Végre hétköznap van, ami azt jelenti, hogy mehetek dolgozni. Nem hiszem, hogy sokan így örülnének annak, ha fel kéne kelniük korán és berángatnák őket a munkahelyükre, én ellenben szinte száguldok be az irodába, mikor meghallom, hogy kellek. Illetve száguldanék, ha a férjem nem csigázna annyit a készülődéssel. Már komolyan azon gondolkodok, hogy hívok egy taxit és azzal megyek be. – Most tényleg arra játszol, hogy elkéssek? – teszem fel neki a kérdést, mikor még mindig csak az öltönyével babrál. De válaszul csak egy gonosz tekintetet kapok és egy olyan megjegyzést, hogy ő fontos ember, így tökéletesen kell kinéznie.
Öt percet késtem csak szerencsére, mivel addig sürgettem a férfit, hogy neki is elege lett abból, hogy ott pattogok neki. Szóval még relatíve időben beértem és ugyan sokat nem engedtek dolgozni, mégis jól éreztem magamat, hogy bejöhettem. De sajnos gyorsan vége lett ennek az izgalomnak és már mehettem volna haza, de helyette inkább csak leugrottam egy kávéra. A férjem nem tudja, hogy meddig kellet ma bent maradnom, így nyugodtan foghatom a munkára, hogy nincs kész vacsora elé rakva. Upsz?
Most ellenben úgy érzem, hogy igenis megérdemlek egy kevés kávét, bár mindig ezt mondom, mert nagyon is szeretek kávézni, pláne ha raknak bele mogyoró szirupot és a tetejére még tejszínhab is kerül. Nem éppen a legegészségesebb, de nem is ezért fogyasztjuk. Amint leérek és befordulok a sarkon, majd belépek a boltba, meg is pillantom a barátnőmet a pult mögött. Annyira szerencsés vagyok, mert ő csinálj a kedvenc lattemat a legfinomabban. Mázli, hogy elkaptam, már úgyis rég láttam, sok mindenről kell beszélnünk. – Szia! Mizujs van? Olyan régen hallottam a hangod. – mondom sajnálkozva. Tényleg szomorú vagyok, amiért ennyire nem jöttem ide mostanában, de hát az élet másképp hozta, pedig amúgy képes vagyok akár egy órát is sétálni, csakhogy itt igyak valamit.
-Igen, mert sose jössz. – jegyzi meg gúnyosan, de aztán mind a ketten elnevetjük magunkat. – Gondolom a szokásos. Hogy vagy? A férjeddel kijöttök? – teszi fel a legrosszabb kérdést. Erre nyilván azt illik mondani, hogy természetesen tökéletesen megvagyunk, ami igaz is mindaddig, amíg nem jön haza. Ugyan már megszoktam, hogy akár két napra is otthon hagy és nekem ötletem sincs merre járhat, mert szólni azt mindig elfelejt persze, de ez nem éppen normális egy párkapcsolatban.  
-Most mit mondhatnék? Természetesen ugyanúgy. Hah, olyan szívesen otthagynám, de a szüleim úgysem engednék.
-Szerintem akkor is dobd ki. Legalább egy hétre. Majd kaja nélkül rájön, hogy mennyire fontos is vagy. – Ez amúgy nem lenne rossz ötlet, de kétlem, hogy ez a tiszteletet váltaná ki belőle, sokkal inkább dühöt. Méghozzá akkorát, hogy nem szeretném megtapasztalni a következményeit. Sose bántott még, de tény, hogy egy bizonyos határt nem is lépek át soha. Szeretem magamat biztonságban tudni. – Tessék, extra mogyorószósz, tejszínhab és törtmogyoró még a tetejére.
-OMO, te vagy a legjobb! – veszem is át a kávémat, majd ki is fizetem persze, után pedig csak azért, hogy végre témát váltsak, inkább róla kérdezek. Nem nagyon szoktam nyíltan beszélni a házasságomról és hogy mennyire is egy csapnivaló kapcsolat. Neki elmondom, de még akkor is szeretek gyorsan témát váltani. A barátnőm viszont igen cserfes, így ha egyszer valamibe belekezd, akkor le sem lehet lőni, mert csak mondja és mondja.

Mona & Hewie

“Coincidences happen for a reason.”

Van, hogy az ember óra nélkül és kipihenten kell és van, mikor az órára sem, ezáltal pedig csúszik minden. Na, nekem az utóbbival indult a napom. Úgy rémlett, hogy beállítottam ébresztőre a telefonomat, ám ez valahogy elmaradt. Még szerencse, hogy a szomszéd csörömpölése felvert az álmomból. Először szidtam is, hogy mit zajong korán reggel, milyen vasgolyót ejtett már le, ami majdnem áttörte a válaszfalat, de amint az órára néztem, valahogy örülni is tudtam a ténynek. Összesen, ha tíz percem maradt indulásig, ami mondhatni a férfiaknál semmi. Csak hogy ebben a tíz percben a kávémért való sorban állás is benne volt, ami már nem rajtam múlik. Amint magamra kaptam a ruhát és kimostam a szemeiből a csipát, már rohamoztam is meg az egyébként csak pár épülettel arrébb lévő kávézót. Mióta itt lakom, azóta rendszeres látogatójuk vagyok, így tudom, hogy reggel nem igazán a csendről és hullaszagról ismertek.
Szerencsémre viszont csak hárman voltak előttem és még mindig volt hat percem a buszig, ami megint csak közel van, szóval, ha utolsó percen is, de elérem a buszom. Azért kissé már bennem volt az ideg így megállás nélkül nézegettem a percek és másodpercek múlását, fejben tervezgetve, hogy mikor kéne elindulni és inkább hagyni az egészet. Azonban úgy tűnt, hogy elég gyorsan halad a sor, ugyanis már mindjárt én következem. Egészen fel is csillan a szemem, mikor látom, hogy az előttem lévő nő megkapja a cukorban úszkáló löttyét, ugyanis, akkor még lesz három és fél percem, ami idő alatt még mindig van esélyem a futás mellett. Egyébként sosem szerettem futni, de ha nagyon akarok, akkor megy az gyorsan is kávé mellett. Már a lelki szemeim előtt láttam a célt, mikor egyszer csak, mint aki ráér -vagyis hát ők lehet, de én nem – elkezdtek beszélgetni. Vagyis, eddig is azt tették, de azt hittem a kávé átvételével ezt abbahagyják, vagy legalább picit arrébb fárad a nő előlem. Idegesen kezdem rázni a lábamat és azon töprengek melyik sorba kellett volna inkább beállnom ehelyett.
Az órára pillantva viszont úgy döntöttem nem árt kicsit besürgetni őket. – Elnézést, ha megzavarom itt a nagy beszélgetést, de lehetne ezt hanyagolni, vagy arrébb állni addig az útból? Van, aki időre menne ám, és nem ér itt rá! -  förmedek is rájuk, hátha megszégyellik itt magukat ahhoz, hogy megoldjuk a problémát. Talán még így is van annyi időm, hogy lefőjön a kávém. -Egy nagy Americano lesz, valami szendviccsel. – dörzsölöm meg az orrnyergemet, remélve, hogy még maradt valami a reggeliből és nem most kell annak is nekiállni, mert menten agyvérzést kapok. Fizetségképp pedig csak elő rántom a zsebemből a tárcámat és kiveszek egy tíz dollárost, ami bőven nagyobb, mint a fizetendő összeg, de leszek olyan jófej, hogy még a történtek ellenére is hagyok borravalót. Azt viszont elsőre észre sem veszem, hogy elejtettem a bérletemet tartalmazó irattárolót is, csak már mikor megkapom a kávémat. Szuper, ma lehet be sem kéne mennem. Egy nagy sóhaj keretében hajolok is le, hogy aztán már csak a kávémat és a reggelimet kelljen felkapni és szaladni a megállóhoz. Még annyi időm éppen pont van.

Általában nem szoktam útban lenni senkinek sem, hiszen én is nagyon utálom, mikor valaki például feltartja a sort a boltba azzal, hogy nekiáll a pénztárossal csevegni. Vagy éppen a pénztárosok egymás között beszélik meg, hogy egyes emberek, akik aznap vásároltak milyen parasztok. Persze mindenkinek igaza van részben, mert tény, hogy a vásárlók is tudnak nagyon gonoszul és lekezelően bánni velük, de azért a bolti eladókat sem kell félteni, simán visszabeszélnek, vagy beszólnak. Találkoztam én már olyannal, aki rám kiabált csak azért, mert nem tudtam aprót adni. Mondhatom remek egy kiszolgálás volt ott is, soha többé be sem tettem oda a lábamat. A férjem meg emiatt sokat panaszkodik, mert hogy az ő kedvenc kávéját csak ott árulják. Én meg megmondtam, hogy akkor mehet oda saját maga. Az én kedvenc helyem amúgy ez a kávézó, ami rögtön a cég mellett van, nem hiába térek be rögtön munka után.
Ellenben, hogy őszinte legyek, valóban nem látta szegény srácot, hogy mögöttem áll a sorban, annyira belemerültünk a beszélgetésbe, hogy fel se merült bennem, valaki pont most jön be ide és neki ennyire sietős. Illetve a sietséget még meg is értem, és el is ismerem, hogy valóban én hibáztam, nem álltam félre és figyelemmel sem voltam másokra. Kicsit el is szégyellem magamat és egyből félreállok. – Jaj, ne haragudj! Persze gyere csak. – lépek is odébb egyből és utána már hozzá se szólok a barátnőmhöz, hogy inkább a munkájára koncentráljon. – Tényleg nem láttalak, szólhattál volna előbb is. – jegyzem meg azért. Mert bár nem tagadom, hogy udvariatlanság volt, ez az egész cseverészés, miközben az ismerősömnek dolgoznia kéne, de ő is igazán jelezhetett volna előbb, hogy bizony már ő lenne soron, így nem ártana odébb állnom. A stílusával persze vannak bajaim, hiszen kedvesen is lehetne ezt közölni, de betudom annak, hogy még kölyök, valamint annak, hogy siet, ahogyan hallom. Bár nem tudom, hogy mennyivel fiatalabb nálam, de szinte biztos vagyok benne, hogy az. A gyerekek olyan forrófejűek manapság és mindig csak a saját fejük után mennek. Nem kell messzire mennem, hogy példát hozzak, Bray is elég sok gondot tud okozni időnként. Gyanítom ő is olyan srác, mint a legtöbb fiatal, aki kicsi dolgokon is felhúzza magát, mint mondjuk most, hogy sietne, de feltartjuk. Na persze valóban nem valami előnyös, ha akárcsak az iskolából elkésel, de ha esetleg mégis idősebb és már dolgozik, akkor meg pláne nem valami jó. De akkor megint ott a kérdés, hogy miért nem indul el időben?
Közben észreveszem, hogy kiesik valami a zsebéből, így gondoltam kedves leszek, ha már egyszer miattam itt késésben van és felveszem neki. Már hajolok is le érte, de az nem tűnik fel, hogy ő is elindul érte, aminek hatására szépen lefejelem. – Aú! – kiáltok is fel hirtelen. Ez azért most tényleg fájt. Na tessék, amikor jót akarok valakinek sem jön össze. Ma nagyon úgy fest, hogy nem kéne semmihez sem nyúlnom és inkább csak haza kéne sietnem. A munka még ment, de ez már a második figyelmetlenségből adódó hibám, aminek örülhetek, ha nem egy kiabálás lesz a vége. Határozott nő vagyok, de azt én se díjazom, hogy felemelik velem szembe a hangjukat az emberek.