optimális. – És amúgy is, nem mintha ezen annyira aggódnod kellene. A rossz példa is lehet jó példa, ha kifordítod. Legalább tudod, hogy ne csináld – elhúzom a számat, eldobom a cigit, és veszem is elő a következőt. Még egy ideig bámulok magam elé. Egy ideje rágódom már ezen. Nem mintha szörnyű lett volna apa, mármint, nyilván, lehetett volna rosszabb is, ha mondjuk vert volna minket, vagy anyámat, vagy bármit. Ettől függetlenül nem volt ott sose, folyamatosan dolgozott, sose láttuk. Ha pedig több pénzt akarok a házhoz hozni, hogy minden oké legyen, nekem is ezt kellene tennem. Az idő sajnos nem szépítette meg az emlékeket, a sok kihagyott születésnapot, a sok kihagyott mindent. Felfogom az agyammal, hogy sajnos az élet egy geci tud lenni, és pusztán a létezésem tényéért maximum az arab országokban fizetnek, de lehet ez csak ilyen kamuduma, amivel etetik a jónépet, de attól még jó lenne jobb apja lenne a kis szarosnak.
- Ott van Marge, majd jól fejbekólint, ha esetleg hülye lennél – teszi még hozzá az öcsém, miközben a szabad kezem ujjait tördelem.
- Gondolom.
- Ne csak gondold, tudd. Vagy ha ő nem teszi meg, bár nem féltem, hogy ne tenné meg, akkor majd én fogom ugyanezt megtenni. Csak én kevésbé finoman, pusztán testvéri szeretetem jeléül. Ne hisztizz már, baszki, mindened megvan, egy egész jó állásod, még ha nem is vet szét a pénz, van egy lakásotok, és egy feleséged. Ez így megy. Az, hogy mellette egy rakad hiteled is, azzal most ne törődj.
Értékelem az optimizmusát, de ennyire optimistán sosem tudtam látni a világot. Az mondjuk jól megy, hogyha úgy adódik, ne foglalkozzak semmivel, zárjam ki, és pont, de attól még a gond ugyanúgy ott lesz a szőnyeg alatt, és előbb vagy utóbb, de felszínre fog kerülni, elesem benne. És mégis ki a faszom szeret elesni dolgokban?
- Adhatnál egy adagot ebből a derűlátásodból. Vagy legalább a hitelt kifizethetnéd, én azzal is kiegyezem.
- Majd ha te is megteszed ugyanezt.

Nem mondom, hogy nyugodtabb lettem a beszélgetés után, de valami csak lesz. Végül is, annyiban igaza van, még ha nem is ezt mondta, hogy nem én lennék az első apa, aki elkúrja, meg legalább volt tanulópénzem.
Az is valami.


- Nem.
- De apaaa! Kéééérlek! Olyan jó lenne!
- Nem.
- De nézd már, hogy milyen cukiiii! Te is biztosan imádnád.

Ránézek a képre. Aranyos, de kit érdekel. Láttam már sok aranyos dolgot az életben, volt már ennél aranyosabb is. Mondhatnám szentimentálisan, hogy például az, amikor a kis fejük ezeknek a kölyköknek kibújt, és megpillantották először a napvilágot, de ez több sebből vérezne. Az első az, hogy nem volt napvilág, hanem egy ablaktalan szülőszoba. Ahol, megjegyzem, el lehetett volna praktikusabban is helyezni a világítást, és amúgy is egy alapos rekonstrukció ráfér volna a kórházra. Ezer tervet felskicceltem fejben, míg Marge ordított mellettem a fájdalomtól, mert ahhoz értettem, a nyugtatáshoz nem. A szánalmas próbálkozásaimra meg amúgy is csak azzal reagált volt, hogy fogjam be a pofám, és inkább nekem fájna így. A másik az, hogy inkább csak minden kurvára koszos volt, meg mocskos, cseppet se mondanám olyan idilli látványnak, mint amilyennek sokan szeretnék beállítani. Többek között a prospektusok, amikben a sok nevetségesen vizuális, de valahol mégis csak sejtető kép arról árulkodik, hogy ez a jelenet isten áldása, igazából. A harmadik pedig az, hogy amúgy elájultam egy ponton, mint valami béna klisé egy filmben, szóval nem sok emlékem van a dologról, de ezt persze nem szeretem híresztelni. A másodiknál már gyakorlottabb voltam, ott legalább nem ájultam el. Sajnos a biztatásban nem lettem jobb.

- Továbbra is tartom a szavam, hogy nem. Nem kell ide kutya. Van már egy macskánk, az is annyi szőrt hagy maga után, hogy nem győzzük takarítani, és amúgy le se szarjátok. A kutyával annyit érnénk, hogy az szarna mindenhová, ahová ti még azt se – közlöm újfent, amire csak csalódott arcokat kapok válaszul. És mutatnak még további képeket, egy fokkal már lelkesebben.
- Ígérjük, hogy figyelni fogunk rá, meg elvisszük sétálni, meg minden, tényleg! Becsszóóó! És ha… és ha mégis elfelejtenénk, csak szólj ránk, és akkor csináljuk is! – fogadkoznak tovább, amire én csak veszek egy mély levegőt, miközben elképzelem magam elé, hogy ez pontosan hogyan is fog kinézni: minden bizonnyal rájuk szólok, és csak megy majd a lapítás, mintha meg sem hallották volna a hangom. Az én hangom. Azt a hangot, amit amúgy szerintem még három utcával odébb is hallanak, és jegyzik meg magukban, hogy az Abernethy kölykök már megint kurva rosszak lehettek, vagy csak az apjuk hagyta el a gyógyszeres dobozt. Mindezt nagyon ítélkező hangon, meg kurva hipokrita módon, mert hallottam már én is a szomszédot kiabálni a kölykökkel.
- Apa, mondj már valamit! Mondj igent, kérleeek! Anya biztosan belemegy, ha te is! – szinte már csak azért kedvem lenne igent mondani, hogy csak ne visítson itt a fülembe Grace, ami amúgy nagyon bájos, nagyon aranyos, nagyon kedves, de azért olyan frekvenciát üt meg, amitől egyszer még meg fogok süketülni. Szóval remélem, hamar kinövi ezt a korszakát.
- Apaaaa…?! – kérdez még egyszer, egyre fogyó lelkesedéssel. Ha így folytatjuk, akkor minden bizonnyal egy ponton már túl is fog adni rajta. Ördögi, de megfelelő terv ahhoz, hogy leépítsd a kölyköd, ha faszságokkal traktál.
- Átgondolom – felelem végül, mert ettől függetlenül szeretném, ha csak befogná a száját mindkettő. Mindjárt kezd a meccs, én meg szeretném gyerekzsivajtól mentesen élvezni, ahogyan elpicsázzuk a Patriotst. Ráadásul már szeretném végre fel is bontani a sörömet, de folyamatosan itt ugrálnak meg beszélnek, addig pedig nem tudom nyugodt szívvel kibontani, mert a végén még kiborítják emiatt. Akkor meg takaríthatják fel, nagy dirrel-durral, és nem hallanék semmit. Komoly ár ez, amit nagyon alaposan mérlegelnem kell, és a szülői átgondolás mindig beváltható kupon.

Aznap este Marge közölte, hogy lesz kutyánk.
Szóval lett kutyánk.


- Van esetleg még valami kérdése, Mr. Abernethy? – érdeklődik a doki. Nem értem teljesen, mire fel az a „még”, amikor eddig sem tettem fel túl sok kérdést, szerintem. Most pedig biztosan nem. Leginkább csak ültem a székben, és próbáltam felfogni, amit hallok. Elég kevés sikerrel, teszem hozzá.
- Mi egyéb lehetőségünk van még? – erőltetem meg magam a nyilvánvalóval, mielőtt még itt megvádolna, hogy bunkó vagyok, akit nem is érdekel, mi is lesz most a jövőben. Nagyon is érdekel, csak jelenleg nem érzem úgy, hogy bármit is mondana, az valósággá tudna válni. Kivéve, ha a legrosszabbat mondja. Nem vagyok egy pesszimista ember, de az utóbbi időben úgy érzem magam, mintha önként ugrottam volna egy pöcegödörbe, és csak hagynám, hogy elsüllyedjek a szarban. Még integetek is a fent állóknak lelkesen, hogy jól vagyok.
- Szóba jöhetnek még egyéb kezelési módok, amik már amúgy is folyamatban vannak. Elképzelhető, hogy még pár ciklus után sikerülhet is a műtét. De sajnos, amit műtét közben láttunk, az nem valami bíztató, nem szeretném átverni – mondja lehajtott fejjel. A szám oldalát rágom, ami már így is elég sebes. Ráadásul folyamatosan leharapok apró darabokat a bajszomból is, amiket aztán óvatos mozdulattal, feltűnésmentesen igyekszem kihalászni a számból, több-kevesebb, de inkább kevesebb sikerrel.
- Értem. És el tudná nekem mondani, hogy mi a faszt érünk el azzal? Mert eddig nem túl sok eredményt láttam, csak azt, hogy a feleségem folyamatosan hány, kihullott az összes haja, tovább nőtt a hasa, és most közli velem, hogy azt látták, műtétre teljesen alkalmatlan. – adom ki magamból az alaposan visszafogott verziót, mint ami a fejemben van éppen. Ott sokkal több kurva anyád, te pöcsfej, te semmirekellő van, de minden bizonnyal nem járna valami jól Marge, ha a kezelőorvosa elveszítené a fejét az ordibálásom közepette. Jelenleg viszont kurvára nem érdekel az ő lelki világa. Az enyémmel senki sem foglalkozik, az álszenteskedésből, meg álnyugtatásokból gecire elegem van. Kaptam már bőven eleget, nem kérek többet.
- Ez nem ilyen egyszerű. Megértem az érzéseit, és higgye el, szeretnék jó híreket közölni, de sajnos nem tudok. A rák sajnos nagyon szétterjedt a neje testében. A chemoterápiával valamennyire tudjuk csökkenteni a panaszokat, az egyéb kellemetlen mellékhatások mellett, de sajnos többet… nem tud az orvostudomány sem tenni – magyarázza, meglepően higgadtan, ahhoz képest, hogy mekkora feszültség is van.
- Akkor majd lesz további kérdésem, amikor valami konkréttal és effektívvel tud szolgálni – makacsolom meg magam, miközben oldalra nézek a falra és egy női anatómiát ábrázoló rajzot kezdek el vizsgálni. Visszasírom az időket, amikor igazából fogalmam sem volt, hogy ezen pontosan mi micsoda is akar lenni, pontosan. Mármint, nem voltam teljesen sötét a témában, de azért nem is mondtam volna magam olyan okosnak. A felvilágosító órákon általában csak röhögtünk, és viccet űztünk a dologból.

Olyan kicsinek tűnik az a szar petefészek. Mégis, mekkora galibát tud okozni.


- Hanyadikat szívod már el?
- Nem tudom. Zavar? Mert akkor ki is lehet menni.
- Hát igen, nagyon jó lenne, ha kint szívnád azt a szar bagót.
- Lehet nem voltam elég világos, de te mehetsz ki.
- Nagyon vicces vagy, fiam, nagyon vicces.
- Kivételesen nem terveztem az lenni, de örülök, hogy megerőltetés nélkül megy.
- Na mindegy. Eszel rendesen?
- Komolyan?

Lenézek magamra. Más lehet, hogy most koplalna, meg ilyesmi, a helyzetemben, és valóban aggódni kéne miattuk, de hát, ez a más nem én vagyok. Helyette meg sem merem számolni, hány kilót felszedtem magamra. A sok gyorskaja meg minden szar, amit magamba tömtem megtette a hatását. Amúgy sem voltam egy sovány alkat, sosem, köszönöm apámnak, de most még nagyobb a hasam, mint volt. Ezen aztán nem kellene anyámnak aggódnia, még véletlenül sem. A fia bizony eszik, még ha nem is túl egészségeset, viszont annál annyival többet. Meg is paskolom a hasam kicsit, mintha csak büszke lennék rá, és nem szégyellném magam. De észre sem veszem, és hopp, egy hamburger bent. A kurva telefonom magam rendeli meg a pizzát, és valami rejtélyes oknál fogva az egész doboz eltűnik egyszerre. Vagy csak ott vár egy szendvics a pulton, amit megeszem, mert ne romoljon már meg. Hihetném, hogy mindezt tényleg nagyon varázsütésszerűen történt meg velem, de nem vagyok naiv, tudom, hogy én baszom el, csak éppenséggel nem gondolkozom rajta, amikor megtörténik.
Ez amúgy is úgy érzem, hogy általánosságában elmondható az életemről. A dolgok csak úgy megtörténnek körülöttem, elsuhannak mellettem, míg én vagyok a közepén, és hagyom, hogy minden menjen a maga medrében, csak nekem ne kelljen beleugranom. Én még időznék a parton, ahol nem érzem az idő múlását. Csak az ürességet, a semmit, amibe süppedhetek kicsit.
A Google, mintha csak érezné, folyamatosan zaklat mindenféle cikkel, hogyan is kell feldolgozni, ha meghal a feleséged rákban. Nem ennyire specifikusan, de azért a gyász mindenféle formája felvetült már a mobilom képernyőjén. Ha csak feleannyi pénzt ölnének orvosi kutatásokba, mint amennyit abba ölnek, hogy lekémkedjenek rólad mindent, akkor lehet megmenthető lett volna az élete. Leszarom, hogyan tudnám ezt feldolgozni. Egyszer csak megtörténik, nem?
Annyit akarok csak, hogy ne baszogasson mindenki minden szarsággal, pláne ne olyanok, akik amúgy le sem szarnák, de most hirtelen a bűntudat vezérelte úgy érzik, szépeket kell mondani nekem, meg az „érzékeny” lelkemnek. Nem érzékeny a lelkem, a kurva isten bassza meg, csak szimplán nem érzem még magam a régi formámban. Kicseszett két hónapja történt még csak! Nem kell a segítség, nem kellenek a szánakozó pillantások. Nem kell anyám mosása, vasalása, sem az aggódása, hogy sokat cigizek, vagy pontosan mennyit és mit eszem.
Csak hagyjanak békén, hogy leülhessek nyugodtan ülni megnézni a meccset, a kutya odabújjon hozzám, és csendben szenvedhessünk magunk. Hol azon, hogy milyen nyomorék a csapat az adott napon; hol pedig azon, hogy mennyire nyomorék is az életem a nejem nélkül.