it's the beginning of a beautiful ... what?

Logan & Marco

Az apám egy igen makacs, büszke és talán kissé magánakvaló ember volt, így nem különösebben lehet róla elmondani, hogy sok barátja vagy szimpatizánsa lett volna. Üzletfele viszont annál több, de én már jó ideje azon ügyködök, hogy újabb ágakon is kipróbáljam magam. Amúgy sem árthat soha a terjeszkedés, kivéve, hogy csak nagyobb vele a rizikó, hogy az ember bökni kezdi a nagy kutyák szemét. Épp ezért kell még idő előtt üzletet kötni a nagy kutyákkal, s csak utána foglalkozni a kis... csivavákkal.
A Whitfield fiúk -ahogy sokan beszélni szoktak róluk- nem éppen kispályás emberek. Sok mindent sikerült már róluk megtudnom, amihez nem is kellett komolyabb szálakat megmozgatnom, hiszen ugyanúgy, mint engem, őket is jól ismerik az alvilági népek. Mondhatni, az apróbb bűnözőknek, futároknak, függőknek és hasonló embereknek mi olyanok vagyunk, mint valami istenségek. A legtöbbjük tisztában van vele, hogy elég egy rossz lépés, és valamelyikőnk eltiporhatja őket egy szempillantás alatt. Mi történik tehát, ha két "istenség" összeül üzleti megbeszélésre? Ez nemsokára ki fog derülni.
Sajnos, a múlt hónapban apám egyik régi üzlettársa olyasmibe vágta a fejszéjét, amibe nem kellett volna, s ennek köszönhetően sikeresen ott hagyta a fogát. Kész káosz van most Mexikóban emiatt, ahogy nálam is, mivel ennek a szörnyűséges balesetnek köszönhetően, most jóval kevesebb drog és egyéb értékes portéka jut el hozzám, mint eddig, ezáltal én se tudok annyi mindent eljuttatni bizonyos helyekre. Ez az oka hát, hogy új kapcsolatok után kellett néznem és úgy döntöttem, hogy az lesz a legbölcsebb részemről, ha felkeresem Mr. Logan Whitfieldet, aki a testvérek közül a legidősebb, s ezáltal ő kapta meg a vezető szerepet, miután az öregük elhalálozott.
Különösebben nem izgulok a találkozó miatt, hiszen itt  a pénz beszél. Ha Mr. Whitfield úgy látja majd, hogy számára is jó üzlet lehet, ha segít nekem a szállítmányozásokat lebonyolítani, akkor nem lesz semmi gond. Egyébként sem hiszem, hogy akármi miatt is gond lehetne, mert ő is tisztában van vele, hogy talán velem sem lehet éppenséggel rossz dolog üzletfelekké válni. Minél több jó kapcsolata van az embernek, annál biztosabb, hogy életben marad, főleg azokban a körökben, ahol mi mozgunk, ehhez a jó kapcsolatokhoz pedig nem kell más, mint kölcsönös tisztelet, némi kompromisszumkészség és esetleg egy kis megbízhatóság. Szó sincs itt barátságról és egyéb nyálas dolgokról, hiszen nem ivócimborákat keresünk egy-egy ilyen üzleti megbeszélésen; bár apámnak volt olyan üzletfele, akivel végül életre szóló barátság köttetett.
Mivel semmi okát nem látom annak, hogy állig felfegyverkezett emberekkel várjam Logant, egyedül ücsörgök odafent. Egyedül a kocsiban van a sofőröm és Pablo, a jobb kezem, és ő is csak azért kísért el, hogy -amennyiben szükséges- az üzlettel kapcsolatban tanácsot adhasson, mert jobbára ő irányítja ezeket a dolgokat vagy épp, ha Mr. Whitfield ragaszkodna hozzá, már hozná is a notebookját, hogy megírhassunk egy szerződést és papír alapú legyen az egyezség.  Logant bár nem ismerem még, de -ha magamból indulok ki- ritka unszimpatikus húzás lenne egy ilyen találkozón, ha egy csomó gorilla venne körbe, mivel úgy hiszem, semmi okom nem lenne Mr. Whitfieldet megpróbálni megöletni és fordítva. Útjaink még sosem keresztezték egymást, az üzletet nem hiszem, hogy rontottuk volna a másiknak, mivel teljesen más régióban tesszük mindketten a dolgunkat. Részemről a tiszteletlenség legnagyobb foka lenne, ha azt éreztetném a -remélem- leendő üzletfelemmel, hogy már most sem bízom benne annyira, hogy el merjek jönni testőrség nélkül megbeszélni valamit. Nem vagyok egy aljas, sunyi ember, aki ilyesmihez folyamodna -róla sem hallottam ilyesmit- és azt hiszem, ő is nagyon jól tudja, hogy mivel én kerestem fel, szükségem van rá. Nem azt mondom, hogy a csőd szélén állok, mert erről szó sincs. Csupán jóval könnyebb dolgom lenne, ha sikerülne egyezségre jutnunk és olykor-olykor megpakolni egy-két konténert, melyek hasznából természetesen ő is bőségesen kapna.
A találkozót egy olyan helyre szerveztem, ahol nyugodtan beszélhetünk anélkül, hogy bárki megzavarna minket. Gondoltam rá, hogy elhívom a saját clubbomba, de ott úgy érezhette volna, hogy előnyben vagyok vele szemben vagy, valami ilyesmi, így jobbnak tűnt egy semleges helyet keresni, ahol feltűnés mentesen beszélhetünk.
A pohár whiskymet már javában kortyolgatom, mikor kezd közeledni a megadott időpont. Bátorkodtam persze előbb megjelenni, hogy mégse neki kelljen majd esetleg rám várni, ezzel is szintén megadva neki a tiszteletet, meg ugyebár én akarok vele üzletet kötni és nem fordítva. A hostess, akinek leadtam a nevet, kit várok még az általam lefoglalt boxba, hamarosan megjelenik a lépcsőn és mivel úgy sejtem, hogy Mr. Whitfield fog mögötte felsétálni, már fel is tápászkodok az asztaltól és összegombolom a zakómat. A jó megjelenésre mindig sokat adok, mert az ember precizitásáról sok mindent elárulhat már az is, mennyire figyel oda az apró részletekre.
-Megérkezett Mr. Whitfield, uram. Ha esetleg kérnének valamit, Carla, ott a pultnál, igyekezni fog kiszolgálni önöket.- közli a csinos fiatal hölgy egy perverz mosoly kíséretében -hogy ezek mindenre képesek egy kis pénzért!?-, és a terem jobb oldalában lévő pultnál ácsorgó Carla felé biccent, aki szintén nagyon segítőkésznek tűnik. A mi boxunkon kívül körülbelül öt van még idefent, melyek közül kettőben ücsörög még egy pár komolyabb figura -gondolom, szintén ilyen jóvágású üzletemberek lehetnek, mint mi-, így valóban nyugodtan tudunk beszélni és tekintve, hogy ismerem a tulajt, biztos vagyok benne, hogy semmilyen kellemetlenség nem avatkozhat közbe. Gondolok itt zsarukra például vagy olyasvalakikre, akiknek én vagy Logan az ellenségük lehetünk. Biztosított róla, hogy senki olyan nem juthat fel ide, aki egy kicsit is gyanús lehet, én pedig, mivel eddig még soha nem okozott csalódást és nem vert át, el is hiszem ezt neki.
-Köszönjük Missy.- eresztek meg felé egy hálás mosolyt, majd közelebb sétálok, hogy azonnal üdvözölhessem Logant, akinek már a kisugárzása is azt sugallja, hogy igen érdekes találkozó elébe nézünk.
-Á, Mr. Whitfield! Nagyon örvendek és köszönöm, hogy elfogadta a meghívást.- nyújtom felé a kezem, ahogy közelebb ér, majd a box irányába intek egy finom karjelzés kíséretében. Bemutatkozni nem mutatkozok be, mert nem érzem szükségét, hiszen a nevemet már tudja. Még a találkozó lebeszélésekor bemutatkoztam, így azóta ő is utánam kérdezősködhetett, ha akart.-Kér esetleg egy italt?- kíváncsiskodok, még mielőtt leülhetnénk, hogy esetleg megmozgassuk kicsit azt a Carla nevezetű leányzót, majd hellyel kínálom és jómagam is helyet foglalok.

Marco&Logan

You can get much farther with a kind word and a gun than you can with a kind word alone.

Szokták mondani, hogy a vér nem válik vízzé, márpedig apánk pontosan jól tudta, hogy mi az a szisztematika, amit követve a fiait tökéletes, hithű, családcentrikus Whitfieldekké tudja nevelni. Persze, legkisebb öcsém nem érzi ennek súlyát, nem tudja, hogy milyen az, amikor a vállát teher és felelősség nyomja. Bár korban már nem, de fejben még mindig kellően gyerek ahhoz, hogy ne értse meg, itt, ennél a vállalatnál nem szarral gurigázunk. Nem monopoly játékpénz az, ami a kezünk alatt fut, sőt, neki ebből még csak részesedése sincs, amit zsebpénz gyanánt magáénak tulajdoníthatna. Nem csak az életet, de a fivéreit is félvállról veszi… nem hallgat a szóra, a név, a vele járó jó hír, és annak megőrzése egy huszonéves kölyök számára mit se számít. Na mintha anyánk olyan sokat törődne azzal, hogy bármiben is megőrizze azon kor látszatát, ami apánk családfői közbenjárása lévén született. Még ki se hűlt a helye az ágyon, még meg se száradt a sírhelyére lapátolt föld, máris kereste a korosztálya férfijai által nyújtott lehetőséget. Úgy vetette rá magát arra a Grey csávóra, mint egy utolsó szajha, és most, apám halálának első évfordulója felé közeledve már meg se emlékszik elhunyt férjéről. Nem, mivel már a régi aranyat felváltotta az új, a pompásabb, a többkarátos karika az ujján, ami már az új faszijához köti, mondhatni, egy életre. A Whitfield egység felbomlani látszik… A saját vérem az, aki bomlasztani látszik ezt a valaha kikezdhetetlen egységet, és olyan csorbákat szenvedünk napról napra, amit kiköszörülni már alig lehet. Mégis milyen fényt vet az a magunkfajta alvilágiakra, hogy beházasodik ez a Grey közénk, magával hozva a rendőrnyomozó lányát?! Olyan groteszk, olyan indokolatlan az elénk állított helyzet, amiből nem találom a kiutat, ellenben látom közeledni a cunamiként felénk tartó dölyfös lekezelést, amivel a hírünk a semmibe vész. Ennek fenyegető tényét rajtam kívül csak Darrell értheti. És szerencsére érti is… ő még tudja, és értékeli azt a hatalmat, amit a néhai Richard Whitfield kiépített, és szándékában áll azt meg is őrizni. Apánk után nekem címzett hűségének köszönhetően vált aligazgatójává a cégnek, így azon személlyé, akire gond nélkül rá merem bízni az ügyeket, amikor nem tartózkodok házon belül, noha kényesebb pillanataiban vitatható, hogy jó néven veszi-e a „piszkos munka” néven futó intézkedéseit.
- És Mr. Rodríguezzel mi lesz? –veti felém érdeklődőn a kérdést, karjai súlyos kötélként csapnak kérdőn két irányba. Magamra penderítem a zakómat, gondosan eligazgatom, ügyet fordítva a kényelmes anyag alatt a mandzsettagombok és gallér állására.
- Amondó vagyok, hogy te is olyan jól el fogsz tudni beszélgetni vele, mint ahogy én is tenném –megpaskolva vállát haladok el mellette, felmarkolva íróasztalomról a slusszkulcsot. – Ez csak egy kis piti spanyol mágnás, aki rejtélyes okokból kifolyólag nagy vagyonra tett szert, és a hirtelen támadt előkelőségi pozíciójából úgy ítélte, hogy szakértője lett a képzőművészetnek. Fogalmunk sincs, hogy mit akar tőlünk, úgyhogy vigyél magaddal egy szakértőt, és két gorillát. És Darrell… -az ajtófélfára simítva ujjaimat pillantok vissza a küszöbről a megtermett kölyökre. – Szerelkezz fel rendesen fegyverrel és lőszerrel, mert ebben a családban már csak te vagy az utolsó reménységem. Ha te is elpatkolsz, esküszöm, követlek a pokolba és kettérúgom a segged, világos?! –jelentőségteljesen szegezem felé mutatóujjam, majd egy hanyag biccentéssel távozok az irodám felől, egyenest a lift felé. Igen, köztünk szólva ez egy barokk körmondatokban megfogalmazott „vigyázz magadra” megszólalással ér fel. Mert hiába voltunk mindig is tökéletesen jól működő maffia egység, a család megnevezést semmi esetre se lehetett, és lehetne ránk aggatni. Anyánk ugyan eleinte nem titkolta szándékait, miszerint némi szeretetre is neveljen minket, de nem kedvelt ötletté előléptetve a megvalósítás már hamvába halt ötlet volt. Bár tény, az érzelmek nem idegenek számunkra se, de beszélni, és kifejezni azokat… na, az már egy olyan idegen terep, amit senki ember fiának nem javallott felfedezni.
Halkan duruzsol a motor a motorháztető alatt, a rádióból szóló zene szinte elenyésző az utca zajához mérten, mikor végleg lefékezem a járművet a Mr. Berlasconi által megnevezett helyen. Fényesre suvickolt fekete bőr cipőm halkan koppan a földön, és ütemesen folytatja a ritmusképletek megformálást. A hanyagul öltözött szőke hölgyemény készségesen siet elém, léptei nyomán rengenek a dekoltázsát képző ikrek, eleve rövid szoknyája pedig még magasabbra szökken hosszú, formás combján. Egy pillanatig nem titkolom a mosolyt, ami a látvány nyomán szélesedik arcomon.
- Szép napot! Szabad a nevét, uram? –kérdése közben megigazítja csőtopját. Természetesen a „megigazít” alatt azt kell érteni, hogy még lejjebb húzza azt, hogy én, kő-hetero személye a nememnek másra se tudjak figyelni, csak azokra a kibuggyanó mellekre.
- Logan Whitfield –a több éves dohányzás által reszelőssé vált hangom szinte belerondít abba a dallamos hanglejtésbe, amivel a hölgy felém intézte az érdeklődését.
- Kövessen, kérem! Mr. Berlasconi már várja önt! –cicám, én téged bárhova követnélek! Legalábbis a pillanat hevében más gondolat aligha születhetne meg a fejemben. Csak jelentéktelenül biccentek egyet, mikor ő már fordul is, lófarokba fogott hajával felém lendítve édeskés, kissé füstös parfümének illatát. Zsebre tett kézzel andalgok utána, elnézem, ahogy szedi a kis virgácsait, bár a lépcsőn felfelé haladva sokkal inkább a déli domborulatok látványa az, ami elégedett mosolyt csal az arcomra. Ám a hölgyemény gondos feltérképezését egyhamar felváltja az olaszos férfi fizikuma. Mondhatnám, hogy gyenge kezdés után erős visszaesés, de tény és való, hogy a fiatal kis pipi sokkal szemrevalóbb annál, mint, hogy gyengének merjem nevezni.
Tehát Missy… még futólag vetek utána egy pillantást, mielőtt a cipőkopogás megállna előttem, és felém lendül az ismeretlen kar. Határozottan nézek a sötétbarna szemekbe, markánsan, de nem túl erősen, nem túl hivalkodón szorítok rá a kézfejére.
- Részemről az öröm és a megtiszteltetés, Mr. Berlasconi! Hadd mondjam meg, hogy megtisztelt azzal, hogy engem választott a vetélytársaim ellenében –bár, jobban belegondolva, milyen vetélytársakról is van szó? Hiszen ezen a szakterületen hosszú évtizedek óta a Whitfieldek az uralkodók, és ezt az önkényuralmat soha, senki nem tudta nagy veszéllyel megingatni.
Biccentek, mikor hellyel kínál, így kigombolva zakóm alsó gombját helyet is foglalok a box szabadon hagyott helyén.
- Hogyne! –ezzel pedig magunkhoz is intem a szintúgy hiányos öltözetű hölgyeményt. Bár ez semmi esetre se von le az értékéből, sőt! – Remélem nem várt sokat –jegyzem meg szimpla illedelemből, mielőtt a magassarkúk tipegése meg nem állapodna az asztalunk mellett.
- Egy whiskyt jéggel, legyen kedves! –ezzel pedig áttekintek a túloldalra, hogy a potenciális ügyfél is leadhassa rendelését, ha már fogytában lenne az itala.

Marco&Logan

You can get much farther with a kind word and a gun than you can with a kind word alone.

Minden további nélkül állíthatom azt, hogy apámnak egy igaz gyereke volt: a cége. Úgy gondozta, úgy szeretgette, mintha a saját kölyke volna. Törődött vele, nevelgette, és a már-már szeretetnek mondható odaadó apai mivolta következtében kinőtte magát, szép, világméretű vállalattá cseperedett. Az igazi atyja ennek a cégnek mindig is az apám lesz, én pedig olykor trónbitorlónak érzem magam, még akkor is, hogyha tudom, a logikusnál is logikusabb lépés volt az, hogy az előre nem látott halála következtében én leszek az, aki karjai alá vonja majd ezt a világméretű hálót, és úgy fogom dajkálni, mintha én is legalább annyira szeretném, mint ahogy azt a legöregebb Whitfield tette. Meg kell vallanom, én nem tudom úgy szeretni ezt a munkát, ahogy apám szerette. Ő nem csak az illegális, de a törvényes részét is úgy tutujgatta, mintha nem lenne holnap. Ehhez mérten én, amit szeretek belőle, és amiért úgy érzem, érdemes csinálnom, szükségszerű kimozdulni a négy, cigarettafüsttől már sárgássá lett fal közül, hogy újabb és újabb üzleteket üssek nyélbe, az nem más, mint a pénz. Mert mi más értelme lenne ennek a földi létnek, ha nem a pénz? Mindig is eget rengető, klisés maszlagnak és a csórok által kitüntetett életigazság legértelmetlenebb formájának tartottam azt, hogy: a pénz nem boldogít. Mi az, hogy nem boldogít?! Soha nem éltem pénz nélkül. Mindig, mindent megkaptam, amire vágytam, és nem mondhatom azt, hogy egy megkeseredett, szomorú felnőtt férfi vált belőlem csak azért, mert az apámnak pontosan annyi pénze volt, amit nem szégyellt lebegtetni mások orra előtt. Még a korrupt rendőrök is meglehetősen nagy örömmel, és a fejüket körbeölelő vigyorral veszik tudomásul azt, hogy a Whitfield vagyon nem csak a család tagjaié, de mindenkié. Legalábbis egy kis hányada, ami nekünk pont arra elég, hogy a seggünket töröljük vele, de mások, mint az „igazságszolgáltatás” tagjai többet keresnek vele, mint máskor egy hónap alatt a tisztességes munkájukkal.
De természetesen nem csak miénk az érdem, és az összes vagyon, ami ebben a városban megkaparintható: a Berlasconik legalább ilyen vagyonra tettek szert az évek hosszú, szorgalmas munkája alatt. Miért is ne lenne magától értetődő az, hogy egymással szemközt áll most a két nagynevű család feje olyan álszent vigyorral az arcukon, amit megfesteni se lehetne? Mert ugyebár a mi „szakmánkban” az őszinteség nem erény. Itt annak van a legnagyobb tisztelete, és természetesen hatalma, aki a legjobban tud hazudni, és taktikásan az ujja köré tudja csavarni a másikat még a legszarabb ajánlatokkal is. Máris felvet egy kérdést, hogy vajon mi most mire fogunk játszani?
- Valóban! –határozottan bólintok a szavai nyomán. – Éppenséggel csak azt nem tudták megélni, hogy ezt a szövetséget el tudják mélyíteni. De mégis mire vagyunk mi, ha nem arra, hogy véghezvigyük azt, amire nekik már nem volt érkezésük? –szelíd mosollyal nyugtázom a gondolatot, míg kigombolva öltönyömet foglalok helyet az asztal vele szemközti oldalán. Összefűzve ujjaimat helyezem alkaromat az asztal lapjára, határozott, de nem túlontúl domináns testtartást igyekszek felvenni Mr. Berlasconival szemben.
Kíváncsian vonom fel fél szemöldökömet, mikor Carla hátat fordítva nekünk szép lassan, ámbár a kerekded idomokat túlmozgásosan ringatva tipeg el a túlsó végébe a teremnek. Mondanom se kell, a legbiztosabb munkaerőt választották a helyre, egyértelműen megragadja minden normális férfiember tekintetét, így nem is vagyok rest szemmel kísérni, míg el nem tűnik a bárpult mögött.
- Bölcs döntés –jegyzem meg mintegy mellékesen, érzékeltetve, hogy ennél jobban én se fogalmazhattam volna meg azt, hogy ne húzzuk feleslegesen egymás idejét, elvégre mindketten elfoglalt, dolgozó emberek vagyunk, és a gépezet a mozgatórugók nélkül aligha működik kifogásolhatatlanul. Persze nekem ott van a jobb kezem, aki történetesen a Darrell Whitfield nevet viseli, de hiába a megegyező családnév, sokat kell még tanulnia ahhoz, hogy biztos kézzel, és kellő nyugodtsággal tudja kezelni a legkényesebb ügyleteket is. Hamar elszáll a feje a fiúnak… kétségtelen, családi vonás, de a korral az ember elkezd tudni uralkodni rajta. Na meg egy biztos pszichológussal.
Nem áll módomban bontani a fenntartott szemkontaktust. Ridegen, de nem túl távolságtartóan tartom a tekintetét, bólintok, mikor a helyzet azt követeli- néha csak egy apró biccentés formájában, olykor határozottan teszem ezt meg. Csak akkor pillantok a szebb, és jócskán vonzóbb hölgyemény felé, mikor az a magassarkúin újfent mellénk topog, és leteszi elénk egy-egy pohártartóra a rendelt italokat.
- Köszönjük! –mormogom bele a pohárba, és rögtön felhajtok egy kisebb kortynyi italt, szinte csak benedvesítve vele az ajkaimat. Ujjaim egy pillanatra se eresztik el az üveget, még akkor se, amikor a vastag talp az asztalt érinti.
- Örülök, hogy ennyire megbízhatónak találja a cégünket! –szimplán formalitásként, egy semmit se jelentő görbülettel a számon jegyzem meg, hogy mennyire baromira jól esik, hogy ügyet vet arra, hogy évtizedek óta mi bitoroljuk a trónt ezen a területen.
- A világ minden táján a lehető legmegbízhatóbb kapcsolatot építettük ki az arra méltóakkal, olykor a saját embereink kitelepítésével. Jelenleg erősebb az import, leginkább olaszországi tájakról, de mindig változik, hogy kikkel nagyobb az érdekeltségünk. Oroszország, Franciaország, de a távol-keleti országok is legalább olyan előkelő helyet foglalnak el, mint a talján vidékek. Most azonban szeretnék nagyobb hangsúlyt fordítani az exportra is, ami apám ideje alatt nem örvendett nagy népszerűségnek. A viszonyrendszerek és kapcsolati hálók leginkább az arra méltó országokat érintik, így ahonnan mi is többet kapunk, mely alatt az előbb felsorolt országokat értem, nyilván azok fognak jószerint részesülni az export árucikkekből. Ellenben törekszem arra, hogy a cég ne csak a nagy, de a kisebb országok felé is nyisson, így terjesztve ki a hatalmunkat, melynek köszönhetően folyamatos tárgyalások zajlanak a minket felkereső, és általunk felkeresett nagynevű személyekkel –már természetesen a „nagynevű személyek” a mi köreinkben mozgó egyeduralkodókat jelentik. Dolgom végeztével újból megemelem a poharamat, hogy kortyolhassak a hűvös szeszből.
- Ha jól tudom, leginkább a drogügyletekben mozog a cégük. Melyik országok az érintettek? –elvégre biztos vagyok benne, hogy felém is fognak még kérdések záporozni, de az én érdeklődésem legalább akkora, mint az övé. Miért is rejteném véka alá?