Először, még tipegőként megtanulunk kúszni, mászni, járni. Utána kisgyermekként a biciglizés művészetét tanuljuk el, kisebb-nagyobb esésekkel. Majd tinédzserként a járművezetés mesterségét sajátjuk el, elsősegély vizsgával, kresztáblák és útjelzők bemagolásával, illetve, hogy melyik pedálra mikor kell lépni, tükröket mindig nézni… Anyuék azt mondták, hogy járni hamar megtanultam és a kerekpárral se voltak problémáim. De a vezetéssel…Azzal még hadilábon állok. Persze csak azért, mert igaz, hogy a jogosítványt már megszereztem, még gyakorolnom kell. Amire az egyetem, a tanulás mellett nincsen sok időm. Viszont nem gondoltam volna, hogy ma a sors úgy hozza, hogy volán mögé kell ülnöm. - De anyu, a tanulnom kell – felelem anyu 2.0 kérésére, elbújva a laptopom monitorja mögé. Mintha itt se lennék. Annyira azért nem akarok vezetni, hiszen nem vagyok egy „Need for Speed” versenyző vagy egy „Fast and Furious” filmkarakter. - Én nekem pedig még el kell intéznem egy telefont. Nem kérem tőled, hogy hozd el az ikreket is. Őértük elmegyek én. Csupán, hogy vedd meg azokat, amik a listán vannak – nyújt át nekem egy cetlit, tele ilyen-olyan ételért. Egy kész hadseregnek való listával. Bár, figyelembe véve, hogy mennyien élünk egy tető alatt… - Kérlek, Jess. Tudom, hogy azért kér meg rá, mert én vagyok a legközelebbi személy, akit megkérhet, és a legmegbízhatóbb, aki el is megy és csak azt vesz, ami a listán van, nem csábul el, hogy ezt megveszi pluszban például magának vagy az ikreknek… Sóhajtva csukom össze a laptopomat és teszem le a nappaliban asztalra. Jelszóval védett, így bízok benne, hogy senki nem fog hozzányúlni a rajta lévő cuccaimon amíg nem érek vissza. Elveszem anyutól a cetlit és a kocsikulcsot is, a másik kezéből. - Köszönöm – mosolyog rám hálásan anyu, mikor végre elveszem tőle a bevásárlólistát, a feladat elvégzésére adott bankjegyeket és a kocsikulcsot. Még felkapom az asztalról a mobilomat, majd az előszobában gyorsan felveszem a tornacipőmet, a bevásárlólistát és a bakjegyeket a fekete alapú, skót kockás mintázatú ingem mellzsebébe csúsztatom (hogy azért még se a rövidnadrágom hátsó zsebébe tegyem) és kilépek az ajtón. Minél előbb elindulok annál előbb érek vissza. Szerencsémre a kocsi, melyhez anyu odaadta a kulcsot pont a felhajtón parkol, így nem kell szenvednem a garázsajtóval, még ha az automata működésű is.
Csak beülök a vezető ülés és… Először is veszek egy mélylevegőt. – Oké, Jess… Csupán csak az élelmiszerboltig kell elvezetned ezt a fémszerkezetet. Nem kell egy átszelned a fél kontinenst vagy galaxist. Menni fog… - bíztatom magamat, rögzítve a biztonsági övet, majd a csuklómon lévő hajgumival inkább összefogom egy lófarokba a hajamat, hogy ne zavarjon vezetés közben. Ez után fogom csak meg a kormányt, indítom el a motort és hajtok ki az úttestre. Ami szépen megy, na jó, kicsit döcögősen, meg lassan, de sikerül megcsinálnom, hogy az autó már az úton gördül a kerekeivel, az utca végének irányába. Viszont kicsit ideges vagyok, hogy valamit el fogok baltázni. Emiatt műszerfalon lévő zenelejátszóra siklik a tekintetem és zenét kapcsolok. Következményként hangosan megszólal a hangszórókból a soron következő szám a kocsiban felejtett CD-ről, ez pedig a „Funkytown”, a „Shrek 2” zenelistájáról. Hát persze, jut eszembe, hogy legutóbb pont ezt a filmet nézettem meg az ikrekkel, hogy legyen valami jó ízlésük is rajzfilmek terén, Ben ismerjen klassz férfi karaktereket, Zoe pedig ne csak Disney hercegnőkön nőljön fel…. Azért még is gyorsan nyomogatom a tovább gombot, hogy inkább a film végén lévő „Livin La Vida Loca” című szám szóljon. Sikerül, a szám végre elindul én pedig újra az útra szegezem a tekintetemet, de egy kicsit már későn. A kocsi eleje ugyanis összeütközik valakivel vagy csak súrolja egy kicsit, mert rögtön kapcsolok, hogy az utca végén lévő gyalogos átkelőhöz értem és a közlekedési lámpa már rég átváltott pirosba, ezért rálépek gyorsan a fékre, hirtelen megállítva a kocsit, még mielőtt tényleg átgázolnék az illetőn. Jómagam a mozdulat közben majdnem lefejelem a kormányt ahogy a pulzusom is szinte az egekbe ugrik. Pár pillanatig csak nézek előre döbbenten a srácra. Ugye nem sérült meg súlyosan? Aztán leengedem az ablaküveget, és kihajolok rajta. – Annyira sajnálom! Jól vagy? – kérdezem meg, őszintén sajnálva és aggódva kiáltva neki, mert a zene még mindig megy a kocsiban. Remélem, hogy nincsen nagy baja, hiszem csak éppen, hogy súrolhatta az autó!
Egy. Kettő. Három. Négy. Öt. Ezer. Nagyjából ennyi másodperce keringek az utcán, mint valami elbaszott flamingó. Edwin és Anne felváltva zaklatják a telefonszámomat, úgy tűnik, hogy a 'majd jövök' mégsem volt elég kielégítő a számukra. A szőke, - vagy barna, ki emlékszik ezekre - csaj még most is az ágyamban feküdhet, mert nem volt szívem felkelteni. Ehrm, a valóság az az, hogy kurvára nem tudom már, hogy mi a neve, és jobbnak elkerülni a közelgő tornádót. Edwin bemehetne hozzá, mostanában úgy is be van feszülve. Másfél hete vagyunk itt, ennyi idő alatt igazán keríthetett volna magának valakit. Anne meg a frigidsége miatt marad majd örökre pókhálós. Ha jobban belegondolok, akkor van egy megoldás, amivel mindketten jól járnának. Leitatom őket, dugnak egyet a nappaliban, és utána már egymással lesznek elfoglalva, nem velem. Akár a hálószobában is csinálhatják, ha ennyire maradiak. Már a házból kilépve eltévedtem, habár nem is voltak terveim arról, hogy merre akarok majd menni. Először betértem a környező boltokba, s ezután vettem egy hot-dogot, mert az olyan amerikai. Az utcán árulják, senki se tudja, hogy hány ember köpött már ezekre a cipókra, de nem is baj. A lényeg, hogy otthon ilyet nem sűrűn csinálhattam. Nem is nagyon értem rá, mert odahaza inkább az én hot-dogom volt a középpontban. Társaság nélkül pillanatok alatt unalmassá vált a céltalan bolyongás, de mégis folytattam a sétát. Ki kell élveznem, hogy Edwin és Anne nincsenek a seggemben, nem követik minden egyes lépésem, és nem akarják megmondani, hogy mikor mennyit hugyozzak. Kezdenek túlzásba esni, amivel az agyamra mennek. Jól nevelt anti-amerikaiként várakoztam a zebránál, hogy miután zöldre váltott a lámpa, átkeljek az út túloldalára. Ez úgy nagyjából a harmadik csíkig jól is ment, de ekkor az egyik jenki belém jött a kocsijával. Igazából csak súrolt, de mégis sikerült elesnem. Magamban vagy öt nyelven szitkozódtam, miközben rávágtam egyet az autóra. Nekem jobban fájt, mint a járműnek, de akkor is megérte. - Mi a fasz... - morogtam hangosan. Elkezdtem felszenvedni magamat a földről, és minden thaibokszos tudásomat elővéve készültem fel a harcra. Csakhogy a béna sofőr megszólalt, és a mély, bagótól krákogó köcsög helyett egy halk egércincogás tartozott a sofőrhöz. - Ja, hogy úgy... - suttogtam, majd gyorsan visszazuhantam a földre. A körülöttem lévő porréteget magamra szórtam, hogy minél jobban látszódjon a baleset súlyossága. - Nem...nem tudok felállni.. - ziháltam. Ha nő, akkor az úgy már más. A fájdalmas nyöszörgések mögött egy röhögőgörcs lappangott, de profi színész vagyok, hitelesen tudom játszani a haldoklót. Nem akartam túltolni, ezért csak feküdtem, és vártam, hogy a vékony hanghoz egy arc is társuljon.
Miközben gyorsan rálépek a fékre, ezzel megállítva az autót és a fejemet majdnem nekiütve a kormánykeréknek, nemcsak, hogy majdnem szívrohamot kaptam, hogy majdnem átgázoltam valakin, de meg is állapítottam, hogy sajnos a mai nap se az én napom. Tudom magamról, hogy nem vagyok egy autóversenyző típus, de esküszöm, hogy nem hobbim a gyalogos átkelőknél elütni gyanútlan embereket. Meg ennyire sose szoktam figyelmetlen lenni, szóval már azt is átkozom, hogy miért kellett nekem a zenelejátszóval bajlódnom? Egy kis megnyugszok mikor a kérdésemre választ kapok, mert ez azt jelenti, hogy az áldozatom még él és eszméleténél van. De hogy érti, hogy nem tud felállni? Gyorsan kicsatolom a biztonsági övemet és kiszállok a kocsiból, hogy a saját szemmel nézzem meg mi a helyzet és segítsek a szerencsétlen idegennek. Mikor odaérek a kocsi elejéhez és meglátom, hogy az elütött a földön fekszik, a pulzusom másodszorra ugrott meg. No, nem azért, mert egy srácról volt szó, hanem a helyzet miatt. Ugye nem nyomorítottam meg örökre? Jutott hirtelen eszembe a gondolat és beletelt pár másodpercbe és egy mély levegővételbe mire az agyam felfogta, amit a szemem látott: a jármű eleje, a motorháztető sértetlen volt, az aszfalton nem volt vér, ahogyan a srác ruháján sem. Ekkor bevillant, hogy csak éppen, hogy találkozott vele az autóm eleje, mert gyorsan lefékeztem és nem is hajtottam gyors sebességgel… Tehát a logika azt diktálná, hogy nem lehet nagy sérülése. De akkor meg miért fekszik még mindig? Fejsérülése van talán? - Sajnálom, tényleg! Nem akartalak elütni – mondom neki, őszintén sajnálva a dolgot. Tényleg nincs ilyen gyilkolási vágyam és még csak nem is szerepel a dolog a bakancslistámon. Bocsánatkérésem közben letérdelek melléje. – Ö… Megnézem, hogy nincs-e fejsérülésed… - magyarázom miért nyúlok a következő pillanatban a kezeimmel a fejéhez, hogy gyengéden megérintve leellenőrizzem, persze, nem merem nagyon jobbra vagy balra fordítani a fejét. De nem veszem észre, hogy vérezne. Így csak egy magyarázatott tartok helyesnek: szórakozik velem. Na, ez se tetszik nekem, de ne higgye azt, hogy csak ő szórakozhat… - Ó, egek! – kiáltok fel, kicsit rájátszva a rémületemre, melyet amúgy azért még kicsit mindig éreztem. – Úgy látszik, hogy csak van valami baj a fejeddel – folytatom, elmondva a következtetésemet, elvéve tőle a kezeimet. Egy pillanat múlva a félő tekintetem komoly lesz, ahogyan egy kissé lenéző pillantást vetek rá amiért hülyének néz. – Azt hiszem, hogy ha nem állsz fel, hogy megbeszéljük érettek módjára a dolgot, kénytelen leszek visszaülni a volán mögé és ténylegesen átgázolni rajtad, hogy tényleg ne tudjál megmozdulni.
Kezdőlap
