Mit is mondhatnék magamról? Empatikus, életszerető, családcentrikus vagyok. Igen, igen, jól hallottad. Tudom, hogy most valószínűleg csodálkozva, hitetlenkedve vonogatod a szemöldököd és a válladat, de hidd csak el, ez így igaz. Még akkor is, ha hihetetlennek tűnik, és nem igazán nézné ki belőlem gyakorlatilag senki. Nem az empatikusságra és az életszeretetre gondolok hiszen az a munkámból adódik. Vagy fordítva? Az empatikusság és az életszeretet vonzotta maga után a munkámat, méginkább hivatásomat? Mert ez nem csak egy egyszerű munka. Számomra egészen biztosan nem. Az előbb felsorolt tulajdonságaim viszont már kezdettől fogva velem, bennem vannak, amiből az következik, hogy azt, hogy olyan vagyok, amilyen, kétségkívül a jó génjeimnek köszönhetem. S ha most kicsivel nagyobb egoval rendelkeznék, akkor mondhatnám, hogy "van bennem három erény: okos vagyok, szép és szerény".
De nyugalom, ilyet senki nem fog tőlem hallani. Nagyon maximum poénból... meg ha esetleg kicsit felöntök a garatra, de olyan meg viszonylag ritkán fordul elő. Nem engedhetem meg magamnak az állandó készenléti készültség miatt, hiszen bármikor szükség lehet rám és akkor irány a terep. Nem, a fentebbi hármas talán meglepő eleme a családcentrikusság. Hogy lehet úgy valaki családcentrikus, ha állandó készültségben van, gyakran távol a családjától? Hogy van így idő gyakorlatilag bármire is? Megoldható. Tapasztalatból beszélek. Az én szüleim is ezt csinálták és csinálják még mindig - anyámra mindig támaszkodhatunk apával együtt, egyfajta hátországként áll mögöttünk.-, és én is ezt csinálom Cynthiával. Néha fárasztó, nem mondom, hogy nem, meg rossz, hogy ritkán tudunk találkozni, de ameddig működik és szeretjük egymást, addig egy szavam sem lehet. Márpedig szeretjük egymást... de tőlem aztán ne várjon semmi nagy, filmekben látható romantikus dolgot. Vagy ha vár, akkor sajnos hamar rá kell jönnie, hogy teljesen feleslegesen, az nem én lennék. De szerencsére nem is nagyon várja, hogy bújjak ki a bőrömből, és vegyem át a "Casanova" jelmezt... legalábbis nem mondja. És akkor még nem beszéltünk arról, hogy hihetetlen nagy igazságérzetem van, talán túlságosan is nagy. Ez sem eredményez mindig pozitív kimenetelű helyzeteket, gyakran találom magam viták, néha verekedések kereszttüzében is emiatt. De nem teehtek róla, ilyen vagyok.
Minden éremnek két oldala van, nincs ez másként az enyém esetében sem. Nekem is megvannak a "nem szeretem" dolgaim, a negatív tulajdonságaim. Példának okáért iszonyatosan szétszórt vagyok. Persze, a komoly, tényleg fontos dolgokat nyugodtan rám lehet bízni, gond nélkül megcsinálom. De az, hogy most melyik ruhát hová kell tenni, és külön kell - e tenni a fehér pólókat a színesektől, hát... részemről sajnos, vagy nem sajnos, de teljes mértékben érdektelen. És mint a többi ilyen dolgot, ezt is félvállról veszem, aminek aztán persze az lesz a vége, hogy néha megkapom életem párjától, Cynthiától, hogy már megint nem bírom a helyükre tenni a ruháimat, de hát most mit csináljak? Ha ez lesz a legnagyobb bajunk, akkor semmi probléma. Életfilozófiámat tekintve a "mindenki megérdemel egy második esélyt", valamint a "sose lehet eleget segíteni, még akkor is, ha valaki nem biztos, hogy megérdemli" elvek alapján élem napjaimat, több-kevesebb sikerrel. Na meg az sem segít a helyzetemen, hogy a domináns, vezető személyiségem elég gyakran átveszi az irányítást - nemcsak fölöttem, de van, hogy mások fölött is megpróbálja... azért még igyekszem kordában tartani, így talán még nem okozott a szükségesnél nagyobb kárt. Már persze ha van olyan, hogy szükséges kár...

1992. február 16án születtem Bostonban, Matt és Elisabeth McCoy első, és ezidáig egyetlen gyermekeként. Legalábbis legjobb tudomásom szerint nincs testvérem... aztán persze lehet, hogy tévedek, hiszen minden szülőnek lehetnek titkai a gyereke előtt, nem igaz? Egész életemben egy boldog, szerető, összetartó család vett körül, úgyhogy valahogy egyértelmű, magától értetődő volt, hogy én is egy ilyen családot szeretnék magamnak felnőttként, mint amilyen a miénk. Mindig, mindenben számíthattunk egymásra. Anya, mint valami hátország áll mögöttünk, hogy nyugodtan támaszkodhassunk rá, bármiről is legyen szó. Apa mögött, aki szinte folyamatosan úton volt, már gyerekkoromban is, és mögöttem, aki akkor még az átlagos gyerekkori problémákal küszködtem. Barátságok, szerelmek... a szerelmek miatti verekedések, ahol majdnem mindig én végeztem a földön. Nagyon pocsék volt, épp ezért kezdtem el sportolni már viszonylag fiatalon, hogy még véletlenül se kelljen többet átélnem azt, hogy összeverjenek. Vagyis inkább azt, hogy úgy vernek össze, hogy még csak esélyem se legyen védeni magam. Annyit még egy lány sem ér, hogy hagyjam laposra verni magam. Na jó, a nagy Ő talán mégis. De vele még nem találkoztam, vagy legalábbis nem vettem észre.

Gyerekkoromban sokszor kísértem el apát a különböző mentéseihez, így aztán egész közelről figyelhettem a hőstettei végrehajtása közben. Tényleg hősnek láttam őt, példaképnek,akire bárki, bármikor számíthat. Én is ilyen szerettem volna lenni, ezért is jelentkeztem a New Yorki egyetem katasztrófavédelmi szakára. Hogy aztán én is apa nyomdokaiba léphessek. Négy év kemény tanulás és edzés után sikeresen lediplomáztam, és viszonylag gyorsan elhelyezkedtem a hegyimentők között, és azóta is velük dolgozom. Velük, és a négylábú, gyönyörű, de bélpoklos segédemmel, a zsemleszínű labradorral, Bonnieval. Bonniet a szüleimtől kaptam a diplomaosztómra, akkor még kölyökként. Azóta együtt másszuk a hegyeket és mentjük a bajbajutottakat a hegyomlás és lavina alól.
Két évvel ezelőtt épp Chile hegyeiben őrködtünk Bonnieval a túrázók és hegymászók testi épsége felett, ekkor ismerkedtem meg életem szerelmével, Cynthiával - édesapjának hála. Azóta is együtt vagyunk, és ha rajtam múlik, akkor ez így is marad. Persze, kisebb összezördüléseink nekünk is vannak, de hol nincsenek? Nem az számít, hanem hogy a fontos dolgokban számíthatunk a másikra. Nem tervezek túlságosan előre, hiszen a munkám bármelyik pillanatban elszólíthat otthonról, de szerencsére elfogadja, támogat, és amikor csak lehetőségünk van rá, együtt töltjük az időnket. Nagyon szeretem, bár nyálas dolgokat ne várjon tőlem - ezt már a kapcsolatunk elején tisztáztam vele, nem árultam zsákbamacskát. Vagy jelen esetben zsákbakutyát. Egészen pontosan zsákbalabradort. Hogy mi történik még velünk, az a jövő zenéje, de úgy érzem, nem fogunk unatkozni, mert egyikünket sem kell félteni, ha kalandokról van szó.