Nem vagyok bőbeszédű, magamról pláne nem. Egyébként sem szoktam órákon keresztül ömleszteni magamból a szavakat. Nem vagyok törékeny virágszál, akinek nincs szüksége arra, hogy pátyolgassák őt. Jó, persze, mivel kettős életet élek, és már teszem ezt pár éve, néha jó lenne eltűnni a világ elől, egy teljesen normális életet élni, azonban tudom, ez teljesen kizárt. Nincs vége a rendőrséggel való munkámnak, az unokatestvérem túlságosan is szeretem ahhoz, hogy feladjam őt nekik ilyen könnyen. Nem akarom elárulni őt, a mi családunkban ez hatalmasabb bűntett, mint egy gyilkosság.
Mosolygós, vidámabb jelenség lennék, akinek valójában ez mindössze egy álarc. Egy maszk, ami ritkán igaz és való. Nehéz súlyt cipelek magammal, mindezt azért, mert egy olyan helyen nőttem fel és olyanok között, akik cseppet sem tisztességesek. Bármennyire is szerettem volna távol lenni ettől, annyira közel kerültem mindenhez, de mégis elég távol a belső lángoló körtől.
A temperamentumom heves, azonban a hidegvéremet megőrizve kell információkat nyernem, amiket aztán egy titkos helyen adok át mindig annak a nyomozónak, akivel együttműködöm. Tudom, hol nincsenek ott a szervezet tagjai, így mindig ilyen helyszínre hívom őt. Az adrenalint mindenképp feldobja ez a kettős dolog, de egész jól belejöttem, senkinek nem tűnik fel semmi. Mégis folyton ott él bennem az, hogy valaki megtudja, hogy a rendőrségnek is dolgozom. Ott van bennem a félsz is a mersz mellett. Egymás kezét fogják szinte.

× felmenői között vannak spanyol ajkúak, de édesanyja felől olasz ági rokonság is fellelhető
× nincs testvére, de az unokatestvérével nagyon jó a viszonya, együtt nőttek fel
× nyelvtudás: angol és spanyol (anyanyelvi szint mindkettő), olasz (társalgási szint)
× kedvenc listája: kutyák; csoki; nyár; sör; whisky; pizza; kék; bűnügyi regények; ananász; orchidea
× utálom lista: pókok; sárga; hideg; politika; olívabogyó; gomba; romantikus filmek; ünnepek
× nagy bajban lenne, ha valaki megtudná, hogy a rendőrségnek ad át infókat
× gyerekként filmes maszkmester akart lenni, mert mindig is imádta, amikor eltorzítottak valakit, csodálattal nézte az élethű sérüléseket

Öt évvel ezelőtt...

- Ms. Costa, tudjuk, hogy több alkalommal is járt Mr. Crowley lakásán, valamint más helyeken is találkoztak, kamerafelvételeken is jól látszanak együtt - ismertette velem ezt a tényt egy őszes hajú, de korához képest nagyon jó karban lévő rendőr, aki az asztalon pörgette a tollat, amivel írt. - Hol volt tegnap este kilenc és hajnali három óra között? - Howard nyomozó kérdése nem lepett meg, hiszen ez egy szokásos, alapvető kérdés ilyenkor.
- Otthon voltam, és nem, nem tudja igazolni senki. Egyedül voltam - határozottan jelentettem ki, amely ugyan gyenge bizonyíték arra, hogy hol voltam, de tényleg az igazat mondtam. - Nem én tettem. Nem öltem meg Ronald Crowley-t - kijelentésemkor a nyomozó szemébe néztem mindvégig.
Az üvegablak másik feléről valaki kopogott, a nyomozó felállt, majd kiment. Én csak ültem ott, és figyeltem az ajtót, mikor nyílik ki újra. Örülnék, ha elengednének, mivel hamarosan kezdődik az esti műszakom a bárban, és ha nem jelenek meg, rögtön hívni kezdenének, hol járok.
Ronald és az én kapcsolatom érdekes volt, a bárban találkoztam vele, ahová egy szakadó esős délutánon jött be, erre nagyon jól emlékszem. Kitűnt a tömegből, inget viselt, amit az ide bejárók közül nem sokan viseltek. Sört kért, a pulthoz ült, és mivel épp időm volt, beszélgetni kezdtünk. Sok ellenséget szerzett magának ügyészként, hiszen sokakat juttatott börtönbe, így biztosan az egyik ilyen személy ölte meg.
Eltelt körülbelül tíz perc, mire visszatért Howard nyomozó. Hozott magával egy aktát is, amit az asztal szélére rakott le.
- Ugyan még nem hiszek teljesen magának, de szeretnék kötni Önnel egy alkut, Ms. Costa - halálos nyugodtság volt a férfi arcán, miközben ezt mondta.
Alkut? Velem? Miért? Mi... Mi a francért? Ha nem követtem el semmit? Aztán elkezdtem gondolkodni, majd pedig rájöttem, hogy talán már figyelhették a helyet, ahol dolgozom, hiszen jár oda pár bűnöző, és kapcsolatot vélhettek felfedezni a bár és azon fickók közt.
- Mit akar? Mit tegyek meg? - rögvest megkérdeztem, mert biztos vagyok benne, hogy nem valami egyszerűre fog megkérni, talán árulásra, talán másra.
- Őket. Minden információ kell róluk, amennyi csak lehetséges és amennyit meg tud szerezni nekünk - nyitotta ki a képekkel és néhány személyes adattal teli aktát, amit felém fordított és lassan lapozni kezdett. - Tudjuk, hogy néhányuk rendszeresen megjelenik a bárban, és hogy közük van több ügyhöz. Maga pedig pultosként dolgozik ott, és van egy Costa nevű is az aktában, aki nem hiszem, hogy véletlenségből viseli ugyanazt a vezetéknevet, ugye? - nagyot sóhajtottam, szorítást éreztem a torkomban, tudtam, hogy mire céloz, és mit kell megtennem. - Ha segít nekünk, mi is fogunk. Nem hozzuk nyilvánosságra a nevét, még az is el fog tűnni, hogy valaha itt járt Mr. Crowley ügye miatt, és védelmet kap tőlünk - mondta tovább, de én már itt és most tudtam, hogy muszáj leszek megtenni, ha nem akarom, hogy rosszul járjak a gyilkosságban.
- Benne vagyok! Most már mehetek? Fél óra és ott kell lennem a bárban, ha elkések... - nem szeretek késni, meg sosem késtem még, nem most fogom elkezdeni.


Másfél évvel ezelőtt...

Az esti műszakot vállaltam be ma, mert a kollégámnak más elfoglaltsága volt. Jobban mondva, az unokatestvérem, Mario kérte meg, hogy menjen vele. Nos, mit ne mondjak, feltehetően valami üzletet bonyolítanak le. Inkább őt vigye, mint engem. Én biztosan nem tudnék jó pofát vágni az egészhez, talán csinos kiegészítőként ott táborozhatnék az üzletkötés időpontjában.
Egy laza csütörtök estének nézek elébe, nem lesznek túl sokan, aztán meg ki tudja... Lehet, pont beszambázik annyi ember, mint egy péntek vagy szombat estén. Jómagam jó megfigyelő vagyok, legalábbis van, akiről lerí minden egy csapásra, valakiről azonban nem. Körbenézek a termen, a legtöbben visszatérő vendégek, az imént betoppant két fiatal csitri, akiket ránézésre sem szolgálhatok ki alkohollal, mert bár az arcuk ki van sminkelve, hogy idősebbnek tűnjenek, mégis látom rajtuk, alig lehetnek tizenhatnál többek. Gondolom, hamar elvette kedvüket az, hogy nem volt itt senki, aki előtt mozgathatták volna a csípőjüket meg hajukat dobálva vigyoroghattak volna, így ki is mentek.
A poharakat kezdtem mosogatni, míg senki nem kér semmit, addig is elfoglalom magam. Abba is kellett hagynom szinte rögtön, mert közben egy vendég odajött, hogy fizetni akar, és a kasszához léptem át. Ezután fél szemmel meglátom az unokatesóm egyik pártfogoltját, épp bejött a hátsó bejáraton, én pedig intek neki, hogy jöjjön ide.
- Mi a helyzet, D.? - ő neki én csak D. vagyok, nem mondta még soha ki a keresztnevemet.
- Victor... Hoznál ki egy rekesz sört? Meg egy üveg whisky-t abból, amiből múltkor ittál - ez a Victor egyébként nagyon amcsi kölyök, kissé ügyetlen, de számítógépes zseni, így mindenképp bevette a csapatba Mario.
- Persze - kevéssel ezután eltűnt a raktár felé, én pedig kiléptem a pult mögül, hogy összeszedjem az asztalokon maradt poharakat, üvegeket és minden szemetet, amit ott hagytak azok, akik imént mentek ki.
- Átkapcsolná a tévét? Kezdődik a meccs - mutogatott az újságra egy vendég, ahol az egyik NHL meccs időpontja volt kiírva, én pedig eleget téve a pasasnak, átkapcsoltam.
- Kér még valamit? - értem oda ahhoz az asztalhoz, ahol az a kék szemű férfi ült, akinek az italát még a másik pultos adta, és van még benne egy kevés.


Napjainkban...

Fekete macska. Milyen aranyos és egyben szerencsétlen név egy bárnak, nemde? Nem vagyok babonás, nem hiszek bennük, mégis van egyfajta furcsasága ennek. Sok éve vagyok jelen a bár életében, sok mindenki tudja, hogy Mario unokahúga vagyok, a legtöbb vendégnek szerencsére nincs köze a bűnszervezethez, csak egyszerű betérő turisták, visszatérő vendégek vagy a rossz idők elől elbújó személyek kis kuckója.
- Daria, holnap hozzák meg az új készletet mindenből, de én nem tudom átvenni, szeretném rád bízni ezt a dolgot. Nem leszek a városban - a raktárban tartottunk némi gyors szemlét, közben kitért erre, én pedig egy igenlő bólintással jeleztem, hogy persze.
Egy telefonhívás szakította meg beszélgetésünket, és ezután én maradta egyedül a raktárban. Én is ránéztem a telefonra, a titkos e-mail címre, amin keresztül kommunikálni szoktam a nyomozóval. Vissza kellett fognom magam a felkeresésével, meg a kérdéseimmel róla Mario felé. Nem akartam túlzottan nagy érdeklődést mutatni a férfi iránt. Pedig rohadtul aggódtam, hiszen az a fél évvel ezelőtti nap reggelén hallottam egy rövid beszélgetést, amelyben valamire készültek az unokatesómék.
Láttam, hogy letette a telefont az unokatestvérem, ezért rögtön akartam tőle kérdezni valamit.
- Mario, holnap elvihetem a Ford Explorer-t? - kérdeztem rá, mert az a kocsi közös használatú volt, és szerettem, mert az az autó tiszta volt mindig, nem voltak benne szeméthalmazok, mint a többi kocsiban, amit leginkább a férfi alkalmazottak használtak.
- Ha vigyázol rá... - kereste meg a kulcsot, aztán már oda is adta kérdések nélkül.
- Köszönöm! - egy gyors öleléssel köszöntem meg neki. - Megyek, előkészítem a pénzt a kasszába, aztán hamarosan nyitás - mentem is tovább a folyosón.
Vártam. Sokat vártam arra, hogy megjelenjen. Sokszor elmentem ahhoz a lakáshoz, és ahhoz a helyhez, ahol többször is találkoztunk, hogy információval szolgáljak, átadjam azt, hogy hogyan viselkedjen, milyen ruhát viseljen, és ne legyen túl rendezett a haja, amin bohóckodtunk eleget. Emlékszem erre a pillanatra, mert sok év után felemelő érzés volt önmagamat adni. Ott. Aztán többet nem volt ilyen. Wyatt. Mintha a napokkal korábban láttam volna őt, de nyomtalanul eltűnt. Voltaképpen fél éve semmit nem tudok róla. Kockáztassak, hogy ismét felkeressem?!