Ha össze kellene számolnom pontosan hány dolgot próbáltam ki csak és kizárólag az anyukámnak hála, azt hiszem nem tudnám pusztán a két kezemen megmutatni, sőt, az sem biztos, hogy egy füzet egyetlen oldala elég lenne rá. Ő fontosnak tartotta, hogy kisebb koromban játsszak valamilyen hangszeren és járjak ének órákra, mert a zenélés javítja a memóriát, segít a csapatmunkában, megtanít kitartónak lenni és állítólag még a matektudáshoz is köze van a dologhoz, de én személy szerint nem hiszem, hogy a kettőnek van köze egymáshoz, ha valaki úgy születik, hogy a matekkal taszítják egymást, mint a mágnesek azonos töltésű oldalai.
Anya szerint az nem elég, ha csak egy órákon kívüli foglalkozásra járok, legalább négyre íratott fel engem, amikor elkezdtem a középiskolát. Ezt szerencsére sikerült leredukálni kettőre, amiből az egyiket legalább élvezem is, mert nem sok köze van az egyetemi jelentkezésemhez. Legalábbis nem hiszem, hogy annyira különlegesnek tartaná bárki is, hogy milyen süteményeket és édességeket tudok elkészíteni magam is. Aztán ott van még a diákönkormányzat, amit nem is feltétlenül sorolnék a klubok közé, nem úgy legalábbis, mint a vita kört. Viszont az nem elég, ha pusztán szavakkal tudom megvédeni magamat, szerinte a világ leghasznosabb dolga egy tizenhét éves és negyvenhárom kilós lány számára, ha önvédelmi tanfolyamra jár. Az okát egyértelműen meg tudtam volna mondani, habár én nem tulajdonítottam neki akkora jelentőséget, mint anya. Csomó olyan videó jöhetett vele szembe, amiben amerikai lányok számoltak be arról, hogy követték őket hazafelé, vagy fura alakokkal találkoztak kutyasétáltatás közben. Emiatt pedig az én édesanyám is úgy gondolta, hogy ha sokkolóval nem is járhatok iskolába, de minimum tanuljak meg néhány fogást. Én már csak azért sem gondoltam olyan fontosnak ezt a tanfolyamot, mert egyébként az esetek nyolcvan százalékában anya vitt iskolába és hozott el, így senkinek nem volt esélye elrabolni, vagy megtámadni engem, hacsak nem épp az iskolában történt volna ez. Ellenkező esetben nem sűrűn járkáltam sötétedés után. Ha pedig teljesen őszinte akarok lenni magammal, akkor nagyon is tisztában vagyok azzal, hogy nem az én negyvenhárom kilóm fog bárkinek is problémát jelenteni, ha el kell rabolniuk. Nem magával az önvédelem tanulásával volt bajom, hanem azzal, hogy teljes mértékben azt hiszem, hogy semmi esélyem, ha támadás ér. Ezt viszont nem közöltem anyával, mert a végén csak újabb vitánk lett volna belőle, amit nem szerettem volna.
- Jó napot! Most vagyok itt először... - Olyan jókedvűen sétáltam oda a recepcióhoz, amennyire csak tudtam, holott tisztában voltam vele, hogy most valami sporttal és testmozgással kapcsolatos tevékenységet készülök végezni, ami egyébként sosem volt az erősségem. De remélhetőleg már okosabban távozom innen, mint ahogyan megérkeztem.
Nem siettem túlságosan, amikor a cuccaimat lepakoltam és bezártam egy szekrénybe, mert direkt a megfelelő sportruházatot vettem fel, még indulás előtt, az a ruha pedig, amiben haza terveztem menni ott lapult a táskámban. Ha nagyon izzasztó lesz ez a foglalkozás, mégsem mehetek haza ugyanabban a ruhában.
Még abban sem voltam biztos, hogy hogyan fog kinézni ez az óra, vagy hogy létezik-e a csoportos foglalkozáson kívül más fajta lehetőség egy önvédelmi tanfolyam esetében. De ezen a ponton már nem lett volna értelme kérdéseket feltenni - na jó, kivétel talán azt a recepciós lánynak, hogy pontosan melyik terembe kell mennem. Csendben nyitottam ki az üvegajtót és léptem be a barátságos méretű terembe, ahol rögtön kevésbé éreztem magamat elveszettnek, mert nem kellett felemelnem a hangomat már akkor sem, amikor először megszólaltam. - Helló. - Egészen kedves mosoly költözött az arcomra. - Önvédelmi tanfolyamra jöttem. Jó helyen járok? - Bíztam benne, hogy annyira azért segített a memóriámon a hegedülés, hogy tudjam követni az alig két perce adott iránymutatást, de jobb rákérdezni, mint a végén kikötni egy olyan fitnesz órán, amitől csak szimplán kipurcanok és még azt sem tanítják meg nekem, hogy hogyan védjem meg magamat.

ruha ＊ ＊ 609 szóban

Ha nem kerültem volna olyan helyzetbe a tegnapi nap folyamán, akkor minden bizonnyal teljesen kilennék akadva amiatt, amit kitaláltak nekem az egyesületnél. A helyzet valójában az volt, hogy a számon még egy kicsit látszott a seb, illetve a halántékomon enyhén el volt színeződve a bőr, ami utalt az agyrázkódásomra. Szerencsére a bordáim már bőven rendben vannak, ugyanakkor jelenleg hálásnak kellett lennem azért, hogy nem kaptam a nyakamba egy eltiltást. Ennek ellenére az edzésen amúgy nem minden alkalommal viselt ruhát öltöttem magamra, és az ablakpárkány szélén támaszkodtam, a barátnőm combjai mellett. Ez a tartás volt neki, illetve nekem is kényelmes. Ő túl pici volt, én meg épp annyira hajoltam le, hogy tudjak neki puszit adni anélkül, hogy ki kellene törni a nyakam.
- Annyira nincs kedvem ehhez az egészhez – halkan sóhajtottam fel – Egyetlen emberről van szó. Így muszáj lesz beszélnem hozzá…
- Nem árt neked, ha váltasz pár szót másokkal is, Ian – a kezem lassan a lány derekára csúszott, az ő karjai a nyakamat fonták körbe. Ha most látna Josh, akkor minden bizonnyal azt gondolná, hogy egyáltalán nem vagyok olyan szent, mint amilyennek előadom magam, vasárnap pedig biztosan hajlandó lenne eljönni velem a templomba csak azért, hogy kiröhögjön miközben végrehajtom a gyónást. Nem véletlenül nem járok el vele a misékre. Ő nem az a fajta ember, aki egy ilyen környezetben tudna viselkedni, ráadásul utána hetekig azt hallgatnám, hogy ő nem tornaórára akart jönni.
- Úgy gondolod? – egy kis mosoly költözött az arcomra, de aztán egyszerűen felsóhajtottam és ellöktem magam a párkánytól. Egy puszit adtam még a lány ajkaira, mivel tudtam, hogy idő van, és valaki mással kell foglalkoznom most.
- Majd, ha végeztél gyere a teremhez. Elmehetnénk enni valahova együtt – miközben ezeket a szavakat mondtam a lánynak, magamhoz húztam és egy újabb puszit nyomta a feje búbjára. Nem örültem neki, hogy most nem együtt fogunk edzeni, és ez egyáltalán nem a többi fiúról szólt, szimplán csak arról van szó, hogy hiányzott már az, hogy ténylegesen együtt legyünk. Az időnk szerves részét az edzésen töltöttük, emiatt pedig furcsán megváltozott a napi rutinom. Mivel Josh még gondolom nem tervezett hazajönni, egyre inkább kedvetlennek éreztem magam, ami miatt kissé morcos ábrázattal léptem be a terembe, ahol az „órámat” kellett tartanom. Nem először csináltam ilyet, lényegében már többször előfordult az, hogy például a kicsiknek én tanítottam meg egyes rúgásokat, meg felügyeltem a 11-12 évesek tevékenységét is. Önvédelem óratartásból nem voltam mester, de az edzőm szerint minden tudásom megvan ahhoz, hogy valamit átadhassak annak az egyetlen személynek, akivel ma foglalkoznom kell.
Egyedül voltam, amikor beléptem a terembe. Mivel nem kellett arra gondolnom most, hogy talán érdemes lenne valami zenét bekapcsolni, mivel ez nem olyan edzés lesz, amin esetleg táncos bemutatókat tudnánk gyakorolni.
Nem vettem a fáradtságot arra, hogy megforduljak, amikor hallottam az ajtó nyílását. Még egy utolsó üzenetet küldtem a bátyámnak, ami egy kék színű szív volt, mivel volt szerencsém látni a hülye fejét egy fényképen. Az időeltolódás és az iskola meg egyéb elfoglaltságaim miatt már régen volt szerencsém beszélni vele. Nem írtam volna meg neki, hogy hiányzik, ezért egyszerűen csak egyetlen hangulatjellel igyekeztem ezt kifejezni, amiből szigorúan csak a kék színűt voltam hajlandó használni, és kevés embernek küldtem el. Joshnak, a barátnőmnek és a mamának. Néha anyának és apának, ünnepnapokon.
- Szia – miután megszólítottak, vettem a fáradtságot arra, hogy a hátam mögé pillantsak – Jó helyen jársz igen. Ne várd a többieket, mert csak ketten leszünk.
Lassan közelítettem meg a lányt. Jóval apróbbnak és törékenyebbnek tűnt nálam, egyébként abszolút indokoltnak találtam az önvédelemmel kapcsolatos tanulmányokat neki. Mivel én voltam a tanára, nekem kellett kezdeményeznem a bemutatkozást is, azonban nem akartam azzal szórakozni, hogy meghajolgatok vagy egyéb, mivel ő nem taekwondozni jött. Egyszerűen kezet nyújtottam neki.
- Elian vagyok – határozottan mondtam ki mindezt, aztán némi kétkedéssel a hangomban kérdeztem meg tőle a következőt – Küzdősportoltál már korábban, vagy van bármiféle tapasztalatod önvédelem terén?

potato ϟ mentősbácsi segítsen    ϟ 635 szó

Anya odafigyelő gondoskodása engem is arra nevelt, hogy minden tekintetben igyekezzek alapos lenni és akármilyen helyzetbe is kerülök, legyek felkészülve akár a legrosszabbra is. Ez a része azt hiszem kicsit sem illik az én személyiségemhez, mert sokkal jobban szeretem a vidám és jó dolgokat és szeretném mindenkiben a jót látni... Amit anya tudta nélkül egyébként meg is teszek. Más esetekben meg ugyanúgy ítélkezem, mint ő dupla annyi tapasztalattal a háta mögött. Szeretnék hinni neki, miért is ne szeretnék, de ugyanakkor meg hol van annak a helye, hogy mindenki a saját hibáiból tanul a leginkább? Ha nem követhetem el én magam is ezeket a hibákat, akkor hogyan fogok megtanulni bizonyos dolgokat? Teljesen más hallomásból értesülni valamiről és magunknak is megtapasztalnunk azokat, a saját bőrünkön.
Azt mondjuk korántsem gondoltam volna, hogy el leszek küldve önvédelmet tanulni, de még mindig jobb, hogy előbb megszerzem a tudást és talán, de tényleg csak talán később hasznosítom, mint hogy utólag legyen baj abból, hogy nem tudtam megvédeni magamat. Tudom, hogy sokat jelent ha magabiztos az ember és győztes hozzáállással érkezik valahová, de én nem igazán tudtam elhinni, hogy bármire is jó lesz ez az óra, mert hiába a tudás, ha nincs hozzá erőm.
Fogalmam sem volt arról, hogy pontosan mire kellene számítanom ezen a tanfolyamon, azt pedig végképp nem hittem volna, hogy teljesen egyedül leszek az oktatóval... Az oktató sráccal. Rögtön beugrott, hogy ez részben az én hibám is, mert vagy nem kérdeztem utána eléggé, vagy nem faggattam ki anyát a megfelelő módon, amitől most úgy éreztem, hogy nem vagyok eléggé felkészült.
- Ó... Rendben. Igazából azt hittem többen is lesznek... - Megköszörültem a torkomat, amikor a kezemet a vállamhoz emelve rájöttem, hogy nem fogok tudni csavargatni semmilyen vörös tincset, mert hogy a hajam szabályos lófarokba fogva épp a hátamra omlik, ettől pedig kicsit kellemetlenül éreztem magamat. Nem sűrűn mondhatom el, hogy mások kinézetével foglalkozom, amikor iskolán kívül vagyok, mert a legtöbb külön tanár idősebb, de minimum a negyvenes éveiben jár, így egészen elvonta a figyelmemet a tény, hogy ez a fiú - mert hirtelen az jött le róla, hogy nagyjából egyidősek lehetünk - mennyire jól néz ki. Olyannak, aki nem csak helyes, hanem biztosan jól is tanul és ha itt ad órákat, akkor a sportokban is jó lehet... Azon kaptam magamat, hogy egészen tágra nyílt szemekkel figyelem, ahogyan közelebb jön, amit azzal igyekeztem ellensúlyozni, hogy a felém nyújtott kezére erőszakoltam a pillantásomat, amíg megpróbáltam összeszedni magamat.
- Örülök, hogy megismerhetlek. Én Holly vagyok. - Ezúttal már egy egészen határozott, begyakorolt mosollyal az arcomon néztem fel rá újra. Közben pedig az övébe csúsztattam a saját kezemet. - Nem, igazából eddig csak cardio jellegű dolgokat próbáltam ki, nem igazán vagyok otthon a küzdősportokban. Azt sem tudom alkalmas vagyok-e az önvédelemre. - Elvégre pontosan azon diákok sorát is erősíthetném, akiket egyszerűen megfognak és beraknak egy szekrénybe, vagy kukába, a termetük miatt. Lényegében beférnék mindkettőbe... Viszont mindig igyekeztem olyan ember benyomását kelteni, akivel könnyen lehet barátkozni. Még ha voltak is, akik kifejezetten strébernek tartottak, soha nem vádoltak mondjuk azzal, hogy a tanárok kedvence akarnék lenni. Az, hogy mindig én voltam elküldve a tanáriba, hogy megkérdezzem nem tolhatjuk-e el a dolgozatokat pedig csak annak köszönhető, hogy benne vagyok a diákönkormányzatban.
- Te régóta sportolsz? - Kíváncsian néztem felé, még mindig egy halvány mosollyal az ajkaim sarkában. Egyelőre hiába próbáltam megfeledkezni arról az érzésről, hogy mennyire fura, hogy csak ketten vagyunk itt, nem sikerült. Azonban még így is nagyon szerencsésnek tekinthetem magamat, amiért Elian van itt és nem valami középkorú, vagy idősebb férfi, akivel sokkal furább lenne önvédelemről beszélgetni.
- Mivel kezdünk? - Nekem tényleg nem volt semmilyen tapasztalatom abban, hogy vajon van-e elméleti része is ennek, vagy csak a gyakorlatról szól az egész, de hajlandó voltam rábízni magamat a srácra, mert legalább másra már nem kellett várnunk.

ruha ＊ ＊ 621 szóban

Egyáltalán nincs tapasztalatom az önvédelmi oktatásban, mivel még soha életemben nem csináltam hasonlót. Egy dolog tanulni, és egy másik valaki mást tanítani, szokták mondani. Én nem vagyok egy bölcselkedő típus, de talán úgy is fogalmazhatnék, hogy jobban szerettem cselekedni, mint elmélkedni. A kettő az köztudottan kizárja egymást, emiatt elmondhatom magamról azt, hogy nem igazán gondolkozom, ellenben a kezem azelőtt eljár, hogy azt az agyam felfogná. Gondolom ez valami velejárója lehet annak, hogy a szüleim le akarták kötni a felesleges energiáimat. A múltkori veszekedésünk után szinte biztos vagyok benne, hogy ha visszamehetnének az időben, akkor nem hatalmat akarnának nekem azzal adni, hogy verekedhetek gyakorlatilag legálisan, hanem inkább egy kötő, vagy varró klubban próbálnák meg levezettetni a felesleges energiáim. Mondjuk nem tudom mennyivel jobb tűk közelébe küldeni, de összességében kevés olyan sport és elfoglaltság van, ahol nem lehet instant fegyverként használni valamilyen fontos kelléket, ami elengedhetetlen az adott dolog űzéséhez. Egy darab papírral is el lehet vágni valaki torkát, ugyebár.
Valószínűleg anya és apa reménykedtek benne, hogy a templomban nem csak a kosz ragad rám, viszont én egyáltalán nem siettem azzal, hogy eloszlassam a kétségeiket. Összességében az volt az igaz rám mostanában, hogy igazán szerettem az idegeiken táncolni, ugyanakkor számolniuk kellett volna a bosszúmmal. Mivel nem voltak képesek se Josht se engem rendesen felnevelni, benne volt a pakliban az, hogy valamelyikünk az szemtelen lesz. Velem pedig pontosan ez történt.
Mikor megláttam betévedni a kiscsajt, akkor egyszerre fagyott a mosoly az arcomra, és nyomtam el a kényszert arra, hogy felsóhajtsak. Összességében nem tudom, hogyan gondolták alapból sem ezt az egész dolgot, mivel nincs itt senki más, akin bizonyos dolgokat demonstrálni tudnék. Gondolok itt például arra, hogy a megjelenő lány nyaka gyakorlatilag vékonyabb volt a felkaromnál, emiatt pedig vagy megfojtanám, vagy éppenséggel eltörném azt. Valószínűleg az edzőm sokkal jobban szeretné azt, hogy mondjuk lecsukjanak, ezáltal pedig végleg megszabaduljon tőlem, de azért még én is túlzásnak tartom, hogy ennek érdekében képes lenne feláldozni egy kislányt. Felfoghatatlan, durva, és az biztos, hogy ez Istennek nem tetsző cselekedet a részéről. Merő gonoszság.
Ugyanakkor mindez nekem jelenleg inkább okozott némi bosszúságot. Összesen életemben egy nőhöz nyúltam gyengéden – mert az anyámat nem fogom fogdosni, nem vagyok én perverz állat – hozzá is elég későn ahhoz, hogy tapasztalatlannak tarthassam magam, mondjuk ellentétben Joshuával. Na nem mintha ehhez a kiscsajhoz bárhogy is akarnék nyúlni, a barátnőm pedig nem tudom mennyire számít jelenleg, mivel így vagy úgy, de ő is elég erős lány. Mindegy, valahogy ez is alakul majd.
- Mondanám, hogy én is – rántottam meg a vállam, aztán egy kicsit elmosolyodtam – De nem igazán tudtam, hogy mire számítsak. Szerintem csak ketten leszünk.
Gondolok itt arra, hogy én nem rendelkezem olyan tudással, hogy több embert is oktassak, de azért rám tudtak sózni egy olyan lányt, aki valószínűleg annyit nyom, amennyivel edzeni szoktam napi szinten.
- Nos, az a jó hírem, hogy mindenki alkalmas rá – miután kezet fogtunk, hamar megszakítottam a fizikai kontaktust, de arra azért odafigyeltem, hogy ne legyek túl erőszakos, amikor elhúzom a kezem. Tisztában vagyok vele, hogy nem vagyok egy simulékony természetű ember, az pedig kifejezetten nem segítene rajtam, ha ezt Holly megerősítené az edzőimnek. Jelenleg én azért vagyok itt, hogy visszaszerezzem a bizalmukat, nem pedig aláássam.
- Elég régóta igen, azt hiszem hatévesen kezdtem el taekwondozni – már én sem emlékeztem tisztán, mivel olyan volt, mintha egész életemben ezt csináltam volna. Az, hogy a családom fura képeket mutogatott rólam a gyerekkoromból, szimplán a véletlen műve volt. Kilesték, hogy mikor van gyenge pillanatom, amit megörökítettek, aztán elmondták nekem a hazugságaikat. Ezzel próbálnak manipulálni. Főleg a mama. Hiába szeretem a mamát, attól függetlenül még nem lát úgy, ahogy én magam.
- Nyújtással és bemelegítéssel – ez valószínűleg más lesz, mint amit a tesiórán csinált, leszámítva az apró szökdeléseket, amivel kezdeni fogunk – Kényelmes a cipőd? Mert akkor nekiállunk. Ha szükséged van pár perce amíg iszol, vagy esetleg valamit eszel és tolunk negyedórát a dolgon, nekem az is rendben van.
Nem voltam annyira időhöz kötve, hogy siessek, gyakorlatilag én is a vizemért mentem, meg előkaptam egy müzliszeletet a táskámból. Tudtam, hogy nem olyan edzés lesz az, mint amit alapvetően megszoktam, de azért némi energiára így is szükségem van. Pont annyira lesz megterhelő ez az alkalom, hogy ne akarjak egy egész tál gyrost bedobni most.

potato ϟ mentősbácsi segítsen    ϟ 635 szó

Nehezen tudtam volna átsiklani a tény fölött, hogy csupán én és az önvédelmet oktató fiú veszünk részt ezen az órán, ha történetesen nem lett volna annyira kedves kinézetű ez a fiú. Az arca azt sugallta, hogy kedves és jól nevelt, nem olyan haszontalan, mint néhány kortársunk. Nem gondolok itt konkrét emberekre és nem is akarok általánosítani, de határozottan voltak olyan megnyilvánulásai egyes évfolyamtársaimnak, amiért legszívesebben betörtem volna az orrukat. Például a legutóbbi etika órán, amiért nem tudom, hogy inkább a tanárnőt kellene-e inkább hibáztatnom, számomra mégis vérforraló volt csupán visszaidézni is a történteket. Arról beszélgettünk, hogy kinek mennyire fontos a megjelenése, mire a tanárunk vagy fél órán át a fiúkat kérdezte arról, hogy mit gondolnak azokról a lányokról, akik sminkelnek és megcsináltatják a körmüket, vagy akik egy kicsit többet nyomnak. Néhány válasz alapján komolyan azt gondolom, hogy minimum ősemberekkel járok egy iskolába. Sokkal komfortosabb volt számomra olyan emberekkel barátkozni, akikkel azonosnak gondoltam az értékrendünket. Nem azt mondom, hogy túl határozott gondolatokkal rendelkezem minden témában, mert ennyi idősen nem lehet még annyira sok tapasztalatot összeszedni, de így is tudtam, hogy jobban szeretek Skyler, Joel, Jay, vagy épp Natalie mellett ülni, vagy velük beszélgetni. Első körben pedig azt gondoltam, hogy ha Elian is a mi iskolánkba járna, akkor határozottan jól kijöhetnénk és most nem is feltétlenül csak arra gondolok, amennyire egy középiskolás fiú meg lány kijöhet...
Csak remélni mertem, hogy a gondolataim nem ültek ki túl nyilvánvalóan az arcomra, mert elsüllyedtem volna szégyenemben, ha azelőtt elárulom magamat és azt, hogy tetszik nekem ez a fiú, mielőtt egyáltalán belekezdenénk bármibe is. Úgy értem az önvédelmi oktatást illetően.
- Akkor ugyanannyit készülhettünk erre az alkalomra - nevettem el magamat, habár hamar az ajkamba is haraptam és úgy pislantottam felé, mintha valami rosszat csináltam volna éppen. Gondolom egy ilyen témájú alkalomnak kicsit több komolyságot kellett volna szentelni. A tesi tanár sem szerette túlzottan, ha nem vettük komolyan, amikor csapatsportokat űztünk, mert míg mi szórakozásnak fogtuk fel azokat az alkalmakat, ő véresen komoly meccseknek élte meg őket. - Ezek szerint nem oktattál még korábban ilyen órákat? - Abban sem voltam biztos, hogy olyan idős, hogy egyáltalán hivatalosan is oktató lehessen itt, de az is tény, hogy nem értek annyira a versenysportokhoz és ehhez a közeghez, hogy komolyan véleményt mondhassak.
- Tényleg jó hír - fejeztem ki az egyetértésemet finoman bólogatva. Pislogva vettem tudomásul, hogy milyen hamar elhúzta a kezét, de nem tulajdonítottam neki túlságosan nagy jelentőséget, mert nem is lett volna értelme tovább rázogatni egymás kezét. Egyesek szerint a nőkkel amúgy sem szokás kezet fogni, én meg egyszerűen nem foglaltam állást ebben a témában. Szerintem semmi értelme kezet fogni a bemutatkozáson kívül, a srácok mégis nagyon szeretnek minden alkalommal minimum lepacsizni.
- Hű, ez nem semmi! Biztosan ezért van már fekete öved, igaz? - Finoman az öve felé intettem, amiről még én is tudtam, hogy a legfelsőbb fokozatot jelenti. A többi színt nem tudtam volna sorba pakolni, de a fehér és fekete megvoltak. Mint a spektrum két vége. - És versenyszerűen is csinálod, vagy csak úgy hobbiból? - Megint csak buta kérdésnek tűnhetett, de képtelen voltam leplezni a tudatlanságomat, mert azt sem tudtam mikor kérdezek olyat, amiből egyértelmű lehet, hogy mennyire nem értek ehhez.
- Oké! Nekem megfelel. - Ezúttal széles mosollyal pillantottam Elianra. Nem hiszem, hogy egyébként lett volna beleszólásom abba, hogy mit csinálunk, de gondolom nem is várta első alkalommal, hogy ki tudjam őt teríteni, vagy hasonló.
- Aha, kényelmes teljesen. De ha nem felel meg, akkor akár le is vehetem. - Akkor veszítenék vagy öt centit a jelenlegi magasságomból, amivel kábé Elian válláig sem érnék. Vannak, akik a hajukra, vagy a ruhatárukra büszkék, én arra, hogy bizonyos cipőkkel el tudtam érni, hogy legalább öt centivel magasabbnak tűnjek és ne vegyüljek el egy csapat általános iskolás között.
Figyelmesen hallgattam őt, amikor újra megszólalt, aztán előre-hátra hintáztam egy kicsit a talpamon, amíg meg nem mozdult ő is. - Akkor addig én is iszom valamit. Az önvédelmi edzéseknél nem érvényes annyira, hogy előtte közvetlenül nem szabad enni? Mármint komolyabb adagokra gondolok, mint egy müzliszelet, de.. - Megrántottam a vállamat, miközben magyaráztam, aztán tényleg a táskámhoz léptem, hogy elő tudjam venni belőle a kulacsomat, ami nagyon is tükrözte azt, hogy mennyire szeretem a rózsaszínt, mert egész konkrétan pink színű volt. - Nyújtsak majd magamtól, vagy van valamilyen speciális rutinotok? - Nem akartam túl nagy strébernek tűnni a millió kérdésemmel, kicsit talán mégis sikerült ezzel az agyára mennem. De remélhetőleg nem túlságosan.

～ ～ ～

ruha ＊ ＊ 727 szóban