Sokáig nem tudtam elképzelni, milyen lehet az, ha valakinek két különböző életformája legyen, most azonban már nagyon is tudom, vagyis apám pár évvel ezelőtti halála után változott meg az életem. Kettős játékot űzök, mégis egy és ugyanaz a személy vagyok. Ellátok, gyógyítok, ápolok. A kérdés igazából az, hogy mi a különbség a két életem közt. Az, hogy a másodiknál több a kockázati tényező, a legrosszabbak között ott van az, ha lebukok azzal, hogy gyógyszert, kötszert és más egyéb fontos egészségügyi ellátáshoz szükség eszközt lopok el folyamatosan, akkor örökre elveszíthetem az ápolói engedélyem, és még sittre is kerülhetek. Mégis... nem tudok mást tenni. Meg kell tennem, mert  a másik oldalról sem egyszerűbb a helyzetem. Az apám adóssága az, ami miatt ezzel minden egyes napomat, percemet és másodpercemet töltenem kell. Nem tudok szabadulni ebből. Nem mondhatom azt, hogy én itt és most lelépek. Megtalálnának, talán nem akarnék menekülni és bujdokolni egy életen át. Gyűlölettel gondolok a saját apámra, mégis mindig ő a volt az én apám, szerettem, a mentsváram volt ötéves koromtól fogva.

Az életem egyszerűségről volt híres, de végeláthatatlan bajba került.

Nem változtam meg teljesen. Az az ember vagyok, aki azelőtt voltam. Kedves, odaadó, mindenkit maga elé helyező, másokkal törődő, és másokért, magáért kiálló személyiség vagyok. A hivatásomhoz ezek nagyon is szükségesek, mind a kórházban, mind a másik "munkahelyemen". Talán szorosabban, erősebben érzem a szívem dobbanásait, amikor az utóbbihoz indulok. Talán féltem magam, mégsem mutatom ki. Egyre nagyobb és komolyabb probléma kezd lenni mindez. Lassan nem tudom eldönteni, hogy ki is vagyok. Egy irányítható, megzsarolt nő vagy egy hivatástudatos, félelem áztatta ápolónő...
Vannak hibáim, nem is kevés beleszámítva mindent, a jelent is. Van bennem elég bátorság, hogy kimondjak dolgokat, csak nem mindegy, milyen tálalásban teszem ezt másokkal szemben. Nem mindig megfelelő, ha őszintén bevallunk valamit. Kell ahhoz is merészség. Bennem van, apámtól örököltem. Minden visszavezethető hozzá... A bajba kerülésem is.


A hármas vizsgálóban lévő férfi nagyon részeg, szerintem jelenleg azt sem tudja, hol van. A mentő hozta be, pár utcára innen kóborolt. Egyelőre egy kis kijózanító infúziót adtam neki, hogy legalább arra emlékezzen, hol hagyta el az iratait, mert jelenleg annyit tudunk róla, hogy Horatio a keresztneve, de valahogy nem tudom, hogy tényleg az -e a keresztneve, mert semmivel sem volt tisztában, bármire is kérdeztem rá.
- Nézz majd rá a hármasban lévőre többször, kb. tíz percenként, előfordulhat, hogy hányni fog, meg hasonló kellemetlenségek is lehetnek - adtam oda a kórlapot a fiatal gyakornoklánynak, aki biztosan örülni fog annak, ha tényleg ez lesz a jelenlegi munkája, őrizni a rettentő ittas egyént.
- Oké-zsoké - ennyivel reagálta le a kérésem, de mindegy is, megyek a raktár felé, most nincs akkora jövés-menés, és gyorsan el tudom intézni, amit el szeretnék.
Ez már a többedik alkalom, hogy én arra kényszerülök, amire nem nagyon szeretnék. Gyötrődöm belül. Állandóan apámat hibáztatom magamban, miért kellett neki Amara Stanfordnak dolgoznia, aztán halmozni az adósságát. Az pedig már egy utolsó cérnaszál volt, mikor utolsó mondataiban megemlítette azt is, hogy az egyetemre a pénzt mástól kapta. Amarától. Egy ilyen nő fizette az iskolámat? Szent ég... Elgondolkodva, már én sem vagyok egy tisztességes ember. Sőt, egészen komoly bűncselekményt követek el azzal, hogy megint elviszek néhány eszközt, gyógyszert innen.
Belépek a raktárba, ahol elkezdek keresni néhány dolgot. Közben ránézek a telefonra is, hiszen nem maradhatok itt túl sokáig, feltűnővé válna az, ha nem megyek vissza a nővérpulthoz vagy a vizsgálókhoz.
Gúnyos, fülsértő kacajra leszek figyelmes a folyosó felől, két kolleginám hiénára hasonlító nevetését kitörölném rögtön az agyamból, de ekkor pont belép az egyikük, aki nevezetesen az egyik rangidős is. Csípőre tett kézzel kezdi el bámulni az egyik polcot, majd pedig háta mögé les, ahol egy másik több polcos szekrény van.
- Ebből miért ilyen kevés van? Nem rendeltek még belőle? Jeleztem, hogy kellene ezekből a kötszerekből, meg azokból ott - fájdítsa a szívemet az egész, én egészen jól tudom, hová tűntek el azok... - Majd újra jelzem a főnővérnek - hamar eliszkolt a raktárból, én pedig ott maradtam.
Ahogy kilép, úgy rogyok össze a fal mellett. A kezeimmel körülölelem az arcomat, majd próbálok lenyugodni. A francba! A mobilomat nézem meg ezután, sokszor félve veszem fel a hívásokat is, vagy olvasok el egy üzenetet...
Épp helyreáll bennem a káosz, elkezdek pár dolgot belegyömöszölni a kórházi ruhám alá, utána kisétálok én is, az öltözőbe megye be, ahol a táskámba rakom át azokat. Intem a lányoknak, hogy mindjárt jövök vissza, biztosan azt gondolják, hogy kávézni megyek. Általában igen... most nem.
Rettegés fojtogat, mikor látom ismét az A.S. monogrammot a telefonom kijelzőjén. Már az is feltűnt múltkor az egyik orvosnak, hogy leléptem rosszullétre hivatkozva három órával a műszak vége előtt. Ha megtudná bárki is, hogy mi az igazi oka ezeknek, azt hiszem, véget érne minden, amit felépítettem ápolóként, emberként.