Ránézésre az az ember Ian, akivé sokak szerettek volna válni a gimiben: menő, gazdag, az életben mindent megkapott, amit csak szeretett volna, látszólag teljesen gondtalan élete van. Rengeteg barátja van, akikkel uralják a gimit. Jó a sportban, különösképpen a kosárlabdában, a csapattársaival jól kijön, gyakran csinálnak közös programot, ahol közösen szidják a csapatukat, ha szarok, vagy épp örvendenek, amikor jól játszanak.Az az ember, aki mellé mindenki szeretne ülni a menzán, mert ha már a közelében van, attól kap pár csepp menőséget, és elmondhatja magáról, milyen jól is megy a dolga, mert hozzászólt pár szót a helyi menőarc. Ha megjelenik az új iPhone, neki biztosan már a kezében van, az órákon a legújabb generációs MacBookjába jegyzetel. A jegyein lehetne mit csiszolni, de különösebben sosem erőltette meg magát, hogy jól tanuljon. Minek is csinálná, ha egyszer így is olyan jól fut a szekere – gondolhatják… Ha valami mégis nagyon sürgős és muszáj megcsinálni, lehet még meg is próbálják felajánlani neki, hogy ugyan, megcsinálják helyette, nem kell neki ezzel fáradnia még véletlenül sem. Ő pedig készségesen el is fogadja, ha ilyen ajánlat érkezik, mert nem szereti magát tényleg megerőltetni, csak várni, hogy a sültgalamb a szájába repüljön. Mások persze nagyon gyűlölik, mert elég arrogáns, bunkó, gyakran beszél úgy, mint egy kamionos, rendkívül tiszteletlen tud lenni. Lenéz sokakat, sokkal nagyobbnak hiszi magát másoknál. Kíméletlenül őszinte tud lenni, még akkor is, ha megbánt ezzel másokat, és nem is nagyon érdekli, hogy ezzel mennyire tipor bele a lelki világodba. Egy embernek legyen tartása, fogadja jól a kritikát, ne törjön tőle össze – vallja ő.

Valójában viszont… a kép nem ennyire egyértelmű, nem ennyire kedves, szép és irigylésre méltó. Ian a végtelenségig kompenzálja saját belső vívódásait, amikkel nap mint nap szembesül. Azzal, hogy az apja nem foglalkozik velük igazán, csak a saját politikai karrierjének építésével, valamint azzal, hogy minél több nővel kikezdhessen. Azzal, hogy a nővérével ezer éve megromlott a viszonya. Azzal, hogy igazából egyik barátsága sem igazi, csupán valami felszínes rajongás, ami a jelenséget övezi, amit próbálkozik magából sugározni – egy-kettőt leszámítva csupán. Folyamatosan érzi, hogy nem elég jó, hogy jobbnak kellene lennie, mert akkor talán végre az apja is annyira rajong majd érte, mint amennyire ezt ő teszi. Mindezek eredményeképpen pedig hibát-hibára halmoz. Rendszeresen keveredik valami bajba, mert nem bír megülni a seggén, rendszeresen használ könnyű drogokat, kockáztatva azt, hogy ezzel egyszer csúnyán lebukva kirakják a csapatból. Türelmetlen, hirtelen cselekszik, aktuális érzelmi állapotának megfelelően, nem átgondolva semmit sem, pedig néha nagyon jó lenne, ha leülne, és kicsit átgondolná, mit mond, mit tesz. Mindig utólag fáj a feje, de akkor már próbál úgy tenni, mintha nem csinált volna semmi rosszat, nem kér bocsánatot a tetteiért, csak a saját sírját ássa egyre mélyebbre és mélyebbre, és inkább magában vívódik, abban a reményben, hogy majd feldolgozza a dolgot. Nos, kedves Ian: ez nem sikerül.

- Ez nem fair! Nem akarok oda menni tanulni! – üvöltöm apám felé, aki kezében a prospektussal néz felém, miután ellentmondást nem tűrő hangon közölte velem a jövőmet, anélkül, hogy előtte mondjuk beszélt volna róla, hogy megfordult egy ilyesmi a fejében.
- Ez a te érdeked is szolgálja, Ian. Ez az egyik legjobb iskola a Hamptonsban, én összetettem volna a két kezem, ha a nagyszüleid egy ilyen lehetőséget kínáltak volna nekem – válaszol, próbálva nagyon türelmesnek maradni. Az arca szinte rezzenéstelen. Biztos vagyok benne, hogy meg sem fordul a fejében, hogy ezzel mennyire megváltoztatja az életemet, és baromira nem jó irányba. Az a hely… nem akarom. Egyszerűen csak nem. Nem akarom itt hagyni a barátaimat, nem akarom itt hagyni ezt a lakást. Nekem mondhatja, hogy hétvégenként hazajöhetek, csak hétköznap vagyok ott, hogy mennyire jó az oktatás színvonala, hogy így biztos bejutok az egyetemre, amelyikre szeretnék. Kit érdekel? Jelenleg még abban sem vagyok biztos, hogy egyetemre szeretnék menni! Most, hogy elég egyértelműen közölte, neki ez a célja, már csak azért sem szeretnék menni egyetemre, ha ennek ez az ára!
- Én nem te vagyok! Nem akarok oda menni, nem érdekel semmi sem! – kiabálom vissza, sietve felfelé a szobámba, ahol majd biztos vagyok benne, hogy az ajtó mindentől megvéd. Mind apám döntéseitől, mind a haragjától, mind a magániskolától. – Bonnie-nak sem kellett bentlakásos iskolába mennie, mégis biztos fog tudni menni egyetemre! – használom fel a nővérem kifogásnak, ami elég alattomos dolog, de most jelenleg nem érdekel, milyen eszközzel élek, csak valamivel hatást tudjak gyakorolni.
- Te pedig nem a nővéred vagy! Ezt a kérdést pedig nem fogom megvitatni, én vagyok az apád, ha nem a javadat szolgálnám, nem csinálnám ezt. Oda fogsz menni tanulni és pont, erről nem nyitok vitát! – Egy fokkal ingerültebben felel már apa, de nem érdekel. Itt az ajtó. Becsapom magam mögött.
- Anya ezt biztos nem hagyta volna! – ordítom az ajtón keresztül. Mire kimondom a szavakat, meg is bánom a dolgot. Nem szoktam a halott anyámra hivatkozni olyan sűrűn, de… most már azt hiszem, amúgy is teljesen mindegy, kiszaladt.


Nem bírok elaludni. Kikászálódva az ágyból igyekszem ki a konyhába, hogy igyak egy kis tejet a hűtőből. Jobb lenne, ha megmelegíteném, de most egyszerűen még ahhoz sincsen erőm, mert bár aludni nem bírok, végtelenül kimerültnek érzem magam. A meccs teljesen leszívott belőlem minden erőt, ellenben az agyamat nem sikerült leállítani teljesen, folyamatosan kattog. Kikapom a hűtőből a tejet, és beleiszom az üvegbe. Ezért minden bizonnyal nyakamat szegnék, ha tudnának róla, de mivel nem lát most senki, azt hiszem, hogy megtehetem. Nem tudnak róla, nem fáj miatta a fejük. Meg az enyém sem, bár ha lefejeznek, az lesz a legkisebb gondom, fáj-e még vagy sem.
Nem jött el a meccsre. Megígérte, hogy ott lesz, de ismét nem volt ott. Igazából már meg sem kellene lepődnöm, de valahogy minden egyes alkalommal beleélem magam, hogy ott lesz, majd szurkolni fog, utána pedig megdicsér, vagy szimplán csak átölel, és azt mondja, büszke rám. Gyűlölöm, amiért ilyen gyerekes érzések nem hagynak nyugodni, és ezek miatt nem vagyok képes álomra hajtani végre a fejem, mégsem tudom teljesen kiiktatni.
Azt mondta, hogy fontos dolga van. El kellene fogadnom. De sajnos, a szívem mélyén tudom, hogy ismét csak minden bizonnyal valami nőcske van a dolog mögött, aki megint fontosabb volt, minthogy a fiával és a lányával foglalkozzon. Végül is, azokkal nem szükséges, mi megvagyunk magunk, az egyiket szimplán leszarja, a másik pedig el lett téve egy iskolába, ahol más gondjaira van bízva, nem szükséges semennyire sem istápolni, vagy éppenséggel apaként bánni vele.
Kicsit feszültebben dobom be vissza a tejet a hűtőbe, mint szerettem volna.


Ezt kurvára elbasztuk. Idegesen rúgok bele a falba, amitől csak a lábujjam kezd el fájni. Nem volt a legbölcsebb gondolat, de most már oly mindegy. Igazából megérdemlem. Ennél többet is megérdemlek, sokkal de sokkal többet. De…
Nem mehetek börtönbe. Baromira nem. Márpedig minden afelé mutat. Talán csak az ment fel, hogy gyerek vagyok még, nem lehetnek ennyire szigorúak velem, nem?
Néma csend van a cellában, ahol ücsörgünk, csak kintről hallatszik be valamennyire a gépek zúgása, és a billentyűk koptatása. Így, hogy a fű egyre jobban kezd kimenni a szervezetemből, minden sokkal idegesítőbb, felrobban a fejem, de összefüggő gondolatoknak még mindig bőven hiányában vagyok, kapkodom a fejem össze-vissza, és próbálom kitalálni, mi legyen. De mégis mi a franc lenne? Egy kölyök vagyok. Nem értek ezekhez a dolgokhoz. Nem értek ahhoz, mit kell csinálni, ha elütöttél betépve egy embert. Miért nincs itt senki, aki meg tudná mondani, hogy mit kell csinálnom? Mi az istenért vagyok ennyire balfasz, szerencsétlen, tehetetlen és semmirekellő?
Lehet jobb is, ha bezárnak, arról legalább tudom, hogy megérdemlem…


Komolyan nem hiszem el, hogy ezzel a szarral kell foglalkoznom, és szedhetem fel más szemetét a földről. Én az az ember vagyok, aki ezeket eldobja, nem pedig az, aki felszedi, az, aki után takarítanak, nem az, aki más után takarít.
Nevetségesnek érzem, hogy egy hajléktalan ember elgázolását – ami szerencsére csak súlyos testi sértésnek minősült a végén, mivel nem halt bele – megúszom, mert apám a kapcsolatai révén el tudta nekem és a haverjaimnak tusolni az ügyet, de azt, hogy egy elvesztett kosármeccs után szétverünk egy tornatermet, azt nem. Helyette lehetek itt, szedhetem fel az undorítóan sok cigicsikket, csokispapírt, ebédcsomagolást, sörösdobozt – mit keres egy iskola előtt sörösdoboz eldobva? Mondjuk elég gáz, hogy ezen én agyalok, aki lehet szintén sokkal lelkesebben csinálná a munkáját, ha maga is megihatna egy sört.
- Ne lazsáljon, fiatalember, dolgozzon, mert amíg ez a terület nem lesz megtisztítva, addig nincsen vége a munkának! – kiált felém az egyik felügyelő. Kifújom a levegőt, megtörlöm az arcom. Imádom a hajam, de ebben a melegben elég előnytelen tud lenni a tűző napon, izzadok, mint egy ló. Pláne, hogy a láthatósági mellény is csak melegíti a hátam, mikor épp amúgy is azon agyalok, hogy napszúrást vagy egyenesen hőgutát kapjak.
- Mindjárt csinálom, csak egy kis pihenőt tartottam. Meg lehet rohadni ebben a melegben – felelek vissza. Lehet, hogy kicsit sokáig tartott a pihenő, de basszameg, megérdemlem. Ez nem emberi, egyszerűen… annyira nem, hogy még az is eszembe jut: soha többet nem szemetelek.