Az új munkák képesek voltak teljesen felvillanyozni. Szerettem az új kihívásokat, és képes voltam akár órákon, vagy napokon át is agyalni egy-egy cukrászati műremeken azért, hogy minden olyan tökéletes legyen, amilyennek a megrendelő szerette volna. Az esküvőket különösen kedveltem, akkor végképp kiélhettem a kreativitásomat, még ha sok melóval, és nyűggel járt is. Ez mindig nagy munka volt, de pont ez tetszett benne annyira.
Az elmúlt néhány napban csak ekörül forogtak a gondolataim, mivel bejött egy új megrendelés. Tudtam, hogy az előző cukrászt lecserélték, és nekem már korántsem maradt annyi időm, mintha először engem bíztak volna meg, de még ez sem szegte a kedvem. Sőt, csak még jobban akartam csinálni, de a maximalizmus a karrierem kezdete óta jellemző volt rám. Ugyan nagyobb volt a nyomás és a megfelelési kényszer így, hogy már pótolnom kellett valakit, aki hibázott, de bíztam abban, hogy a csapatom és én is elég profik vagyunk ahhoz, hogy végig tudjuk csinálni mindenféle zökkenő nélkül ezt az egészet.
A mai napra kellett készen lennem a tervekkel, amiket papírra is vetettem egyelőre. Csak vázlat volt, egyeztetni akartam a jegyes párral, de akkor is készen voltam vele, nyitottan az esetleges változtatásokra is. Azok mindig vannak, ezt már megszoktam, és sokszor még az utolsó pillanatban is képesek voltak egyes arák variálni, hogy márpedig pezsgőkrém helyett kávé legyen, vagy éppen fordítva. De túl leszünk ezen is, és mivel az elitbe tartozott a pár, jól akartam csinálni, hogy vigyék csak tovább a jó híremet. Mostanában erre még nagyobb hangsúlyt fektettem, mint korábban.
Ennek ellenére sikerült mégis mindent elbaltáznom. Így jár az ember, amikor mindent különösen jól szeretne, mégsem jön össze semmi. Tipikus. A fiam ugyanis a mai napot választotta arra, hogy a szokottnál is nehezebb legyen elindítani reggel. Nekem tízre kellett volna Manhattanben lennem a helyszínként szolgáló étteremben, mielőtt az még kinyitna, de húsz perccel a találkozó előtt még otthon vitáztam, jól elkésve az előkészítőből is. Oliver tanárnője nem volt túl boldog, de ráfogtam, hogy reggel rosszul érezte magát, és magam sem voltam biztos benne, hogy beviszem egyáltalán. Ez persze nem volt igaz, de a kegyes hazugságok néha jól jönnek.
Úgy száguldottam végig az utakon, amennyire a forgalom engedte, de még így is késtem negyedórát, pedig sohasem szoktam. Legszívesebben a kormányba vertem volna a fejemet kínomban, amikor kikaptam az utolsó lámpánál is a pirost. Egyszerűen nem akartam elhinni, hogy a sors összeesküdött ellenem. A párral ugyan már találkoztam, de az étterem tulajával, és egyúttal a másik szolgáltatóval még nem. Amiatt is izgultam, a terveim miatt is, és úgy minden hirtelen a nyakamba zuhant.
Kissé ziláltam futottam be végül, majdnem húsz perces késéssel. A hajam az égnek állt, ahogy vezetés közben többször is beletúrtam szőke tincseimbe, az ingem félig kilógott a nadrágból, félig betűrve maradt, de legalább a nadrág normálisan állt rajtam, és a csizma szárába is sikerült beletűrni hiánytalanul. Már ez is valami, nem?
- Elnézést a késésért! – kapkodtam levegő után, mikor szó szerint sikerült befutnom az étterembe. Természetesen kis híján fennakadtam az ajtón, ami kifelé nyílt, én meg befelé nyomtam volna, és a parkolás sem volt éppen zökkenőmentes. Forgalmas környék, hely híján csak messze tudtam lerakni a kocsit. – Én… sajnálom! – fújtam egy nagyot, de az ara csak legyintett egyet könnyedén, a vőlegényt egyáltalán nem érdekelte a kóstolás körüli mizéria, vagy a torta kinézete, a harmadik fél pedig még ismeretlen volt számomra egyelőre. Biztos, hogy a remek belépőmmel nem tettem kifogástalan első benyomást, és akkor még finoman is fogalmaztam.
- Sarah Farrow vagyok! – nyújtottam sután a kezem, még mindig szaporán szedve a levegőt, de már némiképp visszafogottan. Szégyelltem magam, hogy raboltam az idejét, de további magyarázkodásba egyelőre nem kezdtem még.

Ha egy étteremlánc tulajdonosa vagy, nem újdonság a számodra, hogy kibérlik a helyet ilyen-olyan okokból kifolyólag. Mivel az üzletlánc vezérigazgatója vagyok, nem ugrálok minden esetben, megvannak a magam emberei, akik tökéletesen helytállnak. Őket nevezhetnék szárnyas kuktáknak - ha akarnánk, de nem hívjuk így őket. Tényleg nem! Leszámítva azt az egyetlen alkalmat, amikor mind a négyen ilyen egyenpólót zsebelhettek be tőlem tavaly karácsonykor. Senki nem mondta, hogy ciki! (Jó, igazából mindenki megpróbált lebeszélni róla.)
A mostani helyzet kicsit speciális. Úgy alakult, hogy személyessé vált az üzlet. A vőlegény - aki éppen bérelni kívánja a termet és az ételeket pakolássza össze - gyerekkori jó barátom. Így hát mi mást is tehetnék, mint önön csodámmal igyekszem az üzletmegkötését segíteni. Kifejezetten sokaknak tetszik meg az étterem adta lehetőség. Általában azonban én csak a háttérből bólogatok és aláírom a kötelezettségeimet.
Nem azért, mert lusta lennék. A legkevésbé sem jellemző rám a heverészés! Amikor csak tehetem, a konyhán ugrálok, avagy pincérkedem. Nem szégyellem a munkám, sem bármelyik ágazatát. Pár hete beálltam mosogatni! Ott a szükség, ahol a segítség! Ugye?!
Kihúzom magam, miközben vázolom a párnak, miféle díszekre gondolok, hogyan rendezném el én, ha engem kérdeznének. (Engem kérdeznek.)
A menyasszony válogatósabb. Egyre jobban kiismerem, ahogy beszélek és meglátom rajta, mi az, amivel félrenyúlok. Próbálom gyorsan korrigálni a feleleteim, ha a szemöldökei hullámoznak. Az meglep, hogy saját cukrászt kíván hozni magával, de mivel bármit a kedves párnak, nem szólok érte! Nem is szólhatnék.
Azt viszont már nagyon is megmosolygom, hogy a hölgy elegáns késéssel érkezik. A pár mögött csapom egymásba tenyereim, valahol az ágyékom előtt. Szemöldökeim összefutnak egy pillanatra, de széles mosollyal figyelem a nőt. Levakarhatatlan mosoly - már szinte vigyor - ül a képemre, ahogy nézem, hogy mennyire megviselt a kisasszony. Kénytelen vagyok rendezni arcjátékom, mert nem illendő egyetlen férfitól sem kinevetni egy nőt. Kár!
Természetesen úriemberhez méltóan hagyom, hogy elintézzék egymás között. A pár és a kedves cukrászuk, addig a háttérben ácsorgok. Csak amint lehetőségünk nyílik egymásnak bemutatkozni, akkor lépek elő a háttérből.
- Ó, Owen Hanson! Nagyon örülök.- fogadom el a felém nyújtott kezet. Kissé megmosolygom, milyen finom és puha a bőre, mennyire cirógatja a tenyerem, ahogy egymásba futnak kezeink. Mintha egészen apró kisülések lobbannának fel, de aztán hamar kihúzom vázam és hátrébb lépek. - Tegeződhetünk?- kérdezem kedveskedő mosollyal, miközben beljebb lépve teret engedek a hölgynek is. - Az ízvilágot még nem sikerült megbeszélnem a párocskával, ezért téged kell kifaggassalak. Nem lenne jó, ha a násznép az illemhelyiségekben töltené a lagzit.- halk nevetéssel zárom a mondandóm, majd karjaim végül összefűzöm a mellkasom előtt. Az iménti tréfát nyilvánvalóan csak annyira mondom hangosan, hogy Sarah még hallja, de senki más se. Teljes törzsemmel a nő felé fordulok és minden figyelmem neki szentelem.
- Megállapodtatok már valamiben? Mert rám bízták a menüt, és ha hozzájuk nem, úgy hozzád igazodnék benne.- mondom derűsen, apró görbét ejtve szám ívével, aminek köszönhetően szemeim sarkában finom kis ráncok jelzik, milyen széles is a mosolyom. - Ó, megkínálhatlak valamivel?- kérdem őszinte kíváncsisággal, miközben körbe kapkodom a tekintetem, hogy a páros merre sétálgat. Úgy tűnik egyelőre nem igénylik a társaságunkat, ezért nem foglalkozom velük.
A teljes figyelmem Sarahnak szentelem.

Még néhány perc elteltével sem voltam képes túllépni azon, hogy elkéstem, és ezzel oda a profizmusom. A nevem volt a garancia a kifogástalan munkára, én pedig máris kezdtem elbaltázni, pedig az embereim még munkához sem láthattak. Csak azt reméltem, hogy ha az étterem tulajdonosa előtt máris elástam magam, azért a pár még kitart mellettem, és kaphatok még egy esélyt. A fenébe is, hogy mindennek a mai napra kellett összejönnie! Legszívesebben sikítva menekültem volna ki egy kis friss levegőt szívni, ha megengedhettem volna magamnak ezt a luxust.
Helyette inkább minél előbb szerettem volna túlesni a bemutatkozáson, ha már másom nem maradt. Csodás belépő, Sarah, igazán remek!
- Én is örülök. Sajnálom, hogy a maga idejét is raboltam… - és igen, még mindig szabadkoztam, töretlenül. Csak akkor könnyebbültem meg valamelyest, amikor felajánlotta, hogy tegeződjünk. Nagyon reméltem, hogy számára észrevétlen maradt az ajkaimon kiszökő sóhajom. – Persze, semmi akadálya! – és most már halványan képes voltam elmosolyodni is, amitől megjelentek a kis gödröcskék az arcomon, a vonásaim pedig valamelyest ellágyultak.
- Nos, még nem teljesen kiforrott, hogy miket fogunk készíteni, igazából pont ezért is jöttem. A tortát már megterveztem, és ötleteim is vannak, de a kóstolót még nem ejtettük meg, így meg elég nehéz lesz. Arra egy péntek reggeli időpontot egyeztettünk, nálam. – vagyis a cukrászdámba, de ezt remélhetőleg értette Owen is. Ha eddig esetleg nem tudta, hogy nem egyszerűen a cukrász, de a tulajdonos is vagyok, akkor most már számára is tiszta lett a kép.
- Az én süteményeimtől viszont egészen biztosan nem kerül senki ilyen kellemetlen helyzetbe. – sejtettem, hogy nem úgy értette, hogy csak viccelni akart, de csak kibukott belőlem. Ha ő tart attól, hogy az ételei ilyesmit váltanak ki, az már elég aggodalomra adhat okot. Annyi biztos, hogy miattam semmiképpen nem fog ilyesmi bekövetkezni. Még soha nem fordult elő, és nem ezzel akartam megkezdeni a sort. Ez túl fontos munka volt most számomra.
- Én is tudok igazodni valamelyest a vacsorához, hogy összepasszoljanak az ízek. Elég sok ötlet van a tarsolyomban, úgyhogy van, amit ki tudok húzni, vagy éppen beletenni a desszertes menüsorba. – magyaráztam elgondolkozva, elengedve az aprócska kis sértettséget már maga a tréfássá alakított feltételezés miatt is. Együtt kellett dolgoznunk, hát együtt is fogunk. Nincs mese. – Szeretnék kétféle pohárkrémet, apró süteményeket az asztalokra. Vegyesen gyümölcsös, csokoládés, kávés esetleg, vagy gesztenyés… - dobáltam az ötleteket, mert igazából a repertoárom elég széles volt. – A torta ízesítésében még nem sikerült dűlőre jutnunk teljesen, de majd kóstolnak pénteken. – ismételtem el újra, amit egyszer már elmondtam ugyebár.
- Egy kávé azt hiszem, hogy jól esne. – fogadtam végül el, némi hezitálást követően. – Van már elképzelésed a fogásokról? Mennyi, meg micsoda… - érdeklődtem én is, abszolút igyekeztem nyitott lenni a közös munkára. Nem voltam ugyan hozzászokva, de egyrészt mindent el kell egyszer kezdeni, másrészt alapvetően csapatjátékos voltam, szóval nem okozhatott problémát.

Igyekszem lefojtani azt a széles mosolyt a pofámon, mégsem illik még csak kimosolyogni sem a hölgyet. Bármi az oka annak, hogy késett és csapzott kissé, az ő dolga. Nekem pedig, mint úriembernek kötelességem megkomolyodni. Piszok nehéz feladat ám! Alacsony a humorküszöböm!
- Ne vicceljen, semmi gond nem történt. Meg kellett beszélni a díszleteket is... - enyhén belefeledkezem a kézrázásunkba, úgy húzom vissza, miután már magam is kínosnak találom annak elnyújtását. Igyekszem kihúzni magam. Szeretném azt a benyomást kelteni, hogy a Hanson előkelő hely, szóval bénázásnak nincs helye. Csak a konyhán! Szeretem, ha elhiszik az újoncok, hogy harapok és emiatt összeszorított farpofával táncolnak a frissen felmosott konyhaparkettán. Én meg videózhatok a háttérből!
- Ó, nahát! - meglepetten derülök, ahogy hallom, hogy a kóstolót nála ejtik majd meg, ergo a hölgyemény a tulaj a vállalkozásában. - Nem is tudtam, hogy maga a tulaj. Szívből gratulálok, a volt feleségem imádja a helyet! - elégedetten somolygok rá, finoman megvonva a szemöldökeimet. Semmi szükségem rá, hogy többet meséljek róla, de nagyon is képben vagyok. Már azelőtt csekkoltam honnan lesznek az édes finomságok, mielőtt a pár megérkezett volna. Szerződésbe kellett foglalni a szállítási-fogadási kötelezettségeinket. Emiatt, hogy tudjunk papírozni és egyezkedni, az egyik ügyintézőm már rég megszerezte a címet és a cukrászda nevét. A pár ragaszkodott hozzájuk! Én meg picit utána jártam, nem bűn!
- Félreértett. A kettő együttes erejére céloztam. Bocsásson meg, nem akartam megsérteni vele. - húzom oldalra a szám, miközben elfordítom a fejem. Senki sem mondta, hogy a hölgy ennyire tartózkodik a viccelődéstől, de elfogadom. Nem ragozom túl a témát, helyette csak arra koncentrálok, ami a dolgunk. A barátkozást ráhagyom, ha lesz hozzá kedve, elvégre az illem kódex szerint, most rajta a sor.
- Ó, hogyne. Persze. - bólogatok, vagy éppen 'hümmentek' közbe, ahogy beszél. Hallgatom, minden szavára vevő vagyok, hiszen ez a munka nagyon is fontos. Kedveskedő mosollyal zárom megértésem, mikor úgy vélem befejezte a mondandóját és megkínálom valamivel, amit kérne.
Apró bólintás és már fordulok is Gwen után. A fiatal pincérnő épp mellettünk szlalomozik el, barátságos, kedves mosollyal néz felénk, én meg rögvest le is nyúlom a munkarutinjából. - Gwen, volnál kedves hozni a hölgynek egy kávét? Mondjuk a ketteshez. - villantom negédes hangszínem, mire a pöttöm szöszke csak mosolyogva bólogat és már tova is illan köreinkből. Én pedig vissza is fordulok Sarahhoz, hogy felelhessek a feltett kérdésre.
- Kétféle menüsorból fog állni a vége, de addig is megpróbálok minél többféle variációt összehozni. Kell laktózmentes, és húsmentes is. A vendéglistáról többen is jelezték, hogy igény van rá. - mondom, miközben a karom kitárva az egyik asztalhoz terelem a hölgyet, ha elfogadja. - Kérem. - intek a széke felé, amit ki is húzok, ha valóban úgy dönt, hogy leülhetünk. Ha még ácsorogna, úgy nem mozdulok mellőle.
- Ha pénteken meglesz a torta ízvilága, akkor volna olyan kedves, hogy üzen nekem? - kérdezem kíváncsian és türelmesen ácsorogva, avagy helyet foglalva vele szemben.

Nem tudtam eldönteni, hogy alapból ennyire vidám típus, vagy csak rajtam mulat ennyire jól. Hajlottam rá, hogy inkább az utóbbi, amit akár sértésnek is vehettem volna, de próbáltam félvállról venni a dolgot. Talán csak feszültebb voltam a szokottnál, vagy ugyebár a rosszul induló napom tehetett róla. Nem akartam hisztis, nehéz esetnek tűnni, de kezdtem annak érezni magam, nem a megszokott barátságos Sarahnak. Ez elég aggasztó volt még számomra is.
- Azt hittem, hogy az a dekoratőr feladata lesz… - kerekedtek el egy pillanatra meglepetten a szemeim, mivel legutóbb még erről beszéltek. Vagy az étterem alkalmazottja lett volna valaki, aki felelt az ilyesmiért? Mondjuk, még akár az is elképzelhető volt, főleg egy ilyen exkluzívnak számító helyen. Korábban még sohasem jártam itt, de hát az nem jelent semmit.
- Nos, öhm… - hirtelen nem tudtam, hogyan álljak a dicsérethez, talán csak a volt feleség emlegetése zökkentett ki a normalizálódó állapotomból. Kínosnak éreztem kicsit, de az alapján, ahogy beszélt, az ő válásuk valószínűleg meg sem közelítette azt, ahogyan az én házasságom végződött. – Ennek szívből örülök! – böktem ki végül, és még egy mosolyra is futotta tőlem. – Mindig jó hallani a visszatérő vendégek dicséretét, még ha az nem is kifejezetten tőled ered. – mivel rábólintottam a tegezésre, így én át is váltottam arra idő közben.
- Semmi gond, lépjünk túl rajta! – szusszantam hosszasan. Most már tényleg nagyon kellemetlenül éreztem magam. Amiatt is, hogy valami csoda folytán képtelen voltam ma lazítani, meg a félreértés miatt is, ami természetesen az én hibám volt. Nem szoktam én ennyire karót nyelni, de biztos csak az tehetett róla, hogy nagyon akartam ezt a melót, és azt, hogy minden tökéletes legyen. Pontosan ilyenkor szokott minden félre siklani, és elromlani.
- Köszönöm! – biccentettem kissé mereven, aztán tekintetemmel az emlegetett asztalt kerestem, vajon melyik lehet az. Csak akkor kaptam vissza a fejem Owen felé, amikor válaszolt a korábban feltett kérdésemre. – Igen, én is tervezek mentes finomságokat. Ugyan nem kifejezetten ez a cég profilja, de néhány süteményemmel gondoltam azokra is, akik valamilyen érzékenységben szenvednek. – bólogattam egyetértően. Ez máris elnyerte egyébként a tetszésemet.
- Természetesen, majd az elérhetőségedre is szükségem lenne akkor. Ha gondolod, egy e-mail tökéletesen megfelel, csak ne felejtsük el, mikor végeztünk ma. – próbáltam megjegyezni magamban, mert ha az eddigiekből indulok ki, képes leszek elfelejtkezni. Az arától bármikor elkérhetném, de nem akartam mindent mindig rajta keresztül. Pontosan azért is bíztak meg minket, hogy elrendezzük nélkülük, amit szükséges. Meg kellett ugranom ezt a lécet, nem volt kérdés.
- Mi az, ami biztosan helyet kap a menüsorban? – érdeklődtem, miután elhelyezkedtem a széken.

- Természetesen az utolsó simításokat ő fogja elintézni. Mi most csak fantáziálgattunk, kicsit előre szaladtunk. Az étteremnek vannak erre szakosodott emberei, úgyhogy majd megálmodják a végét biztosan. - felelem lágyan, ahogy tekintetem körbe szalad az étterem adta lehetőségeken. Nagyon is van fantázia benne és sok opció marad nyitva előttük. Nem csak a színek, a fények, de az elhelyezés szempontjából is. Az ara minden álmát képesek vagyunk valóra váltani, ha összeadjuk amink van. Kiszélesedő mosollyal fürkészem a nőt, udvarias tartással és tekintettel.
Látva a hölgy reakcióját, talán nem kellett volna említenem a volt feleségem, de nem kezelem tabuként a válást. Végül csak felhúzott ajkakkal, felfutó szemöldökkel fordítom el a fejem, amíg ismét meg nem szólal. Vidáman bólintok, ahogy zsebre dugom kezeim.  - Ó, én is ettem ott finomakat, sőt, nagyon finomakat, szóval dupla dicséret jár. Elég édesszájú vagyok... - vállat rántok beismerőn. Ez sem olyasmi, amit titokként kezelek.
Apró bólintás a részemről, ahogy lezárjuk a témát, ami közénk ékelt némi feszültséget. Talán jobb is lesz, ha csak az üzlettel foglalkozunk. Úgy tűnik nem vagyok túl szimpatikus a hölgynek, ezt pedig el kell fogadni. Ennek tükrében indulunk tovább. Hol rá, hol az asztal felé fordítom a fejem. Vidám mosollyal nézem őt is, és azt is úgy hallgatom, amiről beszél. Nem szólok közbe, az asztalhoz érve kihúzom neki a széket, majd ha helyet foglalt, leheveredek vele szemben.
- Ó! Máris... Egy pillanat. - nyúlok be öltönyöm belzsebébe, ahogy beüt a felismerés és egy névjegyet nyújtok át két ujjam között.  - Hívj, vagy csak írj, ha megvagytok. - kedveskedőn biccentek. Fészkelődöm kissé, kigombolva öltönyöm, ahogy kényelmesebben hátradőlök a székemen. Aprókat bólintva összefoglalom a választ eközben.
- Ragaszkodnak az erőleveshez, úgyhogy azon csak egy kicsit fogunk tudni változtatni. A menyasszony családjában hagyomány. - fűzöm hozzá, mintegy mellékes megjegyzésként. Ekkor hozza ki Gwen a hölgynek a kávét, nekem pedig a vizet. Kérdő, ám széles mosollyal nézek a leányzó után. Mennyire ismernek itt engem, nahát! Megköszönöm, aztán visszavezetem tekintetem Sarahra.
- Ezen kívül nincs más, azt mondták, hogy még időt kérnek. Én meg adtam nekik bőven. Nem könnyű ennyi ember ízvilágát összehangolni. - félrehúzom a szám, aztán kortyolom is a kellemes hőmérsékletű, buborékmentes vizet. Gwennek jár a pacsi! - ezt megjegyzem.
- Van egy úgynevezett vendégkonyhánk, ahová majd nyugodtan betudtok pakolni a nagy napon. Ha van olyan, amit fagyasztani kell, arra is lesz lehetőség. - közlöm tényszerűen letéve a poharat az asztalra. - Lesz még bármire szükségetek? Ha helyben sütnétek, arra is van lehetőség!

- Ezt nem tudtam… - nyugtáztam azért az információt, mert jó tudni az ilyesmit. Tényleg elég előkelő hely lehet ez az étterem, ha még erre is vannak embereik. Bár, azt is el tudtam képzelni, hogy inkább csak szerződésben állnak bizonyos szolgáltatókkal arra az esetre, ha esküvő kerülne megrendezésre náluk. Úgy, ahogyan az most is tervbe volt véve.
- Akkor sem gondoltam, hogy járt már nálam. – még mindig el voltam csodálkozva, és fogalmam sem volt, miként reagáljak erre a fejleményre. Persze valahol repesett a szívem a dicséret hallatán, de akkor is furcsán tudtam kezelni az ehhez hasonló helyzeteket, ezt kár lett volna tagadni. De, legalább a süteményeimre méltán lehettem büszke, azt elviseltem. Ha engem illetett valaki bókokkal, akkor már más volt a dolog fekvése.
- Rendben, mindenképpen! Köszönöm! – egy halvány mosolyra futotta csak tőlem, ahogy átvettem a névjegyet. Magamban máris elhatároztam, hogy jobb lesz, vagy legalábbis gyáva módon nekem kényelmesebb, ha egyszerűen csak írok neki. Akkor nem kell kibírni a kínos csendeket, ami a telefonban lenne nagy valószínűség szerint. Oké, az is lehet, hogy csak én dramatizálom túl egy kicsit ezt az egész szituációt.
- Nálam meg a sajttortához ragaszkodnak. – vontam meg a vállaimat. Úgy látszik, hogy még a mai világban is akadnak olyanok, akik szeretik megtartani a hagyományaikat. Rám ez nem volt túlzottan jellemző, én egyszerűen csak szerettem a napi rutinomat. Mások biztos, hogy azzal vádoltak volna, hogy a szokások embere vagyok, de szerintem ez egy cseppet sem igaz. De, ha még úgy is lenne, nem lehetne úgy kezelni, mintha holmi hagyományt nem lennék képes semmi áron elengedni a kezemből.
- Az biztos, és maximálisan át is érzem. Idő viszont annyira még sincs sok, úgyhogy szerintem határozzuk meg maximum még ezt a hetet, aztán döntéseket kell majd hozni. – vetettem fel az ötletet, óvatosan kortyolva bele az idő közben felszolgált kávéba. – Különben félek, hogy nem leszünk kész időben, mivel így sem szabtak túl nagy határidőt. – valamiért gyorsan sort akartak keríteni az esküvőre, de semmi közöm nem volt hozzá, így aztán nem is kíváncsiskodtam feleslegesen.
- Tényleg?! – kérdeztem vissza elcsodálkozva, és egy kicsit a lendülettől még a csészém is csilingelve csapódott neki a kistányérnak. – Ez nagyon jól hangzik. – fogtam végül vissza az érzéseimet gyorsan, hogy azok ne áruljanak el túlzottan. Még a végén megdicsérném, pedig nem akartam. Bókolni sem, ha már itt tartunk, ezt meghagytam volna inkább neki.
- Még nem tudom pontosan, de ez nagy segítség lenne. – bólogattam. Először elvből el akartam utasítani a felajánlást, de a fenébe is, nagy lehetőség volt ez nekem, és nem akartam, hogy a büszkeségem miatt tűnjek majd fel rossz színben később. – Mindent hoznánk mi, viszont tényleg jól jönne a konyha. Félek, hogy Queensből mindent ideszállítani nem lenne zökkenőmentes, és nem akarok kockáztatni. Inkább csak becuccolunk a hozzávalókkal, ha nem zavar tényleg. – nem mindig kell ellökdösni a segítő szándékot, de ezt még mantráznom kellett magamnak egy párszor, hogy el is higgyem, jó döntést hoztam. Így legalább biztosan friss és kifogástalan lehetne minden.
- Megnézhetjük majd azt a konyhát? – kérdeztem rá kíváncsian, mielőtt kiittam volna a maradék kávét is.

Az ismeretségünk nem indul túl jól, ez tény, de nem is arra kell figyelnem, hogy a hölggyel jól kijöjjek. Inkább csak az a fontos, hogy a párnak megadjunk mindent, amit szeretnének, hogy életük legszebb napja lehessen az esküvőjüké. Ennél fogva vissza veszek barátkozó stílusomból és meghagyom az üzleti érzékemnek, hogy átvegye annak a helyét.
- Sajttorta, szuper! - elismerőn mosolygok, bólintva mellé. Raktározom az infót, elvégre fontos részlet. Nem lenne jó, ha minden sajtos lenne előtte, ezért máris olyan ételekben kezdek el gondolkodni a menüsorhoz, amiben nincs túl sok sajt. Miután elveszi a névjegyem, elégedetten hátradőlök.
- Persze, egyetértek. Nincs értelme halogatni a döntéseket. Egy hét bőven elég lesz nekik is. - mosolyom karcsúsodik, lepillantok a vízre. Egyik tenyerem azon pihen, ujjaim zongoráznak az oldalán. Tekintetem elkalandozik egy pillanatra, megkeresi a párocskát, akik úgy tűnik nagyon is belelkesültek a díszlettervezésbe. Mosolyom lefojtom, úgy fordulok vissza Sarahhoz, hogy felajánlhassam a vendégkonyhánkat.
- Hogyne! Természetesen. - féloldalas mosollyal bólogatok egészen aprókat, ahogy biztosítom afelől, nem csak a levegőbe tettem egy ilyen ajánlatot. Minden bizonnyal vannak olyan desszertjei, amik készre sülve a legfinomabbak. Ha akarnak, használhatják a konyhát arra is, nem csak tárolásra. - Persze! Ha meg van a döntés, papírozunk és a buli előtt már meg is kapjátok a kulcsokat, meg mindent, amire szükségetek lesz. - lágyan vállat rántok, finom, elégedett görbével nézve a nőre. A kérdését hallva elnyújtóznak vonásaim, szemöldököm megugrik, de menten függőleges vonalon járatom a bukómat.
- Nincs akadálya. - veszem az ölembe a vizet, amiből aztán kortyolok is. - Ha kész vagy, máris odavezetlek! - bököm állammal a csészéje felé, majd ha úgy látom, hogy valóban elkészült, biccentek Gwen felé, hogy az asztalunkat tegye rendbe, én pedig felemelkedek a helyemről, hogy a konyha felé lépve mutassam az irányt, ha ő is úgy gondolja, megnézné most. Ha azon is túl leszünk, egy hétig nem marad dolgunk egymással.
- Nem is mondok semmit, majd a látvány meggyőzi, ha megfelel. - a kétlengős ajtón átlépve nem balra a mi konyhánk felé indulok vele, hanem jobbra. Felkapcsolom a világítást és belépve megállok az egyik modern, nagy sütő mellett. Onnan pillantok rá. - Ez volna a mi vendégkonyhánk. Hetente többszöri használatban van, az eszközeink korszerűek és mindennapos takarítás történik itt is. - ismét vállat rántok, nem tudom mi mást mondhatnék még első körben. Hagyom, hogy szétnézzen és felfedezzen.

- Terveim szerint ez éppen laktózmentesen lesz elkészítve, hogy azok is tudjanak belőle enni, ha már hagyományos desszert náluk, akik érzékenyek erre. – avattam be egy kicsit a terveimbe. Nem szívesen tettem ugyan, de képes voltam csapatban dolgozni. A sajátjaim azért más kategóriába tartoztak, de ha most ez volt a feladatom, én bizony meg fogom ugrani azt a bizonyos képzeletbeli lécet. Muszáj volt, mert szerettem volna, ha minden remek lesz.
- Rendben, és mekkora a helyiség? Mármint hány ember fér el kényelmesen, hány sütő van, munka pult, ilyesmi… - soroltam a kérdéseimet, amiket abszolút jogosnak éreztem. Tudnom kellett, hogy mire készüljek. Oké, hogy már megbeszéltük, hogy megmutatja nekem, de fejben én máris szerettem volna kitalálni, hogy kiket hozzak, és mennyire tudunk majd ott dolgozni. Furcsa lesz, hogy nem a saját konyhámban készítek el egy ekkora rendelést, de mit számít az most? A sütő, az sütő – legalábbis mondanák a legtöbben, valószínűleg a velem szemben ülő fickó is pontosan így gondolkodott.
- Köszönöm! – azzal gyorsan fel is hörpintettem a kávém maradékát, és elkezdtem felemelkedni a székről. – Még nem tudom, hogy mennyi desszert lesz a vége, de szeretném tudni, hogy hány alkalmazottra lesz szükségem, és kell-e esetleg mást is hívnom még pluszba. – úgy magyaráztam, mintha ő nem lenne éppen szakmabeli bizonyos fokig. Egyébként ez nem ellene szólt, és nem is őt szándékoztam kioktatni, hanem egészen egyszerűen magamnak beszéltem inkább, magamban akartam letisztázni a részleteket, nehogy elfelejtsek valamit. Sajnos néha hajlamos voltam rá, akármilyen összeszedett is vagyok a legtöbbször.
- Aha… - dünnyögtem az orrom alatt, miután leküzdöttük az ajtótól való távolságot, és beléptem a kétszárnyú ajtón. – Hmm… - egyből automatikusan körül járattam a tekintetem, felmérve az új terepet. Odaléptem közben a sütőhöz, kinyitottam az ajtaját, benéztem, mintha éppen vásárolni akarnék. – Ez nagyszerű lesz, azt hiszem! – pillantottam hátra Owenre a vállam felett, miközben elindultam felfedezőkörutamra. Ujjaim öntudatlanul simítottak végig a fémpulton, közben kihúztam egy-egy fiókot, hogy oda is belessek.
- Igazából nem is álmodtam róla, hogy lesz erre lehetőség. Nem tudom, ha ez nem lenne, akkor hogyan tudnánk mindent átszállítani ide. Elég macerás lenne, különösen úgy, ha a főkonyhában meg a vacsora további része készül, és tömeg lesz. – ingattam a fejemet. Tényleg nagyon örültem neki, máshol nem biztos, hogy lett volna egy vendégkonyha. Egészen eddig, ostoba módon még csak eszembe sem jutott, hogy esetleg gond lehet a készek elszállításával, vagy a frissen készültek felszolgálásával. Hogyan is lehettem ilyen figyelmetlen?
- Szerintem el fogunk itt boldogulni. – jelentettem ki végül, amikor mindent megnéztem magamnak, ami csak érdekelt. – Lehet, hogy egy-két dolgot áthozunk, de gondolom ez nem baj, végül is, nem cukrászat működik itt. – ennek ellenére a legtöbb felszerelést megfelelőnek ítéltem.

Helyeslőn bólogatok a terveit hallva. Úgy vélem, hogy jól fog működni a munka közöttük és közöttünk. A pár pedig elégedett lesz. Miután közlöm, hogy meg fogom mutatni a konyhát, kérdésekkel bombáz. Nem egészen értem ennek okát, hiszen épp az imént mondtam, hogy megmutatom majd a vendéghelységet. Ennek ellenére jópofát vágok hozzá, ám ahelyett, hogy válaszolgatni kezdenék, inkább megsürgetem látogatását a konyha felé.
A következő szavait hallva szemöldökeim lágyan összefutnak. Értetlenül nézek utána, majd nedvesítek torkomon, mielőtt felelnék. - Úgy vélem hozz magaddal annyi embert, amennyit csak tudsz, és ha kevesled, beállnak alád az enyémek is. Nálunk is készülnek desszertek, sütemények, vannak jó cukrászaink, ha kellenek majd. - igazgatom az öltönyöm ujját, ahogy megindulunk hátrafelé. Nem feltétlen tudom, hogy a pontossága és a stílusa ellenem szól-e, a hely ellen, vagy mi ellen leginkább, de nem érzem úgy, hogy közöttünk tartós munkaviszony születhetne. Belépve a helyre, széttárom a karjaim és körbevezetem, megmutogatva azt, amit első körben lehet. Háttérbe húzódok, ahogy nézem, hogyan ismerkedik a sütővel, ezzel-azzal. Engedem, hogy feltérképezze a helyet, keresse meg, meg van-e minden, vagy netalán akad-e hiánycikkünk.
- Nos, igen. Ezért is épült ez a konyha, hogyha úgy alakul és társul hozzánk egy másik vállalkozás, ne kelljen kerülgetnünk egymást. A hatékonyság a főszempont. - mosolygok a nőre, ha rám néz, láthatja. Valóban ez volt a fő cél. Ráadásul a tanulóink itt gyakorolhatnak máskor. Mindenképpen megérte a befektetést.
A kérdést hallva elégedetten megrázom a fejem csupán. - A tiétek a terep, azt hoztok át, amire csak szükségetek van. - dugom zsebre a kezeim, úgy várakozom. - Magára hagyjam, hogy legyen ideje átgondolni mire lesz szüksége, vagy...? - kíváncsiskodom az ajtóban, végül hátrálok pár lépést. Ha kell, magára hagyom. Ha nem, úgy együtt távozunk a konyháról. Vagy éppen őt várva, vagy éppen vele sétálok vissza az előtérbe.
- Hogy érzed, készen vagyunk? - érdeklődöm kedves görbével az ajkaim vonalán. - Szükséged lesz még valamire? - nézek le rá, ahogy előttem áll.

- Öhm, rendben, köszönöm! – válaszoltam kissé zavartan, mivel nekem nagyon furcsa lett volna, ha idegen embereknek kell dirigálnom. Alapvetően nem voltam olyan típus, de beletanultam, hogyan csináljam. Ám az, hogy olyanoknak adjak feladatot, akikkel életemben először találkozom, lehet nehezemre esett volna. Egyszerűen nem szerettem főnökösködni, még annak ellenére sem, hogy egyébként elvittem a hátamon egy saját vállalkozást. És nem is csináltam olyan rosszul, a fenébe is!
- Mindenképpen értékelem a felajánlást, és majd úgyis látom, ha szükségem lenne még pár segítő kézre. – udvariasan mosolyogtam Owenre, noha én már most sejtettem, hogy nem fogom igénybe venni. Persze sosem lehet tudni, de ismertem magam már ennyire, úgyis egyedül akarom majd megoldani. Akkor is, ha belegebedek. Sokszor mondták, hogy nem kell mindig mindent egyedül csinálnom, de én már csak ilyen javíthatatlan vagyok.
- Sokszor előfordul, hogy társulsz másokkal? – érdeklődtem kíváncsian. – Nekem most először akad ilyen munkám… - vallottam be őszintén, bár erre lehet már magától is rájött, amilyen feszült és szétszórt voltam. Egyértelműen idegen volt számomra a helyzet, de ez egy pillanatig sem szegte a kedvem.
- Nem, köszönöm! Megoldom majd távolról is, nagyjából mindent megjegyeztem. A főbb kellékek úgy látom, hogy megvannak, a többit meg megoldjuk majd. – legalábbis szívből reméltem, hogy semmit nem fogok elfelejteni, mert az nagyon ciki lenne. Talán jobb lett volna jegyzetelnem, vagy esetleg hozni magammal valakit. A húgom tökéletesen megfelelt volna erre a szerepre, de már kár ezen rágódni, így alakult. Úgysem lesz gond!
- Azt hiszem, igen! Még egyszer nagyon hálás vagyok azért, hogy máris megmutattad. – őszinte voltam, még ha kissé kényelmetlenül is éreztem magam. Azért igyekeztem a jobbik énemet elővenni, és újabb mosolyt küldeni a férfi felé. – Egyelőre azt hiszem, hogy nem. Mindent láttam, amit látnom kellett, és menet közben majd alakulnak a fejemben a dolgok. – nyugtattam meg, közben kisétálva vele a konyhából. Nem tudtam, hogy az ifjú pár mire jutott azóta, de láthatóan el voltak merülve a dekoráció tervezgetésében. Bárcsak a desszertek terén is ilyen lelkesen lettek volna…
- Akkor majd értesítesz, ha jutsz valamire a menüvel? Vagy én szóljak a pénteki kóstolás után? – tisztázni akartam, hogy ne az legyen a vége, hogy kölcsönösen a másikra várunk, aztán nem sikerül egyről a kettőre jutnunk. Már csak abban reménykedtem, hogy a torta tervei elnyerik majd a házasulandók tetszését, és az sem ártott volna, ha sikerül döntést hozniuk az ízvilág tekintetében. Szerettem volna, ha minden tökéletesen klappol.
- Ha gondolod, beugorhatsz, amikor ők jönnek… - ajánlottam fel hirtelen ötlettől vezérelve, mert akkor talán az általa megálmodott menühöz is igazodhatnánk a tanácsaival. Az ember azt hinné, hogy nem olyan bonyolult ezt kitalálni, pedig rengeteg tényező volt, amire oda kellett figyelni.

Nem igazán tudom hova tenni a hölgy zavarát, de talán nem is kell nekem ezzel foglalkoznom. Mi ketten nem sokat fogunk érintkezni, én a vállalatokat vezetem, ha úgy vélem, ennek az étteremnek az igazgató helyette majd átveheti tőlem. Nem szeretném, hogy miattam bármiféle kellemetlenség történjen - ha felém irányul Sarah zavara, akkor jobb, ha gyökerestől megszabadulunk tőle.
- Igen. Előfordult már, hogy valamelyik éttermem rendezvényközpontnak akarták használni, vagy ugye esküvők miatt. Általában azonban nem én szoktam intézni. - felelem. A kijelentésére elmosolyodom. - Nem könnyű megfelelni az elvárásoknak, hát még alkalmazkodni másokhoz is eközben... De ne aggódj, jól csinálod. - nem tudom, hogy szüksége van rá, hogy kijelentsem mit gondolok arról, hogyan kezeli a helyzetet, de én azért szerettem volna közölni vele. Hiába is késett, és kissé távolságtartó, sőt, nagyon is az velem szemben, ettől függetlenül szakmai szemmel nézve még nagyon rendben van, ennek ellenére is.
- Nincs mit. - felelem kedves mosollyal. Elnézem elgondolkodva, hagyva időt a gondolatainak. Had készítsen csak mentális feljegyzéseket arról, mire lesz még szüksége, mit szeretne. Én pedig addig hátrébb húzódom a rivaldafényből.
- Így is van. Ha időközben szükség lesz még egyeztetésre, megejtjük. - bólintok egyetértően. Úgy tűnik a pár még mindig a dekorációval van elfoglalva, de legalább már észrevettek bennünket is.
Öltönyöm zsebeibe dugom ujjaim, onnan kapom fel a fejem a nőre. - Igen, talán az lenne a legjobb, ha te küldenél egy emailt, vagy hívnál, ha megvagytok pénteken. - küldök felé egy kedves mosolyt. Nincs értelme nekem hívogatnom, ha most úgyis őnála fognak dönteni. Annyiszor nem akarom megvariálni a menüt, ahányszor jön egy fuvallatom, mert akkor sosem lesz végleges.
A felajánlására görbém fültől fülig húzódik, de végül csak megcsóválom a fejem.
- Ó, nem akarom alkalmatlankodni. Koncentráljatok csak a desszertekre. - féloldalas mosollyal nézek le a nőre, amikor a pár végül mellénk lép, és kérdéseket szegeznek felénk. Amennyire tudom, megválaszolom őket, persze hagyom, hogy Sarah is feleljen, ha őt kérdik, vagy ha inkább ő az illetékes.
- Igen, persze. Megleszünk, igaz Sarah? - pillantok a nő felé mosolyogva, kíváncsian és kérdőn, hogy neki mi a véleménye a jövőre vonatkozóan.

- Akkor most miért? A közelebbi ismeretség miatt? – érdeklődtem kíváncsian, mert ha másnak szokta kiadni a munkát, most furcsa volt, hogy mégis vele tárgyalhatok. Lehet, hogy mással nehezebb lett volna, aki csupán alkalmazott. Bár, ez nem zárta ki, hogy idővel eljutunk oda is, hogy lepasszolja másnak, és nekem újabb emberrel kell dűlőre jutnom. Reméltem, hogy erre nem fog sor kerülni, mert hiába vagyok csapatjátékos, talán annyi időnk azért már nem maradt.
- Köszönöm, igyekszem! – viszonoztam én is futólag a mosolyt, a bók azért minden nő szívét meg szokta melengetni, akárhonnan nézzük is. – Alapvetően szeretek másokkal együtt dolgozni, csak általában vezető pozícióban vagyok… - magyaráztam elgondolkozva, ám amint ráeszméltem, hogy hangzott ez, zavartan elnevettem magam. – Mármint nem mintha szeretnék parancsolgatni, inkább csak megszoktam. – javítottam ki magam gyorsan, hogy még megpróbáljam menteni a menthetőt.
- Rendben! – biccentettem rövidet, mert úgyis biztosan eszembe fog még jutni valami. Minél több időm van, annál több szokott, ezért kell nekem gyakran viszonylag gyorsan cselekednem. Akkor legalább nem bizonytalanodok el. – Akkor majd rád csörgök utána, ha már többet tudok. Remélem, hogy képesek lesznek döntést hozni, és nem lesz szükség egy újabb találkozóra. Nincs már ennyi időnk. – haraptam be kissé feszülten a szám szélét, aztán megvontam a vállaimat.
- Ahogy gondolod. Ha meggondolnád magad, ezek szerint már tudod, hogy hol találsz meg bennünket. Háromra jönnek. – tettem még hozzá, hogy tisztában legyen a pontos időponttal is. Arra azért kíváncsi lettem volna, hogy megjelenik-e nálam. Magam sem tudtam, hogy bánnám inkább, vagy örülnék afféle erősítésnek a személyében, de igazából mindegy is. Egyelőre nem mutatott hajlandóságot rá, nekem meg eszem ágában sem volt ráerőltetni semmit.
- Igen, azt hiszem, hogy nem lesz semmi probléma! – erősítettem meg Owen szavait, noha nem voltam teljesen biztos abban, hogy helytálló a kijelentés. Inkább csak bíztam benne, hogy úgy lesz, mert jól akartam ezt csinálni. Valószínűleg ezután soha többé nem fogunk találkozni, hiszen New York elég nagy, én pedig nem ebben a városrészben ténykedek, de sohasem lehet tudni. Véletlenek mindig vannak, lehetnek, én pedig nem voltam semmi jónak az elrontója.
- Nos, nekem sajnos ideje indulnom. Szerintem mindent megbeszéltünk, amit kellett, titeket pedig várlak akkor pénteken, a megbeszélt időben! – néztem búcsúzóan a párra, aztán még egy pillantást vetettem Owenre, mielőtt az ajtó felé vettem volna az irányt. Tényleg csak remélni tudtam, hogy jól fog alakulni az egész esküvő, és talán még az újságok is megírják, milyen nagyszerű lagzit rendeztek itt.

- Úgy van. A barátságunkra való tekintettel vállaltam el a dolgot. És mivel fontos a pár, ezért veszem ki a részem személyesen benne. - felelem kedveskedő mosollyal. Igazság szerint négy étterem mellett nincs időm minden rendezvényt magam irányítanom, de ha jó ismerős, családtag, vagy barát kér fel, nem mondhatok nemet. Nem mintha ne bíznék az alkalmazottaimban száz százalékosan, de jobb szeretem a saját kezem ügyébe venni a dolgokat. Így ritka alkalmak egyike, hogy most velem konzultálhat Sarah. Valószínűleg többször nem fordulna elő.
- Ugyan. - felelem, amikor megköszöni a kijelentésem. A továbbiakban érdeklődve hallgatom, végül csak megértően bólogatok. - Természetesen megértelek. - nagyon jól tudom, milyen hirtelen más pozícióba kerülni. Ha alkalmam, időm és energiám engedi, besegítek még a konyhán is, olyankor nem öltönyben diktálom a tempót, és nem a kereskedelmi részlegünkkel foglalkozom, hanem egyszerűen szeletelek, vagy még mosogatok is. Azt hiszem nem egyszerű szerepkörökben ugrálnia senkinek sem, főleg, ha adott egy megszokott. Így aztán teljesen megértem őt. - Nem tudom mennyit tesz hozzá a lelkesedésedhez, de mivel a vendégkonyha a tiétek, ott igazából te leszel a vezető. Mintha csak otthonról dolgoznál... - utalok a cukrászdára elsősorban, nem a valós otthonára. Féloldalas mosolyom mellé még biccentek is lágyan. Nem szeretném, ha azt gondolná, hogy síppal a számban dirigálni fogom minden lépését. Szó se róla.
- Várni fogom a hívásodat. - közlöm derűsen. - Ha nem tudnak dönteni, kapnak választási lehetőséget két menüsorból, hogy könnyítsük a helyzetüket. De úgy vettem észre, hogy a menyasszonynak elég határozott elképzelései vannak. - súgom meg Sarahnak. Nem szeretném, ha sértésnek venné fel az említett hölgy, mert sokkal inkább bóknak szánom. A konyhában jártas hölgyek előtt mindig kalapot emelek. Ez szakmai ártalom!
- Háromkor, vettem. - tényként állapítom meg az időt. Nem hiszem, hogy szükség lenne rám ott. Ráadásul Sarah területe, én csak útban lennék. Ezért döntök inkább amellett, hogy nem leszek része a pénteki találkozójuknak. Ha a segítségemre szükségük lesz, tudják, hol találnak meg.
- Ó! - bököm ki, ahogy máris szedelőzködni kezd a hölgy, végül mindentudó mosollyal biccentek felé. - Örültem! - szólok bele ennyit a párocska búcsúbeszédébe Sarahhoz, majd figyelem, hogyan távozik az étteremből. Ha már nincs mellettünk, úgy még az utolsó simításokon átrágom magam a szerelmesekkel, de nem időzöm mellettük sokáig. Ők is, én is úgy érzem, mindent megbeszéltünk, amit kellett.