Néhány hónappal ezelőtt azért jöttem vissza New Yorkba, mert elegem volt abból a néhány ismerős emberből, akikkel nap mint nap összefutottam. Nem akartam ennyi ismeőrssel körülvenni magam, ráadásul a nyomasztó kisvárosi légkörből is ki akartam szabadulni. New York tökéletes célnak bizonyult ilyen szempontból. Sőt, az utóbbi hónapok alapján más szempontból is. Akaratom ellenére be lettem rugdosva egy anonim alkoholisták szövetségére hasonlító terápiás csoportba, amiről kiderült, hogy nem is olyan elviselhetetlen, mint amilyennek az első alkalmakon tűnt. Néha vannak alkalmi munkáim, ami több, mint a semmi, hiszen némi pénzhez tudok jutni. Új emberekkel találkoztam, akik nem is annyira szörnyűek, mint amilyennek képzeltem őket. Ezen kívül találkoztam még régi ismerősökkel is, akiket meglepően jó volt újra látni. A csöndes kisváros után a nyüzsgő nagyváros hatalmas változás. Teljesen más, mégis jól esik, hogy végig tudok sétálni az utcán anélkül, hogy mindenkinek köszönnöm kéne. El tudok vegyülni, az idegenek nem ítélkeznek. Sokan felszínesek és nem is kíváncsiak itt igazán a másikra úgy, mint New Londonban. És nekem pont erre van szükségem. Mégis, néha elegem van a folyamatosa dudálásból, a csatorna gyomorforgató szagából, a betonrengetegből, a sok turistából, a hektikus közlekedésből és a tömegből. Ilyenkor jól esik egy kicsit visszatalálni a természetbe. A nagyszüleim lovardája, amit ma már nagyapám egyik legjobb barátja, Norman vezet, a felesége, Rita pedig szívesen besegít neki. Hiába van rengeteg alkalmazottjuk, mégis kiveszik a részüket a munkából, pedig már bőven nyugdíjba mehettek volna. Egy izgalmakkal teli szórólapozós nap után, nagyjából egy órás zötykölődést követően és pár perc séta után érkezek meg a hatalmas parkolóba, ami csordultig van autókkal. Felnőttek beszélgetnek, valószínűleg a csemetéjük éppen edzésen van bent. Sokan hordják ide a gyereküket lovagolni, hiszen mind a szakemberek, mind a helyszín adta lehetőség megfelelő hozzá.
Csak egy kis nyugalomra vágyom, semmi másra. Csöndre, némi magányra, egy lóra és egy jó hosszú sétára az erdőben, ahol tényleg senki nem zavarhat. Váltok pár szót Normannel, aki nagyon erősködik, hogy tartsak vele és azzal a néhány kisiskolással, akikkel most készülnek kilovagolni, mert ők is pont az erődbe tartanak. Nehéz szívvel, de végül rábólintok. Miután mindenki – az a kemény négy gyerek, Norman és én – felnyergelte a lovát, a gyerekek érzékeny búcsút vesznek a pajta mellett gyülekező szülőktől, akik természetesen olyan hosszú listányi tanáccsal látják el a gyerekeket, hogy csoda, ha az első tételt megjegyzik. Még nekem sem megy. Norman csak legyint, mondván, mindig ez van. Érthető, hogy féltik a gyerkőcöket, de ez némi túlzás. Az egyik szülő még külön arrébb is húzza a fiát, vastagon bekeni naptejjel és befújja szúnyogriasztóval. Látszik szegény gyerek arcán, hogy elege van az egészből, de az anyja ragaszkodik hozzá.
- Ő Dominic, az anyukája pedig tuti nem normális – suttogja lábujjhegyre állva az egyik nagyjából tíz éves forma kislány, akinek feltűnhetett, hogy nagyon nézem a nem mindennapi jelenetet. – Mindig ezt csinálja szegénnyel, utána meg olyan büdös – magyarázza kuncogva, aztán el is szalad a többiekhez. Szánakozva fordulok a kisfiú felé, akit néhány utolsó simítás után elenged végül az anyukája, de még kiabál utána valamit, amire a kisfiú már csak legyint. Duzzogva jön vissza közénk, a szúnyogriasztó könnyfakasztó szaga pedig egyből megüti az orromat. Már értem, miről magyarázott a kislány. A többiek gonoszan kinevetik, Dominic viszont csak csöndben odabattyog a lovához, amire Norman segítségével felmászik. Miután mindenki nyeregbe kerül, az őszes férfi vezénylésével elindulunk a sűrű bozótos irányába. Bő egy órán keresztül képes vagyok elviselni a viháncoló társaságot, de némi egyedüllétre is szükségem van. Fájó szívvel búcsút veszek a csoporttól és a következő elágazásnál, míg ők jobbra térnek le, én balra. Csupán egy-két perc elég ahhoz, hogy a leghangosabb gyereket se halljam. Mélyet sóhajtok, megkönnyebbülve sóhajtok, egy pillanatra szemeimet lehunyva élvezem ki a nyugalmat. A madárcsicsergést és a kis patak csobogásán kívül csupán a ló patájának ütemes kopogását hallom. Jó érzés, hogy bármikor el tudok ide menekülni a nyüzsgés elől még akkor is, ha pont a nyüzsgés miatt jöttem vissza New Yorkba. Egyrészt. Másrészt pedig azért, mert nagyon nem volt más választásom, különben mehettem volna az utcára, esetleg valamelyik híd alá, de egyik lehetőség sem volt túl szimpatikus, ezért kénytelen voltam minden büszkeségemet félretenni és segítséget kérni.
Hirtelen valami ide nem illő zaj üti meg a fülemet. Diamondot, a lovat megállásra kényszerítve nézek szét, szemöldökeimet ráncolva fürkészem az erdőt, de nem jövök rá, honnan jön a hang. Aztán leesik; az erős napsütés miatt csak hunyorogva tudok felnézni, ráadásul már túl későn is. Egy méretes faág indul zuhanórepülésnek, ami közvetlen felettünk van. Diamond valahogy megérezhette, hiszen szélsebesen elindul, viszont én nem vagyok annyira észnél, hogy erősen kapaszkodjak a kantárba, ezért egy nyekkenéssel a földön landolok, a fejem pedig a lendülettől az egyik kiálló gyökérnek csapódik. A méretes ág a bokámon landol, a fájdalomnak pedig hangot is adok. Szédelegve próbálok feltápászkodni, kihúzni a lábamat az ág alól, de minden egyes mozdulat után csak egyre jobban forog a világ, a fejem pedig széthasad…

Nem is én lennék, ha nem történt volna valami az alatt a rövid idő alatt, amíg élvezem a természet adta nyugalmat. Tényleg borzasztó pechesnek kell lennie az embernek ahhoz, hogy ilyenkor szakadjon rá az ég – vagy éppen egy súlyos faág.
Gyerekkoromban egészen hozzá voltam szokva a balszerencsés esetek sorozataihoz. Nagyjából olyan voltam, mint az a Dominic nevű kisfiú, akit az anyukája úgy kezelt bő egy órával ezelőtt, mint egy hímes tojást. Nem, anyám nem kent be három centi vastagon minden undorító dologgal, ami a kezébe került, mielőtt a napra mentem egy kicsit, de én voltam az, aki ebédnél leette magát, aki szekrényugrásnál pofára esett folyamatosan, aki összefogott hajjal és bő ruhákban közlekedett, amikor a többi lány már a nőies vonalát próbálta hangsúlyozni. Én voltam az, akikről a naplójukban megalázó pletykákat írogattak csak azért, mert nem lógtam velük és a műkörmös, a fodrász, a pedikőrös és a táskák helyett jobban érdekelt az informatika. Akkor is a homlokomra tetováltathattam volna a világ legszerencsételenebb kreténje feliratot, ezek után meg aztán pláne. Egyedül az erdőben, itt térerő sem valószínű, hogy van. Feltámaszkodom a könyökömre, de abban a pillanatban meg is szédülök. Némi erőfeszítés árán nem kerülök megint teljesen vízszintesbe. Sikerül annyira megtartanom magam, hogy szabad kezemmel a homlokomhoz tudjak nyúlni. Érzékeny, ahogy pedig elhúzom a kezemet, meglátom a vért is. Már csak ez hiányzott. A lüktető sebet rövid időre mellőzve tekintetemet a bokám felé irányítom. Egy jókora, vaskos faág nehezedik rá, kihúzni nem tudom alóla a lábamat. Kénytelen vagyok megvárni, amíg valaki erre téved, még akkor is, ha egy pár órát itt kell töltenem addig. Talán Norman és a gyerekek erre jönnek visszafelé, a sok kis vasgyúró pedig az öreggel karöltve könnyedén leszedik rólam ezt az égi csapást.
Vagy elveszítettem az időérzékemet is, vagy nagyon hamar egy férfi hangja csapja meg a fülemet. Idegen ugyan, de nagyon örülök neki, hogy valaki ilyen hamar erre tévedt. Szemöldökömet ráncolva próbálok az arcára fókuszálni, de nem tudom tisztán kivenni a vonásait. Jól bevertem a fejemet...
- Kényszerpihenő – nyöszörgöm félig támaszkodva, félig fekve. Fejemmel a leszakadt ág felé bökök, ami a földre kényszerített nemrég. Próbálok úgy tenni, mintha semmi bajom nem lenne, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne a piszokban heverészni a semmi közepén, de nehezen leplezem az arcomra is kiülő fájdalmat. A nyomástól megszabadulva lassan felhúzom magam és egy pillantást vetek a lábamra. – Hát, ezzel egy darabig nem fogok táncolni – húzom el a számat a hatalmas krumplit elnézve, ami a bokám helyén éktelenkedik. Amikor a kezét nyújtja, ép lábamat behúzom magam alá és felküzdöm magam álló helyzetbe. A világ megint forogni kezd, amint a forgás viszont nagyjából abbamarad, óvatosan megpróbálok rálépni a gyengélkedő lábamra. A pillanat tört része alatt bánom meg a kísérletet; elég egy kicsit ráhelyeznem a testsúlyomat, azonnal felmondja a szolgálatot, kis híján pedig megint a földön landolok. – Nem néz ki jól és nem is működik jól – állapítom meg némi iróniával a hangomban.
- Ó – elnézek a férfi válla fölött, és ott látom ácsorogni Diamondot, aki nemrég szélvészként mentette a bőrét. – Igen, elvileg igen, bár erről el kell vele beszélgetnem szerintem – jegyzem meg félig Diamond felé sandítva. – Jézusom! – kapok hirtelen észbe. – Még meg sem köszöntem, ne haragudjon – szabadkozom sajnálkozó arcot vágva, közben ügyetlenül egyensúlyozva egyik lábamon. – Szóval, köszönöm – hálálom meg férfi szemeibe nézve. Igyekszem valami mosolyszerűséget magamra erőltetni közben, hogy őszintének tűnjön, de helyette valami elcseszett grimasz lesz belőle, amit nagyrészt a fájdalom és a szédülés számlájára írok. – Én azt hiszem, még egy kicsit elidőzöm itt – csúszom le a földre hátamat az ösvény szélén ácsorgó fának támasztva. – Nem biztos, hogy nem szédülnék le a második lépés után Diamond hátáról – pillantok fel a férfira. – A világért sem akarom feltartani, szóval nyugodtan folytathatja a kis túráját, ha gondolja. – Nem akarok bunkónak tűnni, és nem akarom, hogy azt higgye, hogy mindenképp el akarom küldeni, ezért kiegészítem magam. – De esetleg, ha összefutunk még, akkor szívesen meghívom egy amolyan köszönöm-hogy-nem-hagyott-itt kávéra. Nagyon jó automatás kávét tudok a közelben.

Talán a kényszerpihenő nem a legmegfelelőbb kifejezés a mostani helyzetre. Igazából csak hozom a formámat. Egy újabb pofon az élettől. A sors keze. Murphy törvénye, hogy akkor történik ilyen, amikor egyedül vagyok. Olyannyira egyedül akartam lenni, hogy még Normant és a csoportot is inkább elhagytam, a karma pedig gondoskodott róla, hogy maradjak is egyedül egy darabig, nehogy visszakecmeregjek a civilizációba. Szerencsére hamar kiszabadulok a súlyos faág alól, amit a gravitáció nem kímélt, de gyors ténymegállapítás után rájövök, nem célszerű terhelni a lábamat. Egyelőre legalábbis.
Nem kicsi kő esik le a szívemről, amikor néhány méterre meglátom Diamondot, aki nemrég szépen magamra hagyott. Természetes, hogy megijedt, ezt egyik ló sem tűrte volna nyugodtan, legyen bármilyen jó idegrendszere, de azért egy kicsit neheztelek rá. Csak egy icipicit.
- Ezt csak tetézi, hogy nőből van – jegyzem meg némi szarkazmussal a hangomban. Valóban az emberekre és a lovakra is jellemző tulajdonság, a nőkről aztán nem is beszélve. Saját magamon is többször észrevettem már ezt, szóval van benne némi tapasztalatom. Diamond pedig szintúgy a sokszor gyengébbiknek titulált nemet képsiveli velem együtt, szóval ennek is betudható a szeszélyessége.
A tompa agyam számlájára írható, vagy éppen a fecsegésemnek köszönhető, de szinte teljesen elfelejtettem megköszönni a segítségét, ami lássuk be, elég nagy parasztság, szóval amint észbe kapok röviden és tömören, de őszintén fejezem ki a hálámat, hogy lássa, nem csak egy szerencsétlen vagyok, aki még menni sem bír, hanem némi jó modor is szorult belém. Anyámék anno nagy hangsúlyt fektettek a nevelésem ezen részére. Minden egyes alkalommal emlékeztettek, amikor megfeledkeztem valami odaillő illedelmes megjegyzésről, amit én persze halál kínosnak éltem meg. Aztán egy idő után már ezen kellemetlen szituációkat elkerülve magamtól is megtanultam illedelmesen viselkedni egészen kicsi koromban. Aztán... mi lett belőlem? Egy függő, magát is eltartani alig képes, antiszociális özvegy, aki még megköszönni is elfelejt dolgokat. Hamar nyilvánvalóvá válik, hogy az ücsörgés sokkalta kényelmesebb tevékenység, mint az ácsorgás, ezért az ösvény szélén lévő fának dőlve csúszom le a földre. Nem akarom feltartani a férfit, biztos lenne jobb dolga is, mint velem foglalkozni, amit megértenék.
- Már így is segített – pillantok fel rá fejemet hátradöntve. Elvégre... leemelte a lábamról az ágat, amire még csak meg sem kellett kérnem. Viszont nem úgy tűnik, mint aki szedné egyik lábát a másik után és menne a saját dolgára. Éppen ellenkezőleg, meglepő mód köti az ebet a karóhoz, esze ágában sincs egyedül hagyni, ami igazából jól esik. Egyedül is meglennék, de most talán tényleg szükségem van valakire, mielőtt még jobban összetörném magam. Halványan elmosolyodom, aztán megütögetem a mellettem lévő “helyet”, hogy üljön le ő is. Ha nem fél egy kis kosztól. Ki tudja, lehet, a legkisebb porcicától is a falra mászik. – Millie – nyújtom felé én is a kezem és a jelenleg tőlem telhető legnagyobb határozottsággal megrázom jobbját. – Hacsak nem a körülöttem lévő dolgok forognak tényleg, akkor igen, szédülök – látom be sóhajtva. – Milyen régimódi – jegyzem meg meglepetten, egy apró mosollyal az ajkamon, amikor meglátom a fehér textildarabot. – No offense, ez abszolút nem negatív, sőt! - Ilyet nem mindennapos dolog valakinél ilyet látni manapság. Fájó szívvel piszkolom össze a zsebkendőjét, de szótfogadva a fejemen lévő sebre szorítom. Nem lenne értelme ellenkezni, eddig sem értem el vele túl jó eredményt. Ahogy rányomom az anyagot a vérző sebre, halkan felszisszenek. Érzékeny, ráadásul a szédülésen sem sokat javít, hogy konkrétan nyomom a fejemet. – Gyakran jár errefelé összeszedni a kóbor jószágokat? – kérdezem ironikusan a hozzám hasonló szerencsecsomagokra utalva. – Egyébként a gyengélkedő kört kihagyhatjuk, nem olyan vészes ez. Otthon beborogatom, Norman vagy Rita meg biztos hazadobnak majd – vonom meg a vállamat. Sosem szerettem azokat a helyeket, amiknek olyan tipikus rendelő szaguk volt, akár egy kicsit is, ezért előszeretettel kerülöm őket még felnőtt fejjel is. Norman meg Rita pedig feltehetően ahelyett, hogy hazadobnának valószínűleg haza sem engednének, ameddig nem szaladgálok megint, hanem egyenesen bedugnának egy szobába, ágyba hoznák a reggelit és fagyasztott borsót pakolnának a bokámra. Mert ugye az mindenre is jó.

Néhány pillanatig lélegzetvisszafojtva pillantok rá a megjegyzése után. Meglepett, ezt arckifejezésemen láthatja. Hirtelen nem tudok mit mondani, hiába nyitom szóra a számat, mintha a torkomon akadt volna valami.
- Természetesen, a lovak esetében - ismétlem meg őt némi éllel a hangomban. Valahogy sejtem, mire gondol valójában. Csak a hülye nem venné észre, ebben a helyzetben milyen párhuzamot lehet vonni a lovak és a nők közé. Kimondatlan szavai is elérnek a tudatomig, még akkor is, ha csupán udvariasságból nem mondja ki. Nem sértett meg, nem keltett rossz benyomást, nem érzek emiatt ellenszenvet, de sokat elárul róla. Egészen biztosan iranyító típus, aki szereti szorosan fogni a gyeplőt. Ezt még egy számára idegen embernek is nyilvánvalóvá tette az imént. Kimondatlanul is.
Látom rajta a habozást, a pillanatnyi tétlenséget. Arra számítok, hogy indulásig egyedül fogok ücsörögni, ő pedig fölém magasodva fog állni, mint egy felvigyázó. Úgy tűnik, ő az a fajta, aki nem szereti bepiszkolni magát. Vagy mégis? A rövid tétlenséget követően mégis letelepszik mellém, ami nagymértékben javít a korábbi, megjegyzését követően rajtam maradt rossz hangulatomon. Próbálok úgy helyezkedni, hogy ő is kényelmesen neki tudjon dőlni a fának. Feltéve, ha kényelmesnek lehet nevezni a kemény földön való ücsörgést, miközben az ember a hátát egy hasonlóan kemény fának dönti, aminek a rücskei nem kímélik a gerincet.
- Honnan érkezett? - teszem fel a kérdést, ami egyből megfogalmazódik bennem. Korábban már feltűnt az enyhe, szinte alig észrevehető akcentusa, de volt nagyobb problémám is, mint a származásáról faggatni. A majdnem tökéletes kiejtéséből arra következtetek, hogy nem az elmúlt időszakban jöhetett az országba, hanem már régebben. Óvatosan szorítom közben rá a homlokomra továbbra is a textilkendőt, amit fájó szívvel piszkolok így össze.
- Micsoda szerencse, hogy pont most döntött úgy, hogy behódol a gravitációnak - mosolygok rá színlelve, ezt pedig egy pillanat erejéig sem leplezem. Ő örül, amiért kipipálhatja a napi jótettet, én viszont nem látom már ilyen pozitívan a dolgokat; jó pár nap ágynyugalomra készítem fel magam lélekben, és valószínűleg most lesz időm végignézni az összes olyan szappanoperát, amit eddig tudatosan kerültem.  
- Mondhatni – sóhajtok a férfira pillantva. – A nagyapámé volt a hely, előtte meg az ő apjáé. Apám nem akarta tovább vinni, viszont azt sem akarta az öreg, hogy idegen kézbe kerüljön. Először valami építkezési vállalkozó akarta megvenni. Társasházat akart felhúzni ide, ami nem tetszett a nagyapámnak. Itt jött a képbe Norman, akivel nagyjából tinédzser koruk óta ismerték egymást. Megegyeztek, Normanék pedig azóta is viszik – fejtem ki kicsit bővebben az ismeretségünk történetét. Abba egyelőre bele sem akarok gondolni, hogy mi lesz, ha már Norman és Rita sem fogja tudni vinni. Ráadásul már ők sem fiatalok, és emellett sem lehet elmenni csak úgy. Gyerekük nincs, szóval legfeljebb eladni tudnák a lovardát, nekem pedig bele kell törődnöm, hogy esetleg olyan ember veszi meg, akinek más elképzelései vannak a hellyel kapcsolatban. A zsebkendőt szó nélkül odaadom neki, rosszalló tekintetét viszont nem tudom pókerarccal viszonozni.
- Ezt jól sejti – mosolyodom el halkan kuncogva. – Gyerekkori rossz tapasztalat. Azt hiszem, mindig is bántott, hogy a többi gyerekkel ellentétben sosem kaptam matricát – forgatom meg a szemeimet, ahogy eszembe jut az a tipikus rendelő szag, amitől felfordul a gyomrom. – Lehet, nem kellett volna a fogorvost többször is megharapni, de akaratom ellenére nyúlkált a számban, szóval kicsiként teljesen jogosnak tűnt a büntetés – nevetem el magam egyre jobban. Nagyjából minden gyerekre jellemző az orvos undor, de rám ez még most is igaz. És nem csak az orvosoktól tartok, hanem a rendelőktől és a szagtól is. Egyszerűen csak aktiválódik az immunrendszerem, egy belső hang pedig menekülésre késztet. – Rendben – elveszem tőle a kendőt, de ahelyett, hogy zsebre raknám, csak a kezemben szorongatom. Nem akarom még azt is összevérezni.
Se beleegyezni, se ellenkezni nincs időm, ugyanis egyik pillanatban még a földön ücsörgök, a következőben már erős karok kapnak fel és tartanak. A hirtelen szintkülönbség nem tesz jót a fejemnek, de ezúttal nem panaszkodom a körülményekre való tekintettel. Csak egy halk “ühüm” jön ki belőlem, többre nem futja. Karjaim automatikusan nyaka köré fonódnak, korábbi makacsságomnak nyoma sincs. Némán fürkészem arcát, és basszus, szép a szeme. Én pedig szerintem jobban bevertem a fejem, mint gondoltam. Erősen lehunyom a szemeimet, próbálom elhessegetni az előző gondolatomat. Mire ez sikerül, addigra a ló mellé is érünk.
- Biztos? – kérdezem hitetlenkedve. Nem bízom abban, hogy nem fogok egy hatalmasat zakózni. Magamban sem bízom, hogy nem fogok szerencsétlenkedni, meg úgy általában az emberekben sem. Ez nem személyspecifikusan a férfi ellen irányul, csak amolyan trust issues. Plusz időhúzásnak sem rossz, mivel ez egy egész kényelmes pozíció. Természetesen csakis a földhöz viszonyítva... – Mármint... ez... – Láthatja arcomon, hogy nem áraszt el a biztonságérzet. Némi habozás után sóhajtok egyet, aztán erőt veszek magamon. – Na jó – motyogom inkább csak magamnak. Képzelem, mennyi kedve van a nyavajgásomat hallgatni. Ép lábamat beakasztom a kengyelbe, kezeimmel pedig a nyereg és a kantár után nyúlok. Nehezen veszem rá magam, de végül lendületet veszek, pont akkorát, hogy a nyeregbe kerüljek, de ne essek le a túloldalt. Hatalmas szikla gördül le a szívemről, amikor eljut a tudatomig; nem törtem össze magam még jobban. – A jó hír, hogy nem kell mentőt hívni. A rossz hír, hogy én személy szerint már nem tudom, merre is kéne visszamenni. – Ha nem látnék több fából is kettőt, ráadásul nem is forognának, akkor tudnám, hiszen régen sokat jártam erre, még tinédzser koromban. Nem egyszer jöttem ide, ha egyedül akartam lenni, ha elegem volt a nyüzsgésből és az emberekből. Úgy ismertem a terepet, mint a tenyeremet, most viszont azt sem tudom megmondani, melyik fa az igazi és melyik nem.

Sejtésem beigazolódni látszik, hiszen valóban nem amerikai, viszont nem is ismeretlen neki ez a világ, hiszen álítása szerint már bő egy évtizede éli mindennapjait a sokszor lehetőségek hazájának megbélyegzett, egyesek által paradicsomnak nevezett országban. Talán egy kívülálló ezt tényleg elhiszi, de azok, akik itt nőttek fel, tudják, hogy itt sem minden móka és kacagás. Amerika ugyan szabad ország, de itt sincs kolbászból a kerítés. Nem hullik minden az ember ölébe, ahogyan azt néhány filmben lehet látni; itt is mindenért meg kell küzdeni, ugyanúgy végig kell járni a kis embereknek a ranglétát, ugyanúgy vannak nehézségek és akadályok, amikkel meg kell küzdeni nap mint nap. Ami miatt sokan azt hiszik, Amerika tényleg a földi paradicsom, az talán a mentaliásbeli különbség. Sok más országgal ellentétben az emberek pozitívan próbálják felfogni a dolgokat a nehézségeik ellenére. Sokan azt gondolhatják, hogy valószínűleg az összes amerikai nagyképű, egoista, csak az állampolgársága miatt. Ilyen emberek mindenhol vannak, de itt leginkább a reptéren jellemző a vámon, amikor már zsinórban negyvennyolc órája ülnek azok a szerencsétlenek a székükben és ujjlenyomatokat vesznek a turistáktól, akik gyakran még azt sem értik meg, hogy tegyék az ujjukat a leolvasóra. Ilyen esetben mindenki feszült lenne és legszívesebben asztalt borogatna. De az emberek jellemzően kedvesek és befogadóak – a nyílt társadalom hatalmas előnyei. Főleg itt, New Yorkban. A város színes, tele van mindenféle nemzetiségű népekkel, az emberek pedig nem a bőrszín vagy az akcentus alapján válogatják meg a társaságukat. Délen talán más a helyzet, sőt, itt is biztos vannak kivételek, de – főleg ma már – nagy teret hódított az elfogadó látásmód. Tíz év alatt pedig talán ezt már ő is észrevette.
- A legtávolabbi hely, ahol voltam, az Vegas – jegyzem meg igazából nem is tudom, miért. Briannel ott tartottuk az esküvőnket anno. Fiatalok voltunk, úgy gondoltuk, jó buli lesz. Tényleg az volt, leszámítva a másnap mindenkit gyötrő fejfájást. Az annyira nem volt már buli. Az országon kívül viszont még sosem jártam. Azt hiszem, fel kéne írnom a bakancslistámra ezt is.
A téma Normanre és Ritára terelődik, velük kapcsolatban pedig rengeteg nosztalgikus emlék fog el. Az utóbbi években nem jártam ide, amióta visszajöttem, azóta is csak egyszer voltam még itt. Nehéz volt rávenni magam gyerekkoromban itt töltött idő miatt kijönni ide.
- Igen, mondhatni – mosolyodom el. – Viszont előre szólok; Rita biztos megpróbálja majd marasztalni, hogy kóstolja meg a híres almás pitéjét, szóval javaslom, most kezdjen el gondolkodni valami jó kifogáson, amiért sietni kell haza – hívom fel Kaan figyelmét a rá váró megpróbáltatásra. Rita nagyon büszke a receptjére, ami egyébként tényleg isteni, de ha valaki az esti órákban közelíti meg őt, akkor nagyjál a második vagy harmadik mondatban fogja felkínálni a kóstolás lehetőségét. Ő pedig még talán nálam is makacsabb.
- Én is így gondolom – értek vele egyet nagyapám döntését illetően. Ide nem szabad felhúzni semmit. New York belvárosa már így is egy hatalmas betonrengeteg, ráadásul Brooklynban is sorra húzzák fel az új, modern, hatalmas, kilátást eltakaró épületeket, nem kell még ide is egy pluszban. Idővel biztosan olyan ember fogja megvenni a lovardát, aki máshogy akar hasznot húzni a viszonylag nagy területből, ezt nem lehet megakadályozni, de ameddig lehet, addig maradjon meg úgy, ahogy van.
Úgy tűnik, osztozunk a jókedven, legalábbis nevetése erre enged következtetni.
- Felnőtt fejjel sem szeretem a köpenyeseket – csóválom meg a fejemet. Nem vagyok igénytelen, rendszeresen járok fogorvoshoz ellenőriztetni, még el is tűröm, hogy nyúlkál a számban, de szeretni nem fogom őket soha.
Eszem ágában sincs eleinte átmászni a nyeregbe. Talán kicsit görcsösen is kapaszkodom a nyakába, ami feltűnhet neki, hiszen pbál megnyugtatni. Na de mi van, ha nem tud megtartani? Legnagyobb sajnálatomra nem maradhatunk így a nap hátralévő részére, ezért végül erőt veszek magamon, és utasítását követve küzdöm fel magam a nyeregbe. Csak amikor ott ülök, akkor tűnik fel, mennyire rágörcsöltem erre az egyébként nem túl nehéz mozdulatra. Szívem a torkomban kalapál, kell néhány mély levegőt vennem, hogy össze tudjam szedni magam.
- Igen, Diamond – bólintok a kérdésére. Úgy látom, nem csak szeszélyes, de makacs is. Nem igazán tetszik neki eleinte a számára idegentől érkező parancs, de végül engedlemeskedik, én pedig átveszem a kantárt. Előrébb csúszom a nyeregben, hogy a férfi is fel tudjon mögém ülni kényelmesen. Utoljára nagyjából négy évesen ültem úgy nyeregben, hogy volt mögöttem valaki, csak az a nagyapám volt. Ez most nem is a nagyapám, én pedig már nem vagyok négy éves, ezért talán normális is, hogy furcsán érzem magam, amiért ennyire közel ül hozzám valaki. Ráadásul egy férfi. Egy idegen férfi. Próbálok tovább helyezkedni, de nincs értelme, a nyereg nem lesz nagyobb. Két kezet érzek magam mellett, ami miatt egy pillanatra görcsbe rándul a gyomrom, de végül csak a kantárért nyúlnak. Végül lassan leindulunk, egyelőre úgy tűnik, jó irányba.
- Mivel foglalkozik? Mi az, ami ennyire leköti? – érdeklődöm vállam felett hátrafordulva, aztán amikor szembesülök vele, mennyire közel is van, inkább gyorsan előre fordulok. Nem tudom, mennyi idő lehet, mire visszaérünk, de nem szeretnék addig csöndben ülni. Az nagyon nyomasztó lenne. Ahogy haladunk előre jobbról gyerekzsivajra leszek figyelmes. Egyértelműen jó irányba haladunk, nem sokkal előttünk pedig már látható is az elágazás. – Szerintem itt jobbra. Ezek Normanék lesznek, valószínűleg már ők is mennek visszafelé.

Egyszerre árasztanak el mindenféle érzelmek, amikor Vegas kerül szóba; egy részem életem legszebb napjaként emlékszik arra az estére, amikor Briannel összekötöttük az életünket, kimondtuk az igent, mindketten alkalomhoz illően voltunk felöltözve – ő kifejezetten erre az alkalomra szabatott zakóban és nadrágban, én pedig a világ legszebb ruhájában – és ott voltak a tanúink, a barátaink, meglepő mód – legalábbis Vegasban meglepő mód, mert ott sokszor Elvis hasonmások adnak össze párokat – egy egyszerű, mezei anyakönyvvezető. Felhúztuk egymás ujjaira a gyűrűt, elcsattant a csók, én pedig hivatalosan is Mrs. Brian Crawford letten, amire egyetemista korom óta vágytam. A szívem úgy kalapált, mint még addig soha. A gyomrom görcsben állt, közben pillangók ezrei próbáltak kiszabadulni onnan. Már alig vártam azt a pillanatot, amikor házastársakként hagyjuk el a házasságkötő termet. Kézen fogva sétáltunk ki az ízlésesen berendezett helyiségből, aztán megkezdődött a bulizás, a mérhetetlen mennyiségű shot elfogyasztása, a tánc, a zene. Nem volt külön lagzi, klubokba mentünk be, de nekem ez is tökéletes volt. Tökéletes a maga tökéletlen módján; a másnapi fejfájás miatt a rengeteg alkohol egy kicsit megbánás tárgyát képezte mindenkinél a reggeli órákban, de később már mindenki szép emlékként gondolt rá vissza. Másrészről viszont összeszorul a szívem, ha eszembe jut, hogy milyen kevés időt tölthettünk együtt, amit akkor még nem is sejtettünk. Hatalmas gombóc keletkezik a torkomban, amíg nem sikerül összeszednem magam annyira, hogy biztosan el ne bőgjem magam, addig inkább meg sem szólalok. Végül inkább csak bólintok.
- Hmm... Lássuk csak. Eddig Ausztrália szerepel a bakancslistámon, de egyszer nagyon szeretném megnézni Petra romvárosát. Az ilyen történelmi helyek mindig is vonzottak – válaszolom elmerengve a sok-sok helyen, amit meglátogatnék. Igazából annyi van, hogy én magam is nehezen tartom számon őket, de egyelőre a toplistámon ez a kettő szerepel. – De ha nem lennének korlátok, akkor valószínűleg folyton úton lennék – teszem hozzá utólag. – A jetlag kikészítene, de megérné. – Vegas és New York között csupán három óra elcsúszás van, de már azt megéreztem. Ausztráliában napokig nem térnék magamhoz szerintem. De felesleges erről gondolkodni, mivel sosem jutok el oda. – Magának van bakancslistás helye? – szegezem neki a kérdést, hiszen így fair; ha én is elárulok valamit magamról, akkor ő is.
- Nem, dehogy – emelem fel a kezeimet magam elé védekezően. – Rita pitéje isteni. Csak hát... kicsit olyan, mint egy nagymama. Mindenkit meg akar tömni, szerinte mindenki nádszálvékony, csont és bőr, össze van esve, le van fogyva, túl sovány... Régen is ilyen volt, nem hiszem, hogy ez változott volna. És ugye hiába eszi magát degeszre az ember, őt idézve: “Biztos fér még oda egy kicsi” – Kezeimmel macskakörmöket rajzolok a levegőbe, közben próbálom az idősödő nőt hangját utánozni a lehető legjobban. Szerintem nincs olyan ember az ide kijárók közül, akik ne szeretnék Ritát, hiszen tényleg kicsit mindenki nagymamája.
- Sajnos – forgatom meg a szemeimet az orvosokról tett megjegyzésére. Egy idő után tényleg eljön az a pont, amikor már nem tudjuk őket tovább kerülni, hanem muszáj elmenni hozzájuk.
Eleinte vonakodva, kissé félve és bizonytalanul nyúlok a kantár és a kengyel felé, de végül feltornázom magam a nyeregbe, ahol sokkal nagyobb biztonságban érzem magam, mint az alatt a fél másodperc alatt, amit a levegőben töltöttem. A hangja nyugtatóan hat rám ugyan, a közelsége viszont feszélyez. Nem azért, mert kellemetlen lenne... csak zavarba ejtően közel van. Már csak saját feszültségem oldása érdekében felteszem neki a foglalkozására irányuló kérdést, másrészt viszont tényleg érdekel, miért nincs ide ideje kijönni. A feszültség oldására való kísérletem viszont meghiúsul, amikor szembesülök vele, hogy az arca is milyen közel van. Görcsbe rándul a gyomrom, viszont mielőtt túl kellemetlen lenne a helyzet, inkább előre fordulok. A válasza belém fojtja a szót. Ez borzasztó gáz. Mindössze pár perccel ezelőtt hordtam le úgy nagy általánosságban az építkezési vállalkozókat, erre meg kiderül, hogy ő pont ezzel foglalkozik. Mekkora volt rá az esély, de komolyan? Rém ciki a helyzet, nem is tudok válaszolni, csak saját szégyenemben főve bámulok előre, ki a fejemből. A kis kiegészítés sem tud megnyugtatni. Bele sem merek gondolni, milyen véleménye lehet ezek után rólam. Ahogy hozzáér a hasamhoz, kicsit megugrom, emiatt pedig hátammal csak még jobban mellkasához nyomódom. Amint ez tudatosul bennem, ismét kicsit előrébb próbálok csúszni, mintha ez lehetséges lenne... egy nyeregben. Tényleg azt hittem, ennél kellemetlenebbül nem érezhetem már magam, de lassan ott tartok, hogy képzeletben már ásom a saját síromat. Ennyire gáz nem lehetek. De, mégis!
- Etikus hacker – válaszolom a kérdésére próbálva némi nyugalmat magamra erőltetni, de hangom legalább egy oktávval magasabb, mint annak lennie kéne, ami azonnal elárulja a feszültségemet.
A zaj, amire azt gondoltam, hogy Normanék, csupán két kamasz, egy fiú és egy lány. Kuncogva és nevetgélve térnek le az ösvényről. Ahogy egymásra néznek, egyből elárulja, mire készülnek, én viszont csak homlokomat ráncolva figyelem őket, ahogy eltűnnek a zöldben.
- Remélem azért a kullancsok miatt át is nézik majd egymást. – Csak utólag tűnik fel, hogy hangosan is kimondtam, ami megfogalmazódott bennem. Szerencsére legalább az arcomat nem látja a férfi, biztos éppen elég kattantnak tart már így is, ha még a fejemet is látná, tuti non stop röhögne rajtam. Igazából azon csodálkozom, hogy nem dobott még le a lóról és hagyott itt. Nem lenne meglepő, ha egyszer csak elege lenne belőlem.

A belső nosztalgiázást szerencsére hamar megszakítja a következő kérdésével. Elég időt fecséreltem az utóbbi időben arra, hogy a múlton rágódjak, a régi emlékeken gondolkodjak. Ideje lenne kicsit a jelenben élni. Vagy tervezni. Amióta egyedül maradtam, nem is terveztem semmit. Briannel terveztünk közös programokat. Mármint... nem számítógépes programokat, hanem szabadidős programokat. Terveztünk nyaralásokat is, szám szerint kettőt, de egyik sem jött össze. Aztán... terveztünk gyereket. Azt hiszem, azért sem tervezek egy ideje, mert az összes korábbi tervem Brianhez köthető. Nélküle sosem terveztem. Mindig is ő volt az, aki először bedobott valamilyen ötletet a közösbe. Mindig is ő volt a kreatívabb, akinek eszébe jutott valami. Ő találta ki, hogy menjünk el a kanadai-amerikai határhoz, mondván, az szép. Ő volt az, aki felvetette, hogy kocsikázzunk el Provincetownba. Amikor a hétvégi programokra került a sor, legtöbbször neki volt ötlete. Egyedül én ehhez kevésnek érzem magam. Egyedül nem tudok tervezni. De talán ideje lenne mégis elkezdeni. Ideje lenne egy kicsit magamra is koncentrálnom. Kezdetnek a bakancslistás vágyaimat akár tervekké is formálhatnám. Hmm, ez nem is olyan rossz ötlet.
- Görögország... – úgy ejtem ki az ország nevét a számon, mintha valami isteni falatot kaptam volna be a kedvenc ételemből. Lehunyt szemeimmel szinte látok magam előtt egy komplett görög kisvárost. – Fehérre meszelt falak, kék tetők, lépcső a hegyoldalban a tengerpartig, kristálytiszta víz... Tényleg ilyen, vagy csak a filmekben mutatják így? – kérdezem kissé szkeptikusan. Eddig még csak filmekben láttam Görögországot – pontosabban egy filmben, a Mamma Mia!-ban, de ezt inkább nem teszem hozzá, mert valószínűleg rohadt ciki lenne –, na meg persze a Google képkeresőjében. Érdeklődve hallgatom, milyen helyekre szeretne ellátogatni, válaszával pedig egészen meglep. Japán biztosan nagyon szép ország, de valahogy nem tudnék egy-két napnál többet eltölteni ott. Az emberek ott olyanok, mint a robotok, semmi természetesség nincs bennük, annyira... mesterkélt az a társadalom számomra. A történelmi helyeken tett látogatásokon viszont egyet kell értsek, ez pedig valamiért mosolygásra késztet.
- Óóó... – legyintek hangosan felkacagva. Látszik, hogy teljesen más módon ismerjük Ritát. Ő még nem tudja, hogy az idős hölgy szemében mindenki túl vékony. – Egészen biztos maga is a csont és bőr kategóriába tartozna – bólogatok határozottan, bár... egészen erősnek tűnik, nem pedig egy tipikus ropi alkatnak.
Némi küzdelem árán, de végül útnak indulunk visszafelé a civilizációba. Nem ilyen rövidre terveztem a mai elvonulásomat, de aki olyan szerencsétlen, mint én, az így jár. Szerettem volna egy kicsit távol lenni az emberektől, nem gondolkodni semmin, nem beszélni. Éppen ezért is vettem könnyes búcsút Normantől és a gyerekektől. A sors fintora, hogy nem sokkal később pont fölöttem döntött úgy az az ág, hogy milyen jó lenne leszakadni. De aztán szerencsémre pont jött valaki, aki nem hagyott ott megrohadni. Ráadásul egész kellemesen beszélgetünk. Szocializációból beírhatok magamnak egy piros pontot az „egész kellemes beszélgetés”-re hivatkozva, azt hiszem. Az egyetlen dolog, ami zavarba hoz, az a többszöri fizikai kontaktus. Egyrészt, mivel nem vagyok vak, másrészt, mivel nőből vagyok. Az elhúzódásra tett kísérleteim csődbe fulladnak, ezért inkább nyugton ülök tovább. Egy idő után tartásomon is engedek, már nem vagyok olyan feszült, mint eleinte. Szerencsére nem látja az arcomat, amikor fény derül a foglalkozására. Hála a jó égnek gyorsan továbblépünk ezen, mielőtt még leégne a bőr a pofámról.
- Jelentkezik az MIT-ra és elvégzi az egyetemet – vonom meg a vállamat. Sosem rejtettem véka alá, hogy büszke vagyok a diplomámra. Az MIT mégis az MIT. – Igazából sosem voltam oda az ilyen lányos dolgokért – fejtem ki kicsit bővebben. – Ráadásul a rendszerekkel sokkal könnyebb bánni, mint az emberekkel. Azok nem érző, hús-vér lények, amik kiszámíthatatlanok és szeszélyesek és nem lehet megtippelni, hogy mire hogyan fognak reagálni. A rendszerek ilyen szempontból sokkal jobbak, mint az emberek – fejezem be egy halk sóhajjal. – Nem, nem igazán. Pár hónapja felhagytam vele. – Micsoda megfogalmazása annak, hogy majdnem kirúgtak, ezért inkább gyorsan felmondtam, nem? Első benyomást az ember egyszer tehet, szóval eszem ágában sincs ilyen részletekbe belemenni. A rövid közjátékon jót mosolygok, a tinédzserek mit sem sejtve rólunk térnek le a zöldesbe. Pár percre rá a fák közül kilépve már a lovardához közelítünk. Rita jelenik meg előttünk, egyik kezével a levegőben kalimpál, közben futólépésben igyekszik felénk.
Már pont válaszolnék, de szavak helyett csak legyinteni van időm. A férfi helyettem veszi magához a szót, ami miatt egy pillanatra jelentőségtejes pillantást vetek rá. Érezze magát leszidva. Homlokomat ráncolva csóválom a fejem arra utalva, hogy nem tetszett az előző húzása. Kicsit úgy érzem, mintha gyerekként lennék kezelve. Duzzogva nézem a felém nyújtott kezet, de végül szemforgatás és sóhajtozás közepette elfogadom a segítséget. Másként nagyon amúgy sem jutnék le innen, de így legalább éreztetem vele a képzeletbeli fekete pontot. Sértettségem karjaiban azonnal elillan. Egy darabig arcát fürkészem, majd államat vállának támasztva figyelem, ahogy a lovászfiúk elvezetik a négylábúkat. Mélyet sóhajtok, amikor kiérnek a látótávomból, és... hű... Ismét mélyet szippantok, amennyire feltűnésmentesen csak tudok. Elsőre nem igazán tudtam feldolgozni, de most már biztos, a férfinak van ilyen jó illata. Nem lehet, hogy nem rak le abba a fotelba, hanem csak így... időzgetünk még? Sajnos nem, a következő pillanatban legnagyobb sajnálatomra már a fotelban ülök, ami ugyan kényelmesnek tűnik, de a rugója elég öreg már, ezért igazából kimondottan kényelmetlen.
Tuti lesz a seggemen egy lila folt.
Rita jelenik meg az ajtóban, kezében egy dobozzal.
- Volt már rosszabb is – legyintek lazán.
- Tudom, tudom, amikor fára másztál.
- Rita! – szólok rá a nőre erélyesebben. Szerencsére nem tudja elmesélni a történetet, mert valakinek égetően sürgősen kell a segítsége, ezért amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan megy is. Sóhajtva dőlök hátra a fotelban, ami most már nyikorog is. – Mégis hova szöknék ezzel? – mutatok a bokámra, ami látványosan megnagyobbodott az elmúlt pár percben.
- Le merem fogadni, hogy egy tepsi pitével jön vissza, akárhova is megy – suttogom bennfentesen a férfihez hajolva, mintha valami olyan titokról lenne szó, amiről senki más nem tudhat. – Ó... – tenyeremet szétnyitva felfedem az egészen idáig szorongatott zsebkendőt. – Még ez is itt van. Bár, nem tudom, ennek mennyi hasznát veszi ilyen állapotban. – Ajánljam fel, hogy kimosom, aztán visszaadom? Vagy csak adjam vissza? Nem véreztem még össze más zsebkendőjét, nem tudom, mit csináljak.

Görögországról egy egészen mesebeli, szinte már-már festői kép jelenik meg a szemeim előtt. Olyan tipikus google képkeresős, amivel a turistákat próbálják bevonzani, feltehetően nagy sikerrel, hiszen a görög tengerpart és szigetvilág nagyon kedvelt úti cél nyaralások alkalmával. Szinte látom magam előtt, ahogy a sirályok a napozó emberek feje fölött keringnek, az árusok lábaikkal a port verse sétálnak az emberek között, próbálják rájuk tukmálni a mindenképpen eredeti (!!!) Michael Kors táskákat, Tagheuer órákat, ezüst karkötőket és gyűrűket. Ez is hozzátartozik a feelinghez. Látom magam előtt az esti vacsorára igyekvő párokat, a férfiak fehér nadrágban, laza ingben, a nők szellős ruhában, mivel még naplemente után is viszonylag meleg van. A legtöbben kint ülnek, a benti helyiségekben csak páran lézengenek. A pincérek sürögve-forogva hordják a tányérokat egymás után. Néhányan boroznak, néhányan tengerparti időtöltéshez illően koktéloznak. Az éttermek között férfiakból álló zenekar húzza az igát, ezzel megadják a hangulatot egy tökéletes estéhez. Vacsora után van, aki lassan, komótosan, némi emésztés után a szállásár igyekszik vissza, mások kihasználva a kellemes időt a homokos parton tesznek még egy sétát. Másnap pedig mindez kezdődik elölről. Sóhajtva vetek véget a gondolatmenetemnek, sikerült kicsit elkalandoznom.
- Észben tartom – válaszolom mosolyogva a javaslatára, mi szerint Törökországba is érdemes lenne egyszer ellátogatnom. Sokat nem tudok az országról, nem ismerem a kultúrát, az egyetlen dolog, ami beugrik, az a pici kocka alakú édességük, ami mindenféle színben létezik, de van rajta valami fehér réteg, amitől fakók lesznek, és nem mertem megkóstolni.
Sosem voltam az a tipikus lányos lány. Nem érdekeltek a babák, sem a rózsaszín dolgok, sem az ékszerek, sem később a tökéletes körmök, a kozmetikus és társai. Ezek nekem mindig kicsi idegenek voltak. Most is azok, bár talán igényem már lenne egy-két nőiesebb dologra az életemben, csak nem engedhetem meg magamnak pénzhiány miatt. Régen viszont abszolút kivontam magam a lányok társaságából, ez vezetett ahhoz, hogy a kockák között találtam magamat. A velük töltött idő bevezetett a gépek és az informatika világába, aminek következtében megszállottja lettem ennek az egésznek. Végre találtam valamit, ami érdekel, ami leköt, amit szívesen csinálok. Meglepő mód a szüleim nem ellenezték, pedig anyám mindig is valami ügyvédi vagy hasonló, általa „jelentős” és „hasznos” címkékkel fémjelzett pályára szánt. De nem így lett, engem pedig roppant mód boldoggá tett, hogy nem kényszerítettek valamire, amit nem akartam.
- Köszönöm – válaszolom halkan, majd kifejtem az emberekről és a rendszerekről tartott véleményemet is. – De nehezebb – vágok vissza szinte azonnal. – És amikor már azt hinnénk, hogy ismerjük őket, akkor csalódunk bennük a legnagyobbat – folytatom némi keserűséggel a hangomban. A szüleim jutnak eszembe, akikben azt hittem, bízhatok, mégis akkor kellett a legnagyobb csalódnom, amikor a leginkább szükségem lett volna rájuk. Mielőtt még hagynám sokáig futni a saját gondolatmenetemet, sóhajtok egy mélyet és kiürítem a fejemet. Elhessegetem a szüleim gondolatát, kár rajtuk rágódni. Ami megtörtént, azon már nem lehet változtatni. – A rendszerek nem ilyenek – fejezem be magamra erőltetve némi jókedvet és egy mosolyt.
Viszonylag hamar visszaérünk a főépülethez, ahol Rita aggodalmas arccal fogad minket. Arckifejezését a homlokomon lévő seb válthatja ki belőle, pedig a bokámat még nem is látta. Szóhoz persze nem jutok, mert valaki úgy gondolja, sokkal jobb ötlet, ha ő tudósít az állapotomról. Így már garantáltan a nyakamba fog lihegni egy darabig Rita, sőt, megpróbál majd meggyőzni, hogy töltsem itt az éjszakát. De az ki van zárva. Rá jellemző módon be sem áll a szája, csak fecseg és fecseg. Csodálom, hogy nem hűlt még ki a gyomra. Szerencsére, mielőtt gyerekkorom egyik cseppet sem kedves emlékét publikussá tenné, hívja a kötelesség, pontosabban egy férfi, aki nagyon ragaszkodik az öreg lány asszisztálásához valamivel kapcsolatban.
- Ne is reménykedjen – húzom el a számat. – Pár perc és itt lesz a már nem túl forró, de még langyos pitével – bólogatok határozottan. A pite említésére összeszalad a nyál a számban; sok gyerekkori emlék tör fel bennem. Kíváncsi vagyok, hogy az évek alatt változtatott-e valamit a recepten Rita, vagy még mindig ugyanaz az íz fog fogadni, mint gyerekként.
Aztán eszembe jut a textilkendő, amit még mindig a kezemben szorongatok. Tényleg nem tudom, mit csináljak vele. Talán vissza kéne adni, hiszen mégis az övé, de szavai az ellenkezőjéről biztosítanak. Lerakom a fotel karfájára, de egy pillanatra megállok mozdulat közben. Annyira reménykedtem benne, hogy nem fogja felhozni ezt a témát. Ez annyira kellemetlen. Érzem, ahogy ég az arcom, egyre vörösebb lesz, kínomban pedig már fel is nevetek. Fejemet megcsóválva sóhajtok egyet, miközben pedig rákészülök életem egyik legcikibb sztorijának elmesélésére, engedelmesen közelebb csúszom hozzá. Torkomat köszörülve nyerek még pár pillanatot, de végül nehéz szívvel belekezdek.
- Nagyjából tizenkét éves lehettem. De lehet, csak tizenegy voltam. Mindegy, nem is ez a lényeg – kis szünetet hagyok, mert már előre nevetek a saját szerencsétlenségemen. Amikor sikerül elfojtanom a vigyorgásomat, folytatom. – Július vége, augusztus eleje lehetett. Volt itt kint pár velem egykorú gyerek, elmentünk az erdőbe, mert nem voltunk kíváncsiak a felnőttekre. Volt egy fa, amire rendszeresen felmásztunk és ott ücsörögtünk. Szerintem még most is meglehet… Lényeg a lényeg, felmásztam, de megcsúsztam, leestem és eltörtem mindkét kezemet. Utána a nyaralás fénypontja az volt, amikor mindenki ment be a vízbe strandolni, labdáztak, hülyéskedtek, én pedig mindkét karomat begipszelve ültem a parton. Még keresztrejtvényt sem tudtam fejteni – mesélem mindvégig tekintetét kerülgetve. Csak a végén nézek a szemeibe a reakciójára várakozva. Ilyen közelről ismét meg kell állapítanom, hogy nagyon szép a szeme. Egy kicsit el is veszek tekintete mélységében. Hirtelen azon kapom magam, hogy a kelleténél talán közelebb is hajoltam észrevétlenül, mint amennyire kéne, úgyhogy kicsit eltávolodom tőle. – Hogy mondják törökül, hogy köszönöm?

Ha azt vesszük alapul, amit Kaan is említ, akkor egyelőre rohadtul szarul állok. Tényleg az a fontosabb, hányszor tudunk felállni egy-egy nagyobb pofon után a padlóról, hányszor vagyunk képesek leküzdeni az előttünk álló akadályokat, amik idővel csak megerősítenek minket. Minden egyes alkalommal arra kéne törekednünk, hogy mi legyünk az erősebbek, ne engedjük meg semminek, hogy sokáig a földre szorítson minket, különben ott is maradhatunk. Én nem csak szimplán azt érzem, hogy a padlón vagyok. Egy baromi mély szakadék szélén táncoltam egy darabig, a zuhanástól pedig egyetlen hajszál választott el. Aztán végül ahelyett, hogy visszaléptem volna a szakadék széléről, egyenesen fejest ugrottam bele. Ez az ugrás pedig még mindig tart. Vannak jobb időszakok, vannak rosszabb időszakok, de egyelőre egy végeláthatatlan ciklusnak tűnik, egy ördögi körnek, amiből nincs kiszálló. Próbálkoztam, még ahhoz a rohadt pszichológushoz is elmentem, akihez anyámék küldtek, de semmit nem segített. Küzdés helyett inkább beletörődtem a saját sorsomba, nem is hajlottam arra, hogy változtassak. Ellöktem magamtól mindenkit, amivel csak még mélyebbre zuhantam. Az első lépés a pozitív változás felé talán az volt, hogy visszajöttem ide, nem pedig egymagam keseregtem a régi lakásunkban. A régi lakásunkban?! Inkább a híd alatt, hála a volt főbérlőnek. Azt hiszem, még hálásnak is kéne lennem Franknek, amiért kirakott. Ha ő nincs, akkor ma én sem lennék itt. Mondjuk… egy bokaficammal kevesebb lenne az életemben, ami nem lenne rossz, de nem kerestem volna fel Norát, nem kértem volna tőle segítséget, nem járnék el abba a nyűves csoportba a mai napig, ahol az egyik nővel egészen jóban is lettem. Szóval ja, kösz, Frank, így utólag is! Hogy rohadnál meg…
Ideje lenne nagyobb erőfeszítést tennem, jobban próbálkoznom kikecmeregni a szakadékból, mert bár néha egészen jól érzem magam, belül tudom, ez így nincs rendjén. Ha egyszer sikerül is végre a helyes útra lépnem, hosszú út fog előttem állni, mire azt mondhatom, rendben vagyok. Újra kell kezdenem, tovább kell lépnem, el kell fogadnom, ami a múltban történt. Változtatni nem fogok tudni rajta, Briant nem hozza vissza semmi. Ő sem akarná, hogy tönkretegyem az életemet miatta, akármekkora tragédia is, ami történt. Fejben rendbe kell raknom a dolgokat, hogy egyről a kettőre tudjak lépni. Az a baj, hogy ezt eddig is tudtam, de gyakorlatban megvalósítani sokkal-sokkal nehezebb, mint amilyennek hangzik. Az ember azt hinné, csak végig kell ezt gondolni, de… akárhányszor végiggondolom, egyszerűen képtelen vagyok megbékélni a gondolattal, hogy el kell őt engednem. Pedig már rég meg kellett volna tennem. Némán nyugtázom magamban a mögöttem ülő mondatait, nem akarok túl mély beszélgetésekbe belemenni. Annak most nincs itt a helye.
Egymás foglalkozásának kivesézése után viszonylag hamar visszaérünk a lovardához. Fel sem tűnt, hogy így elbeszélgettük az időt igazából. Sokszor mondják: “Jó társaságban gyorsan telik az idő.” Be kell valljam, tényleg egészen kellemes a férfi társasága, még akkor is, ha idegenek között nem szoktam jól érezni magam. Sőt, szeretek előlük minden értelemben elzárkózni; ezt nonverbálisan gyakran összefont karokkal jelzem, verbálisan pedig tüntetőleges némasággal. Rita amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan el is tűnt valahova.
- Viccel? A megpróbáltatás még hátra van – pillantok rá sokat sejtető mosollyal, mintha valami ördögi terv lenne készülőben, amiről ő még nem tud. Erről persze szó sincs, csupán ő még nem tapasztalta, Rita milyen is tud lenni a munkán kívül. De nemsokára már Kaan is megtudja.
Ahogy az érdes géz érintkezik a felhorzsolt bőrrel halkan felszisszenek. Nem fáj annyira, viszont érzékeny és nem esik jól neki a birizgálás. Egy pillanatra arcom is grimaszba torzul, de gyorsan rendezem a vonásaimat. Ugyan nem állt szándékomban megosztani semmilyen gyerekkori történetet újdonsült ismerősömmel, ennek ellenére Rita kezeskedett arról, hogy kénytelen legyek rá, így hát beavatom a férfit az egyik legrosszabb nyaram legrosszabb sztorijába, amit utána még sokáig hallottam vissza, ha csak egy fa közelébe kerültem. A két törött kar magától értetődően nem ijesztett el a fára mászástól, ennél azért egy kicsivel több kellett volna. Belemerülök a mesélésbe, de nem annyira, hogy ne vegyem észre Kaan váratlan reakcióját. Látom rajta, hogy valami nyomja, valami eszébe juthatott. Olyan témára sikerült rátapintanom akaratlanul is, amire nem kellett volna? Nem én vagyok a világon a legjobb emberismerő, de ha valaki az egyik pillanatban még őszintén mosolyog, utána pedig lehunyt szemmel a föld felé fordul, az még nekem is feltűnik. A rövid történetet nem szakítom félbe, sőt, olyannyira elkalandozom a saját gondolataimban közben, hogy észre sem veszem, mennyire közel hajoltam. Feltűnik, ahogy pillantását elszakítja a szemeimtől és lejjebb vándorol. Önkéntelenül is követem példáját, tekintetem ajkaira siklik. Egy röpke másodperc az egész, mire sikerül összeszednem magam. Nagyot nyelek és gyorsan elhúzódom, mielőtt bármi képzet megszületne az agyamban és hülyeséget csinálnék. Inkább felteszem az első kérdést, ami eszembe jut. Csak pislogok, mint hal a szatyorban, amikor kiejti a török szavakat valami egészen furcsa akcentussal. Még életemben nem hallottam senkit sem törökül beszélni, ráadásul olyan gyorsan mondja... Egyedül az fogalmazódik meg bennem, hogy: Mi van? Ehelyett csak bólogatok, mint aki érti, miről van szó, de ábrázatom valószínűleg elárul.
- Hát... Ma is tanultam valamit – igyekszem nagyon határozottan bólogatni, de igazából már most elfelejtettem, mit is mondott néhány másodperccel ezelőtt.
- Az... Az nagyon jó lenne – motyogom alig hallhatóan egy halk sóhajjal, teljesen belerévedve barna szemeibe. Tekintetemet alsó ajkamat beharapva kapom el hirtelen. Azt hiszem, pont egy pillanattal tovább bámultam, mint kellett volna. – Mármint... – szemeimet erősen lehunyom, egyik kezemmel a homlokomhoz kapok, közben pedig igyekszem nagyon komoly arcot vágni. – Ritának és Normannek biztos nagy segítség lenne, ha még nem kéne velem is foglalkozniuk – torkomat köszörülve egészítem ki magam, mentve a menthetőt. –Szóval nekik biztos... nagyon jó lenne. – Érzem, ahogy az arcom egyre vörösebb lesz, de a következő kérdése szerencsére kizökkent ebből a kellemetlen helyzetből.
- Nem, dehogy – csóválom meg a fejem. – Éljen a tömegközlekedés! – némi örömöt és lelkesedést színelelek, de arckifejezésemmel nem rejtem véka alá a véleményemet. Utálom, de nincs más. – Majd fogok egy taxit – vonom meg a vállamat. Végül is ez bármikor jó megoldás. Így nem kell lemennem az aluljáróba, feljönnöm az aluljáróból, elcammognom a házig... – Vagy Ubert! – jut eszembe az olcsóbbik megoldás is. – Vagy nem is, akkor már inkább Lyft-et! – jut eszembe egy még annál is olcsóbb megoldás. Ráadásul nekik van az alkalmazásukban olyan opció, hogy ki lehet választani, mekkora kocsival jöjjenek érted, ami szintén befolyásolja az árat.
Kicsit kényelembe helyezem magam, mert valahogy sejtem, hogy ez jobban fog fájni, mint a fejemen lévő horzsolás kezelése. Kicsit tartok is tőle, de túl kell esni rajta. – Mégis honnan van ebben gyakorlata? – kérdezem félrebiccentett fejjel. Még csak most esik le... Egy építkezési vállalkozónak mióta van bokaficamok ellátásában gyakorlata? - Az előbb pedig… - jut eszembe! - Tudja, amikor olyan arcot vágott, mint aki szellemet látott… Gondolom, valami érzékeny téma. Ne haragudjon, nem... nem akartam - bököm ki végül némi körítést követően. Nem tudhattam, hogy olyasmit fogok mondani, amihez bármiféle emléke kapcsolódhat, hiszen nem is ismerem. Mégis… kicsit azért furdal a lelkiismeret, amiért sikerült eszébe juttatnom valami olyat, amire valószínűleg nem szívesen emlékszik vissza.

Nem igazán vagyok tisztában török dolgokkal; sem a kultúrával, sem pedig a nyelvvel. Igazság szerint életemben nem hallottam még senkit sem törökül beszélni, nem is nagyon láttam még török feliratot se, legfeljebb csak a neten, ahol meg tudtam állapítani, hogy vannak egészen furcsa betűik. De a kiejtésükről például már gőzöm sincs. Az impromptu nyelvlecke és fejtágítás nem igazán éri el azt az eredményt, amit vártam. Vagy nagyon bevertem a fejem – remélem, ez az oka –, vagy az eddig mélyen a tudatomban élő nyelvérzékem igazából nem is létezik. A kiejtett szavak hirtelen kékhalált okoznak, nagyon furán hangzanak, nem is tudom igazából követni. Próbálom leplezni ezt, álcázni, hogy már ennél az egy kifejezésnél elvesztettem a fonalat, de úgy tűnik, nem vagyok olyan jó színész, mint amennyire reméltem. A mosolya elárulja: valószínűleg nagy nehézségek árán tartja vissza a nevetést. Igazából én is.
- Hát... – húzom el a számat halk kuncogás közepette. – Nem, igazából nem – csóválom meg a fejemet. Nincs értelme tovább színlelni, fogalmam sincs, mit mondott néhány pillanattal korábban. Nem tudnám visszaidézni, még csak a hangzást sem. Egyszerűen nem fog az agyam.
Felajánlja, hogy megnézi a bokámat, én pedig a korábbi makacs magatartásommal ellentétben azonnal rábólintok. Közben elveszek tekintetében, teljesen belemerülök a hatalmas barna íriszekbe. Csak később esik le, hogy félreérthetően hangozhatott, amit mondtam, úgyhogy megtoldom egy kis kiegészítéssel. Ennél jobban lehetséges leégetni magam? Már az erdőben is azt hittem, hogy nem süllyedhetek ennél mélyebbre, de minden egyes együtt töltött perccel rácáfolok erre. Ritával és Normannel mentegetőzöm, de igazából érzem, hogy borzasztóan csinálom. Jobb lenne, ha csöndben maradnék, azzal mindenki nyerne.
- Igen – bólogatok aprókat hevesen, mintha teljesen egyetértenék a pités megjegyzésével. A mosolya nagyon zavarba hoz. Elkapom arcáról a tekintetemet, hol a bokámat figyelem, hol a járólapokat számolom, hol a szoba közepén lévő szőnyeg rakoncátlan rojtjait figyelem. Bármit, csak ne kelljen a szemébe néznem.
Miközben ő a lábammal foglalkozik, felsorolom a lehetséges hazajutási opciókat. Egyik rosszabb, mint a másik, de így jár, akinek nincs jogsija. Még gimiben lett volna lehetőségem lerakni, de akkor nem éreztem fontosnak. Pedig akkor még a szüleim ki is fizették volna?! Bezzeg most... Jó lenne, ha lenne, de pénzem sincs rá, és más sem fizeti ki helyettem... Egyik lehetőségem iránt sem rajongok annyira, de láthatóan a férfi még nálam jobban is vonakodik a tömegközlekedéstől.
- Óóó, nem, nem, nem – emelem fel magam el a kezeimet. – Már így is annyi időt rám pazarolt, nem akarok még inkább a terhére lenni – szabadkozom egész határozottan, legalább olyan makacs módon, mint az erdőben. Bár, az ő határozottsága ott is verte az enyémet, de talán most futni hagy. Vagy nem. De tényleg nem akarok tovább gondot okozni neki, már így is sokkal többet tett, mint amennyit valószínűleg más tett volna. Hiába érzem jól magam a társaságában, biztos van jobb dolga, mint velem törődni.
- Oké – bólintok sóhajtva, de már előre félek az „élménytől”. Lélegzetvisszafojtva tűröm, ahogy leveszi a cipőt a lábamról, ami a duzzanat miatt sokkal szorosabbnak érződik most. Amíg le nem kerül a lábbeli, izmaimat megfeszítve szorítom össze fogaimat néha összerezzenve. Hangosan fújom ki a levegőt, amint megszabadulok a cipőtől és a zoknitól is. Egy elnyújtott „júj” szalad ki belőlem, amikor meglátom a bokám helyén lévő krumplit. Szép színes, ha azt vesszük alapul, hogy szeretem a lilát. Ha viszont azt vesszük alapul, hogy milyen színűnek kéne lennie a bokámnak, akkor ez nagyon nincs rendjén. Ezt alátámasztja a diagnózis is. Mégis honnan szerezzek mankót? Vagy kinek szóljak, hogy pesztráljon már pár napig? Egyedül Nora ugrik be lehetséges jelöltként, de neki aztán bőven van egyéb dolga, nem kérhetem meg ilyenre. Napokig viszont nem fogok ágyban maradni, szóval ha kell, akkor fél lábon ugrálva fogok eljutni egyik helyről a másikra. Érdekes, hogy egy építkezési vállalkozónak ilyen területen is van tapasztalata, amire rá is kérdezek. Válasza meglepő, elkerekedett szemekkel pillantok rá, de nem tudom mosolyomat leplezni. Az egyenruhás férfiak valahogy mindig is a gyengéim voltak.
- Szóval katona volt? – Nem, mintha nem lenne teljesen nyilvánvaló. Tényleg ilyen idióta vagyok? Mi a francnak teszek fel ilyen kérdéseket? Egészen biztosan nem vagyok komplett. Ezek után vagy totál értelmi fogyatékosnak fog hinni, vagy... hát... nagyon más lehetőség nem jut eszembe. – Egészen pontosan mit csinált a katonaságnál? – próbálom menteni a menthetőt és nem totál hülyének tűnni. Ez egy egész értelmes kérdés, nem?
Nem kerülte el a figyelmemet korábban a hirtelen hangulatváltozása, de akkor nem akartam felhozni. Viszont úgy érzem, én mondhattam valamit, ami miatt annyira váratlanul megváltozott az arca. Valami azt súgja, tartozom neki emiatt egy bocsánatkéréssel, még akkor is, ha nem ismerem múltjának azt a részét, amit ezt a reakciót kiváltotta belőle. Hiába mondja, hogy nem tettem semmi rosszat, mégis úgy nézett ki, mint akinek egy olyan emlék jutott eszébe, amit szeretne olyan mélyre elrejteni, hogy soha többé ne jelenjen meg előtte. Nem is firtatom tovább, nem faggatózom. Valószínűleg érzékeny téma, én pedig nem akarok tapintatlan lenni. Legnagyobb meglepetésemre ő szakítja meg a ránk telepedett rövid csendet. Az öccsének tragikus balesetéről hallva elképedve nézek le rá, most viszont ő kerüli a szemkontaktust. Úgy foglalkozik a bokámmal, mintha nem is létezne más azon kívül. Görcsbe rándul a gyomrom, ha belegondolok, mit élhetett át akkor. Némi csönd és habozás után előrehajolok, tenyeremet pedig a kézfejére simítom. Valami ilyesmit szoktak csinálni a normális emberek, ha együttéreznek valakivel, nem? Megállítom a mozdulatban és addig szuggerálom, amíg sikerül elkapnom a tekintetét.
- Nagyon sajnálom. Tényleg – mondom halkan, de határozottan, szemeibe nézve. Mélyet sóhajtok, nagyot nyelek, mielőtt szóra nyitnám a számat. De hiába nyitom résnyire ajkaimat, hangok nem nagyon jönnek ki rajta. Egy darabig még keresem a szavakat, amiket nagy nehezen találok csak meg. – Sejtem, milyen érzés lehet – csak rövid szünet után folytatom, de még mielőtt belemerülnék, észreveszem, hogy tenyerem még mindig ott pihen a kézfején. Elkapom kezemet és kihúzom magam a fotelban. – Bő két és fél éve, hogy... – ám a folytatást az ajtó irányából érkező zaj szakítja meg.
- Huhúú – hallatszik Rita csilingelő hangja. Vállával tolja be az ajtót, a kezében pedig egy hatalmas tepsit hoz. Kezén két borzasztó csúnya kesztyű díszeleg, ami arra enged következtetni, hogy a tepsi még forró. – Óóó, a világért sem akarnék zavarni – tekintete ide-oda cikázik köztünk. – De pont most vettem ki a sütőből, gondoltam hozok egy kis kóstolót – lerakja az óriási adagot az asztalra, aztán felénk lépked. – Mr. Divit, igazán nem kellett volna, nyugodtan mehetett volna. Nem volt szükséges, csak az egyik gyerkőc is leesett a lóról, de ott inkább az ijedtség volt nagyobb. Norman nem igazán tudja, hogy nyugtasson meg egy gyereket, szóval kellett egy kis segítség, de már itt vagyok.
- Rita, a kis kóstoló nem az egész adagot jelenti – utalok vissza a mondatára, közben pedig a tepsi felé mutatok.
- Jaj, ne panaszkodj, te lány – legyint a levegőbe az egyik már levett kesztyűvel. – Rád fér, hogy egyél – mutat rajtam végig fel s le járatva kezét. – Mr. Divit számára pedig ez a minimum, ha már itt pocsékolja a drága idejét. – Ezután a férfi felé fordul. – Nem fogja megbánni. Ez még a nagyanyám receptje, bár egy kicsit változtattam rajta az utóbbi időben, szóval szupertitkos – két kezét összedörzsölve mosolyog Kaanra, akár valami csínytevésben résztvevő tinédzser. – Csak a tányérokat felejtettem el – váratlanul homlokára csap és az ajtó felé pillant. – Azonnal jövök, ne menjen sehova – kézmozdulatokkal nyomatékosítja a szavait, hogy maradjon itt a férfi. – Neked nem mondom, te amúgy sem tudsz elmenni – rám csak futólag pillant, legyint, aztán az ajtót feltépve eltűnik. Számomra hihetetlen, hogy lehet valakiben ennyi idősen ennyi energia. Néha már most azt érzem, hogy fele ennyi sincs bennem.

Nem érdemes tovább lepleznem a korábban erősnek hitt nyelvérzékem jelenlegi hiányát, arcom valószínűleg már korábban elárultak, mint a szavaim.
- Igen, igazából még soha nem is hallottam szerintem – ismerem el halkan nevetgélve. Egy kicsit sem hasonlít egyetlen olyan nyelvhez sem, amit korábban hallottam, pedig a világ elég sok tájáról származó emberekkel dolgoztam már együtt, mivel a cég, ahol korábban dolgoztam nem csak az amerikai földrészre korlátozta le a szolgáltatásait, ezért ha személyesen ugyan nem is, de a világhálón a technika csodáinak köszönhetően találkozhattam már például indiaiakkal, németekkel, akik hollandokkal is, de törökökkel még nem. Mindenesetre ez egy érdekes új tapasztalat, csak egyelőre nem tudom hova tenni. Az agyamnak ez most túl sok, amin a hasogató és lüktető fejfájásom sem segít.
Felajánlja, hogy elvisz egy darabig, ami logikusan végiggondolva egy egész jó alkunak tűnik, de nem szeretnék már sokáig a terhére lenni. Így is nagyon sokat segített, amiért hálás vagyok neki, de biztos van fontosabb és jobb dolga. Az ajánlatot hárítom, viszont most is kontrázik, ahogyan az erdőben is tette. Legalább olyan makacsnak tűnik, mint én, most viszont látszólag ő az, aki előbb enged. Nem erősködik tovább, csak nyitva hagyja az ajánlatot. Azt az ajánlatot, amit hülye lennék, ha elutasítanék. Igazából... ha úgy vesszük, az előbb elutasítottam, szóval hülye vagyok, de még időben kapcsolok.
- Rendben – bólintok egy kis habozás után. – Akkor elfogadom az ajánlatot – motyogom halkan, közben hol a földet, hol a férfi arcát nézem. – Ha tényleg nem jelent gondot.
Amikor a katonaságra terelődik a téma felteszek egy olyan kérdést, ami miatt egészen biztos hülyének gondol. Igazából én sem értem, miért kérdeztem ezt meg, de nem vagyok tisztában, hogy mennek ott a dolgok. Csak azt tudom, hogy vannak, akik a szárazföldön harcolnak, van a tengerészgyalogság, a légierő és a haditengerészet. Az én tudományom itt véget ér. Azt hiszem, az én életemben ennél több tudásnak helye nagyon nincs is a hadseregről vagy a katonaságról. Kaan válasza viszont egy pillanatra meghökkent. Számat tátva pillantok le rá, komoly arca pedig csak tetézi az értetlenségemet; egészen meggyőzően alakítja a szerepét, amíg el nem neveti magát. A bővebb magyarázatát hallva kezdem tényleg nagyon hülyén érezni magam. Talán kicsit mentségemre szól, hogy nálunk másképp működik a katonaság – nálunk nem kötelező, sokan viszont hazaszeretetből kötelességüknek érzik a haza szolgálatát, az emberek védelmét, legyen az akár itthon a határvédelem, legyen az valamilyen keleti országban, távol az Egyesült Államoktól.
- Mindent értek – bólintok határozottan, ezúttal sokkal határozottabban, mint az improvizált nyelvlecke után. Ezt kivételesen tényleg értem, még nekem sem túl bonyolult felfogni. Egyedül azt nem értem, hogy beszél erről ilyen könnyedén, mintha semmiség lett volna. Végül is... az életét kockáztatta ezek szerint két évig minden egyes nap, amire mások kötelezték. Hirtelen Brian jut eszembe; ő is nap mint nap tette kockára az életét, ha nem is a katonaságnál, de a tűzoltóságnál. Számtalanszor ment be égő házba, hogy kimentsen másokat, rengetegszer kellett mások érdekeit a sajátja elé helyeznie, ezzel pedig minden munkában töltött nap a testi épségét kockáztatta. Az egész életét annak szentelte, hogy másokon segítsen. Kötelességének érezte mások megsegítését, később pedig a vesztét is ez okozta.
Kiderül, nem én vagyok kettőnk közül az egyetlen, akivel mostohán bánt az élet; tőle egészen korán vette el a sors az öccsét egy tragikus baleset következtében. Látom rajta, mennyire megviseli még most is csupán a gondolat, az emlék, ami feltörik belőle, miközben mesél. Tenyeremet lassan kézfejére csúsztatom, azt szeretném, ha tudná, hogy tényleg sajnálom és együttérzek vele a testvére elvesztése miatt. Amikor ő is hasonlóképp tesz, már épp belekezdenék a mondandómba, mikor Rita villám sebességgel lép be a szobába. Nagyon kedvelem a nőt, de most nem a legjobbkor jött. Általában nehezen osztom meg másokkal, amit készültem elmondani a férfinak, most mégis azt gondoltam, neki elmondhatom. Nem tudom, hogy később is ennyire nyíltan tudnék-e erről beszélnie. Imádom Ritát, de miatta oda a pillanat. Igyekszem gyorsan rendezni arcvonásaimat, és mosolyogva követem az idős nő minden mozdulatát. Csak csóválom a fejem, közben irigykedem, hogy lehet valakinek ennyi energiája.
- Esélytelen – rázom meg a fejemet nevetgélve. Tényleg azt gondolom, hogy mire mi ennyi idősek leszünk jóformán alig fogunk tudni felállni a székről, feltéve, ha megéljük ezt a kort. De ne szaladjunk ennyire előre, mert elég ijesztő belegondolni, hogy egyszer öregek is leszünk. Tekintetemet a bokámra fordítom és úgy nézegetem a bekötözött lábamat, mintha valami új cipő lenne rajta. – Egészen... csinos... – próbálok komoly arcot vágni, de pár másodpercnél tovább nem bírom. Oda az álcám, homlokomat fogva nevetgélek a saját szerencsétlenségem következményén. – Köszönöm – hálálkodom Kaan szemeibe nézve, viszont inkább maradok a saját anyanyelvemnél, mintsem valami szánalmas kísérlettel felidézzem a korábban hallott török szavakat. Úgysem menne.
- Igen, régebben igen – bólintok egy nagy sóhaj közepette. – Kicsiként nagyon sokat, aztán még középiskola alatt is gyakran jártam ki. Az egyetem volt a vízválasztó, akkor már nagyon ritkán jutottam csak el ide, miután elköltöztünk, utána egyáltalán nem. Decemberben jöttem vissza, azóta csak egyszer voltam itt – tűnődöm el kicsit, gondolataimban elmerülve. – De azt hiszem, ideje gyakrabban kijönnöm. Feltéve, ha lábra tudok majd állni már – mutatok a nagy bumszlira ott lent.
- Ó, vannak húgai? – kérdezem szélesen mosolyogva. – Akkor már értem, miért ennyire türelmes – teszem hozzá nevetgélve. Nekem nincsenek testvéreim – legalábbis olyan nincs, akiről tudnék –, ezért elképzelni sem tudom, milyen lehet az, ha valakinek van. Aki régebben olyan volt nekem, mint egy testvér, az az unokanővérem, de azért az sem olyan, mint egy vér szerinti testvér. Sokat voltunk együtt, de nem folyamatosan. Mondjuk, akkor lehet, egymás agyára mentünk volna egy idő után. De egy bátyót szívesen elfogadtam volna. Időközben Rita is hatalmas lendülettel tér vissza a kis helyiségbe, kezében két tányér, két villa és egy kés. Ezek szerint nem csak a tányérokat felejtette el. Széles vigyorral az arcán lép be a szobába.
- Itt is vagyok – tájékoztat minket jelenlétéről éneklő hangon, mintha nem lenne amúgy is egyértelmű. Odalép a tepsihez, gondos és rutinos mozdulatokkal vág ki két kockát, amiket aztán az előre kirakott tányérokra rak. Az egyiket Kaan kezébe nyomja, a másikat elém tolja. Leül az egyik fotelbe és sürgető mozdulatokkal buzdít minket, hogy együnk már. Le merem fogadni, hogy azért ilyen izgatott, mert végre még egy valaki megkóstolja a süteményét. Letörök egy falatot, azt felszúrom a villára, néhány pillanat múlva pedig az ismerős ízek okozta élmény eufórikus állapotba taszít. Testtartásomon lazítva dőlök hátra a borzasztó kényelmetlen fotelben, de most még az sem érdekel, hogy a rugó éppen akaratom ellenére “masszíroz”.
- Ez még mindig nagyon jó – bólogatok elismerően, miután lenyeltem az első falatot.
- Remélem, nem csak neked ízlik – fordul kíváncsiskodva Kaan felé.

Megint csak az ő határozottsága és makacssága múlja felül az enyémet, illetve egy kicsit most közre játszik a józan paraszti eszem is. Csak biztonságosabban hazajutnék vele, mint taxival, vagy netalán a tömegközleekdés jobb és jobb eszközeivel. A taxis valószínűleg nem nagyon foglalkozna az állapotommal, legfeljebb akkor, ha borsos jattot adnék neki, amit nem engedhetek meg magamnak. A tömegközlekedés pedig... szintén problémás lenne. Az aluljáróba nem jutnék le. Ha valamilyen csoda folyamán mégis lejutnék a metróhoz, fel már egészen biztosan nem tudnám vonszolni magam, ezért ez az ötlet is a kukába való. Büszkeségemet és hiúságomat félretéve, ép ésszel végiggondolva végül elfogadom az ajánlatát. Rita és Norman bizonyára elég elfoglalt lesz még a későbbi órákban is, nem hagyhatják itt a lovardát, úgyhogy Kaan jelenti számomra most a haza vezető utat.  
Amikor a katonaságra terelődik a téma, először kicsit elpoénkodja, amire egyáltalán nem számítok. Ez az arcomon is meglátszik, nem leplezem értetlenségemet egy pillanatig sem. Ha akarnám, sem tudnám. Aztán kicsit konkrétabban is kifejtve ad magyarázatot, ami után már tisztább kép jelenik meg előttem. Szerencsére nem vesézzük túl sokáig ezt a témát, bár ez a rövid idő is elég ahhoz, hogy eszembe jusson Brian. Valahogy minden témánál megtalálom azt a fonalat, amit hozzá tudok kapcsolni. Általában ilyenkor elmerülök a saját gondolataimban, nem figyelek a külvilágra, nem figyelek másokra, mintha mindent kizárnék és csakis a múlton rágódnék – egyik gondolatból automatikusan következik a másik, amihez emlékeket kapcsolok, amik az esetek nagy részében olyan érzésekkel árasztanak, elmiktől összeszorul a szívem, a gyomrom görcsbe rándul, a torkomban pedig óriási gombóc keletkezik. Mind nem kívánatos érzés. Mégis, hiába zárom el ezeket a gondolatokat most az agyamnak egy távoli zugába, amikor az öccse haláláról beszél, megint elfog ez a sok negatív érzés, most viszont azt érzem, jól esne elmondanom valakinek. Valakinek, aki hasonló cipőben jár, mint én. Rita az egyetlen oka ennek, ugyanis a „jól” időzített belépője elrontja a pillanatot. Hiába távozik szinte azonnal, már nem érzek magamban késztetést a lelki megkönnyebbülésre.
- Megpróbálok – mosolygok a férfira hálásan. Tényleg jobb lenne talán egy pár napig nyugton maradnom, hogy ne törjem össze magam ennél is jobban. Tekintete ellentmondást nem tűrő, úgyhogy most még csak makacskodni sem támad kedvem. Ismét ő nyert – mondjuk ez egy kicsit már kezd zavarni. A rövidke nosztalgiázásból azt a részletet ragadja ki, amire nem is számítottam. Egy pillanatra elkomorodom, majd fejemet a föld felé fordítom. Szemeimet lehunyva szedem össze gondolataimat.
- A férjemmel... – válaszolom halkan, szinte motyogva. Mintha kicseréltek volna és egy teljesen másik ember ülne itt a kanapén. Tekintetét továbbra is kerülöm, a saját lábamat és a rajta lévő kötést nézegetem. – Vagy a volt férjemmel... – csóválom meg a fejem. Megint attól tartok, hogy elkalandozom, olyan múltbéli dolgokon és „Mi lett volna, ha...” kezdetű kérdéseken kezdek gondolkodni, amiken nincs értelme, úgyhogy pillantásommal arcát fürkészem, hátha vonásainak feltérképezése vissza tud rántani a valóságba. – Meghalt, szóval nem tudom, minek kéne hívnom – kínomban felkoncugok és hajamba túrok, de eltorzult vonásaim nem árulkodnak jókedvről. – Connecticut-ba költöztünk, New Londonba – vonom meg a vállam. – Tipikus kisváros, csak az utóbbi időben elegem lett a tipikus kisváros mivoltából, abból, hogy ott mindenki ismer mindenkit, mindenki tud mindenkiről mindent... – na meg a sok szánakozó tekintetből, az unalomig ismételt “Hogy vagy?” kérdésből és az elköltözésemig tartó folytonos részvétnyilvánításból. Kellett a változás, az új légkör, hogy olyan emberek között lehessek, akik nem csak a Brian halála óta fennálló állapotok alapján ítélnek meg. És persze fedél is kellett a fejem fölé. A cseppet sem vidám téma kivesézése után kellemesebb vizekre evezünk. Vele együtt nevetek, amikor a kisebbik húgáról mesél. – Ha lenne valahol egy bátyám, akkor valószínűleg én is a közelében akarnék lenni – merengek el ezen kicsit. A bátyóknak mindig megvan ez a varázsa – talán még jobban is vigyáznak egy húgra, mint a szülők. Legalábbis én mindig így képzeltem el. Rita hamar visszaér a tányérokkal és az evőeszközökkel, gyorsan kiszed egy-egy adagot a nemrég még gőzölgő pitéből és szó nélkül is rá van írva az arcára, hogy várja a visszajelzést. Viszont nem tőlem, ez teljesen egyértelmű. Csak csöndben bólogatok, egyik falatot a másik után vágva. Én egy szeletet még biztos eszek, de több nem fog belém férni. Pont válaszolnék, de a szám még tele van, Kaan pedig gyorsabb, úgyhogy ő ad magyarázatot Ritának. Szaporán bólogatok, miközben lenyelem az épp aktuális falatot, de a tekintete nem kerüli el a figyelmemet. Összevont szemöldökkel nézek rá – annnnnnyira tipikus ez a nő. Rosszallóan sóhajtok egyet. Alig tüntetem el az utolsó darabot, máris kapom a következő hatalmas szeletet. – Nekem ez lesz az utolsó – jelzem előre, mielőtt startra kész lenne ismét megpakolni a tányért.
- Még a végén megárt? – kérdezi színlelt felháborodással a hangjában.
- Nem, viszont rosszul leszek – nézek rá határozottan.
- Kifogás – legyint egyet a levegőbe, aztán combján végigsimítva feláll. – Én azt hiszem, akkor megyek is, nem akarok tovább zavarni – arcán megint megjelenik az a sejtelmes vigyor, ami az előbb is ott terpeszkedett rajta. Borzasztó. – Neked jobbulást, drágám – mintha nyolc éves lennék, egy puszit nyom a fejem búbjára. – És próbáld meg nem jobban összetörni magad – néz rám olyan “nagymamás” tekintettel. – Majd azért telefonálj, hogy mi van veled, te lány.
- Úgy lesz – bólintok mosolyogva.
- Mr. Divit, köszönjük a segítséget – hálálkodik ezerrel a férfi előtt megállva. – És elnézést a felfordulásért – mutat leplezetlenül rám.
- Itt ülök, nem zavar? – Válaszolni viszont nem válaszol, helyette csak felkapja az asztalról a maradék pitét, aztán kioson a szobából. Az ajtóban állva még egyszer visszanéz, int egyet, aztán becsukja maga mögött.
- Ez a nő borzasztó – jelentem ki az ajtót nézve. Igyekszem komoly maradni, de pár pillanatnál tovább nem megy. – Látta, hogy nézett? – kérdezem felháborodva, mégis mosolyogva, közben befalom a maradék süteményt. Az üres tányért az asztalra lerakom, aztán nyöszörögve dőlük hátra a kanapén. – Én nagyon tele vagyok – kezeimmel a hasamon kezdek dobolni. – De ha eleget emésztett, akkor mehetünk felőlem.