Ez huszonhét évet foglal magába, amit nagyon hosszú lenne leírni. Jó kislány voltam, nem hanyagoltam a tanulást sosem, de mégsem tartottak sokra, szinte levegőnek nézett apám. Morgott folyton, hogy kicsit jobban örülhetnék annak, hogy ilyen remek állása van, nem kellene nekem bosszantóan viselkedni. A remek állás alatt egy üzletembert kell értelmezni, aki sosem volt otthon, de nemtörődöm alak volt örök életében. Még szép, hogy nem örököltem tőle semmiféle üzleti vénát, meg nem engedtem a terveimből, vágyaimból. Jogász akartam lenni. Igazságos szoktam lenni gyerekként is, tudtam, hogy tudni kell veszíteni is, nemcsak örök győztesként ünnepeltetni magam. Sokat tettem, tanultam azért, hogy huszonnegyedik születésnapomkor átvehessem a jogi diplomámat. Megérte. Az egész.

Az igazságérzetem, a tisztességes Sandra sosem hagyott alább, még akkor sem, amikor megismerkedtem valakivel, nem repkedtem a felhők fölött három méterrel, maximum repülőgéppel tettem az ilyet, de az meg több méter is annál. Boldogan lettem Jim Goodwin felesége, talán sosem voltam azelőtt ennyire jól. Három év együttélést követően mondtuk ki az igent, amikor én már az atlantai ügyészség gyakornoka voltam. Nem volt tervemben az, hogy én védőügyvéd legyek. Nem akartam tönkretenni a lelkiismeretem azzal, hogy csomó pénzért bűnös lelkeket védjek meg a börtöntől. Az ellenkező oldal, a vád képviselete viszont mindig közelebb állt hozzám. Ugyan, egyre többször maradtam bent késő estig segíteni a nyomozásokban, a vád előkészítésében, de mégsem okozott ürességet az életünkbe ez. Tudta a férjem, hogy nekem jelenleg ez a legfontosabb, neki meg saját hivatása, ugyanakkor mint minden pár, mi is akartunk gyermeket, próbálkoztunk évekig, de sikertelenül. Ez kicsit elszomorított engem, Jim vigasztalt, aztán pedig úgy éreztük, el kellene hagynunk Atlantát, és odébbállni. Közös választás volt New York, mindig mindent megtudtunk beszélni, megegyezni bármiben.

2016. szeptember 13-án megszületett a kislányunk, Patricia. Nem viseltem túl jól a várandósságot, ez kicsit látszott a napjaim során. Nem mindig voltam jó passzban, ami azt illeti. Több alkalommal is átadtam egy-egy ügyet másoknak, mert nem tudtam dolgozni egyszerűen. A rosszullétek mindvégig kísértek engem, rémálom gyötört arról, hogy baj van a babával vagy épp a bűntény helyszínein készült fotók is hányingert hoztak elő, pedig amúgy rezzenéstelenül elemeztem máskor mindent. Csak az éltetett, hogy végre ennyi év után anya lehetek, ez adott erőt. Ott volt mellettem Jim, meg barátaink, valamint még anyám is felbukkant, holott akkor már vagy tizenkét éve nem nagyon beszéltünk. A depresszió elkerült, lassan tért vissza az a magabiztos ügyészi énem, viszont bármire képes lennék a kislányomért. Sok időt töltök vele, amennyire csak tudok, mindig otthon vagyok vele, Jimmel, és a németjuhászunkkal, Barney-val.



2016 elején megtudtam, hogy végre babát várok. Mindenről óvatosan beszéltünk, nem voltunk babonásak, sőt én sosem hittem az ilyesmi balszerencsétlenséget okozó valamikben. Úgy örültem, hogy majdnem nyolc év után végre én is átélhetem, milyen az, ha a szíved alatt hordasz egy csöppséget, akit már az elejétől fogva becézgetsz, beszélgetsz vele. Amikor már rendeződik a legtöbb dolog, bár még mindig ugyanolyan szarul vagy, mert pont beleesel abba, hogy végig rosszul vagy a kilenc hónapba, akkor jön egy újabb rossz. Vagyis nem rossz, csak érdekes. Megjelenik az a nő, akit nem láttál évek óta, beszélni meg alig beszéltetek tizenkét éve. Ő volt az anyám.
- Anya? Mit... mit keresel itt? Egyedül jöttél ide Atlantából? Vagy látni akartad, hogy hogyan nézek ki állapotosan?
Rágóval igyekezett a pia szagát eltüntetni, de túl jó volt az orrom, a szaglásom. Azt hittem, hogy valamiben sántikál, vagy csak pénz kell neki, mert végre otthagyta az apádat, akitől felfordul a gyomrod. Nem, semmi ilyen nem történt. Én csak elmondtam neki telefonba a hírt, hogy tudjanak arról, hogy unokájuk fog születni.
- Látni akartalak téged így, igen. Édesapád is örül ennek a hírnek.
El tudom képzelni, mennyire. Biztos vagyok abban, hogy hörgő hangon morgott megint jó párat, az okait nem tudom, miért, de mindig ezt csinálta. Lehetett az jó vagy rossz hír.
- Kérsz esetleg ásványvizet, üdítőt, kávét?
Mindegyikre nemmel biccentett. Tizenéves koromban is inkább legördített valamiféle alkoholt. Szerintem jobban tettem volna, ha sarkamra állok, és akkor megmondom neki az igazat, hogy apa az, aki ilyenné tette. Egy piaszagú Szörnyellává.
- Maradsz vagy nem?
Kérdésem egyértelmű. Teljesen egyszerű.
- Á, nem, az esti géppel repülök haza. Apáddal holnap kilátogatunk a régi víkendházunkhoz.
Egyfajta öröm leledzett a lelkemben. Tényleg. Azt hittem, jobban megfogok örülni anyának, de mégsem. Sokkal jobban szeretem anyósomat, pedig azokat általában utálni szokás. Sótlanul, szótlanul ültünk két órát a nappaliban, aztán elment.



Nem feledkeztem meg arról, hogy valahogy megünnepeljük az aprócska lányunk második szülinapját. Jim vett neki egy hatalmas plüsstigrist, én pedig készítettem egy pici tortácskát, miután hazatértem az ügyészségről. A legtöbben azt hiszik rólam, elpuhultam, mióta van lányom, pedig nem. Sokkal jobban megszenvedik a védelem oldalán lévők, mert a keményebb ügyekben, amelyekben érintettek a gyermekek vagy ők az áldozatok, vagy ha árván maradt egy gyerek azért, mert egy bűnöző lelőtte a szüleit, az elhiheti, hogy rendesen odavágok. A legjobb emberekkel dolgozom együtt, hogy az ilyenek megrohadjanak a sitten, meg minden más bűnöző. Ez vagyok én.
- Boldog születésnapot, kicsi lány!
Egyszerre mondtuk a kis karosszékben üldögélő, mosolygós gyermeknek. Ott vettük körül őt. Jim, a szülei, két-három barátunk, és én. Milyen gyorsan eltelt a két év! Te jó ég!
A kis tortaevés után mi felnőttek ittunk egy kis pezsgőt, a kislánnyal ezután a nagyszülők és barátok kezdtek el foglalkozni, fényképeket készítgetni. Agyonszeretgették őt, mindig is megengedtem másoknak azt, hogy felvegyék, játsszanak vele, babusgassák. Sosem voltam az ellen, hogy ezt megtegye bárki.
- Szívem, a telefonod! Valami nyomozó keres téged. A kijelzőn ez jelent meg imént.
Adta kezembe a telefonomat Jim, akinek arcát nézve, tudja, hogy valami történhetett vagy legalábbis valamit akarnak tőlem, mert nem szoktak csak úgy megkeresni az NYPD-től. Na, jó, van pár barátom ott, akikkel nem csak hivatalos úton szoktunk találkozni.
- Mindjárt jövök vissza, addig kiviszed az étkezőbe a vacsit? Köszönöm!
Pusziltam meg, aztán felvettem a telefont. Ó, igen, hát, persze... Miért is ne most történne valami, ami sürgős. Nem túl nagy örömmel teszem le a telefont, mert most hallottam, hogy az ügy, amihez engem rendeltek ki ügyészként, most újabb halottal egészült ki, így már azt tudhatjuk, hogy az, akit bent tartanak az őrsön, ő mégsem a mi emberünk, mert már huszonkilenc órája ott van, az új rablás és gyilkosság pedig az orvosszakértő szerint tíz órája történt. A holnapunk hosszú lesz, a nyomozók újból kihallgatják a férfit, keresnek bizonyítékot rá, hogy tettestársak, vagy bűnrészes a férfi az ügyben. Ó, pont ma. Ma úgy akartam eltölteni a napom utolsó részét, hogy kellemesen.
- Menned kell?
Ijedtem meg, amikor Jim hozzám ért.
- Nem, nem, csak bonyolódik a jelenlegi nyomozás. Mindegy is, menjünk együnk, már éhesek vagyunk mindannyian, szerintem.
Szedtem le a tányérokat a polcról, Jim kezébe nyomtam, hogy vigye ő ezeket, én meg evőeszközöket fogtam és vittem. Ezt a készletet nem is tudom már kiktől kaptuk az esküvőnkre anno. nem lényeg, egy üvegpohár hiányzik  készletből, amit eltört karácsony után Jim haverja, Toby.
- Mindenkinek jó étvágyat!
Nem szoktunk áldást mondani, régen a Nolan-család szokott, de a Goodwin-família nem. Keresztények vagyunk, de nem tartozunk a nagyon vallásos emberek közé.


Sokszor kérdezem magamtól, hogy biztos mindig mindent jól csinálok? Biztos vagyok -e abban, hogy amire készülök, az hoz valami jót? Így vagyok a vádalkukkal is. Tanúkkal szintén. Nehezebb felkészíteni valakit tanúvallomásra, mint bármi másra. Nem mindenki áll kötélnek, nem mindenki mer megszólalni a bíró, az esküdtszék, a védelem és vád előtt. Nem egyszerű, életeket kockáztathat valaki ezzel. Ahogyan egy bűnözői életet vagy tettestársi viszonyt feladó személy. Neki is sokat kell kockáztatnia. Tudom, hogy sok ilyet csináltam már, de mindig sikerült kiegyeznem az illetőkkel. A legjobbat akarom mindenkinek. Nekik meg szabadságot. Mindennek megvan a hátránya. Ha rájönnek, hogy beköpte a társakat valaki, elég komoly revánsot vehetnek rajta vagy családján.
- Mondd meg őszintén, Nick, szerinted eltúloztam ezt az egészet azzal, hogy teljes felmentést kértem ebben az ügyben?
Nick az egyik kollégám. Idősebb nálam néhány évvel, de sokat tanultam tőle. Ő sokkal erősebb és kiválóbb ismerője a kábítószeres ügyeknek. Én csak annyira, hogy ha kapcsolódik az ügyeimhez, akkor azért kikérem a véleményét, mert ő járatosabb ezekben.
- Szerintem pont így kellett tenned. Úgy hiszem, tényleg akarja a szabadságát, máskülönben nem mondott volna semmit, de ne hagyj magadban sosem ennyi kérdőjelet, mint most is. Nem egyszer hallottam már a védőügyvédektől, hogy Goodwin tökös, vigyázni kell vele... Úgyhogy kérlek, légy magabiztos, mint mindig.
- Te mindig jókedvre derítesz.
Beadtam a kérvényt, a bírónak átküldtem mindent. Beleegyezési formanyomtatványt is elkészítettem már. Most egy kicsit fellélegzem, mert már túl sok energiát veszítettem a napokban. Lehet vissza kellene fognom magam picikét. Talán csak aggodalmaskodó vagyok.
Hátradőlök a székemben, a hajamat oldalra tűröm, és rápillantok a családi fényképre, ami közvetlenül a számítógép monitorom mellett van. Én is csak elmosolyodom, mint a képen Jim, Patricia és Barney, a kutyusunk társaságában.