Ha az ember elég nagyra nő, akkor legalább annyit elmondhat magáról, hogy az apja megtanul úgy ordítani vele, hogy a hangját se emeli fel.
Nem, szóval, nem, apu, nem vennék fel a te kedvedért sem a feketén kívül mást színt ma este, ne hari.
Valami ilyesmit akartam mondani, de a gyakorlatban végül is fehérneműben ültem a szobám padlóján, felhúzott térdekkel, a háttérben valami túl hangos punk zenével – fogalmam sincs épp a bandáról, de más esetben esküszöm, hogy a gitáros kedvenc színét és a legutóbbi négy koncert helyszínét is megmondtam volna – és olyasmiket mantráztam magamnak, hogyha most elkezdenék tényleg sírni, akkor azt mindenki meglátná a szemeimen, és ugyan nem tenné szóvá – ki a franc tenné az ilyesmit szóvá errefelé? – de…

Jött valami ütemváltás a dalban, én pedig mélyeket lélegeztem, és valahogy egész Kalifornia egy kurva nagy átbaszásnak tűnt. Három hónapja jöttem vissza New Yorkból, egészen húsz perccel ezelőttig azt hittem, örökre, de tudod, három hónap a gyerekkori hálószobádban éppen csak arra elég, hogy rájöjj, hogyha hazamész, örökké csak lázongó tini lehetsz, mindegy, hogy tizenhat vagy huszonöt vagy.
Van ez a hülyeségem, New Yorkból Bernard elől menekülök, Los Angelesből pedig anyám elől, ezt pedig nehéz megértetni bárkivel, kiváltképp magammal, mert csak ilyen hülyeségekhez vezet, hogy a nagy parti előtt egy szál bugyiban végzem a padlón, és csak hogy biztos ne érezzek semmit, négykézláb eltápászkodok az éjjeliszekrényemig, hogy csak azért vegyem fel onnan a mobilomat, hogy a kijelzőn maradt kokaint lenyalogassam.

Ha az ember nem óvatos, apám úgy fog ordítani vele, mint a taggal, akit arra vett fel, hogy rendezze az ételszállító céget, mert… őszintén, fogalmam sincs, miért. Lássuk be, nagy valószínűséggel én kúrtam fel az agyát, ilyenkor meg épeszű ember – illetve az épeszű emberek és én – csak annyit tud tenni, hogy örül, hogy ebből a kör lebaszásból kimarad, nem a tanúja, nem kell vele semmit sem kezdenie. Ezek után menetrendszerűen apám sétál egyet a kertben – addig a rendezvényszervező cég dekorátorai valahogy valahová eltűnnek –, aztán lenyugszik és a világ legelragadóbb házigazdája lesz.

Egyébként utál partikat adni, de mégis rengeteget teszi. Anya mindig is tiltotta neki, mert imádta a csendet és a nyugalmat, de ilyen havonta-kéthavonta mégis át-áthívogatta az aktuális kedvenceit, hogy az egész család lássa, kiket fognak gerincre vágni a producer haverjai a szereposztó kanapén.
Nem is tudom, apám tényleg utálja ezt az egész szervezkedést, de tudod, amikor az egész így történik, már nagyon elemébe kerül. A kilencvenes években volt egy nagyjátékfilm, amit segített összedobni, és relatíve híres is lett, azóta amúgy nem tudok én sem olyan dolgot mondani, amiről ismerheted, de valamihez állandóan köze van, miközben például hánynia kell, ha az ember feldobja neki, hogy mi lenne, ha elugranánk moziba. Az egész filmipart éppen csak úgy élvezi, mint ahogy az ember a Rizikó társasjátékot szokta. Imád kapcsolatokat építeni, imád embereket összehozni, valakit seggfejnek nevezni, aztán pedig elvárni, hogy mások is seggfejnek hívják azokat. Ez pedig érdekes, amíg mondjuk egy Brett Easton Ellis regény karaktereként látod, de ha ezzel kell felnőj, akkor már azon kapod magad, hogy csak azért fogod várni az esti partikat, mert tényleg az elmúlt három hónapban a szarnak sem mutattad meg az arcodat, ennyi idő alatt viszont kifogytál minden drogból.

Mert, tessék, a telefonom képernyőjén maradt köpésnyi por volt a legeslegutolsó kokainom. El tudod képzelni, milyen nehéz ebben a városrészben készpénzt szerezni? Dílert találni bármelyik szomszédban, de ha nincs saját autód, akkor hogy a francba jutsz el oda? Nekem meg még jogsim sincs, vagy egy épkézláb ember, akit fel tudnék hívni, hogy vigyen el valahova.
Szóval három hónap, ebben a házban, apám mellett, a hetedik parti, amit tart azóta, az első, amire megkért, hogy jöjjek is el, ne csak a szobámban gubbasszak, erre itt vagyunk, nem tudom, hogy meghalnék-e inkább még egy kis kokainért, vagy pedig ez kéne legyen az az este, amikor is belefojtom magamat az úszómedencénkbe, de azért vágjak jó pofát és ne vegyek fel feketét, hm?


Négy órával később még mindig nem szereztem kokaint, a medence szélénél ültem, és néha szembe találtam magamat apám reményvesztett pillantásával, mert mégis csak feketét vettem fel.

Egy olyan beszélgetés közepén álltam, ami épp azt taglalta, melyik Disney mozi milyen sztorit, és kinek a sztoriját használta fel és kaszált érte milliókat. Shakespeare, Grimm, Andersen, Lewis Carrol, C.S. Lewis (ez utolsó kettőt majdnem összekeverték); P.L. Travers neve mondjuk már senkinek sem jutott eszébe (kisebb vita alakult ki arról, hogy ő amúgy nő volt?), nekem meg nem volt kedvem megmondani nekik, mert bárki foghatta volna a telefonját és rákereshetett volna, meg mert valójában valahol félúton teljesen kizoomoltam a beszélgetésből. Nem igazán értettem, hogyan kanyarodott erre a diskurzus, hogyan lehetnek ilyen elviselhetetlenül kiszámíthatóak és unalmasak azok az emberek, akikkel két nappal ezelőtt még Raymond Carvert próbáltunk, és olykor (sokszor) bele akartunk halni.

Amikor elfogadtam J.P. meghívását, ez az egész tök jó ötletnek tűnt, a kapcsolat a minden errefelé, ezt már akkor megtanulod, amikor valaki csinálhatja a félévi vizsgáján Raymond Carvert, van aki meg ott ragad Kleisttel és megrohad, de egyfelől nem élvezem annyira a dolgot, mint gondoltam, hogy élvezni fogom, másfelől meg rájövök, hogy mennyire nem vonz ez az egész. Nem mintha a színház ártatlan lenne a filmhez képest, ebben az egészben semmi ártatlan nincs, de nem azért akarok színész lenni, hogy milliókat kaszáljak egy Disney hercegnővel, és unatkozva bámuljak egy mikrofonba, én igenis bele akarok halni. Ha kell, minden nap, heti nyolcszor, vasárnap kétszer.

A ház persze lenyűgöző, a kert persze lenyűgöző, a medence akkora, hogy kétlem, hogy valójában ki lehetne használni, minden második ember úgy néz ki, mintha real life Photoshopnak vetették volna alá, és alapvetően értem, hogy mindenki, akinek ez nem adatott meg, erre vágyik, és nem azt mondom, hogy _egyáltalán_nem_ vágyok erre, de azt hiszem, ha valaki felajánlaná, hogy figyu, itt az új Transformers film, érdekel?, akkor előbb dugnám le az ujjamat a saját torkomon, semhogy arra gondoljak, fú, abból vehetnék egy ilyen házat. Azt akarom mondani, hogy ennyire nem kell.
Piát már szívesebben fogadok, úgyhogy igazából tök észrevétlenül elfordulok a társaságtól, Connie ujjai egy pillanatra mintha súrolnák a felkaromat, de nem nézek rá vissza, hogy marasztaló, vagy értetlen pillantással találkozzak. J.P-t valahol elvesztettem úgy egy órája, de megkeresni jó kifogásnak tűnik arra, hogy ne vegyek részt a "te kit játszottál volna ezekben a filmekben legszívesebben?" beszélgetésben, amit szeretném azt hinni, csak olyan zöldfülűek folytatnak le, mint mi, de közben rettegek, hogy ez bármilyen tapasztalt színészek társaságában is előfordulhat.
Van egy nagyon finom határvonal - szerintem - aközött, hogy valamit nagyon akarsz, meg hogy valamit kétségbeesetten akarsz. A kétségbeesés nem néz ki jól a színpadon, és bár nincs vele tapasztalatom, szerintem filmen sem.

Találok piát, megtalálom J.P-t, nagyjából egy fél óra múlva jut el a srác addig az ötletig, hogy üljünk már le a medencéhez, kíváncsi, milyen meleg a víz (mondjuk, oké, hogy estére lehűl az idő, de nem annyira, hogy a víz is hideg legyen - szerintem), de jobb dolgom mondjuk nem igen van, már egy ideje azon gondolkodom, megvárjam-e egyáltalán, amíg Connie menni akar, vagy csak lépjek le egyedül, hívhatnék egy taxit; szóval egyszer csak azon kapom magam, hogy lerúgom a bakancsomat meg a zoknimat, és a kék-klóros víz bűvkörébe kerülve trappolok a medence széléig. Nem tűnik egyébként teljesen hülye ötletnek belógatni a lábunkat és inni, meg jól megkritizálni minden idiótát, akivel ma szóba álltunk, épp csak eddig az ötletig sosem jutunk el, mert mielőtt leülhetnék, J.P lök egyet rajtam, én meg fejjel előre landolok abban a bizonyos csábító kék-klóros vízben, valahol pont egy szerencsétlen csaj mellett csobbanva, aki felteszem, ugyanabból az okból ücsörög itt, mint amivel mi érkeztünk - hogy kicsit távolabbra kerüljön a parti epicentrumától.

- Basszus, látnád most az arckifejezésedet.
- Azt mondja, hogy meg foglak gyilkolni? Mert akkor jól látod.
- Szóval, milyen a víz?
- Egyébként kurva jó, kösz, hogy kérded. Kihúzol?
- Hogy a mélybe ránts? Még mit nem.
A hajam kellemetlenül az arcomra tapad, visszalököm magam a víz alá, hogy egészen hátrasimíthassam az összes szemembe lógó tincset. Ha egyszer már vizes lettem, igazság szerint halálosan mindegy, mennyire igyekszem ki. Egy szerencséje van J.P-nek, hogy megvárta, amíg leveszem a cipőmet. Egyébként már kinn lennék és víz nélkül fojtanám meg.
- Te... az ott nem Liza Cooper?
Megvonom a vállamat, bár követem J.P. tekintetét, épp csak halványan rémlik, hogy Liza Cooper valami casting ügynökségnél van, de valószínűleg valami ilyesmire emlékszik J.P. is, aki bár hajlandó rám egy "ne haragudj"-ot pazarolni, végül beközli, hogy muszáj neki bemutatkoznia, "bocs, de komolyan, basszus, tényleg bocs, drukkolj!!".
Csendesen felnyögök. Elsuttogok J.P-ért egy néma imát a színészet bizonyára nem létező görög istenéhez, taposom magam alatt a vizet, aztán jut eszembe egy korábbi fél gondolat, ami már megkörnyékezte a lányt, aki tényleg úgy ül a medence szélén, ahogy én akartam.
- Bocs, nem fröcsköltünk le?