Ahhoz képest, amire 19 éves koromban, az első alkalmak előtt számítottam, meglepően kevés fizikai atrocitás ért a kevésbé legális munkám keretei között, pláne ha még a szexet se számítom bele a legelejéről. Technikailag nem kellene, mert én magam mondtam igent rá, olyan ezt bántalmazásnak megélni, mint beleöklözni a falba, aztán a gipszkartont okolni a fájó csuklódért (és a lyukért, ami fogad, ha elhúzod a kezed), értsd, kolosszális baromság, gyakorlatilag viszont még mindig az emlékek uralkodnak rajtam, és nem én őrajtuk, úgyhogy szentimentális kivételt teszek velük és igenis rájuk asszociálok elsőként, amikor összeírom fejben a listámat.
A fenékfogdosás természetesen gyakoribb volt, mint az STD, ami még ebben a szakmában sem meglepő, de őszintén, látva, hogy néhány kolleginán milyen kék-lila foltok húzódtak egy-egy kellemetlenebb találkozás után? Úgy voltam vele, hogy mindaddig szerencsésnek mondhatom magam, amíg az a legnagyobb panaszom, hogy néhány vén kujon azt hiszi, ravasz, amikor egy természetesnek szánt mozdulattal lejjebb engedik a kezüket. Nem mondom, hogy legyenek a vendégeim, de nem ez fogja megtörni a lelkivilágomat.
Aztán megtörtént a tegnap.
Az új kliensek legnagyobb hátulütője kérdés nélkül az, hogy nem tudhatod, mire számíthatsz. Mindenki okkal számít a legrosszabbra, de mindig bennünk él a remény, hogy csak mi vagyunk paranoiásak – és valóban; a legtöbb esetben ugyan kínosabb egy új ügyféllel való este, mint egy régivel, de általában nem szarabb. Csak ugyanolyan szar. Tessék, senki nem mondhatja, hogy pesszimista vagyok, meglátom a jót az escortozásban is; belátom, hogy megvannak annak is a maga előnyei, ha élvezhetetlen minden munkanapod. Juhúúúúú.
Viszont ahogy minden boltot elér előbb-utóbb legalább egy, de inkább egy kisebb seregnyi agresszív, türelmetlen és érthetetlen vásárló, úgy az összes többi munkahelyet is meglátogatják az ilyen, vagy ehhez hasonló mentalitású emlősök. Embernek nem igazán nevezném őket, úgyhogy maradjunk ennyiben.
Nem viccelek, az összes létező felületen fel van tüntetve, hogy milyen szolgáltatásokat nyújtok, ahol csak ilyen módon elérhetnek. Kíséret, társalgás, nevetés az ezerszer hallott, szexista-rasszista-bigott vicceken, lehetetlenül magas cipőkben járás, olykor táncolás. Minden létező felületen ki van emelve, hogy én nem azért vagyok valaki mellett, hogy megkérdezzem, az epres vagy az ananászos gumit preferálná-e, mintha neki kellene kóstolgatnia, aztán orgazmust színleljek két lökés után. Lehetetlen nem értesülni; ha valaki lefoglalna, még a telefonban is emlékeztetik rá.
Mindennek tudatában sem ért olyan túlságosan váratlanul az elhangzott „mennyit kell fizetni a Happy Meal menüért” (habár, ha már itt tartunk; mi a fasz ez megfogalmazás, ember) kérdése, mert ha valakik, akkor a gazdagok és szépek szeretik semmibe venni a szabályokat, és mindig akad egy-két seggfej, akik azt hiszik, ha elég mélyen a tárcájukba nyúlnak, majd meggondolom magam. Mert ha pénzért akarnék szexelni, akkor nyilván nem csinálnám már magamtól is, nem? Tiszta sor, inkább nem is fárasztom magam csodálkozással.
Ha az első vagy éppen második „nem” nem is talál be, a harmadikra már a lassabb felfogásúak is elkezdik feldolgozni a váratlan tényt, hogy a „nem” nem egy misztikus „talán” vagy egy visszafogott „igen”, hanem csak egy szép, nagybetűs N-E-M. Meglepettségnek még mindig semmi nyoma.
Nem, a döbbenet még tegnap sem ott hasított belém, amikor az úriember a harmadik nemből sem értett, hanem amikor az arcomon csattant a keze. Na, bármilyen hihetetlenül is hangzik, ilyenben még nem volt részem. Igazából számíthattam volna rá, mert tényleg, csak idő kérdése volt az egész, de... nem tettem.
A cég szerint ilyen, és csakis ilyen esetekben megvédhetjük magunkat, de ki nem mondott iránymutatás, hogy nem igazán érdemes, tekintve az ügyfélkör tartalmát. Persze, lehet, hogy az abúzus közepette teljesen jogosan másra sem vágysz, csak hogy megszabadulj a stresszfaktortól és a szó minden értelmében magad mögött hagyhasd az egész szituációt, és papíron a cég is téged véd majd. Orvosi számlák? Fizetve. A kuncsaft? Letiltva. Legalábbis tőled; ha olyan névről van szó, könnyen meglehet, hogy megpróbálják megtartani egy… engedelmesebb lány mellett. De igazán nem meglepő, ha ezek után hirtelen mélyrepülésbe kezd az utánad való érdeklődés, hmm?
Undorító rendszer egy undorító munkakörhöz. Legalább következetesek vagyunk.
Nem tudom, hogy a sokk ütött-e be, vagy ezt az átkozott munkát nem akartam-e kockáztatni még tudat alatt sem, de volt bennem annyi lélekjelenlét, hogy az azonnali visszaütés helyett csak élesen elmosolyodtam és sarkon fordultam. Utólag visszagondolva elég mérges vagyok magamra, amiért nem rúgtam akkorát a férfi lába közé, mint profi európai focis a labdákba, de ez van, és hosszútávon ezzel jártam jobban, még ha a tenyerem hónapokig viszketni is fog. Tényleg el kellene kezdenem valami küzdősportot.
Hazaérve felhívtam az ügynökséget, elmondtam, mi történt, lemondtam a következő heti időpontjaimat, és lefeküdtem a macskáim közé aludni. Röpke 16 órával később a jelenben vagyunk, én pedig egy baromira elnyújtott, de annál megérdemeltebb, forró fürdő után a fürdőszobatükörben szemlélem a helyet, ahol a tenyér az arcomhoz ért. Nem volt elég erős az ütés, hogy kéznyom maradjon utána, de elég szerencsétlen szögben érte a kéz éle az arccsontomat, mert szépen, de annál biztosabban lilulgat. Jajdejó.
A konyhába indulok, menet közben majdnem átesek mindkét macskámon, és jeget veszek elő. Egy rongyba pakolok egy maréknyit és az arcomhoz emelem a csomagot. Nem tudok segíteni a megkönnyebbült sóhajon, ami a kellemes hidegre szalad ki a számon, és amit a csengőm szakít félbe.
Remélem, ez a pizzám.
Úgy ahogy vagyok, köntösben, turbánba tekert hajjal és jéggel az arcomon sietek az ajtóhoz, mert egy épeszű pizzafutár sem fog elítélni, ha borravalót akar, és ez amúgy is New York, ennél csak furább dolgokat láthatnak.
Az ajtót kitárva viszont nem pizzafutár fogad. Oh, baszdmeg, tényleg nincs isten.
- Nick – köszönök (köszönök?) okosan. Általában Nicknek örülök a legjobban (és egyedül), ha látogatókról van szó, de ez nagyon nem az az alkalom, amikor szeretném, hogy lásson. Ha nem tétovázok, talán az arcába vághattam volna az ajtót alig egy pillanattal később, hogy kinyitottam, és hazudhattam volna gyomorrontást, influenzát, pestist, de gyenge kezdő módjára földbe gyökerezett a lábam, miközben az arcomat jegelem. Nem sok opció maradt a megadáson kívül. – Mit keresel itt?
Vaaaaagy csak úgy teszek, mintha mi sem történt volna, nekem az is jó. Még mindig nagyon jól értek a fejem homokba dugásához. Komolyan, olimpiai bajnok lehetnék benne.
- Gyere be… asszem – állok félre az ajtófélfából, azon töprengve, hogy mi a kevésbé gyanús; ha ott hagyom a jeget az arcomon, vagy ha leengedem a kezem. Mivel mindkettő elég árulkodó (balfasz vagy, Valerie), inkább nem módosítok. Legalább az arccsontom hűl, és majd kimagyarázom valami balesettel a dolgot. Nagyon nem akarom Nick kioktatását és az escortról alkotott véleményét hallgatni. Utóbbit sokadjára. – Mi újság, hogy van a nagyid? Nemsokára jön egy pizzám, ha éhes vagy.

Push me away, push me away, then beg me to stay, beg me to stay

Szeretem azt hinni, hogy piszkosul jó vagyok a futásban. Először a jobb lábam érinti az aszfaltot, majd a bal. Így haladok, egyenletes tempóban, az orromon keresztül véve be a levegőt a tüdőmig, amit aztán a szájammal kifújom a szervezetemből. Gyerekjáték.
A lószart. Az üzlettől kezdtem, miután mára bezártam -kicsit korábban a közelgő hétvége miatt-, pár háztömbbel arrébb már kezdtem megérezni a futás hatását, majd pár sorral arrébb álltam meg az egyik oszlopnak dőlve az első rövid pihenőre. Naná, hogy a tüdőkapacitásom nem a legjobb az évek során elszívott cigaretták miatt (Bár kit érdekel, amíg nem kell lélegeztető gépre kötniük?) és egy idő után meg kell állnom pár mély levegőt venni.
Kapkodó lélegzetvétel, pipa, verejtékező homlok, pipa, és… Egy mosoly villantása a mellettem elhaladó női duóra, akik éppen kutyát sétáltatnak, miközben megigazítom a hajamat olyan szexi stílusban, amit valamelyik nap az egyik (ha nem a leg) híres kpop fiúbanda videóklippjében láttam. (Ne kérdezd mikor estem bele ebbe a nyúlüregbe, magam se tudom.) Szintén pipa. Az egyikük halkan felnevet, a másik visszamosolyog rám mielőtt tovább haladnak. Én bezzeg még mindig csak az oszlopnak támaszkodva próbálom összeszedni magamat, de előbbi mutatványomat sikernek könyvelem el.
A következő pillanatban a tőlük ellenkező irányba indulok el, újra futok, vagyis inkább egyelőre olyan kocogós tempóra veszem. Csak semmi sietség. Úgysem volt konkrét tervem mikor elindultam. A profi futóknak, akik érmeket nyernek ilyen-olyan maratonokon biztos olyan tervekkel indultak volna el, hogy mondjuk futnak egy órán át vagy megtesznek egy-két kilométernyi távot. De én nem. Nekem jó az is, hogy Brooklyn területén belül kocogok.
Befordulok a következő sarkon és azon nyomban megtorpanok, ahogyan meglátom, hogy végre egy kisbolt elé érek. Érzem, hogy a torkom kicsit száraz, jó lenne, ha lenne nálam egy üveg ásványvíz, ezért úgy döntök, hogy betérek a boltba. Egy biccentés kíséretében köszönök a pénztárosnak, majd először csak szimplán nézelődés miatt a sorok közé vetem magamat, mígnem végül a hűtőszekrények előtt állok és kiveszek onnan egy vizes palackot. Tovább nézelődve a következő pillanatban már a jégkrémekkel szemezgetek. Majd további egy perc sem kell, hogy a kasszánál fizetéskor nemcsak a vízért, hanem egy doboz jégkrémért is fizetek.
Kilépve az üzletből rögtön kibontom az üveget és iszok belőle, a szatyorba tett jégkrémet pedig csak, mint jól megérdemelt jutalom cipelem magammal, amiért munka után képes voltam úgy nagyjából háromnegyed órán át futni. Beletelik néhány percbe, hogy a vezeték nélküli, bluetooth fülhallgatómon keresztül hallgatott szám dúdolása közben rájöjjek, hogy ismerősen környéken sétálok.
Nagyon ismerős… A háztömböket szemlélve hamar meg is akad a szemem az egyik lakás ablakain. Pontosan tudom, hogy kinek az otthonából lehet onnan, ide le az utcára látni. A gondolattól pedig akaratlanul is elvigyorodok. Amíg nem jut eszembe a legutolsó találkozásunk halvány emlékei, melyek arra késztetnek, hogy újra mozdítsam előre a jobb, aztán a bal lábamat és csak haladjak el a lakóháztömb előtt, mintha nem is jártam volna itt mostanában.
Néhány métert sikerül is megtennem, mielőtt azon kezdek gondolkozni, hogy ő vajon most éppen mit csinálhat, otthon van-e. Aztán az is eszembe jut, hogy otthon jelenleg egyedül lennék, a nagyi éppen egy barátnőjével ment el wellnessezni, míg megtehetik, Gyömbért pedig sikerült lepasszolnia az egyik szomszédnak. Nálam meg itt ez a nagy doboznyi jégkrém…
A kiürült vizespalackot bedobom a legközelebbi kukába, majd hirtelen hátraarcot csinálok és elindulok visszafelé, a lépcsőház bejáratához. Ezen könnyen átjutok, egy öreg bácsi éppen kifelé jött és nagylelkűen beengedett. Megköszönöm és haladok fel a lépcsősoron.
Minden egyes lépcsőfokot olyan megtenni, mintha éppen hegyet másznék. Mióta is lakik ilyen magasan?
Mindegy.
– „…Look so good yeah look so sweet, baby you deserve a treat…” – ragad magával az éppen soron következő zene és nem tudom megállni, hogy ne énekeljem közben a dalszöveget míg a lépcsőfokokat szedem és felérek a megfelelő emeletre. A dal egyébként vidám, nyárias és a jégkrémről szól.
Az emeletre érve aztán kiveszem a fülhallgatót és az egyik zsebembe csúsztatom a kis kütyüt mialatt odasétálok a bejárati ajtóhoz. Nagy levegővétel következik és megnyomon a csengőt. Aztán várok.
– Val – biccentek feléje mosolyogva, mikor az ajtó végre kinyílik és ismerős szempárral nézek farkasszemet. – Neked is szia! – köszönök neki illendően is, a „Szia”-t egy kicsit hangsúlyozva. Megpróbálok nagyon nem arra gondolni, hogy kicsit úgy hangzik, mintha nem örülne a látványomnak.
– Ó, hát csak tudod, az a helyzet, hogy én éppen a környéken futottam, majd betértem egy kisüzletbe… Aztán úgy gondoltam, hogyha már úgyis erre járok egy kicsit beugrok hozzád – válaszolok a kérdésére, lazán megvonva a vállamat jelezvén, hogy igazán semmiség.
Semmi fontos, csak látni szerettem volna. Ennyi. Semmiség.
– Köszi – lépem át a küszöböt mikor beenged. Aztán gyorsan arrébb is lépek, hogy betudja majd mögöttem csukni az ajtót. ezután első dolgom levenni a cipőimet és ott hagyni az ajtó közelében, elvégre, ha leveszem őket csak nem fogja meggondolni magát, hogy inkább távozzak. No meg rendes vendég vagyok, vagy legalábbis most megpróbálok az lenni.
– Á, a nagyi nagyon jól van! Kitűnően! Hisz tudod milyen, neki mindig kell valamit csinálnia! Kicsit már megunta a Netflixet, ezért az egyik barátnőjével elment a hétvégére wellnessezni. Gyömbért pedig lepasszolta az egyik furi szomszédunknak, így csak az enyém a lakás a hétvégére – mindig szívesen mesélek neki a nagyimról és Gyömbérről, így most sincs ez másképpen mialatt a pulóveremtől megszabadulok és felakasztom az egyik szabad fogasra.
– Remek! Éhes vagyok és én meg hoztam jégkrémet, amit idejövet vettem a kisboltban. Berakom addig a fagyasztódba, jó? – kérdezem meg, bár már el is indulok, hogy megtegyem és a jégkrém valóban a mélyhűtőben landoljon és megegyük majd az említett pizza után. Legyen az bármikor is. De addig se állok tétlenül. Meg szótlanul.
– És veled mi a helyzet? Amúgy mi is történt az arcoddal, hogy most jegeled? – jut eszembe feltenni neki a kérdést, a vállam fölött visszapillantva rá, hogyha már látom, hogy azt csinálja. A turbán-köntös párosításos szettjét már meg se szólom, tuti valami beauty perceket töltött a fürdőben, amire azt mondaná, hogy úgy se érteném… – Csak nem… Fürdőszobai baleset?

Your words are like a gun shot, I'm bleeding love          
  (967 szó)

Az elmúlt hetek köztem és Nick között finoman szólva is kínosan teltek.
Amilyen nyíltak és szabadszájúak voltunk egymás mellett szinte a megismerkedésünk pillanatától kezdve, most valahogy annyira volt döcögős a szimpla kapcsolattartás is. A pesszimista énem – és az egész lényem egy nagy rakás pesszimizmus – mindig is tudta, hogy eljön a nap, amikor a köztünk lévő kötelék visszavonhatatlanul elgyengül, mígnem elszakad, mert az emberi kapcsolatok már csak ilyenek, szarok, mulandóak és fájdalmasak, de ahogy a barátságunk az első, második, harmadik, majd negyedik évébe lépett, azt hittem, hogy esetleg akadhatnak… kivételek. Mint amilyennek a miénk is tűnt.
És csak ennyire volt szükségem, erre a lepkefingnyi, szánalmas és közel sem kőbe vésett reményre, hogy megpróbáljak minden tőlem telhetőt megtenni, hogy eljöjjön az ötödik év, a hatodik, a hetedik, és így tovább és így tovább, amíg öregek és ráncosak nem leszünk egymás mellett.
Ezek közé tartozott például az is, hogy ne csókoljam meg Nicket, miközben félálomban fekszik mellettem. Ez logikus, nem? Mármint, hány olyan szexben kiteljesedő kapcsolatot tudok felmutatni az életemben, aminek nem lett volna a legjobb esetben is neutrális különválás a vége? Segítek; nincs ilyen.
Szóval amikor Nick megcsókolt, összezavarodtam, ha finom és nőies akarok maradni. Ha meg nem, azt mondom, hogy mi a fasz.
Nem maga a csók lepett meg, bár hazugság lenne azt állítanom, hogy számítottam rá, hanem inkább maga Nick. Mindig is megvolt köztünk a levegőben az a kis… bizsergés (?), a potenciál a vonzalomra, mert ennél többet nem vagyok hajlandó megfontolni sem, de egyikünk sem lépett, és azt hittem, mindkettőnk számára nyilvánvaló, hogy a gázos múltbéli kapcsolatainkkal, elköteleződési problémáinkkal és az enyhe destruktív hajlamainkkal miért is NEM szabadna ezen változtatnunk. Úgy tűnik, Nick nem kapta meg az emlékeztetőt. Vagy erősebb fűre váltott, mindenesetre az eredmény ugyanaz maradt: we’re fucked.
Legalábbis Nick nagyon törekedett rá, hogy ez igaznak bizonyuljon. Én úgy gondoltam, úgy teszek, mintha mit sem tudnék az egészről, mert a tagadáshoz, na, ahhoz nagyon értek, de ő elhivatottan kerülni kezdett. Innentől fogva mi az isten csinálhatok? És miért csodálkozik, ha ezek után nem vagyok olyan barátságos? Előbb a beleegyezésem nélkül megcsókol, úgy tesz, mintha mi sem történt volna, aztán meg a parkolópályára tesz, mert neki úgy kényelmesebb megbirkózni a… mittudom én, az érzéseivel meg a bűntudatával?
Hát baszd meg, Nick, edd meg, amit főztél.
Csakazértsem köszönök vissza neki.
- Beugrottál – ismétlem meg a szavait, lassan becsukva az ajtót. – És gondolom ezért arról nem küldtél üzenetet vagy bármit, mert a legutóbbira se válaszoltál egy pár napja – fordulok meg vigyorogva, és dőlök az ajtónak. Nem egy örömteli vigyor ez, sokkal inkább vitát kereső, ami nem jó. Ismétlem: nem. Jó.
Úgy akarok tenni, mintha nem tudnék semmiről, és akkor nem kell foglalkoznom ezzel az egésszel. Az érzésekkel, amiket egyáltalán nem érzek. A hiányérzettel, amit Nick távolsága okozott.
Boldogok a tudatlanok.
Sóhajtva dörzsölöm hát meg a halántékomat. – Bocs, nem kell ideszólnod. Dehogy kell, sose kellett. Csak fáradt vagyok. Köszi a jégkrémet, talán a pizza után megehetjük. Már ha maradsz addig.
Követem őt a konyhába, és meglehetősen tanácstalannak érzem magam. Most mihez kellene kezdenem? Kínáljam meg valamivel? Soha nem szoktam megkínálni, voltaképpen annyit van itt, hogy hamarabb megtalálja, amit szeretne, semmint feltehetné nekem a „merre van ez és ez” kérdést. Szóval téblábolok, mint valami balfasz. Mélyre süllyedtél, Valerie, az egyszer biztos.
- Jól hangzik. A nagyid mindig is tudott élni – jegyzem meg a tétlenségem közepette, és arra az elhatározásra jutok, hogy ez nem mehet így tovább, úgyhogy a hűtőhöz lépek és előveszek két behűtött cidert. – Gondolom erre nem mondasz nemet? – emelem Nick felé az üveget, mielőtt kinyitnám és a kezébe nyomnám. Ha nem kéri, majd én megiszom az övét is.
Pláne, ha ilyen kérdéseket fog feltenni.
Ahogy felpillantok rá az üvegem meghúzása közben, komolyan nem tudom eldönteni, hogy sejti-e, honnan van a zúzódásom. Nicknek megvolt az a rendkívül idegesítő szokása, hogy amikor nem különösebben volt fontos, hogy olvasni tudj benne, nyitott volt, mint egy könyv, ha viszont tudni akartál valamit, úgy bezárkózott, mint egy nyolc éves hiperszupertitkos naplója, amiben az első szerelméről ír – hat lakattal és egy nyílásra robbanó festékpatronnal.
Idegesítő. Imádnivaló. Várjunk, mi?
- Ahogy mondod. Fürdőszobai baleset – dobom a lassan elolvadó jégkockákkal teli rongyot az üres mosogatóba. Ha ennél tovább jegelem, nem fogom érezni az arcomat. – A vizes padlók, meztelen talpak és az arcok és a fürdőszobaszekrények epikus találkozása. Mindezt a Star Wars zenéjére. Yepp.
Hagyok egy kis szünetet, részben azért, hogy megpróbáljam eldönteni, mennyire hisz nekem, részben pedig, hogy mentálisan fejbe vágjam magam egy serpenyővel, mert azóta a bizonyos csók óta így is több titok és sunyulás van köztünk, mint amennyinek örülnék, nem akarok ebben is hazudni. Pont ezért voltunk legjobb barátok, ez volt köztünk a szép, hogy mindent elmondhattunk egymásnak, és nem ítéltük el a másikat, nem komolyan. Nem úgy, hogy fájjon.
Akkora szívás ez az egész helyzet. Legszívesebben megütnék valamit, de mi a francot? A levegőt? Az nem elég. Magamat? Nem, annyira még nem vagyok mélyen. Nicket? Nem akarom bántani, még a néha nagyon meg is érdemelné.
- Nem hiszel nekem, ugye? – kérdezek vissza egy kétkedő horkantással. Biztos vagyok benne, hogy nem teszi. – Oké, őszinteség-idő; egy ügyfél volt. De jól vagyok! Megfelelően kezeltem a szituációt, és nem esett komoly bántódásom, szóval ha kioktatnál, inkább nyeld le a nyelved.
Valahol azért érdekel a reakciója. Aggódni fog, dühös lesz, vagy lemondó? Nem tudom, de akarom, bárhogy is érezzem magam utána. Nick mindig is így hatott rám, mindig többet és többet akartam, mígnem nemet kellett mondanom magamnak. A barátságunkért. Mert az fontosabb, mint az én hülye vágyaim. Vagy az övéi, ha már itt tartunk.
- Nem akarok veszekedni veled – vallom be halkabban. Kiszolgáltatottabban. Utálom; az érzést is, és azt is, ahogy megbicsaklik a hangom. – De… egy ölelésnek örülnek, ha vevő vagy rá?

Push me away, push me away, then beg me to stay, beg me to stay