Nem került be a top 10 legjobb átélt pillanataim közé a Camiloval és a szüleivel eltöltött vacsora élménye, aminek a közepe kudarcba fulladt majd elkezdett felfelé ívelni, amint kilépett az ajtón Escarcega apuci. A nővel, aki egy személyben testesíti meg az állatnak a feleségét, Camilo pasim édesanyját és az én jövendőbeli anyósomat, már sokkal jobban ment a beszélgetés, nem éreztem feszültséget és úgy igazán tudott nekünk, a kapcsolatunknak örülni.
Miért olyan nehéz elfogadni azt, ha az emberfia nem a megszokott, elvárt módon esik szerelembe? Fordított helyzetben rohadtul nem érdekelne az, ha a fiam egy másik fiú – azért nem férfi, mert még túl kicsinek érzem magam a szóhoz - oldalán találná meg a boldogságot, mert az életének minőségét tartanám szem előtt. De nem, Felipe rohadtul nem ilyen modern felfogású ahhoz képest, hogy próbálja a cégét modern körülmények között irányítani… ráadásul ez a kőkorszaki felfogása a megrendezett házasságokról. Botrányos.
Nem tudom miért most, miért a szakításunk után három évvel veszi fel a kapcsolatot velem az exbarátom, a srác, akit Camilo ki nem állt és a srác sem őt, akinek köszönhetjük jóformán azt, hogy mi most létezünk mármint #canneth, mert ha akkor nem lök el magától kirobbanó erővel akkor nem csókolózunk Camival, nem szeretek úgy igazán bele és… nem lennénk együtt.
Bejelöl instagramon, majd reagál néhány közös képemre az aktuális és egyetlen barátommal, amiből beszélgetésbe elegyedünk egészen odáig, hogy bejelöl facebookon és a messengeren úgy kezdünk el beszélgetni, mintha mindig is barátok lettünk volna, nem volt közöttünk mosolyszünet vagy kapcsolat. A beszélgetésekből telefonhívások azokból pedig face time-on töltött idők következtek, egyre többször kereste a társaságomat és jó volt úgy beszélgetni valakivel, hogy az nem tudta min mentem keresztül az elmúlt 5 hónapban. Most pedig….
Találkozunk.
Csütörtök reggel van, Camilonak elvileg egyetemen kéne lennie és valahol nekem is, ha nem passzíváltattam volna a betegségemre hivatkozva, így tudom felajánlani ezt a napomat arra, hogy közösen ebédeljünk. Bűntudat marcangolja a gyomromat egész reggel, sőt az utóbbi napokban mindig, amiért nem osztom meg ezt a szimpla tényt a legjobb barát-pasimmal, mert tudom miként reagálna és mit látna a dolgokba. De ez csak egy sima baráti ebéd, amit két ismerős fog elfogyasztani az asztal két oldalán ülve és nagyon nem romantikázva, ugye?
Halogatom a készülődés elkezdését, nem akarok sem kiöltözni sem megborotválkozni a jeles alkalomra, úgy akar kinézni, mintha most keltem volna vagy érkeztem volna meg az edzőteremből, mégis két órán keresztül állok a szekrény előtt a legjobb semleges ruházatot akarva kiválasztani; ami végülis egy fekete farmerből és egy fehér alapon kaktuszos felsőből tevődik össze. Amikor az órámra pillantok akkor tudatosul bennem, hogy késésre állok így gyorsan hajamba túrok, ami elkezdett visszanőni, nyomom a szemeim alá egy kis alapozót ezzel eltűntetve a karikákat és már megyek is taxit fogni magamnak.
Hiányzol, alig várom, hogy este nálam aludj. Szeretlek xx N
Pötyögöm telefonomon miközben idegesen dobolok ritmusra lábammal, amikor megérkezem az étteremhez akkor a szívem kihagy egy dobbanást majd emlékeztetnem kell magam afelől, hogy a srác egy tahó és nem táplálhatok érzelmeket iránta. Végül megpillantom a teraszon ülve az egyik asztalon.
-Neith! Szia! -int felém amint kiszállok az autóból én pedig sután viszonzom köszöntését, feltolom fejemre a napszemüvegemet, hogy jobban lássam és ne essek orra miközben lazán odamegyek hozzá. Mikor odaérek nem tudom, hogy meg kéne-e ölelnem vagy csak simán kezet nyújtok, de helyettem is gondolkodik és magához szorít. Megadóan ölelem át, mert azért hiányzott a közelsége meg a személyisége, mégis úgy érzem hibát követek el.
- Szia, semmit nem változtál. – jegyzem meg majd elhúzódok tőle, mert kezd kellemetlenné válni az egész. Nagyot nyelek és elfoglalom az egyik széket, vele szemben de tisztes távolságra. – Nagyon fura ez az összejövetel, nem? Mármint az utóbbi három évben nem igazán beszélgettünk… - térek egyből a lényegre, nem kell kimondanom teljesen, mert tudja mire gondolok. Azt akarom megtudni, hogy miért vette fel velem a kapcsolatot és miért akart ennyire találkozni.
- Hallottam a betegségedről… és csak meg akartam tudni, hogy jól vagy-e. Ez olyan nagy baj? Attól mert szét mentünk nem kéne idegenekként viselkednünk egymással. Mondhattad volna! – fakad ki, sosem voltunk a kertelős típusok, mindig megmondtuk, ha valami nem tetszik vagy nem jó a kapcsolatunkban, az ágyban, bárhol. – Tudod mennyire szar érzés megtudni az anyámtól, aki a te anyádtól tudta meg, hogy az exem meg is halhat? Ez nem egy olyan dolog, amit csak úgy elhallgat az ember, Neith… - rázza a fejét hitetlenkedve én pedig egyszerre érzem magam kellemetlenül, amiért le lettem szidva a SAJÁT DOLGOM miatt, meg valahol jól is esik, hogy aggódik értem.
- Camiloval járok. – úgy érzem muszáj elmondanom ezt neki, mert nem akarok fura helyzetbe kerülni. Összepréseli az ajkait, majd sóhajtva bólint egyet.
- Gondoltam, meg a képek elég egyértelműek… Mióta?
- Majdnem három éve tart az affér, de csak 3 hónapja…
- Szereted?
- Igen, nagyon.
- Ő is téged? – mosolyogva bólintok rá a kérdésére, mielőtt beszélgetésünket a pincér megzavarná a rendelésfelvétel miatt.

A bűntudat napról napra nyomasztott azóta a bizonyos vacsora óta; azt akartam, hogy a szüleim, mind a ketten, nem hogy csak elfogadják, hanem örüljenek is a nem is annyira újkeletű kapcsolatomnak a legjobb barátommal. Ehelyett (tudhattam volna, nem rózsaszín felhők közt nevelkedtem) a kitagadás határán táncoltam és szerettem volna át is lépni, mert bassza meg apám magát is, meg a céget is, kitartott férjecske leszek, aki az anyjától is kap valami dugi zsebpénzt majd harminc évesen is.
Most mégis egy kávézóba tartok, hogy leüljek a mindkettőnk által utált Aimee Velascoval, aki tizennégy éves korunkban fél éves hadjáratot folytatott ellenem, amiért nem jöttem össze a Brixton lánnyal, meg amúgy is a legjobb barátunk dugta, dugja(?) hosszú évek óta, és el ne felejtsük azt sem, hogy rohadtul meleg vagyok, meg foglalt, szóval csak az időnket szórjuk most ki az ablakon.
Kések, mert nem akarok ott lenni, minimum öt perccel a megbeszélt időpont után lépek be a kávézóba és dobom le magam Aimeevel szemben; nem tudom, hogy melyikünk grimaszol a másikra jobban, de úgy érzem, mintha valamelyikünk ellopta volna a másik pasiját.
- Igyunk meg egy kávét, aztán menjünk, mind a ketten tudjuk, hogy ez nem megy semerre, te te vagy, én meg Neithel vagyok, szóval… - kezdek bele, csak azért akadok el, mert megakaszt a kis vigyorával és megemeli csilli-villi műkörömben végződő mutatóujját, belé fojtva a szót.
- Azzal a Neithel, aki most ölelgette az exét, valami Ed, vagy Fred, vagy… mindegy, valami „e” betűs? – Peter, csak egy ismert exe van, nekem meg úgy feszül be az állkapcsom, mintha most préselné össze valami természetfeletti erő.
- Miről beszélsz? – mintha még jobban szórakozna, nekem meg úgy felment a vérnyomásom, hogy attól félek, most helyben el fogok ájulni, mert felrobbanok, mint a túlmikrózott kaják és beterítem apró kis cafatjaimmal az egész hülye kávézót és legfőképpen a velem szemben ülő hülye picsát.
- Mi, nem tudtad? Azt hittem együtt jöttetek, egy sarokra voltak innen, a Calexicoban – mosolyog továbbra is, én meg egyszerre szeretném felpofozni, de közben meg is kellene köszönnöm, mert valamiért hiszek neki; nem tudom, miért, de egyetlen pillanatig sem fut át az agyamban, hogy kamuzik. Miért kamuzna és honnan szedné elő pont Petert, és még a hely nevét is mondja, és mi a legrosszabb? Odamegyek, benézek, nincsenek ott és megnyugszok, nem?
- Egy élmény volt – pattanok fel az asztaltól, a gunyoros „most hová sietsz”-re már nem válaszolok, a telefonomat előkaparom a zsebemből és rákeresek a helyre. Nem szeretek nagyon sietve sétálni, de most az alaptempóm kétszeresére kapcsolok, csak akkor lassítok, amikor már egyértelműen villog az épületre akasztva az étterem neve. Innen biztosan nem mostanában rendelek majd, mert ezzel a kis szituval asszociálom majd és elmegy az összes étvágyam, az biztos.
Még be sem kell mennem a kémkedéshez, mert a hatalmas ablakon keresztül, mint valami szuperkém szúrom ki a kedvesemet velem szemben ülni, vagyis Peterrel szemben. Megtorpanok és elöntik az agresszív gondolatok az agyamat, megfordul a fejemben, hogy most tovább sétálok és csak rideg leszek Neithel öt napig, hogy aztán magától jöjjön rá, hogy mit láttam és mi a bajom, de valamit csinált ez a kapcsolat a nyílt konfliktuskezelésem kerülésével, mert mire észbe kapok, már bementem és ingerült mosollyal dobom le magam Kenneth Ambrose Holton mellé.
- Micsoda meglepetés, Peter! Aszta – csapok a kelleténél erősebben az asztalra, belesajdul a tenyerem és megcsörrent a só-borstartó. Szeretném az egyik tartalmát az egyikük, a másikat a másikuk szemébe fújni, mert olyan ingerült vagyok, mint mikor rájöttem, hogy Neith társkereső appokról jár randikra meg kúrogatni, vagy az ominózus szilveszteri esetkor, aminek az lett a vége, hogy elpicsáztak, mert el sem tudom hinni, hogy volt pofája a hátam mögött sunnyogva találkozni az exével, akit egyértelműen nem bírok. – Nem is tudtam, hogy megint képben vagy – küldöm a legellenségesebb mosolyomat felé, aztán a hazug barátom felé fordulok, hozzá közeli kezemmel a széke hátába kapaszkodok. – Miért is nem tudtam? – egyáltalán nem felnőttes itt és most ebbe belekezdeni, de az exünkkel a párunk háta mögött találkozni sem az, főleg, miután a párunk végre nagy nehezen bízni kezd a kapcsolat lehetőségében és kiáll egy hatalmas veszekedést az apjával, szóval kvittek vagyunk, nem?

~   ★

Tudom, hogy nem kéne az exbarátommal találkozni főleg nem 3 évvel a szakításunk után, de jó olyannal találkozni, akivel egy ideig nagyon fontosak voltunk egymásnak és utána hirtelen ért véget a dolog; sosem volt meg az a fokozatos elszokás de nem is ez volt megírva számunka. Kellett az, hogy egyik napról a másikra véglegesen kimondjuk a véget, mert így nem lettem volna magam alatt és nem nyomok be annyira nagyon Camilo medencés buliján, hogy összeszedve minden bátorságomat megcsókoljam.
A többi már történelemnek számít.
A taxiban elgondolkodok azon, hogy le kéne mondanom ezt az alkalmat és vissza kéne fordulnom vagy meglátogatni a PASIMAT az egyetemén, meglepni és közösen ebédelni; vele kéne időt töltenem nem pedig egy olyan sráccal, aki focilabdának használta a szívemet és tűzálló kesztyűnek a testemet. Megégettem magam és ha okos lennék, akkor tanultam volna a szituációból és most nem mennék találkozni vele. De nem vagyok okos. Ebben legalábbis nem.
-Nagyon kedves tőled, hogy érdeklődsz Peter… de mi már nem vagyunk barátok, érted? Miért kellett volna felhívnom téged ezzel a szörnyű hírrel úgy, hogy előtte évek óta nem beszélgettünk? – kérdőn nézek fel rá, nem értem miért fakad ki emiatt hiszen nem volt közünk egymáshoz már jó régóta. – Mit kellett volna tennem? Felhívni téged és elmondani, hogy ja, amúgy a testem kiakar csinálni és szükségem lenne a támogatásodra? – hátrébb csúszok a székemen, kellemetlennek érzem ezt az egész beszélgetést, mert 1. semmi köze nincs ahhoz, hogy mi történt velem ami után szakítottunk; 2. jogtalanul kér számon amiatt, mert nem avattam be.
-Nem tudom Neith, nem a telefonhívás lett volna a megfelelő megoldás, de szólhattál volna, oké? Azért, mert nem vagyunk együtt még baromira fontos vagy nekem. – velem ellentétben ő nem érzi kínosnak, kellemetlennek a szituációt, elérőbb tolja magát és kinyújtja kezét az asztalon én pedig erősen a hónom alá rejtem őket, mert nem akarok testi kontaktust létrehozni. -Szar érzés mástól megtudni, hogy meghalhattál volna. Most már jobban vagy?
-Szar érzés mástól megtudni, hogy a pasim megcsalt. – sziszegem a fogaim között, olyan düh önti el a testemet, hogy szívem szerint felrobbannék és mindent elpusztítanék a vonzáskörzetemben, de a pincér meggátol ebben. – Málnás limonádét szeretnék és a Pollo salátát. Köszönöm. – hadarom el gyorsan, hogy menjen és hagyjon minket békén mert most minden elzárt feszültségemet kiengedem az exemre. Miután Peter a galád is leadja a rendelését és a pincér magunkra hagy minket, kiengedek egy mély sóhajt.
-Nem akarok veszekedni veled, Neith. Azért jöttem, hogy beszélgessünk kicsit… tudod mit? Kezdjük elölről ezt az egészet. – felém nyújtja a kezét, gondolom kézfogásra és én már majdnem nyújtanám is a sajátomat mikor valaki megzavar minket; elkerekedett szemekkel nézek a hirtelen itt termő pasimra.
-Cami…Szia! Mit csinálsz te itt? – nézek rá csodálkozva majd összerezzenek a belépőjére, a sótartók összekoccanására és nem értem, hogy kerülhetett ide. Változtatok testhelyzetemen, mert eddig teljesen Peter felé voltam fordulva most pedig Camilo irányába nézek enyhén odafordított mellkassal. Azt hiszem erre a helyzetre szokták azt mondani, hogy rajta kapták az embert. -Ez nem az, ami… - kezdenék bele, de újból szólásra nyitja a száját én pedig egyre kisebbnek kezdem el magam érezni. Kiszárad a szám hangleejtését hallva majd, amikor ingerültebben néz rám, kezét a karfán pihentetve akkor úgy érzem egy kiscica elvitte a nyelvemet.
-Mert nem akartalak kellemetlen helyzetbe hozni. – lesütöm tekintetemet, combját nézem és azt kívánom bárcsak visszatudnám pörgetni az időt, arra amikor Peter elhív én pedig igent mondok rá. Nemet kellett volna, már látom, de nem tudhattam… bár sejthettem volna.
-Camilo, én is örülök a viszontlátásnak. Ne hibáztasd Neithet, én ragaszkodtam az ebédhez. – véd be én pedig rá se merek nézni, mert úgy tűnhet szövetkeztünk ellene, holott ez nincs így. Csak régi ismerősök vagyunk akik eljöttek egyetlen egy közös ártalmatlan ebédre.
-Sajnálom, hogy nem szóltam erről, oké? Nem akartam, hogy többet képzelj a dologba, mint ami történik. Hallott a betegségemről és megkeresett, élőben pedig sokkal egyszerűbb ilyenekről megnyílni… - sóhajtok mélyet, kezemet a vállára csúsztatom és kapaszkodok belé, mert nem szeretném, ha most felállna és elviharzana. – Ne haragudj, kérlek… - alsó ajkamat lebiggyesztem és kiskutya szemekkel nézek rá mert tényleg nem állt szándékomban rossz érzést kelteni benne.
-Ez nem egy randi, Cam. Nem olyan szándékkal vettem fel újra a kapcsolatot Neithel meg láttam a képeket… tisztában vagyok azzal, hogy ti együtt vagytok. – nem tudom, hogy segít-e a bevédése vagy csak olaj a tűzre de bárhogy is legyen hálásan pillantok irányába. – Meg nem számítottam arra, hogy te is megjelensz… azt hittem órád van, Neith ezt mondta. – nos, most locsolta meg jó sok olajjal, benzinnel ki mivel szeret gyújtogatni, a tüzünket, mert Camilo hamarosan robbanni fog.
-Cami… Aimeeval találkoztál? – egyszere üti fel fejét bennem a felismerés, muszáj megkérdeznem, mert láttam a lányt az előbb erre sétálni és pasim mástól nem tudhatta ezt meg csakis attól a kígyótól.

Egyetlen porcikám sem kívánkozott Aimeevel találkozni, de sokkal jobb ötletnek tartottam, mint az apáinkkal négyesben megejteni a nemrandit. Legalább nyílt lapokkal közölhettem vele a dolgokat és mivel korrekt ember vagyok, ezért az ő oldalát is végighallgattam volna, mire megisszuk a kávénkat, már úgy távozunk innen, hogy az utolsó porszemnyi esélyt, hogy mi összeházasodjunk, és kisöpörjük az ajtón. Nem tudom eldönteni, hogy egyből támadt-e, vagy miért közölte velem a dolgot Neithről, de szándékától függetlenül jövök neki eggyel, mert ezt tudni akartam, csak mondjuk a kedvesemtől, nem tőle.
Míg a kissé zsúfol utcán haladok az embertömeg szélén, majdnem imádkozni kezdek Cédrus mesterhez, hogy ne legyen igaz, de a logika és értelem hangja minden alkalommal emlékeztet rá, hogy Aimee, bármekkora kígyó is legyen, ezt nem kamuzta volna be. Tudhatta, hogy ide fogok jönni, és ha látom, hogy sehol nincsenek, nem fogok neki hinni és nevetségessé teszi magát, szóval itt vannak, én meg nem akarom elhinni, de aztán a két saját szememmel is alaposan megnézhetem.
A belépőmmel szeretném lendületből Peterre borítani az asztalt, mert gyűlöltem a kapcsolatuk minden egyes pillanatát: mindig ott volt, beült közénk ha videójátékoztunk, Neith lemondta a közös programokat miatta, folyamatosan fájdalmat okozott a legeslegjobb barátomnak és nem utolsó sorban a kapcsolatuk végén olyan semmiből jövő agresszív érzések fogtak el, valahányszor előttem értek egymáshoz, amit sokáig nem tudtam megmagyarázni magamnak. Féltékeny voltam, hát persze, de ezt azért nem olyan könnyű beismerni, ha az ember a legjobb fiú barátjába szerelmes és eddig puncikat hajtott.
- Megéheztem, szerinted mégis mi a faszomat csinálok itt? – nem sokszor vagyok pöcsfej. Nem szeretek pöcsfej lenni, de azért apám az apám és bár ő másként pöcsfej, a saját pöcsfejségének örökítéséről gondoskodott. Tegyük fel, hogy én anyámtól meg apámtól is kaptam ötven-ötven százalékot, ha apám csak hatvan százaléknyi pöcsfej, ami valljuk be, finomítása a dolgoknak, akkor bennem is azért van harminc százaléknyi, és néha annak ellenére bukik ki, hogy ki szeretném-e engedni, vagy sem. Most éppen szabad utat adok neki, mert annyira kiakadtam, hogy Neith nagy titokban ebédelget az ex pasijával, aki egyébként is tönkretette, meg amúgy se találkozgatunk exekkel, hogy mindkét ajtót kitártam a saját pöcsfejségemnek, szaladjon csak, amerre lát.
- Mi? Nem az, aminek látszik? – nevetek fel idegesen, amikor Neith úgy kezd magyarázni, mint valami  családapa, akit megtalált a nője tövig a takarítónőben. – Nem ültök itt egy asztalnál, vagy mi? Hallucinálok? – egy pillanatig a belső pöcsfejem megformálja a „vagy ezt is el kell nézni, mert a rák miatt van” mondatot, de ezt azonnal elégetem, mielőtt kimondanám. – Óh – bólogatok mosolyogva és elnézek róluk, az étterem falára aggatott feliratokat és képeket nézem, de nem látom. Szóval nem hozott kellemetlen helyzetbe.
Teljesen figyelmen kívül hagyom Petert, mintha nem szólt volna hozzám éppen, kérdőn nézek vissza Kenneth Ambrose Holtonra és hallgatom a további magyarázkodást. Automatikusan húzódok hátrébb, amikor a vállamba markol, mert ha én most drámai távozásra készülök, akkor drámaian távozni is fogok és itt hagyom őt az ex pasasával.
Minden egyes szava jobban felhúz, mert hülye indok, én most teljesen úgy érzem magam, mint az apám, aki szerint minden hülye indok, meg kifogás, de jelenleg ez nem változtat semmin, mert eszméletlenül haragszok rá. Szóval egyszerűbb megnyílni az exének személyesen a betegségéről, ez… mély levegőt veszek és szememet forgatom a bocsánatkérésére, mert de, haragszom, nem fogom azt mondani, hogy oké, persze, nincsen baj. Ennél azért több kell.
Hitetlenkedve pislogok Peterre és elképzelem, hogyan nyomom le a torkán a borstartót egészében, míg meg nem akad, és…
- Még jó, hogy nem randi, te mi a faszról beszélsz? – igyekszem moderált hangnemben közölni Peterrel, közben a fejemben mindenféle agresszív támadásról villognak képek, villával, meg késsel, meg tányérral, meg mindennel, amihez itt hozzáférnék. A hozzátett megjegyzésén elnevetem magam, lenézek az asztalra és megfontolom, megérné-e most itt helyben megpróbálni agyonverni Petert, de inkább elengedem. – Te mi a pöcsömtől érzed úgy, hogy ez a beszélgetés hozzád is szól, ha? – köpöm felé idegesen és készen állok visszaküldeni az anyja méhébe az egyetlen oda vezető úton át, mikor Aimee is bekerül a beszélgetésbe.
Már válaszolnék, mikor meghozzák a rendelésüket, idegesen prüszkölve, a kezemmel hajtom el a pincért, amikor arról érdeklődik, nekem is hozhat-e valamit.
- Jóétvágyat – mosolygok rájuk és szeretném mindkettőnek az arcát benyomni a tálba, de kulturált helyen vagyunk, én meg nem csinálok ilyeneket, szóval ez megmarad a fantáziámnak.
- Nem, megéreztem, hogy éppen találkoztok, szerinted? – most rajtam és csakis rajtam van a sor, hogy ingerül legyek, az Aimee téma nincs ennek az étteremnek a menüjén, itt most teljesen más problémáról volt szó. – Romantikáztunk, meg megkértem a kezét is egyből – bármikor veszekedtünk, általában nem próbáltam ténylegesen bántani a szavaimmal, de most kifejezetten mérges voltam, mert Peterről beszélünk, meg arról, hogy eltitkolta előlem, amikor tudja, hogy itt minden mindig kiderül. – de nem az, aminek látszik, nem randi volt, szóval ne képzelj többet a dolgokba – paskolom meg Neith vállát, aztán elveszem a kezemet és már a kiutat keresem, mert kettesben akarom őket hagyni, de közben meg nem, elgondolkozva nézem az ajtó felé vezető utat. Miért ne hagyhatnám őket kettesben? Igazából teljesen mindegy, mert ha Neith szeretne valamit a hátam mögött csinálni, egyértelműen meg fogja tenni.
- Nos, egy élmény volt, de sajnos dolgom van – nézek Peterre. – Tök jó, hogy újra beszéltek, emlékszem régen is milyen jó csapat voltatok… örülök, hogy Kenneth végre lelkizhet valakivel, eléggé magára volt hagyva az utóbbi időben – kacsintok az ex pasira és felállok az asztaltól, ujjaim hegyével még dobolok rajta, mert igazából nem akarok elmenni, csak jelenetet szeretnék rendezni. Ha már kellemetlenné tette a kis találkozásunk a napot, miért ne lehetne még rosszabb?

~   ★

-Mi már nem tudunk veszekedni Peter, ahhoz érezni kéne a másik iránt valamit… - te pedig hidegen hagysz lenne a mondat vége de úgy döntök inkább nem ejtem ki ajkaimon. A mi csillagunk üzemanyaga már rég elfogyott, nem maradt semmi benne ami újra tudná indítani a szerelmes érzelmeimet irányába és ez így van rendjén. Három évvel ezelőtt lett volna esélye helyre hozni a kapcsolatunkat, megtarthatott volna és még mindig egymás életében lennénk, mint barát és barát de nem, ő úgy döntött mindent felrúg és elmegy azzal a sráccal.
Eleinte rengeteget filozofáltam arról, hogy mi lett volna ha akkor este nem engedem el vagy én is csatlakozok, esetleg harcoltam volna a kapcsolatunkért, mert ha akkor valamelyiket választom ezek közül; akkor nem indulok el a fájdalom útján ami a szakításhoz vezet viszont akkor Camilo sem lenn úgy az életemben, ahogyan most. Én pedig imádom a jelenlegi helyzetet, átfut az agyamon, hogy hibát követtem el a találkozó elfogadásával és amint Camilo beállít idegesen tisztává válik mennyire elcsesztem.
-Camilo, tudom, hogy ideges vagy rám, de ne viselkedj így… Nem jó senkinek, ha felhúzod magad egy jelentéktelen dolgon. Ez csak egy ebéd, semmi több. – a velem szemben ülő felsziszeg a csak egy ebéd szavak megnyomására és őszintén, ha a régi Neith lenne most itt biztosan ráemelné tekintetét és bocsánatot kérne, de a jelenlegi fülig szerelmes a srácba, aki jelenetet fog hamarosan rendezni. Nem szeretem, amikor bunkó pasi módjára viselkedik, mikor megközelíti az édesapja színvonalát, de ebben a helyzetben valószínűleg én is így viselkednék így nem tudok haragudni rá, nem kapom fel a vizet, hanem a lehető leghiggadtabb hangomat elő véve próbálok javítani a helyzeten.
-Nem, nem hallucinálsz. Tényleg itt ülünk egyasztalnál de tisztességes távolságra egymástól, egy olyan helyen, ami nyilvános, szóval ez nem egy randi. Kérlek, ne forgasd ki minden szavamat, hanem nyugodj le egy kicsit és beszéljünk, oké? – szeretnék a keze után kapni és összefonni az ujjaimmal, belé kapaszkodni és közelebb húzni magamhoz vagy a szívemre tenni, mert akkor érezhetné mennyire csak érte dobog a szívem, de nem teszem. Majd meghalok a tudatban, hogy azt gondolja rólam képes lennék megcsalni ráadásul pont ezzel a tuskóval. Nem engedem, hogy megszabaduljon a kezem érintésétől mert szeretném ezt a köteléket kialakítani közöttünk, mert ha menni akar – márpedig fog, a drámai kivonulások mestere- akkor azt szeretném, hogy magával húzzon és essünk el; ő a hátára én pedig szorosan a mellkasára, hogy egymás szemébe nézzünk és eltudjuk simítani az egész félreértést #canneth stílusban, de nem… Peternek ki kell nyitnia a száját.
-Ha nem vetted volna észre Escarcega, én is az asztalnál ülök és jogom van beleszólni a beszélgetésbe, ha rám is tartozik. Rohadtul igazságtalan vagy, mit képzelsz ki a faszom vagy? Az atyaúristen? – fakad ki egyből és lendül támadásba az exem, aki túlságosan nem örülhet ennek a helyzetnek bár hármunk közül szerintem egyikünkre sem lehet ez jellemző. Utálom, amikor kutyák méregetik melyiküknek van nagyobb hatalma és ezért eltapossák a kicsiket, jelen helyzetben pedig én érzem a legkisebbnek az ugató ebek között.
-Peter, jobb lenne, ha nem szólnál bele. Kérlek. – mióta Cami beállított azóta minden figyelmemet rá szentelem, szeretném megnyugtatni és magunk mögött hagyni ezt a kellemetlen helyzetet, de most ráemelem szikrázó tekintetemet a srácra, akit vissza se kellett volna engednem az élezünkbe. – Elment az étvágyam. – tolom el magam elől a megérkezett salátát, de a limonádémba belekortyolok, mert túlságosan kapar a torkom.
Próbálom megtartani a türelmemet és alapjáraton sokáig is szokott menni, főleg, ha Camiloról van szó és a szeszélyeiről, de ez most nem tart sokáig. Három éven keresztül vártam arra, hogy belássa mennyire jó lenne nekünk együtt és mennyire odavagyunk a másikért, miért érzi úgy, hogy én képes lennék tönkre tenni azt, ami kettőnk között van? Teljes szívemből szeretem Őt és képes lennék mindent feláldozni érte, tálcán kínálom a teljes lényemet és most ezt csinálja? Kiakadok. Mármint nem úgy ténylegesen, hanem a gondolataim tengerében kezdek kevésnek tűnni, nem találom a kiutat saját magam sarából így muszáj visszaszúrnom még akkor is, ha ez nem szép dolog. Direkt hozom fel Aimeet mert mindketten ugyanahhoz az emberhez asszociáljuk, és az az ember jelenleg tabunak számít meg utáltnak.
-Ne legyél már ennyire vádló Cami, kérlek. – újból próbálom jobb hangnembe taszítani, szeretném ha nem lenne ennyire védekező üzemmódban, mert ezen nem fogok tudni áttörni bármennyire is szeretnék. – Rohadtul nem vagy igazságos Camilo. Ez egy kibaszott baráti ebéd, beszélgetünk és hazamentem volna este pedig vártalak volna téged. Te vagy az, aki egy olyan lánnyal találkozott volna akit el kéne vennie. Miért nem mondtad? Hm? Féltél, hogy jelenetet rendezek? Pont olyat, mint most te? – haragosnak tűnök, mert az is vagyok és nagyon nyersen adom elő a mondandómat, amivel tudom, hogy nem fogok pirospontot szerezni nála.
-Aimee Valesco? El kell venned azt a csajt? Részvétem… de akkor mi lesz veletek? – újból megszólal az idióta, és rohadtul nem jó időpontban teszi, mert csak nehezít a dolgon. Megint lángokat lövellve magamból nézek rá de nem használ újból megszólalna, de Cami olyan hirtelen pattan fel az asztaltól, mint amilyen váratlanul termett ide a semmiből. Meglepve nézek rá és egyből felállok utána, megfogom a kezét és a számhoz emelem, hogy ujjait pusziljam végig majd átölelem teljes erőből.
-Nem foglak elengedni, érted? Nem mehetsz el, nem hagyhatsz itt és rohadtul meg fogjuk ezt most beszélni. Nem seprünk többé semmit a szőnyeg alá. – suttogom a fülébe, majd apró puszikat adok nyakára hátha ezzel elérem az enyhülését. – Sajnálom, nem gondoltam arra, hogy ennyire megvisel téged ez a dolog… - elhúzódok tőle, kezeimet két karján tartom, hogy még véletlenül se tudjon elrohanni tőlem.
-Akkor hármasban folytatjuk? – pimaszul néz ránk, bennem pedig felmegy a pumpa, ha eddig nem volt magas a vércukrom akkor majd most ettől az idiótától.
-Menj el. Most. – a kelleténél keményebben szólok oda, amire nem válaszol de egyből összehúzza magát és fülét farkát behúzva hagy minket ott.
-Maradsz? Kérlek…

Szemforgatással válaszolok, mert úgy érzem magam most, mint egy ötéves, akinek azt mondták, nem ehet több csokiskekszet; már csak azért is még kettőt betömne, hogy aztán hányással teljen az éjszaka, szóval én is így fogok viselkedni, hogy aztán legyen min veszekednünk, mert úgy tűnik, már túl békés volt az életünk az elmúlt mennyiben is? Fél hét? Maximum egy?
Tényleg nem szabadott volna visszajönnünk Mexikóból.
- Nem tudtam, hogy ezek ellenkeznek a „randi” fogalmával, de még jó, hogy nem az, viccelsz? – de kiforgatom a szavait, mert a pulzusom pillanatok alatt emelkedett háromszorosára, meg vörösben látok mindent, amiért PETERREL ücsörög itt nagy boldogan, vagyis csak ücsörög, mert nem tűnik túl boldognak. Ha meg ebbe a helyzetbe keverte magát, megérdemli, hogy úgy forgassam a szavait, ahogyan nekem most éppen jól esik, mert ez nem oké és nem fogok finomkodni a kedvéért.
Mármint, most komolyan, Peter?
- Ki a faszom mondta, hogy rád is tartozik? Úgy nézett ki, hogy hozzád beszélek? – köpöm oda foghegyről Peternek és megfordul a fejemben, hogy úgy filmbe illően szemközt köpöm, de mégiscsak az vagyok, aki és megtanítottak viselkedni. Legyintek egyet felé, de rá sem nézek, mert tudom, hogy az sokkal idegesítőbb és azt akarom, hogy ő még idegesebb legyen, mint én. Imádnám, ha megütne, én meg bíróságra vihetném és versenyezhetnénk, kinek jobb az ügyvéde, mert a válasz egyértelmű.
Prüszkölök, mikor Neith bejelenti, hogy elment az étvágya és mivel nagy ügyet akarok csinálni ebből most, még talán örülök is a dolognak, mert büntetni akarom a titkos nemrandija miatt.
- Igen, pontosan attól féltem, hogy jelenetet rendezel és amilyen… - képmutató? Igen, azt akartam mondani. A fejemet ingatom, mert nem a harmadik fél előtt fogok magyarázkodni, hogy mit és miért csináltam, csak az idióta hangja zökkent ki. – Ki a fasz beszélt hozzád? – nézek rá és szeretnék lenyomni a torkán egy villát, már látom is magam előtt a jelenetet és ha Neith nem kapja el a kezem, még talán meg is teszem. Nem voltam eddig teljesen tisztában vele, hogy mennyi utálatot érzek Peter irányába, de most már kristálytiszta, hogy ha egy embert megölhetnék büntetlenül, az ő lenne.
Hatalmasat sóhajtok és a plafonra nézek, mert amint sutyorogni kezd, tudom, hogy nem fogok kiviharozni úgy az utcára, ahogyan elképzeltem magamban és minimum Gossip Girlbe illő lett volna, nem nézek Peterre, meg Neithre sem, csak a kezeire, amikkel próbálja bebiztosítani, hogy nem menekülök el az oltártól.
Hagyom, hogy ő intézze el a kedves exét, mert ha én teszem, akkor tényleg valami testi sértést ejtek rajta, és annyira nagyon örülnék neki, pedig egyáltalán nem vagyok az erőszak híve, de ő… rengeteg módon szeretném kicsinálni.
- Tudod, hogy maradok – ülök vissza az előző helyemre, kibújva a fogásából és elveszem a limonádéját egy korty erejéig. Nem szólalok meg, inkább nagyon lassan megint beleiszok és az asztalra nézek, mert büntetni akarom, dobolok a felületen ujjaimmal, hogy kicsit levezessem a még mindig fortyogó feszültségemet. – Mi a büdös picsáért gondoltad úgy, hogy jó ötlet találkozni ezzel a faszszopóval és nem elmondani nekem? Egyáltalán elmondtad volna, ha nem buksz le? Mert szerintem kurvára nem… de most komolyan, mi a fasz, Neith? – nézek rá végül a homlokom ráncolva, mert egyáltalán nem értem ezt a helyzetet és valószínűleg ezért is lettem ennyire mérges az egész nagy árulástól.

~   ★

Tudhattam volna, hogy nem lesz séta galopp az ebéd, de nem gondoltam volna ki miatt futunk zátonyra az első párszáz méter után. Bármennyire is felhúz Peter meg a hülyesége miszerint hívnom vagy legalábbis írnom kellett volna neki a betegségéről, ezek labdába se rúghatnak ahhoz a haraghoz képest, ami Camiloban, a legjobb barát-pasimban gyűlhetett össze amikor megtudta. Itt ül mellettem és én olyan nagyon próbálom meggyőzni arról, hogy ez nem egy bugyuta szerelmes randi, mert ahhoz kéne a szerelem is meg maga a randizni akarás is, de nem hisz nekem. Imádom, hogy amikor ideges akkor a fülei hegye mindig kipirosodnak és van egy aranyos arckifejezése, de bármennyire is elvarázsol a jelenléte muszáj figyelnem a szavaira, mert el leszek fenekelve. Már most el vagyok.
-Nem hiszem el, hogy veled semmit nem lehet normálisan megbeszélni, mert vagy cinikusan viselkedsz vagy meg sem hallgatod a másikat. – bármennyire is próbálok ellenállni a düh kitörésének, nem bírom sokáig és muszáj nekem is felvennem a védekező pozíciót, mert baromira igazságtalan ez a hiszti, amit levág. Szeretném megfogni a vállainál és jól megrázni, hogy ébredjen fel és vegye észre mennyire szeretem meg, hogy nem lennék képes megcsalni őt. Sohasem. Főleg nem Peterrel.
-Most már tudom miért utáltalak mindig. Mert kibaszott idegesítő egy manó vagy. – Peter sem kíméli én pedig egy elég agresszív mérkőzés bírójának érzem magam, ahogyan próbálom a két bulldogot eltolni egymástól ezzel elkerülve a teljes kivégzést. Minden erőmmel és testemmel Camilo irányába vagyok fordulva, készen arra, hogy ha kell akkor utána futok nagy romantikusan és bocsánat kérően fogunk egymás karjaiba zuhanni, mint a legtöbb amerikai nyálas filmben. De ez nem egy tündérmese, nem fogunk visszamenni pár órával előbbre, ahol még lett volna időm lemondani az ebédet és elkerülni ezt a helyzetet. De nem, nekem muszáj volt eljönnöm erre a szarra; meg ez amúgy is a Jackass.
-Folytasd, mond végig mit akartál a fejemhez vágni. – megkeménykednek az arcvonásaim, mert bármennyire szeretném Őt hibáztatni a kellemetlenségekért, tudom nagyon jól, hogy fordított helyzetben valószínűleg én is ugyanígy vélekedtem volna és pont ilyen hangosan adnám ki a dühömet. Bár kettőnk közül én vagyok a nyugodtabb emberke, nehezen hoznak ki a sodromból kiabálás szintre, most mégis annak a szélén táncolok köszönhetően a felnőtt barátom hisztijének. – Tudjátok mit? Öljétek meg egymást. – engedem el a kezét majd ingerülten hátra dőlök a székemben, mert nem fogok tudni hatni ezekre a srácokra. Mint mikor megvadul az ember kutyája és nekitámad a másiknak, nem hallja a gazdi hangját és nem figyel semmilyen hívószóra csak arra, hogy szétszedje a betolakodót. Egészen addig míg nem kapja a hidegzuhanyt a fejébe és kizökken az állapotból. Nekem is ezt kéne tennem, leönteni Camilot a limonádémmal majd itt hagyni őket veszekedni, mert a pasimnak nem velem van gondja, hanem az exemmel.
Meg arról, hogy nem szóltam neki róla de az már részlet kérdés.
Nem várok viszonzást sem a suttogásomra, sem pedig a puszikra, amiket nyakán hagyok, már azt is győzelemként könyvelem el, hogy sikerült meggyőzni a maradásról. Végig simítok a karján mielőtt visszaülnék az eredeti helyemre, hogy felhúzzam a lábamat a másikra és olyan üzletemberesen üljek mellette. Nem szólalok meg, élvezem a vihar előtti csendes perceket és várom mikor tör ki a hetedik canneth háború. Amit meg is kapok egy nagy adag bullshit bomba kíséretével.
-Miért kell ilyen ingerülten hozzáállnod a dolgokhoz, Cami? – próbálom megtartani a hidegvéremet és a nyugodt hangszínemet, mert bőven elég, hogy kettőnk közül az egyikünk nagyon is teli zengi a helyet. Sóhajtok. – Elmondtam volna, este, ezért is szerettem volna ha nálam alszol. Peter a barátom volt mielőtt többé váltunk volna egymásnak, és… hülyén hangzik de jól esett valakivel úgy beszélgetni, hogy nem tudja a halál közeli élményemet. Nem láttam a szemében a szánalmat, nem kérdezte meg egy nap hatszázszor, hogy jól vagyok-e… - miután leteszi a limonádét én is belekortyolok, nem tudom mivel folytathatnám azért, hogy megnyugtassam és végre visszatérjen az a srác, akit szeretek? – Bánom, hogy nem szóltam egyből neked róla meg, hogy eljöttem ide. De Camilo, szeretlek és ezt te is nagyon jól tudod. Nem bízol meg bennem? – a keze után nyúlok, tenyerét kezdem el óvatosan simogatni, mert nem merek a szemébe nézni. Mi van akkor, ha tényleg nem bízik meg bennem és ez a kifakadása ráébreszti arra, hogy nem akar velem lenni? – Te miért találkoztál Aimeeval? Az egyetemen kéne lenned…

- És szerinted ez mégis miért van? – fakadok ki én is, mert még nem volt olyan veszekedés, ami nem tartott köztünk minimum tizenöt percig; nem tudom, mi volt Neithben, ami miatt mindig készen álltam konfrontálódni, vele vagy miatta, de ő volt az egyetlen, akivel és akiért ölre tudtam volna menni. Főleg, ha ilyeneket kezd művelni.
- Ekkora pöcsfejként én kussolnék a helyedben – vágok egyből vissza. Nagyon örülök, hogy Petert egy asztal választja el tőlem és egy korty alkoholt sem fogyasztottam, különben lehet, hogy pankrátorrá változnék és rávetném magam teljes lendülettel, hogy legalább az orrát eltörjem valami ügyetlen mozdulattal, ami lehet a saját kézfejemet is szétroncsolná, de teljesen megérné.
- Tökmindegy – morgom az orrom alatt, mert ha most belemegyek, hogy én miért is akartam őt képmutatónak nevezni, amiért ugyan úgy kiverte volna a hisztit, mint most én, akkor lehetőséget adok neki úgy forgatni a helyzetet, hogy már nem csak ő a hibás. Ez pedig nem így van, mert én nem az exemmel találkoztam, akiért majdnem megpusztultam a szar kapcsolatunk végén, ergo az eredmény, hogy a két helyzet összehasonlíthatatlan egymással és most ő van szarban, nem én.
Nem reagálok a grimaszoláson kívül semmit az öljétek meg egymást kijelentésére, mert lehetetlen rá bármit mondani; ha megölhetnék egy embert, az Peter lenne, amiért megkeserítette Neith életét két teljes évig és most, hogy végre boldog, megpróbálja visszafúrni magát. Nem, nem és nem, mindegy, mit kell csinálnom ahhoz, hogy végleg kizárjam a legjobb barátom és immáron hivatalosan is a pasim életéből ezt a gerinctelen szardarabot, meg fogom tenni.
Duzzogva, kicsit sem boldogan foglalok helyet Neith mellett és rábízom, hogy hazaküldje az exét, mielőtt újból egymás torkának ugranák, húzom az időt, de nem sokáig bírom a némaságommal tüntetni, mielőtt most már privátabban vonom kérdőre.
- Mimimi, ácsi, mióta beszélsz vele? – intem le, mert érzem, hogy megint felmegy a pulzusom és úgy összeszorul a gyomrom, hogy attól tartok, kidobom a taccsot itt helyben, mindenki előtt, azt meg nem akarom, mert kevés kínosabb dolgot tudok elképzelni az idegenek előtt okádásnál. – Most komolyan nem érted, hogy mi bajom van? Pontosan az előtt voltatok barátok, hogy együtt lettetek volna két egész évig, és teljesen kikészített, nem emlékszel hányszor jöttél át bőgve aludni hozzám? És még azután is áthívtad dugni, hogy szexeltünk, és komolyan nem érted, hogy mi bajom van most ezzel? – hitetlenkedve pislogok rá, mert számomra egyértelmű volt, hogy ilyet nem csinálunk. – Azokat az embereket, akikbe szerelmesek voltunk, nem engedjük vissza az életünkbe, vagy ez csak nekem egyértelmű? – kifakadásomat koronázva idegesen integetek a kezemmel is, ha a hangomból nem szűrné le eléggé, mennyire kiakasztott. – Vagy szerinted mit akart ez a sunyi fasz, barátilag megtámogatni? Szerinted érdekli, hogy velem vagy, ha anno nem állította meg a tény, hogy vele vagy abban, hogy félrekúrjon? – régen éreztem ennyire dühösnek magam, még apámra sem haragudtam ennyire, pedig ő is alaposan kihúzta a gyufát, de a Peter téma mindig vitt mindent.
Hatalmas sóhajjal dőlök hátra a széken, mert a felháborodott magyarázás kivette belőlem a szuszt; hagyom, hogy babráljon a kezemmel, de nem nézek rá, az üres falat nézem nagyon morcosan és idegesen sóhajtok Aimee említésére.
- Miért, bezavart a programodba, hogy nem az egyetemen voltam? – szúrok oda neki egyet, mert azért azt észben tartottam, hogy megemlítette Peternek, hogy én bizony nagyon elfoglalt leszek az egyetemen és ezt még biztosan nem fogom elengedni egy könnyen. Mély levegőt veszek és hosszan kifújom, majd ismét, hogy normális hangnemre váltsak és ne csöpögjön minden szavam az ingerültségtől, mert mi ilyen érett felnőttek vagyunk, vagy mi. - Azért találkoztam Aimeevel, mert azt hittem, nőtt annyi agya, hogy kulturáltan, az apáink háta mögött meg tudjuk tárgyalni, hogy ebből semmiképpen nem lesz esküvő, mert veled vagyok és esély sincs rá, hogy köztünk vége legyen. Mint látod, ez nem sikerült, mert két mondat után elmesélte, hol vagy és kivel, szóval – ciccegek egyet, továbbra sem sikerül teljesen nyugodtan beszélnem, hallatszik a hangomon, mennyire ingerült vagyok; elveszek egy fogpiszkálót, kiszedem a csomagolásból és nekilátok félbetörögetni, mint egy unatkozó ötéves és azt képzelem, hogy Peter nyaka az. – Ennyit erről. Vagy mit hittél, színt választunk a terítőnek meg a szalvétáknak? – teljesen megmakacsoltam magam és nem érzek hajlandóságot a normális párbeszédhez, még nem dühöngtem ki magam eléggé és amint hazaérünk, ki kell futnom magamból ezt az élményt, különben felrobbanok.

~   ★

-Nem tudom ez miért van Camilo, de ha tudnám is tuti kiforgatnád minden egyes szavamat úgy, hogy neked legyen igazad úgyhogy… - nem mondom tovább, hogy tessék csak, nyugodtan szedjen szét mert nem kell hozzá az engedélyem. Már rég nem számít mit is csinálunk itt és mennyire jelentéktelen az egész, mert nem mozgat meg bennem semmiféle pillangókat vagy szentjánosbogarakat, ahogyan poloskákat sem; a lényeg abban rejlik, hogy Camilo megneszelte a találkozást és baromi pipa amiatt, hogy itt találkozok az exemmel. Ezen pedig nem tudok változtatni, tényleg itt ülök vele és a jelenlegi pasim zabos miatta.
-Fejezzétek már be, miért kell egymás torkának ugrani? – emlékszem három évvel ezelőtt mikor még együtt voltam a szemközti tökfejjel, akkor is mindig békebírót játszottam mert nem voltak hajlandók egymással normálisan beszélni. Peter már az elejétől utálta Camilot és minden olyan alkalmat amikor vele kellett volna lennünk lemondott vagy kitalált valamit, ami miatt hamarabb leléphetett tőle. Camilo sem különösebben szívlelte az ördögöt, mindig hisztizett, ha szóba került vagy elkezdtem panaszkodni miatta. Főleg az utolsó pár hónapban miután kiderült a megcsalós történet, sőt többesszámot kéne használnom, mert rengeteg volt, Camilo pedig azt hajtogatta végig, hogy miért nem hagyom már el azt a szerencsétlen balféket.
Tessék. Megtettem és most újból az életem részesévé akar válni én pedig nem tudom mit tegyek. Fájt szakítani és még utána is visszamentem hozzá pár alkalommal, még az első közös esténk után is, amit Camiloval töltöttem el, mert bizonytalan voltam; de minél többször értünk egymáshoz azzal, akit igazán szeretek – Cami obvi – annál inkább taszítottam el magamat Petertől. És ez így volt, van és lesz rendjén.
Örülök annak amikor kettesben maradunk és az életem szégyenfoltja két lábán távozott, messzire tőlünk meg a kapcsolatunktól, hogy alkalmunk nyíljon valamennyire elsimítani ezt a kellemetlenséget, mert ha hagyjuk egészen estig emésztődni akkor nagyobb feneket kerítünk neki, mint kéne. No, nem mintha most nem lenne hatalmas Kardashian fenek már az ügynek, de ezt nem mondanám meg Camilonak, mert még jobban kiakadna.
-Nem régóta… három teljes napja vette fel velem a kapcsolatot, de nem olyan szándékkal. Nem akar tőlem semmit. – nem nézek sem rá, sem a szemébe amikor őszinte választ adok a kérdésére. Tisztában vagyok a szavaim súlyával ahogyan a tetteimével is, de ha full kiakadásra gyúr akkor segítek átlendülni a ponton bármennyire bunkón is hangzik. Simán intézhetnénk ezt normálisan, jelenetrendezés nélkül is de nem, nekünk kibaszottul spanyolokként kell viselkednünk. – De értem mi bajod van de nem érzem jogosnak a kiakadásodat! Oké, nem kéne a hátad mögött találkozgatnom az exeimmel és főleg nem a legidiótábbal közülük, de hadd válogassam már meg mit csinálok anélkül, hogy számon legyek kérve. SEMMI, érted? Semmi nem történt volna, mert tisztellek ennyire és nem akarlak elveszíteni. Te hány emberrel dugtál miután mi dugtunk? Miért mindig az én párhuzamos dugásaimban keressük a szálkát, amikor a tiédben is van bőven? – ingerült vagyok, amiért így viselkedik velem. Olyan érzést kelt bennem, mintha nem bízna a szerelmemben meg abban, hogy hűséges leszek és addig fogom szeretni míg meg nem halunk és még utána is. Szeretném megérinteni, de nem tehetem, mert felhúzta a vizes árkot és nem vagyok hajlandó átúszni a krokodilokkal teli vizet. – Nem, én is értem… nem kell kioktatnod. – sóhajtok mélyet, igaza van. Teljes mértékben igaza van de nem akarom bevallani neki, mert így is bőven nyeregben érzi magát.
Olyan mintha egy négy gyermekes apuka lennék, aki már rég nem kapott akciót az asszonytól és elkezdte a bejárónőt döntgetni hetente négyszer, mert már annyira kivan és a titkárnője már nem hajlandó térdelni.
-Miért kell állandóan a rosszat feltételezni az emberekről? Oké, lehet, hogy egy sunyi fasz, de bennem nem bízol Cami, miért nem? – a hangom inkább szomorú mintsem ingerült vagy válaszra utasító, érzem, ahogyan a torkom kiszárad és a szemem elkezd szúrni, mert én megbíznék benne annyira, hogy ne csináljak ekkora jelenetet egy jelentéktelen srác miatt. De nem. Ő Camilo Escarcega én pedig Kenneth Ambrose Holton és ez itt „spanyol szappanopera sorozat címe”. – Nem zavart bele a tervembe az, hogy nem vagy az egyetemen. De ha kiakadsz amiért én nem szóltam Peter miatt akkor hadd tehessem már én is meg. Nem mondtad, hogy ma nem leszel ott. – kitágulnak az orrlyukaim amilyen agresszíven veszem a levegőt, mélyen a gyomromba szívom bent tartom egy ideig majd szépen lassan kifújom, ezt még eljátszom párszor szigorúan magam elé meredve és várom a válaszát.
-Szóval miattam meg a nadrágomban lévő hangyák miatt nem tudtál kulturáltan diskurálni a jövendőbeli feleségeddel, arról, hogy nem akarod elvenni és mindezekről elfelejtettél engem is tájékoztatni. – összefonom mellkasom előtt a karomat és felemelem tekintetemet a plafonra, hátha látok valami érdekeset, esetleg egy felém közeledő meteort, ami képes lenne most azonnal elpusztítani. – Én már nem hiszek semmit.
Hitetlenkedve rázom mellette a fejemet, néha kiengedek magamból egy ingerültebb sóhajt és folyamatosan a számhoz emelem a limonádémat a szívószál megcsócsálása végett, majd miután összeálltak a gondolatok a fejemben ránézek Camilora.
-Ez nem fog így működni Camilo. Te nem bízol meg bennem, azt hiszed bármikor képes lennék félre kúrni és ez meg fogja mérgezni a kapcsolatunkat. Az apád utál, azt akarja, hogy elvedd azt a libát és te elfogod, mert beléd fog rúgni ezerszer. – visszanézek az asztalon pihenő kajára és most úgy érzem hamarosan beindul a locsoló berendezés, mert sírni fogok a gondolataimtól, amiket szépen lassan tervezek kiadni magamból. – Talán nem kéne együtt lennünk, nem hiszel nekem és… nem akarom, hogy elmérgesedjen a kapcsolatunk a féltékenységed miatt. Inkább legyen most vége…

A szememet forgatva prüszkölök egyet, nem vagyok hajlandó rá, hogy engem fessen ebben a helyzetben a köcsögnek, aki kiforgatja a szavait és jogtalanul támadja; a titokban exekkel való ebédelgetés egyértelműen nem szerepelt a „dolgok, amikkel nincs problémám” listán, főleg nem azokkal az exekkel, akikkel évekig együtt volt. Nem én basztam el, hanem ő.
- Talán azért, mert Peter egy pöcs? – ha kénytelen lennék választani egy embert, aki abban a pillanatban meghal, egyértelműen őt választottam volna megismerkedésünk pillanatától kezdve. Rühelltem a képét, a kisugárzását, azt, ahogyan tönkretette Neithet és napról napra újabb darabokat csonkított le az önbecsüléséből, míg odáig nem jutottak, hogy még ő érezte magát bűnösnek, amiért a szeretett barátja megcsalta. Most meg találkozik vele a hátam mögött, és én reagálom túl?
Minden egyes újabb információmorzsa feljebb viszi a pulzusom és összébb szorítja a gyomrom, kelti a hányingert és nem tudom, a taccsot dobom-e ki előbb, vagy a szívroham visz el az idegtől, hogy az én egyetlen, drága kedvesem három napja beszélget az exével és még találkoznak is. Idegemben a poháralátétet szabadítom ki a távozó pöcsfej pohara alól és kocogtatom az asztalhoz, hogy cseppnyi energiát levezessek és ne robbanjak fel most, itt helyben.
- „De nem olyan szándékkal” – utánozom le a hangját és gúnyosan horkantok, úgy tesz, mintha nem ismerné eléggé a srácot ahhoz, hogy ezt higgye róla. Jobban ismeri, mint én, vele baszott ki, de úgy tűnik a rózsaszín köd visszamenőleg is butítja az embereket. – Jézusom, de én nem olyanokkal, akikbe szerelmes voltam – a lábammal is idegesen dobolok és egy részem nagyon nem akarja átélni ezt a veszekedést most, minden erejével tiltakozik, de késő, már meggyújtottuk a tüzet, akár el is égethetjük a boszorkányt.
- Érted? Tényleg? – nagy levegőt kell vennem, belülről a nyelvemre harapok, hogy ne folytassam, mert most minden vágyam teljesen és száz százalékosan kifakadni rá, közölni vele, hogy a rákja kurvára nem indok, hogy felmelegítsék a kibaszott káposztájukat és mégis mit gondolt, mit csinál, de már így is sok volt és hiszi, vagy sem, gyűlölök vele veszekedni. Mégis állandóan ezt csináljuk.
- Most komolyan? Én forgatom ki a te szavaidat meg reagálok túl? – ráncolom a homlokom, amint áldozatot kezd játszani, akiben nem bíznak meg; szeretném megrázni, valahogyan belerázni azt, hogy én mit érzek és miért érzem teljesen, száz százalékosan jogosnak a kifakadásom, de sajnos ilyen opciót még nem találtak ki. - Ennek semmi köze ahhoz, hogy megbízok-e benned vagy sem, ehhez egyedül annak van köze, hogy nem látom a közeledben szívesen az exedet, tényleg olyan kibaszottul hihetetlen? – nem vagyok hajlandó engedni, most nem, nem leszek én a pöcs, amiért jogosan felháborodtam. Ma nem.
- Ja, nekem be kellene számolnom a programjaimról, neked meg nem? Akkor ez most hogy is van? – nem, nem és nem, biztosan nem fogja a reflektorfényt átforgatni arra, hogy én miért találkoztam Aimeevel, még akkor sem, ha legjobb védekezés a támadás. Én kérdeztem előbb. – Ja, értem, akkor nekem szólnom kell ezekről, neked meg nem? Nem tudtam, bocs – legszívesebben eltörnék valamit, mert annyira ideges vagyok, hogy a testem nem bírja már egyedül és kifele szeretném sugározni; mantráznom kell magamba, hogy már nem tizennégy éves vagyok, nem vághatok poharakat a földhöz egy étteremben, bármennyire is nagyon szeretném.
Veszekszünk, rendben, de mindig is veszekedtünk, mióta először megcsókoltunk egymást; másodszorra pontosan, amikor már nem gyakorlásból tettük. Az, amit mond, amit mondani próbál, meg sem fordult a fejemben, hogy valaha kijönne a száján, főleg nem egy ennyire piti vita miatt, szinte érzem, ahogyan meghűl bennem a vér minél többet mond és szeretném, ha nem tudná feldolgozni az agyam az értelmét, de megteszi. Döbbenten nézek rá és az eddig hevesen verdeső szívem mintha megállt volna, kihúzták a madzagot és búcsút vettek tőlem, a szám száraz és mintha most szúrt volna mellkason a késével; eltátom a szám, aztán becsukom és csak nézek rá, nem akarom elhinni, hogy emiatt szakítani akar már most, a csalódottság hidegzuhanya megállás nélkül áztat el tetőtől talpig.
Nem találom a szavakat, és Neith az egyetlen ember, aki ezt ki tudja váltani belőlem; mindig is ő volt, mint ahogyan ő volt az egyetlen, aki érzelmeket váltott ki belőlem, olyan igazi, szerelmes érzelmeket amiket végre hatalmas harcok után hajlandó voltam hivatalossá tenni. És most tényleg ennyi? Csak mert kifakadtam, amiért az exével ebédelt?
- És csodálkozol, hogy kiakadtam rád, Neith? – töröm meg a ránk telepedett csendet halkan, és szeretnék sírni, mert a szavak, amik felsorakoztak a nyelvemen, sokkal borzasztóbbak, mint eddig bármi, amit mondtam. – Egyszer találkozol vele, és már szakítani akarsz, mert én nem hiszek neked, meg bízok benned? És tényleg én vagyok a fasz, és te érzed megvádolva magad? – mély levegőt veszek, a szívem szorít és mindenféle elképzelhető testi rosszullét tör rám hullámokban, de most nincs visszaút, mert ő megást már a sírunkat. Egy kibaszott kiakadás miatt. - Ennek szerintem is vége – szomorú vagyok, megijeszt a saját hangom, a szavak nyomatéka; nem akarok felállni, mégis megteszem, még egy utolsó pillantást vetek rá, mielőtt kisétálnék az étteremből, minden egyes lépés a szívembe mar. Szeretnék visszafordulni, azt mondani, hogy nem is így gondoltam, hogy beszéljük meg, de ő akarta ezt, ő adta elő az áldozatot és nem akarom elhinni, hogy képes egyből a szakításra terelni a szót, amikor minden annyira nevetségesen tökéletes volt a pillanatig, amíg vissza nem engedte az életébe Petert; ezek után ne vonjak semmiféle párhuzamot?
Annyira remeg a kezem, hogy alig bírok kihúzni egy szál cigit és a gyújtóval is a szükségesnél tovább vacakolok, mielőtt segítőkészen ágaskodik a lángja a magasba. Konkrét cél nélkül megyek át a zebrán, be a szemben elterülő parkba, az agyam akaratom ellenére pörgeti végig az előző jelenetet újra és újra, egyáltalán nem figyelek rá, hová megyek, csak azt tudom, hogy megindultam jó messzire tőle és nem szeretném felfogni, mi történt alig egy perce. Talán már kettő és három is megvan.

~   ★

Kellemetlennek érzem ezt az egész szituációt, mert nem így kellett volna lezajlania. Én eljövök és találkozok Peterrel, akivel megbeszéljük a dolgokat majd megyünk a saját kis életünket tovább élni, Camilo meg nem tud meg semmit, mert nincs mit megtudni. Már régóta nem akarok semmit az exemtől, minden figyelmemet a jelenlegi és remélhetőleg örök kapcsolatomra fordítom így a múltnak egyáltalán nincs benne helye. És mégsem úgy alakulnak a dolgok, ahogyan vártam.
-Most te is úgy viselkedsz mint egy pöcs. – csúszik ki a számon, s bár normális körülmények között soha nem mondanék ilyet a szeretett pasimnak, most úgy érzem minden jogom megvan arra, hogy zabos legyek rá. Tudom, hogy elbasztam és nem kéne a Peter pöcsfejjel találkoznom, sőt semmilyen kapcsolatot nem szabadna ápolnom vele de mégis megtettem, mert egykoron rengeteget jelentett nekem és hiába múltak el az érzéseim iránta, már nem akarnék vele újból együtt lenni, a múlt nyomai még bennem vannak és látni szerettem volna. De ezt nem mondhatom el Caminak, mert még jobban kiforgatja a szavaimat és máris arról kezdene el papolni, hogy Ő mindent feláldozott értem és mellettem volt minden szaros helyzetben, fogta a kezemet és felvállalta a kapcsolatunkat a nemnormális apja előtt, amit most én baszok szét a döntésemmel, én meg szarul érezném magam.
Idegesen prüszkölök mikor leutánozza a szavaimat és hangomat, gyerekes viselkedésnek gondolom, hogy nem engedi meg normális körülmények között lefolytatni a beszélgetést és máris áldozatként viselkedik, támad, szúr és már most tudom, hogy ennek bizony nem lesz jó vége.
-Kimondtad a kulcsszót Cami, csak voltam. Érted? Már nem jelent semmit nekem, úgy jöttünk ide, mint két régi ismerős, akik megesznek egy ebédet majd mennek a saját kis dolgukra. – legalábbis én ilyen szándékkal fogadtam el a találkozót, mert nem mennék bele semmi olyanba, ami tönkre tenné a kapcsolatomat Camiloval, a legjobb személlyel, akit valaha is ismertem. Annyira passzolunk egymáshoz, kiegészítjük a másik hiányos oldalait és együtt létrehozunk egy tökéletes személyt és én tényleg úgy érzem, hogy nekünk együtt kell lennünk, de ez… Ez a mostani dolog nem tudom miért ilyen nehéz neki, miért akad ki ennyire egy ártalmatlan ebéden, amit el sem kezdtünk.
Vannak percek mikor már nem tudok mit mondani meg nem is akarok, s a beszélgetésünk pontosan ilyen mederbe kezd haladni, mert minél idegesebb annál rosszabb dolgokat vág a fejemhez, amikre nem tudok válaszolni. Érzem a torkomban a gombócok kialakulását, melyek szintén meggátolnak a válaszadásban, de nem tart sokáig.
-Nem ezt mondtam, Camilo. – próbálok javítani a helyzeten, mert nem akarom tovább rontani a helyzetet, de minden egyes mozdulatommal, védekezésemmel csak olajat öntök a tűzre és nem fog sok kelleni neki mielőtt berobbanna az egész olajos kanna. – Nem hihetetlen, értem, hogy nem akarod a közelemben látni, de neked miért lehetetlen elfogadni azt, hogy ez egy ártalmatlan semmiség? Nem csókolóztam vele, nem dugott meg, sőt nem is tehette volna meg, mert nem engedem neki. – széttárom a karjaimat, szeretném megkérdezni, hogy most mégis mit vár el tőlem, de nem teszem, helyette összefonom mellkasom előtt a karjaimat és sóhajtok.
-Megint kiforgatod a szavaimat. Nem azt mondtam, hogy nekem nem kell elmondanom a dolgaimat, igen, bevallom, hibáztam azzal kapcsolatosan, hogy nem szóltam egész Peter dologról, de elakartam kerülni ezt a hisztit. – még nagyobb lángokban fog kitörni belőle a tűz, már most érzem mennyire megszívtam és össze fogja perzselni a bőrömet, de már elindultunk azon a bizonyos lejtőn és nincs visszaút. Bántjuk a másikat, mert féltékenyek vagyunk olyan dolgokra, amiknek semmi esélyük sincs, mert szeretjük egymást. De nem, mi túlreagáljuk, mint az igazi melegek, akik rózsaszín táskát hordanak meg Paris a legjobb barátnőjük. – Szólnom kellett volna, de nem csak nekem. Te miért nem szóltál róla? – hangom enyhébben cseng, nem szeretném tovább folytatni ezt az ingerült beszélgetést és ha letudnám csillapítani a hangnem változtatással akkor megteszem.
Azt hittem, hogyha hivatalosan is egy párt fogunk alkotni mindenféle mellékszereplők bevonása nélkül akkor soha többé nem lesznek hatalmas vitáink, nem ugrunk egymás torkának és szorítjuk egészen addig míg be nem lilul az egész fejünk; és az elején úgy is tűnt, minden a legnagyobb rendben lesz. Úsztunk a rózsaszín felhők között, de mióta megejtettük a nagy bejelentést a szüleivel mintha kifordult volna önmagából, talán elbizonytalanodott a kapcsolatunkat illetően? Szorongással tölt el ez a gondolat és hiába próbálom kiverni a fejemből újra meg újra visszatér, egyre nagyobb betűkkel villan fel elmém képernyőjén és a gyomrom elkezd egyre inkább liftezni.
Egyáltalán nem tetszik a beszélgetésünk menete és az sem, hogy a kétkedés hatására mit mondok ki, amivel tovább rontok a helyzeten, de megteszem. Muszáj kiadnom magamból a gondolatot, de a végeredményre nem számítok, azt hittem ezt kimondom, Ő bocsánatot kér majd én is amiért bunkó paraszt módjára viselkedtünk és megölelve egymást megpróbáljuk felnőttek módjára megbeszélni. De nem. Nagyon nem.
-Már nem csodálkozom semmin. – leengedem a kezemet, amik görcsösen szorították a szék karfáját majd rá emelem a tekintetemet és arcát nézem. Nem tudom, hogy komolyan gondolja-e amit következőre mondd de valami azt súgja, hogy nem viccelődik. – Mindketten faszok vagyunk Camilo! De mondd azt, hogy nincs igazam. Nem bízol meg bennem, mert ha igen akkor nem jöttél volna most ide hanem megvárod, hogy hazaérjek és megbeszéljük. Helyette idejöttél mint egy maca aki csaláson kapta a férjét, pedig semmi ilyenről nem volt szó. – sóhajtok és tudom, hogy hiábavaló az amit mondok mert már fel is áll, kimondja a szavakat amikkel kést hasít a szívembe és már el is megy. Az asztalra csapok melynek következtében a poharak összezördülnek, kihúzok a pénztárcámból valamennyi pénzt és elkezdem követni a pasimat? Még az? Vagy már nem a pasim, mert mindent elbasztam? Mindegy.
Szedem a lábaimat de pár perces előnyének köszönhetően sokkal hamarabb átér a parkhoz, megállít a piros lámpa s amikor zöldre vált egyből átfutok, abba az irányba amerre Ő is haladt és végre valahára utolérem. Kezemet vállára csúsztatom és megszorítom, nem engedem, hogy tovább menjen mert ezt meg kell beszélnünk.
-Nem akarom, hogy vége legyen közöttünk. Nem beszélhetnénk ezt meg normális emberek módjára? – kezem átcsúszik mellkasára, srégen a másik hónalja irányába és mellkasomnak húzom, nem engedem, hogy elmenjen. – Szeretlek, Camilo. Ez jelent még valamit neked? – hangom szomorkásan cseng, fájna ha rossz választ kapnék…