így látsz most engem. | ⚶

sucker for you

You say the word and I'll go anywhere blindly

Ugyanazon üzenetváltáson belül, ahol Kaylee belement abba, hogy eljöjjön velem ide, azt is írta: két év múlva talán nem is emlékszem majd rá. Ez teljes és totális sületlenségnek tűnt, főleg egy olyan okos embertől, mint Ő. Nem mintha ezt hangosan is kimondtam volna, meg persze nem láthatta, hogy milyen fülig érő vigyorral vártam ma a műszakom végét. Én voltam a legjókedvűbb az egész bárban, és még innom sem kellett hozzá!
Teljesen lehetetlennek tűnik, hogy bármikor is csak úgy… elfelejteném. Legékesebb példája az, hogy annyira arra koncentráltam, mikor látom az utca tömegében feltűnni az ő alakját, hogy nem is vettem észre egy elég rövid ruhában mellettem elhaladó lányt, aki pedig nagyon is próbálta felhívni magára a figyelmem, majd csalódottan forgatta meg a szemét, mikor teljesen figyelmen kívül hagytam. Más körülmények között egészen biztosan jól megnéztem volna magamnak; nem azért, mert akkora hímsoviniszta állat lennék, aminek a legtöbben gondolnak, csak… Hát na, ha kiteszik eléd a dinnyéket, akkor nem mondhatsz rájuk nemet! A szemed kívánja, amit kíván. A szemed, meg másod.
De amúgy is jobb volna ezt nem megemlíteni Kaylee-nek. Ő nem érezné át igazán a súlyát. És amúgy is… Nem is feltétlenül akartam, hogy átérezze a súlyát. Ugyanakkor meg mégis. Agyrém. Ilyenkor jobb lenne, ha mégis az a felszínes idióta volnék, akinek Jess is gondol. Akkor nem aggódnék amiatt, hogy milyennek lát Kaylee.
Abel persze nem hagy nyugton, és folyamatosan üzenetekkel bombáz. A felük jótanácsnak szánt okoskodás, a másik fele kérdés, és a harmadik meg bocsánatkérés, amiért ennyit beszél. Meg némi számonkérés, hogy nem írok neki vissza elég gyorsan. Egészre beszéltük meg a találkozót, már fél volt, ami New York-i idő szerint még bőven belefér, de Abel látszik, hogy nem itt nevelődött, hanem abban a lótrágyás amis-paradicsomban, amit Bostonnak hív.
Épp sok felkiáltójellel tűzdelve kérem meg finoman arra, hogy ne írjon ennyit – „hagyd már abba!!!!!!!!!!!” –, amikor hirtelen meghallom Kaylee hangját. Ösztönösen nyomom ki a telefonom képernyőjét és kissé távolabb is rántom tőle, mintha anya kapott volna rajta valamin tizenhat évesen.
– Szia! – Még engem is meglep, milyen meglepettnek tűnök. Először végigmérem, inkább ösztönből, mint beszólási szándékkal; én se öltöztem ki túlzottan, ez nem olyan galéria, csak egy fekete inget húztam a farmerem meg a dzsekim mellé, és a Timberland bakancsomat váltottam egy chukka bootra.  Ettől függetlenül mégis úgy nézek rá, mintha minimum kisestélyiben lenne. Nem azért, mert annyira fura, hanem annyira… jó ránézni. Bugyuta vigyorral állapodik meg a tekintetem az arcán. És szinte el is felejtem, hogy amúgy beszélnünk is kéne. Meg lépni valahova.
– Be! Igen! Oda!... Nem várok senkit. Miért, te vársz? – Az aggodalom egy pillanatra felüti bennem a fejét. Az kéne még, hogy kiderült, meghívta Garyt a könyvklubból, mert jó alkalomnak tűnt bemutatni a barátainak vagy ilyesmi… De megkönnyebbülök, mikor újra megnyugodhatok, hogy ketten vagyunk. Meg az a pár ezer ember még körülöttünk, de ők most nem számítanak.
Végül elmosolyodom, immár nyugodtabban, és bólintok. – Persze. Menjünk. Csak utánad! – nyitom ki előtte az ajtót. Nem tudom, talán a légkapu önti a nyakamba a meleg levegőt, de hirtelen nagyon forrónak érzem magam. Egy kicsit aggódom is, hogy a kezdeti lefagyás majd kihat másra is, de sikerül fenntartanom a beszélgetést, és csak akkor bambulva el picit, mikor az egyik csoportosulás mellett elhaladva véletlen hozzám ért, és megcsapott a haja illata is. Túl sok behatás volt egyszerre.
Nem akartam, hogy idiótának tartson, vagy felszínesnek, mint mindenki más. Jó, nyilván az is vagyok néha, de nem lehet, hogy az ember folyton mélyérzésekkel mászkáljon, mert vagy felrobban a sok érzéstől, vagy busz elé veti magát, vagy mások lökik oda, mert túl sokat rinyál. Úgyhogy jó jelnek veszem, hogy sikerül felidéznem majdnem mindent, amit Abel előző este kinyomtatott nekem. Magolásban mindig jó voltam, ha akartam. Most pedig nagyon akartam.
– Miért lenne itt anya? – ráncolom a szemöldököm. Nem emlékszem, hogy ilyet írtam volna. – Vagy Jess mondott neked valamit? – Erre a gondolatra gyorsan körülnézek, hátha kiszúrom valahol anyát közeledni, sunyiból szokott támadni. Nagyon szeretem őt, de semmi szükség rá és a kiskoromról szóló anekdotákról most! Nem kell, hogy égessen Kaylee előtt.
Képtelenség nem viszonozni a mosolyát, mikor felém fordul. Bár az arcizmaimból sugárzó fájdalom alapján már azóta megállás nélkül vigyorgok, hogy megérkezett. – Én köszi, hogy eljöttél. Kevés emberrel mennék szívesen múzeumba, de azt hiszem, felkűzdötted magad a listára – nevetek fel, majd hirtelen elhal a dolog. – De kérlek, ne vigyél múzeumba…! Vagyis, most. Khm. Ez sok infó volt egy napra.
Eszembe jut az, amit Abel mondott arról, hogy ha azt akarom, Kaylee kedveljen, olyan dolgokat kell mutatnom, amit nagyra tart. Például az intelligencia. Meg… a poros dolgok. Ehhez nem nagyon értek. A papás-mamáshoz inkább, de az nem ide illik.
Már épp ajánlanám, hogy ha gondolja, hazaviszem, mármint, úgyis egy helyre megyünk, amikor felajánlja, hogy üljünk be valahova. Meg se fordult a fejemben, hogy maradni akarna; mármint, én nyilván akarom, de folyton a vizsgákkal jön meg a tanulással. Nem akarom most neki megemlíteni, mert a végén eszébe jut és hazaszalad.
– De, éppenséggel tudok – bólintok. És ha nem Kaylee lenne az, ez lenne arész, ahol megpróbálom megfogni a kezét. Egyszer, bent, majdnem megtettem, mert azt hittem, felém nyúl, de aztán kiderült, hogy csak látott egy gumicukrot az ingemen, amit valamelyik vicceskedvű kölyök ragaszthatott oda, akikből több akadt bent, mint kellett volna. Nincs bajom a gyerekekkel, csak szeretnek nem a legjobb formádban feltűntetni. Úgyhogy simán csak intek neki, hogy merre menjünk.
Egyáltalán nincs messze a hely, igazából csak az úton kell átmennünk a Flatiron Buildingtől a Madison Square Parkig. A bejárattól nem messze van a Shake Shack; elég hangulatos, inkább bisztró jellegű hely, rengeteg szabadtéri ülőhellyel, és mivel lassan már sötétedett, így a lámpásokat is felkapcsolják majd. Úgy sejtem, hogy az tetszeni fog Kaylee-nek.
Amint összezár mögöttünk a zöld és kiszorítja a forgalom zaját, még az étterem felé menet, megísérelem a beszélgetést, mert azt hiszem, kezdi észrevenni, hogy bámulom. – Szóval – köszörülöm meg a torkom – , milyen a húgommal lakni? Ki akarod már rúgni? Vicceltem. Tudom, hogy te nem csinálnál olyat.
Amivel azt mondom, én igen…? Mármint megtenném. De ez alighanem nem túl imponáló. Francba.
– Képzeld, elkezdtem edzeni Go… Abelt. Igaz, egyelőre még abban is elfárad, hogy felhúzza a melegítőnadrágját, de előbb-utóbb talán oda is eljutunk, hogy fel tudja emelni a súlyzó rúdját súly nélkül. Onnantól pedig megállíthatatlan lesz az értelmes emberi testfelépítés útján, amitől nem úgy néz ki, mint egy száraz kóró…! Meséltem, hogy egyszer megpróbáltam segíteni neki felszedni egy csajt, de túlzottan kényelmetlenül érezte magát, leesett a bárszékről és kitörte az egyik fogát?

#PrayforKaylee    | ⚶

#imaKayleemegvilágodosásáért | ⚶

sucker for you

You say the word and I'll go anywhere blindly

Jess rengeteg dolgot mond, amit nem kellett volna, mondanám, de azért több eszem van ennél. Nem véletlen járok jogi szakra, ugyebár! Az üzlet, az meg a kisujjamban van; lényegében ez sem volt másabb, mint egy üzleti megbeszélés, le kellett nyűgözni az ügyfelet ahhoz, hogy megvegye a terméket. Ami termék jelenleg én vagyok. Kaylee pedig az az ügyfél, aki csak a tankönyvi példákban létezik: akine nem a csomagolás számít.
– A Body kiállítás? Azt mi is láttuk anyáékkal! – csettintek lelkesen, mert most őszintén, mekkora esélye volt annak, hogy láttam bármit, ami Kaylee-t is érdekelte? Bár ezt épp kitalálhattam volna. Nem épp arról van szó, hogy Kaylee lenne kettőnk közül, akinek kevés hasonló esemény jöhet szóba… – Elég menő volt. Az a rész, ahol a vérerek vannak kiállítva? Nagyon durva. Bár megmondom őszintén, nagyrészt arra voltam kíváncsi, egyáltalán hogy szedik ezt így ki… De anya szerint tiszteletlenség ilyesmit kérdezni. Szerintem ő kicsit beparázott attól, hogy azok ott hullák. – Szerintem viszont elég menő volt. Tudom, ez is olyan, amit nem néznek ki belőlem, de attól még, hogy nem tudom, mi a latin neve a csontoknak, azért érdekel, és elég nagyrészt ismerem is, hogy mi hogy merre működik a testemben. Sportolóként nincs más megoldásom, mert csak úgy magától, meg hambucibekaplak nem működnek a dolgok. Nem tudsz jól edzeni anélkül, hogy tudnád, melyik izmot és hogyan kell terhelned. Meg amúgy is; de valahogy mindig megtagadják tőlem. Mikor eltörtem a karom és majdnem nyílt törésem lett kiskoromban (nem szúrta át a bőrt, de emlékszem, hogy láttam alatta a törés alakját), tök szívesen néztem volna, mert állítólag már annyira fájt, hogy a sokktól nem is éreztem, de anya nem hagyta. Meg amúgy is inkább pánikolt. Nem mintha annyira pánikolós jellem lenne, csak szerintem mivel én voltam a legelső meg a legnagyobb, ezért kábé mindent én csináltam elsőre, szóval az összes meglévő gyereke jövőbeli aggodalmát belém sűrítette. Nem tudom, hogy azért lettem-e nagydarab, hogy túléljem, vagy azért éltem túl, mert nagydarab vagyok, de a lényeg, hogy sikerült.
És úgy végignyomnom a kiállítást, hogy egyszer sem felejtettem el a szövegeket, amiket Goldberg bemagoltatott velem. Mintha megint másodikos lettem volna, és fel kell mondanom az Alkotmány rám eső részét az iskolai előadáson. Csak most egy lagymatag taps helyett… Talán pirospontot kaptam Kaylee-nél. Meg azt az előkelő pozíciót, hogy lemondott értem a tanulásról. Nem tudom és nem is akarom megállítani a vigyort, ami ezt hallva a képemre ül.
– Szóval fontosabb voltam, mint a könyvek, mi? Ez már egészen komolyan hangzik! – ugratom, és ha nem félnék attól, hogy eldől, még meg is lökném kicsit. – Határozottan javuló tendenciát mutatsz, de elégedett csak akkor leszek, ha teszel valami extrémet. Mondjuk… Anélkül mész rá az „elolvastam és elfogadom a feltételeket” rublikára, hogy elolvastad volna. Vagy dobozbol iszod a tejet. – Igen, ha valaha egyszer arra jövök ki, hogy Kaylee kartonból szlopálja a tejet, határozottan elégedett leszek, talán még egy könnycseppet is elmorzsolok, és figyelmen kívül hagyom Jessicát, aki szerint én csak rossz hatással lehetek másokra.
Igazából kicsit emiatt is kérdezem. Jó, a húgom, szóval nyilván van valami minimális kötődésem hozzá, ki nem raknám, de azért határozottan háború kezdődne, ha mondjuk elkezdené a rossz tulajdonságaimat sorolgatni neki bárányszámlálás helyett. Így is pont elég tényező dolgozik ellenem, nem kell még egy olyan is, ami kábé százhatvan centi, de folyamatosan ott duruzsol a fülébe.
– Nem arról van szó, hogy zavar, csak… nem örülök – fogalmazom meg eléggé értelmetlenül a dolgot. Azt akarom mondani, hogy nem totál negatív dologként élem meg az ottlétét, csak nem is pozitívként. Semleges. Neutron. Igen, Jess egy neutron. És majd rá ekell néznem, mi is az a neutron. Hátha rosszabb, mint a Gyíkarc. – Hát, már ha lesz hová hazamennie. Nem azért, mert érted, felgyullad a ház, vagy valami, hanem ki tudja, Anya hány gyereket fogadott már örökbe azóta. Lehet, hogy már a spájz is foglalt. Újabban nem kéri ki ilyesmiről a véleményünket, csak megteszi – jegyzem meg kissé mogorvábban, mint illene az anyámról beszélnem, akit amúgy mindennél jobban szeretek, csak… Nagyon nem teszi egyszerűvé a helyzetet.
– Ez elég meggyőző – mutatok végig saját magamon. Mit hazudjak, na, ruhában is jó formám van. Ellentétben Goldberggel, aki egy üres kartonra hajaz. – Vagy inkább az, ahogy mások reagálnak erre… Jajj, ne nézz így, te is tudod, hogy fontos a külső. Nem a legfontosabb, de fontos. Goldberg pedig csajozni akar. Szerinted így menni fog? De nem azért, mert annyi ereje sincs, hogy kinyissa a majonézes üveget, hanem mert semmi önbizalma sincsen. Sokaknak segít, ha edzeni járnak. Gondoltam, egy próbát megér – vonom meg a vállam. Azt mégsem mondhatom meg neki, hogy ez az egyetlen, amivel vissza tudom fizetni a tartozásom felé, mert az felvetné a kérdést, hogy „milyen tartozást?” Ja, hát csak azt, hogy lényegében „Hogy fogjuk meg Kaylee Bennettet kezdőknek” órát tartott nekem, mint egy igazi kis kocka.
Nem, ezt határozottan nem mondhatom meg neki.
– Fura randi est? – Erre már összeugrik a szemöldököm. – Hogy érted, hogy…? Nem, várj, nem akarom tudni. Fura volt, rossz volt. Mármint, Goldberg nem úgy tűnik, mint aki titokban becsajozott, és te sem… Mármint, gondolom. Ugye? – Az egy dolog, hogy neki nem esik le, megpróbálok a kedvében járni, de ha neem nem tűnik fel, hogy igazából már rég pasija van, az már durva lenne, és újra kéne értékelnem az életemet.
Addig inkább csak elfogadom, hogy azt hiszem, felírhatok magamnak egy jófiú pontot. Azt hittem, talán Jess váltja majd ki, de igazából Abel jobb. Ő nem csak, hogy egy személy, akit Kaylee ismer, de ráadásul amúgy is olyan, mint egy kivert, éheztetett kiskutya, szóval lényegében dupla pontot ér. Határozottan (ön)elégült mosollyal sétálok tovább Kaylee oldalán. (És persze igen, az is jó, hogy Abelnek segítek, Kaylee-től függetlenül, csak a momentumba nem illik be ez a mozzanat.)
Már távolabbról is éreztem a különböző fűszeres sültek, krumpli, pizza, és minden, mi szem-szájnak ingere illatokat, de minél közelebb értünk, annál hevesebben indult meg a nyáltermelés a számban. Majdnem annyira elvonja a figyelmem, hogy elszalasztom Kaylee reakcióját; de csak majdnem. A már felkapcsolt lampionok fénye ahogy visszatüröződik a szemében, az valahogy egészen olyan… Megörökítendő. Valaki olyan által, aki ennél sokkal poetikusabban tudja visszaadni a látványt, meg az összeugró gyomromat. Bár az a kaja miatt is lehet.
– Hm? Hogy mi? – A haján megcsillanó fény játéka elvonta a figyelmem, olyan, mint az olvadt csoki, és nagy ingerem lett egy kis csokira, de már itt vagyok, újra a jelenben. – Jaa! Hát… Igazából tényleg minden jó. Mit jó? Isteni. De ha elsőre eszel itt… Hm. – Rápillantok a kínálatra az üvegen keresztül, aztán elnézek a külső rész felé, ahol láthatóan  még csak most kezd beindulni majd a forgalom. – Hé, ülj le valamelyik asztalhoz, jó? Amelyik szimpatikus. Én meg megleplek.
És ha engedi, akkor így is teszem; csak részben azért, hogy meg se próbáljon helyettem fizetni, vagy a magáét. Nem sokkal később vissza is térek hozzá egy jól megrakott tálcával, amit először középre rakok az asztalra, aztán én is leülök, és mindenre rámutogatok a tálcán. – Szóval. Isteni a hamburger, és ezt máskor meg kell majd próbálnod, de! A Shae Shack hotdogos bódéként kezdte. Szóval gondoltam ez jó lesz elsőre. Tudom, tudom, hot-dog, bárhol lehet kapni… De ilyet nem! Ez igazi bécsi virsli hot-dog, krumplitésztás bucival, szárított hagymával, és ezzel a sajtszósszal isteni. Cheddar és amerikai sajt mix. A krumplihoz is tök jó. Nem tudtam, melyik shake-et szereted, szóval hoztam epreset meg csokisat, mert valamelyiket csak szeretned kell, de ha nem, akkor itt van limonádés tea, és egy üveg víz. Mármint, tényleg üveg – kocogtatom meg a külön Shack-feliratú üveget. – Ráadásul a bevétel egy százaléka az ivóvizek megtisztítására megy, szóval… Gondoltam ez olyasmi, ami neked bejönne.

#PrayforKaylee    | ⚶

#imaKayleemegvilágodosásáért    | ⚶

sucker for you

You say the word and I'll go anywhere blindly

– Jelenetet? Goldberg? – nevetek fel a gondolatra. – Valaki összekeverte a Star Warst és a Star Treket? – Legalábbis másra nem nagyon tudok gondolni, ami kibillentené a helyéről az érzelmi EKG-ját. Nem arról van szó, hogy totál zombi lenne, mint mondjuk Reagan, aki eléggé egy síkon mozog, csak nem mer lépni a gondolatait követve. Szóval ha mérges, akkor is csak felfújódik, mint egy vörös hörcsög, aztán eltrappol. Bár tekintve, hogy Kaylee maga se szereti túlzottan a feltűnést, el tudom képzelni, hogy őt már ez is felzaklatta kicsit, eléggé ahhoz, hogy jelenet rendezésnek élje meg.
Ez egyébként valahol szimpatikus, valahol pedig kétségbeejtő. Mármint, én se gondolnám magam annyira extrának, de sose volt bajom azzal, hogy mások előtt legye. Sőt. Bogaras leszek, ha sokáig nem lazíthatok egyet. Kaylee viszont valahogy pont a fordítottja volt, égnek állt a haja a szusszanás gondolatától, mint Bozontnak a Scooby Doo-ban a szörnyek láttán.
Úgyhogy tényleg meglepett azzal, hogy eljött. És nem volt kis kihívás megpróbálni valami olyan helyet találni, amit nem gondol túl… Magamutogatónak. Szívesen elvinném valami menő étterembe, ahol van dresscode meg minden, de lehet, hogy azt flancolásnak gondolná, pedig a tapasztalataim (meg anyáék) szerint a lányok szeretni szokták az ilyet.
– Tudom, elég lenyűgöző vagyok – bólintok vigyorogva. – És meglepő. Kivéve a közgáz tanárom szerint, de mit tudhat ő? Csak négy könyvet írt – legyintek, mintha egy egészen kicsit ne zavart volna, hogy egyszerűen hülyének nevezett. Ráadásul mások előtt. Az okos embereket állítólag gyakran piszkálják, de nem igazán értem, hogy mennyivel jobb az, ha ő ugyanezt csinálják mással. A logika nekem azt diktálná, hogy ha valami nem működik, akkor legfeljebb a „szemet szemért” elv alapján lehetne ugyanezt megfordítva visszaadni, az viszont legjobb tudomásom szerint nem épp követendő példa. Mármint… próbálok én Goldberggel is jóban lenni. Csa néha nagyon, nagyon nem könnyíti meg.
– Nem kösz. Én másfajta önnevelési módszerben hiszek, abban, hogy a kosz jót tesz – vonom meg a vállam, mielőtt magamhoz venném az egyik hotdogot. Papírban van, szóval amúgy se érek hozzá, de ha meg is tenném… Hát, elég sokat vagyok a pályán. Mit gondol, az öt perces szünetben még elmegyek kezet mosni is? Persze értem én, orvosira jár, meg minden, de pont ezért ismernie kéne a kosz fontos szerepét.
Legalább annyira, mint engem. – Milyen jól gondolod! – bólintok széles vigyorral. Már érzem, hogy a hasam lázadozik ellenem, amiért még mindig csak fogom a hotdogot, de muszáj megvárnom, míg ő is enni kezd. – És az baj lenne? – teszem fel azért óvatosan a kérdést. Már arra vonatkozóan, hogy próbálok azon agyalni, mi nyerné el a tetszését. – Tudom, hogy egyszerű lánynak vallod magadat, akinek nincsenek titkai, meg ilyesmi, de hidd el, elég nehéz rájönni. Pedig arra tanítottak, hogy kedvesnek kell lenni a lányokkal.
És elég egyértelmű módon próbálok tetszeni neki, ami eddig… Megmondom őszintén, fogalmam sincs, hogy halad. Mármint, eljött velem, de Goldberggel is elmegy mindenhová… Lehet, hogy ez neki nem több, mint egy AA-gyűlés. Mármint, az a randis akármi, amit ahhoz hasonlított. Kaylee amilyen okos, olyan… ignoráns, sok tekintetben.
De szerencsére tetszik neki a hotdog. Ha nem tetszene, komolyan át kéne gondolnom a szándékaim. Tudom, sok olyan srác van, aki csak marketingfogásnak használja az egész „szeretem, ha a csajom nem csak nyúlkaját eszik” dolgot, de esetemben az evés nem csak létszükséglet. Ez amolyan vallási rituálé. És valószínűleg olyasféle rajongás tölt el, ha valaki szereti ugyanazt enni, mint én, mint mikor Goldberg majd egy szép napon, talán ebben az univerzumban, talán egy másikban, de talál magának egy csajt, aki szereti a Star Treket.
– Ugye? – bólintok, és egy harapással majdnem a hotdog felét bedobom. Most viszont figyelek arra is, hogy ne teli szájjal beszéljek, bár teszem hozzá, mesterire fejlesztettem annak tudományát. Kristálytisztán érthető minden szavam egy egész jégrémszendviccsel a számban is. – Látod, mennyi mindenről lemarad az ember, ha csak a könyvtár meg az egyetem között ingázik? A büfés hotdog olyan rossz, hogy már nem is húsnak számít.
Meg valószínűleg tényleg nem az, de ebbe nem mennék bele.
– Legközelebb majd megmutatom, hol találod az egész város legfinomabb pizzáját. Még a pizza széle is olyan finom, hogy külön pizzaként tudna működni, pedig sajt sincs benne! – Az pedig nagy szó, mert a sajt a világtörténelem egyik legjobb találmánya, meg tudnám csókolni, aki kitalálta, pedig valószínűleg nincs foga és pasas és már ezer éve halott. És talán francia. Azt, hogy lesz legközelebb, nem nagyon akarom vitára bocsájtani, mert lesz. Értem, vagy sejtem, legalábbis látom, hogy az orvosi… Szóval nem olyan, mint mondjuk egy bölcsész szak. És Kaylee nem úgy áll hozzá, mint én az enyéimhez. A sport miatt sok tanár elnézőbb, de azért nekem is vannak dolgaim, a jegyeim viszont nem kimagaslóak. Ő viszont az ösztöndíjért küzd a jegyeivel, és nem vitatom, mérföldekkel jobb átlaga van, mint nekem. Na meg… Ha lediplomázunk, ő életeket fog menteni. Én a papírommal tudok majd kuka-kosarat játszani, mert az isten mentse meg azt a céget, ahová én gazdasági ügyvédként kerülök.
Szóval nála ez pénz, és ebből adódóan lehetőség kérdése is volt, a remete-élet, amit megértek, vagy szeretném megérteni. De nem hiszem, hogy erre el lehetne áldozni az életedből tizen-sok évet, ami alatt semmi mást sem csinálsz.
– Nekem? – A meglepetés elég nyilvánvalóan kiül az arcomra, és ennél az egy szónál még a „teli szájjal nem beszélünk” szabályt is elfelejtem. Érdeklődve ugrik feljebb a szemöldököm, miközben ő a táskájában kotorászik, és a kelleténél kicsit kevesebb rágássab próbálom meg letuszkolni a torkomon a falatot, ami oda vezet, hogy majdnem félremegy. Köhögve és a mellkasomra csapva nyúlok az epres turmix után, ami aztán majdnem az orromon távozik, mikor meglátom, mi van a borítékban, amit a szabad kezemmel vettem el.
Giants jegyek. Komolyan?!
Erre hirtelen tényleg nem tudok mit reagálni. Újra meg újra végigsiklom a már ezerszer látott formára nyomtatott papíron, az üléseken. Mármint nyilván nem a kispad mögött van, meg a páholyban, ahol ültem már apa mellett – a legkedvencebb meg amúgy majdnem egyetlen gyerekkori emlékeim ezek –, de elég jó helyek. Sejtem, mennyibe kerülhettek, még ha régen bérletem is volt. Azt pedig egészen biztosan tudom, hogy nincs rá pénze.
– Én… Hűha. – Belekezdek, de megakadok, aztán Kaylee-re pillantok. Hogy mit súgna az ösztönöm? Hogy hajoljak át az asztal felett, az se zavarjon, ha fellököm a turmixot, csókoljam meg, és rögtön utána vegyem is feleségül. Mármint előtte azért megkérdezném, mert a konszenzus fontos, de… De még fantáziában se tűnik túl helyén állónak a reakció. Legalábbis az agyam szerint. A testem mást mond, de ha bárki kérdezi, nem, nem indultam be egy egészen kicsit a kaja illatától, Kaylee óvatosan reménykedő pillantásától, meg a Giants jegyek kombójától. Dehogy. Az fura lenne. Vagy hasonló.
– Ez… Ez egy kicsit sok. Mármint, tudom, hogy mennyibe kerül a tandíjad, és mennyi az ösztöndíjad, nem kutakodtam, érted, csak hallok dolgokat, elég vékonyak a falak, és… Szóval ezt nem fogadhatom el, így biztos nem. – Tudom, hogy nem engedi, hogy kifizessem, a felét se; nem kell kimondania, meg nem is tudja még, mert én is csak dadogok, de egyszerűen tudom. – Az a minimum, hogy eljössz velem. – És nyilván én fizetek minden mást. Bár most se engedném neki, hogy fizessen. – Nem azért, mert én vagyok a férfi, hanem mert… érted. Nekem több pénzem van. Most! Majd ha később menő orvos leszel, lehet, hogy engedsz lakni a pincédben. Vagy megmented a térdem, hogy tudjak tovább játszani, valami hasonló. Tuti kapsz tőlem rendszeresen jegyeket, majd ha csapatban játszom.
Igazából nem tudom, miért kapom. Mármint, nem számítottam rá, a születésnapom csak novemberben lesz, meg hát… Én azt se tudom, az övé mikor van. (Még! Tuti kiderítem majd.)
– Köszönöm. Ez nagyon menő – lebegtetem meg a borítékot, amit előtte óvatosan lezártam. Aztán vissza nyújtom felé. – Izé, lehet, hogy te rakd el? Úgyis egy helyre megyünk, meg minden, és azt hiszem, én csak összegyűrném.
Néha azért tényleg hasznosak a női táskák. Meg kábé bármit kérsz, van náluk. Én örülök, ha van egy személyi meg pénz a farzsebemben.
– Tényleg szeretném, ha eljönnél velem – mondom aztán, mert nem tudom, mennyire vette komolyan. Lehet, azt hitte, csak udvarias vagyok. – Mármint nem csak azért, mert nem tudnék mást elvinni… Kit hívnék el, Goldberget? … De azért is, mert… – kedvellek folytatódna a mondat, csak nem merem. Nem maga miatt, hanem Kaylee-t lehet, hogy máshogy érintené, mint szeretném. – Mert a stadionos hot-dogot is meg kell kóstolnod! – csettintek. Zseniális! – Nem olyan jó, mint ez, de azok közül a hot-dogok közül, amik nem ezek, a legjobb. Állítom én, én pedig már elég sok hotdogot ettem már.

#PrayforKaylee    | ⚶

#imaKayleemegvilágodosásáért    | ⚶

sucker for you

You say the word and I'll go anywhere blindly

Valószínűleg még hete múlva is visszafordulok majd és teljesen meglepődök, újra meg újra, a tényen, hogy Kaylee… Gondolt rám. És hogy ilyen személyesen gondolt rám. Ezt most ne értse félre senki – úgyis fogja –, de majdnem olyan, mint mikor anya hozott valamit a bevásárlásból nekem. Nem feltétlen nagy dolgokat, csak mondjuk egy bizonyos fajta csokit, amit említettem, napokkal korábban, és még csak meg sem kértem külön, hogy hozzon, csak… Eszébe jutott, hogy szeretem. Másfajta érzés így kapni bármit, mint mondjuk karácsonykor vagy a születésnapodon, amikor eleve számítasz az ajándékra.
Én sosem voltam túl jó benne. Nem azért, mert nem figyelek másokra, ahogy azt Jess szereti hangoztatni, hanem mert elfelejtek emlékezni rá. Ha valamikor megkérdezni valaki, hogy Ő vagy Ő mit szeret, valószínűleg meg tudnám mondani, csak épp nem jut eszembe, amikor a boltban járok, hogy vennem kéne nekik valamit. Általában.
Tényleg nem gondoltam, hogy Kaylee bármikor is venne nekem bármit, és be kell valljam, főleg azért, mert kettőnk közül én voltam az, aki könnyebben költhetett, Ő pedig, aki egy kicsit (sokkal) reálisabban áll a helyzethez. Ha valamelyikünk előrukkolna valami ilyesmivel, arra számítottam volna, hogy én leszek.
És persze, ez azt is jelenti, hogy gondolt rám. Nem tagadom, hogy baromi jól esik.
– Eszemben sincs – felelem reflexből. Se megsérteni nem akarom, se visszautasítani. Semmilyen értelemben. Mármint… Egy kicsit anyagias kérdés is; elfogadtam már, hogy az ilyesféle luxusok, mint a meccsre járás, nem lesznek részesei az életemnek egy jó darabig, legfeljebb, ha én játszom. De azt azért mégse hagyhatom, hogy csak úgy odaadja nekem ezeket.
– Ha más vette volna, akkor is téged hívnálak el – jegyzem meg, de lehet, hogy meg se hallja, annyira próbálja bizonygatni, hogy tényleg, tényleg, TÉNYLEG nem várja el, hogy vele menjek. Mintha azt hinné, nekem ilyen erős kötelességtudatom van, akkor is, ha nem szeretném. Látszik, hogy még sose beszélt rólam Meijel. – Ezt most úgy mondtad, mintha valami baj lenne velem – húzom össze a szemeim. Miért férne rám valami… „pasis kiruccanás”? Na, ez a szókombó, amit még sosem használtam, gondolatban sem. Ramirezzel jók vagyunk, főleg, mióta Parker visszament Detroitba. És abban igaza van Kaylee-nek, hogy ő tényleg tudná élvezni a játékot. De vannak bizonyos érvek ellene. Például, hogy nem jön be nekem. Semmi sértés, csak túl szőrös.
– Csak azért, mert még nem érted, nem jelenti, hogy nem is szereted – fejtem ki az álláspontomat. Ha bárki engem kérdez, akkor a foci nem csak arról szól, hogy rúgjuk a labdát, aztán egymásnak esünk, ez ennél jóval több. Stratégia, taktika, rengeteg felkészülés, és a csapatjáték, az összedolgozás pszichológiája is nagyon fontos. Lehetnek akármilyen jó játékosaid, ha nem tudnak együtt működni. Szerintem a legösszetettebb sport a világon. A tény, hogy egyébként szórakoztató is, sokadrangú. Nem olyan, mint valami Ultimate Monster Truck zúzást nézni, ahol csak szurkolsz, hogy minél több kocsi törjön darabokra. Én baromira tudom értékelni a bele fektetett munkát is, minden szinten. Olyan ez, mint valami nagy sztori, amit eléd tárnak. És szerintem Kaylee is tudná értékelni, ha megadja magának rá az esélyt.
Én biztosan szívesen megadom, és a kellő segítséget is.
– Nem kell, de szeretnék. Amolyan… lakótársi összetartás. Csúnya lenne kirakni téged az albérletből, mert elment a bérleti díjad a jegyekre, nem gondolod? – nevetek fel, aztán gyorsan hozzá teszem: – Ne aggódj, csak vicceltem. Nem raknálak ki.
És mivel az egyetlen vetélytársam Abel és Reagan, merem remélni, hogy jelentős fizikai és akaratbéli akadályt jelentenék az ilyen irányú törekvéseknek.
A kérdésén felnevetek, bár csak az elsőn. A listát én nagyon komolyan gondolom. – Nem csak hot-dogjait. Nem enni a világ legjobb kajáiból olyan… Olyan, mint soha nem szerelembe esni, tudod? Megteheted, túlélheted anélkül, természetesen. De olyan élményt hagysz ki, amiért már önmagában érdemes élni. – Alycia, az egyik ex-barátnőm azért szakított velem, úgy tíz éve, mert szerinte sokkal szebben tudok beszélni egy csirkecombról, mint róla. De hát azok a nagyi csirkecombjai voltak, egyenesen Kaliforniából, szóval nem tehettem ellene semmit, muszáj volt beszélnem róla. És az sem az én hibám volt, hogy Alyciának sokkal kevesebb jót tudtam mondani a combjairól. Azt nem vette volna jó bóknak, hogy „zabálnálak”.
Legszívesebben sok helyre elvittem volna Kaylee-t; olyanokra, ahol én jártam, mert megtehettem, mint Japán, Thaiföld vagy épp Franciaország. Olyan könnyedséggel, ahogy apa tette ezt a barátnőivel, de van két nagy különbség: egyrészt, nekem nincs rá pénzem. Másrészt, Kaylee nem olyan, mint apa barátnői. Őket már eleve az utazás ténye lenyűgözi, meg az, hogy tudnak új insta-sztorit felrakni, amit, megmondom őszintén, megértek. Én is szeretem látni, hogy az emberek menőnek tartják a posztjaimat, és jönnek a lájkok meg a kommentek. De azért nem költenék rá milliókat. És Kaylee sem értékelné.
– Olyan nincs még egy – jelentem ki, nem teljesen komolyan, nem sok múlik azon, hogy a nyelvemet is kinyújtsam rá, de inkább beleharapok a hot-dogba, ami azt jelenti, hogy el is tüntetem az egészet, aztán leöblítem a shake-emmel. Így van némi időm is reflektálni a kérdésére adott válaszomon, amíg mindezt leküzdöm a gyomromig. – Szóval azt gondolod, kiváló a testem? – vonom fel a szemöldököm, belenyúlva a nagy tálcára egy krumpliért, amit aztán le sem véve róla a tekintetem megeszek. Tudom, hogy el fog vörösödni, és valami olyat mond majd, hogy nem úgy gondolta. Vagy fel se veszi az innuendót, és inkább megállapítja, hogy igen, természetesen sok energiát fektettem bele, és az alacsony testzsír-százalékom miatt…
– Nem tudom. Miért szeretik az emberek azt, amit? – vonom meg a vállam. – Amikor kicsi voltam… Ne nevess, volt olyan is, és csak hogy tudd, elbűvölő kölyök voltam, majdnem olyan, mint most! Szóval anya és apa elváltak, amikor két éves voltam, de megbeszélték, hogy azért család maradnak, szóval anya ideköltözött New Yorkba. Vagy hát, nekem ezt mondták, de az is lehet, hogy egyébként Mei miatt volt, fogalmam sincs. Szóval utána apát elég keveset láttam, ha jött, akkor is üzleti megbeszélésekre jött… Kivéve, ha meccset néztünk. Akkor ott volt, minden értelemben. Úgyhogy egy idő után ez tűnt a legegyszerűbbnek, hogy ott legyen. Ő is focista akart lenni, de még a középsuliban volt egy sérülése, elszakadt egy ínszalag a lábában, és nem jött jól helyre, úgyhogy… – Megvonom a vállam. Ilyenkor jönnek mindig azok a megszólalások, hogy „a szülő ráerőlteti az ő vágyait a gyerekre”, meg hasonlók, de nem hiszem, hogy itt szó volt erről. Örült neki, én meg örültem, hogy örült, de… Azért nem erőszakoskodott miatta. Ahhoz előbb ott kellett volna lennie. – Régen mindig kijött a meccseimre is, ha tehette. Még most is, az egyetemen… Bár mostanában kevesebbet ér rá. Polgármester akar lenni – forgatom meg a szemem, de nem megbántottságból. Csak az annyira, de annyira marhára unalmasnak tűnik!
– Igazából a legtöbb csapatsportot szeretem. A kosarat és a baseballt is, bár mindig is jobban ment, hogy nekiszaladjak valakinek, minthogy fussak egy tenyérnyi labda után… A gimiben úsztam is. Ott nincs fociszezon egész évben, úgyhogy általában mást is kell sportolni mellé. A futást is próbáltam, meg a gátfutást, de ahhoz nem vagyok elég hajlékony. Már biztos nem – rázom meg a fejem. Nem mondanám magam lassú futónak, elég gyorsnak kell lennem backerként ahhoz, hogy touchdownt tudjak szerezni, de azért a futás, főleg az akadályfutás, egészen más stílust, másfajta felépítést követelne meg. Elve nem tudok olyan spárgákat nyomni a levegőben, mint akik ezzel foglalkoznak.
– Te sportoltál valaha valamit? – jut eszembe a kérdés, amit szerintem még nem is tettem fel neki, ami valahol meglepő. Mármint, általában rögtön ezzel kezdek, megadja a közös alapot, vagy ilyesmi. – Nem azért, mert nem nézném ki belőled, vagy ilyesmi, nagyon szép a… fizikumod, csak kíváncsi vagyok.

#PrayforKaylee    | ⚶

#imaKayleemegvilágodosásáért    | ⚶

sucker for you

You say the word and I'll go anywhere blindly

Szeretem az ilyen helyzeteket, csak ülni, nyugisan, egy adag isteni kajával, és beszélgetni; még nem is kell feltétlenül egy lánynak lennie velem szemben, az is jó, ha leülünk hesszelni egyet a haverokkal vagy elmegyek anyával villásreggelizni. És ehhez el sem kellett vesztenem a pénzemet, hogy élvezzem, már előtte is ezt neveztem volna meg kedvenc vasárnapi programnak. Szeretek pörögni, szeretem a pezsgést körülöttem, ezért nem akarok soha elköltözni New Yorkból, de néha meg is kell pihenni, még a Nagyfőnök is sziesztázik egyet vasárnaponként. (Mármint tényleg, de megértem; Kit csodás bőre és félistenszerű teste nyilván ennek a szépítő alvásnak az eredménye, amit néha a barackok tetején nyom le a hátsó szobában a kocsmában.)
A tény, hogy épp Kaylee ül velem szemben, és kivételesen nem csak azért maradtunk kettesben, mert a többiek egyszerre mentek pisilni… Az amolyan cseresznyeként trónol a habfelhő tetején. A jegyek meg szárnyas angyalkákként repülnek körülötte; mint Pegazus, a Herkulesből. (Az volt a kedvenc mesém gyerekként, és igencsak felzaklatott, mikor megtudtam, hogy nem, az én apám nem tud a felhőből pegazusokat varázsolni nekem.) – Velem bármikor gyakorolhatod. Gondolj rám úgy, mint azokra a régi királyi kóstolókra, akik az uralkodók előtt ettek, nehogy megmérgezzék őket. Csak én az egész lakást mentem meg egy kiadós szaporától. Lássuk be, egy vécénk van, azon csak egyvalaki trónolhat – fejtem ki, bár a fejemben megszólal anya hangja, ahogy figyelmeztet arra, hogy ilyesféle altesti humort nem illik evés közben megbeszélni. Meg egyébként nagyon máskor sem, de ilyenkor főleg. Kaylee viszont orvos, szóval ő eleve elég jól kell hozzáálljon ilyesmikhez, nem? Mármint, legutóbb én csak a soromra vártam az általános sportorvosi felmérés végett, és így is premierplánból láthattam, hogy raknak be katétert. – Mármint, nem hiszem, hogy szükséged lenne rá. Jól főzöl. De ha bármikor kellek másodvéleménynek, itt vagyok.
Mondjuk az is tény, hogy egyébként nagyjából bármit megeszek. És ha Kaylee kérné el, talán Goldberg néni odaadná neki a fasírtja receptjét. Akkor már tényleg el kéne vennem feleségül. Már nem Goldberg anyját, hanem Kaylee-t; bár milyen szívrohamot kapna Abel, ha apának kéne szólítania…! Majdnem mint én Kaylee következő kérdését hallva.
Szerencsére most is sikerül nem megfulladnom; kaja-Dan 0-2. – Én… Izé. Hogy voltam-e szerelmes? – ismétlem meg a kérdést fintorogva, mintha csak nem akarnám megérteni. Nem gondoltam, hogy ez a kérdés feljön, de nem akarok hazudni sem. – Hát… Néhányszor. Mármint, akkor azt hittem, igen. De tudod, ez olyan, hogy… néha visszanézel a régi önmagadra, mondjuk tíz évvel ezelőtt, és legszívesebben tarkón vágnád, amiért akkora címeres baromságokat gondolt, tudod? Aztán sírnál is a sarokban, mert olyan kínos dolgokat mondtál, nem beszélve arról, amit viseltél… Jesszus. Emlékszel a Crank that táncra? Tudod. Watch me youuuuu, crank that soulja boy, watch me youuu… – Ültő helyemben imitálom leginkább a felsőtest és a karmozdulatokat, amikre igen, tizenhárom év után is pontosan emlékszem, és cseppet sem gondolom gáznak. Azt, hogy akkor menőnek tartottam, na, azt gáznak tartom. Elnevetem magam, ahogy két kábé tizenkét évesnek tűnő kislány elsétál mellettünk, és elég érdekes tekintettel mered rám. Nem tudják, mi az igazi parti, míg nem éltek a kétezres években! – Anya azt mesélte, hogy szerinte ha együtt vagy valakivel, mindig szerelmes vagy belé, de olyan, mint bármilyen képesség, és minél többet gyakorlod, annál jobban megy. Megtalálni a megfelelő személyt pedig olyan, mint megtalálni azt a karriert, amiben a legjobb vagy, és nem kell tovább keresned. És hát ő jóval öregebb nálam, úgyhogy hiszek neki.
Igazából rá kell jönnöm, hogy engem nem nehéz lenyűgözni. Mármint, eleve nem nagyon értem azt a hozzáállást, hogy legyünk óvakodóak és játszunk biztonsági játékot. Ez az élet, nem a részvénypiac. Nem azt mondanám, hogy könnyebben leszek szerelmes, mint mások, inkább azt, hogy sokkal szívesebben adom át magam bármilyen érzésnek. Akkor is, ha mások szerint nem kéne, vagy ha én se tudom, mennyire biztonságos. Igaz, bungee jumpingolni is voltam már párszor; és bár Kaylee közel sincs olyan veszélyes, valahogy mégis legalább annyira feltolja a vérnyomásom. Jó értelemben, persze!
– Hát… Mindenkinek hiányozna, nem? – vonom meg a vállam összeráncolt szemöldökkel. Még senki sem kérdezte ezt tőlem, úgyhogy nem vagyok biztos a válaszban. – De ez ilyen. A függetlenedés velejárója, hogy kevesebbet találkoztok. Azok a családtagok, nagynénik meg nagybácsik, akik csak Hálaadáskor látják a családjukat sem így kezdték az életüket, gondolom, egyszer csak ilyenné váltak. – Mondjuk az is igaz, hogy az apámmal való kapcsolatom sohasem azon alapult, hogy tudjam, mindig ott van. Bármikor hívhattam, kábé, de furának tűnt volna bármilyen gonddal hozzá fordulni. Ő volt az egyetlen a családomban, aki bízott a képességeimben, hogy egyedül is megvagyok. Mei egyszer egyenesen életképtelennek hívott.
Ami elég rosszul reflektál a tényre, hogy ettől függetlenül kábé elzárt az addigi megélhetésemtől, szóval kábé gyilkossági kísérletért kéne beperelnem.
– Hát nézd, Goldberget is épp most szedem ráncba. Ha gondolod, egyszer eljöhetnél velünk, hogy megnézd, milyen, aztán ha van kedved, szívesen látlak az igen exlúzív FitDan programomban. Szerintem ránézésre kábé annyit nyomhatsz fekve, mint Goldberg, úgyhogy… – Inkább erről hablatyolok, minthogy megpróbáljam elképzelni olyan dresszben, mint amit a tornászokon szoktam látni, mikor nézem az olimpiát. Nem, az most határozottan nem tenne jót. – Felajánlanám, hogy gyere velem futni, de négykor szoktam kelni miatta, te meg kábé akkor mész aludni tanulás után, úgyhogy…
Tudom, hogy néha úgy tűnik, piszkálom Kaylee-t amiatt, hogy mennyit tanul, de igazából azon túl, hogy úgy gondolom, néha túlhajtja magát, igazából csodálom. Én képtelen vagyok ennyit olvasni meg magolni, mint ő. Egyszerűen belefájdul a fejem, aztán az egész testem, és egyszerűen fájni kezd, hogy inkább csináljak valamit, bármit, csak ne bámuljam tovább a jegyzeteket. Kaylee viszont úgy tűnik, még élvezi is a dolgot. Nem csak azért tanul, hogy átmenjen a vizsgákon, és legyen egy legalább közepes átlaga. Ő csak úgy szeret jó lenni.
Ezért lep meg annyira, amit mond, hogy bár épp a vizemet iszom, muszáj vagyok odébb fordulni, hogy prüszkölve kiköpjem a fűre. – Ezt most nem mondod komolyan? Miss Kaylee „Szabálykönyv” Bennet bűnözésre adta a fejét? – nevetek hitetlenkedve, de nagyon is jókedvűen, és elég hangosan. – Ugye tudod, hogy az egyetemi szabályzat szerint ezalapján mindkettőtöket el is tanácsolhatnak? Vagy mi lesz, ha rákap a csalás ízére a srác, és öt év múlva ott van az újság címlapján, mint tömeges pénzhamisító? Hogy fogsz akkor megbékélni a lelkiismereteddel? – Közelebb hajolok az asztal felett, de hamar elengedem a dolgot, mert látom, hogy kényelmetlenül érinti. Ez valahol nagyon édes, egyébként; ennyire félni lelépni a járdáról. – Jól van na, csak viccelek, nehogy komolyan vedd…! Mindenki csal néha. Én egyszer beadtam a Kaliforniába jöttem openingjének szövegét haikuként a szabad bölcsészet órámra, ahol a tanár olyan öreg volt, hogy első kézből figyelhette a papírusztekercsek megszületését Egyiptomban. Az enyémet kiáltotta ki a legjobbnak a csoportban, és felolvasta mindenki előtt. Azt hitte, a meghatottságtól könnyeznek, nem a nevetéstől.
Nyilván szerencsém volt, hogy ez a kurzus „Easy A” címszóval terjedt a sportcsapatok tagjai között, akiknek fel kellett húzni az átlagjukat, úgyhogy nagyrészt a saját csapattársaim voltak a hallgatók, néhány kézilabdás lány, meg a rezesbanda tagjai. Ők viccesnek találták, csak az a két srác (lány? őszintén nem tudtam megmondani) nem, akik komoly szándékkal vették fel az órát, de az ő árulkodási vágyuk is hamar eltűnt, mikor meghívtam őket bulizni. Az egyik pomponlánnyal smacizott a sarokban éjfélre, a másik meg a tükörképével.
Még mindig rám-rám tört a nevetés, amikor aztán visszatért hozzám a kérdéskör, mint valami bumeráng. Nem azt mondom, hogy elszállt a jókedvem, mert nem, ahhoz túl nagy volt, de lassan moderálódott a vigyorom egy mosollyá, ahogy eltűnődve járt a nyelvem a számban, mintha a fogaim mögött megtalálnám a jó választ a kérdésre.
Lerakom a shake-et az asztalra és hátradőlök a székemben. Nem akarok olyat mondani, ami túl egyértelmű. De tagadni sem akarom. – Tudod – mondom aztán, megvonva a vállam. Végig rajta tartom a szemem, úgy nézek rá, amiből a legtöbb lány kiolvassa a választ, de valamiért biztos vagyok benne, hogy Kaylee nem fogja. Vagy ha mégis, meggyőzi magát arról, hogy rosszul gondolja. A fenébe is, muszáj leszek szóba foglalni, mi? Alighanem ő lenne az első, aki elkapja a tekintetét, nem én, és már épp szóra nyitnám a számat, amikor néhány középiskolásnak se nagyon tűnő srác elgurul mellettünk. Mármint, tényleg, hoverboardon. Az egyikük kicsit elveszti az egyensúlyát, és meglöki az asztalunkat, és mivel az én irányomból haladtak Kaylee felé, a tehetetlenségi erő felé rántja az asztal egész taralmát. Bár a tálca után nyúlok, az üvegek és a poharak túl magas súlyponttal rendelkeznek ahhoz, hogy ezzel megállítsam őket, és így a két shake maradéka, és némi víz is rá fröccsent, absztrakt festménnyé varázsolva az egyébként hófehér felsőjét és a blézerét is.
– Hé! Vigyázz már! – pattanok fel ösztönösen, a kölykök után fordulva. – Mi a szar! – És az egyiknek még van képe beinteni nekem! Hát képzeld, kisapám, nekem is van középső ujjam, kettő is, mindettőt bekaphatod, és ráadásként még fel is…! Nem tudom, miért dobom utánuk az egyik üres sültkrumplis dobozt. Jól esik; nem úgy a szomszéd asztalnál ülők képe, úgyhogy gyorsan a doboz után lépek, és felkapom, hogy visszarakjam az asztal helyén maradt káoszba. Hé, papírból van, akkor valamit csak fel tud szívni, nem? – Mi a szar, ovis találkozó van ma a Central Parkban? – morgom, ahogy gyorsan felállítgatom az eldőlt poharakat, hogy legalább ne csöpögjenek tovább. Aztán Kaylee-re pillantok, aki úgy néz ki, mint egy asztalterítő a McDonalds gyerekrészlegén egy durva jégkrémparti után. – Kis gyökerek. Ha fiatalabb lennék, seggbe rúgnám őket, hogy három napig ne tudjanak állni. Bár már most se tudnak járni… Láttad azt a mesét, a Wall-E-t? Az emberek a lebegő székekben. Na, miattuk jutunk majd oda! – magyarázom, ahogy próbálom összekapkodni a menthető szalvétákat, hogy segítsek leitatni Kaylee pólójáról a tejes shake-et és a vizet. Aztán rájövök, hogy amúgy nagyrészt csak rontok a helyzeten. És kezd átlátszani a pólója.
– Öhm, izé… A pólód egy kicsit… – próbálok a saját mellkasom felé mutogatni. Valószínűleg túl hektikusan pánikol ahhoz, hogy észrevegye, meg az ő általa látott szögből nem is olyan egyértelmű. Mellé lépek, hogy óvatosan lesegítsem róla a blézert, ami önmagában is jelentős sérüléseket szenvedett, aztán azt leterítem az én székemre, a hátuljáról pedig leveszem a dzsekimet, és felé nyújtom. – Cuki masni – vigyorodom el. Alighanem nem készült arra, hogy látni fogják ma a melltartóját. Nem mintha baj lenne vele, nagyon kis kedves pöttyös, csak eléggé vonzza a szemet. – Ha gondolod… Nem lakom innen messze. Mármint, anyáék. Tizenöt perc gyalog, maximum. Nincs otthon senki, bedobhatjuk a mosógépbe, szárítóba, és nem kell így hazametrózni másfél órát.

#PrayforKaylee    | ⚶

#imaKayleemegvilágodosásáért    | ⚶

sucker for you

You say the word and I'll go anywhere blindly

Hát még én, morgok magamban. Nem tudom, ez valami isteni közbeavatkozás akar-e lenni, és ezzel egy felsőbb erő azt mondja, nem jöhetünk össze, mert az utódaink abszolút megállíthatatlanok lennének – egyszerre dögösek és okosak is, mármint ez a kettő épp Kaylee-től jönne, de tőlem meg kapnák a magabiztosságot –, és ez egy olyan új szuperfajt alkotna, amivel az emberiség jelenlegi szintjén nem képes még megbirkózni. Nem mintha meglepő lenne. Még a samponra is rá kell írniuk, hogy külsőleg alkalmazandó, szóval mit várunk?
De megtörtént. És már csak a helyzetet tudom menteni. Nem kicsit bosszant; fogalmam sincs, mikor adódik majd új alkalom arra, hogy erről beszéljünk. Nem szakadhat ki belőlem csak úgy, mások előtt, nem? Akkor tuti nemet mond. Így legalább van egy kevés esélyem másra. Vagyis, hát Reagan szerint nem kevés esélyem van amúgy se, de lehet, hogy csak gonoszkodni akart.
– Ez csak egy dzseki. Van belőle három is, szóval akár meg is tarthatod – legyintek rá, abszolút és kristálytisztán csupán dzsentlemanusi értékrendet tükrözve. És cseppet sem azért, mert valamiért a gondolattól, hogy Kaylee az én dzsekimet hordja, motoszkálni kezd bennem valami. Ahogy pedig fel is veszi és ezzel kiugrik a gondolati síkról, hálás leszek, amiért egy adag hideg shake az én gatyámon landolt, mert így legalább kicsit helyre rakja a dolgokat, amik mindig a legrosszabb pillanatban kapnak észhez.
Úgyhogy most már duplán próbálok nem a melltartójával szemezni, mert nem tizennégy éves taknyos vagyok, aki ennyitől a gatyájába csinál, meg amúgy is, szóval megteszem a legtöbbet, amit tehetek a blúzáért, megpróbálom lerázni róla a morzsákat és a ketchupos krumplidarabokat. Mire ezzel végzek, már az egyik pincér is megjelenik, úgyhogy ideje elhagyni a tett helyszínét, mielőtt még valaki megpróbál tanúvallomást is felvenni.
– Mert péntek délután van, a harmadik a hónapban. Ez mindig családi nap, még a másik anyám sem tud ellenkezni. Általában elmennek megnézni hat körül valami filmet vagy ilyesmit, aztán elmennek enni, és csak későn szoktunk hazaérni. Ebben biztos vagyok, mert az ikrek ilyenkor maradhatnak csak fent tovább, mint ami egyébként meg van engedve nekik, úgyhogy minden másodpercet kihasználnak – magyarázom vigyorogva. Hiába, rám ütöttek. Akkor is, ha biológiailag nincs köztünk semmi kapocs. – Lehet, hogy Sage kihisztizte magának a maradást, vagy a trashpanda, akarom mondani, Seth maradt feltúrni a kukát, de azért elég nagy ház ahhoz, hogy el tudjuk kerülni őket, ha kell. Ők pont olyanok, hogy akkor se jönnének ki a szobájukból, ha biztosak lennének benne, hogy betörők jönnek.
Egy kicsit büszkeség önt el a gondolatra, hogy hazaviszem Kaylee-t. Mármint, megmutatni azt, ahonnan jöttem, meg ilyenek, az nagy dolog. A barátnőimet se nagyon vittem haza, mert… Minek? Oké, ez gonoszan hangzott, de esküszöm, hogy nem vagyok ennyire seggfej. Egyszerűen annyira más világ volt a legtöbbjük, hogy nem értékelték volna a random családlátogatást. Kaylee viszont más.
Kaylee mindig más.
– Az igazi élmény az lett volna, ha egy patkány ellopja tőled a félbehajtott pizzádat a metróaluljáróban, és aztán összeverekedik egy csövessel – hunyorgok jókedvűen – , de azért azt hiszem, igazad van. Azért nem volt olyan rossz, még ha szívfájdalom is látni ezt a sok finom kaját tönkremenni… Vérlázító, én mondom. Ha egyszer elkapom valamelyik kis tököst, meggatyázom, az biztos. Ez már elvi kérdés – hárítom szinte rögtön a borítékolható reakcióját. Jajj, ne bántsd őket! Nem bántom én, eszemben sincs tényleg megverni őket, ha egy igazi taslit kapnának, úgy összeomlanának mint az álmaim mint egy kártyavár. De egy kis gatyázás komolyan rájuk vér, vagy egy jó gáncsolás. Így tanít az utca tiszteletre.
– Azért örülök, hogy neked is tetszett. Nem olyan borzasztó néha otthonhagyni az olvasószemüveget, mi? – Visszalököm, ahogy ő tette, és nagyon, nagyon, NAGYON ügyelek rá, hogy véletlen se legyen tényleges erő a mozdulatban. Én akkora darab emberekhez szoktam, mint én, akiket nem billentesz fel ennyivel, és már Parker meg Goldberg is megitta ennek a levét, mikor minden tudásuk ellenére ragaszkodtak a mell-ökleléshez, amiből általában ők kerültek ki vesztesen. Meg a földön.
De Kaylee mégiscsak lány, szóval eleve sokkal kisebb, és a gondolat, hogy akár véletlenül is bánthatnám, egészen megijeszt. Mint mikor egyszer a kezembe nyomtak egy csincsillát. Egész normális méretűnek tűnnek azok az állatok, de 90% szőrből állnak.
Tényleg nincs messze a ház a Central Park közel eső kijáratától; nem pont a sugárutak környékén, egy cseppet csendesebb mellékutcában áll, az összes többi barnatéglás testvérével együtt. – És itt is vagyunk – nyitom ki neki az utcáról az ajtóhoz vezető lépcső előtti kovácsoltvas kaput. A bejárat az utca szintje alatt van egy kicsivel, mint az összes többi a környéken, így legalább nem bámulnak be folyamatosan az ablakon a folyosónál.
– Bocsi, csak… Ki kell vennem a kulcsom – motyogom, miközben a rajta lévő dzsekim zsebébe nyúlva veszem elő a kulcscsomómat, próbálva nem gondolni arra, milyen finom eperillata lett a shake-től. A bejárati ajtó kulcsra van zárva, úgyhogy alighanem igazam volt, és tényleg senki sincs itthon, bár néha akkor is bezárjuk, ha felsőbb szintre megyünk (talán Manhattanben vagyunk, de ez akkor is New York), úgyhogy miután beengedtem magam előtt Kaylee-t, a folyosóra, aminek fala tele van millió képpel a családról  (főleg rólam, teszem hozzá, nem kérdés, ki a leginkább fotogenikus a családban, köszönöm), azért bekiálltok. – Hahó!
Válasz persze nem nagyon érkezik, úgyhogy becsukom az ajtót magam mögött, és áttrappolok a folyosón, hogy még a konyha előtt benézzek az oldalra nyíló ajtón túlra. – Itt van a mosókonyha. Ha gondolod…Szóval én nem nagyon értek hozzá… – Tehetetlenül gesztikulálok befelé. Tudom, én vagyok otthon, és ez bunkóság, de előbb felismeri az öblítőt, mint én. – Én addig mindjárt szerzek neked egy kölcsön-pólót.
Gondolom ez az a rész, ahol bunkóság lenne megkérdezni a méretét, de igazából túl sok választási lehetőség nincs. Jessica cuccai nagyrészt már nálunk vannak, meg előbb halok meg, hogy az ő pólóját lássam Kaylee-n, Sage elég sötét stílussal rendelkezik hozzá, úgyhogy marad Essie, akivel nagyjából egy méretek is lehetnek. Gondolkodás nélkül sétálok be a szobájába. Ez nem az a család, ahol ilyesmi ne történne meg.
Végül egy szimpla sötétkék pólóval térek vissza, amin nincs semmi minta. Mondjuk lehet, hogy ez pizsoma felső, de teljesen mindegy arra az egy órára. Bekopogok, mielőtt résnyire nyitnám az ajtót, csak annyira, hogy a kezem bedugjam, benne a felsővel. Nagyon látványosan a teljesen másik irányba nézek, nehogy véletlenül olyat lássak, amit nem szeretne.
– Tessék, remélem, jó lesz. Amúgy ha van kedved, akkor… körbevezetlek, míg megy a gép. Mondjuk túl sok látnivaló nincsen, de jobb, mint ülni és várni.

#PrayforKaylee    | ⚶

#imaKayleemegvilágodosásáért    | ⚶

sucker for you

You say the word and I'll go anywhere blindly

– Ugyan! – nevetem el magam. – Azért már nem anyáékhoz járok mosatni…!
Megcsinálja ugyanis helyettem Goldberg. Nekem tiszta ruháim lesznek, ő pedig… láthat tiszta ruhában. Szerintem teljesen fair ajánlat, hacsak nem azt akarja, hogy meztelenül járkáljak körbe, olyankor mindig kiül a kisebbségi komplexus az arcára, de már azon is dolgozunk, lehet, hogy beletelik két évtizedbe, de akkor is segíteni fogok neki, hogy a BMI-je ne fakadjon sírva, mikor beírja a súlyát a magassága mellé. Mire legközelebb megy haza háladásra (csinálnak olyat a zsidók…?) meg se ismeri a faterja!
Míg ő felöltözik, én az ajtó melletti falnak dőlve várom, leginkább semmire gondolva, hogy aztán vigyorogva lökjem el magam tőle, mikor megjelenik, immár a teljesen száraz pólóban. – Hát ööö… Igazából… Fogalmam sincs – ismerem el, a tarkómat vakargatva. – Én úgy emlékszem, hogy mindig itt laktunk, de ez biztos nincs így, mert Kaliforniában születtem, aztán apa kitalálta, hogy ő inkább itt akar demokratikus politikusi karrierbe kezdeni… Vagy anya ide jött Mei miatt, igazából fogalmam sincs. Az ilyesmire annyira nem kérdezek rá. – Mert ki az, akit érdekel a szülei szerelmi élete? Főleg, ha az egyik fél… az Mei. Ő meg a szerelem túl távol állnak egymástól ahhoz, hogy egy mondatban merjem emlegetni őket, nemhogy még rá is kérdezzek. – Aztán a huszadik születésnapomra kaptam a külön lakást apától. Azt is szívesen megmutatnám, de azt épp bérlik, és nagyon kedves emberek, de azt hiszem, swingerek, úgyhogy ha beállítanék oda veled…
Rá és a fantáziájára bízom a végkimenetelt, amit nyilván semelyikünk sem szeretne.
– Szóval, akkor hadd kalauzoljalak el a kedvenc helyemre: a konyhába…! – Mindig is tudtam, hogy viszonylag keveset tudok a lányokról, és ha tudok, azt se túl biztosan, mert mindegyik tök más, de arra mondjuk épp nem számítottam, hogy az összes helyiség közül majd pont a fürdők fogják ennyire lenyűgözni. Nem mintha panaszkodnék, minél több tükröződő felület van, annál többet látok Kaylee-ből, szóval igazából ez win-win szituáció, és amúgy is nagyon cuki közben.
De miért pont a fürdő…?
– Hát… Most már érted, miért kellett kirúgni innen, mi? – kérdezem. Egy idő után majd biztos én is tudok nevetni rajta, addig meg legalább ő tud. Az ajtóban állok meg, míg ő minden apró kacatot végigturkál, és mivel ennyire nem figyel rám, legalább addig is… nézhetem. Lehet, hogy zavarná, ha tudná, mennyit nézem. Igazából kicsit már engem is zavar, hogy mindegy, milyen helyzetben vagyunk, vagy hányan, egyszerűen magára vonzza a tekintetem. Vagy az, hogy mennyire kis kedveskedő szokott lenni Abellel és nevet a viccein. Jó, tény, szegény srácnak nem sok dolga van az életben a humorán kívül, szóval ezt el kell engednem neki. – Majd átadom a bókot anyának. Eléggé büszke rá, volt többször valami magazinokban is, Szép Otthonok meg ilyesmik, tudod. Mondjuk ott a sok örökbefogadott gyerek is elég jól mutat.
Tudom, hogy anya nem azért csinálta, mert így jobban mutat a nagyközönség előtt, de néha, ha belegondolok… Akkor kicsit fura, hogy mennyire tökéletes megtestesítői vagyunk a tipikus gazdag családoknak ilyen szempontból. Egy ázsiai, egy fekete, egy latino… Lassan az egész bingótábla megvan.
– Hát, ööö… – Bambán bámulok rá. Na várj, mit is kérdezett? Valamit kérdezett, nem? Mintha felvitte volna a hangsúlyt. De túlzottan lefoglalt az, hogy az ablakon beáradó napfény játszik Kaylee hajában. Szerencsére hozzászoktam ahhoz, hogy nem figyelek, és ez visszaüt valamilyen módon. – Igen, nagyon szép a csempe. És egyik se mozog.
Jó, hát amikor megjavítjuk, akkor az albérletben lévő csempe se mozog, úgy kábé két zuhanyzás erejéig. És ha azt hiszed, hogy a ragasztó jobban ott tartja, mint a rágógumi, tévedsz. Igazából amúgy is felesleges bezárni; ott járkálnak a csótányok. Tudjuk, hogy ott van a kapu Mordorba, ha befedjük, ki tudja, hol bukkannak fel…?
Valószínűleg nálam sokkal jobb túravezetőket alkalmaznak az emberek, mert én legszívesebben Kaylee-t küldtem volna előre… Stratégiai és esztétikai megfontolásból. És mert ő többet lát a szobákban, mint amennyit én el tudnék mondani. Jobban elnézve, hogy mennyire csodálkozik, azért csak eszembe jut, hogy mi van, ha félreérti a dolgot? Mármint, tényleg nem nagyzolni akartam én ezzel, főleg, mert nem az enyém, és nem is azt mutatni, hogy mit vesztítettem, inkább csak… Nem is tudom.
Nem azt mondanám, hogy hiányzik, hogy itt lakjak, mert nem. Szeretem anyát, de nagyon sok dologról máshogy gondolkozunk (haha, igen, képes vagyok gondolkodni, Jess), és ami még fontosabb, máshogy képzeljük el a mindennapokat is. Ő nem szereti, ha sokáig fent vagyok, én meg nem szeretem, ha korán kell kelnem. Már akkor, amikor amúgy nem kell, mert szezonban naponta fél négykor szoktam, hogy lefuthassam a reggeli köröket még a hat órás edzés előtt. Néha kicsit úgy is érzem, hogy ahhoz képest, hogy kilökött a nagyvilágba, mint valami nagyon érzéketlen sasmama (tudtátok, hogy ha nincs elég kajája, akkor hagyja, hogy megöljék egymást a fiókák? Sőt, néha ő eszi meg az összeset. Én nem tudtam, és nagyon sokkolt, mikor láttam), eléggé gyerekként kezel.
Oké, nem mondom, hogy az érdeklődési körünk nem fedi egymást elég sokban egy babával – evés, alvás, fixáció a női mellekre (ez csak evolúció, nem szexizmus!) –, de azért nagy vagyok már egy Mózes-kosárba.
– Persze, nézd csak. – Mit? Fogalmam sincs, mit akar, de bármit megengednék neki, ha a bankkártyámat kérné, hogy az összes bevételem elajándékozza kenyai árváknak (vagy kenyai árva könyveknek), azt is. De szerencsére ő sose tenne ilyet, ahhoz túl… Jó. – Bármit megnézhetsz, amit szeretnél, hozzá is lehet nyúlni, ez nem múzeum.
Mondjuk megnézhetné, milyen szép kék a szemem, a felépítésem pedig sokban hasonlított egy Dávid-szoborra, azt leszámítva, hogy… Nos, szóval volt némi anatómiai eltérés. Nem mintha shame-elném a csávót, hát márványból van, biztos hideg, az fura dolgokat csinál. Nem erőszak, hogy nézze, csak jó lenne.
Szinte már azt hiszem, azért sikolt fel úgy hirtelenjében, mert rájött, mit hagyott ki. De nem, csak egy könyvet bámul olyan lelkesen, ahogy engem kéne. Ez egyszerre nagyon aranyos és nagyon frusztráló. Mit tud egy könyv, amit én nem?
Költői kérdés volt, nem kérek választ. Versben főleg nem.
– Ööö… Hát, anya eléggé szereti az antik dolgokat. Azért jött be neki Mei is – jegyzem meg kissé passzív-agresszíven, a bajszom alatt morogva, az egyik sarkot bámulva. Elástam a csatabárdot, mert megígértem anyának, de azért volt még nálam fegyver. – Én inkább a lenti moziszobában szoktam lenni, szóval igazából fogalmam sincs, mi van itt, a keserűség és harag lenyomatán túl, amit… Oké, nem szóltam. – Kicsit már kezdem érezni, hogy túl sokat szólogatok be olyasvalakinek, aki nincs itt. A végén még Kaylee azt hiszi, hogy tényleg ennyire savanyú vagyok, mintha nem lenne jobb dolgom, mint másokat ekézni a hátuk mögött.
Inkább elengedem a dolgot, de tényleg fogalmam sincs, hogy mi van azon a könyvespolcon. Felőlem lehetett volna könyvespolcot ábrázoló tapéta is. Biztos vagyok benne, hogy Kaylee annak is örült volna. Bár amúgy egy szavát se hallom meg abból, amit mond, csak a hangja kellemes csilingelését figyelem mint egy kutya. Követem őt beljebb, aztán egyre szélesedő mosollyal hallgatom, ahogy olyan dolgokról beszél, mint… bármi, ami a mostani évszázad előtt történt. Nem tudom, van abban valami megfoghatatlanul szeretetreméltó, ahogy képes volt mondani a magáét, és ha nem szakította senki félbe, percekig egyre csak kötötte és kötötte a témákat. A nagyon okos témákat, teszem hozzá; a szavakat általában külön-külön értem, de együtt biztos nem adja ki nekem azt a jelentést, mint mondjuk neki.
Nem azt mondom, hogy nem gondoltam volna, hogy valaha ennyire be tud indítani, ha valaki okos, mert ez nem igaz. Tökre értékelem. Csak azt nem gondoltam, hogy annak ellenére fogok ennyire kitartani mellette, hogy fogalma sincs az egészről.
– Nem haragszom. Nagyon cuki vagy, amikor belelkesedsz. Ha nem ütközne az órarended, elmehetnél pompomlánynak. Biztos jól állna a… lelkesedés. – Igen, azt akartam mondani, hogy az egyenruha, de rá kell jöjjek, hogy ha valaha olyan rövid szoknyában látom Kaylee-t, amint a pálya szélén pattog, tutira veszteni fogok. Annyira mégse jó biznisz. – Igazából ritkán találkozok olyan emberrel, aki ennyire tud lelkesedni… bármi iránt. Anyáék is pont ezért nem igazán értik a dolgot. Már a focit. Szurkol, mert a gyereke vagyok, de nem igazán éli át az egészet. Lehet, hogy ezért nem éri meg felnőni. Elfelejtesz igazán szenvedélyesen lelkesedni valamiért.
Nem mintha engem fenyegetne az a veszély, hogy bármikor felnövök. A nagyi szerint a férfiak nem felnőnek, csak megnőnek, és apát elnézve ez nagyjából így is van. Kicsit sajnálom is a nőket, amiért a gyerekük mellett a Nagy Gyereket is nevelni kell, bár legalább a vécére elmegy magától. És ha elégszer szólnak, akkor a vécéülőkét is lehajtod magad után.
Végig rajta tartom a tekintetem, és úgy tűnik, hogy vagy nem zavarja, vagy nem veszi észre, annyira lefoglalja a könyv. Úgy ér hozzá, mintha attól félne, bármelyik pillanatban eltűnhet, mert megsérti az óvatlan érintéssel. Valahogy így érzek én is vele kapcsolatban. Sosem akartam… letámadni. De kezdem úgy érezni, hogy vele még annyira sem működnek a félig egyértelmű jelzések, mint velem szoktak.
Végigfuttatom a pillantásom rajta, az arcát keretező haján, az orra görbületén, a szája ívén, meg a szemein. Nagyon, nagyon szép szemei vannak; és ha ezt mondanám neki, csak úgy, nem úgy venné fel, mint a legtöbb lány, hanem reflexből azt mondaná, „neked is”, és történetesen tudom, hogy szép szemeim vannak – anya is megmondta –, de ő nem úgy értené, mint én, és nem nagyon tudnám megmagyarázni sem neki, mert már kínos lenne.
Aztán azok a szép szemek egyszercsak egyenesen rám néznek, és látom a görbületükből, hogy mosolyog. Ja, és beszél is. Hozzám beszél. Várjunk, mit is mondott? – Az jó. Szeretlek meglepni – válaszolom kissé sután. Nem is nehéz; igazából soha semmit nem vár el. Mármint, úgy őszintén. Olyan, mint azok a buddhisták, akik csak mosolyognak meg a lelki békét keresik, csak dögösebb. És jól főz. Egy szexi, főzőképes szerzetes.
A mondandója másik felével viszont meglep, és bár reflexből nyitnám a számat válaszra, végül becsukom. Nem tudom, miért ilyen jó érzés az, hogy a családomról beszél, és ilyeneket mond. Tényleg nem ismeri őket, és eddig is tudtam mindazt, amit mondott, csak… Valahogy a tény, hogy Ő mondja. Ettől lesz más. Hogy lényegében „csak” egy barátom, nem olyasvalaki, aki be akarja édesgetni magát közénk, és bár mondhatná egyszerűen kedvességből, udvariasságból, valahogy tudom, hogy komolyan mondja.
Borzasztóan hazudik.
– Tudom, hogy így van. De igazából, ha nem is így lenne… Akkor is lenne családom. Mármint, ti – mutogatok esetlenül a szabad kezemmel; azt a karomat át is vetettem a kanapé háttámláján, hogy fel tudjam húzni az egyik lábam a kanapéra, és teljesen Kaylee felé tudjak fordulni. – Goldberg például egészen olyan, mint az a fura unokatestvéred, akiről igazából nem is tudod, hogy vagytok rokonok, de mindig mindenhol ott van, és pöttyös csokornyakkendőt vesz fel a moziba. Ezt ne mondd el neki, mert elbízza magát és túl nagy hatalmat ad a kezébe, de azért… Így utólag belegondolva nagyon sokat köszönhetek az egész helyzetnek. Ha anya nem rak ki, akkor nem kötök ki ott. És… akkor alighanem soha nem jutok oda, hogy leüss egy serpenyővel az éjszaka közepén – vigyorodok el. – Folyton bocsánatot kérsz miatta, de igazából az csak amolyan előzetese volt az egésznek.
Nem azt mondom, hogy az első pillantásra halálosan szerelmes lettem belé, mert azért ez így nem igaz, de az biztos, hogy felkeltette az érdeklődésem, és azóta sem eresztette, pedig még csak nem is próbálkozik. Ami még szomorúbb, az se tűnik fel neki, hogy én viszont igen. Igazából azt se tudom mondani, hogy most szerelmes lennék belé; de ennyi idő után már egészen biztosan tudom, hogy képes lennék rá. És hogy szeretném is.
Ahogy a feje kissé oldalabbra billent, kicsúszott a füle mögül az oda tűrt hajtincse, úgyhogy megigazítom neki. Legalábbis ha nem érinti kényelmetlenül. – Tudom, hogy azt hiszed, hogy nincsenek érdekes sztorijaid és hogy nem vagyok kíváncsi arra, mikor háromszáz éve halott ipsékről hadoválsz… Az ipsékre nem is vagyok. A hadoválásodra igen. És minden másra, ami veled kapcsolatos. Ahhoz képest, hogy mennyire egyszerűnek tartod magad, nagyon bonyolult vagy, tudod? És különleges.
Nem tudom, mi volt az utolsó löket; a lelkesedése, amit mondott és amitől olyan furán meleg lett a mellkasom, vagy amilyen kedvesen hozzám ért. Tényleg nem tudom, csak azt, hogy elemi erővel vágott gyomron a gondolat, hogy soha nem kapok jobb alkalmat majd ennél, és most kell egyenesnek lennem. Kicsit közelebb hajolok hozzá, hiperérzékenyen arra, hogy hogyan reagál. – Megengeded, hogy…? – Természetesen mondhat nemet. De meglepne, ha bármit is mondana, és bár elvileg muszáj lenne megvárnom a szóbeli beleegyezést – mert consent az dögös, csak mondom –, bezárom a köztünk lévő távolságot, hogy óvatosan megcsókoljam. Véletlenül sem akarnám elijeszteni.

#PrayforKaylee    | ⚶

#imaKayleemegvilágodosásáért    | ⚶