Azt álmodtam, hogy a negyven fokban, izzasztó hőségben, kockás bermuda gatyában és hawaii mintás, szétgombolt ingben sétálgatok az állatkertben, kezemben babarózsaszín vattacukorral, ami a méretéből ítélve rohadt drága lehetett. Szinte éreztem az orromban az állatkert jellegzetes szagát, és bizony megkönnyebbülten sóhajtottam fel, amikor az egyik párakapu alatt elhaladva némi frissítőre leltem. Aztán hallottam egy röfögő hangot, amit egy asthmás kecske mekegéséhez tudnék leginkább hasonlítani és hirtelen eltűnt a kezemből a vattacukor, egyedül a párakapu és az állatkert szag maradt meg. Bosco ugyanis a mellkasomon taposva bámulta ráncokba szedett homlokomat, mint aki hipnózisba esett, és bár túl korán volt, mégis leesett a tantus. A párakapu nem párakapu volt, csupán a bulldogom orrából származó takony -nem, nem olyan egészségtelen zöld színű, inkább az a vízszerű-, és a penetráns szagok sem az elefánt kifutójából származtak...
Sajnálatomra nem Thea támaszkodott a mellkasomon, így sejthető, hogy az alsónadrágomba levert szilaj sátortábor is hamar lelombozódott. Nem volt mit tennem, fel kellett kelnem, eközben költővé is avanzsálódtam. Talán ki kéne adnom egy könyvet "Kockás bermudában az állatkertben" címmel. A pszichológusom szerint úgyis kellene valami hobbit találnom amivel le tudom kötni magam ameddig itthon kell vesztegelnem.
Picúrt hagytam még aludni. Legalább volt elég időm a fürdőszobában, nem kellett stopperórát állítanom, hogy mérjem, mennyi időm van még a zuhany alatt. Thea ugyanis mindig elhúzza a korán kelést és utána velem sipákol, ha késésben van. A retyón ülve elolvastam a reggeli friss, fake híreket, majd bevetettem magam a zuhany alá, végül fogmosás, éééés... mire oda jutottam, hogy leszedem a szőrt a pofásabbik felemről, addigra a maradék kedvem az összes motivációmmal együtt husss elszállt, mint a lepkefing. Szóval csak fogtam egy fekete hajgumit, kósza sörényemet csuriba kötöttem a koponyám hátulján, rászenvedtem Boscora a hámot és levittem a szokásos reggeli körére. Ha a világvége is jön el, a kutyát muszáj levinni, különben megint rájön arra, hogy mennyivel egyszerűbb a fehér szőnyegre kulázni és a terméskővel körberakott bárpultot oldalba hugyozni. Így is két évbe telt mire végre szobatiszta lett. Miközben serényen gyűjtögettem Bosco végtermékét a járdáról, eszembe jutott, hogy beugrom a háztömbünktől nem messze lévő látványpékségbe vajas croissantért és Theanak kakaós csigáért, mert mostanában azt rendel. Otthon gusztusosan tálaltam a kakaós csigáját és mellé a kedvenc bögréjébe a napindító Latte-jét is. Nem öreg, nem kérdezheted meg, hogy hogyan lehet egy kakaós csigát gusztusosan tálalni! Tegnap jött egy e-mail a főnöktől, valami papírt ki kell töltenem az irodában. Semmi ingerenciám nem volt elindulni, de a határidő a golyóimat szorongatta és már a torkomban éreztem őket, úgyhogy kihasználva az alkalmat, hogy Thea még aludt, és semmi kedvem nem volt kimozdulni a lakásból, beültem a Bentleyambe és legközelebb már csak munkahelyemen szálltam ki belőle. Stikában egy szál cigi a kocsiban, majd belefér még egy ameddig a bejárathoz érek, ahol megtörténik a szokásos azonosítás, felmutatom a belépési engedélyemet. Korábban jöttem, mint a góré. Sokkal korábban, így egy autómatás cukor és tej nélküli fekete meg egy cigi belefér még. Szürke, koptatott farmerem zsebében csörög némi aprópénz ami talán pont elég is lesz. Az ebédlő kivételesen üres, csupán egy elcsigázott takarító maszatol valamit a fekete, márványozott mintájú járólapon. A géphez lépve komótosan bedobálom az aprómat, mintha csak valami nyerőgép lenne, aztán hirtelen elfogy és nekem még rohadtul szükségem lenne három kibebaszott centre ahhoz, hogy sivár boldogságom beteljesedjen. Káromkodva beleöklelek a gép kijelzőjébe és lázasan tapogatni kezdem nadrágom, fekete bőrzekém zsebeit, reménykedve, hogy akad még annyi fémpénz a zsebemben amennyi a kávémhoz hiányzik.

- ...te is tudod, hogy ez csak átmeneti állapot, Grimes… -próbálja nyugtatni a felettese, sokkal inkább kevesebb, mint több sikerrel. Látható ez a halványan megemelkedő szemöldökén, mellyel rendre a nemtetszését fejezi ki, valamint a szarkasztikus kis sóhajon, ami ajkait elhagyva magával vonz egy beletörődő, valahol mégis arrogánsnak tetsző mosolyt.
- Az, persze, Rogers… -sóhajtja, mikor a kezében szorongatott tollat határozottan csapja a szükségtelenül nagy, mahagóni asztal lapjára, és azzal együtt felegyenesedik. – Csak legyen igazad, mert én ezt a bohóckodást biz’ isten nem fogom sokáig tolerálni. Pofa kell azért ahhoz, hogy az egyik őrmestered fogd, és odadobd koloncként a NYPD kutyáknak, de te, szerencsére vagy akkora tekintély, hogy mindezt megengedhesd magadnak, bele se gondolva abba, hogy más gonddal felépített karrierjét tiprod össze ezzel. De továbbmegyek… -lehajolva nyalábolja fel az egyetlen táskába gyűjtött megannyi holmiját, hogy a leginkább katonai hátizsákra hajazó vászonanyagot a vállára csapja. Joggal nevezhető az a testtartás fenyegetőnek, amit a jócskán pocakosodó taggal szemben mutat, mikor közelebb lépdel hozzá. – A tisztelet halovány szikrája sincs benned ahhoz, hogy ne tedd az egyik legjobb emberedet közröhej tárgyává. És, hogy miért teszed ezt? Mert úgy gondolod, hogy ez a hiba nem méltó a te vezetésedhez? Vagy, mert nem tetszik, hogy a terepmunka nem az alapján zajlik, amit te innen a fotelod kényelméből diktálsz? Vagy csak szimplán nem tetszik a pofám? –szűri fogai között az indulatait meglehetősen felbolygató szavakat. Mindig is erős volt kettejük között a huzavona –ahogy Rogers nem bírta elviselni Desmond meglehetősen sajátos technikáit, amivel bármit és bárkit képes volt veszélyeztetni, viszont a sikerességi rátája mindig kiemelkedő volt, úgy Des nehezen tolerálta azt, ha bárki is rövid pórázon kívánta tartani. Különösen, hogyha az a személy egy felkapaszkodott kis valaki volt, pont, mint amilyennek az előtte a nyálát feszülten nyeldeső férfit tartotta.
- Remélem lesz még alkalom, hogy megválaszold ezeket a kérdéseket –hüvelykujját a táskája pántjába akasztja, inas kezével farmernadrágjának zsebébe túr. – De én is kereshetek megfelelő időt rá, abban viszont egy cseppnyi köszönet se lesz –nyomatékosítva szavait, határozott tekintettel vési barna szemeit a másik riadt pillantásába, mikor a keze ügyébe került beléptető kártyát az épp az imént otthagyott toll mellé suhintja.
Súlyos léptei egészen az ajtóig vezetnek, mindennemű köszönést hanyagolva tépi ki maga előtt, majd csapja be a nyílászárót. Minél hamarabb ki akar vergődni az épületből, ezt egyre gyorsuló járása is tökéletesen érzékelteti… ha lehet, nem kíván ismerősbe futni, nem akar magyarázatot adni arra, hogy mire fel a kiűzetés a Paradicsomból, ahova annak idején felküzdte magát. Soha nem volt támogatója, ellenlábasa viszont annál több, akik lépten-nyomon rúgtak bele ott, ahol nem szégyellték… Mégis eltántoríthatatlan volt a céljait illetően és, bár megvolt az esze ahhoz, hogy az FBI Személyiségkutató részlegéhez kerüljön, mindig csillapíthatatlan indulatait, és temperamentumát úgy gondolták, jobban tudják hasznosítani a SWAT osztagnál. Rá legkevésbé se jellemző türelemmel mászta meg a szamárlétrát, hogy eljuthasson idáig, hogy bizonyíthasson nem csak magának, de mindazoknak, akik képzése idején kétségbe vonták a létjogosultságát az FBI gépezetében.
Az a közeg, ami annak idején kitaszította, idővel megtűrte, egy ideje már azt is meg merné kockáztatni, hogy többen egészen megkedvelték a személyét. A második családjává váltak az emberei… szégyenszemre bizonyos szempontokból a hazaváró családjától függetlenül mégis ők voltak az elsők a szemében és a szívében egyaránt. Túlzottan hozzánőttek, így ő maga nem bírt eléjük állni a kész tényekkel. A hivatalos, ideiglenes áthelyezés bejelentésekor nem volt jelen, arról Rogers világosította fel őket, neki onnantól kezdve csak az volt a dolga, hogy kinyomja a beérkező hívásokat, és, hogy most minél taktikásabban próbálja kerülni őket.
Rohamszerű távozásában az egyetlen, ami képes megfékezni a háta mögül érkező, hangos, éles hang. Keze, mintegy reflexből indul az öve felé, de a pisztolytok üresen fogadja őt –természetesen, hiszen a szolgálati fegyvere nem máshol pihen, mint Rogers irodájában. Kíváncsian fordul a hang irányába, alapos és gyors analizálás lefuttatása után pedig kipécézi magának az ismerős tarkót. Vívódásában, miszerint „menjen vagy ne menjen?” a maradás iránti szándék győzedelmeskedik.
- Azt tudom, hogy most nagy leépítések zajlanak házon belül, de nem gondoltam volna, hogy már egy kávéra se futja, Ross… -flegmatikus mosolyát egy pillanatig se kívánja titkolni, mikor megállapodva a kávéautomata mellett lezseren veti vállát a fekete gépezetnek. Kezével mélyen matat bőrkabátja zsebében, abból a benne lévő mennyiséget pedig ki is halássza, hogy tenyerét a férfi felé nyitva maga is szemrevételezze, miből élnek.
- Mennyi kell? –kérdezi, de, mintha nem is érdekelné a pontos összeg, magának már össze is válogat annyit, hogy neki is fusson egyre, annak ellenére is, hogy nem több mint egy órája annak, hogy letudott egy nagy bögre feketét.
- Rég láttalak… -jegyzi meg, mintegy mellékesen, de főleg érdektelennek tetsző hangszínen. Mikor is? Talán azon az ominózus estén, amikor is mindkettejüknek befellegzett?...

Mivel attól majd megjavul és visszaadja a benyelt vasamat, kitartóan püfölöm a gépet az öklömmel, mert ugyebár a kocsiba kimenni és beletúrni a kesztyűtartóba némi aprópénz után, az túlontúl egyszerű lenne. Egy épelméjű, normális felfogású ember minden bizonnyal így tenne, de annyira bonyolult az egész procedúra. Előveszem a valamelyik zsebemből a mágneskártyámat ami persze bele van épülve a kulcscsomómba, azt szét kell szedni, aztán ellenőrzőkapuk, meg kell találnom a mélygarázsba a kocsit ami mindig fejtörést okoz, mert nem tudok megjegyezni egy betűt, egy számot és egy színt, aztán onnan vissza, újabb ellenőrző pöcsömöccse és mire visszaérek, addigra már kint is van a kézzel firkált papír a gépen: ROSSZ. Na meg a kis... érted! Hiszen te is az ipszilon kromoszómájúak csoportját erősíted Grimes. Ha már itt tartunk...! Mi az anyámat keresel te itt?! Jogos a kérdés. És én mi az anyádat keresek itt, mi? Tiszta Sherlock ez az ügy! Frissen mosott, jól fésült szakállam alatt gúnyos félvigyor terebélyesedik szét a képemen, és abba hagyva a gép ütlegelését, öklömmel megtámasztom azt és felhorkanva bámulom negyvenötös tornacsukáim orrát mielőtt még válaszra méltatnám. Aztán felnézek, pillantásunk romantikusan egymásba kapcsolódik, ja nem... ez nem az a hely!
-Baszd meg Grimes! - Szalad ki a számon a "Jó reggelt! Hogy vagy?" helyett, de tudhatná már, hogy az ilyen és ehhez hasonló cizellált megnyilvánulásaimmal csak kivételes személyeket tisztelek meg. Szóval húzd ki magad és légy büszke!
-Én eléggé béketűrő ember vagyok, de ha már egy macskahúgy szagú gépi kávéra sem tellene, nem gondolod, hogy falastul vinné ki a Nagy Főnök az irodát? És nem azért, mert megtanult repülni. Három cent. - Óóó igen, mert hogy akkor aztán már én sem fognám vissza magam! Így is elég megalázó, hogy a feleségem a lelkét kidolgozza, én meg csak otthon vakarom a tökeimet. Megkönnyebbülten sóhajtok fel, amikor az aprót megérzem a tenyeremben és már dobálom is be ami még hátra van. Soha nem esett még ennyire jól egy kávé automata zakatoló hangja.
-Kösz, hónap végén megadom! - Horkanok fel cinikusan és megveregetem a vállát. Fanyalogva forgatom a számba a forró, fekete koffeint miközben fintorogva bámulom a pohár tartalmát, pont úgy mint aki át akar hatolni a fekete löttyön, hogy megtudja mi van a pohár alján. Hát semmi.
-Fúúú baszki! Ez a tetű már megint kihagyta belőle a cukrot. - Köhintem bele a levegőbe, mint egy kehes macska, végül lemondok a munkahely adta apró örömeinek egyikéről -a másik, amikor bezárkózhatok a budiba a telefonommal, hogy vicces macskás videókat nézzek, olyankor senki nem jár a nyakamra-, és a liftek felé biccentek a fejemmel. Ameddig a liftet várjuk, a poharat az éppen útba eső kukába hajítom.
-Csak nem Mr.Pökhendinél voltál? Téged csak most küldött el? Engem szinte azonnal. Alig volt megalázó. - Csóválom a fejem egy hitetlenkedő cinikus félvigyorral miközben a felvonó is megérkezik, és beszállva megnyomom a tizedik emeletet. Az a tető. Igaz, hogy kicsit talán huzatos, de ott mindig csend van. Szeretek oda járni.
-Bagózol még? - Kérdem teli szájjal mikor végre megérkezünk. A cigi a kiejtett szavakkal együtt mozog fel és le kicserepesedett ajkaim között. Felé nyújtom a dobozt és amennyiben elfogadja, előbb az övét gyújtom meg és csak utána pöfékelek én is. Milyen úriember vagyok!
-Mi van az asszonnyal? Megbékélt már? - Nem vagyok az a túl jó társaság, így kegyetlenül belecsapok a lecsóba. Úgy rémlik, mintha kiadta volna a nő az útját. Azóta persze már visszájára fordulhatott a helyzet. A korláthoz lépve kikönyökölök a város fölé és miközben Desmondot hallgatom -feltéve ha megered a nyelve-, elmélázva forgatom számba a füstölgő bagót.

- Ejnye! –válaszolja mintegy reflexből, pont olyan hirtelen, ahogy a neje szokta megfedni, hogyha bárminemű káromkodás kiszalad a száján a négy fal között. Az ő indulata azonban már kezdetben elhal, valószínűleg nem is létezett, ellenben Madisonnal, aki mindig nagy gondot fordított arra, hogy Zander, ha már az iskolában a nálánál nagyobb társaitól nem tudja kivédeni, legalább otthon ne kerüljön vészesen komoly kapcsolatba a hozzá jelenleg még nem illő kifejezésekkel. Márpedig az apja se volt soha híres arról, hogy megválogatná a szavait és túlcizellálna mindent annak érdekében, hogy ne gázoljon keresztül verbálisan senki lelkivilágán. Kifejezetten sok időnek kellett eltelnie ahhoz, hogy a cifra, leginkább a brooklyni alvilág valóságát lefestő szókincstárat felváltsa az „ejnye-bejnye” és a „macska rúgja meg!”.
- Szolgáld ki magad –reflektál, mikor Ross a „mocskos anyagiakra” tesz végső megjegyzést, fejével még biccent is a tenyere felé, ahonnan ő már meglehetősen precízen kiválogatta azt a mennyiséget, amire neki szüksége van ahhoz, hogy volt munkatársával egy időben költsön el egy meglehetősen kétes ízvilágú kávét. – A Nagy Főnök már így is megérdemelné, hogy falastul vigye ki az irodát –osztja meg végül sajátos véleményét a nemrégiben pedzegetett témát illetően. Mint ahogy azt körülbelül mindenki tudhatta házon belül, soha nem ápoltak jó viszonyt Rogers-szel, mikor az elfoglalta helyét a nyomozóiroda élén, és ez a huzavona soha nem látszott enyhülni kettejük között. Sőt, a harc mára különösen kiélezetté vált, viszont a kiegyenlítetlen erőviszonyok végett soha nem tudott diadalmaskodni felette.
Csak egy halk, rövid nevetéssel egybefont hümmögést hallat, mikor Bennett a kávéjával felvértezve veregeti meg a vállát, Desmond pedig ki is használja a lehetőséget, hogy ez idő alatt ellépjen mellette, és maga is bedobálja az érméket az automatába. Felkönyökölve annak tetejére, némileg hajlított háttal figyeli, ahogy először apró cseppekben hullik a pohárba a fekete lötty, majd megeredve tölti azt teli.
- Mert te még vagy olyan naiv, hogy azt hidd, attól jobb lesz? –intézi felé a kérdést, mikor a gép halk pittyegéssel, és a kijelzőn felvillanó „Elveheti az italt!” felszólítással érzékelteti, hogy az ő munkája mára véget ért, legalábbis ami kettejüket illeti. Ujjai közé kapja a sötétbarna poharat, orrát rögvest meg is csapja a fanyar, legkevésbé se minőségről árulkodó illat. Ross biccentésére csak bólintással felel, mikor realizálja, mire is kívánta felhívni a figyelmét, és mellé szegődve, kávéjából aprókat kortyolva veszi célba a liftajtót. Ő maga nem hamarkodja el annak elfogyasztását –na nem azért, mert szeretné kiélvezni annak minden örömét, hanem, mert nem kívánja felperzselni se a nyelvét, se a nyelőcsövét.
- Nekem mondod? –prüszköli, mikor a megalázottság kerül a terítékre. Eddigi pályája során senki nem kívánta ennyire a porba döngölni, Rogers mégis megtette, természetesen zokszó nélkül. – Nem most. Szerintem már akkor este pontosan tudta, hogy miként fog velem eljárni. Amikor már tudtam a világomról még a kórházban meglátogatott, hogy negédesen közölje velem, mire is számíthatok a jövőben, egyértelművé téve, hogy „ez csak egy átmeneti állapot”… de volt annyira kibaszott kedves, hogy rám bízza, mikor adom le a jelvényem, a szolgálati fegyverem, természetesen megadva egy végső határidőt, amíg fixen elrendezik a papírmunkát… -Ross oldalán lépve be a liftbe könyököl a felvonó három falát szegélyező korlátra. Rogers pár hónapot hagyott neki, ő pedig tökéletesen kicentizte azt. A mai nap volt a záridő. A NYPD-vel való egyeztetések már befejeződtek, mindkettő igazgató aláírta a papírokat. Ha minden igaz, két héten belül kezdhet, mint bűnügyi nyomozó, addig is meg kell csináltatnia az igazolványát, a beléptető kártyáját, fel kell vennie a fegyverét, és személyes beszélgetést kell folytatnia az ottani fejessel, amihez, hogy őszinte legyen, pont semmi kedve. Voltaképpen az egész hercehurcához nem volt affinitása… ha már választhatott volna, inkább felmondatta volna magát Rogers-szel. De nem dönthetett, a felfüggesztés és az áthelyezés kezelése pedig nem tartozott az ő jogköre alá, így csak tűrte, hogy intézkedjenek a feje felett.
A kérdésre felé fordul, tekintete vándorol a doboz és Bennett arca között, végül eltulajdonít egyet a megannyi szál közül. A fellobbanó lángba mártja a cigaretta végét, mélyet szívva belőle már tüdőzi is le a füstöt, ajkai között pedig kikúszik egy artikulálatlan „kösz”. Ross-szal egy időben szegődik a korláthoz, hátat fordítva annak könyököl fel rá, arcát a napnak tartja, hogy a kora tavaszi fénysugarak jólesően melengessék az arcát. Az olykor felerősödő szél bekúszik a bőrkabátja alá, de nem különösebben veszi rossz néven, hogy szabadon jár a levegő, annál is inkább élvezi, még azt is, amikor a légáramlat felkapja a nagyváros zaját.
A kérdés váratlanul éri, halkan fel is horkant, és annak megválaszolása előtt kerít időt arra, hogy egy, a kávéból csent korty után még egyet szívjon az ujjai közt égő cigiből is.
- Dehogy békélt… -sóhajtja, a poharat tartó kezének kisujjával vakarva meg halántékát. Június elején lesz egy éve, hogy holtvágányra értek. Azóta egyikük se tett drasztikus lépést annak érdekében, hogy bármiben is változtassanak –vagy pozitív, vagy negatív irányba. Abban viszont mindketten kiegyezhetnek, hogy a jelen állapot se jó egyiküknek sem. Főleg nem Zandernek. – Feltételezem, hogy ő se tudja teljes bizonyossággal megmondani, hogy mit akar. Válókeresetről még nem esett szó. Viszont megbeszélni se lehet vele, hogy pontosan mit vár, minek kéne történnie… Húzza az agyamat, mintha kötelező lenne. Tipikus nő… -prüszköli elégedetlenül, és újabb slukkra emeli a félig égett cigarettát. Ellöki magát, hogy a Bennettel megegyező irányba fordulva támaszkodhasson meg, a pereménél fogva a poharat forgatja fel annak oldalára a még benne lévő pár korty kávét.
- De rólad se lehet sokat hallani –jegyzi meg, szeme sarkából sandítva a férfira. Az utóbbi időben mondjuk a tájékozottsága meglehetősen megcsappant, legalábbis ami az FBI berkeit illeti. Még a saját osztaga kapcsán is teljes a bizonytalansága… hiába keresik, nem hajlandó válaszolni a hívásaikra.

Egy negédes, futó vigyor tűnik fel sűrű szőrzettel fedett arcomon ahogy a pohár alján lévő kávét lötykölöm, mintha csak azt várnám, hogy ettől majd a kifelejtett cukor egy csapásra ott terem az alján. Itt már a kávéautomata sem a régi ahogyan az imént góréként emlegetett papucsállatka sem, aki az utóbbi időkben tanúsított viselkedése alapján, igen csak indokoltan osztható a puhatestűek csoportjába. Egy igazi féreg! De tényleg. Persze mindig azzal védekezik, ha új szankciók születnek, hogy ebben az egész istenverte kócerájban neki sincs több szava, mint nekünk, és azt kell csinálnia amit odafentről diktálnak neki. Na persze! Én meg pillangószárnyakat növesztettem és minden éjszaka a város fölött repkedek, csillámport szórva az utcákra, hogy távol tartsam az ártó szellemeket.
Amilyen keserű a feketém, olyan keserűek a gondolataim is, melyek ekörül az egész rohadt helyzet körül legyeskednek és már alig várják, hogy beköphessék az agyamat... Reggel úgy indultam el otthonról, hogy nem vágyom senkinek a társaságára. Talán csak a bennem lévő és kitörni készülő feszültség miatt támadtak ilyen és ehhez hasonló rendkívül extrovertált érzéseim, de kevés túlzással azt állíthatom, hogy örülök Desmond társaságának. Még mindig sokkal szívesebben sajnáltatom magam Grimesel karöltve, aki hozzám hasonlóan testközelből nézte végig az egészet, mint a diabéteszes takarítónővel, aki olyan durva akcentussal beszél, hogy sokszor tolmácsra lenne szükségem ahhoz, hogy megértsem. A liftben újfent dolgozni kezdenek az agytekervényeim, és most nem azon morfondírozom éppen, hogy hogy tud az imént említett bájos női szeszély otthonkában felmosni, sokkal inkább a Desmondtól érkező információ halmaz az, ami elgondolkodtat. És nem is hagyom szó nélkül:
-Téged is megtalált már a kórházban? Öreg, alighogy felkeltem az altatásból, még arra se volt lehetőségem, hogy kitépjem azt a rohadt katétert magamból, ez már ott állt fölöttem és úgy tett, mint aki kurvára aggódik. Holott csak a saját bőrét féltette, a felsőbb vezetőség gondolom a mi hibánknak könyvelte el ezt az egészet és mivel ő a felettesünk, őt is ugyanannyira okolták a történtekért. Biztos kapott valami ultimátumot. - Lemondóan vállat vonok. Tulajdonképpen ezen eddig még nem is igazán gondolkodtam. De most, hogy tudom, nem csak hozzám állított be a főnök egy csokor virággal és kézműves bon-bonnal, hogy így adja a tudtomra, kvázi fel vagyok mentve bizonytalan időre, kezd összeállni az a bizonyos kép. Most már komolyan szükségem van arra a cigire. Nem csak megszokásból, a függőség miatt. Muszáj lenyugtatnom hőbörgő idegeimet némi nikotinnal, különben félő, hogy pórázat akasztok annak a suttyónak a nyakába és innen, a tetőről fogom lelógatni, hogy legyen részese egy kis Pókember panorámában.
Egy szál nekem, egy  Grimsnek, és nem bírom ki, hogy ne vigyorodjak el, mint a tejbetök, bár csábos mosolyom a számban égő ciginek köszönhetően most inkább csak valami fintornak tűnhet. Régen soha nem füstöltünk együtt. Ha őszinte akarok lenni, nem is igazán dumáltunk. Persze azért az alapvető viselkedési normákat betartottuk, üdvözöltük egymást, ha éppen összefutottunk, de hogy ennél tovább menjünk... Ijesztő, hogy hogy össze tudja hozni az embereket egy közösen megélt esemény. Régen a családnevét se tudtam, most meg már a bekrepált házasságáról kérdezgetem. Mintha annyira érdekelne. Ez olyan női dolog, nem? Azok szoktak pletykálni a férjeikről. Képzeld, már megint középen nyomja a fogkrémet...
Annak ellenére, hogy puszta formalitásból kérdeztem rá jelenlegi viszonyára a feleségével, mégis azon kapom magam, hogy egyik slukkot a másik után szívva, és a füstöt a város fölé pöfékelve fújva, próbálok megoldást találni kettejük problémájára. Ez az év vicce! Még a saját életemet se tudom egyenes vágányra terelni!
-Grimes... - Veregetem vállon, így fejezvén ki legőszintébb együttérzésemet.
-...a nők már csak ilyenek! Most neked kell bizonyítanod, még ha nem is adsz neki igazat. Ott kell ülnöd az ajtóban és vonyítani befelé, mint egy kóbor kutya, hogy fogadjon vissza. - Nem hiába teremtette meg anno Isten Ádám mellé Évát, és nem hiába az oldalbordájából formálta meg. Vagy mi a gyász... nem értek a valláshoz. De azt az egyet tudom, hogy nők nélkül tényleg kifinganánk. Még akkor is, ha időnként elviselhetetlenek és mindent túlreagálnak. Minden kis szart.
-Hát mit mondhatnék? Az én helyzetem talán kevésbé olyan kínos, mint a tiéd. Leszámítva azt, hogy Thea állandóan a lakásfelújításon pörög. Ha nem konyhába nézeget új pultszigetet akkor meg egyszerűen rám ugrik, mint egy kiéhezett kanca és nos... érted...? - Jobb öklömet bal tenyeremhez ütögetem, így jelezve neki a bizonyos aktust.
-...szóval egyre sűrűbben hozza fel a gyerek témát, és persze én is akarok majd... egyszer...valamikor...de most még ez nem a legideálisabb időszak rá. Azt hiszem. - Habogom teljes bizonytalanságban, mint valami beszédhibás idióta. Mintha nem is én lennék.
-Igazán büszke lehetne rám... "Az apám az FBI-nál dolgozik, de visszaminősítették, egy szerencsétlen idióta akit rémképek gyötörnek, és még pszichiáterhez is járnia kell." Jeeee. - Az elnyújtott örömódát pont úgy adom elő, mintha valóban büszke lennék az elért eredményeimre és mielőtt felforrna az agyvizem, muszáj még egy szálra rágyújtanom. Megőrülök!
-Neked nem kell olyan csoportterápiára járnod? Tudod, amikor tíznél többen bezsúfolódtok egy levegőtlen kis lyukba és mindenki beszélget, mert attól majd jobb lesz. -