Vállamra húzom félálomban a takarót, vigyázva, nehogy leverjek bármit az asztalról. Mert valahol rémlik, csak egy rövid időre akartam pihentetni a szemeim, főleg, mert már olyan fáradt voltam, hogy képtelen voltam felfogni a szöveget, ami előttem volt. Életemben nem gondoltam volna, hogy valaha majd még ezt fogom tanulni, világéletemben hülyének gondoltam magam hozzá. Ahhoz a projekthez, amit már jó ideje tervezgetek, most jutott el az ideje és az én időm is, mert szakítani muszáj volt már rá, hogy nekiüljek. Szerencsére csak pár tárgyat kellett még felvennem, furcsán is néz rám némelyik diák, mert egy másik képzésben pedig én tanítom őket. Vicces helyzet. Meg volt még a fülemben zene is, azt is ki kéne már venni, ha már egyszer csend van. Csakhogy nincs a fülemben semmi. A fejem alatt pedig párna van. Csukott szemmel elkezdek tapogatózni. Valóban párnát érzékelek. Kinyitom a szemeim. De mikor másztam az ágyamba? Ekkor érzékelek egy nehezedést az ágyamon. Még mielőtt reflexből mozdulnék, hogy elkapjam és átvágjam magamon, megérzem a kölnijének és arcvizének az illatát, így a hirtelen adrenalin löket tűnni kezd, helyette egészen más érzések lepnek el. Elmosolyodom, addigra már látom a félig nyitott szemeimen keresztül a kezét, s érzem a csókját is az arcomon. - Jó reggelt! Jót aludtál, nem is kérdezem – van a lakásomhoz kulcsa, ha már nem költöztem hozzá. Még dobozok mindenhol, egy kicsit át akarom alakítani a lakást, mielőtt rendesen beköltöznék, s az ágy is egy földre rakott matrac, aminél nincs kényelmesebb dolog a világon, otthon is úgy alszok. Dünnyögve magamra húznám a takarót, elégedetten, de helyette lefelé húzza. - Mielőtt Csipkerózsikát játszanál, vár a reggeli és a kávé... tea. Láttam, ahogy az emlékeztetőd felvillan. A találkozókat komolyan veszi, mint ahogy én is a pontosságot, még akkor is, ha az baráti találkozó lenne. - Haii...-Megint dünnyögök, de a kezemmel már a szemeim dörzsölöm, s szemügyre veszem, ahogy a nyakkendőt igazítja. Nem ébresztett fel, de velem aludt. Kinyúl a kezem a nyakkendője felé, megfogom, s magam felé húzom, hogy viszonozzam a reggeli köszöntőt, s hogy becipelt az ágyba. Aztán érzem, ahogy hűvösebb lesz a levegő, amint lekapja, s az ágy másik oldalára hajtja rólam. Néma jelzés, hogy ideje kelnem. Ezt kedvelem benne, hiszen utána már hagyja, hogy ha el akarok késni, akkor elkéssek, ő szólt. A többi az én dolgom. A reggelit csendben töltjük, amit mind a ketten szeretünk s kifejezetten jól is esik, s aztán elpárolog. Még nem tudom, miért dolgozik hétvégén, s mivel én is szoktam, így ráhagyom. Negyedóra múlva felfrissülten, az ő arcvizét használva távozom. Az enyém még valahol ott lapul az egyik dobozban. A legalsóban, természetesen. A sporttáskát bedobom a csomagtartóba, a cipővel együtt, s hamar rákanyarodok az útirány felé, ami meglep. Ma valóban kevesen vannak az úton. Leparkolok az út szélén, hogy csak beugorhasson, aztán inkább mégis kimászok a kocsiból, nekidőlve a hátsóm, miután elküldtem neki az üzenetet, mely szerint a paripa előállt, négy keréken. - Szia! - Ahogy meglátom, kiegyenesedek, s a csomagtartó felé nyúlok, hogy kinyílás után betegyem a holmiját, ha van. - Pont jó idő lesz mára. Felkészültél? - Rajongok a paraglidingért, még akkor is, ha a holmikat nem tudjuk teljes egészében elvinni a kocsival. De éppen ez a jó benne.
A nővérem teljesen meg van háborodva mióta a punnyadt férje kitalálta, hogy annyi tespedéssel töltött év után végre itt az ideje annak, hogy kettesben töltsék a hétvégét. Szóval az állandóan vízfesték, gyurma, bió baba kaja foltos maci naciját itt volt az ideje, hogy lecserélje valami dögösebbre, a manikűrös megcsinálja a körmeit, amik hétköznapokon, amikor a férje nincs olyan romantikus hangulatban, hogy elvigye őt valahova hétvégézni a porontyok nélkül, az ördögtől valók. Szerinte legalábbis. És ameddig a trampli, ízlésficamos Ősanya szépül, addig Robin néni furikázhatja az unokahúgait az iskolába meg az óvodába. Riley viszonylag hamar kihúzta magát mindennemű feladat alól azzal a bizonyos "El fogok késni!" című felkiáltással, amit többnyire csak akkor hallok a szájából, amikor a reggeli készülődésre, nyugodt kávézásra szánt időt inkább valami egészen más dologra szánja, vagy amikor ki akarja húzni magát egy olyan dolog alól, ami nem igazán felel meg a kényes elvárásainak. Áruló! A lányokat elindítani reggelente olyan, mintha valaki ledobott volna egy atombombát. Már rutinos versenyző vagyok, a kocsi hátsó ülését előre letakartam egy pléddel, ami a nővérem szerint igen csak illetlen dolog, ezzel megsértem a gyerekeit -nem értem miért baj, hogy megspórolok egy drága kárpittisztítást-, a gyanús, ismeretlen eredetű pacák és foltok ellen jól bevált módszer. Kár, hogy nincs benne valami hangtompító. Először a kisebbet tettem ki. Persze egyértelmű, hogy telibe kaptam a reggeli csúcsforgalmat amiből majd' fél órámba telt kikeveredni. A hátsó ülésen mindeközben úgy visítottak a lányok, mint az a bizonyos választási malac -a nővérem előtt még csak viccből sem méltathatom őket ilyesfajta sértő jelzővel-, az állandó kuplungozástól elzsibbadt a talpam, a fejem atomjaira akart hasadni a lányok hisztijétől, és ha mindez még nem lenne éppen elég, igen csak kínosra sikeredett az a bizonyos szituáció, amikor a lányokat végre átadtam a tanítónénik gondoskodó kezeibe. Biztos nem vet túl jó fényt rám a tény, hogy akárhányszor én viszem őket, állandóan elkésnek, a hajuk pedig... hát, szóval nem úgy néz ki, mint akkor, amikor az anyjuk reggel útnak indította őket. Állandóan tépik egymást, csodálom hogy még van hajuk! Miután mind a kettejük tanítónénijétől bezsebeltem egy újabb fekete pontot, és kiástam az eltemetett méltóságomat valahonnan a föld alól, beugrottam az étterembe. Kutyafuttában körülnéztem, intéztem az emberekhez néhány kedves szót, átfutottam a beszállítók leveleit, s mindeközben végig csak arra tudtam gondolni, hogy már megint késésben vagyok. -Franccc... - Dünnyögöm csak úgy magamnak, amint a csuklómon pofátlankodó okos óra kijelzője felvillan, jelezve a mai napra beütemezett találkát. -Laura, megtennéd, hogy visszaírsz a beszállítónak, hogy nem tudjuk nélkülözni az olívaolajat, és ha mód van rá, extra szűz, hidegen préseltet kérünk, mert azt szoktunk rendelni, még ha a fickó gyengeelméjű is, és annyi gógyija sincs, hogy legalább visszanézze a korábban leadott rendeléseinket. - Hadarom némiképp bosszúsan. Úgy érzem, hamarosan új partnerek után kell néznünk. Akárhogy is, ettől a jelenlegitől kedvem támadt szálanként kitépkedni a szemöldökömet. -A végét azért ne írd bele. - Intek hátra az asszisztensemnek a mobilommal. Őőő...Brendon...? - Lépek be a pultba, ahol az említett személy éppen a talpas poharakat fényesítgeti. Ő az új srác. Azt hiszem. Az egyik... -Bryan. - Javít ki. -Tök mindegy! - Intek egyet, és mialatt a telefonomat bújom, hogy lopva válaszolhassak Riley üzenetére, amiben éppen azt taglalja, hogy mennyire unalmas az oktatás ahol a legújabb vegyvédelmi ruhát mutatják be, sietve hadarni kezdem a teendőket. -Ma jön az a tíz fős társaság. Azt szeretném, ha a kerthelyiségben csinálnátok nekik asztalokat. A fickó valami kisebb vállalat feje, a feleségének szervezett hozzánk valami családi születésnapot. Szorgalmazni fogja az ebédjegyet, mint fizetési alternatívát, de légyszi találjatok ki valamit. Elromlott a terminálunk, vagy fogalmam sincs. Ha valami baj van, hívjatok, elérhető leszek, de most rohannom kell. - Pörgök tovább, mint a búgócsiga, és már vágok is keresztül az éttermen. A mosoly, és a kedves szavak nem kerülnek pénzbe, így a kijárat felé tartva néhány vendéghez intézek egy-egy jó szót, vagy egyszerűen csak rájuk mosolygok. Amikor kinyílik előttem az ajtó, és az út másik oldalán meglátom Isaac kocsiját, hirtelen olyan érzésem támad, mintha valaki a világ összes terhét levette volna a vállamról, amik eddig mázsás súlyként nyomtak lefelé. Végre újra kapok levegőt, nem érzem úgy, hogy mindjárt összenyomnak a falak. -Szia! - Őszinte lelkesedéssel köszöntöm, szinte már-már belerikkantva a város zajos forgatagába ahogy mellé érek, hogy orcájának mindkét oldalára nyomhassak egy csattanósat, enyhe rúzsfoltot hagyva bőrén ajkaim nyomán. -Őrült reggelem volt. Komolyan mondom, olyan mintha valami rémálomba csöppentem volna. - Kicsit túldramatizálom az egészet, vadul gesztikulálok, ide-oda kalimpálva a kezemben tartott telefonnal. -Te vagy a napom megmentője! Hova is megyünk? - Rezgőre állítom az átkozott mobilt, begyűröm valahova a farmerem egyik zsebébe, és őszinte kíváncsisággal csapom össze a tenyereimet, majd foglalom el helyemet a kocsija anyósülésén, amennyiben négy keréken visz tovább az utunk. -Egyszerűen lenyűgöző az új dizije az étterem honlapjának! - Áradozom lelkesen, amint eszembe jut, hogy még meg se köszöntem neki a fáradozásait, amit az étteremért tesz.
Kikapcsolódásként választok átlagos és annyira nem megszokott szórakozási formákat. Erre már régebb óta készülök, ritkán van időm rá. Most kell, fejet akarok szellőztetni. Talán sosem kellett volna előrukkolnom azzal, hogy mi is vagyok. Azzal viszont azt árulnám el, ami vagyok, akivé neveltek. És bízom a családomban, hogy idővel megnyugszanak. El kellett mondanom, tartozom mindenkinek ezzel. S szeretem azt is, ha valaki bevállalós. Az ideköltözésünk, az, hogy végül nem költöztünk vissza, s az, hogy rájöttem, már sehová sem illek be, voltaképpen semmilyenképpen, és nem is fogok, ráébresztett arra, hogy így is lehet létezni és élvezni is. Ez segített abban is, hogy egészen másképpen reagáltam a családom visszajelzésére, mint gondoltam volna. Tény, hogy sokat segített az is, hogy ő ott volt velem, mindvégig. S érzékeltem azt is, hogy neki is jól esik, hogy ott vagyok mellette. Éppen ezért esik jól most ez. S van egy sejtésem, hogy még valakinek jól fog jönni. Robint is szeretném kirángatni egy kicsit ebből a feszült mókuskerék tempóból. Amitől tartottam, hogy a munka beszippantja és nem fog tudni elszakadni mindettől. Ezért is sóhajtottam magamban, mikor közölte, hol is találkozzunk. Pont ott nem akartam, hiszen időnként le kell tennie a munkát, minden szempontból. S munkahelyről elszakadni... fejben még dolgozni fog egy ideig. Az örömet és a szabadulást jó látni az arcán, önkéntelenül szélesebbre húzódik mosolyom. Az érintés annyira nem a sajátom, mégis, finoman érintem meg a vállát, mikor két, örömtől teli, csattanós puszit kapok, finom érintéssel viszonzom. Még mindig bennem van az otthoni nevelés, a test érintésénak tabuja s ezt nehezen vetkőzöm le. A rúzsfoltot viszont nem érzem az arcomon, hogy nyomot hagyott volna, így azzal mosolygok tovább. - Látod, ezért mondtam, hogy ne itt találkozzunk. Hogy be se gyere – tekintek rá jelentőségteljesen. Még akkor is, ha megfigyeltem, ez élteti, így egyből mosolyra rendezem vissza az arcom. - Ó, ezt jó hallani – húzom ki magam elégedetten. - Szereted a meglepiket, vagy inkább már most lőjjem le a poént? - Szeretek meglepni, jó értelemben, azokat végképp, akiket kedvelek. Látom, hogy rezgőre állítja a mobilt, és ezt egy nagyon jó gesztusnak tartom. Ha találkozom valakivel, ritkán felejtem csengőn a telefont, mert akkor csak azzal foglalkozom, akivel vagyok. Beszállok a kocsiba, miután kinyitottam neki az ajtót az anyósülés oldalán, hogy becsusszanjon, s elindulunk. - Nagyon örülök, hogy tetszik és elégedett vagy vele! - mosolyodom el szélesen. Az oldalak tervezésével már csak nagyon keveseknél foglalkozom, kezdetben sokat segített a programozásokban is, mindig fejlesztettem. Robinnak pedig kifejezettem szeretem terveznim még most is. - Megnéztem a visszajelzéseket. A fotósod nagyon jól fotóz, többen dicsérték. S könnyebb eligazodni az étlapon is – hagyok egy kis szünetet. - Szerintem lassan elgondolkozhatsz azon, hogy asztalfoglalási menüd is legyen – jegyzem meg sejtelmesen, miközben rápillantok. A reptér felé kanyarodik, az egyik magáncéghez. Kiszállunk, majd felnyitom a csomagtartót. - Mit szólnál egy kis... ugráshoz? - Várakozón tekintek rá.
Isaac igazán rendes srác. A munkája, amit az étterem honlapjával művel, egyszerűen kifogástalan. Akad olyan nap, hogy minden órában, rosszabb esetben percben újabb és újabb gondolatok, ötletek rohamozzák meg az agyam az étteremmel kapcsolatban, hogy mit lehetne jobban csinálni, hogy mivel lehetne kicsit felfrissíteni az étlapot, vagy hogy milyen akciókkal, kedvezményekkel tudnánk kedveskedni a vendégeknek, esetleg még több embert becsábítani. A mai világban, a mai teknológiával mégis melyik az a platform amin keresztül a legkönnyebben meg lehet szólítani a kor embereit? Naná, hogy az internet, és a különböző weblapok. Ha Isaac nincs, az étterem se lenne ennyire elhíresült. Na jó, a Green Panther közel sem tart még ott, mint egy Gordon Ramsay étterem, és az utóbbi időkben igen sűrűn váltották egymást a séfek, a szakácsok, voltak olyan hetek, hogy bizony nekem is újra köpenyt kellett ragadnom és be kellett állnom a konyhára, de küzdelem nélkül nincs győzelem. Ugyebár... Eleinte csak szigorúan üzleti kapcsolatunk volt. Aztán minél többet zaklattam szegényt az újabb és újabb lehetetlenül hülye ötleteimmel, egyszer csak azon kaptam magam, hogy egy kínai étteremben ülünk, és a munka helyett a magánéleti dolgokról beszélgetünk órák hosszat. Így tudtam meg, hogy talán a saját neméhez vonzódik, azt hogy mennyire nehéz megbirkóznia a ténnyel, és a bíráskodó tekintetekkel. Egy kicsit magamat láttam benne. Ezért is értettem meg őt ennyire jól, és tudtam ellátni néhány jó tanáccsal. Már ha egyáltalán megfogadta őket. Életem legnehezebb időszaka volt, amikor rájöttem, hogy a saját nememhez vonzódom. De talán még nehezebb volt, hogy szembesítenem kellett a családomat ezzel a szerintük kárhozatalra ítélt döntéssel. Mintha az egész választás kérdése lenne... Én akkor egyedül voltam ezzel az egésszel. Jó, ez azért így nem teljesen igaz, hiszen Riley végig mellettem állt, és kitart mind a mai napig, de azért könnyebb lett volna, ha a családom elfogadóbb. Azt szerettem volna, ha Isaac nincs egyedül ezzel az egésszel, ha tudja, hogy én itt vagyok, és számíthat rám. Jó lelkű ember, és jót érdemel. -Ouu Szívem, tudod hogy képtelen vagyok megülni a seggemen, és képtelen vagyok akár egy napra is elszakadni az étteremtől. Sajnos belém van kódolva. - Megforgatom a szemeimet, mintegy jelzésül, hogy már én is egyre nehezebben viselem magam, az állandó tettvágyamat. Bár a fene megesz, hogy Riley mellett egész nap ott legyeskedik a laborban az az újonc lány, most mégis elhatározom magam, lenémítom a telefont, és próbálok a bölcs szavaira gondolni, miszerint nem minden nő leszbikus akit beosztanak mellé... Akárhogy is, Isaac megérdemel annyit, hogy ezt a napot teljes egészében rááldozzam. Nincs több étterem, nincs több féltékenységi roham és túlgondolás. Csak mi vagyunk ketten és az a titokzatosnak tűnő program ahova jelenleg is tartunk. -Imádom a meglepiket! El ne mondd! - Jobb kezem mutatóujját a szájára szorítom, fel se tűnik, hogy rossz szokásomhoz híven máris túl pörgöm a dolgot. Riley szerint olyan vagyok, mint a Duracell elem. Olyankor meg aztán főleg, amikor végre kimozdulhatok egy olyan személlyel, akit nagyon is kedvelek. Néha jó elszakadni a monoton hétköznapoktól, de ez nem azt jelenti, hogy ne szeretném az életemet a maga kuszaságaival és az elém gördülő akadályokkal együtt. Elégedetten mosolygok bele a felhúzott ablak üvegébe amin keresztül a mellettünk elsuhanó tájat szemlélem, igyekezve rájönni arra, hogy mégis hova tartunk éppen. -Richardra gondolsz? Igen, nagyon profi abban amit csinál, és pontos is. Ha azt mondja, hogy délre itt van, ő tizenegy ötvenötkor már a képeket lövi a menüről. - Elnevetem magam, némi keserűség mégis megbújik a háttérben. Richard profi, a munkája profi, a pontosságával sincs semmi baj, azzal viszont már inkább, hogy emelt a tarifán, amit teljesen megértek, ő is pénzből él, de hónapokat kell várni mire megszerkeszti és a kezembe adja a képeket. Nekem pedig van egy olyan rossz tulajdonságom, hogy mindent most és azonnal akarok. Mint amikor bejelentették, hogy engedélyezik a melegházasságokat. Az elsők közt akartam lenni, aki felveszi élete nőjének a nevét. Na, de lapozzunk! Annál is inkább, mert pillanatokkal később Isaac olyan szuper csúcs ötlettel rukkol elő amitől akkorát ugrok az ülésben, hogy majd' áttöröm a kocsi tetejét. Egész testemmel, izgatottságtól csillogó szemekkel fordulok felé az ülésben, már amennyit a biztonsági öv is enged. -Drágám, te egyszerűen zseni vagy! Hogy ez eddig miért nem jutott az eszembe, csessze meg?! - Felvillanyozva csettintek egyet két ujjammal a levegőben, s mialatt lassan megáll alattunk az autó, az én lelki szemeim előtt már újabb és újabb tervek látszanak kibontakozni, amik az étterem jó hírnevét fokozzák. És tessék, már megint itt tartunk, már megint a munka! Elcsodálkozva szállok ki a kocsiból, legalább annyira csodálkozó fejet vágva mialatt leveszem magamról a napszemüveget, mint amikor megérkeznek a Jurassic Parkba Jeff Goldblumék. -Oké, megmondom őszintén, amikor megláttam a táblát a reptérre, először azt hittem Disney landbe megyünk. De ez sokkal királyabb! Honnan van hozzá cuccod? Egyáltalán... hogy kell ehhez felöltözni? Mert a bőrnadrág és a fehér ing nem biztos, hogy a legjobb döntés volt részemről. Azt hiszem nem gondoltam át eléggé, amikor szóltál, hogy kényelmes cuccba jöjjek. Egyáltalán... hogy kell ezt használni? Bele kell bújni, vagy...? És van hozzá olyan béna szemüveg is, hogy ne fújja ki a szemünket a szél? Erről muszáj majd egy szelfit küldenünk Rileynak! - Izgatottan csapom össze a tenyereimet, akármi is lesz a következő lépés, hűen követve őt mindenhova.
Itt az emberek könnyen megszokják azt, ami működik (vagy annyira nem), és nem hajlandóak változtatni, új dolgok után nézni, kipróbálni, felmérni. Otthon ez alapvető volt. Sosem istenítem az otthoni dolgokat és az ittenieket sem. Mind a kettő rendelkezik szerintem szuper dolgokkal. A sokkot itt az is jelentette, hogy csak az igazán vállalkozó szelleműekre volt igaz, hogy folyton keresték az új lehetőségeket. Robin éppen ilyen volt, már az elején. S mások már nekem bosszankodtak, hogy már megint az ő anyagával foglalkozom s ezt sosem értettem. Próbálkozik, kipróbál, gondolkodik. Nem nagyon beszélek arról, hogy asexként egyik nem sem vonz ilyen értelemben. Igazából az elején nem is értettem, miért ugrálnak meg rajonganak és páváskodnak a többiek és mennek lányok, fiúk után. Teljesen jól elvoltam a saját dolgaimmal. Aztán úgy éreztem, nekem is kéne valamit tennem és ekkor jött a felismerés, hogy se ez, se az. Voltam fiúval, lánnyal, és semmi. Aztán mikor megtudtam, Robin milyen kapcsolatban van, csak idővel mertem szóba hozni, hiszen nem kritizálni vágytam, hanem éppen ellenkezőleg. Olyas valaki segítsége, rálátására volt szükségem, aki valamennyire hasonló cipőben jár. Valahogy mégsem működött, ugyanakkor nagyon jó volt végre valaki előtt nem titkolózni. Aztán jött Ő s saját tapasztalata is sokat segített. Abban is, hogy végre elmondjam a családomnak, ami elég nagy hullámot vetett. Így most se otthon nem lehetek, nem igazán vágyom a tekintetükre és szomorúvá tesz, másrészt hozzá sem akartam költözni. Át akartam gondolni a dolgokat. - Neked is jár kikapcsolódás – és hát hiába jó főnök, ha jó szakembereket vett fel, egyedül is meg tudják oldani a dolgokat. S megértem egyben, mert a munka engem is hajt minduntalan előre. A számra jelképesen lakatot teszek, mosolyogva. Nem fogom neki elmondani, majd lesz neki meglepi. Igazi meglepi, még ha a reptér felé menet talán rájön, mit is tervezek. - Igen, Richard – bólintok. - Igen – nevetem el magam. Richard ezzel is kivívta az elismerésem, mert a pontosságot szeretem. És a munkáit is. Nagyszerűen ért a rendezéshez, és ami a vizuális megjelenítéshez kell. Nem vagyok grafikus, nem is leszek sosem és fotós sem, csak ha tetszik valami, azt értékelem. - Mert mással voltál elfoglalva, ami szükségesebb volt. A többire ott vannak a többiek – mosolygok. - És egyre többen érdeklődnek a lehetőség mellé. Valahogy összekeverik az info kukact a technikai kukaccal. Így gondoltam, szólok. Már van pár tervezetem is, megnézhetjük majd őket – és majd továbbfejlesztjük, kialakítjuk. - Nyugi, mindent lefoglaltam és jól vagy úgy, ahogy vagy. Egy overallt veszel fölé, és az jó lesz. Mindjárt mutatok mindent. A foglalással foglalkozó máris jön elénk, az egyik szerelő, Joanna. Kedves lány, inkább már nő, de senki se mondaná meg, hogy negyven felett van. - Van öltöző is, és ezek mind a többi kellék. Isaac, segítesz majd felvenni neki a többit? - bólintok rá, majd Hannah eltűnik, dolga van ezer, de azért integet egyet mosolyogva. - Az öltözőben csak vedd fel az overallt és a bakancsot, a többiben segítek – van vizsgám ugrásból, már vihetek mást magammal. - Velem fogsz ugrani, így minden rendben lesz. És ez még Disneynél is jobb! - nevetem el magam. - Fogunk selfizni, meg van kamerám is, onnan is lőhetünk szelfiket! - mosolygok tovább. Kikapom az edzőtáskát a csomagtartóból, benne a cuccaimmal. - Megvagy? - Állok az ajtó előtt, várva, hogy kész legyen, én mindent kint kaptam fel, bár a bakancs most nehezen akart feljönni. Felteszem a fejem tetejére az ugráshoz használt szemüveget, a sisak a táska tetején van. - Muti magad – nézek végig rajta, ahogy megjelenik.
Kezdőlap
