Alice & Blayze

"I never ever thought I'd like you this much. And I never planned to have you on my mind so often."

Utólag belegondolva határozottan nem azt tartom életem legjobb döntésének, hogy épp azelőtt hagytam ott az iskolát, mielőtt egyáltalán leérettségiztem volna. Ne vegyük figyelembe, hogy valójában mennyire féltem volna egy-egy tantárgy miatt, vagy hogy bízom-e annyira magamban, hogy tudjam, hogy ez a kis kihagyás semmit nem fog jelenteni. Hiszen én már tanultam mindazt, amit egy végzősnek meg kell tanulnia, habár tény, hogy nem itt az Államokban, hanem otthon Ausztráliában. Abban a helyzetben azonban elismerem, hogy sokkal inkább izgultam azért, hogy Layvel mi van és hogy jól van-e, mint hogy mit fognak rólam gondolni akkor, ha van egy papírom, ami igazolja, hogy jártam középiskolába, vagy sem.
A fiúknak talán meg sem kottyan, hogy iskolába kell menni és nem gondolnak arra, hogy muszáj előtte mindenképp megmosniuk a hajukat és finom hullámokat is rakni bele, hogy ne nézzen ki olyan unalmasan. Sőt, a fiúk talán arra sem gondolnak, hogy milyen fontos egy egyszerű tolltartó, vagy a füzetek színe. Én mindezek miatt aggódtam és ezért sem készültem el időben. Háromszor ellenőriztem, hogy beraktam-e mindent, és ugyanennyiszer futottam oda a tükörhöz is, hogy újra meg újra megnézzem azt a tényleg minimális és finom sminket, amit sikerült összehoznom magamnak. Már abban sem voltam biztos, hogy a ruhák, amiket kiválasztottam a mai napra, történetesen megfelelnek-e az elvárásoknak. Sőt, most hogy így elnéztem magamat a tükörben, már arra is esküdni mertem volna, hogy szörnyű a hajam és jobb lenne egy kontyba fognom a fejem tetején.
Amikor meghallom a kopogást és visszafelé tartok a táskámhoz, hogy ellenőrizzem, vajon nyomtam-e valamelyik zsebébe hajgumit, csak ha szükség lenne rá... És épp annyira eltereli a figyelmem a dolog, hogy kis híján átessek a szoba közepén hagyott szőrös puffon, ennek pedig hangot is adok. - Jajj! - lebiggyesztett ajkakkal nyúlok a sípcsontom felé, hogy annak simogatásával próbáljam megszabadítani magam az egyébként nem is létező fájdalomtól, mert hát mégiscsak egy puffról van szó és nem egy tégláról. Habár nem tudom miért tartanék a szobámban téglát.
Az ajtó túloldaláról érkező kérdés juttatja eszembe, hogy az előző körben is elfelejtettem válaszolni. - Persze, gyere csak be, Lay! - Picit hangosabban szólok meg, mint szoktam, hogy mindenképpen meghallja. Amikor belép, tanácstalanul fordulok felé. - Lay, én nem is tudom, hogy menni akarok-e. - Kiskutyákat megszégyenítő pillantással pislogok rá, miközben a pulóverem ujját húzogatom, oda sem figyelve, hogy ezáltal lerántom a vállamról az említett ruhadarabot. - Nem akarunk inkább magántanulók lenni? Azt sem tudom, hogy mindent odapakoltam-e... - Tanácstalanul roskadok le a táskám mellé, amivel tulajdonképpen csak tovább húzom az időt és a végén Lay miattam késik el. Pedig neki valószínűleg többet jelent a suli, hiszen van ott egy lány, aki tetszik neki.

ruha | 431 |  | ✿

Alice & Blayze

"I never ever thought I'd like you this much. And I never planned to have you on my mind so often."

Ha jobban belegondolok, egyáltalán nem kellene félnem attól, hogy újra iskolába kell járnom. Sok tényezőt magába foglal természetesen az, hogy iskola, mert ott van az, hogy senkit nem fogok ismerni az osztályból, meg az is, hogy talán nem leszek szimpatikus senkinek. Abban viszont totálisan biztos voltam már az elejétől fogva, hogy nem fog számítani mennyire erős iskolába iratkozom be, mert olyan emberek vannak körülöttem, akik épp elég okosak ahhoz, hogy tudjanak nekem segíteni. Lay például mindig is sokkal jobban értett a matekhoz, mert én úgy érzem, hogy a geometria volt az egyetlen dolog, ami kicsit is élvezhető volt benne - és még annak is voltak bizonyos részei, amiket muszáj volt újra meg újra átismételnem, hogy megértsem és ne felejtsem el.
Ha arról lett volna szó, mint eddigi életemben bármikor, amikor szeptemberben egy megszokott iskolába és megszokott közösségbe mentünk vissza, valószínűleg fele ennyire sem izgultam volna. Így azonban addig húztam-nyúztam a készülődést is, hogy lassan már azt gondoltam, hogy el is fogunk késni. Ha nincs Lay, aki rám szóljon az indulással kapcsolatban, lehet, hogy inkább csak itt maradtam volna a szobámban.
- Biztos? - Olyan elveszett pillantással néztem rá, mintha csak esőbe kicsapott kiskutya lennék - legalábbis fejben így képzeltem el magamat, tükörben nem néztem, hogy igazolva legyen az elképzelésem. Lay számára pedig egyébként is simán lehet, hogy teljesen más állatra hasonlítok. - Hiszek neked. Csak félek, hogy senki nem fog engem kedvelni. Vagy azt fogják mondani, hogy fura az akcentusom. - Eddig mindenkinek feltűnt, hogy nem vagyok idevalósi, ami egy idő után kezdett kifejezetten kellemetlen lenni. Mások is vannak, akik nem idevalósiak, miért kell mindenkit megkérdezni, vagy rászólni?
- Itt is az én legjobb barátom leszel, ugye? - Tudtam arról, hogy van egy lány, aki tetszik neki, és a legutolsó, amit szerettem volna ettől az iskolai élménytől, hogy miatta elveszítsem majd Lay-t. Az eszembe is véstem, hogy tartsam nyitva a szememet és találjam meg azt a lányt, akinek tetszhet az ÉN legjobb barátom. - Akkor ülünk majd egymás mellett is? - Várakozón pillantottam rá. Talán nem szép dolog tőlem ennyire megpróbálni kisajátítani Blayze-t, de szükségem volt erre a lépésre. - Engem egyáltalán nem zavarna. De tényleg csak ha mellettem szeretnél ülni... - Én nagyon szerettem volna, ha így marad a dolog és reméltem, hogy ezt ő is érzi a hangomból.
Bíztam abban, hogy Lay jelenléte nem csak a közös tanulás alkalmával biztosít arról, hogy nem éri meg izgulnom a matekjegyeim miatt - ha ő korrepetál, egyébként is sokkal jobban megértem, mint órán. Amikor viszont megfogta a kezemet, egy pillanatra elkerekedik a szám, de nem hezitálok túl sokat. Barátok vagyunk, az, hogy megfogjuk egymás kezét, csak akkor lehetne ciki, ha nem hinnénk a fiú-lány barátságban.. Gondolom. - Oké. Ne haragudj, amiért ilyen sokáig készülődtem. - Követtem a fiút az ajtón át a házon kívülre. Felragyogott az arcom, amikor meghallottam a hajamra tett megjegyzését. - Köszönöm szépen! - Mosolyogva pillantottam rá, miközben nem akaródzott elengedni a kezét. - Jordannel fogadtunk, úgyhogy lehet, hogy be fogom festetni. - Jobban élvezném mondjuk, ha nem csak én tenném, hanem a nagybátyám is. Lehet, hogy újra kellene vele csinálnom a fogadást, de minimum módosítani a szabályokat.
- Minden óránk közös lesz ma? - A lépteimet igyekeztem Layhez igazítani. Alig értünk abba a távolságba, ahonnan már éppen látni lehet a buszmegállót, az én szemem megakadt a közeledő járműn. - Ó ne, már ott is van a busz! - Nem tudtam dönteni, hogy mi lenne a leghelyesebb megoldás. Ha késünk, vagy ha futunk.

ruha | 570 |  | ✿

Alice & Blayze

"I never ever thought I'd like you this much. And I never planned to have you on my mind so often."

- Lay - széles mosollyal az arcomon pillantottam felé, miközben a szemöldökeim kicsit megemelkedtek a kérdő pillantásom fölött. - Miért akarna bárki ellopni engem? - Egyébként is beszélgettünk már erről Jonah-val, aki határozottan azon az állásponton volt, hogy ha engem bárki elrabolna, akkor egy héten belül vissza is hoznának, mert nem bírnák ki mellettem. Bezzeg amikor meg kellett engem találnia, mert apa arra kérte, nem ilyeneket vágott a fejemhez, hanem mindenféle csak és kizárólag sötét jövőt vázolt fel előttem azzal kapcsolatban, hogy mennyire veszélyes ez a város és hogy jobban kellene vigyáznom, meg minden... Állítólag Ausztráliában több állat van, ami megölhet, mint a világon összesen - igazából nem tudom pontosan, mert nem emlékszem már, hogy egyáltalán hol botlottam ilyen információba és hogy mennyire volt igaz -, szóval már akkor sem feltétlenül hittem a nagybátyámnak... De most nem is ez a lényeg. - Kitaláltam hogyan védjük ki mégis a dolgot. Legyünk mindig egymás mellett, jó? - Kettő embert már csak kisebb eséllyel lopnak el egyszerre, mint egyet, nem igaz?
- Szerintem meg valójában mindenki másé a fura és a miénk az igazi. - Őszinte mosoly - sőt, ezt már sokkal inkább nevezte volna bármelyik külső szemlélő vigyornak - terült el az arcomon, miközben az övébe csúsztattam a saját kezemet. Sosem volt bajom azzal, hogy másokhoz hozzáérjek, vagy ők érjenek hozzám, emiatt pedig abban is hiszek, hogy az én egyik szeretetnyelvem a testi érintés.
- Csak az enyém? - A pillantásom olyan hirtelen állapodott meg a fiún, hogy kicsit talán még bele is szédültem. A szavaim nem olyan hangerővel hagyták el a számat, mint a korábbi beszélgetésünk alkalmával, most sokkal halkabb voltam. Egy pillanatig még az alsóajkamat is beharaptam, miközben annak a lehetőségeit pörgettem a fejemben, hogy mi másra gondolhatott volna Lay a barátságon kívül. Hiába próbáltam kiszedni belőle, hogy ki tetszik neki, és miért olyan fontos neki, hogy legyen tapasztalata a csókolózásban, nem sikerült rájönnöm a dologra. Talán önzőség kisajátítani őt, amikor egyértelműen elmondta, hogy van valaki, aki tetszik neki, de nagyon egyedül éreztem volna magamat, ha egy teljesen új közegben elveszik tőlem Lay-t, akivel gyerekkorunk óta mindig ott voltunk egymásnak.
- Jó! Benne vagyok. - A lelkesedésem egészen nyilvánvaló volt már a hangomból is, nem kellett hozzá az arcomra sem nézni. - Te kinézted már, hogy miket szeretnél még felvenni? -Ezen a ponton nem akartam bevallani, hogy én elvesztettem a listát, amit a nagybátyám adott nekem, aki elintézett mindent ezzel az egész iskolásdival kapcsolatban.
- Nem tudom.. Neked már van tapasztalatod ebben a suliban is. - Úgy motyogtam oda ezt a magyarázatot, mintha éppen felelnem kellene valamelyik tantárgyból, amire történetesen nem tanultam és minél halkabban szeretném közölni a feltett kérdésre a választ, hogy ha totál hülyeséget mondok, ne hallja mindenki. Jelen helyzetben viszont csak akkor éreztem volna magamat totál hülyének, ha még fel is ajánlom a legjobb barátomnak, hogy üljön amellé, aki tetszik neki.
- Az is lehet, hogy genetika, de amúgy valószínűleg azért mert nagyon egészséges vagy. - Ami pont az ellentéte annak, amit mondani szoktak neki a testalkata miatt. Ilyenkor soha nem értettem azt, hogy miért nem lehet elfogadni, ha valakinek egyszerűen olyanok a genetikai adottságai, hogy vékony.
Amikor felteszi a kérdést, a cipőm felé fordítom a fejemet, de a pillantásom megakad az összefonódó kezeinken és képtelen vagyok visszafogni az arcomra kiülő mosolyt. Megköszörülöm a torkomat, mielőtt válaszolnék. - Sokat kell majd járkálnunk az épületben? - Ezerszer is képes lettem volna még átöltözni, ha nem futok ki az időből közben és nem késsük le a buszt. Így sem voltam teljesen elégedett a ruháimmal, amelyeket végül kiválasztottam, de már késő lett volna változtatni. - Igazából lehet, hogy jobb lenne a kórházban kikötni. Mi lenne, ha megmondanánk Jonahnak, hogy nem járok suliba, hanem te tanítasz engem, hm? - Felé fordítottam a fejemet, a másodperc törtrésze alatt realizálva, hogy milyen közel vagyunk más egymáshoz, köszönhetően a kezének a vállamon. Hiába vártam választ tőle, még az előtt rámosolyogtam, hogy bármi kijött volna a száján.
- Az, hogy kinek jelent többet a barátja. - Olyan gátlástalanul közöltem ezeket a szavakat, mintha nem lehetne többféleképpen értelmezni. Mit mondhattam volna? Hogy kinek van jobb legjobb barátja? Jojo és a lakótársa nem lehetnek legjobb barátok, mert nem is ismerik egymást elég ideje ahhoz, az ő korukban meg egyébként sem lehet csak barátkozni egy srácnak és egy lánynak. Állítólag. Majd megmondom, ha én is annyi idős leszek, mint ők.
Szerencsére - vagy szerencsétlenségemre - nem is kellett tovább magyaráznom ezt a témát Blayze-nek, mert beigazolódott, amivel kapcsolatban már a legelején figyelmeztetett. Egészen testközelbe került annak a lehetősége, hogy tényleg elkésünk a suliból, ami miatt inkább futásra fogtuk. Így pedig tényleg nem tűnt már olyan jó ötletnek a korábban kiválasztott cipő. - Neked hála nem fogok - mosolyogva fordultam a fiú felé, határozottan azzal a céllal, hogy előbb leküzdjem magamról a táskát és csak aztán kérdezzek rá, hogy hova szeretne ülni Lay. Arra valami csoda folytán nem számítottam, hogy egy mozgó járművön vagyunk, ami el is fog indulni, ezért még félig a hátizsákom levétele közben voltam, amikor zökkenve elindultunk, és közelében sem volt a kezem egy kapaszkodónak sem. Ijedtemben Lay felé nyújtottam a kezemet, aki nem bizonyult sokkal jobb kapaszkodónak, mert a végén egyszerűen rántottam magammal és együtt dőltünk le a lábunkról.

ruha | 856 |  | ✿

Alice & Blayze

Blayze & Alice

"I never ever thought I'd like you this much. And I never planned to have you on my mind so often."

Ha lett volna egy buborékom, amiben élhetem az életemet, miközben minden és mindenki más megáll a buborékon kívül, akkor biztosan egy ilyen költöztettem volna magamat, Layvel együtt. Olyan természetes volt, hogy mindig egymás közelében vagyunk, hogy most sem volt kérdés, hogy ha valakivel el akarnék bújni a nagy és félelmetes világ elől, akkor az a legjobb barátom lett volna - a családom értelemszerűen nem számít, mert az ilyen helyzetekben azoknak, akik a vérszerinti rokonaink, mindig van egy kiskapu. Pont, mint amikor gyerekkorunkban szétbombáztunk valamelyikünk nappaliját és párnákból és takarókból építettünk erődöt, amiben zseblámpa fénye mellett játszottunk, vagy olvastunk. A körömfestést nem tekinteném közös tevékenységnek, mert azt csak én csináltam egyedül, Lay általában csak a színt választotta ki nekem, amire manapság is gátlástalanul megkértem. Nem tudom, hogy mennyire az volt a célom az egésszel, hogy neki tetszen amit viselek, vagy amilyen szín van a körmeimen, mert a legtöbb fiú nem vette észre az ilyesmit. De Lay nem olyan, mint a többi fiú.
- Remélem, hogy neked azért visszaadnának. - Nem tudom milyen alapon történne ilyesmi, elvégre sosem voltam elrabolva, de igazából elrabló sem voltam még. Nem ismerem ennek a szakmának a rejtelmeit. Azt hiszem első körben csak abban kellene reménykednem, hogy egyáltalán ne raboljanak el. - Jó - ismételtem meg a dolgot én is mosolyogva. A Lay arcán megjelenő kifejezéstől és a szemei csillogásától azt hiszem elfelejtettem levegőt venni, amire egyszer-kétszer azért még emlékeztetnem kellett magamat, mielőtt elfordítottam a fejemet.
Kis híján kicsúszott belőlem egy kérdés, ami biztosan elrontotta volna a hangulatot, ezért inkább az ajkamba haraptam, és mosolyt villantottam a fiúra. Meg szerettem volna kérdezni, hogy neki mennyire hiányzik az otthonunk, a hely ahol felnőttünk, de nem lett volna fair olyasmit emlegetni neki, ami szorosan össze volt kötve a testvérével és a szüleivel. Finoman megszorítottam az enyéimbe kulcsolódó ujjait és halkan felsóhajtottam. - Sosem szeretnélek elveszíteni, Lay. - A gondolat, hogy ez megtörténhetett volna, sokkal jobban megijesztett, mint az, hogy iskolába kellett mennem.
- Akkor jó. - A jókedvem egyértelműen kiült az arcomra. - De nem fogok megsértődni az új barátaid miatt, esküszöm. Csak ne cserélj le senkire. - Kibírtam volna, ha néhány sráccal összebarátkozik és velük videojátékozik, vagy beszél olyan sportokról, amikről nekem nincs különösebb fogalmam, igaz? Csak az rántotta össze a gyomromat, ha arra gondoltam, hogy egy szép lány ül mellé egy közös óránkon és egyszerűen ellopja tőlem. Igazából nem is tudom hogy bírta Lay azokat az eseteket, amikor még otthon különböző fiúk hívtak engem randira, mert én ott akartam volna ülni a randihelyszín túloldalán, hogy figyeljem és távolról támogassam a legjobb barátomat. Talán egy kicsit féltékenyen is, de ezt ugyebár senki nem kérdezte.
- És miket választottál? - Az alsóajkamat rágcsálva pillantottam fel rá. Vajon inspirálódni akartam azokból az órákat, amiket ő választott saját magának, amikor tudtam, hogy Lay sokkal okosabb nálam és semmi értelme nem lenne reál tárgyakat választanom, amikben ő kitűnő? - Szerinted menne valamelyik nekem is? - Teljesen költői kérdésnek szántam, a hangom mégis megbicsaklott valamelyest, mert hirtelen újra elkezdtem rettegni attól, hogy mi lesz velem, ha épp nem egy közös óránkon fogok ülni. Egyáltalán tudok majd barátokat szerezni? Tuti ki fognak nevetni az akcentusom miatt, ami egyébként igazságtalan, mert a new yorkiak egyáltalán nem beszélnek szexin.
- Tényleg? Te már egyetemeket is választottál? - Nem mertem rákérdezni, hogy milyen intézményeket nézett ki, mert az túlságosan igazivá tette volna, hogy nekünk erről kell beszélgetnünk. Olyan jó volt egy évvel ezelőtt azoknak a középiskolásoknak lenni, akiket nem érdekelt még a továbbtanulás, vagy az egyetemek... Most pedig itt voltunk és azt is nehéz lett volna összefoglalni, hogy hogy kerültünk egyáltalán New Yorkba.
- Azért, mert én ismerlek. - Feleltem legalább olyan széles vigyorral az arcomon, mint amilyen Lay arcán is elterült, amitől csak úgy éreztem, hogy ha nem fogjuk egymás kezét, egyszerűen szárnyakat kapok és elszállok az örömtől.
- Úristen, az rengeteg ember. Akkor hatalmas lehet egy épület, mint egy kastély. - Képtelen lettem volna hazudni - mindig túlságosan izgultam és valószínűleg túl sokat beszéltem, amikor mégis megtettem -, azért egy kis izgalom mégis volt bennem. Elvégre valami ismeretlen dologról volt szó, amit odahaza szerettem. És Layvel sokkal könnyebbnek tűnt még egy új iskolába menni is, mint nélküle. - Szerinted milyen órákat kellene felvennem? - Igazából nem gondolkoztam sokat azon, hogy mit szeretnék csinálni, ha felnövök, mert mindig úgy tűnt mintha még rengeteg időm lenne eldönteni. De velem ellentétben Lay már az egyetemen gondolkodott, én pedig akaratlanul is úgy éreztem magamat, mint aki le van maradva.
- Csak egy kicsit félek, hogy mi lesz, ha megkezdődnek az órák és lesznek olyanok, amikre nem együtt járunk. Tudom, hogy otthon sem feltétlenül mindig voltunk együtt, de... - Mióta New Yorkban vagyunk, mást sem szerettem volna, csak tudni, hogy Lay valahol a közelben van. Nem volt muszáj mellettem ülnie, de tudni, hogy nem tűnt el, mint Sydneyből már elég volt. Akkor nagyon megijesztett engem és azt hiszem most újra ugyanettől féltem, még ha csak egy-egy órácskára is lettünk volna külön. - De Jonah azt is mondja, hogy ne hordjak olyan rövid szoknyákat, amikor megmondtam neki, hogy nem látná senki a bugyimat, mert nem csak az van alatta. - Olyan csalódottan ingattam meg a fejemet, mintha a tudás, hogy a lányok hordanak valami mást is a szoknyájuk alatt valami általánosan ismert tény lett volna és Jonah bácsinak is tudnia kellett volna róla. - Jojo viszont azt mondja, hogy hordjak amit szeretnék. Szerinted melyiküknek kellene hinnem? - Nyilván nem uszítani akartam őt a nagybátyáim ellen, de ők két felnőtt voltak és két teljesen ellentétes dolgot mondtak. Nem mintha Jojo mondjuk azt mondta volna a suliról, hogy hagyjam abba és be se járjak, de akkor is. Volt valami a logikámban, nem?
- Jó... - sóhajtva egyeztem bele a dologba, mintha épp a kivégzésemre mondtam volna igent, holott csak a suliról volt szó. A jó öreg suliról. - De akkor megígéred, hogy ha valamit nem tudok, segíteni fogsz benne? - Kérdőn, már-már egészen a homlokom tetejéig csúszó szemöldökökkel fordultam felé. - Cserébe... Én is segítek neked bármiben, amiben szeretnéd. - Apró mosoly jelent meg az ajkaimon, mert a gondolataimban már olyan rémképek jelentek meg, hogy nekem kell biztosítanom Layt arról, hogy mi minden tetszhet a lánynak, aki tetszik neki. De nekem is jó barátnak kellett lennem hozzá, ha ő is megtette értem.
- Chh, hát persze, hogy én - nevettem fel hangosan, attól sem tartva, hogy az utcán teljesen őrültnek néznek majd. - Ez nem is kérdés. - Határozottan bólintottam, mert úgy éreztem nincs senki, akinek jobb barátja lenne, mint nekem. De persze a fogadás attól élt, szóval később derült csak ki, hogy a vak hitem a győzelmemben vajon megalapozott volt-e. Én mindenesetre nem kételkedtem magunkban.
Pedig ránk fért volna, ha arról van szó, hogy időben beérünk-e a suliba vagy sem. Tudtam, hogy nagyon sokat készülődtem reggel, de nem tudtam eldönteni, hogy mit vegyek fel, amiben elég jó benyomást kelthetek majd mindenkiben, akkor is ha csak az órákat vettük ma fel és különösebb dolgunk nem volt. Abba már egyáltalán nem gondoltam bele, hogy ennek az öltözéknek funkcionálisnak is kellene lennie és mondjuk egy mozgó járművön is meg kellene tudnom állni benne. Szóval részben ezért estünk el mindketten Layvel, akire olyan riadtsággal pillantottam, mintha épp most tört volna ki körülöttünk egy háború.
- Igen - bólogattam néhányat, miközben képtelen voltam elvonatkoztatni attól, hogy mennyire forró az arcom, amiért realizáltam, hogy a keze a derekamon volt. De le kellett hűtenem magamat azzal, hogy csak segíteni akart nem elesni, mint ahogyan a felállással is megtette és nincs több a mozdulat mögött. Elvégre mi legjobb barátok vagyunk, és... Gondolom ennyi. - Te is? Nem ütötted meg magadat? - Rosszul éreztem volna magamat, ha a balesetük után most én töröm össze őt. - Ne haragudj! Nem akartalak magammal rántani, csak megijedtem. Nagyon sajnálom, Lay! - Könnyek gyűltek a szemeimbe, amiket igyekeztem kipislogni onnan, miközben összepréseltem az ajkaimat. Lehet, hogy máris elrontottam ezt a napot?
Csendben huppantam le a Lay által választott helyre és húzódtam be az ablak mellé, hogy ő is odaférjen mellém és csak akkor pillantottam a fiúra, amikor újra megfogta a kezemet. Ez olyasfajta nyugalmat adott, amit csak az ő jelenléte tudott megtenni már azóta, hogy kiestem a hintából és megismertük egymást.
- Annyira szörnyű volt? - Egy apró mosollyal az arcomon tettem fel a kérdést, de a nevetése ragadósnak bizonyult és rövid időn belül azon kaptam magamat, hogy én is vele nevetek. - Úgy éreztem magamat, mintha egy lassított felvételben lettünk volna! - Olyan intenzitással magyaráztam neki, hogy közben észre sem vettem, hogy a hangom kicsit hangosabb volt a kelleténél. - Szerintem eltörtem valamit a fenekem környékén, mert nagyon fájt - nevettem fel újra, tudván, hogy ilyesmi lehetetlen, mert egyébként is inkább az oldalamra estem, köszönhetően Lay reflexeinek. - Azért azt, hogy legyél mindig mellettem, nem úgy értettem, hogy törd össze magad miattam - jegyeztem meg mosolyogva, miközben a vállamat az övének billentettem, majd hozzátettem: - Köszönöm, hogy megmentettél. - Szélesedett a mosolyom, ahogyan teljesen felé fordítottam a fejemet és úgy néztem őt, fel sem fogva, hogy most mennyire közel ülünk egymáshoz, egymás kezét fogva, a buszon.

ruha | 1488 |  | ✿