Nem is értem miért vagyok ideges. Mármint ez nem egy igazi randi, én Viv állandó zaklatásától akarok megszabadulni, ő pedig az apja kérdései elől menekül. Kapóra jöttünk egymásnak, hiszen szépek vagyunk, szinglik és közel egykorúak. Ráadásul az utóbbi időben egész sokat dumálgattunk, így ki fognak gyanút? Apám szerintem még örülne is, ha Viv egyik barátjának mostohalányával jönnék össze, mert így legalább biztosítva látná a megfelelő partnert. Mert persze én nem kezdhetek akárkivel, hiába csinos, okos és kedves a lány, ha nem a megfelelő körökből származik apám tesz róla, hogy elfelejtsem. Tudjátok, ez presztizskérdés. Esküszöm, néha kétszáz évvel korábban érzem magam, mikor a fiataloknak semmi köze nem volt a párválasztáshoz, a szülők elintéztek mindent te meg tőrődj bele hogy ez lesz és kész. Anya biztos megértené, hogy ez nekem miért nem jó így, de be kell érnem Vivien támogatásával. Ő legalább nem szabja meg, hogy csak is tizennyolc és huszonöt közötti fehér heteró legalább középosztálybeli csajjal kezdhetek. Nem, ehelyett inkább az agyamra megy az állandó kérdéseivel, hogy mi újság a lányokkal, mikor voltam utoljára randizni, meg hogy mikor szedek végre össze valakit. Ha meg tudja, hogy Ashel randizok, szerintem már az esküvőnket is elkezdi szervezni. Kamurandi ide vagy oda, azért odateszem magam, már ami a megjelenésem illeti. Simára vasalt fehér ingben várom a lányt az egyik leghangulatosabb kávézó és cukrászda előtt, kezemben egy szál vörös rózsával. Most mondja bárki, hogy nem vagyok igazi lovag. Jó, lehet lőttem egy képet a virággal a tükörben és kipakoltam ide-oda, csak hogy mindenki jól lássa, Ethan bizony randizni megy, de ez már mellékes. Nem ezért hoztam, csak hogy kicsit Ashley kedvére tegyek. Öt perccel a megbeszélt időpont előtt érkezem, ahogy illik. Az azért kicsit cink lenne, ha ő érne ide előbb, hamár én választottam a helyet.
Fogalmam sincs, hogy hogyan fogom valaha is megköszönni Ethannek, hogy segít nekem túllendülni ezen az egész, abszurd helyzeten. Persze, tudom, hogy én is segítek neki a nővére megtévesztésében, mégis úgy érzem, hogy ő sokkal többet tesz értem, mint én érte. Az, hogy az édesapám napokkal ezelőtt meglátott abban az eléggé kompromittálló helyzetben Mathiasszal a fogadáson és ezáltal majdnem sikerült lebuknom előtte az érzéseimmel együtt, amiket a majdnem mostohaapám iránt táplálok már azóta, amióta csak megismertem, csak még inkább okot adott neki arra, hogy gyanakodni kezdjen azzal kapcsolatban, hogy miért is maradtam végül az anyám mellett, a városban. Eddig ugyanis azt hitte, hogy az egyetem lehetősége mellett az újonnan kötött barátságaim játszottak közre a végső döntésemben, most viszont egyre jobban meg van győzödve arról, hogy nem ez a teljes igazság és van még valami másik ok is, amit eddig még nem mondtam el neki. Én pedig akármennyire is igyekeztem az elmúlt napokban, nem igazán sikerült elaltatnom a gyanúját. Aztán felbukkant Ethan. Mármint egy ideje már ismerjük egymást, találkoztunk és barátkoztunk eddig is, de a legutóbbi alkalommal, amikor beültünk meginni egy kávét iskola előtt, elárulta, hogy egyre jobban unja már a nővére folyamatos kérdezősködését, ami a nem létező kapcsolatát illeti, ezért hirtelen elhatározásból úgy döntöttem, hogy felajánlom neki a segítségemet, cserébe az ő segítségéért. Végül is, miért ne segíthetnénk egymáson kölcsönösen, ha az mindkettőnknek szinte csak pozitív következményekkel járna? Attól eltekintve, hogy nem tudom Mathias mennyire fogja díjazni, hogy, mint nemrég kiderült, az egyik régi barátjának az öccsével kezdtem el találkozgatni...
Éppen ezért tartok most az első randevúnkra. Attól, hogy mind a ketten tudjuk, hogy ez nem egy hétköznapi, átlagos találkozó, amit elég sokan meg szoktak ejteni a barát-, illetve barátnőjelöltjükkel, azért igyekeztem a lehetőségeimhez mérten komolyan venni és úgy kezelni, mintha tényleg az a szituáció lenne, aminek mi ketten Ethan nővérének és az én édesapámnak is szánjuk. - Ethan, szia! - mosolyodok el, amikor meglátom és adok egy puszit az arcára. - Remélem nem vártál rám sokat, próbáltam sietni. Csak úgy tudom, hogy lányként illik pár percet késnem egy randevúról. - Ez a rózsa csak nem az enyém? - pirulok el a virág láttán. Azt hiszem, hogy ideje lassan ideje lesz hozzászoknom mindenhez, ami egy randevúval jár.
Azt hiszem, a felsőbb hatalmak intézték el nekem Asht meg a zseniális tervét. A legjobbkor jött, szinte az égből pottyant az ölembe a lehetőség. Nem volt kérdés, hogy meg kell ragadnom, ilyen még egyszer nem lesz. Nem ismerem ugyan a lány pontos indokait, hogy miért is szeretné ennyire bizonyítani az apjának, hogy közel felnőtt nőként bizony képes párkapcsolatba lépni valakivel, de nem is igazán erőltettem a kérdés megválaszolását. Ha akarja, majd elmondja, addig nem az én dolgom. Aranyos mosoly szökik arcomra, ahogy meglátom a közeledő lányt. Csinos, de nem kifejezetten az esetem. Vagyis az igazat megvallva nincs is kifejezetten esetem, az eddigi lányok mintha szöges ellentétei lettek volna egymásnak. Vagyis biztosan van valami összeköti őket, csak én még nem jöttem rá. Pedig mennyivel egyszerűbb lenne, ha meg tudnám mondani, hogy milyen lányokat keresek. Tudjátok, ez jelentősen leszűkítené a lányokat. De most csak megyek bele a vakvilágba, néha randizok, de valahogy nem találom az igazit. Jó, nyilván nem életem szerelmét keresem, akivel a következő hatvan évben boldog házasságban kívánok élni, csak valakit, aki boldoggá tesz. - Szia! Nem, dehogy is, épp időben érkeztél. - Finoman magamhoz szorítom, én sokkal többre értékelek egy hosszú ölelést, mint holmi nyálas csókot az arcomon. De a látszat az látszat, viszonzom a lány gesztusát, majd elengedem, hogy átadhassam a kezemben tartott virágot. - De, éppenséggel neked szántam, már majdnem olyan szép, mint te - kacsintok rá. Közhelyes vagyok? Igen, nagyon. Dehát aki borzasztó nyálas filmekből tanul udvarolni - két nővérem van, kell mást mondanom? - attól szerintem nem kell többet várnunk. Udvariasan kinyitom az ajtót, hogy ő léphessen be előbb a sütemény illatú helyiségbe. Szeretem ezt a helyet, valami istenien sütnek, kedves a személyzet és sosincsenek sokan. Most is válogathatunk az asztalok közül, így Ashre bízom a döntést, hogy hova szeretne letelepedni.
- Akkor ezt még gyakorolnom kell. - utalok vissza nevetve a mondás által szükségszerűen előírt késésre. - De annak örülök, hogy nem várakoztattalak meg egy kicsit sem, nem szerettem volna így kezdeni az első randevúnkat. Meg kell, hogy valljam, kicsit furcsán érint az ölelése, még egyáltalán nem vagyok hozzászokva az érintéséhez, de ennek ellenére engedem, hogy magához szorítson, sőt, a puszi mellé még viszonzásul én is gyengéden átölelem. A bókjára egy kicsit el is pirulnok. Hiába a megjátszott szituáció, azért Ethan kedvessége valóban hatással van rám és sikerül is zavarba hoznia. - Nagyon aranyos vagy, de nem kellett volna. - bizonygatom kedvesen, amíg elveszem tőle a szál virágot, majd követem a találkozónk helyszínéül kiválasztott cukrászdába. - Mit szólsz ahhoz az ablak melletti asztalhoz? - kérdezem, amint beérünk az épületbe. - Én személy szerint szeretek nézelődni és szemlélni, ahogy az emberek sétálnak előttem. Érdekesen tudnak viselkedni, hogyha nem tudják, hogy figyelik őket. - magyarázom, amíg helyet foglalunk a kiválasztott asztalnál. - Persze, most egyáltalán nem érdekel senki más rajtad kívül, ne aggódj! Csak és kizárólag rád fogok ma figyelni. - mosolyodom el és leülök az egyik szabad székre. Magam elé véve az egyik étlapot, fordulok Ethan felé. - Mesélj, milyen volt a heted? Említetted a nővérednek, hogy randevúd lesz velem? Kíváncsi vagyok, hogyha a válasza igen, akkor Vivien hogyan is reagált az új helyzetre. A fiú által elmondott dolgokból ítélve, a testvére valószínűleg már az esküvőnket tervezheti, ha tud rólam. Időközben megérkezik hozzánk a személyzet egyik tagja, hogy felvegye a rendelésünket, így kérek egy dupla adag dobos tortát - nem tehetek róla, hogy nem tudok ellenállni a süteménynek, viszont még szerencse, hogy a jó genetikámnak hála, egyáltalán nem látszik meg rajtam a bűnös élvezet. Megvárom, amíg Ethan is rendel valami finomat, majd előveszem a mobiltelefonomat és kicsit zavartan tekintek fel rá. - Szeretnél csinálni egy képet esetleg? Kicsit kínosnak érzem a kérdésemet, annak ellenére, hogy már megbeszéltük, hogy az úgynevezett kialakuló kapcsolatunkat illetően nagyon is fontos a hitelesség mindkettőnk szempontjából, mégsem érzem még magam magabiztosnak azzal kapcsolatban, hogy mit szabad és mit nem egy álrandevún.
- A fiúk nem szeretik, ha a lány késik, tartsd meg jó szokásod inkább - tanácsolom mosolyogva. Tényleg, nincs annál rosszabb ha egy nő elkésik csak azért, hogy húzza egy kicsit a pasi agyát. Jó, vannak okok amiért érthető, de ez épp nem az. Furcsa hallani a szájából a randevú szót, mármint oké, tényleg azért jöttünk, de én még nem fogtam fel igazán, azt hiszem. Úgy látom, kicsit zavarba hoztam vagyis az arcára szökő pír erre enged következtetni. Szóval tetszik neki a virág meg a bók, ez jó hír. Nem is tudom, hogy tényleg csak a látszat kedvéért akarom-e lenyűgözni, vagy tényleg jól esik, hogy udvarolhatok neki. Olyan régen volt már, hogy ennyire komolyan vettem egy lány meghódítását és őszintén, már hiányzott. - Tökéletes, én is az ablak mellett szeretek ülni, de úgy illik, hogy te válassz - somolygok csak úgy halványan. Udvariasan kihúzom neki a széket, majd helyet foglalok vele szemben. Nem is kérdés, hogy ribizlis-málnás sütit fogok enni, meg talán iszom egy vaníliás kávét. Ez a bevált párosításom. - Áhh, semmi izgalmas, voltam néhány próba esten egy-egy bárban, de sehonnan nem jeleztek vissza, hogy kellenék. Suli mellett ideje lenne pedig - sóhajtok gondterhelten. - De nem akarlak ezzel untatni, mesélj inkább te valami szépet. Direkt nem szóltam neki, azt akarom, hogy azt higgye, titkolózom előtte és maga jöjjön rá az apró jelekből. - Előbbi gondterheltségemnek nyoma vész, ahogy széles vigyor költözik ajkaimra. Ördögi egy terv, nemde? Egyszerűen zseniális vagyok és kész. Így neki sikerélmény lesz és még hihetőbb, nekem meg jó, mert később kezdi el rágni a fülem a hülyeségeivel. A pincérnő már ismer engem, törzsvendégként mosolyogva köszönt és mikor hozzám fordul, hogy Ash rendelés után az enyémet is felvegye cinkosan rám kacsint, hogy kifejezze, szurkol nekünk. Nagyjából minden lányt akivel valaha is volt valami kapcsolatom elhoztam ide, de gyakoribb, hogy magányosan ücsörgök ennél az ablakmelletti asztalnál és elemzem az embereket. Szóval midenki tudjak, hogy nagyon szingli vagyok és ezért nagyon szurkolnak, hogy végre legyen valakim. - Csak valami nem túl egyértelműt. Mondjuk a rózsa, meg az összekulcsolt kezeink? - vetem fel az ötletet. Ha már ilyen gondosan igyekszem titkolni, hogy kivel megyek hova, akkor tartsuk meg a látszatot. Ha valaki okos és figyel egy kicsit, akkor simán összerakhatja így is a történetet. Vagyis gondolom, magamból kiindulva.
- Nos, akkor jól gondoltam, tényleg semennyire nem vagyok otthon ebben a témában. Vagy csak lehet, hogy kevesebb női magazint és internetes tanácsadást kellene olvasnom arról, hogy mi helyes és mi nem egy találkozón. - nevetek fel a saját hülyeségemen, reagálva Ethan tanácsára. - De végül is azért vagyunk most itt, hogy egy kicsit jobban ráérezzünk a randevúzás ízére, szóval, ha gondolod, nyugodtan megtaníthatsz erre-arra, hogy ne legyek ennyire béna. - javaslom tréfásan, de az igazság az, hogy egész eddigi életemben tényleg nem találkoztam még egy fiúval sem ilyen és ehhez hasonló körülmények között. Gyanús, hogyha nem megye bele Ethan kis játékába, akkor jelenleg is otthon ülnék a négy fal között, vagy maximum csak a barátnőimmel találkoznék. Arról meg ne is beszéljünk, hogy évtizedek távlatában nézve tökéletes macskás vénasszony válna belőlem. Szörnyű még belegondolni is... - Ó, értem. Pedig biztos vagyok benne, hogy nagyon jól zongorázol, de, ha nem tartanak rád igényt, akkor az az ő veszteségük. Viszont, ha gondolod, én nagyon szívesen meghallgatnálak egyszer-kétszer. Úgyis elég furcsa lenne, ha a randevúpartnered nem hallott volna tőled még egy zeneművet sem. Az érdeklődésem az általa játszott zene iránt őszinte, nemcsak a jelenlegi szerepemnek szól, hiszen egy ideje már elég jó kapcsolatban állunk egymással, mondhatni igaz barátai vagyunk egymásnak, így természetes, hogy kíváncsi vagyok rá és arra is, hogy mivel tölti éppen a szabadidejét. Persze, ha ez neki valamilyen oknál fogva terhes lenne, azt is zokszó nélkül elfogadnám, nem erőszak a disznótor, mint tudvalevő. - Egyáltalán nem untatsz, amúgyis itt az ideje, hogy még jobban megismerjük egymást. - mosolygok fel rá biztatóan. - Hát, ha hiszed, ha nem, velem általában nem történik semmi lényeges. Ha eltekintünk az anyámtól és a velem kapcsolatos... hóbortjaitól. - vonom meg a vállaimat nevetve. Ethan még nem sok mindent tud rólam és az élettörténetemről. Amikor mégcsak ismerkedni kezdtünk, nem terveztem egyből beavatni mindenbe és rázúdítani az egész zűrzavart, amit jelenleg az életemben hívok, de előbb-utóbb kénytelen leszek neki szó szerint mindent elmondani és leginkább elmagyarázni. Pláne azt, hogy miért is van most szükségem erre az úgynevezett álkapcsolatra vele. De ezt talán nem itt és nem is most lenne a legalkalmasabb megtenni. - Kíváncsi vagyok, hogy fog rá a testvéred reagálni. Én azért, bevallom őszintén, kicsit félek az édesapám véleményétől. Vagy inkább attól, hogy elhiszi-e majd a gondosan megtervezett történetünket, vagy előbb-utóbb újra felélednek majd benne a gyanú gondolatai... A rendeléseink leadása közben érdeklődve figyelem Ethan és a minket éppen kiszolgáló lány szemkontaktusát, majd miután a pincérnő távozik tőlünk, a fiúhoz fordulok. - Milyen gyakran jársz ebbe a cukrászdába? Úgy látszik, hogy a személyzet úgy ismer már téged, mint a rossz pénzt. A fényképpel kapcsolatos javaslatára csak bólintok egyet, majd még mindig kicsit félénken odanyújtom neki a bal kézfejemet, hogy a szabad, jobb kezemmel tudjak csinálni egy tökéletes, tipikus randevús fotót rólunk és a virágról. Igazat adok Ethannek, ennél a kompozíciónál több elsőre nem kell, viszont bőven elég ahhoz, hogy az emberek egy kicsit gyanakodni kezdjenek. - Meg is vagyunk és át is küldtem neked. Hogy legyen, szeretnéd te felhasználni, vagy legyek én, aki megteszi az első lépést, esetleg mindketten posztoljunk egyet sejtelmesen? Igazából nem is gondoltam bele, hogy majd mindent ilyen nagyon meg kell, hogy tervezzünk, de a tökéletes terv nem körvonalazódik ki magától. - Mesélj magadról, Ethan! Szeretnék minél több mindent megtudni a leendő partneremről. - kérem a fiút nevetve, pár perccel később, mikor már a kávék és a sütemények is megérkeztek az asztalunkhoz.
- A női magazinok azt tanácsolják, amit a nők gondolnak a férfiakról. De azért lehet abból is tanultál valami hasznosat - kétértelmű utalásomat egy laza szemöldökrángatással kombinálom, így kicsit olyan vagyok, mint egy hormonzavaros tinédzser. Pedig már azt hittem kinőttem ebből a korból, de úgy tűnik, ez nekünk férfiaknak nem sikerülhet. Agyilag mindig is tizennégy évesek leszünk. - Végülis a kis hazugságunk akkor lesz a leghitelesebb, ha még mi magunk is elhisszük, hogy halálosan szerelmesek vagyunk. Ha magunkat meg tudjuk győzni, akkor mindenkit. - Mondhattam volna, hogy "persze, megtanítalak randizni" dehát ezt csak tapasztalással lehet megtanulni, nincsenek ilyen alapszabályok. Na nem mintha én egyébként mesterszinten űzném, igazából nekem is csak a szám nagy. De ha magabiztosnak tűnök, akkor ő hinni fog nekem, szóval a lényeg, hogy fenntartsam a látszatot, miszerint kézben tartom a dolgokat. - Néhány ember nem tud értékelni semmit a pénzén kívül. De nem adom fel, tudom, hogy az álommunkám vár rám. Ha majd kicsit "komolyabbra fordulnak a dolgok" - idézőjeleket rajzolok a levegőbe, hogy akkor is észre vegye, hogy a kamukapcsolatunkról beszélek, ha nem akarja meglátni - akkor feljöhetsz és szívesen játszom neked. - Sosem voltam lámpalázas vagy izgulós, sőt, általában kifejezetten szerettem a középpontban lenni már gyerekként is és ebből nem nőttem ki. Vannak akik csak azért zenélnek, hogy magukat boldoggá tegyék én viszont mindenkit el akarok kápráztatni és megmutatni nekik valami olyat, amit eddig talán nem is gondoltak volna. - Anyád hóbortjai? - kíváncsian felvonom szemöldököm, ezzel talán afelé lökdösve őt, hogy meséljen, megadom viszont a lehetőséget, hogy csak bólintson és tovább lépjünk. Még annyira kezdetleges és képlékeny szakaszban vagyunk, hogy semmit sem szabad erőltetnem, csak hagynom kell, hogy minden úgy történjen ahogy ő akarja. - Szerintem kiakad egy kicsit, de nem lesz semmi vészes, egyébként örülni fog. Miért tartasz apukádtól? - Remélem nincs valami zűrös családon belüli erőszak a dolog mögött, az azért elég gáz lenne, még ha nem is járunk. De így egy ártatlan kérdés formájában megtudakolom és kiderül majd, hogy semmi sincs benne, csak túl sok kirmisorozatot nézek. Legalábbis nagyon remélem. - Hát ööö... Egy héten egyszer. Vagy kétszer. Mikor hogy, megesik, hogy háromszor. - Kissé zavarbajövök, mert férfiként talán illendőbb lenne szabadidőmet a kocsmában, vagy valami hasonló helyen tölteni. Én azonban nem vágyom részeges idióták társaságára, ha kimozdulok otthonról, akkor annak legyen is értelme. Inni otthon is tudok, nem igaz? De ilyen finom sütit és kávét még sehol nem kaptam, szóval muszáj vagyok gyakran megfordulni itt. Összekulcsolom ujjainkat és bátorítóan rámosolygok. Úgy tűnik, tényleg nincs sok tapasztalata. Simán arconcsókolt, de a kezemet nem meri megfogni. Ki érti a nőket, komolyan... - Tedd csak ki te, nekem már van egy képem a rózsával, első körben épp elég lesz. - Ha mindketten ugyanazt a képet tennénk ki, az túl egyértelmű lenne. Ördögien zseniális tervem lényege pedig épp a félrevezetés, szóval ez így lesz a legjobb. A kép elkészülte után nagyjából azonnal meg is érkezik a rendelésünk. Gyorsak és pontosak, mint mindig. A pincérnő mosolyogva jóétvágyat kíván, majd kettesben hagy minket egy félreérthetetlenül kombinátor mosollyal. Az a mosoly, amit csak nők tudnak produkálni, mikor két számukra kedves személyt látnak együtt és többet látnak a dologba, mint kellene. Ismerős, nem? - Dehát már annyira sok mindent tudsz... Na jó, csináljunk úgy, mintha nem ismernél. Ethan Noah Wells vagyok, május végén leszek 19. Két nővérem van, ebből az egyikkel, Viviennel élet Manhattenben. New Yorkban születtem, egészen pici voltam, mikor anyukánk meghalt, aztán apával éltem másfél évvel ezelőttig. A gimi után a Juilliardor céloztam meg, jelenleg ott tanulok zeneszerzést és klasszikus zongorát. Szeretek edzőterembe járni, de nem diétázom, lételemem a bulizás és lustálkodás, de amúgy kedvelem a kultúrprogramokat is, nem vagyok annyira paraszt, mint látszik. Zongorázom, gitározom és énekelek. Az egyetlen barátnőm válaszút elé állított, vagy ő, vagy Millie a zongorám. Hát, azóta is harmonikus párkapcsolatban élek Millievel - vakargatom meg tarkómat zavartan. Nem szeretek ennyit beszélni, főleg nem magamról, de ha ezt szeretné, hát legyen. Elmesélek én mindent töviről hegyire ha kell. - Ha kérdésed van tedd fel, aztán mesélj te is. - Megfújom a kávém, tűzforró, így nem tudok inni belőle, pedig már nagyon rám férne. Reggel és ebéd után szoktam inni egy-egy bögre koffeint, de mivel tudtam, hogy kávézni jövök így az ebéd utáni kimaradt és kezdem érezni, hogy lassan elálmosodom.
- A szomorú tény az, hogy számomra szinte tényleg bármi hasznos lehet ebben a témában, legyen az csupán szóbeszéd vagy egy magazin párkereső rovata. - kedves, ámde kicsit zavart mosoly kúszik fel az ajkaimra válasz gyanánt. Még mindig olyan kínos számomra erről a témáról beszélni, még Ethannek is, mint, amikor az édesapám megpróbálta elmagyarázni az éppencsak 13 éves Ashleynek, hogy hogyan is fogannak és születnek meg a gyermekek. Egyszer és nem többször, mert valóban elég kínosra sikeredett mindkettőnk számára az egész felvilágosítás. Ezért is igyekszem minél humorosabb formában kezelni a jelenlegi helyzetet is, annak ellenére, hogy úgy tűnik, hogy mint általában, most is csak egyre nagyobb zavarba kezdem magam újonnan keverni. - Hát, igen, ez valóban így van. Viszont... azt nem árt tudnod rólam, hogy még soha sem voltam szerelmes. - ismételten pirult félmosolyra húzódik az arcomra. És igyekszem figyelmen kívül a belső hangot, ami azt próbálja meg minél jobban belém sulykolni, hogy de, most igen is az vagy, ha Mathiast tekintjük. Ethan tényleg sok mindent nem tud még rólam, de ez az első alkalom talán pont azt a célt szolgálja leginkább, hogy minél többet és részletesebben meg tudjunk a másikról. Még, ha csak kis léptekkel haladunk is ez ügyben. Amint Ethan megemlíti azokat az embereket, akik a pénzért mindenre képesek, de nélküle semmire, akaratlanul is a saját anyám arca jelenik meg előttem. De csak utána hozom szóba, miután letisztáztuk a zongorázást, és, amikor a fiú rá is kérdez arra, hogy mire is gondoltam hóbortok alatt. - Ó, igen... - sóhajtok egy nagyot. A lehető legjobb témánál járunk éppen, de úgyis az anyám és a viselkedése a kiindulópontja ennek az egész zavarnak, amiben jelenleg is élek. Szóval, miért ne avatnám be Ethant egy kicsit jobban is a részletekbe? Szépen-lassan úgyis megtud majd mindent rólam; azt, amit amúgy is el szeretnék mondani neki és azt is, amit egyáltalán nem akarok, hogy valaha is tudjon. - Hát, mondjuk azt, hogy egyetlen szabadidős elfoglaltsága van a vőlegényén kívül, az pedig a családi villásreggelik szervezése. - forgatom a szemeimet, jelezve, hogy ez nekem egyáltalán nincs ínyemre. - Azokon kicsit úgy érzem magam, mintha csak egy, a szekrényből előhúzott poros játékbaba lennék, akit mindenkinek mutogathat, ha éppen kedve tartja. Az, hogy az anyám abszolút nem úgy viselkedik, mint egy igazi szülő, nem kellett volna, hogy meglepjen. De mégis, a szívem mélyén azért reméltem, hogyha találkozunk és együtt élünk, talán felélednek majd benne az anyai ösztönök. Csak egyáltalán nem így lett... - Ha ő örül, akkor mi is fogunk. - biztatóan rámosolygok a nővére említésére. Igazából kimondottan tetszik a fiúban, hogy törődik annyira a testvére érzéseivel is, hogy megnyugtassa őt egy barátnőjelölttel, azt viszont sajnálom, hogy ez miatt szükség egy ilyen játékba belemennie. Ethan egy remek fiú, amennyire már ismerem, tudom, hogy mennyire kedves és aranyos, arról nem is beszélve, hogy igazi úriember, ha kell, viszont ezek ellenére rendkívül érdekes srác is, kellő mértékű humorral. Éppen ezért nem is nagyon értem, hogy miért nincs barátnője. - Nem is tőle, inkább csak a véleményétől tartok. Mivel még nem szeretném neki elárulni, hogy a legfőbb oka annak, hogy rábólintottam erre a színjátékra, az az, hogy szerelmes vagyok a leendő mostohaapámba, ezért inkább nagy levegőt véve, inkább átgondolom, hogy mit is kellene a kérdésére válaszolnom. Félreértés ne essék, nem hazudni akarok Ethannek, csak egyelőre úgy érzem, hogy még nem olyan fontos ennyire részletekbe menően beavatnom a történetbe. Előbb-utóbb arra is sor kerül majd. - Van egy férfi az életemben, aki az apám szerint egyáltalán nem megfelelő a számomra. Én pedig nem akarom, hogy a hülye érzéseim miatt megváltozzon az eddigi kapcsolatunk, mert nekem az édesapám a legfontosabb az életben. Lefényképezem a kezeinket a rózsával, majd Ethan javaslatára a saját közösségi oldalamra teszem fel, az éppen zajló randevúnk bizonyítéka gyanánt. Kíváncsian, ám kicsit félve várom, hogy kik és hogyan fognak majd reagálni rá. Tányérostul magam elé húzom a rendelt tortaszeletemet, majd Ethant és a szavait figyelve elkezdek jóízűen falatozni belőle. Soha sem voltam olyan lány, aki bárki miatt visszafogná magát, ha ételről van szó. - Az már egyszer biztos, hogy csodaszép nevet adtál a zongorádnak. Az a lány meg valószínűleg azt sem tudja mit veszített. Érthetetlen. - rázom meg a fejemet, értetlenségemet kifejtve, majd kortyolok egyet a sütemény mellé rendelt tejcsokoládés kávémból. - Hát, az előbb elmondott dolgokon kívül, ami még fontos lehet az esetemben, hogy elég antiszociális jellem vagyok és, amíg a városba nem költöztem, addig egyetlen egy barátom sem volt. Szerencsére ezen New York már változtatott. - mosolygok fel rá, mert igen, ezt rá is értem. - Azon viszont kevésbé, hogy stréber voltam Hollandban is és itt is az vagyok. Kimondottan szeretek olvasni és hiába vagyok odáig az irodalomért, fotózást szeretnék a jövőben tanulni. A fényképezőgépemet pedig még nem sikerült elneveznem, szóval, ha esetleg kedvet érzel rá, majd együtt kitalálhatunk neki egy megfelelő nevet. - kacsintok a fiúra.
- Hoppá, milyen kulisszatitkokat megtudok... De gondolom azért fiúk tömegei ácsingóznak utánad - jegyzem meg csak úgy olyan hangnemmel, mintha nem is számítana, de ez valójában egy rejtett bók és remélem, hogy veszi a lapot. Csinos, kedves és intelligens, mi kellhet még a fiúknak? Jó, persze, ezt a gimiben még talán annyira nem érzik ezek fontosságát. Tavaly végeztem és most úgy csinálok, mint valami matuzsálem. Nem vagyok semmi. Inkább elengedem ezt a pénz témát. Szerencsés vagyok, mert bár jó körülmények között nőttem fel mégsem vettek körül ilyen érzéketlen emberek, mint az előbb emlegetettek. - Legalább jól főz? - érdeklődöm meg tréfálkozva. Ha csak egyetlen dolgot mondhatnék ami hiányzott a gyerekkoromból azok egyértelműen a családi étkezések lennének. Mivel hamar kettesben maradtunk apával, így rajta kívül nem is nagyon lett volna kivel ennem, de ő általában dolgozott mikor én ráértem, szóval az evés magányos tevákenység maradt. Azt viszont elmondhatom, hogy megtanultam főzni, méghozzá nem is akárhogy. - Ami szép azt kell is mutaogatni. - Nem tudom, ez miért mondom. Ez nem szerepelt a terveim között, csak muszájnak éreztem kimondani, hogy kicsit talán megnyugodjon és rávilágítsak a dolgok pozitív oldalára. Csak mosolyogva bólogatok, miszerint ha Viv boldog mi is boldogok leszünk. Ennek így kell lennie és kész, épp ezért így is lesz. - Ó, értelek. Pedig lehet, hogy épp ez a férfi tenne téged boldogabbá, mint valaha. De hát ilyenek a szülők, mint tudjuk - sóhajtok fel én is. Apám nem egyszerű eset, már ami a párkapcsolataimat illeti. Ha azt mondom, hogy szigorú kikötései vannak, akkor még enyhén fogalmaztam. De már felnőtt vagyok és azt csinálok, amit csak akarok. Olyan párt választok magamnak, amilyet csak akarok. Az egyetlen ami fontos, hogy szeressem. - Hát ne is mondd, ezt kihagyni... - mutatok végig magamon vigyorogva, majd ahogy végre befejezem monológom magamba tömök egy villányi süteményt. Mennyire, mint mindig. Meghatódok, mikor a barátjának vall. Ez édes tőle, hogy így tekint rám már most. Nem büszkélkedhetek túl sok baráttal, sokkal inkább haverok vesznek körül. Akikkel néha napján beszélgetek egy kicsit, elugrunk bulizni vagy sörözni, de igazából mélyebb kapcsolat nincs köztünk. - Ajánlhatnál néhány jó könyvet. És ha a következő randin bemutatod nekem akár a keresztelőt is megtarthatjuk. - Leutánzom a lány mimikáját, szinte hajszálpontosan ugyanúgy kacsintok, mint ő. Nem tehetek róla, ez egyszerűen ösztönösen jön.
Kezdőlap
